A kettős életű

Két hordár beszélget a párisi pályaudvarok egyikén. Az egyik nagyon rongyos és éhes s ez mesél családjáról a másiknak. Hogy mennyire szereti a családját, hogy milyen dolgos asszony a felesége s hogy a kislánya… A másik mosolyogva hallgatja.

– Hát ilyen édes a kislányod? És mennyi idős?

– Négy éves – azt mondja. –

– És szép? –

– Hogy szép-e? Nem is tudok másra gondolni, csak rá.

– Hát annyira szereted?

– Imádom, – azt mondja, – csak nincs dohány. Itt a karácsony és én alig tudok neki venni valamit. Nézd, ezt vettem neki máma.

– Gyertyákat? –

– Igen, két kis gyertyát, legalább ezt. Pedig ezt nem is szívesen veszem neki és mégis. –

– Hát minek ez a gyertya? –

– Tudod, van neki egy furcsa szenvedélye, ennek a csöppnyi gyereknek, s ez a tűz. Rettenetesen szereti a tüzet. És hogy én mondjam neki, mi az? Hogy az valami állat-e, vagy lakik-e benne valaki?

– A tűzben?

– Igen, a tűzben. És mit csinálok én. Nem tudok ellenállni neki, – gyújtok valami lángot a sötétben, abba beletartok mindenfélét, ha sót tartok bele késhegyen, attól sárga lesz, ha régi rézpénzt, attól zöld lesz, és akkor összebújunk és én mesélek neki mindenfélét.

– Ami eszedbe jut, igaz-e?

– Persze. (Megjelenik a kép, amint mesél neki.)

– És a feleséged?

– Vasal.

– Vasalónő?

– Igen.

– És te nézed, ahogy vasal?

– Igen.

– És a feleségedet is imádod?

– Azt is imádom.

– Ilyen jó fiú vagy te? (Nevet)

(Megjelenik a család teljes képe, – az asszony vasal.)

– És otthon vasal az asszony?

– Nem vasal otthon. Néha otthon vasal, néha nem.

Mindezalatt utasok mentek el mellettük, pályaudvaron várakozók, de senkinek sem volt szüksége rájuk. Ám ez mit sem számít, mert a Marseille-i expresst várják. Az meg is érkezik s íme az egyik ablakból a mi emberünket inti valaki az ablakhoz. És micsoda remek kígyóbőr táskák közé! Mind a ketten nekilátnak s ezeket cipelik lefelé s közben mutatják egymásnak az exquisite holmikat, mondván, hogy Isten tudja micsoda keleti nábob lehet ez. Beteszik egy autóba a táskákat, a másikba az utas száll be s persze kifizeti őket. Mindkettőnek ezer-ezer frankot ad (mondjuk) s a mi emberünk mégegyszer megnézi a pénzt, beteszi a harisnyába, szemét lehunyja a boldogságtól. Képzeletében megjelenik a kép, amint megrakottan ér haza, csupa ajándékkal van teli a zsebe és a kislánya kotor benne. A másik már elszaladt, valaki magához intette s a mi emberünk még mindég ott áll elragadtatva az autó mellett. Ekkor az utas, aki jól megnézte őt, kiszól neki, hogy nem volna-e kedve néhány napra szolgálatába állni? Az ő autója ugyanis együtt futott a vonattal, de útközben defektust kapott s ha megérkezik, majd ő ül a sofőr mellé, majd ő irányítja, mert az nem jól ismeri Párist. – Máris boldogan ugrik be a sofőr mellé s elindulnak. Az utas egy helyen megállítja a kocsit és beküldi az üzletbe, hogy vegyen magának egy rendes szolgálati sapkát s emberünk sapkáját ő maga veszi le fejéről, s ki akarja dobni az ablakon.

– Az Istenért, szükségem van még nekem arra, – feleli neki a hordár s egy olyan arany-zsinóros sapkát vesz magának az üzletben, hogy úgy néz ki benne, mint valami tengernagy.

Megérkeznek a fényes szállodába, ott már várják a vendéget s egy fényes lakosztályba vezetik az első emeleten, az épület egy külön szárnyán, ahol már várja is a titkárja s kosárban átnyújtja levelezését. S itt ácsorgás van. A szálloda személyzete közül is néhány ott lődörög s a mi sipkásunk nem tudja mit csináljon. Az egyik lányt megböki és megkérdezi tőle, hogy ki ez az úr? – Mit tudom én, – azt mondja – láthatod, gazdag ember, a fene egye meg őt. A gazdag utas, miután leveleit átfutotta, visszavonul hálószobájába, előbb azonban előveszi szivartárcáját s kivesz egy szivart. A gyűrűjét ledobja s rágyújt. Éppen mögötte áll a mi emberünk s háta mögött felveszi a gyűrűt. Egy Upman vagy Clay s a nábob hátrafordul s látja a csodálkozást, – elővesz még egy szivart s a hordár szájába dugja s ezzel bemegy a hálószobájába. Ezt viszont a hordár már alig tartja ki: – elhatározza, hogy ő mindenképp hazarohan most s otthon rágyújt. Hadd lássák. Csakhogy a titkár útját állja. Nekem utasításom van, hogy magát ne engedjem el innen.

– Hogy-hogy, fogoly vagyok?

– Igen, – feleli a titkár.

– Eladtam a lelkemet?

– Igen, – feleli a titkár.

– Csak azt tudnám legalább, hogy mennyiért?

– Nem hiszem, hogy panaszra lesz oka – feleli a titkár.

– Mondja, titkár úr, a maga gazdája maga az ördög talán?

– Bizony az könnyen lehet.

– Az ördögök fejedelme?

– Még az is lehet.

– És Belzebubnak is hívják? – Hogy hívják?

A titkár névjegyet mutat, hosszú spanyol névvel:

Maria Fernandez de los Cajos y Garzia

– Női neve is van, – kérdezi a hordár. – És mi a foglalkozása?

– A foglalkozása? – Isten, feleli a titkár.

– No ne mondja. Az Istenek szivaroznak?

– Nemcsak, – feleli rejtélyesen a titkár.

– Mi az a nemcsak?

– Majd megtudja.

– No mondja meg igazán, mi a gazdája? – könyörög a hordár.

– Az én gazdám nagy tudós.

– Tudós? Milyen tudós?

– Tengeri élettan, – feleli a titkár.

– És azonfelül még micsoda?

– Azonfelül még milliomos is.

– Nézze, ne vicceljen velem, – nekem van egy édes kislányom odahaza, aki nagyon szereti a tüzeket és én vettem neki két gyertyácskát, (megjelenik a család képe) – és a feleségem is elég édes és nekem van most ezer frankom is (megmutatja) én ez egyszer autóba ülnék, mint a nagyurak, – nem mehetnék egy fél órára haza? Útközben vennék a feleségemnek két tyúkot is a fazekába, negyedik Henrik utasítása szerint. – Ki van zárva – feleli a titkár. – Különben is ruhát hoztak itt magának, nézze csak.

– Jézus, és honnan vették a mértéket?

– Én már mondtam magának, hogy az én gazdám foglalkozása: Isten. Ő szemmérték szerint is tud rendelni ruhákat.

A hordárt felöltöztetik szmokingba.

– Itt mindenki szmokingban jár? – kérdezi a titkártól, mert az is úgy van öltözve. Gyanúsan nagyszerű a ruhája.

 

Elegáns úriembernek maszkírozva végérvényesen megvadúl: – most aztán hazamegyek – mondja, akármi lesz is, botrányt csapok, ha nem engednek.

– Rendben van, – feleli a titkár, – csak akkor lehúzzuk ám előbb ezt az új ruhát. – S ezt a hordár mégiscsak nehéz szívvel fogadja. A titkár mellett nézegeti magát egy nagy tükörben és szájába veszi a nagy szivart is, tengernagyi sapkája még rajta van. A titkár nem engedi az ajtóig. Végre a titkárt behívja gazdája. Emberünk kimegy, csakhogy a lépcsőn is útját állja valaki: innen csak úgy mehet el, ha leveti ruháját.

– Hol itt a hátsó lépcső? – kérdezi egy szobalánytól. Az megmutatja neki s ő elindúl. Alig tesz néhány lépést, egy hátsó ajtó nyílik előtte és egy elég szegényes, szerényen öltözött alak lép ki rajta s indúl ugyancsak a hátsó lépcső felé, emberünk megáll, nehogy megint útját állhassa valaki, csakhogy a hátsó bejárat előtt az illető is megáll s furcsa módon int neki. A hordár nem tudja, mit csináljon. – Az illető mégegyszer int s emberünk még mindég nem mozdul. Végre az illető fínoman füttyent. Erre emberünk mégiscsak odamegy. – Úgy látszik, a füttyszót jobban érted, – mondja neki az illető, – csakhogy ezentúl majd a legfínomabb intésre is figyelned kell. – S íme, legnagyobb meglepetésére azt látja, hogy a gazdája áll előtte szegényembernek öltözve. – Együtt megyünk el valahová, – mondja neki. Lemennek, autóba ülnek s a hordár az Isten minden világának sem akar hátra ülni, csak a sofőr mellé. – Ezt is meg kell néhány napra szoknod, – mondja neki gazdája és ugyanakkor kalapot is cserél vele, leveszi fejéről a tengernagyi sapkát és a saját fejére teszi. De telitömi a zsebeit pénzzel is, sőt még egy csekkfüzetet is tesz a zsebébe. – Fene tudja, talán szükséged lesz rá az éjjel, – mondja neki, – mert ez nem elég pénz. Figyelj ide: azt a titkos nevet írod rá: Salomé és ezt a számot: 120. Nem felejted el? – nézd, ide írom a mandzsettádra. – Jó, – feleli a hordár. – Pénz, az pénz, – mondja neki. – Csak adjál minél többet, hátha marad is belőle valami a zsebemben. – – Este van. Egy ragyogó párisi mulatón mennek végig s annak is egy különszobájában telepszenek le, vacsoráznak, isznak és mind a ketten becsípnek egy kicsit. A hordár bizalmas kezd lenni s annál inkább, minthogy a nagyúr közli vele, hogy ezentúl tegeződni fognak, minthogy ő az éjszaka folyamán úgy fogja őt, a hordárt beállítani, mintha egy gazdag unokafivére volna, s ő, a nagyúr neki, a hordárnak inasa-titkára. Amire a hordár becsippentve: – mondd te marha, mért csinálod ezt az egész kutyakomédiát? Olyan gazdag ember vagy, minek neked ez az egész maskarádé? Ha nekem századannyim volna, mint neked, tudod, milyen boldog volnék? Mondd te marha, mért nem nősülsz meg? Mit jársz ilyen kuplerájos lebujokba? (Mindenféle nép, pőre kisasszonyok is mentek el az asztaluk mellett s egyik-másik le is ült melléjük egy-egy pillanatra.) Különben is az éjszakára való készülődés jellemzi itt az egész környezetet: egyik a másikat fésüli, – sőt fodrász és kozmetikus is dolgozik egy-egy hölgy arcocskáján, haján, a szépítő-szalónban, amelynek ajtaja kinyílik s amely teli van virággal, de ez a sok szép fiatal leány is úgy nyüzsög-hajladoz együtt, mint valami csokor virág… némelyek balettre készülődnek, ezeknek megmasszírozzák a kis bokáját, s a balett cipőt kötik, de zenészek is jönnek és készítik, próbálják hangszereiket, – de a maîtresse is megjelenik, egy kiszolgált szép és idős éjszakai hölgy, hogy szemlét tartson népsége fölött, az egyiket összeszidják és kitiltják két hétre a helyiségből, mert tegnap este berugott az egyik vendég asztalánál s egy kis botrányt is kavart.

– Mondd, te marha, nem volna jó, ha ilyen gyönyörű kislányod volna, mint nekem van? – kérdezi a hordár a nagyúrtól és megmutatja neki a kislány fényképét, de megmutatja a gyertyácskákat is, amelyeket nem felejtett el áttenni gyönyörű, új ruhájába – s elpanaszolja, hogy itt az ezer frankja is s hogy egy pillanatra sem mehetett haza, hogy a kislánynak vegyen valami jót.

– Nézz ide, – azt mondja neki, – látod ezt a habtortácskát, hát ezt a cukorkát? Nincs szívem egyedül megenni, viszek belőle haza a gyereknek. (S becsomagolja papírszalvétába, s beteszi hátsó zsebébe.)

– Kulimász lesz abból addig, – nevet a nagyúr.

– Hát mondd már meg ki vagy? Igazán tudós vagy? – kérdezi a hordár.

– Igazán az vagyok.

– És azonfelül milliomos is?

– Az is vagyok.

– És mikor vagy te milliomos és tudós?

– Nappal, – feleli a nagyúr.

– És éjjel? Te sose alszol éjjel?

– Én csak három órát alszom, – feleli a nagyúr.

– No ne beszélj, te ilyen különös vagy? És ez elég neked? Mi lenne akkor énbelőlem. Látod, én erőművész voltam, azelőtt és mi lett volna belőlem. Jaj, – csap a fejére – most már kezdlek én érteni téged. Nappal fotel, éjjel ágy, – nappal tudós vagy te, éjjel meg jómadár. Igazam van?

– Persze, hogy igazad van.

– És mért kellek neked ehhez én?

– Nézz csak ide, épp itt a felelet rá, – válaszolja a nagyúr.

Egy tündérszép nő megy el mellettük, akit tréfás meghajlással fogad mindenki. Ennek éjszakai korona van a fején s az éjszaka királynője nevén tiszteli az éjszaka népe.

– Ezért vagy te itt, – mondja emberünknek a nagyúr.

– Nekem már van feleségem, rám akarod varrni talán? – kérdezi a hordár.

– Nem cserélnéd el? – kérdezi a nagyúr.

– A feleségemet esetleg, de azt is csak egy hétre, – no de a kislányomat semmikép.

– Hát ne is cseréld, – feleli a nábob. – Itt egy dologról van szó. A féltestvérem, aki épp oly gazdag volt, mint én, egy ilyen szép nő kezén tűnt el itt Párisban.

– No látod, – feleli a hordár. – Úgy-e mondom, mire mentek ti a sok kurvával. Eltűnt?

– Örökre nyoma veszett.

– Bizony az megesik, – feleli a hordár.

– Épp azért, nem szeretném, ha nékem is elveszne a nyomom. Épp azért ma te leszel itt a nagyúr.

– Vagyis nekem vesszen el a nyomom?

– Épp az, hogy ne vesszen el a nyomod neked se. Vagyis én vigyázok rád és te vigyázol rám. Jó lesz?

– És ha te nem tudsz elég jól vigyázni? Még a hátam is borsódzik bele.

– Ne borsódzon előre. Jól megfizetek érte. Egész gyertyagyárat vihetsz haza a kislányodnak. Neked egyetlen feladatod lesz itt, – hogy ne hódolj be ennek a királynőnek, akárhogy körülcirógat is. S addig én, a szegény legény majd behódolok neki.

– Ahá, már értem, te vagy a felhajtó, leszeded a tejfölt és én leszek a fizetség.

– Pontosan így van.

– No akkor a feje tetején táncolhat, még a szoknyája is a fejére hullhat, én akkor se hódolok be neki, mondhatom.

– Olyan biztos vagy az ilyesmiben?

– Olyan biztos. Csak elő kell vennem ezt a képecskét, meg a gyertyácskát és akkor már nem hódolok be neki.

– No, no majd meglátjuk. Csak aztán jól vigyázz, s ami jelet majd adok neked, arra is.

Egy nagy éjszakai mulató élete kezdődik: ad libitum. Vendégek, párok, pőre táncok a nagyteremben, – az egyik fal elmozdúl s egy kész színpad van a nézők előtt. A mi embereink pedig egy idő után visszakerülnek lefoglalt régi asztalukhoz a különszobába. Közben tánc is volt s a nábob már táncolt is az éjszaka királynőjével. De a nábob már fel is hívta a hölgy figyelmét a hordárra, mondván neki, hogy rettenetesen gazdag, spanyol ember ez s hogy ő az unokaöccse, de szemjátékkal már abban is megállapodtak, hogy jó volna megfejni kicsit. Leülnek egy külön asztalhoz s egy ideig ketten beszélgetnek ugyanerről. A nábob tanácsokat ad, hogy hogy lehetne elcsábítani az álnábobot, minthogy ez hideg ember ám és nagy különc is, valóságos tűz-imádó. Él-hal a különböző színű tüzekért, – most is két gyertya van a zsebében. S amint így beszélgetnek, már ott is ül valaki a hordár mellett s már kezdenek is összebarátkozni nagyon. Pezsgőket isznak s a világ legfinomabb szivarjait szívják. – Ne ebből vegyél, – mondja emberünknek az idegen, – te spanyol ember vagy és nem tudod, hogy Párisban mi a haut gout; és ne csirkepezsgőket hozass, ez nőknek való… mondd, mit szólsz itt a nőkhöz? – kérdezi végül macquereau, mert hisz az barátkozott össze a mi emberünkkel, az Éjszaka Királynőjének felhajtója. – Hahahaha! – kacag erre a mi emberünk, – hogy én mit szólok? Semmit se szólok.

– Nem tetszenek neked? Például a gyönyörű királynő? Nézd milyen szép a dereka.

– Mit ér a világ legszebb nőjének dereka egy szép kifutó-fiú orrához képest?

– Hogy-hogy? Te az orrokat szereted? – Ehem! – feleli a hordár, – ilyen a természetem, mit csináljak?

– És a fiúkét?

– Ehem, – feleli a mi emberünk újra, – csakis a fiúkét. Tehát sose fáradozz velem koma, mert én megközelíthetetlen vagyok.

– Nem is egészen így van ez a dolog, – vág e pillanatban szavába a nábob, aki épp e pillanatban érkezik oda, – az én gazdám csak tréfál. – És finoman int a hordárnak. – Az én gazdám szereti a nőket is, ha tudnak vele bánni. S ugyane pillanatban már jön is az Éj Királynője két gyönyörű kandeláberrel a kezében, amelyen égnek a gyertyák. – Huh, de gyönyörű ez a nő! Még a hátam is borsódzik belé, – kiált fel a hordár erre, de aztán észbe kap. – Vajon mit szólna ezekhez a gyertyákhoz az én édesem? – kérdezi hangosan – vagyishát megint csak ostobaságot kérdez. – Milyen édesed, – kérdezi a macquereau. A nábob: – van neki egy édes testvére, az is nagyon szereti a tüzeket. – Persze, – feleli a hordár, aki észreveszi a dolgot, – én imádom a tüzet s ha valaki meggyújtaná nekem ezt az egész szobát és én bemehetnék a nőért a tűzbe, – tetszik érteni engem? – azt a nőt én azonnal imádnám és százezer frankot is adnék neki azonnal.

– No látod, ugye, mondtam, – súgja az Éj Királynőjének a nábob. Bízd csak rám magad, csinálunk a dologból valamit. – Gyere velünk, felgyújtunk neked egy szép szobát, – ajánlkozik rögtön a macquereau. – Persze, hogy megöljetek és kiraboljatok, – feleli a hordár. – Én ugyanis nagyon gazdag ember vagyok ám és a zsebem teli van pénzzel. (És veszi ki egész marokkal a bankjegyeket a zsebéből megmutatni.)

– Csakhogy nekem ez a fajankó most már nem is kell, – mondja eközben a királynő a nábobnak – te tetszel nekem. – Én, a szegény ember? – Igen, igen. – Térdeljek le eléd? – kérdezi a nábob. – Látod ez volt mindenkor az álmom, hogy ne a pénzemért szeressen valaki. – Hogy-hogy a pénzedért? – hát van neked? Már úgy értem, hogy habár semmi pénzem nincs és éhenkorász is vagyok, mégis szerethessen valaki, minthogy én nagyon gyanakszom ám e tekintetben a nőkre. – Én már egy hónap előtt itt voltam ám egy hétig Párisban és akkor láttalak meg téged és akkor halálosan beléd szerettem.

– Hogyhogy, te egyedül is jársz Párisba, a gazdád nélkül?

– Tudod, – akadozik a nábob, – autógumiért küldött engem ez a marha unokafivérem Barcelonából ide.

– És hogy kerülsz te egy ilyen drága mulatóba, ahol engem láthattál?

– Tudod, a részvények miatt voltam itt, – akadozik a nábob.

– Milyen részvények miatt?

– Mondtam már neked, hogy ez a marha gazdám nekem az unokafivérem is és úgy tart engem, mint a rabszolgát. Még csak ki sem szabad mennem a szállodából.

– Te szegény.

– Ha pedig, tudod, elküld engem Párisba, akkor ezernyi feladatot bíz rám, hogy vegyek részvényeket is neki. És ezek a részvények, tudod, itt voltak kaphatók éjjel egy pasasnál ebben a lebujban.

– Hagyd a fenébe az egészet, gyere csókolódzni, – mondja neki a királynő. A nábob letérdel és ezen mindenki nagyon derül. Tapsok hangzanak és a Királynő még büszkén is néz szét a teremben, – a macquereau viszont kicsit elégedetlenül figyeli a dolgot.

Egy autó mélye látszik, amelyben az új pár boldogan csókolózik. – Csak mit fog szólni, hogy eltűntem, nekem nem szabad elmenni a közeléből, – riadozik a nábob, – én rabszolga vagyok.

– Hagyd ezt a marhát – feleli a királynő. Muszáj neked tőle függni? Megszököl tőle egész egyszerűen, – én megszöktettelek mindörökre tőle.

– Hogyhogy mindörökre? Hát igazán annyira szeretsz? Engem, szegény embert, igazán?

– Nézd, nekem elég nagy gyakorlatom van a férfiakban, ezt csak elhiheted. Én egy perc alatt látom, hogy ki mire való.

– És én arra való vagyok?

– Te vagy a második az életemben, akire azt mondom, hogy szeretnivaló. (Csókolóznak.)

– És majd csak kapsz te is valami állást Párisban, – te ne kapnál? Én pedig addig is visszamegyek manequinnek, mit szólsz hozzá? Úgyis utálom már ezt az éjszakai üzletet.

– És ez a sötét pasas mit szól majd ehhez?

– Útálom ezt a pasast. Sejtem én, hogy mit akar ez is. Egyetlen nagy coupt akar csinálni és aztán eltűnik innen.

– Valakit eltüntetni, – ez is azt akarja?

– Rossz nekem ez nagyon, de úgy látom, hogy ez is azt akarja. És én nem tudok szabadulni tőle.

– Pénzeket ad kölcsön?

– Ő csinált nagy nőt belőlem. Nagyvállalkozó.

– Felszabadítjuk egymást kölcsönösen, jó lesz? – kérdezi a nábob.

Ezalatt a macquereau észreveszi, hogy a királynő eltűnt emberével. Mérgében elhatározza, hogy ezt a gazdag pasast most már egyedül készíti ki. No de hogy? Ez nem akar elmozdulni helyéről és hiába hoz oda neki más szép nőket. Beviszi a mulató csodás márvány fürdőtermeibe is, ahol gyönyörű nők fürdenek és állnak színes zuhanyok alatt eszményi mozdulatokkal. De ez folyton csak azt hangoztatja, hogy ő az elegáns fiúkat jobban szereti s a nők közül csakis azokat, akik felgyújtják neki a mulatót. Gyújtsák csak fel, nem baj, ő majd megfizeti. Közben megjelenik a folyosón a macquereau felesége, kihívatja urát, hogy pénzt kérjen.

– Itt a nagy coup, – mondja neki a férfi, tűnj el hazulról és már holnap déltájban megyünk is innen a fenébe. Készítsd ki a negyedik számú hamis útlevelet.

– Csakhogy nálam épp holnap vasalónő lesz.

– Dobd ki, mihelyt megjön.

– De egyetlen vasalt inged sincsen.

– Két inget vasaltass ki és dobd ki, – parancsolja a macquereau és ezzel visszamegy a hordárhoz. Csakhogy ez nincs már sehol. Szalad utána, de sehol sem találja, végül is a ruhatárban meglátja. Emberünk egy széken ül és részegen és boldogan röhög. Azt magyarázza a ruhatárosnőnek, hogy ő nem hagyja magát megölni és kirabolni, – hogy olyan csodaszép nő ült itt az ölébe, hogy ő majd megrepedt a gőztől, – mit szól ehhez a ruhatárosné? S ő mégis ellenállt. Ezt hallván a macquereau kimegy a sőförjéhez és magyaráz neki valamit. – Ne marhulj, – mondja neki a sofőr, – ne kicsinyeskedj, néhány üveg bort is tégy ide akkor. – A helyzet az, hogy a mi emberünk, a hordár, egy idő után mégiscsak észrevette, hogy a gazdája nincs sehol, – meg is kérdezte a macquereautól, hogy hol az inasom?

– Elment a fenébe azzal a szajhával – felelte a macquereau, és most, hogy végre a macquereau is elment mellőle: – boldog mosoly fakadt tehát fel az arcán. Elővette a gyertyácskákat a zsebéből, megcsókolta és elindult. És sikerült kabátját is megkapni a ruhatárból s minthogy jócskán be volt rúgva, elkezdett dalolni az utcán. Egy autót lát maga előtt, abba mindenesetre beül a sofőr mellé és fütyörész. A sofőr alszik.

Részegségében elkezdi csiklandozni a sofőrt és boldogan röhög. Azt mondja neki: legyecske, legyecske. A sofőr tüsszent. – De emberünk aztán észreveszi a borokat. Hű, a mindenit, most nincs nálam bicska. Bontsd fel, – ordít a sofőrre. A sofőr felébred és máris isznak a kocsiban. – Olyan remek nők ültek máma az ölemben, – dicsekszik a hordár, – hogy attól megvesztél volna, pajtás.

– És te nem vesztél meg?

– Dehogy nem, azt mondja, – csakhogy én megközelíthetetlen vagyok, – érted ezt?

– Hogyne érteném, csak mért vagy te olyan megközelíthetetlen?

– Mert az ilyen lebujokban nem tréfaság az ilyesmi. Én nagyon gazdag ember vagyok, – akarod látni, hogy milyen gazdag vagyok? (Mutatja neki marokszám a pénzét.) És nem akarom, hogy megöljenek és kiraboljanak.

– Hát az is létezik?

– Hogyne létezne, te marha. Csak nem tudsz nekem egy gyönyörű tyúkocskát valahol? Mert én máma fel vagyok ám magasztosulva nagyon.

– Fel vagy izgatva?

– Mint a fene.

– Viszlek én egy gyönyörű tyúkocskához, akarod? – kérdezi a sofőr.

– Hogyne akarnám, a gazdám úgy sincs sehol, mehetek ahova akarok.

– Milyen gazdád?

– Hát a patron, – nem érted ezt?

– Milyen patron?

– Hát tudod nekem van itt hatvannégy házam Párisban, – én viszont idegen pasas vagyok itt, – hát a házak patronja. Nem érted ezt? Te marha.

– Dehogy nem értem. Vigyelek a tyúkocskához?

– Hogyne hogy vigyél. De tündérke is legyen, jól vigyázz.

S már mennek is. Hajnalodik. Elérkeznek egy igen elegáns lakásba, amely tele van függönyökkel. – Itt egy függöny, ott egy függöny, – mondja emberünk és szimatol. Milyen remek szag van itt, de hol a tündérke?

– Fel kell előbb kelteni álmából, – feleli a sofőr.

– Jaj, – mondja erre a hordár, – azt inkább én. Hiszen épp az a legszebb az egészben.

– Csakhogy akkor megijed, mert nem ismer téged:

– És akkor majd felöltözik a tündér?

– Fel, fel, természetesen.

– Jaj de minek?

– Hát hogy elkápráztasson téged.

– És korona is lesz rajta?

– De minek?

– Csak legyen rajta korona is.

– No, de végem van, – kiált fel hirtelenül és egész kijózanodva, mert rögtön megérti a helyzetet. A macquereau nyit be ugyanis az ajtón.

– Igaz, hogy végem van? – kérdezi tőle. – Meg akarsz ölni és ki akarsz rabolni, igaz-e?

– Csak az utóbbit, a másikat még egyelőre nem.

– Szét fogsz darabolni és bedobsz a Szajnába?

– Mondom, hogy még egyelőre nem. De ne töltsük az időt. – S emberünk máris szedi elő minden pénzét.

– Több nincs? Ez semmi, – feleli a macquereau.

– Haj, haj számítottunk mi erre, – csak ti is számítottatok-e? Pap van-e a háznál, hogy meggyónhatok és megáldozhatok, mielőtt feldarabolsz?

– Mondom, erre még ráérsz.

– Mennyit érek rá?

– Majd meglátjuk. Ha okos vagy és nem evvel a salátával akarsz jóllakatni, akkor beszélhetünk. De akkor még ma este kell hazautaznod abba a ronda Spanyolországba.

– Mért ronda? És miért kell nekem odamenni?

– Hogy időm legyen elszelelni, – érted ezt? Tehát hajrá! Adj tanácsot, hogy hogy vehessem fel a pénzeket baj nélkül. De okos tanácsot adjál, olyat, amiből kijön valami és amiből semmiféle kalamajka nem lehet. Mert nézz ide! (A sofőrre mutat:) Ez a derék fiatalember elkísér engem és ha baj van azt ő meglátja messziről és akkor visszajön ide és akkor nem jó dolgod lesz. – A hordár: – szétdaraboltok?

– Az csak természetes, – feleli a macquereau.

– És a Szajnába dobtok?

– Persze. No gyerünk. Hol van neked letéted, vagy pénzed, vagy ilyesmid?

A hordár: – no látod, hogy kellőkép elkészültünk. Itt hordom a csekk-könyvemet a zsebemben. –

A macquereau (megnézi): – És mennyi pénz van ebben a bankban?

A hordár: – mit tudom én azt? Az ilyen gazdag ember sose tudja, mennyi a pénze, nem igaz?

– Van egy millió?

– Tizennyolc is van, – úgy éljek.

– Akkor írd rá, hogy mindent odaadjanak.

A sofőr (közbeszól): én ügyvédnél szolgáltam, ide figyelj, azt írd: minden letétem kiadandó bemutatónak. A hordár írja, megnézi a mandzsettáját.

A macquereau: – mit nézel ott?

– Nézem, hogy nekem most mi a jelszavam. (Olvassa): Ezen a héten: Salome 120. – A macquereau a sofőrre néz.

A sofőr: – akkor komoly a dolog.

A macquereau: – most pedig összekötözünk, hogy addig is kényelmesebben fekhess a földön. – – (Összekötözik).

A hordár: – ne olyan szorosan, te marha. Mi a fenének szorítani ennyire? Még a húsomat is vágja.

A macquereau: – akkor legalább erre gondolsz és nem érzed, hogy milyen kemény a palló.

A hordár: – és ha most megkapod a pénzt, akkor is összedaraboltok?

A macquereau: – az valószínű, a dolog természetéből adódik.

– És bedobtok a Szajnába?

– Szintén abból adódik.

– Te talán mészáros voltál azelőtt?

– Nem én, ő. (A sofőrre mutat.)

– Ő fog összedarabolni?

– Persze. (Lefektetik ketten a földre, mint egy csomagot.)

A hordár (a földön fekve): – És ha most megmondanám neked az igazat, hogy én csak egy szegény hordár vagyok, tehát nem is én vagyok a gazdagember, hanem a másik, aki elment a tyúkkal? Nem hinnéd el. Azt hinnéd, halandzsázok, mi? Igaz, hogy azt hinnéd?

A macquereau: – Persze.

A sofőr: – Ismerjük már az ilyen meséket.

A hordár: A mészárosok olyan jól ismerik a meséket? Nézd, én szegény hordár vagyok, úgy éljek, van egy kis családom, egy szép kislányom is van, három éves, – nézd meg, a zsebemben most is van két kis gyertya, azt akartam neki hazavinni. Nézd meg.

A macquereau: Láttam már, mikor kikotortam a zsebedet.

A hordár: Ja igaz, igaz, hiszen azt mondtad rá: fáj. Amilyen marha vagy.

A sofőr: az a legfőbb kérdés, kikapjuk-e írásodra a pénzt, vagy nem?

A hordár: sajnos, attól félek, igen.

A macquereau: no látod, te marha.

A sofőr: és te meséled, hogy szegény ember vagy? (Menni akarnak.)

A hordár (utánuk kiált): Vigyázzatok marhák, lehet, hogy a gazdám ezt úgy csinálta…

A sofőr (visszafordul): Milyen gazdád?

A hordár: Úgy, ahogy mondom, a gazdám…

A macquereau: Ne add már úgy a bankot.

A hordár: Lehet, hogy a gazdám olyan okos ember, hogy rögtön lefognak benneteket, mihelyt evvel a Salomeval jelentkeztek a bankban.

A sofőr: Szóval úgy csináltad, te bitang?

A hordár: Nem én, a gazdám.

A macquereau: Mondtam már, ne add nekem a bankot. Különben is nem mi vesszük fel a pénzt.

A hordár: De ha mégis lefognak benneteket, akkor mit csinálok? éhenhalok itt?

A macquereau: Ne félj semmit, addigra megjön a feleségem.

A hordár: És az is mészáros?

A macquereau: Az majd kiderül. (Elmennek.)

Előzőleg pedig e dolgokba beleszőve a következő kis jelenet volt látható: egy vasalónő gyorsan kivasalt két férfiinget a konyhában, miután nyűgös, álmos kis gyerekét lefektette valahová.

– Most menjen, menjen már no de gyorsan, – mondja neki a ház asszonya, aki belép a konyhába és valami pénzt ad neki hamar. – A gyerekét adja le a házmesterhez és odamenjen, ahova mondtam. Különben itt is hagyhatja a gyerekét, úgyis alszik, majd én ellátom délig. Csak gyorsan, gyorsan. A vasalónő erre a gyereket befekteti a ruháskosárba, jól betakarja, a hölgy bezárja belülről a konyhát és az előszobán át kiengedi a vasalónőt. Ezek voltak a közbeeső jelenetek.

Most a gyerek felébred s az anyja után kiált. Minthogy nem felelnek neki, kilép a kosárból, nyújtózkodik, aztán körülszimatol. Sámlit vesz és odaviszi a gáz tűzhelyhez és feláll rá és egy lábasból tejet iszik. Egyszercsak felkiált: – tűz, egy kis tűz! – és boldogan beleréved. Ezek ugyanis egy kicsit égve felejtették a vasaló-lángot. Nosza, ott hagyja rögtön a tejet, mindenféle papírokat kerít valahonnan, szakértelemmel összehajtogatja és sorra meggyújtja egyiket a másik után. – S csak úgy ingatja fejét boldogságában, amint nézi-bámúlja: már egész kis máglya van a konyha közepén. Majd gondol egy jót és felgyújtja az ablak függönyét is. S egész el van káprázva a boldogságtól. Csak nincs több papír, elmegy tehát keresni.

Az előszobába vezető ajtó még nyitva van, de a belső ajtók csukva. Sámlit visz tehát, és kinyitja. A szobában keresgél mindenfelé. Egyszer csak hallja ám, hogy a nevén szólítják: – Ma belle, ma petite Solange, – majd erősebben: Solangeka, hát nem hallasz engem? Nem látsz? Itt vagyok a sarokban, össze vagyok kötözve. – Oh papám, – kiált fel hirtelenül, – hát te itt vagy? – És boldogan összecsapja kis kezeit. – Ez milyen jó játék! Rádülhetek? – És ráül az apjára? Csiklandozhatlak? – És elkezdi csiklandozni. – Meg is húzhatom az orrodat? – kacag fel boldogan. – És meghúzza. – Hát a füledet? – Azt is meghúzza. – És pofon is üthetlek?

– Solange, hozzál hamar egy kést, – játszani fogunk valami nagyszerűt. De hamar hozd, az Istenért.

– Mi az a kés?

– Nem tudod mi az a kés? – Amivel az almát szoktam hámozni neked.

– De hol van az? – Megmagyarázza neki, hogy a konyhakredencben, a fiókban keresse. Solange kimegy, megint rááll a sámlira, de nem tudja kihúzni a fiókot. – Nem tudom kihúzni a fiókot, – kiált be az apjának?

– Van ott kinn gyufa?

– Van.

– Hozd be hamar. – Behozza. – Kotorj csak a zsebemben, hamar, gyertya van benne, két szép gyertyácska, játszani fogunk gyönyörű tüzeket. – Ebben a zsebedben nincs, – mondja Solangeka. Amire apja nagy lendülettel megfordul fektében.

– Állj fel, azt mondja neki a kislány, így nem tudok belenyúlni a zsebedbe.

– Én nem tudok felállni.

– Hát te nem vagy bűvész? Hiszen azt hazudtad, hogy erőművész is vagy! – Újabb forgások, nagy ügyesség, lendületek, az apa feláll. A kislány boldogan kacag. – Most gyorsan, gyorsan, ki azzal a két gyertyával. – Ki is veszi végre, csak nem tudja meggyújtani a gyufát. Egyiket a másik után próbálja, hiába. Akkor vége mindennek, nem játszhatunk tüzeket, – mondja szomorúan a hordár. – De hisz odakinn ég a vasalóláng, – mondja hamar a kislány. És már megy is és jön is az égő gyufával. – Most égesd el hamar apádat, – mondja neki a hordár. – Itt, itt, ahol a kötél van, – mondja neki. S addig-addig, míg csakugyan el nem égeti a kötelet, de még az apja ruháját, meg a húsát is. S mialatt az apja kitekerőzik, Solangeka még gondol egyet és titokban egy kicsit meggyújtja az egyik függönyt is. Aztán boldogan távoznak a konyhán át s a hordár még be is zárja a konyha ajtaját és zsebre dugja a kulcsot.

Volt kép már arról is, hogy milyen boldog a nábob új kedvese lakásán. Hajnaltájt azonban észbe kap, emberére gondol, hogy mi van azzal? Gyorsan felöltöznek és mennek a mulatóba. Senki se tudja, hogy hova tűnt. S a macquereau sincs sehol, arról se tudnak itt semmit, – s a nevét, lakását még a lány se tudja. – Ennek vége van, – állapítják meg mind a ketten, – ez a szegény ember eltűnt mindörökre. – De a nábobnak mégiscsak eszébe jut a csekk s megy a bankba.

Újabb képen a hordár látható, amint egy kocsmában üdül. Harisnyájából veszi elő az ezerfrankost és egyik üveg bort hozatja a másik után. S a kislánynak is likőrt adat, az is becsíp egy kicsit és táncolni kezd a többi vendég nagy mulatságára. A hordár a vendégeknek azt magyarázza, hogy mennyivel jobb az embernek rossz ruhában járni, mint jóban.

A következő képen tűzoltók verik szét csákánnyal a macquereau lakásának ajtaját, – s kiderűl, hogy későn érkeztek, a lakás porrá égett. S egy zokogó asszony ácsorog ott, a gyerekét siratja. Vége van, benne égett a lakásban. De megérkezik a nábob is, sikerült még idejében lefogatni a macquereau-t és így megtudták tőle a címet. A szegény ember tehát odaégett.

– A férjem is, a gyerekem is? – sikolt az asszony és elájul, mikor megtudja, hogy valami csoda folytán a férje is épp itt volt, ugyanabban a lakásban. A két elégett test után csak a rendőrségnek szabad kutatnia.

Hazaviszi tehát a megtört és apatikus asszonyt s otthon a házmesternével lefektetik, borogatást raknak a fejére. Később gyászruhákat hoznak az asszonynak, s ugyanazt a csekkfüzetet, a Salome 120-ast. Az Éjszaka Királynője is eljön látogatására sötét ruhában. Az asszony meg akar halni, de aztán orvosságot adnak neki és elalszik.

Későn éjjel érkezik meg a hordár remekül becsípve kislányával a vállán, aki alszik. A házmesterné majd elájul láttára. – Hát maga él? – kiáltja s elmeséli neki a felesége gyászruháit. – Fogja csak ezt a gyereket, – mondja erre a hordár és úgy röhög: a hasát tartja és leül a lépcsőn. – Fektesse csak le azt a gyereket, – mondja a házmesternének és maga megy fel a feleségéhez. – Vagy hozza fel inkább tíz perc múlva, – kiált vissza néki. Szellemként nyit be a feleségéhez. – Huh, – kiáltja a hordár, – huh! – Oh, – kiáltja ez. – Jézus segíts, már itt is van a szellemed? – Szó, ami szó a dolog megoldódik, – ez már a játékon múlik. – No, de a gyerek, a gyerek, – sikít az asszony, nem is tudod, hogy vége van a gyerekünknek? De benyit a házmesterné is a gyerekkel.

S még egy kép van: pályaudvar s a Marseille-i expressz. A nábob az Éj Királynőjével utazik vissza hazájába. De a hordár is ott van: megkérte őket, hadd vihesse még egyszer ezt a poggyászt, mielőtt – s most már némi tőkével visszatérne erőművészi pályájára.