Bambu meg a zsiráf

Nem mintha Bambut azért nevezték volna így, mert bamba volt. Erről szó sincs. Bambu nagyon okos kis néger fiúcska volt.

Hogy milyen okos volt, mutatja mindenekelőtt az, hogy barátságot kötött a zsiráffal.

A zsiráf nagyon szelíd, jó állat, hisz azért is nevezik e néven, vagyis angyalinak. Mert zsiráf annyit tesz, mint szeráf, ez pedig angyalit jelent. Nos, mondom, Bambu nagyon jó barátságba keveredett vele.

Ha beszélgetni akart barátjával, felmászott a pálmafa tetejére, levetette nadrágocskáját s azzal integetett az angyalinak. S az angyali, mármint a zsiráf, akit Bambu nagyapja után Bimbinek nevezett el, rögtön felemelte fejét, s akármilyen messze volt, odavágtatott hozzá.

Odadugta fejét a pálma lombjai közé s Bambu mindenekelőtt elkergette szeméről az apró legyeket, aztán vakargatni kezdte a bőrös szarvgyököcskéket homlokán, aztán jó kis dinnyével megetette, majd súgott valamit a fülébe.

– Jól van Bambu – mondta neki Bimbi. – Csússzál le a nyakamon a hátamra, úgy elviszlek.

S így is lett. Jó messzire bevágtattak a pusztába, de mint a szél (Bambu nagyokat kurjantott Bimbi hátán), s ott Bimbi így szólt a zebrához:

– Hallod koma, Bambu a barátom. Hadd lovagoljon kicsit a hátadon, koma.

– Mit? – kiáltott fel a zebra és nagyot nyiherészett. – Hogy ebadta emberfia az én hátamon lovagoljon? Nem addig a! Akik szíjat hasítanak a hátamból és finom gulyást főznek a húsomból? – És megint nyiherészett és elvágtatott.

Na jól van, de Bambu legalább megismerte a zebrát.

Az elefántok viszont jószívűek. Az elefánt-bácsi már sokkal barátságosabb volt. Ormányával megvakarta a füle tövét és így szólt:

– Most nem érek rá. Ma van az unokám századik éves születésnapja, viszek neki egy szép kis cuclit, meg egy csörgőt az erdőből, meg egy élő lovacskát a zebrák közül, hadd örüljön neki. Majd gyertek el máskor.

No jó, de Bambu legalább megismerte az elefántot. És így a többi állatokat is. Az óriáskígyó például így szólt:

– Neked mindent megteszek, te zsiráf, mert rokonom vagy, mert hisz kígyóból van a te nyakad, de Bambu ne lovagoljon most rajtam, mert ma vedlettem le a téli kabátomat és fáj az oldalam, majd máskor.

Na jó, de Bambu legalább megismerte az óriáskígyót.

Viszont az oroszlánt is nagyon szerette volna megismerni, de hiába. Akármennyit kérte Bimbit, hogy vigye el az oroszlánhoz, az mindig a fejét rázta és így válaszolt:

– Torokfájásom van, nem lehet.

– Pedig mekkora torkod van neked – felelte Bambu szomorún.

– De tudod mit? Majd meglátjuk – azt mondja Bimbi. – Hogy el ne felejtsem a dolgot, csomóra kötöm a nyakamat. Mert tudod, híresen szórakozott vagyok én. – És tényleg: csomóra kötötte a hosszú nyakát.

De mit is mondjak? Bambu addig-addig sírt és rimánkodott néki, míg egy délután Bimbi váratlanul megjelent. Már nem volt csomó a nyakán. Bambu éppen lent ült egy kövön (azon búslakodva, hogy nem láthatja az oroszlánt), Bimbi tehát széttárta elülső két lábát, lehajolt hozzá és így szólt:

– Elviszlek az oroszlánhoz. De jól karold át a nyakamat, mert ha meglátod, ijedtedben lepotyoghatsz. Ha meg átkarolod a nyakamat, akkor, ha le is esel, visszahuppantlak a hátamra.

Így is lett. Mikor az oroszlán meglátta őket, elkezdett ordítani:

– Miah, bua, buh, buh, buh – ezt ordította. S Bambu tényleg lepotyant volna rémületében, ha Bimbi vissza nem huppantotta volna.

– Buá, buá, puh, puh! – ordított egyre az oroszlán. S Bimbi csak nem akart tőle megijedni. S ez már maga is furcsa volt. Hát még, ami ezután történt. Az oroszlán odajött egész közel s Bimbi még mindig nem ijedt meg tőle. Az oroszlán aztán még le is térdelt Bimbi előtt, s Bimbi még meg is cirógatta patájával a pofáját.

Szó, ami szó, még le is csúsztatta Bambut a nyakán az oroszlán hátára s Bambunak még a béle is majd kiesett rémületében, hát még, mikor az oroszlán elkezdett ugrálni vele.

De aztán mégse lett, gyerekek, semmi baj. Mert ahogy így lovagol az oroszlánon (még a lelkét is majd kirázta neki), hátrafordul nyöszörögve:

– Bimbi – akarta volna mondani, s íme mit lát?

Hát nem két emberi láb látszik ki hátul az oroszlánbőrből? Tehát ez nem is volt igazi oroszlán, csak oroszlánbőrbe bújtatott ember.

– Te megcsaltál – mondta Bambu a zsiráfnak szomorún.

– No te mit gondolsz? – felelte Bimbi. – Az igazi oroszlántól én is félek ám.

S persze, most arra vagytok kíváncsiak, hogy ki volt az oroszlánbőrben. Én tudom, hogy ki volt. Egy öreg csirkefogó, névszerint Efráim Goldnagel, a sanda bohóc. Jól ismerem én ezt a selmát, egy vándorcirkusszal került a sivatagba, egyszer még majd mesélek róla.