Egy kutyus meg a cica

Volt ott egy kis kutya, pincsi-féle, s azzal ez a Janika fiú nagyon jól érezte magát. Nagyon jól megvoltak együtt. Janika fiú bukfenceket vetett neki, s ha előre vetette, Samuka mindig rémülten hátra hőkölt. S ezen jókat lehetett nevetni. Ha meg hátra vetette, akkor Samuka előre ugrott és még ugatott is hozzá. Ezt ugatta:

– Paff, paff, vitéz te vagy, vitéz te vagy, kluk, kluk.

– Ugye, hogy vitéz vagyok, – felelte Janika, – No lám.

S így éltek együtt.

Mikor is az a csoda történt, hogy apuka egy délután egy szép kis macskát hozott haza valahonnan. Képzeljétek. Egy tarka kis cicát, akinek csillagos, fekete folt volt a szeme fölött. Képzelhetitek, micsoda ribillió lett ebből!

– Nem kell nekem, nem kell nekem, – ugatta Samuka, mikor meglátta a cicát. (Bugyika volt ennek a neve.)

– Csúf vagy, csúf vagy, – kaffogta rendületlenül, miközben nézegette, s egyet ugrott előre, egyet hátra, annyira dühös volt.

Bugyika pedig púposra görbítette hátát, sötéten nézett maga elé, s a szőrét borzolva még fújt is egy párat, s folyton csak ezt nyivákolta:

– Utálim, utálim, uái, uái.

Még azt se tudod kimondani, hogy utálom? Akkor marha vagy? – gondolta magában Samuka. – Ha-ha-ha! – És egy kicsit előreugrott, de nyomban utána rémülten menekült el mellőle. Úgy elszaladt, mint a golyó.

– A szentségit neki, – káromkodott magában, – hiszen ennek macska-szaga van, ennek záptojásos szaga van, – gondolta magában és elbújt a sarokba. – – Hát eddig így vagyunk.

Történt ezután, hogy Janika kíváncsi volt, mit fognak ezek egymással csinálni, letett tehát egy tányérban sajthéjat a szőnyegre. Aztán megfogta őket a bőrüknél fogva: Samukát egyik kezével, Bugyikát a másikkal. Ezek pedig a levegőben így szóltak egymáshoz epésen:

– Utálim, utálim, – nyafogta megint Bugyika. És még fújt is egyet.

– Csúf vagy, csúf vagy, – kaffogta megint Samuka.

– Na egyetek hát együtt, – mondotta Jani gyerek, és odatette őket egymással szemben a tányérhoz. Bugyika megint púposra görbítette hátát, és kilökte farkát az ég felé. Samu viszont éppen ugorni akart ellene, de megállott, mert azt mondotta magának:

– Milyen szép kis piros orra van ennek a nyavalyásnak. Tetszik nekem. És íme, már nem is fél, sőt, hempergőzik a földön, miközben kényesen nyafog, nem különös? – Ezért hát ezt ugatta feléje: – ejnye, ejnye! Fura, fura, fura, vau, vau.

De Bugyika is feltápászkodott, és ő is megnézte végre Samukát. Hosszan nézte. – Milyen csinos kis farkincája van ennek, – gondolta magában. Ezért ezt nyávogta feléje:

– Csinus, csinus!

– Nem tudod azt mondani: csinos, te marha, – gondolta magában Samuka, de azért odament és átugrotta őt. Amire Bugyi pofonvágta Samukát. S így aztán nagyon jól összebarátkoztak.

 

*

 

Nagyon is jól. Ha Janika sajthéjat, vagy egyebet tett a tányérba, akkor Samu ugyan odaszaladt, de aztán hamar visszaugrott. – Egyél büdös, – gondolta magában.

Bugyika pedig nyafogott ugyan, de azért megette a sajthéjat mind.

– Nem hagytál nekem? – ugatott Samu.

– Nem hagytam, nem hagytam, – siránkozta Bugyika. Amire Samu odaugrott és pofonvágta őt, de mondhatom, nagyon barátságosan. Így éltek ezek együtt, és mondhatom, nagyon jól megvoltak egymással.

Mikoris egy nap, nagyon is nagy baj történt. Bugyika eltűnt. Senki se tudta, hova lett. Tűvé tették érte a házat. Nem volt sehol. Valaki ellophatta nyilván. Janika-gyerek sírt, apa a kulcsait csörgette mérgében, Samu meg folyton ugatott, s mikor Jani-gyerek pofon verte, bebújt a kályha mögé és nyüszített. – Hol van Bugyika, – ezt nyüszítette.

De hiába volt minden, Bugyika nem volt sehol. Szomorúan ültek hát le az ebédhez, de senkinek se volt kedve enni. A mama még a levest is kilöttyentette a terítőre, aztán haragosan nézett Janira, mintha ő csinálta volna.

– Hol van Bugyika, hol van Bugyika, – siránkozott Jani-gyerek is.

És íme egyszer csak azt veszik észre, hogy Samu nagyon ugatja az ajtót. Azt ugatja:

– Záptojás szaga van, záptojás szaga van.

Kiengedik tehát, kiszalad. Utána mennek. Hát lám, szalad előre, mint a bolond.

Szalad és szalad, s Janika utána. (Hallottatok már ilyet? Hogy egy kutya kezdi keresni édes barátját, a macskát? Hát nem csodálatos ez?) Apa, anya pedig ott álltak és nézték a dolgot.

Egyszercsak ott van egy ember Janika előtt, s a zsebéből siralmasan, nagyon siralmasan kikandikál Bugyika feje. S azt nyávogja:

– A-u-a, a-u-a, ei, ei. Ami annyit jelent: – Samuka, Samuka, segíts, segíts. – Samuka nagyon csahol, az ember meg arra fordítja nyakát és jócskán röhög. Persze ő lopta el szegény kis Bugyikát.

Nagy selma volt, jól ismertem. Efraim Goldnagel volt, a sanda bohóc. Mondom, jól ismertem, híres macska-tolvaj volt, majd egyszer még mesélek róla.