Harmadszor

Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár, mondataid ökörnyálán, és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány másoktól ismert jószagát. Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin. Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa: egy képzelt patakpart felett eresztettem léggyökeret s azt hittem, erős a gyökér, azt hittem, hogy a földig ér. Hét esztendeig volt erős gyökerem, nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó, szélben is moccanatlan. Hét esztendeig hozott híreket a szél rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között, dombhajlatokban lassan munkálkodó, síp-faragó, nyáj-terelő, üllőre-verő csontok mozdulatáról, hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból valóság, hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem, amiért puszta létemmel megfizettem, és tudtam: nincs többé az a hatóság, mely kidobhasson, ettől a földtől megint elvitasson. Most merre vagy? Hét esztendő után sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak őszből-tavaszba s te már nem váltod őket igazra, csak a föld az, ami a helyén maradt. Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom hét esztendő után, hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem – de köszönöm, hogy előbb te adtad nekem e földet. Áldó négy ujjam ott tartom fölötted mikor átbuksz a kocsmaküszöbön.