Fejedelemnő, lépcsőn lejövet

„…És az emberek este fél tízkor az órájukra néznek, és azt mondják: most énekli a primadonna a tangót…”

Budapesten szállóige volt hajdan ez a mondat. Fedák Sári állítólag egy vígszínházi szerepébe is beépítette.

Hogyne. Amíg volt primadonna és volt tangó, és amíg ráértek este fél tízkor beszélgetni.

Honthy Hanna egy szerepkör alighanem utolsó képviselője. Az utolsó magyar primadonna. Akire sleppeket és keppeket képzelünk akkor is, ha utcai ruhában látjuk; akinek a lába alá lépcsőt képzelünk akkor is, ha véletlenül vízszintes felületen jár. Játékban, ének- és tánctudásban alkalmasint vannak követői; magatartásban nincsenek. A fejedelemnő fogalma lassan minden szakmából kihalványodik.

Hogyan lett fejedelemnő, egy agyonrajongott-lenézett-agyonvitatott műfaj első asszonya, akinek megjelenését elsöprő taps köszönti, akinek számait kötelező érvénnyel megújrázzák, s akinek életkoráról három évtizeden át három világrész magyarjai társalogtak? Hogyan volt mindig sikere, hogy maradt mindig fiatal, hogy csinálta?

A titkát főként férfiak próbálták megfejteni. Molnár Gál Péter Honthy-könyvében a jelképpé, a mítosszá vált színésznőről ír: „Honthy egy esténként színre lépő legenda”, aki „színpadra celebrálja magát”, s akinek szertartásos fogadtatása valósággal „kultikus szokás”. Gál György Sándor Honthy-életrajzában a színésznő jelleme felől közelít; szívósságát, szakmai konokságát hangsúlyozza, mikor Honthy Hanna szavait idézi: „Igenis, én vagy játszom, vagy készülök a játékra, vagy beszélek róla. S ha valaki engem ebben meg akarna gátolni, akkor megrontja az életemet. Azt pedig nem hagyom.”

Hasonló jellemkép derül ki Kellér Dezső anekdotájából: „Vidékre utaztunk fellépni – mondja Kellér –, s a vidéki színház öltözőjében Honthy éppúgy ott ült másfél órával az előadás előtt, ahogy a pesti színházban megszokta. Másfél órával előbb, felöltözve, kifestve, szoktatva magát az atmoszférához, a környezethez. Semmiféle ’dobjuk be magunkat, gyerekek’ a Honthy szótárában nincs; nem ismeri a ’hakni’ fogalmát; úgy állt oda arra a kicsi színpadra, hogy akkor és ott számára ez volt a legfontosabb esemény. A nagy sikerű fellépés után, a kocsiban vicceket mondott, nehogy a sofőr elaludjon… És aztán, hajnali fél háromkor hozzám fordult, és azt mondta: ’Ide figyelj! Akik látták a mai előadást, most fenn vannak és rólunk beszélnek!’ Hát ez a Honthy Hanna titka. Az odafigyelés.”

Adva van tehát az operett legendás nagyasszonya, akinek sikere félig-meddig közmegegyezés; aki a sikerért megdolgozik, s aki a siker feltételeit magában kidolgozza. De hogyan? A dolog engem is érdekel.

A Honthy-villa fejedelmi könyvtárszobájában megpróbálok a színésznő életrajzára koncentrálni. Arra, hogy kislánykorában Hügel Hajnalkának hívták, és a Nefelejcs utcában, udvari lakásban lakott.

– Művésznő, hisz-e abban, hogy az első tíz év határozza meg az életünket? Hogy egy életen át annak a lénynek akarunk valamit bebizonyítani, akit tízéves korunkig úgy hívtunk: én? S az ön esetében: Hügel Hajnalka?

– Nem! Ebben nem hiszek. Hogy valaki egy életen át csak a tízéves énjének kívánjon bizonyítani – ez lehetetlen, ez képtelenség. Ezt nem mondhatja komolyan.

S a szeme villámokat szór.

– Honnan ez a határozottság, ez a fölény, ez az elegancia a modorában? Hol tanulta?

– Ezt nem lehet megtanulni. Ezzel születni kell. Csak a szaktudás elsajátítható.

– Olvasmányaimból úgy tudom, ön életében két ízben is kifejtette: a botrány csak árt a művésznek. Ma is így érzi? Nem inkább reklám a botrány?

– Nem emlékszem, hogy valaha is foglalkoztam volna a botránnyal, mint népszerűségi tényezővel. Ma sem tartom fontosnak. Amerikában talán népszerűsít. Nálunk szükségtelen.

A primadonna kimért, szabatos mondatokat alkalmaz, hűvösen néz rám a bőrkötéses könyvekkel telirakott, mélybarna könyvespolc alól. A szobában nem a habos függöny és a pazar kilátás dominál, hanem a polcok, a könyvek szigorú egyszerűsége. A rend. Mintha egy filológus ülne velem szemben és vizsgáztatna

– Mindenütt ilyen rendet tartok. A könyveimben. Az evőeszközeimben. Az életemben.

– Miért?

– Kényelemszeretetből.

– Valaki azt írta önről: hideg ember. Legalábbis a magánéletében.

– Nem igaz.

– Színpad iránti szerelmét minek tartja? Hideg szikrázásnak, vagy forró vonzalomnak?

– A szerelem nem lehet hideg szikrázás. A szerelemnek hőfoka van. Az én színpad iránti szerelmemnek igen magas volt a hőfoka.

– Különválasztható-e a művészet és a magánélet?

– Tökéletesen. Én legalábbis sohasem kevertem össze a magánéletemet a színpaddal. És mindig alárendeltem a magánembert a művésznek.

– Biztos ez? Nem fordult elő, hogy – ahogy az író a sérülést, a kudarcot kiírja magából – ön kijátszotta magából valamilyen ballépését?

– Ballépésre nem emlékszem.

– Művésznő, ön rettenetes ezekkel a rövid mondatokkal. Baráti beszélgetésben, telefonban is ilyen szűkszavú?

– Most különösen, mióta három perc egy forint.

Végre, végre elneveti magát, azzal a fitos, honthys nevetéssel.

Mivel az életrajzi reflexiókkal nem sokra megyünk, megpróbálkozom a szerepekkel. A primadonnának parádés estéi voltak, a Fifi, a Bajadér, a Régi nyár, a Friderika, a Maya, a Csárdáskirálynő, a Luxemburg grófja, a Három tavasz és újra és megint csak az élcek céltáblája, több mint ezer estén át a Csárdáskirálynő… Kedves operettpartnerei: Rátkai, Feleki, Rátonyi, a két Latabár…

Kijavít.

– A három Latabár. Már az apjuk is partnerem volt.

Igen: ez már a kedélyes, az ingerkedő Honthy, a közönség cinkosa.

– Prózai darabokban való fellépését kiruccanásnak tartotta-e?

– Mit mondhatnék erre, hogy ne tartson beképzeltnek?

– Kíváncsi volnék.

– Sok nagyszerű prózai színésznőnk között csak egy voltam. De az operettben…?

– Melyik három szerepét vinné el a lakatlan szigetre?

– A Mayát, a Cecíliát, a Nagymamát.

– Melyik három jó barátját?

– Nem mondom meg. A többi harminc megsértődik.

– Melyik három várost?

– Pestet, Budát, Budapestet.

– Könnyen vált-e operettüdvöskéből színpadi nagyasszonnyá?

– A színésznő életében a legnagyobb gond a szerepköri átállás. Nekem szerencsém volt. Gáspár Margit, Békeffi István és Kellér Dezső új szerepkört kreált számomra: az érett primadonnát.

– A szerepköri váltás életmódváltozással járt-e? Egy svájci újságíró az ön hetvenedik születésnapján azt írta önről, valaha pezsgőt ittak a cipőjéből a lelkes gavallérok, s a kocsijából kifogták a lovakat…

– Nem tudok erről a cikkről. De az én időmben már nem volt szokás a primadonna cipőjéből pezsgőt inni, és az autómból sem fogták ki a benzint.

– Mi hát a primadonna népszerűsége?

– Még ma is sok levelet kapok a fiataloktól. És ez mindennél többet ér.

– Az Amerikai Magyar Népszava 1968 novemberében azt írta az ön fellépéséről: „nemcsak érdekes természeti csodában volt részünk, hanem tökéletes színpadi élményben is.” Tengerentúli szerepléséről mi a véleménye?

– Az, hogy misszió volt. Olyan sikerem volt Amerikában, hogy nem láttam a boldogságtól. Egy magyar származású atomtudós lekéste a repülőgépet, csak hogy Honthy Hannának kezet csókoljon.

– Kellér Andor szerint ön sosem csak a saját szerepével, mindig az előadás egészével törődött, s ennek érdekében semmitől sem riadt vissza, ha kellett, a szerzőt is bezárta egy csésze fekete mellé, míg át nem írta az ön ízlésének megfelelően a szöveget… Így kell ezt csinálni?!

– Miért ne? Igaza volt a drága Kellér Andornak: mindig az előadás egészével törődtem. Sztanyiszlavszkij is ezt tanítja, nem? Lehetséges, hogy becsuktam a szerzőt a szobába, míg meg nem írt nekem valami szellemes darabrészletet – de hiszen, ha jól emlékszem, Karinthyt is a szerkesztő által küldött tíz korona honorárium inspirálta remek humoreszkjei megírására, és nem a múzsa csókja!

Most már vibrál. Már játszik. Már elhiszem neki, hogy hetvenegy évesen eljátszotta Heltai Interjú-jában a fiatal újságírót elcsábító, telivér nagymamát.

– Nem szerettem igazán azt a szerepet. Legszívesebben a Fényes Szabolcs-operett, a Maya csábítási jelenetére emlékszem. Arra, amikor Maya, a fiatal táncosnő el akarja terelni a figyelmet üldözött szerelmeséről, és körültáncolja az üldöző őrmestert. A tánc hevében én letéptem magamról a blúzomat – muszlin volt, tiszta muszlin –, s az őrmester odaszegeződött a színpadhoz, és a közönségből egyetlen nevetés, egyetlen pisszegés sem hallatszott, mert tudták, hogy mindez a szerelmesemért történik, mert velem éreztek… És fantasztikus volt a siker!

– Siker és rajongás. Ez kíséri önt, mióta csak a pályára lépett. Nem érzi magát elkényeztetettnek?

– Soha. Ma is lámpalázam van. A nyolcvanadik születésnapomon, mielőtt felléptem, háromszor keresztet vetettem a függöny mögött.

– Mivel tölti a napjait?

– Rendszeres programom van, úgy, mint azelőtt. Kocsival járok; engem nem nagyon látnak. Orvos, fodrász, színházi esték. Szeretem megnézni Ruttkai Évát, szerettem Sulyokot a Macskajáték-ban, Bilicsit a Hárman a padon-ban, Felekit A Napsugár-fiúk-ban, Kálmán Györgyöt a VII. Hadrián-ban… És még annyi mindent!

– És itthon? Esténként? Nem érzi magát egyedül?

– Nem.

– Ebben az óriási házban?

– Nem, mondom, hogy nem. Annyi minden vesz körül. A munkám. A mindennapok. Az emlékeim.

A primadonna megint bezárul. Könyvespolca alá, szőkén, kékszeműen, törékenyen. A hallból széles, barna falépcső vezet fölfelé, a narancsszínű téglakandalló elgyötört angyalszobrai felett, valahová, ahonnét egy muszlinruhás asszony igyekszik királynőien a kongó tapsviharba. Legenda? Örök ifjúság? Sikervágy? Szeretetvágy? Végeredményben én is csak találgatom, ahogy a férfiak. És mégis, egy férfi segít a megfejtésben, Szép Ernő:

Szeretjük a titkokat. Fátyolkapkodó nemzet vagyunk. Erre az igényünkre felelt Honthy Hanna.

1976. augusztus 7.