A feltaláló éjszakája

 

 

 

 

Az Arcnélküli

És ment az Arcnélküli ember
az éles arcúak között,
a földön égtek a tüzek,
messziről morajlott a tenger.
Senki sem szólt hozzá. A fák
meglegyezték és összezárták.
És rásötétedett két kitárt ág
közül a fönti némaság.
Falak, lépcsősor, háztetők,
villanydrótok ideg-kudarca.
Meglazult kövek fogták harcra-
képtelen testét a világ előtt.
Aztán a láp, zöldhúsú bendő,
gőzölve gurultak a békák,
megint szelíd lett, egyre mélább,
mi jöhet még? víz, kőfal, erdő?
Egy gyerek jött, kócos cigány,
az ránézett, mint a folyóra:
cikázni kezdett a vonója,
azóta folyton muzsikál.

 

 

 

Hódolat Chagallnak

A csészekürt estét jelez,
pattogzik a platán,
a vízibolha ébredez,
tündér keresztapám.
A békakórus felbrekeg:
„Ön itt, ön itt, Madám?”
Hát hol lennék, ha nem veled,
tündér keresztapám?
Szűk a világ és végleges:
mindent halálra szán.
Legyél fintorgó énekes,
tündér keresztapám!

 

 

 

Lapály előtt

Rosszhírt hozok, ne hallgasson rám senki.
Volt egy földház.
Volt egy földház. Az éjjel összedőlt.
Egy vízmosásnak különment a habja.
Lovak patáin csuklott szét a buborék,
léggömbökön csúszkáltak a vitézek,
és sose az bukott meg, akit arra szánt
az osztás: nem a szerencsésekre
jutott a lógané. És a himlő
és a bimbó egyazon tőből indult,
kettőbevált a gránithegy, belerugott
egy meddő asszony,
tehéncsordák futottak széjjel a szeméből,
szembefordult az árnyék
szembefordult az árnyék az ügynökkel
az ügynökkelszembefordult az árnyék a járdán,
megszűnt a hangszerkíséret, mindenki
külön játszik,
a gombok elhatározzák: nem gombolnak tovább.
A szerelemből szederjes lapály lett,
nincs tartomány a tulsó oldalán,
az országúton minden este
plakátot nyel az oszlop.
Csáklyákat ide. Még meddig haboztok.

 

 

 

Három kép*

 

1 Andrea di Bartolo: Joachim elhagyja a várost

Mért hagyta el Joachim a várost?
zúgó köpenyben indulva, sötétkor?
a kőcsipkéjű párkánnyal határost
kinek tövére ráült a középkor?
s a vidám bűnök pókfonalakat
írtak a város pergamen-egére
s a faggyú-verte boltívek alatt
nem jött elő egy glóriányi fény se?
arcokkal tömött hallgatag tetők
gyökérnyi vastag lábas temetők
két ház közének bőrből van a hídja
ezt a mindenhol-magával-határost,
ha nem hagyja el Joachim a várost,
ránőtt volna a város Joachimra.
 

2 Rousseau: Alvó cigánylány

Egyet kortyolt a korsajából,
pendült egyet a mandolinja,
egyet nehezült még a botján,
elszunnyadt a csíkos cigánylány.
Szalma-sörényű, gyűrű-szemű,
farkbojtja csóva-méretű,
cövekel a homokon
a holdas oroszlán.
Két homokszem se koccant össze,
szuszogva belélegzik egymást,
és így marad mostmár örökre,
a lánynak holdfehér a körme.
 

3 Grant Wood: A forradalom lányai

Légy érzékeny! Figyelj a sejtjeidre!
Fekete Toll a domb mögé futott.
Meg kell nézni, a drótsövényen nincs-e.
Mit tud a drót, amit én nem tudok?
Bennem is zeng a forrásvizek kincse.
Ha kell, megtartó akadály vagyok.
Kertész ollója. Kócpojáca tincse.
Tudok jóhírt. Végórát. Áramot.
Földre szorított füllel, messziről,
előre mondom, ha a tölgy kidől.
Nem kell, hogy vassal visszafogjanak.
Tűz-szagot érzek, ahol mások fáznak.
A forradalom lányai teáznak
szabadsághősök arcképe alatt.

 

 

 

Gyermekrajz

Patak partján van egy ház,
ház elébe jön egy park,
benne tábla foszforeszkál:
„Üzeni a szakszervező:
fűre lépni kötelező.”

 

 

 

Farkasok

Valaki eltévedt a falka-csapástól
valaki elszakadt a nagy, fehér, havazó rohanásból
a pelyhek, a fogak, a lábak, a prüszkölő
gombolyagok,
a gömbölyű szemben a zsákmány vérbe forog,
a síkra zuhogó fekete láb-zivatar,
az inaszakadtáig guruló, hörgő csont-tömeg,
egymásra csattogó körmök, kerékbetört
dobhártyák, elbillent lejtő,
jézusmária, biszmilláh, herrgott,
repülő molekulák
rengetegéből
valaki elvágta magát –
valaki elvágta magát:
ott kullog a fazék-soron egyenest
a kutyatejszagú éden felé,
ahol kerítés van a házak előtt,
reggel, délben, este azt mondják „hogy vagy”
és tányérból eszik
megmosott foggal a húst.

 

 

 

Óda a betonfalhoz

Te bombabiztos, szépséges növény,
lappangó létem kerete: betonfal.
Becsüllek, mint fehér botját a vak,
szeges cipőt a hegymászó
s a felbukó deszkát a kapitány,
ha minden matróz megszökött.
Betonfal:
Betonfal: erővel rádtámaszkodom,
hangot se adsz, nem rendül bele
függőlegességed, a horzsolást
belülről nem tudod,
hozzádfeszülök idegeimmel, bőrbevert
ikon, te tartasz, szárnyas oltár;
ha elvezényel onnét az órám sortüze,
vagy felcsavarnak, mint a pergament,
hagysz a bizonytalanban nyirkosodni,
téged pedig szikkaszt tovább
a vastraverzzel megkötött igen.
Betonfal: tudod-e, mi a másnaposság?
Nem tudod. Kétes-mámoros első félnapod sincs,
teneked mindig nulla óra van,
a térviszonyok változatlanok,
csak közvetítesz.
csak közvetítesz. Betonfal:
áldalak, mint barokk költő a bolhát,
mely őt is, kedvesét is csípte, s így
kettejük vére testben egyesült.
Ekképpen te is egyesíted
a ketrecben egymás fölött lakókat,
a légzőnek elviszed a lépést.
Beethovent porszívóval kevered,
hírügynökségnél gyorsabban jelented,
ki mikor fürdik, hol szólít a szükség,
nagy demokrata! mindegy neked,
hogy géplakatos fűrészel, vagy primadonna
áriázik,
áriázik, betonfal,
átnyilamlasz e széttagolt koron,
ólomszín téglatested látszat-közönyével
te utolsó romantikus.

 

 

 

A parti bölcsek

Kártyázunk, kártyázunk,
bódé szélén megázunk,
hajcsavarót hord a szél,
cibálja a házunk.
Zseb mélyén a bicska,
van még borovicska,
pulykatojást főz az asszony,
áldja meg az isten.
Drinápoly, Trinápoly,
a világ egy páholy,
Tenger mélyén van egy hal,
bolond, aki belehal.

 

 

 

Növény és víz

Én sose mondom rád azt, hogy olyan.
Kettévált fűszál, megáradt folyam:
növény és víz –
a közelembe veszlek,
birtokollak, mert neveden nevezlek.
Táplálék, ital, sejtmag, horizont.
Kimondatik, és többszörösre bont.
Így lesz belőled borostyánmező,
jeges tornádó, matróztemető,
tölcséres szájú, csontfehér virág.
Hanyatt vágódom, bámullak, íme,
a megnevezés ősi öröme,
széjjelsereglik a mikrovilág,
hímpor virágzik, harang kondul innen,
ebből a szögből látható az Isten,
ebben a percben ezredéve ott áll –
teremtettél, ha nem hasonlítottál.
A hasonlat besüpped, mint a láp.
Eloszlik benne a hasonlított.
Mutass egy gyógyító metaforát:
adok helyette egy évszázadot.
Nem úgy, mint te – csak benned él tovább
a kő előtti kövület: a szó.
Takard fel. Ő is feltakarja rád,
mi van itt élnivaló.

 

 

 

Mérleg hava

Mások ilyenkor szüretelnek
puttonyba rakják mesterséges
jókedvük indáit-bogyóit
az oldozó cigányzenéhez
hat hektó széplelkük helyett
széjjelöntik a hegy levét
a műveltség fölöslegét
és mindig van olyan „utána”
hogy visszahull az ösztönökre
a pányva –
a pányva – Mérleg havában egyszerű.
De akin semmilyen nedű,
zene, marihuána nem segít,
tizenkét csillag terheit
viszi, viszi, görgeti mérni,
görgeti egyre –
görgeti egyre – s a világ rekeszeiből
visszanéz rá a mások ökre –
jó volna megtapadni
harmóniát csinálni végleg
hinni a szenvtelen szünetben
mielőtt felborul a mérleg

 

 

 

Regényes életrajz

Voltam ládarakodó munkás Tokióban
malteroslány az Üllői uton
nevelőnő egy szuvas vityillóban
és több helyütt szerelmes hajadon
tanítottam proligyereknek táncot
tenoristának késköszörülést
mutatták nekem többször is hiába
a víz fölött az alámerülést
voltam vádlott a Markó folyosóján
szövetkezetnél segédkönyvelő
Dunavecsén egy hallétől kidőltem
Szibériában egy féldecitől
rossz ítész voltam és kiváló kántor
hátvéd ki mindig elnézi a gólt
és tolmács szívélyes baráti légkörökben
hol kölcsönös megértés sose volt
utaztam luxushajón szolgálati kordén
bögölycsípéssel műtöttem lovat
egyszer közelről láttam egy minisztert
féltem a téltől koplaltam sokat
vasesztergályos nyelvtanár riporter
igazolványom hátlapján ez áll
és vegytintával fölébe van írva
észrevétlen mint az üveghalál
a gyógynövényre önként ráhajoltam
továbbleheltem minden párlatot
kristálya-vesztett infánsnő a holdban
tettem amit a Vonzás rámszabott
voltam

 

 

 

Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez*

Atyám, nagyméltóságú úr, az Ön sugárzó
kegyelme arra érdemített,
hogy én, pallérozatlan felföldi leányzó,
szemébe nézzek a világi bűnnek
s mint ördög láttán vándor prédikátor:
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától.
Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen.
Pazarló voltam kezdettől kevélyen,
s akit a gégém zsoltárokból ismert,
csak haragomban szólítottam Istent.
A bosszú Istenét! nekem sosem volt
édes-aranyszájú,
olvadtszemű, töviskoronájú,
magát hallal-kenyérrel szétosztó uram, soha,
az enyémnek köve volt meg olaja,
hetedíziglen a velőbe nyúlni,
képmás nélküli, szörnyű Logika.
Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt.
Keveset léptem, s mindig ugyanazt,
még most se látom tisztán az irányt.
Hát szóltam is, meg hallgattam is én,
akár Nagyméltóságod a misén.
És énekeltem! mennyit! a Fiút,
a Jóistent, aki csókolni tud,
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van,
öreg bráhminnal gerezdet kötöz,
szemöldökétől megdördül az ég,
réztenyerében indián gyerek,
piramis térde, bordája totem,
világít, ha a tengerre hajol
és elzuhan –
s akkor mindenek zümmögnek, Atyám,
mindenben megindul a gégetájék.
Nagyméltóságú úr, micsoda játék
súlyt görgetni arra, mi súly magától,
s nem várni meg, hogy magától kilábol,
de váltságdíjért, ostyáért, imáért,
mint egy rongypapírt, leemelni róla?
Ez volna az a sugárzó titok?
Kegyelmes püspök, kettőnk között szólva,
én ennél különbet tudok.
Hogy fordított arány a büntetés
azzal, ha könnyen felmentem magam.
Hogy evilági vétkeink közül
legsúlyosabb a kockázattalan.
Ön, gyöngydombormívű ornátusában,
szószékén mozdulatlan, süppeteg.
Nekem, az ingajáratú magányban,
egy rezdülés is megmérettetik.
Parancsszó nélkül is mozogni kell.
Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál?
Időhúzást a lelkiismeretnek.
Maradjak én továbbra is, Atyám,
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek,
tudván a dolgok kérges belsejét –
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát.
Már vált a nap. Elindul a levél.
Foglalja Ön imába Isabellát.

 

 

 

Halak*

Sohasem értettem őket:
a szökdelőket, vízből menekülőket.
Ha kopoltyúval természetesebb,
minek – fulladni – a másik közeg,
a légnemű, a foghatatlan,
az összeütközésnél csobbanatlan,
minek? Minek, minek.
Csillogtatni a pikkelyeiket.
Egy perc megállás a Nagy Vízkeréken.
Egy perc az égben.
Aztán a törvény működésbe lép.
A gravitáció. Süllyed az ég
és alakot vált az elérhetetlen,
ott hintázik az ismerős közegben,
hatalmas vízcsepp, kénytelen mennyország,
reménytelen szerelem, Magyarország.

 

 

 

Tánc

Vízimadár kinyújtott lába:
az íve épül, nézz utána,
lebegve végigjárt pokol.
Szeresd azt, aki vándorol.

 

 

 

Inkább árnyék

Inkább árnyék az ablaktáblán,
két deszkaléc nyirkos derékszöge,
inkább a harmadik lator,
inkább a lélek élve-kárhozását:
nekem nem kell a szerkesztett
 
sivárság –
ha Szahara, feszítse meg a por.

 

 

 

A pusztaságból

Sárinak

 
A szemed
Sanghájtól Floridáig
minden térségből egyetlen
pontra vágod,
nem bánt, hogy elmozdul a sík
mintha vízből volna minden.
Akár a sebhely, a stabilitásod:
jövőtlen is világít.
Floridától Sanghájig
előtted mindenütt ház van,
járhatatlan hegyen vasút,
égen tejút,
és a belátható fákon
gondolkozik a költöző madár.
Elpirosodva állig
mint a prérin a pipacs,
egy napon előbukkan a halál
s ahogy széttárod a kezed
Sanghájtól Floridáig
rögzíted az ítéletet.
Nem tévedhetsz. Jézus sem tévedett.

 

 

 

A feltaláló éjszakája

Mert az arénából kimaradt,
a kamraajtót magára zárva
egy sűrűsödő éjszaka alatt
– mert az arénából kimaradt –
rájött az elektromosságra,
mert el akarta mondani,
kiült a tölgyfa-könyöklőre,
majdcsak erre jön valaki
– mert el akarta mondani –
reggelre tölgyfa lett belőle.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]