Szibéria nincs olyan messze

„Több százezer nagyszájú hős járkál szerte a földgolyón, ezek mind bújtattak, mentettek, szöktettek, föltámasztottak valakit – azt, hogy Karig Sára a második világháború alatt hány gyereket tartott életben a Svéd Vöröskereszt segítségével, nem sikerült megtudnunk” – írtam Karig Sára hatvanadik születésnapjára készült, 1974. kora nyári köszöntőmben. Aztán így folytattam: „Több százezer sebesült járkál szerte a földgolyón, valódi sérültek és képzelgő sértődöttek – Karig Sára legföljebb egy igaztalan kritikán háborodik föl, a történelem nem tudja megsérteni.” És aztán, később, még ezt is hozzáírtam: „Német, angol és francia nyelvtudása mellé megszerezte az oroszt.”

Korábbi, enigmatikus mondatainkat mindig újra kell fogalmaznunk.

Karig Sárával azután ismerkedtem meg, hogy hazajött szovjetunióbeli fogságából. 1957 volt, ha jól emlékszem.

Itt az ideje: kíséreljük meg együtt az enigma kibontását.

 

– Életed különböző szakaszaiban te jelölted ki a helyet magadnak, Sári; mégsem éltél mindig úgy, ahogy akartál. Megfordíthatom: nem mindig éltél úgy, ahogy akartál, de te jelölted ki a helyet magadnak. Hogyan járult hozzá eltökéltségedhez az otthoni környezet, a családi háttér?

– Pedagóguscsaládban születtem. Apám Pozsonyban végezte el a tanítóképzőt, azután Pesten az egyetemet: az Apponyi-kollégiumot, vele párhuzamosan hároméves tanfolyamot a Zeneakadémián, ahol a tanítókat karmesteri tudnivalókra okították, orgonálásra, énekre, mindarra, ami egy kis faluban kell, ha a tanító esket, temet, keresztel. Apám nem került falura, de a zene nagy szerepet kapott az életében, „aki a zenét szereti, rossz ember nem lehet”, mondogatta – a történelem később rácáfolt erre; apám azonban szorgalmas, kötelességtudó, családszerető ember volt, tanári fizetésből három gyereket nevelt; anyámnak otthon kellett velünk maradnia. Anyám óvónői diplomát szerzett; édesanyja korán férjhez adta, nehogy második férjében, egy fiatal olasz mérnökben anyám érdeklődést keltsen. De anyám megszökött az esküvő után az oltár elől – gondold meg, milyen ritkaság volt ez a lázadás a század elején! –, és hozzáment a szerelméhez; közben megszerezte a tanítói diplomát, a Dunántúlon volt tanítónő, elvégezte a Montessori-kurzust is – a gyerekek testi-lelki higiéniájára, az értelmes étkezéstől a művészi nevelésig mindenre, figyelemmel lévő iskolát –, és második férjével hazaköltözött Bajára, ahol nagyanyámnak nagy villája volt, szőlője, de anyámék bérelt lakásban laktak. Anyám férje az épülő Ferenc József-csatornánál dolgozott mint hidrológus mérnök, belezuhant a jeges Dunába, agyhártya- és tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Barátjára, leendő apámra bízta anyámat; egy év múlva meg is esküdtek, apám akkor a bajai tanítóképző intézet tanára volt, és valcerkirály. Csodálatosan játszott az orgonán. „Aki a zenét szereti…” Apámat nem érdekelte, ki honnan jött, demokratikus felfogása volt, a zene kapcsolta össze az emberekkel. Orgonált a városi zsinagógában, a református, az evangélikus, a katolikus, a pravoszláv templomban. Ő maga evangélikus volt; ez a legliberálisabb a protestáns vallások közül. Később presbiter lett a bajai evangélikus templomban. Anyám reverzálist adott; úgyis rossz viszonyban volt a pápával… Tizennyolc éves voltam, mikor anyám első házasságának felbontásáról megjött a pápai végzés! Hárman voltunk gyerekek, bátyám, nővérem és én. Elég korán tudatosítottam magamban, hogy „félvér” vagyok. Vidéken ennek jelentősége volt, a város tele szerbekkel, bunyevácokkal. Bátyámat, nővéremet anyám nagyon nehezen szülte meg, de én órák alatt, jóformán orvosi segítség nélkül megszülettem. Anyám mindig mondta: „Te nekem soha semmi fájdalmat nem okoztál…” Aztán később eleget szenvedett miattam.

– Milyen gyerekkorod volt rebellisnek mondható szüleid mellett? Milyen ifjúságod?

– A Duna volt a nagy élvezet az életünkben, nyáron fürödtünk, télen korcsolyáztunk; volt két csónakunk, a korcsolyára és a teniszütőre pedig labdaszedéssel kerestük meg a pénzt. Bátyám a cisztercita iskolába járt, nővérem magántanuló volt; engem beírattak a Miasszonyunkról elnevezett iskolanővérek zárdájába. Az iskolában unatkoztam, már tudtam olvasni, otthon azt vettem le a könyvespolcról, amit akartam; könyvek, zene és virágok között nőttem fel. Tizenkilenc évesen jöttem rá, hogy szüleim rossz házasságban élnek, szeretik egymást, de olyanok, mint a tűz meg a víz, ízlésben, minden másban; mi, gyerekek azonban nem tudtunk erről, otthon békesség volt. Az irodalom szeretetét édesanyámtól örököltem. A Bácska nemcsak a Gyurkovics-fiúk világa volt, de a Kosztolányié, a Csáthé is! Az elemiben szép, varjúmódra nagy fityulás nővérek tanítottak, de az én tanítóm egy jelöltnő volt; az első tanítási napon fölálltam a padban, elvásott a lábam, a jelöltnő kihívott, össze kellett fognom az ujjaimat, pálcával rácsapott a körmeimre, kiragadtam a kezéből a pálcát, és ráhúztam a jelöltnőre. Óriási botrány lett, otthon anyám olasz féltestvére, szobrász, renitens ember, azt mondta: „Hozzád nyúltak? Legközelebb fölrobbantom a zárdát!” Az üzenetet átadtam; kicsaptak az iskolából. Nagyanyám, aki saját erőszakosságát ismerte föl bennem, fölajánlott egy tehenet a zárdának, hogy felejtsék el az ügyet. Magántanuló lettem, így végeztem el a négy elemit s az első polgárit. Nagy szabadságban éltünk! Ha be kellett mennünk a városba, csak a háztetőn közlekedtünk; a büntetés elől fölmásztunk a diófára. De a büntetés sosem verés volt, hanem megvonás, például nem mehettünk koncertre. Szép gyerekkorom volt. A családban hagyomány, hogy nyelveket kell tanulnunk; fräulein tanította a németet. Julika nővéremmel Németországba küldtek tanulni, Neuhaus-am-Innbe, egy szigetre, az angolkisasszonyok zárdájába; olcsóbb volt, mint a pesti angolkisasszonyok. A zárdában két nyelv tanulása volt kötelező, nővérem németet–franciát, én németet–angolt tanultam, két és fél évig. Első héten bevittek a lorettói litániára, ahol a jámbor bajorok azért imádkoztak: a vad, barbár magyaroktól ments meg, Uram, minket! A főnökasszonytól fölmentést kértem ezek alól a litániák alól. Fölmentést kértem a roráte, a hajnali négy órakor tartott mise alól is azon a címen, hogy evangélikus vagyok. Így csak a hétórai misére kellett elmennem. Pecáztam az Innben litánia helyett… Egyébként modern rend volt; jól megtanultam németül–angolul. És megtanultam azt, hogy mindenféle népek vannak a világon; francia és lengyel társaim is voltak a zárdában. Innen kerültem Szegedre, az Árpádházi Szent Erzsébet gimnáziumban érettségiztem; latint tanultam, görögpótlót, franciából különbözeti vizsgát tettem, tovább tanultam a németet–angolt, iszonyatos stréber voltam: mint harmadik gyereknek, tandíjmentességet kellett szereznem. Érettségi után a szegedi egyetemen, mivel angol szak még nem volt, magyar–német szakra iratkoztam be.

– Mit adott neked a szegedi egyetem, mit jelentett emberi minőség dolgában az a város?

– A szegedi egyetemen Horger Antal és Mészöly Gedeon tanította a magyar nyelvészetet, Sík Sándor a magyar irodalmat. Akkoriban nem iskolás módon tanítottak; a professzor a kutatásairól tájékoztatta hallgatóit. Keveset foglalkoztam a tananyaggal, sokat olvastam, felhasználtam a szabad élet lehetőségeit. Összebarátkoztam a Szegedi Fiatalok körének tagjaival; közéjük tartozott Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Buday György, Tolnai Gábor, Baróti Dezső, Hont Ferenc; mint tudod, írás mellett főleg falukutatással foglalkoztak, előadásokat, szavalóesteket tartottak, Hont Ferenc avantgárd előadásokat rendezett; én a közönségük voltam. Buday György állt hozzám a legközelebb, mindent tudott a fametszésről, a könyvművészetről. Radnótival is nagyon szerettük egymást. 1932–33-ban megérkezett Szegedre Szent-Györgyi Albert feleségével és kislányával, aki kettővel alattam járt az iskolában. Szent-Györgyi a Biokémiai Intézet vezetője lett, hamar összebarátkoztam a családdal, kinn laktak az intézet egyik szárnyában, emlékszem, a lakásban fehéregérszag volt, Albert mamája – erdélyi nagyasszony – a Für Elisét játszotta… Szent-Györgyi sortban kosárlabdázott a növendékeivel, szerette a polgárpukkasztást. Evezőstúrákra mentünk együtt, egy életre beleszerettem Albertbe, olyan volt mint egy görög félisten, csak a lába volt kicsit rövid. Amikor megkapta a Nobel-díjat, épp otthon voltam, Baján, oda táviratozott: „gyere, segíts.” Segítettem is: köszönőleveleket írni, pénzkérők, látogatók hadát fogadni, elhárítani, feltartani az újságírókat, akik rafinált módon próbáltak bejutni hozzá… A világot Szent-Györgyi és családja tágította ki számomra. Albert szerzetesi életmódot folytatott, csak arra költött, ami az életprogramjába beleillett. Szerette a zenét, a költészetet, megtanított, hogy utazni kell, amíg az ember fiatal. Mint nemzetközi gondolkodású kutató, nem tudta elképzelni, hogy nem a józan érvek, hanem a nácizmus és a progresszió alternatívája fogja a világ sorsát eldönteni, ezért vállalta a háború alatt a törökországi küldetést is, hogy a magyar kiugrás ügyében kapcsolatokat keressen. Elsők közt volt a nácik elfogatási listáján. Bujkált. Mikor 1945 után a magyar gazdasági életnek gyors feladatokat megoldó biokémiai intézetre volt szüksége, és Albertnek a saját hosszú távú kutatási programját föl kellett volna adnia, akkor elment az országból, és követte őt majdnem minden munkatársa.

– Megszerezted a tanári diplomát Szegeden?

– Nem. Pesten végeztem el a Keleti Akadémia Külkereskedelmi szakát, mérlegképes könyvelő lettem. Szent-Györgyiné kiszerzett Angliába 1934-ben, au pair girlnek. Két évig voltam Newcastle-ban egy kisfiú mellett, közben a durhami egyetemet látogattam; onnét lekerültem Londonba, beutaztam Angliát Észak-Walestől az Isle of Wightig, vendéghallgató voltam a londoni egyetemen, ott szeretem tanári diplomát. Ezt a diplomát 1945-ben, Szent-Györgyi Albert ajándékával, az Atlantis Buch der Musikkal együtt elégették azok, akik tüzelni akartak valamivel… 1937-ben jöttem haza Londonból. Hóman Bálint kultuszminiszter jóvoltából, aki az értelmiségi munkanélküliséget úgy akarta fölszámolni, hogy nyelveket tudó, állástalan diplomások elhelyezkedhettek az iparban és a kereskedelemben, a Salgótarjáni Vas- és Gépgyár Váci úti üzemébe kerültem, angol–német levelezőnek. Közvetlen főnököm Justus Pál volt, aki nemrég tért haza franciaországi emigrációjából.

– Volt Justus Pálnak szerepe abban, hogy közel kerültél a Szociáldemokrata Párthoz?

– Éppen a vele való beszélgetések hatására léptem be. Az iskolában, tudod, mint individualista-anarchista kezdtem az életemet; Justus meggyőzött: sokkal nagyobb ellenségekkel állunk szemben, hogysem anarchista eszközökkel eredményt lehessen elérni. A londoni egyetemen én is jártam a Fábiánus Társaság gyűléseire; nem láttam nagy távolságot a fábiánusok és a szociáldemokraták között. Itthon hirtelen megcsapott a fenyegetettség levegője, jött az Anschluss; megtámadták Csehszlovákiát; elindultak az események. Két évig dolgoztam a gyárban, aztán újabb két évig egy előkelő pénzintézetben, a Kereskedelmi Bankban. Főnökömet, Lányi Józsefet munkatáborba vitték. 1941-ben már bejártam az SZDP-be; 1943-ban léptem be, Bártfai Erzsébettel együtt. 1941-ben átkerültem a Gróf Somsich Borkereskedelmi Részvénytársasághoz. Somsich ügyvezető igazgatója, Zerkovitz Oszkár Bajcsy-Zsilinszky hívei közé tartozott. Később, amikor már összeesküvésre, fegyverkezésre is sor került Bajcsy-Zsilinszky körül, én a raktárban úgy helyeztem el a fegyverszállítmányokat, hogy tudtam, melyik bor mögött mi van. De a Bajcsy-Zsilinszky-féle mozgalom nem lett volna elég a magyar ellenálláshoz, a partizánkiképzéshez, a nemzeti hadsereg felállításához. Nem lehetett ez eléggé komoly dolog, nem volt kifutása. Elhangzottak ugyan figyelmeztetések, de senki sem számított arra, hogy a németek megszállnak bennünket.

– Történetek keringenek arról, hogy a háború alatt emberek tucatjain segítettél: volt, akit elbújtattál, volt, akihez „férjhez mentél”, volt, akinek fodrászod átfestette a hajszínét; kitűnően tudtál okiratot hamisítani, a lakásodon illegális nyomda működött… Egy magyar költőnő, kortársam, húsz évvel a háború után jött rá, hogy abba az árvaházba, ahol a német megszállás alatt meghúzódott, a te segítségeddel került be.

– Én nem jelentkeztem soha ellenállónak. Csináltam a magam egyéni ellenállását. A megszállás alatt nyolcszor „mentem férjhez”. Aki hazajött a frontról, huszonnégy óra alatt megnősülhetett. Több jó barátomnak, nőtlennek is, nősnek is megszereztük a frontról hazajöttek nevére szóló okmányt, amelynek birtokában őskeresztények lettek. A házassági okiratban én mindig Karig Sára voltam. Tíz lakásom volt különféle kerületekben, de egyik kerület nem írt át a másiknak, a többszörös „házasság” sohasem derült ki. A lakásokban főként lengyel menekültek, angol katonaszökevények szálltak meg. Az angolok Evelyne Gore-Symes nevű megbízottjával álltam közvetlen kapcsolatban, hozzá érkeztek a szökevények, kocsik alvázán és más rejtekutakon; sok volt a fogságba esett angol pilóta. A háború után megkeresett egy angol őrnagy, nem óhajtok-e brit állampolgár lenni; átnyújtotta az Alexander-kitüntetést, egy okmányt, amelyben Alexander tábornok kifejezte köszönetét a hadifoglyok megsegítéséért.

– 1985-ben az izraeli Jad Vasém szervezet képviseletében fölkeresett téged Reuveni Sári. A Jad Vasém azokat a keresztényeket – keresztyéneket – tartja számon és tünteti ki, akik zsidó vallású embertársaikat megmentették a háborús üldöztetések idején. A szervezet jelmondata: „Aki egyetlen embert megment, az egész világot menti meg.”

– Azt gondoltam 1985-ben: negyven év elmúlt, ki emlékszik arra, ami történt? Én ezért nem akarok kitüntetést kapni. A megmenekültek közt barátaim is voltak, és volt, akit nem is lehetett megmenteni. Amit én tettem, nekem volt segítségemre abban, hogy ép ésszel és tiszta lelkiismerettel átvészeljem azt a kort. Akkor egyébként nem tudtam kiutazni Izraelbe, és Reuveni Sári 1985-ben elhozta a kitüntetést. 1987-ben, amikor kinn voltam Jeruzsálemben és Tel Avivban a Wallenberg-emlékünnepségen, a Jad Vasém hagyományának megfelelően elültettem az Igazak fasorában egy szentjánoskenyérfát.

– Közvetlen vagy közvetett kapcsolatban voltál a háború alatt Raoul Wallenberggel?

– 1944 tavaszától a Békepárt felkérésére a Svéd Vöröskereszt gyermekosztályán dolgoztam; akkor rúgtak ki a Somsichtól. A gyermekosztályt Asta Nielsson és Waldemar Langlet vezette; az egész humanitárius akció élén Raoul Wallenberg állt. Nielsson már az első világháború idején Magyarországon dolgozott a Svéd Vöröskereszt képviseletében, megvoltak a magyar kapcsolatai. Az ő és az én elképzelésem az volt, hogy a ránk bízott csecsemőket és kisgyerekeket már meglévő magyar árvaházakba és szeretetotthonokba helyezzük el; biztonságosabb egy ilyen régebbi magyar intézmény, mint a korábban nem létező, csak a megszállás idején felállított svéd vöröskeresztes gyermekotthon. Wallenberg egyetértett vele, hogy segélyezzék tápszerrel, gyógyszerrel ezeket a magyar árvaházakat. Nielsson minden áldozatot, minden kockázatot vállalt. Árvaházi gyerekeinket mindet megmentették! A svéd vöröskeresztes otthonokba viszont betörtek – nem a németek! – a nyilasok…

– Hol jelölted ki a magad helyét a háború után?

– 1945-ben a valódi lakásom romokban volt; családom Budapestről visszament Bajára; el kellett helyezkednem. A Szociáldemokrata Pártban Justus Pál közölte velem, hogy a hazahozatali kormánybiztosnak, Millok Sándor szociáldemokrata államtitkárnak szüksége volna több nyelven beszélő titkárra. Millok mint szociáldemokrata Mauthausenből került vissza, átélte ezt a sorsot, itthon úgy érezte, kötelessége minél több embert hazahozni a családjához, nemcsak a hadifoglyokat, hanem a DP-ket is – displaced persons –, az erőszakkal elvitt embereket: a zsidókat, a leventéket! A leventék odakinn a hadifoglyokkal azonos fejadagot kaptak, ami kevés volt nekik, kamaszfiúknak; a többségük tüdőbetegen jött haza. Munkánk akkor szűnt meg, amikor a kommunista párt alakított hazahozatali irodát. Millok a BESZKÁRT vezérigazgatója lett; én a British Councilhoz kerültem előadónak, 1946-tól 1947-ig. 1947. szeptember 2-án már elvittek.

– Igen: a neuralgikus pont. Soha nem mondtad el ennek a részleteit.

– Mert nem kérdeztél. Már 1945-ben részt vettem a választási listák összeállításában az SZDP részéről. Vezettem a választási munkálatokat a II. – a mostani I. – kerületben, a Lánchídtól a Pasarétig. Ötvennél több szavazatszedő bizottságunk volt ebben az egy kerületben. 1947-ben azt kértem, hogy telefonomat, vagyis a kerületi központi választási bizottság telefonját kapcsolják össze az összes II. kerületi szavazatszedő bizottság telefonjával. A II. kerületi Távbeszélő Hivatal szociáldemokrata dolgozói teljesítették kérésemet. Mindenki megkapta a saját szavazócéduláját, aki a választási listára rákerült. Sok nyilast kihagytam, bármelyik pártnak lett légyen is tagja a felszabadulás után… Az Állami Nyomda kék cédulákat adott ki olyan választók részére, akik nem a lakóhelyükön szavaznak. A cédulán nem volt víznyomás; hamisítható volt. Adtak minden pártnak belőle. A választási bizottság egyik tagja kérte tőlem a megmaradt kék cédulákat, hogy beviszi a központba, mire én azt válaszoltam: Ries István igazságügy-minisztertől kaptam a cédulákat, csak neki adhatom őket vissza. Az illető megfenyegetett: „Karig elvtársnő, Szibéria nincs olyan messze!” Ha tudta volna, hogy Szibériánál még hidegebb vidékek is vannak… Fölébresztette az érdeklődésemet: minek kellenek a cédulák, hiszen aki akarta, megkaphatta a magáét törvényes úton! Esetleg föl akarják őket használni törvényellenesen? Jó szervező voltam, fölhívtam a szavazatszedő bizottságokat azon a bizonyos telefonon, kértem, ha bárki kék cédulával szavaz, azonnal telefonáljanak be nekem, közöljék az illető adatait. A választás 1947. szeptember 1-jén reggel hat órakor kezdődött; negyed hét tájban kinéztem az ablakon, nyitott teherautót láttam, amelyen elegáns kezeslábasba öltözött munkások mentek, feltehetőleg kirándulásra… Rövid idő után jött az első híradás: X. Y. gyári munkás kék cédulával leszavazott az elöljáróságtól nem messze lévő szavazatszedő bizottságnál. Nyomban megtelefonáltam az összes bizottságnak X. Y. nevét, adatait, s hogy kék cédulával szavazott; amennyiben újra jelentkezne, szavazólapjával együtt iratait is tartsák vissza, őt pedig adják át az ott tartózkodó rendőrnek, csalási szándék miatt. A bejelentések és lefogások száma néhány óra alatt több százra rúgott; a hír eljutott az országos választási vezetőséghez, Ries Istvánhoz; én előzőleg az igazságügytől már segítséget kértem, teherautókat, amikkel ezeket a csalókat elviszik. Ries felvilágosítást kért, hogy mi történik; tájékoztattam. Egész nap ezzel „szórakoztunk”. Este, mikor az urnákat lezártuk, újra fölkeresett az az egyén, aki a kék cédulákat akarta megkapni; felszólított, adjam át a letartóztatottak iratait. Az igazságügynek fogom őket átnyújtani, mondtam. Megint megfenyegetett, és eltávozott. Másnap reggel lakásom előtt várt két civil ruhás férfi, gazdasági rendőrnek mondták magukat, „tanúkihallgatásra” vittek – közben hátrapillantva megláttam két géppisztolyos férfit s előttem, a másik sarkon egy nagy, fekete, lefüggönyözött ablakú gépkocsit, mellette ugyancsak két fegyveres közeg. A kocsiban a sofőrrel heten voltak. Figyelmeztettek, hogy minden szökési kísérletet fegyverrel fognak megakadályozni. A Vilma királynő útnál – a mai Gorkij fasornál – két kísérőm kiszállt, én is; bevittek egy épületbe, átadtak a szovjet hadsereg közegeinek; mint kiderült, a kémelhárítás emberei voltak. Okmányaimat elvették, órámat, ékszereimet – nehogy bárkit megvesztegessek –, kabátövemet, sőt a szociáldemokrata jelvényt, a vörös kalapácsos embert is, hiszen szúró szerszám!

– Mennyire féltél?

– Nem féltem. A haláltól nem kell félni. A német megszállás alatt és a fogságban sem a haláltól féltem, hanem attól, hogy testileg-lelkileg eltorzulok. A gépkocsiból is azért nem ugrottam ki, mert attól féltem, rám lőnek, megnyomorodom, és elkezdek valakit gyűlölni. Amikor elfogtak, már olvastam Koestler könyvét, a Darkness at Noont; letartóztatásom pillanatában sok mindent elhittem, amiben a könyv olvastán még kételkedtem. A szovjet közegek udvariasan bántak velem, természetesen betartották saját szabályaikat. Nyugodt voltam, nem hittem el, hogy az én esetemben az igazság alulmaradhat a hazugsággal szemben. Tudod, az ember azt hiszi, ez csak másokkal történhet meg. Fogságom első három évében ezért ragadtam meg minden fellebbezési lehetőséget, hat hónaponként, tapasztaltabb orosz fogolytársaim csöndes iróniájával nem törődve. Habár a sarkvidéken összebarkácsolt rádióból többször értesültem, hogy akiket igazságom tanújául megneveztem, sorban eltűntek a politika színpadáról…

– Hogy bántak veled fogvatartóid?

– Az oroszok tettleg sohasem bántalmaztak. Három dolog viselte meg az egészségemet: a szokatlan koszt; az, hogy a kihallgatások éjszaka történtek, és nappal a cellában nem volt szabad aludni; és végül az, hogy a kihallgatások erős reflektorfényben folytak, sokszor előttem is, mögöttem is ültek kihallgatók. A kihallgatások átmenetileg jól végződtek, a szovjet katonai ügyészség vezetője közölte velem, hogy az ellenem felhozott vádat nem látja bizonyítottnak, szabadlábra helyezésemet javasolja Moszkvának. Moszkva válasza az volt: jelenlétem akadályozná Magyarország demokratikus fejlődését; ezért a moszkvai „Trojka” – a belügyminisztérium hármas bizottsága – úgy határozott, hogy határidő nélkül száműznek. Ausztria szovjet megszállási övezetében, Baden-bei-Wienben történt mindez; átvittek Neunkirchenbe, a gyűjtőfogházba, négy-öt hónapot töltöttem ott, volt fűtés, meleg víz, dolgozhattam, varrtam, WC-t pucoltam, huszonnyolc kilót fogytam már, de kaptam naponta egy liter tejet… Innen zárt vagonban Lembergbe, vagyis Lvovba vittek; közben két napig álltunk a budapesti Déli pályaudvaron! Két hónapig a gyűjtőtábor orvosának egészségügyileg képzett munkatársa voltam, főként a rüh és a vérbaj gyógyítása volt a munkánk, meg a poloskairtás. Jobb kosztot kaptunk, mint a lakosság, ezért cigarettában, mahorkában sosem volt hiányunk. Brjanszkon, Kirovon, Pecsorán át érkeztünk meg az északi sarkvidékre, Vorkutára; a vagonban összesen ketten voltunk nők, a többi férfi és hat őr; körülbelül tíz napig utaztunk. Egyvágányú vasút volt, a foglyok szerint minden centijét tíz fogoly csontjai tartották – mocsaras terület, a vasutat foglyok építették. A hét év fogságból több mint hat évet töltöttem itt.

– A fogságban verses naplót vezettél, néhány részlete nemrég meg is jelent. Olvastam, amit a hét szűk esztendőről írtál, a rénszarvasokról, a zürjén pásztorokról, a tundráról, a fagyról, a hosszú éjszakákról… Hol dolgoztál Vorkután?

– Agyagbányában, szénbányában dolgoztam; felszíni fejtés volt. Sosem fáztunk. Odakinn mínusz húsz-mínusz negyven fokos hideg, de ez nem volt olyan kellemetlen, mint a szállásunkon, a kétszáz személyes barakkban a hőség. Három műszakban dolgoztunk, társaim összefagyva értek haza, jólesett nekik a meleg. Amikor elfogytak a fizikai tartalékaim, kórháztelepre kerültem, a fejem jobb oldala megdagadt, a fülemet megoperálták; s miután fölfedezték egészségügyi és gyatra latin tudásomat, ápolónő lettem, előbb a nőgyógyászaton, de innen átkértem magam a nyílt csonttuberkulózisos betegek osztályára, ahol a legtöbb fogoly nem politikai volt, hanem köztörvényes: „masztirkát” követtek el, megsebezték magukat, hogy bejussanak a kórházba. Ekkor már jól olvastam ukránul, majd oroszul is.

– Ez volt az én születésnapi mondatom: „Német, angol és francia nyelvtudása mellé megszerezte az oroszt.” És ezt a nyelviskolát te mindig a hála hangján említed föl!

– Az életem része volt. Az oroszok rendkívüli módon segítettek. Az észtek, a lettek is. A szovjet állampolgárok a táborban kaphattak csomagot: vitamint, fokhagymát, süvegcukrot, kétszersültet, ezek ismeretlen kincsek a sarkvidéken. Adtak belőle, ez tartott életben, és ezt akkor is folytatták, amikor a táborvezetőség, a politikailag veszélyesnek tartott barátságokat megakadályozandó, egyik táborból a másikba küldött. Vorkuta körülbelül akkora, mint Pest megye. Barátaim eljuttatták címemet rokonaikhoz, és egyik ma is Moszkvában élő barátnőm hozzátartozói sokáig kéthavonta küldtek nekem csomagot. Később valamennyire viszonozni tudtam barátaim kedvességét: egészen kiszabadulásomig könyvkötőként dolgoztam; a ragasztót lisztből főzik, kis lisztet meg lehetett takarítani, ünnepnapokon barátaimmal palacsintát ettünk. A sarkövezetben nincs növényzet, csak nyáron, buja és rövid életű; aztán semmi, csak fenyő, annak a tűleveléből főztünk fanyar ízű teákat, skorbut ellen nagyon jó volt.

– Neked is közösségélményeddé vált a fogság.

– A huszadik századi embernek legtraumatikusabb élménye az izoláció. Háború, hadifogság, börtön, láger. S mennyien izolálódtak, mert az általuk szeretett ember eltűnt! Mint az anyám. Vagy az apám, aki belehalt abba, hogy engem elvittek. Mikor hazajöttem, 1954-ben az volt az érzésem, hogy fölösleges vagyok idehaza, de a család és a baráti kör szeretete, és az, hogy Domokos János már akkor a bizalmába fogadott, amikor még nem is voltam rehabilitálva, és fölvett szerkesztőnek az Új Magyar Könyvkiadóhoz, a későbbi Európához, kárpótolt engem az egyéni élet teljes hiányáért.

– Könyvek, zene, virágok, fräulein, zárda, csónaktúrák, utazások, férfiak, embermentés, életveszély, tisztakezűség, Vorkuta. Aztán szerkesztés, műfordítás oroszból, angolból s a fogságból hazajövet elsajátított bolgárból. Alan Marshall ausztrál íróról, aki béna lábbal megtanult járni, úszni, lovagolni, azt mondtad egyszer: példa rá, „hogyan lehet önmagunk vagy egy iszonyatos sorscsapás fölé emelkedni”.

– Amikor hazajöttem, úgy gondoltam, minden, ami jön, csak ráadás. Voltaképpen egy harmadik életet kezdtem el. Ebbe a harmadik életbe – negyvenéves voltam! – szerintem már nem fért bele karrier. Mégis, meg kell köszönnöm, hogy olyan munkát végezhettem, amihez kedvem van. Azóta majdnem az egész világot bejártam, és mindig úgy érzem, mindenünnen hazajövök.

– Ide? Ahonnan elvittek?!

– Ide. Nem fognak már többet elvinni. Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni.