Milavka^*

Egy Milavka nevű kislány odatopogott az anyjához, aki a haját fésülte és éles hangon azt mondta neki: – Én a nagypapa felesége vagyok! – A mama lenézett a kicsire, szórakozottan. Nem mosolygott, talán el is tűnődött egy keveset, aztán tovább fésülte szőke fürtjeit, mintha nem hallotta volna Milavka szavát. A dolog úgy állt, hogy a nagypapa közel tíz hónapja meghalt, mikor Milavka még csak két éves volt, – az öregúr különben is csak keveset tudott a kislánnyal foglalkozni, az orvosok nem tartották előnyösnek, ha szívét nagyon megviselik az érzelmek… Ezért a nagypapa, hogy elűzze unalmát, gyakran sakkozott az ablaknál egyedül s Milavka is hallotta, hogy beszélget valakivel, noha senki se tartózkodott rajta kívül a szobában.

– Maga megint szórakozott, – mondta például, – megint kinéz az ablakon. Mi van odakinn? Köd? Veszélyben van a futója.

Amint ezt a szakácsnő kinyilatkoztatta, szegény nagypapa mindig a feleségével játszott. Márpedig a nagyanya még akkor halt meg, amikor Milavka még meg se született. S Milavkát nagyon nyugtalanították ezek a viszonyok. Hogy a nagymamát mindenki ösmerte a házban s ő nem. Hogy itt mindenkinek volt annyiféle rokona, – a szakácsnéhez például két udvarló is járt, csak a nagypapának volt a felesége levegőből s aztán már Őmaga se volt itt, eltűnt s Milavka nem tudta, hogy s mikép? Mert úgy beszéltek róla, mintha vándor lett volna.

Volt is itt a múltkor egy vándor, késeket köszörült s forgó korongja úgy szórta a szikrát, mint a nagypapa pipája nemrég. Aztán elment ez is. S Milavka nagy vágyat érzett az ilyesmihez. Hogy mihez? Nem tudta biztosan. Talán, hogy tengjen-lengjen, olyan legyen, mint a levegő, gyengéden beszéljen róla is a többi… s némi sóhajjal. Mint azokról, akik eltávoztak innen.

– Elment a köszörűs is, no látod, – mondta múltkor a szakácsnő, mikor a köszörűs kiáltása egyre távolodott az utcán.

– Késeket és ollókat! – Én vagyok az Olcsó János.

S Milavka utána nézett az ablakból.

Mert ilyesmihez érzett ő vágyat. De senkinek se szólt.

 

*

 

Ezért hát nem egyszer elbújt és ha hangos szóval keresték, nem válaszolt a hívásra. Sőt egyszer átment őmaga, egyedül messzire ki a présházba s egész nap ottmaradt, hiába keresték.

– Milavka, – kiáltották az udvaron át, – Milavka! – – Csak úgy visszhangzott belé a folyó partja. Még a halászok is keresték.

Épp ezért egy orvos tanácsára az anyja bársony sapkát varrt neki és a sapkán csillag is ragyogott. A szakácsnő pedig, aki úgy látszik, okos nő volt, azt mondta Milavkának: – Ha ezt a fejedre teszed, akkor én se látlak. Hallod-e Milavka?

S Milavka ehhez tartotta magát. Mert nagyon szerette a szakácsnét. De ehhez tartotta magát a szakácsné is, mert azt mondta mindenkinek. A Milavka nincs itt, igazán nincs. – Pedig ott volt csillaggal a fején.

 

*

 

A Milavka öccse, Irvin szórakozott gyerek volt, imádta a püspökkenyeret s azonfelül semmivel se törődött. Szóba se lehetett állni vele. Hihetetlen vékony szeletekre vágta fel, hogy tovább tartson s mivel sohase tudott vele jóllakni, elfogadta Milavka láthatatlanságát s arra kérte, hogy haladjon át a konyhán, menjen be az éléskamrába és hozzon ki egy kicsit abból a frissen sült gyönyörűségből, amelyet a szakácsné épp ma tett ki az ablakába, hogy hidegen maradjon. S Milavka csakugyan átment a konyhán láthatatlanul s benyitott az éléskamrába. A szakácsné meg a szobalány éppen kávéztak együtt, de abbahagyták rögtön a trécselést, mintha szellem nyitott volna be a konyhába… de csak egy pillanatig. Mert aztán tovább beszélgettek, az emberek ama régi szokása szerint, hogy szeretnek elfordúlni a rendkívülitől.

– Milyen idő lesz holnap Annuska? – kérdezte a szakácsné.

– Majd megkérdezem a kondástól – felelte rá a szobalány.

S mikor aztán Milavka ismét megjelent s most már a csemegével, a szakácsné mintha már nem fordulna el annyira a rendkívülitől. Meg is jegyezte szerényen:

– Te jó Isten, a szél viszi a püspökkenyeret.

– Milyen püspökkenyeret? – kérdezte a szobalány és nevetett. – Nem látok én semmiféle püspökkenyeret…

Milavka összehúzta szemöldeit, mert nem nagyon tetszett neki a dolog. – Akkor tehát mégse volnék egészen láthatatlan? – gondolta magában. S még hallgatózott egy ideig, majd lábujjhegyen tovább topogott, mint ahogy kis tolvaj szellemekhez illik is.

Viszont a dolog így se tarthatott örökké, ezt be kell látni s annál kevésbé, mert a püspökkenyerek kezdtek ijesztően megfogyatkozni az ablakból s Irvin egyre többször kapott gyomorrontást.

A mama meg is kérdezte a szakácsnét: – Bertuska mi van itt? Ez a gyerek sáppadozik. Nincs valami baj a maga konyháján?

– Majd leveszem én a kisasszony sapkáját, – felelte rá a szakácsné. És így is tett.

– Hát maga van itt kis Milavka? – kérdezte hirtelen egyik este, mikor Dávid már elkürtölte a teheneket, meg a disznókat s a gazdasági udvarban sorra becsukták az istállók kapuit. S Milavka éppen lopakodóban volt, már-már a kilincsen a keze, már csak egyetlen helyen kellett volna átsurranni légiesen, mikor a szakácsné hirtelen rátette a kezét: – Hej Milavka mi van abban a kötényben?

Ekkor történt, hogy Milavka kinevezte magát a nagypapa feleségévé. Mert azt gondolta magában: – A nagymama volt a nagypapa felesége. S őt nem merné megérinteni senki, ha sejtik is, hogy ott van. Járhat, kelhet a szobákban.

Csakhogy a mama így felelt erre neki: – Most erre semmi szükség, eredj csak aludni. Bertuska szóljon, hogy fektessék le a gyerekeket.

Milavka tehát lefeküdt.

S a következő képek járultak eléje: A budoárban volt megint. Csillogás és tükrök között, mert ez volt az álmai netovábbja, ott lenni. Milavka mamája tudniillik gyönyörű asszony volt s gyönyörűek voltak a barátnői is. Oly szépek, hogy olyat nem is igen láthat az ember, csak ha lehunyja szemét. S Milavka, – mit tagadjuk? – néha belopózott ide s titkos beszélgetéseknek is tanúja volt. Nagyon érdekesek voltak. Mert bálokról volt itt szó, katonákról, táncokról és gyertyákról, amelyeket esküvőkön gyújtottak meg az emberek. Egyszer pedig így szólt az egyik gyönyörű, aki olyan volt, mint egy fátyolos álom, – Máriának hívták – s ez a Mária hirtelen így szólt: – Akkor pedig, tudod édes, bekenytem magam ezzel a krémmel. S a kapitány erre azt mondja nekem: – Mit keni már annyira magát? Hiszen nem is látszik már ettől a krémtől!… – S a gyönyörű Mária nevetett.

Milavka nem hallott egyebet, viszont meg kell mondanunk, nagy hatást tettek rá e szavak.

Mert azt gondolta magában: – Ah, no lám! Itt a titok. A krémben van a titok.

 

*

 

A mama furcsa teremtés volt, szó sincs róla, amilyet alig látott a világ. Mert néha majd megette Milavkát, különösen a nyakát szerette harapni… – Eggyem, csöppöm, – kiáltotta s képes volt vele végiggurúlni a földön, miközben holtra nevette magát.

Így most is.

– Még, – kiáltotta Milavka, akinek nagyon ízlett a mulatság. Mert a mama azt játszotta vele, hogy ők most a hegyen vannak és legurúlnak. E célból gyorsan épített egy kis hegyet párnákból, magához szorította Milavkát s azt kiáltotta:

– Mi most áldozatok vagyunk. – S azzal legurúltak.

Csak még egy nagy baj volt evvel a mamával. Ezt csinálta öt percig, vagy tízig, aztán hirtelen abbahagyta, sóhajtott… – Most menjetek, – szokta mondani nekik. S mintha elfelejtette volna őket, őt is, meg az öccsét…

Most is megúnta Milavkát.

– Nos jól van. Csak meg ne mondd senkinek, hogy mi mit csináltunk, – súgta még a fülébe, aztán hozzátette. – De még az öcsinek se.

Irvin ugyanis egész olyan volt, mint a papa. Komoly volt, nem szerette ő a tréfákat, csakis a püspökkenyeret.

Ezért a mama néha furcsán nézett ám rá. Azt szokta mondani neki: – te mamlasz. – Aztán megölelte.

S Milavka tudta a titkot, hogy a mama mit gondol ilyenkor. Nyilván azt gondolta: – Mi ketten nem valók vagyunk ennek. S mármost ki ez a „mi ketten?” Ki lenne más, mint a mama, meg ő?

Ezért Milavka halálosan szerette a mamát.

– No most mulattunk titokban, most eredj, – mondta neki most is egész hirtelenűl és sóhajtott.

S Milavka tudta, mit kell ilyenkor tenni. Lábujjhegyre kell állni, mint az egérnek. És kimenni hangtalanúl a szobából. Mert a mama ilyenkor nagyon ideges. – Takarodj, – szokta mondani, ha nyafogott.

– Takarodj te kölyök. Úgyis csak nyűg vagytok a nyakamon. Mert mi volnék én most, mit gondolsz, ha nem megyek férjhez? Énekesnő, tudod-e, mi az, hogy énekesnő?

Milavka tehát máris lábujjhegyre állt, régi szokása szerint.

Csakhogy ekkor történt valami a szobában.

– Mi ez az üveg? – kérdezi máris nyugtalanúl. Mert csodás érzete volt – egy gyönyörű kis üveg volt ugyanis a polcon, amely eddig nem volt ott s rajta csodálatos felírás. Milavka még nem tudott olvasni.

– Mi az, hogy micsoda? – kérdezi idegesen a mama. – Nem látod, hogy krém? Hát olvasd el.

Milavka megremegett.

– Nem tudok még olvasni, – mondta szelíden.

– Mért nem tudsz olvasni? – Mama szerette másfelé terelni a beszédet.

– Milyen krém? – kérdezte Milavka.

– Hát olvasd el, – kezdett el ingerkedni vele. – Mért nem tudsz te még olvasni? Nem tudsz angolúl? – kérdezte megint. – Mért nem tudsz még angolúl?

– Vanishing cream, – nem látod, ez van ideírva.

– Mi az a vanishing? – kérdezte hebegve.

– Hát eltüntető krém…

– Eltüntető? – kiáltott fel. – Aki bekeni magát vele, eltűnik? Mondd mama, az Istenért, hát igazán eltűnik?

– Hát ez az a krém, amivel Mária néni is bekente magát, hogy ne lássa őt a kapitány?

Milavka nagyon elpirult, de hogy is ne? Mikor így elárulta most magát evvel a szóval, hogy leskelődni szokott. Csak szerencsére ezt most nem vette észre a mama. Ő különben is más asszony volt. – Senki se tudta, milyen. Azt például sose lehetett tudni nála, hogy miről mi jut az eszébe.

Most is: ravaszúl csillant a szeme.

– Hát te nem tudtad? Aki evvel bekeni magát, az eltűnik, – mondta most már a mama is.

– Kenj be vele mama, – kezdett el rimánkodni Milavka.

S a mama rögtön hajlandó volt.

– Idenézz, csak a kis orrod hegyét kell bekenni vele…

S akkor nem lát engem senki? – Kenj be vele, – könyörögte remegve.

Volt ott egy tükör is a szobában, amelyet ide-oda lehetett forgatni, tologatni, – fölfelé is, lefelé is, azt kicsit fölfelé nyomta most a mama.

– Idenézz, – kiáltotta, – hol a Milavka? Látod a tükörben a Milavkát?

S íme csakugyan.

Még az orra is hideg lett rémületében. Hideg borzongások futkostak a kis bőrén s nagyon sápadt is volt, még a szíve is mintha elállt volna kicsit.

Mert pontosan olyan érzés volt ez, mint mikor egy olasz fiú nemrég a szellemekről tartott neki előadást.

– Bizony kis grófkisasszony, nézze meg odafenn a holdat, ugye-e milyen piros? Ilyenkor szellemek járnak ám az országutakon…

Ezt mondta neki.

S Milavkának akkor még a térde is megcsuklott, s a hideglelés könnyű borzongásait érezte végigszaladni a hátán, – minthogy a hold is olyan álmatagon nézett le reá s ennek a szavoyai fiúnak is úgy csillogott a szeme… S még hozzá oly gyönyörű szeme is volt…

– Hát nézd már meg magadat, itt vagy-e? Hol a Milavka? – kiáltotta megint a mama. – Most pedig letörlöm az orrodról a kenőcsöt, hunyd le hát hamar a szemed… – S azzal megint megnyomta kicsit a tükröt.

– Ez talán az igazi bűvészet? – gondolta magában Milavka.

Mert amikor kinyitotta megint a szemét, ott volt egész kis mivoltában a tükörben. S mikor újra bekenték, megint nem volt ott.

– Az eltüntető krém, – mormolta magában.

 

*

 

Nagy vigasság volt a faburkolatú régi szobában, a papa borokat töltött, a mama zongorázott a vendégeknek. Hugó bácsi pedig megemelte poharát és így szólt:

– Én azt mondom erre, hogy Isten éltesse a kitűnő házaspárt, úgy ahogy van, mindenestül. Kiáltsuk tehát mindnyájan a szót, hogy vivát!

– Nagyon jól van, – felelte erre a papa. – Nagyon jól van, nemes unokafivérem, De Gravennois Károly Hugó pápai kamarás és provence-i gróf. Már hogyne mondanám, hogy vivát? Saját magamra ne mondanám? Úgy van, éljünk, a feleségem is, meg én is, meg mi mindnyájan, akik itt vagyunk. Csak azt mondaná meg e szent napon, a házasságunk ünnepén Annuskának, a húgának, az én kedves feleségemnek, hogy ha igazán élni akarunk, változtasson kicsit a tempón, az édes Istenért és ne vadítsa cselédeimet, hogy éjjel egymást ijesztgessék, maskarába bújjanak, miegymás. Mert kinyilvánítom itt, mi történt a múltkor is ebben a házban. Egy vén banya fiúnak öltözött, pipát vett a szájába és elment udvarolni. Mármost kérdezlek benneteket, lehetséges-e az ilyesmi? Mert addig kergette a lányokat a szérűskert körül, míg az egyik nyavalyatörést nem kapott pajkos izgalmában, no meg rémületében is, természetesen…

A mama felállt a zongorától.

– De sok kifogása van ellenem Theodor, – mondotta csendesen.

– No, mert imádom – felelte rá a papa. – Az embernek csak azzal van igazán baja, akiket szeret, no nem igaz, rokonaim?

– Úgy van, – felelte rá Hugó bácsi, meg a többi.

– Kis Annuskám, – folytatta ekkor engesztelően a papa, – nekünk szabad akármit, – ért engem ugye-e? Még bolondok is lehetünk, csak arra kell vigyáznunk, hogy az olyan rétegekben el ne harapózzék…

– Ugyan ne veszekedjetek mindjárt, – mondotta valaki a sarokból.

A mama kedvetlen volt.

– Kérjen bocsánatot, – mondta haragosan.

– Ha akarja, térdenállva, – felelte rá a papa.

– Igyunk erre, – kiáltotta Mária néni. – Maga pedig térdeljen le rögtön a felesége lábaihoz, látni akarjuk.

A papa letérdelt és felemelte poharát.

Csodák csodája, tréfálni volt kedve a papának. Úgy látszik, mert mindenki nevetett, egy picit még a mama is.

– E szent napon, – kezdte borízű hangon… – Csak hogy tartsak szónoklatokat? – S itt elakadt. – Mert térdelésből remekűl lelövöm a szarvast… no de bölcsességeket?

– Milyen érdekes, – hallatszott e pillanatban a függöny mögül egy angyali hang.

– Hát ez mi volt? – kérdezi a papa. S a mama is felemeli rögtön a fejét.

– Milyen érdekes, – hallatszik újból a hang s mondom, angyali zenével.

– Ez a Milavka, – dörmögi magában a papa. És máris feláll a térdelésből.

– Kijöhetsz nyugodtan, – hallatszik újból ugyanaz a szózat, – minket úgyse látnak ezek. – S már ott is van Milavka a papa mellett, az öcsikét húzva maga mögött. S még meg is csípi kicsit a papa térdét.

Szó sincs róla, egy kis csend támadt erre a faburkolatos, régi szobában. Minthogy meztelenek voltak a gyerekek, mint a porcelán babák. Még a kis ingüket is levetették.

– Hát ez mi megint? – ordít fel a papa.

– Hát a papa lát engem? – kérdezi Milavka szelíden.

– Az Istenért, – kiáltanak a vendégek.

– Hát ez remek, – kiált fel a Mária néni és felugrik a helyéről.

– Imádlak Milavka, – tárja feléje a karjait és odaszalad.

– Ugyan ne mondja már neki, hogy imádja, – ordít a papa. – Különben is, mi ez itt, az őrültekháza?

Éppen Bertus is benn volt valami tállal.

– Jézus, – kiált fel a Bertus is, – mit csinált maga Milavka?

– Ne kavarj már mindenből ekkora ügyet, – próbálja Hugó bácsi csitítani a papát, aki fel-levágtat a szobában.

– Hát tegyetek már valamit erre a két kölökre, különben megölöm őket, – ordít a papa.

S annál jobban kiabál, mert a mama viszont ott áll a szoba közepén, s mintha imádkozna, összeteszi a kezét Milavka felé és nevet.

S a szemei annyira ki vannak tágulva, mintha ki akarnának ugrani a gyönyörtől.

De aztán rögtön sírni kezd, mert a papa tényleg meg akarja ölni a gyerekeket. Úgy látszik. Mert a háza becsületét emlegeti.

Bertus tehát rohan velük gyorsan valahova. Még be se takarja, csak viszi mind a kettőt a két hóna alatt, mint a kis malacokat.

– Rettenetes, – lihegi maga elé De Gravennois Tivadar gróf. Amellett senki se tudja, mi ezen olyan rettenetes, mert a vendégek nevetnek. S mintha arany ülne ki a szemükbe.

– Hát nem édesek voltak? – kérdezi az egyik.

– Hát ezt a cukrot, ezt a Milavkát, – rajong a Mária néni. Egy idősebb hölgy pedig így szól:

– Ennivaló. – A kapitány úr pedig ezt mondja:

– De azért, az igazat megvallva, majd kiejtettem a kezemből a kancsót.

– A tébolyda kezd ez lenni, beláthatja szívem – kezd el a papa prédikálni a mamának, – mert mit csinál maga a gyerekeivel is, mi lesz ennek a vége?

A mama kimegy a szobából. S a papa utána.

S még bentről is hallik a mama zokogása.

Bertuska pedig így szól a komornyikhoz a benyílóban:

– Én neveltem az Annuskát. Most mondja meg József úr, mért szidják mindig? Ő annyira rossz?

No ugy-e, hogy nem? Pedig szakasztott olyan volt, mint a Milavka.