UtószóA novella, a short story Füst Milán sokműfajú életművében, de még az epikai műfajon belül sem játszott központi szerepet – bár ebben is alkotott jelentőset. Ő maga elsősorban költőnek és drámaírónak vallotta magát, akinek ihletét, a „látomás és indulat” vezérli. A novella formailag és tartalmilag határolt, „kiszámított” műneme nem felelt meg igazán sem költői látomásai határtalanságának, sem szertelen indulatai drámai feszültségének. Füst azonban nemcsak költő és drámaíró volt, de pályája kezdetétől bölcselő és tanár is. Erről tanúskodnak ifjúkorától vezetett Naplójának esztétikai és filozófiai gondolatai és a később ezek (részben elveszett) anyagából készült esztétikája: Látomás és indulat a művészetben (1948), valamint gondolati „Ezeregyéjszakája”: Ez mind én voltam egykor (1957) és Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve (1958). Az 1940-es évek végétől így kedvelt prózai műformájává vált a filozófiai dialógus és a mese, tanmese is. Rövidebb „novellái” közt ezért nem egyszer olyan köztes formák, műnemek jelennek meg – sokszor már a címben is jelezve –, mint a költőre utaló ballada, az egyes szám első személyben írott emlékezés és levél, a drámai dialógus és a filozófiai tanmese, esetleg anekdota. Ha mégis par excellence prózai művet írt, akkor inkább a hosszabb elbeszélés, vagy ahogyan ő nevezte, a kisregény volt a kedvelt műformája. Egyetlen igazi nagyregényével, A feleségem történetével (amely a világhírt is meghozta számára) rengeteget küszködött, de egyúttal a feladat, a teljesítmény nagysága is vonzotta, hiszen mint egyik esztétikai jegyzetében írta: „Nagy regényt létrehozni annyi, mint egy dómot megépíteni… Az effajta, igazi művészi alkotásból a legnagyobb mesterek is csak egyet vagy kettőt hoztak létre egész életük során.” Hogy Füst Milán saját írói gyakorlatában mit nevezett novellának, elbeszélésnek vagy éppen kisregénynek, azt nemegyszer csak az írás terjedelme döntötte el, s még inkább a szöveget közlő folyóirat vagy könyvkiadó szerkesztője. A Nyugatban – ahol valójában írói pályáját kezdte – a Nevetők és az Amine emlékezete című kisregényei például a novellák, míg az Advent és A szakadék címűek a regények között kaptak helyet. A Nevetők először kötetben is elbeszélésként látott napvilágot (Athenaeum K., 1920), ugyanúgy, ahogy majd az Amine emlékezete és A szakadék is. (Amine emlékezete. Két novella, Almanach K., 1940) A Véletlen találkozások (Dante K., 1948) című novelláskötetébe viszont bekerült egy, az ún. életműsorozatban később kisregénynek minősített írása Mit tudom én! címmel. Ahogy Őszi vadászat című, két kisregényt tartalmazó könyvébe (Magvető K., 1955) is egy, majd az Összegyűjtött elbeszélések közt felbukkanó „igaz története”, A Lomnici csúcs. Füst Milánnak először élete végén, a Magvető Kiadó ún. életműsorozatában nyílt lehetősége arra, hogy összegyűjtött kisregényei két kötete (1958) után összegyűjtött, rövidebb elbeszéléseit, novelláit is közreadja (1961). Az összeállítást az író már betegen, felesége segítségével készítette, aki újra gépelte a már korábban megjelent, vagy csupán kéziratban fennmaradt novellákat is. Az 1961-ben Öröktüzek címmel kiadott gyűjteményes kötet 42 rövidebb prózát, „novellát” tartalmazott, melyben az írások egymásutánja sem a címek betűrendjét, sem a művek keletkezési, sem első megjelenési kronológiáját nem követi, tematikai rendet nem mutat. A kötet feltűnő vonása, hogy az írások majdnem kétharmad része az író gyermekkoráról, gyermekekről vagy gyermekeknek is szól. Az időrend alkalmazásának mellőzése, valamint egyes írások végén a keletkezési, megjelenési dátumok hiánya valószínűleg Füstnek abból a tudatos törekvéséből fakadt, amely már Válogatott és Összegyűjtött versei életében megjelent köteteiben is megfigyelhető. Füst Milán ugyanis minden újabb kiadás előtt átdolgozta, megrostálta korábbi verseit, s mindig csak a legutolsó változatot tekintette az érvényesnek, vállalhatónak. Nem óhajtotta, hogy az olvasó költői „fejlődésének” tanúja legyen, netalán kevésbé remek műveit is megismerje. Összegyűjtött elbeszélései válogatott és némiképp átdolgozott elbeszélések is egyben. A kötetben szereplő írások mintegy negyede pedig csupán a könyv megjelenésének apropójából, nem sokkal annak előtte íródott, úgy, mint korábban Válogatott versei (1934) egy része is.
*
Az Összegyűjtött elbeszélések második kötete egyrészt az író hagyatékában fennmaradt szövegeket közli (ezek között vannak eredetileg kiadásra sem szánt novella-kísérletek, -zsengék, valamint elfeledett ifjúkori vagy későbbi alkalmi írások, melyeknek első megjelenése mostanáig nem ismert). Szerepel továbbá a kötetben a Nyugat novellák-rovatában megjelent minden olyan írás, amely (legalábbis ebben a változatában) könyv alakban még nem látott napvilágot. Ezek közül a legtöbb ú.n. megtagadott novella, amelyeknek Füst Milán még az Összegyűjtött elbeszélések első megjelenésekor (1961) sem kegyelmezett. Pedig e tekintetben ekkor már engedékenyebbnek bizonyult: „Életem összes műveinek kiadója felszólított, hogy minden novellámat gyűjtsem össze, s ekkor nagy meglepetés ért engem. Hogy én túlontúl szigorú voltam saját magammal fiatal koromban, ezt mindig tudtam, eddig is. De hogy ennyire? Feleségem felkutatta iratszekrényemet, s abban hat olyan novellát találtunk, amelyen ugyanez a jelzés állt: Szemét. Halálom esetén elégetendő! – S amely most, annyi évtized elmúltával remekűl tetszett nekem. Fel is vettem a gyűjteménybe.” – írja egyik gépiratos feljegyzésében. A megtagadás oka tehát – akár színművei esetében – nem annyira az elbeszélések minősége volt, mint inkább „a halálos barát”, Osvát Ernő elmarasztaló kritikája vagy a szövegeknek Jaulusz Erzsébettel, a „megtagadott szerelemmel” való közvetlenebb, még felismerhető összefüggése. (Egy nap története Dídó leányom életéből, Dániel bíró, Herr Hundt von Ohnemacht, A kapitány felesége.) A novellák összegyűjtésekor a lehető teljességre törekedtünk, de nem kizárt, hogy az író műveinek készülő bibliográfiája még újabb Füst-novellákat is felderít, továbbá néhány, az olvashatatlanságig átírt, átdolgozott, vagy be nem fejezett írásának témájára, keletkezési körülményeire is fény derül majd egy kritikai kiadásban. Bár a hagyatékban néhány, itt nem közölt korai novella-kísérlet is fennmaradt, például a Melancholia című, melyet Füst Milán Osvát Ernőnek küldött el egy levél mellékleteként 1908 augusztusában a Nyugathoz, a zsengék közül csupán Az életénekest vettük fel gyűjteményünkbe. (A diák Füst Milán vonalas lapokra írta, és aláírása még Fürst Milán, ami keletkezési idejét is valószínűsíti, hiszen csak íróvá válásától, 1908 nyarától használta a Füst nevet.) Az életénekes ugyanis egy olyan személyiséget jelenít meg, amely a későbbi írót és léthelyzetét is mindvégig meghatározta, jellemezte. Túltengő ambíció, az elismerés, a siker, sőt a hódolat fokozott óhajtása az emberek és kivált a nők részéről, uralkodói, királyi attitűd és egyúttal kifinomult, szinte beteges érzékenység, sebezhetőség, amely írásművészetének, de örökös sértettségének és magányának is forrása lett. A művészi siker, a szívek feletti hatalom kérdése egyébként e kötet novelláinak egész sorában megjelenik (A hatalom, Herr Hundt von Ohnemacht, Dániel bíró), csakúgy, mint a „nem lehet visszaszaladni” problémája. Az elszalasztott lehetőségek, a jóvátehetetlen pillanatok, a boldogság elérhetetlenségének fájdalma az életben, az emberi kapcsolatokban (Karácsonyi kaland, Ákoska, Dániel bíró, Velencei mese, A gitáros, A főpincér álma, Egy hűséges vallomás). Füst Milán azonban nem látványos összeomlásokban, tragédiákban mutatja fel a beteljesületlen életek, kapcsolatok kudarcát, hanem váratlan szökések, furcsa, bizarr, szürrealista álmok, emlékképek, kísérteties képzelgések, játékok, hallucinációk formájában, amelyek a gyermeki képzeletvilággal is rokonságot mutatnak (Karácsonyi kaland, Milavka, Arany-virág, Boszorkányos éjszakák, A főpincér álma). Az Összegyűjtött elbeszélések második kötetének egyik legizgalmasabb írása a csupán kéziratban fennmaradt Herr Hundt von Ohnemacht, amelyről Füst Milán naplójában és nagy szerelmének, Jaulusz Erzsébetnek írott leveleiben 1920–22 között többször is említést tesz. „Hogy hogyan sikerült, – nem tudom, – lehet, hogy csak kísérletnek kell tekinteni… Befejeztem egy új munkát, amely Osvátnak tetszik ugyan, de nem nagyon… – talán novemberben kerül sorra a Nyugatban.” (Füst Milán Összegyűjtött levelei, Fekete Sas K. 2002, 107–108. oldal.) Az elbeszélés az 1910-es évek „objektív szomorúságát” kifejező nagy szerepversek közül az Egy magános lovas szoborszerű képének magyarázata, előtörténetének drámai és helyenként filmszerű megjelenítése. Egy „különös életű és különös természetű ember”, egy rettegett zsarnok hatalmának, iszonyú, már-már perverz kegyetlenkedésének, bűneinek és talán még iszonyúbb bűnhődésének története, Shakespeare Lear királyát idéző monumentális drámája. A történet mögött az író személyes élete, egy iszonyatos szenvedélyeket és szenvedéseket kiváltó, majd felkavaró szerelem lezárásának a tébolyig fokozódó kegyetlen indulata is jelen van. (V.ö. Jaulusz Erzsébetnek írott 1922. március 15-i dátumú levelével – Füst Milán Összegyűjtött levelei, Fekete Sas K. 2002. 94–98. oldal.) Füst Milán, akinek a filmes, szinte operatőri látásmód (az arckifejezések, a gesztusok, az apró részletek mélyebb tartalmakat sejtető hangsúlyozása, a kimerevített vagy elnyújtott pillanatok feszültsége az elbeszélésekben) is sajátja volt, kísérletet tett barátja, Bíró Lajos biztatására, de főleg anyagi meggondolásokból, filmnovellák írására. A Függelékben közölt Kettős életű (1947) című filmnovellája, amely Sárközi Mátyás szerint (Holmi, 1995/3. szám) Az aranytál (1921) c. regényéből készült forgatókönyv, csupán alapgondolatában mutat némi hasonlóságot a kisregénnyel, s a korabeli kommersz filmek irányába mutat. A személyiségcsere témájában jóval érdekesebb Tichborn című befejezetlen novellájából írott Mozi-kísérlete, amely az 1930-as, 40-es évek filmjeiben szokványos témát groteszkebb és mélyebb emberi jelentéssel ruházta fel. Az ugyancsak a Függelékben közölt Gelléri-novella, a Milavka átdolgozása az írónak nem annyira a „tanítványaival” szembeni diktátori hajlamaira, mint inkább arra a módszerére példa, hogy egy megromlott vagy titokzatos férfi-nő kapcsolatot hogyan tud felfedni, megértetni egy külső szemlélő, többnyire a szituációba értetlenül és ártatlanul került gyermek vagy ifjú által (Milavka, A kapitány felesége, Boszorkányos éjszakák). A Függelékben kaptak helyet Füst Milán előbb külön könyvecskékben megjelent gyermekmeséi is.
*
Az Összegyűjtött elbeszélések jelen kiadása két kötetben lát napvilágot. Az első kötet az ultima manus elve alapján a még Füst Milán életében megjelent Öröktüzek (1961) anyagát adja közre változatlan sorrendben, tartalommal és helyesírással. Kivéve a Szívek a hínárban című kisregényét, amely A kapitány felesége (1932) című novellája átdolgozott, bővített változata, és már az Öröktüzek második kiadásában (1983) sem szerepelt, illetve átkerült a Kisregények újabb (Magvető K., 1983) kiadásába. Füst Milán 1961-ben valószínűleg csak azért sorolta az elbeszélések közé, mert amire az átdolgozás elkészült, életműsorozatában a Kisregények két kötete (1958) már megjelent. A második kötet helyesírása is az ultima manus elvét követi, amely itt nagyrészt egyenlő az első kiadással, illetve annak hiányában a kézirattal. Számos tanulmány bizonyította már, hogy Füst Milán egyéni helyesírása nemcsak hóbort és modor, de a művek előadásmódjában és jelentésében is funkciója van. Ugyanakkor mégsem állandó, mert bizonyos mértékig tükrözi a korabeli általános helyesírási szabályokat is. E kétféle helyesírást szétválasztani, illetve az egykori általános szabályokat a mai helyesírási szabályok szerint módosítani azonban e kiadásnak még nem lehet feladata.
Petrányi Ilona |