Függelék

 

Milavka^*

Egy Milavka nevű kislány odatopogott az anyjához, aki a haját fésülte és éles hangon azt mondta neki: – Én a nagypapa felesége vagyok! – A mama lenézett a kicsire, szórakozottan. Nem mosolygott, talán el is tűnődött egy keveset, aztán tovább fésülte szőke fürtjeit, mintha nem hallotta volna Milavka szavát. A dolog úgy állt, hogy a nagypapa közel tíz hónapja meghalt, mikor Milavka még csak két éves volt, – az öregúr különben is csak keveset tudott a kislánnyal foglalkozni, az orvosok nem tartották előnyösnek, ha szívét nagyon megviselik az érzelmek… Ezért a nagypapa, hogy elűzze unalmát, gyakran sakkozott az ablaknál egyedül s Milavka is hallotta, hogy beszélget valakivel, noha senki se tartózkodott rajta kívül a szobában.

– Maga megint szórakozott, – mondta például, – megint kinéz az ablakon. Mi van odakinn? Köd? Veszélyben van a futója.

Amint ezt a szakácsnő kinyilatkoztatta, szegény nagypapa mindig a feleségével játszott. Márpedig a nagyanya még akkor halt meg, amikor Milavka még meg se született. S Milavkát nagyon nyugtalanították ezek a viszonyok. Hogy a nagymamát mindenki ösmerte a házban s ő nem. Hogy itt mindenkinek volt annyiféle rokona, – a szakácsnéhez például két udvarló is járt, csak a nagypapának volt a felesége levegőből s aztán már Őmaga se volt itt, eltűnt s Milavka nem tudta, hogy s mikép? Mert úgy beszéltek róla, mintha vándor lett volna.

Volt is itt a múltkor egy vándor, késeket köszörült s forgó korongja úgy szórta a szikrát, mint a nagypapa pipája nemrég. Aztán elment ez is. S Milavka nagy vágyat érzett az ilyesmihez. Hogy mihez? Nem tudta biztosan. Talán, hogy tengjen-lengjen, olyan legyen, mint a levegő, gyengéden beszéljen róla is a többi… s némi sóhajjal. Mint azokról, akik eltávoztak innen.

– Elment a köszörűs is, no látod, – mondta múltkor a szakácsnő, mikor a köszörűs kiáltása egyre távolodott az utcán.

– Késeket és ollókat! – Én vagyok az Olcsó János.

S Milavka utána nézett az ablakból.

Mert ilyesmihez érzett ő vágyat. De senkinek se szólt.

 

*

 

Ezért hát nem egyszer elbújt és ha hangos szóval keresték, nem válaszolt a hívásra. Sőt egyszer átment őmaga, egyedül messzire ki a présházba s egész nap ottmaradt, hiába keresték.

– Milavka, – kiáltották az udvaron át, – Milavka! – – Csak úgy visszhangzott belé a folyó partja. Még a halászok is keresték.

Épp ezért egy orvos tanácsára az anyja bársony sapkát varrt neki és a sapkán csillag is ragyogott. A szakácsnő pedig, aki úgy látszik, okos nő volt, azt mondta Milavkának: – Ha ezt a fejedre teszed, akkor én se látlak. Hallod-e Milavka?

S Milavka ehhez tartotta magát. Mert nagyon szerette a szakácsnét. De ehhez tartotta magát a szakácsné is, mert azt mondta mindenkinek. A Milavka nincs itt, igazán nincs. – Pedig ott volt csillaggal a fején.

 

*

 

A Milavka öccse, Irvin szórakozott gyerek volt, imádta a püspökkenyeret s azonfelül semmivel se törődött. Szóba se lehetett állni vele. Hihetetlen vékony szeletekre vágta fel, hogy tovább tartson s mivel sohase tudott vele jóllakni, elfogadta Milavka láthatatlanságát s arra kérte, hogy haladjon át a konyhán, menjen be az éléskamrába és hozzon ki egy kicsit abból a frissen sült gyönyörűségből, amelyet a szakácsné épp ma tett ki az ablakába, hogy hidegen maradjon. S Milavka csakugyan átment a konyhán láthatatlanul s benyitott az éléskamrába. A szakácsné meg a szobalány éppen kávéztak együtt, de abbahagyták rögtön a trécselést, mintha szellem nyitott volna be a konyhába… de csak egy pillanatig. Mert aztán tovább beszélgettek, az emberek ama régi szokása szerint, hogy szeretnek elfordúlni a rendkívülitől.

– Milyen idő lesz holnap Annuska? – kérdezte a szakácsné.

– Majd megkérdezem a kondástól – felelte rá a szobalány.

S mikor aztán Milavka ismét megjelent s most már a csemegével, a szakácsné mintha már nem fordulna el annyira a rendkívülitől. Meg is jegyezte szerényen:

– Te jó Isten, a szél viszi a püspökkenyeret.

– Milyen püspökkenyeret? – kérdezte a szobalány és nevetett. – Nem látok én semmiféle püspökkenyeret…

Milavka összehúzta szemöldeit, mert nem nagyon tetszett neki a dolog. – Akkor tehát mégse volnék egészen láthatatlan? – gondolta magában. S még hallgatózott egy ideig, majd lábujjhegyen tovább topogott, mint ahogy kis tolvaj szellemekhez illik is.

Viszont a dolog így se tarthatott örökké, ezt be kell látni s annál kevésbé, mert a püspökkenyerek kezdtek ijesztően megfogyatkozni az ablakból s Irvin egyre többször kapott gyomorrontást.

A mama meg is kérdezte a szakácsnét: – Bertuska mi van itt? Ez a gyerek sáppadozik. Nincs valami baj a maga konyháján?

– Majd leveszem én a kisasszony sapkáját, – felelte rá a szakácsné. És így is tett.

– Hát maga van itt kis Milavka? – kérdezte hirtelen egyik este, mikor Dávid már elkürtölte a teheneket, meg a disznókat s a gazdasági udvarban sorra becsukták az istállók kapuit. S Milavka éppen lopakodóban volt, már-már a kilincsen a keze, már csak egyetlen helyen kellett volna átsurranni légiesen, mikor a szakácsné hirtelen rátette a kezét: – Hej Milavka mi van abban a kötényben?

Ekkor történt, hogy Milavka kinevezte magát a nagypapa feleségévé. Mert azt gondolta magában: – A nagymama volt a nagypapa felesége. S őt nem merné megérinteni senki, ha sejtik is, hogy ott van. Járhat, kelhet a szobákban.

Csakhogy a mama így felelt erre neki: – Most erre semmi szükség, eredj csak aludni. Bertuska szóljon, hogy fektessék le a gyerekeket.

Milavka tehát lefeküdt.

S a következő képek járultak eléje: A budoárban volt megint. Csillogás és tükrök között, mert ez volt az álmai netovábbja, ott lenni. Milavka mamája tudniillik gyönyörű asszony volt s gyönyörűek voltak a barátnői is. Oly szépek, hogy olyat nem is igen láthat az ember, csak ha lehunyja szemét. S Milavka, – mit tagadjuk? – néha belopózott ide s titkos beszélgetéseknek is tanúja volt. Nagyon érdekesek voltak. Mert bálokról volt itt szó, katonákról, táncokról és gyertyákról, amelyeket esküvőkön gyújtottak meg az emberek. Egyszer pedig így szólt az egyik gyönyörű, aki olyan volt, mint egy fátyolos álom, – Máriának hívták – s ez a Mária hirtelen így szólt: – Akkor pedig, tudod édes, bekenytem magam ezzel a krémmel. S a kapitány erre azt mondja nekem: – Mit keni már annyira magát? Hiszen nem is látszik már ettől a krémtől!… – S a gyönyörű Mária nevetett.

Milavka nem hallott egyebet, viszont meg kell mondanunk, nagy hatást tettek rá e szavak.

Mert azt gondolta magában: – Ah, no lám! Itt a titok. A krémben van a titok.

 

*

 

A mama furcsa teremtés volt, szó sincs róla, amilyet alig látott a világ. Mert néha majd megette Milavkát, különösen a nyakát szerette harapni… – Eggyem, csöppöm, – kiáltotta s képes volt vele végiggurúlni a földön, miközben holtra nevette magát.

Így most is.

– Még, – kiáltotta Milavka, akinek nagyon ízlett a mulatság. Mert a mama azt játszotta vele, hogy ők most a hegyen vannak és legurúlnak. E célból gyorsan épített egy kis hegyet párnákból, magához szorította Milavkát s azt kiáltotta:

– Mi most áldozatok vagyunk. – S azzal legurúltak.

Csak még egy nagy baj volt evvel a mamával. Ezt csinálta öt percig, vagy tízig, aztán hirtelen abbahagyta, sóhajtott… – Most menjetek, – szokta mondani nekik. S mintha elfelejtette volna őket, őt is, meg az öccsét…

Most is megúnta Milavkát.

– Nos jól van. Csak meg ne mondd senkinek, hogy mi mit csináltunk, – súgta még a fülébe, aztán hozzátette. – De még az öcsinek se.

Irvin ugyanis egész olyan volt, mint a papa. Komoly volt, nem szerette ő a tréfákat, csakis a püspökkenyeret.

Ezért a mama néha furcsán nézett ám rá. Azt szokta mondani neki: – te mamlasz. – Aztán megölelte.

S Milavka tudta a titkot, hogy a mama mit gondol ilyenkor. Nyilván azt gondolta: – Mi ketten nem valók vagyunk ennek. S mármost ki ez a „mi ketten?” Ki lenne más, mint a mama, meg ő?

Ezért Milavka halálosan szerette a mamát.

– No most mulattunk titokban, most eredj, – mondta neki most is egész hirtelenűl és sóhajtott.

S Milavka tudta, mit kell ilyenkor tenni. Lábujjhegyre kell állni, mint az egérnek. És kimenni hangtalanúl a szobából. Mert a mama ilyenkor nagyon ideges. – Takarodj, – szokta mondani, ha nyafogott.

– Takarodj te kölyök. Úgyis csak nyűg vagytok a nyakamon. Mert mi volnék én most, mit gondolsz, ha nem megyek férjhez? Énekesnő, tudod-e, mi az, hogy énekesnő?

Milavka tehát máris lábujjhegyre állt, régi szokása szerint.

Csakhogy ekkor történt valami a szobában.

– Mi ez az üveg? – kérdezi máris nyugtalanúl. Mert csodás érzete volt – egy gyönyörű kis üveg volt ugyanis a polcon, amely eddig nem volt ott s rajta csodálatos felírás. Milavka még nem tudott olvasni.

– Mi az, hogy micsoda? – kérdezi idegesen a mama. – Nem látod, hogy krém? Hát olvasd el.

Milavka megremegett.

– Nem tudok még olvasni, – mondta szelíden.

– Mért nem tudsz olvasni? – Mama szerette másfelé terelni a beszédet.

– Milyen krém? – kérdezte Milavka.

– Hát olvasd el, – kezdett el ingerkedni vele. – Mért nem tudsz te még olvasni? Nem tudsz angolúl? – kérdezte megint. – Mért nem tudsz még angolúl?

– Vanishing cream, – nem látod, ez van ideírva.

– Mi az a vanishing? – kérdezte hebegve.

– Hát eltüntető krém…

– Eltüntető? – kiáltott fel. – Aki bekeni magát vele, eltűnik? Mondd mama, az Istenért, hát igazán eltűnik?

– Hát ez az a krém, amivel Mária néni is bekente magát, hogy ne lássa őt a kapitány?

Milavka nagyon elpirult, de hogy is ne? Mikor így elárulta most magát evvel a szóval, hogy leskelődni szokott. Csak szerencsére ezt most nem vette észre a mama. Ő különben is más asszony volt. – Senki se tudta, milyen. Azt például sose lehetett tudni nála, hogy miről mi jut az eszébe.

Most is: ravaszúl csillant a szeme.

– Hát te nem tudtad? Aki evvel bekeni magát, az eltűnik, – mondta most már a mama is.

– Kenj be vele mama, – kezdett el rimánkodni Milavka.

S a mama rögtön hajlandó volt.

– Idenézz, csak a kis orrod hegyét kell bekenni vele…

S akkor nem lát engem senki? – Kenj be vele, – könyörögte remegve.

Volt ott egy tükör is a szobában, amelyet ide-oda lehetett forgatni, tologatni, – fölfelé is, lefelé is, azt kicsit fölfelé nyomta most a mama.

– Idenézz, – kiáltotta, – hol a Milavka? Látod a tükörben a Milavkát?

S íme csakugyan.

Még az orra is hideg lett rémületében. Hideg borzongások futkostak a kis bőrén s nagyon sápadt is volt, még a szíve is mintha elállt volna kicsit.

Mert pontosan olyan érzés volt ez, mint mikor egy olasz fiú nemrég a szellemekről tartott neki előadást.

– Bizony kis grófkisasszony, nézze meg odafenn a holdat, ugye-e milyen piros? Ilyenkor szellemek járnak ám az országutakon…

Ezt mondta neki.

S Milavkának akkor még a térde is megcsuklott, s a hideglelés könnyű borzongásait érezte végigszaladni a hátán, – minthogy a hold is olyan álmatagon nézett le reá s ennek a szavoyai fiúnak is úgy csillogott a szeme… S még hozzá oly gyönyörű szeme is volt…

– Hát nézd már meg magadat, itt vagy-e? Hol a Milavka? – kiáltotta megint a mama. – Most pedig letörlöm az orrodról a kenőcsöt, hunyd le hát hamar a szemed… – S azzal megint megnyomta kicsit a tükröt.

– Ez talán az igazi bűvészet? – gondolta magában Milavka.

Mert amikor kinyitotta megint a szemét, ott volt egész kis mivoltában a tükörben. S mikor újra bekenték, megint nem volt ott.

– Az eltüntető krém, – mormolta magában.

 

*

 

Nagy vigasság volt a faburkolatú régi szobában, a papa borokat töltött, a mama zongorázott a vendégeknek. Hugó bácsi pedig megemelte poharát és így szólt:

– Én azt mondom erre, hogy Isten éltesse a kitűnő házaspárt, úgy ahogy van, mindenestül. Kiáltsuk tehát mindnyájan a szót, hogy vivát!

– Nagyon jól van, – felelte erre a papa. – Nagyon jól van, nemes unokafivérem, De Gravennois Károly Hugó pápai kamarás és provence-i gróf. Már hogyne mondanám, hogy vivát? Saját magamra ne mondanám? Úgy van, éljünk, a feleségem is, meg én is, meg mi mindnyájan, akik itt vagyunk. Csak azt mondaná meg e szent napon, a házasságunk ünnepén Annuskának, a húgának, az én kedves feleségemnek, hogy ha igazán élni akarunk, változtasson kicsit a tempón, az édes Istenért és ne vadítsa cselédeimet, hogy éjjel egymást ijesztgessék, maskarába bújjanak, miegymás. Mert kinyilvánítom itt, mi történt a múltkor is ebben a házban. Egy vén banya fiúnak öltözött, pipát vett a szájába és elment udvarolni. Mármost kérdezlek benneteket, lehetséges-e az ilyesmi? Mert addig kergette a lányokat a szérűskert körül, míg az egyik nyavalyatörést nem kapott pajkos izgalmában, no meg rémületében is, természetesen…

A mama felállt a zongorától.

– De sok kifogása van ellenem Theodor, – mondotta csendesen.

– No, mert imádom – felelte rá a papa. – Az embernek csak azzal van igazán baja, akiket szeret, no nem igaz, rokonaim?

– Úgy van, – felelte rá Hugó bácsi, meg a többi.

– Kis Annuskám, – folytatta ekkor engesztelően a papa, – nekünk szabad akármit, – ért engem ugye-e? Még bolondok is lehetünk, csak arra kell vigyáznunk, hogy az olyan rétegekben el ne harapózzék…

– Ugyan ne veszekedjetek mindjárt, – mondotta valaki a sarokból.

A mama kedvetlen volt.

– Kérjen bocsánatot, – mondta haragosan.

– Ha akarja, térdenállva, – felelte rá a papa.

– Igyunk erre, – kiáltotta Mária néni. – Maga pedig térdeljen le rögtön a felesége lábaihoz, látni akarjuk.

A papa letérdelt és felemelte poharát.

Csodák csodája, tréfálni volt kedve a papának. Úgy látszik, mert mindenki nevetett, egy picit még a mama is.

– E szent napon, – kezdte borízű hangon… – Csak hogy tartsak szónoklatokat? – S itt elakadt. – Mert térdelésből remekűl lelövöm a szarvast… no de bölcsességeket?

– Milyen érdekes, – hallatszott e pillanatban a függöny mögül egy angyali hang.

– Hát ez mi volt? – kérdezi a papa. S a mama is felemeli rögtön a fejét.

– Milyen érdekes, – hallatszik újból a hang s mondom, angyali zenével.

– Ez a Milavka, – dörmögi magában a papa. És máris feláll a térdelésből.

– Kijöhetsz nyugodtan, – hallatszik újból ugyanaz a szózat, – minket úgyse látnak ezek. – S már ott is van Milavka a papa mellett, az öcsikét húzva maga mögött. S még meg is csípi kicsit a papa térdét.

Szó sincs róla, egy kis csend támadt erre a faburkolatos, régi szobában. Minthogy meztelenek voltak a gyerekek, mint a porcelán babák. Még a kis ingüket is levetették.

– Hát ez mi megint? – ordít fel a papa.

– Hát a papa lát engem? – kérdezi Milavka szelíden.

– Az Istenért, – kiáltanak a vendégek.

– Hát ez remek, – kiált fel a Mária néni és felugrik a helyéről.

– Imádlak Milavka, – tárja feléje a karjait és odaszalad.

– Ugyan ne mondja már neki, hogy imádja, – ordít a papa. – Különben is, mi ez itt, az őrültekháza?

Éppen Bertus is benn volt valami tállal.

– Jézus, – kiált fel a Bertus is, – mit csinált maga Milavka?

– Ne kavarj már mindenből ekkora ügyet, – próbálja Hugó bácsi csitítani a papát, aki fel-levágtat a szobában.

– Hát tegyetek már valamit erre a két kölökre, különben megölöm őket, – ordít a papa.

S annál jobban kiabál, mert a mama viszont ott áll a szoba közepén, s mintha imádkozna, összeteszi a kezét Milavka felé és nevet.

S a szemei annyira ki vannak tágulva, mintha ki akarnának ugrani a gyönyörtől.

De aztán rögtön sírni kezd, mert a papa tényleg meg akarja ölni a gyerekeket. Úgy látszik. Mert a háza becsületét emlegeti.

Bertus tehát rohan velük gyorsan valahova. Még be se takarja, csak viszi mind a kettőt a két hóna alatt, mint a kis malacokat.

– Rettenetes, – lihegi maga elé De Gravennois Tivadar gróf. Amellett senki se tudja, mi ezen olyan rettenetes, mert a vendégek nevetnek. S mintha arany ülne ki a szemükbe.

– Hát nem édesek voltak? – kérdezi az egyik.

– Hát ezt a cukrot, ezt a Milavkát, – rajong a Mária néni. Egy idősebb hölgy pedig így szól:

– Ennivaló. – A kapitány úr pedig ezt mondja:

– De azért, az igazat megvallva, majd kiejtettem a kezemből a kancsót.

– A tébolyda kezd ez lenni, beláthatja szívem – kezd el a papa prédikálni a mamának, – mert mit csinál maga a gyerekeivel is, mi lesz ennek a vége?

A mama kimegy a szobából. S a papa utána.

S még bentről is hallik a mama zokogása.

Bertuska pedig így szól a komornyikhoz a benyílóban:

– Én neveltem az Annuskát. Most mondja meg József úr, mért szidják mindig? Ő annyira rossz?

No ugy-e, hogy nem? Pedig szakasztott olyan volt, mint a Milavka.

 

Mozi-kísérlet

Elbúcsúzik az anyjától, hiába minden könyörgés. A kutyájától. A lovától. Madarától. Gyerekkori kadétruhájától (azt mégegyszer fel is próbálja, – már nem tetszik saját magának, megjelenik a kép, hogy milyen volt egykor Párisban.). Az inasától is elbucsuzik s az hiába könyörög, hogy vigye magával, – nem, most új élet kezdődik Ralph, – csak épp az apjától nem bucsuzik el. Az anyja utánaszalad és megígérteti vele, hogy valaha ha szükség lesz rá, akkor visszajön, hogy anyja védelmezője legyen. Alfréd öccsének csak annyit mond, hogy vigyázzon anyjára és ne legyen oly kemény, mint az apjuk. Alfréd gúnyosan mosolyog, amire köszönés nélkül elválnak egymástól. Kocsiút. Meg-megállítja a kocsit, hogy valamit még egyszer megnézzen. A nagy vitorlás. A luxussal berendezett régimódi kabinok. Beírja nevét a hajókönyvbe, Sir Roger Titchborn. De türelmetlen. Valaki nem érkezik. Már felszedik a hajóköteleket. Ki akar ugrani a hajóból. Ekkor kiáltozás a partról, amire elbújik. Egy gyönyörű fiatal hölgy érkezik. A hajó elindul s egy pillanatban láthatóvá lesz a neve: La Bella. A hölgy egyedül van a hajón, senki se tudja, kicsoda? A hajókönyvbe csak annyit írt be: Helena. Ott látja a Titchborn nevet, kérdezi ki az? Elmondják neki, hogy egy fiatal gróf, aki összeveszett az apjával. Az egész hajót foglalkoztatja a kisasszony, de senki se boldogul vele, – minden figyelmességet elutasít. Csak egy furcsaság van, – T. nincs sehol. Végül a keresésére indulnak. A kapitány megtalálja a hajófenéken patkányok között. És ekkor csak annyit mond a kapitánynak: kapitány, tudja meg, hogy szerelmes vagyok abba a kisasszonyba. – Akkor mért bújt ide? – Mert nem akart tudni rólam. Ha megtudta volna hogy itt vagyok, nem szállt volna be. A kapitány: és mit fog csinálni ott? – Új életet kezdünk Kapitány. – Pénze van? – Elővesz egy bankjegyet. – Ez az egész? És luxuskabinban utazik? – A kapitány öreg ember, nagyon meghatódik a fiatal mágnás szerelmén. – Majd én segítek, – mondja neki. És hova akar utazni? – Nem tudom. – Maguk hova mennek? A kapitány elővesz egy térképet, – megmutatja, hogy hova mennek. – Milyen világ van ott? – Hát bizony elég nehéz világ. – Az a kérdés, hol akar kiszállni? – Nem tudom, ahol a kisasszony. A kapitány nevet. Nagyon tetszik neki ez az ügy. Elmegy a kisasszonyhoz. – Hol akar kiszállni, kisasszony? – Nem tudom. – Mit tanácsol? – A kapitány nevet. A kisasszony: maga kapitány olyan, mintha az apám volna, – magának megmondom tehát, hogy szerelmes vagyok, – és az elől menekülök, akit szeretek. – És ki az akit szeret? – Nem tudom. Egy hatalmas úr üldöz a szerelmével és el kellett menekülni előle. – Mért? – Mert szeretem. – És mi a célja? – Új életet akarok kezdeni. Eladtam mindenemet… Mennyi pénze van? Mutat egy bankjegyet. A kapitány nevet. Visszamegy a fiatalemberhez: nem tudja, hogy hova akar utazni. Elmondja neki, hogy a kisasszony nagyon gyűlöl valakit, aki üldözi, az elől menekül. T.: az én vagyok. Elővesz egy tükröt: nézzen meg kapitány. Ez az a fickó, akit utál, – nincs igaza? A kapitány nevet. – A lány szép! – – – Holdas éjszaka a tengeren. A lány nem tud aludni. Egy fényképet néz a holdfény mellett és sóhajtozik. Egyszerre feltűnik a kép eredetije a holdfényben. Sikolt. Ide is utánamjött? – A túlvilágra is. – Beugrom. – Nem baj, akkor én is. S ilyen jelenet több van. Végre megmutatja neki egyetlen bankjegyét. S megmondja, hogy érte elvált mindenkitől, hogy felvette még egyszer a kádétruháját… A kisasszony is megmutatja egyetlen bankjegyét. Közben a fiú állandóan jelentést tesz a kapitánynak. – A dolog nem megy, utál. Nem csinálok semmit, amíg a pénzem tart, aztán a cápák közé. Lemutat a tengerre. Ott éppen több cápa látható. Ekkor a kapitány: két hét múlva célnál vagyunk. Ha lovagi szavát adja, hogy békésen viselkedik, akkor egy szót bízok rá magára: szereti. Másfajta udvarlás. Tudja, hogy szereti. Nagy tervek. Ott feleségül veszem az első indián lányt. És efféle. – – – Vihar. Köd. Hajótörés. T. a lányt menti. Halálos veszedelemben, végre sikerül a lányt megmenteni. Az utolsó pillanatban: szeretlek. T. azonban eltűnik a tengerben. Kutatnak utána. Semmi nyom. Egy sivár partot látunk, ahol T. még egy pillanatra megjelenik, aztán holtan elterül.

Melbourne. A hajótöröttek. T. nincs sehol. A lány erőfeszítései, hogy megkeresse. Özvegyi ruhában jár. Megkísértik. Az anyja otthon megtudja a hajókatasztrófát. Hirdetések az egész világon: Drága fiam… Sehol semmi nyom. Egyszerre egy képet látunk, – ahol egy hentes szép nyugodtan szeleteli húsait. Kicsit kövérkés alak. S ahogy felénk fordul, – R. T.-t látjuk magunk előtt. A hajótöröttek közül egy nap valaki véletlenül betéved a boltba s tátva marad a szája ijedtében. Sir Tit – mondaná neki, – amire válaszképpen azonban azt a feleletet kapja: ürübordát parancsol? Lassanként valamennyi hajótörött oda szállingózik a parasztosbeszédű mészároshoz. – Ez T. de megőrült azon az éjszakán, – mondják. Jön a kapitány. S az elkezd vele azon éjszaka nyelvén szólani. Előveszi pl. tükrét: – nézze ezt a csúnya pasast, mondja neki a tükörképre. A mészáros nem érti a dolgot. – Úgy látszik maguk mind megőrültek azon az éjszakán, – mondja neki. – Hát R. T. most már ne okoskodjék annyit, – feleli a kapitány. – Maga engem T-nek nevez ámuldozik a mészáros. Addig-addig, amíg elhatározza, hogy elbujdosik az üldözők elől. Titokban elköltözik. Ekkor már szólnak a kisasszonynak is. El kezdődik a kutatás utána. Végre a kisasszony egy város utcáján meglátja. Épp holdfény van megint. Roger, kiáltja és elájul. Ezalatt a hentes egérutat nyer. Az egész kolónia lesben áll. Ám a hentes is résen áll és egy éjjel batyujával az egyik postakocsira száll fel éppen, hogy tovább bujdokoljon az üldözők elől, – alighogy leül, – a szemben lévő hölgy felsikolt. – Roger kiáltja, és a karjai közé veti magát ájultan. Ott áll a hentes egy idegen hölggyel a karjai közt. Most már a rendőrséggel is meggyülik a baja: Ön idegen nevet használ. Biztosan rossz fát tett a tűzre hazájában, – ismerjük az ilyen mágnás urakat. – – Egy jelenet. Az esdeklő leány: Roger nem akarsz tudni rólam, – előlem menekülsz… Végül is a mészáros megelégelvén a dolgot, – felemelvén kezét, jelentősen így szól: – Nem akarok tudni semmiféle T-ről. Elég volt ebből a fickóból. S most a kapitányt utánozva tükröt vesz elő, – rámutat a tükörképre s így szól: – Hát nem undok egy pofa? Ezt már a lány parancsnak veszi s azzal megy haza, hogy békében kell hagyni, – úgy látszik megőrült, abban kell reménykedni, hogy majd kitisztul az elméje – s elmondja a tükör történetét is. – Akkor egész biztosan ő az, semmi kétség, – mondja rá a kapitány. S ettől fogva csak távolról lesik, ólálkodnak… időnként egy-egy virágszálat kap a mészáros, amelyet furcsán mosolyogva, csodálkozva tart ujjai között… Vagy egy-egy csipkés ingmellet kap. – – – Eközben T. anyja is értesült a rejtélyes hentesről. Egyik levelet a másik után írja neki, – még apja és fivére haláláról is értesíti. Emlékezteti utolsó ígéretére, hogy majd pártfogója lesz. Elküldi néki kadétruháját is, – mert evvel akar hatni rá, hogy zavartságából vagy katasztrofális feledékenységéből felrázza. Ezt a ruhát egyszer fel is próbálja. A pénzecskéket pedig szépen gyűjti, amelyeket szerencsétlen anyja küld neki… azonban a levelekre nem felel. Üldözöttnek is érzi magát, ezért elhatározza, hogy remete lesz. Egy síkságra vándorol és itt sokat látni őt lovon, kadétruhájában… Egy nap rejtélyes idegen érkezik, aki nagyon mosolyogva kezdi neki T. történetét elbeszélni. Úgy tesz az idegen, mintha belemenne abba, hogy ő hentes, – élesztgetni próbálja az emlékeit. Kezd neki Párisról beszélni, – kadét élményeiről, egy fiatal lányról, a szülői házról… s a múltnak e képei megjelennek a vásznon. A hentes mohón figyel s az idegen ezt jó jelnek veszi. Eltávozik azzal a biztos érzéssel, hogy a hentessé változott T. néhány hét múlva magára ébred. S valóban nagy magányában a hallottak alapján elkezdi gyakorolni régi életét. A gyűrűket felveszi. Parforce ruhába öltözik… A lány is megjelenik a jóakaró kapitánnyal, – aki szemérmesen és kedvesen magukra hagyja őket… És itt egy éjszaka a holdfénynél a hentes rajongásba csap s megvallja a lánynak, hogy ő csakugyan T. A lány letérdel eléje s úgy kérleli, hogy akarjon emlékezni. S erre a hentes el is kezd emlékezni. Párist idézi vissza, a kadétiskola emlékeit, egy kislányt… ugyanazokat a képeket mégegyszer…

Az özvegy haldoklik. Orvosok vannak körülötte. Fia után kiált… Egyszerre nyílik az ajtó és bejön a hentes. Viszontlátás öröme. Csak épp franciául elfelejtettem anyám… Az özvegy jobban lesz. – Az életmentőm vagy. Senkim sem volt. Kikocsiznak együtt… A világ ujjal mutat a megtért T-re, azonban egyesek gyanakodnak. Pl. az ügyvéd. Ez végre a grófné mellé merészkedik gyanújával. Ez nem Roger. S bejön Roger. Két perc múlva már előtte térdel az ügyvéd, úgy kér tőle bocsánatot gyanújáért. Egy katonatiszt társa is volt, – egyetlen intimusa, – ez fellázítja a grófságot. Hogy egy szélhámos kelepcéjébe estek mindahányan… ő majd felmegy hozzá. Ő is felmegy s néhány perc múlva ő is ott térdel a hentes előtt, bocsánatát kérve. – Az özvegy végre csakugyan meghal, boldogan ölelve megtért fiát. Mikor az asszony meghalt, – következő képen a vágóhíd felé látjuk őt menni… ott dolgozik nemsokára egy leölt sertésen, s mikor a grófságból érte jönnek, kijelenti, hogy ő egy szegény hentes… Tehát csalt eddig. – Mért tette? – kérdezik tőle a tárgyaláson. Ő nem tudja. Egy asszony nyugodtan halt meg, – válaszolja végül. Hát volt szíve? – kérdezik tőle.

A fogház kapujában egy asszony várja, mikor kiszabadul. – Én nem vagyok T. mondja neki… Nem baj, mindegy, – feleli néki az asszony. Szeretlek, – mondja néki a La Bella egykori másik rejtélyes utasa.

 

A kettős életű

Két hordár beszélget a párisi pályaudvarok egyikén. Az egyik nagyon rongyos és éhes s ez mesél családjáról a másiknak. Hogy mennyire szereti a családját, hogy milyen dolgos asszony a felesége s hogy a kislánya… A másik mosolyogva hallgatja.

– Hát ilyen édes a kislányod? És mennyi idős?

– Négy éves – azt mondja. –

– És szép? –

– Hogy szép-e? Nem is tudok másra gondolni, csak rá.

– Hát annyira szereted?

– Imádom, – azt mondja, – csak nincs dohány. Itt a karácsony és én alig tudok neki venni valamit. Nézd, ezt vettem neki máma.

– Gyertyákat? –

– Igen, két kis gyertyát, legalább ezt. Pedig ezt nem is szívesen veszem neki és mégis. –

– Hát minek ez a gyertya? –

– Tudod, van neki egy furcsa szenvedélye, ennek a csöppnyi gyereknek, s ez a tűz. Rettenetesen szereti a tüzet. És hogy én mondjam neki, mi az? Hogy az valami állat-e, vagy lakik-e benne valaki?

– A tűzben?

– Igen, a tűzben. És mit csinálok én. Nem tudok ellenállni neki, – gyújtok valami lángot a sötétben, abba beletartok mindenfélét, ha sót tartok bele késhegyen, attól sárga lesz, ha régi rézpénzt, attól zöld lesz, és akkor összebújunk és én mesélek neki mindenfélét.

– Ami eszedbe jut, igaz-e?

– Persze. (Megjelenik a kép, amint mesél neki.)

– És a feleséged?

– Vasal.

– Vasalónő?

– Igen.

– És te nézed, ahogy vasal?

– Igen.

– És a feleségedet is imádod?

– Azt is imádom.

– Ilyen jó fiú vagy te? (Nevet)

(Megjelenik a család teljes képe, – az asszony vasal.)

– És otthon vasal az asszony?

– Nem vasal otthon. Néha otthon vasal, néha nem.

Mindezalatt utasok mentek el mellettük, pályaudvaron várakozók, de senkinek sem volt szüksége rájuk. Ám ez mit sem számít, mert a Marseille-i expresst várják. Az meg is érkezik s íme az egyik ablakból a mi emberünket inti valaki az ablakhoz. És micsoda remek kígyóbőr táskák közé! Mind a ketten nekilátnak s ezeket cipelik lefelé s közben mutatják egymásnak az exquisite holmikat, mondván, hogy Isten tudja micsoda keleti nábob lehet ez. Beteszik egy autóba a táskákat, a másikba az utas száll be s persze kifizeti őket. Mindkettőnek ezer-ezer frankot ad (mondjuk) s a mi emberünk mégegyszer megnézi a pénzt, beteszi a harisnyába, szemét lehunyja a boldogságtól. Képzeletében megjelenik a kép, amint megrakottan ér haza, csupa ajándékkal van teli a zsebe és a kislánya kotor benne. A másik már elszaladt, valaki magához intette s a mi emberünk még mindég ott áll elragadtatva az autó mellett. Ekkor az utas, aki jól megnézte őt, kiszól neki, hogy nem volna-e kedve néhány napra szolgálatába állni? Az ő autója ugyanis együtt futott a vonattal, de útközben defektust kapott s ha megérkezik, majd ő ül a sofőr mellé, majd ő irányítja, mert az nem jól ismeri Párist. – Máris boldogan ugrik be a sofőr mellé s elindulnak. Az utas egy helyen megállítja a kocsit és beküldi az üzletbe, hogy vegyen magának egy rendes szolgálati sapkát s emberünk sapkáját ő maga veszi le fejéről, s ki akarja dobni az ablakon.

– Az Istenért, szükségem van még nekem arra, – feleli neki a hordár s egy olyan arany-zsinóros sapkát vesz magának az üzletben, hogy úgy néz ki benne, mint valami tengernagy.

Megérkeznek a fényes szállodába, ott már várják a vendéget s egy fényes lakosztályba vezetik az első emeleten, az épület egy külön szárnyán, ahol már várja is a titkárja s kosárban átnyújtja levelezését. S itt ácsorgás van. A szálloda személyzete közül is néhány ott lődörög s a mi sipkásunk nem tudja mit csináljon. Az egyik lányt megböki és megkérdezi tőle, hogy ki ez az úr? – Mit tudom én, – azt mondja – láthatod, gazdag ember, a fene egye meg őt. A gazdag utas, miután leveleit átfutotta, visszavonul hálószobájába, előbb azonban előveszi szivartárcáját s kivesz egy szivart. A gyűrűjét ledobja s rágyújt. Éppen mögötte áll a mi emberünk s háta mögött felveszi a gyűrűt. Egy Upman vagy Clay s a nábob hátrafordul s látja a csodálkozást, – elővesz még egy szivart s a hordár szájába dugja s ezzel bemegy a hálószobájába. Ezt viszont a hordár már alig tartja ki: – elhatározza, hogy ő mindenképp hazarohan most s otthon rágyújt. Hadd lássák. Csakhogy a titkár útját állja. Nekem utasításom van, hogy magát ne engedjem el innen.

– Hogy-hogy, fogoly vagyok?

– Igen, – feleli a titkár.

– Eladtam a lelkemet?

– Igen, – feleli a titkár.

– Csak azt tudnám legalább, hogy mennyiért?

– Nem hiszem, hogy panaszra lesz oka – feleli a titkár.

– Mondja, titkár úr, a maga gazdája maga az ördög talán?

– Bizony az könnyen lehet.

– Az ördögök fejedelme?

– Még az is lehet.

– És Belzebubnak is hívják? – Hogy hívják?

A titkár névjegyet mutat, hosszú spanyol névvel:

Maria Fernandez de los Cajos y Garzia

– Női neve is van, – kérdezi a hordár. – És mi a foglalkozása?

– A foglalkozása? – Isten, feleli a titkár.

– No ne mondja. Az Istenek szivaroznak?

– Nemcsak, – feleli rejtélyesen a titkár.

– Mi az a nemcsak?

– Majd megtudja.

– No mondja meg igazán, mi a gazdája? – könyörög a hordár.

– Az én gazdám nagy tudós.

– Tudós? Milyen tudós?

– Tengeri élettan, – feleli a titkár.

– És azonfelül még micsoda?

– Azonfelül még milliomos is.

– Nézze, ne vicceljen velem, – nekem van egy édes kislányom odahaza, aki nagyon szereti a tüzeket és én vettem neki két gyertyácskát, (megjelenik a család képe) – és a feleségem is elég édes és nekem van most ezer frankom is (megmutatja) én ez egyszer autóba ülnék, mint a nagyurak, – nem mehetnék egy fél órára haza? Útközben vennék a feleségemnek két tyúkot is a fazekába, negyedik Henrik utasítása szerint. – Ki van zárva – feleli a titkár. – Különben is ruhát hoztak itt magának, nézze csak.

– Jézus, és honnan vették a mértéket?

– Én már mondtam magának, hogy az én gazdám foglalkozása: Isten. Ő szemmérték szerint is tud rendelni ruhákat.

A hordárt felöltöztetik szmokingba.

– Itt mindenki szmokingban jár? – kérdezi a titkártól, mert az is úgy van öltözve. Gyanúsan nagyszerű a ruhája.

 

Elegáns úriembernek maszkírozva végérvényesen megvadúl: – most aztán hazamegyek – mondja, akármi lesz is, botrányt csapok, ha nem engednek.

– Rendben van, – feleli a titkár, – csak akkor lehúzzuk ám előbb ezt az új ruhát. – S ezt a hordár mégiscsak nehéz szívvel fogadja. A titkár mellett nézegeti magát egy nagy tükörben és szájába veszi a nagy szivart is, tengernagyi sapkája még rajta van. A titkár nem engedi az ajtóig. Végre a titkárt behívja gazdája. Emberünk kimegy, csakhogy a lépcsőn is útját állja valaki: innen csak úgy mehet el, ha leveti ruháját.

– Hol itt a hátsó lépcső? – kérdezi egy szobalánytól. Az megmutatja neki s ő elindúl. Alig tesz néhány lépést, egy hátsó ajtó nyílik előtte és egy elég szegényes, szerényen öltözött alak lép ki rajta s indúl ugyancsak a hátsó lépcső felé, emberünk megáll, nehogy megint útját állhassa valaki, csakhogy a hátsó bejárat előtt az illető is megáll s furcsa módon int neki. A hordár nem tudja, mit csináljon. – Az illető mégegyszer int s emberünk még mindég nem mozdul. Végre az illető fínoman füttyent. Erre emberünk mégiscsak odamegy. – Úgy látszik, a füttyszót jobban érted, – mondja neki az illető, – csakhogy ezentúl majd a legfínomabb intésre is figyelned kell. – S íme, legnagyobb meglepetésére azt látja, hogy a gazdája áll előtte szegényembernek öltözve. – Együtt megyünk el valahová, – mondja neki. Lemennek, autóba ülnek s a hordár az Isten minden világának sem akar hátra ülni, csak a sofőr mellé. – Ezt is meg kell néhány napra szoknod, – mondja neki gazdája és ugyanakkor kalapot is cserél vele, leveszi fejéről a tengernagyi sapkát és a saját fejére teszi. De telitömi a zsebeit pénzzel is, sőt még egy csekkfüzetet is tesz a zsebébe. – Fene tudja, talán szükséged lesz rá az éjjel, – mondja neki, – mert ez nem elég pénz. Figyelj ide: azt a titkos nevet írod rá: Salomé és ezt a számot: 120. Nem felejted el? – nézd, ide írom a mandzsettádra. – Jó, – feleli a hordár. – Pénz, az pénz, – mondja neki. – Csak adjál minél többet, hátha marad is belőle valami a zsebemben. – – Este van. Egy ragyogó párisi mulatón mennek végig s annak is egy különszobájában telepszenek le, vacsoráznak, isznak és mind a ketten becsípnek egy kicsit. A hordár bizalmas kezd lenni s annál inkább, minthogy a nagyúr közli vele, hogy ezentúl tegeződni fognak, minthogy ő az éjszaka folyamán úgy fogja őt, a hordárt beállítani, mintha egy gazdag unokafivére volna, s ő, a nagyúr neki, a hordárnak inasa-titkára. Amire a hordár becsippentve: – mondd te marha, mért csinálod ezt az egész kutyakomédiát? Olyan gazdag ember vagy, minek neked ez az egész maskarádé? Ha nekem századannyim volna, mint neked, tudod, milyen boldog volnék? Mondd te marha, mért nem nősülsz meg? Mit jársz ilyen kuplerájos lebujokba? (Mindenféle nép, pőre kisasszonyok is mentek el az asztaluk mellett s egyik-másik le is ült melléjük egy-egy pillanatra.) Különben is az éjszakára való készülődés jellemzi itt az egész környezetet: egyik a másikat fésüli, – sőt fodrász és kozmetikus is dolgozik egy-egy hölgy arcocskáján, haján, a szépítő-szalónban, amelynek ajtaja kinyílik s amely teli van virággal, de ez a sok szép fiatal leány is úgy nyüzsög-hajladoz együtt, mint valami csokor virág… némelyek balettre készülődnek, ezeknek megmasszírozzák a kis bokáját, s a balett cipőt kötik, de zenészek is jönnek és készítik, próbálják hangszereiket, – de a maîtresse is megjelenik, egy kiszolgált szép és idős éjszakai hölgy, hogy szemlét tartson népsége fölött, az egyiket összeszidják és kitiltják két hétre a helyiségből, mert tegnap este berugott az egyik vendég asztalánál s egy kis botrányt is kavart.

– Mondd, te marha, nem volna jó, ha ilyen gyönyörű kislányod volna, mint nekem van? – kérdezi a hordár a nagyúrtól és megmutatja neki a kislány fényképét, de megmutatja a gyertyácskákat is, amelyeket nem felejtett el áttenni gyönyörű, új ruhájába – s elpanaszolja, hogy itt az ezer frankja is s hogy egy pillanatra sem mehetett haza, hogy a kislánynak vegyen valami jót.

– Nézz ide, – azt mondja neki, – látod ezt a habtortácskát, hát ezt a cukorkát? Nincs szívem egyedül megenni, viszek belőle haza a gyereknek. (S becsomagolja papírszalvétába, s beteszi hátsó zsebébe.)

– Kulimász lesz abból addig, – nevet a nagyúr.

– Hát mondd már meg ki vagy? Igazán tudós vagy? – kérdezi a hordár.

– Igazán az vagyok.

– És azonfelül milliomos is?

– Az is vagyok.

– És mikor vagy te milliomos és tudós?

– Nappal, – feleli a nagyúr.

– És éjjel? Te sose alszol éjjel?

– Én csak három órát alszom, – feleli a nagyúr.

– No ne beszélj, te ilyen különös vagy? És ez elég neked? Mi lenne akkor énbelőlem. Látod, én erőművész voltam, azelőtt és mi lett volna belőlem. Jaj, – csap a fejére – most már kezdlek én érteni téged. Nappal fotel, éjjel ágy, – nappal tudós vagy te, éjjel meg jómadár. Igazam van?

– Persze, hogy igazad van.

– És mért kellek neked ehhez én?

– Nézz csak ide, épp itt a felelet rá, – válaszolja a nagyúr.

Egy tündérszép nő megy el mellettük, akit tréfás meghajlással fogad mindenki. Ennek éjszakai korona van a fején s az éjszaka királynője nevén tiszteli az éjszaka népe.

– Ezért vagy te itt, – mondja emberünknek a nagyúr.

– Nekem már van feleségem, rám akarod varrni talán? – kérdezi a hordár.

– Nem cserélnéd el? – kérdezi a nagyúr.

– A feleségemet esetleg, de azt is csak egy hétre, – no de a kislányomat semmikép.

– Hát ne is cseréld, – feleli a nábob. – Itt egy dologról van szó. A féltestvérem, aki épp oly gazdag volt, mint én, egy ilyen szép nő kezén tűnt el itt Párisban.

– No látod, – feleli a hordár. – Úgy-e mondom, mire mentek ti a sok kurvával. Eltűnt?

– Örökre nyoma veszett.

– Bizony az megesik, – feleli a hordár.

– Épp azért, nem szeretném, ha nékem is elveszne a nyomom. Épp azért ma te leszel itt a nagyúr.

– Vagyis nekem vesszen el a nyomom?

– Épp az, hogy ne vesszen el a nyomod neked se. Vagyis én vigyázok rád és te vigyázol rám. Jó lesz?

– És ha te nem tudsz elég jól vigyázni? Még a hátam is borsódzik bele.

– Ne borsódzon előre. Jól megfizetek érte. Egész gyertyagyárat vihetsz haza a kislányodnak. Neked egyetlen feladatod lesz itt, – hogy ne hódolj be ennek a királynőnek, akárhogy körülcirógat is. S addig én, a szegény legény majd behódolok neki.

– Ahá, már értem, te vagy a felhajtó, leszeded a tejfölt és én leszek a fizetség.

– Pontosan így van.

– No akkor a feje tetején táncolhat, még a szoknyája is a fejére hullhat, én akkor se hódolok be neki, mondhatom.

– Olyan biztos vagy az ilyesmiben?

– Olyan biztos. Csak elő kell vennem ezt a képecskét, meg a gyertyácskát és akkor már nem hódolok be neki.

– No, no majd meglátjuk. Csak aztán jól vigyázz, s ami jelet majd adok neked, arra is.

Egy nagy éjszakai mulató élete kezdődik: ad libitum. Vendégek, párok, pőre táncok a nagyteremben, – az egyik fal elmozdúl s egy kész színpad van a nézők előtt. A mi embereink pedig egy idő után visszakerülnek lefoglalt régi asztalukhoz a különszobába. Közben tánc is volt s a nábob már táncolt is az éjszaka királynőjével. De a nábob már fel is hívta a hölgy figyelmét a hordárra, mondván neki, hogy rettenetesen gazdag, spanyol ember ez s hogy ő az unokaöccse, de szemjátékkal már abban is megállapodtak, hogy jó volna megfejni kicsit. Leülnek egy külön asztalhoz s egy ideig ketten beszélgetnek ugyanerről. A nábob tanácsokat ad, hogy hogy lehetne elcsábítani az álnábobot, minthogy ez hideg ember ám és nagy különc is, valóságos tűz-imádó. Él-hal a különböző színű tüzekért, – most is két gyertya van a zsebében. S amint így beszélgetnek, már ott is ül valaki a hordár mellett s már kezdenek is összebarátkozni nagyon. Pezsgőket isznak s a világ legfinomabb szivarjait szívják. – Ne ebből vegyél, – mondja emberünknek az idegen, – te spanyol ember vagy és nem tudod, hogy Párisban mi a haut gout; és ne csirkepezsgőket hozass, ez nőknek való… mondd, mit szólsz itt a nőkhöz? – kérdezi végül macquereau, mert hisz az barátkozott össze a mi emberünkkel, az Éjszaka Királynőjének felhajtója. – Hahahaha! – kacag erre a mi emberünk, – hogy én mit szólok? Semmit se szólok.

– Nem tetszenek neked? Például a gyönyörű királynő? Nézd milyen szép a dereka.

– Mit ér a világ legszebb nőjének dereka egy szép kifutó-fiú orrához képest?

– Hogy-hogy? Te az orrokat szereted? – Ehem! – feleli a hordár, – ilyen a természetem, mit csináljak?

– És a fiúkét?

– Ehem, – feleli a mi emberünk újra, – csakis a fiúkét. Tehát sose fáradozz velem koma, mert én megközelíthetetlen vagyok.

– Nem is egészen így van ez a dolog, – vág e pillanatban szavába a nábob, aki épp e pillanatban érkezik oda, – az én gazdám csak tréfál. – És finoman int a hordárnak. – Az én gazdám szereti a nőket is, ha tudnak vele bánni. S ugyane pillanatban már jön is az Éj Királynője két gyönyörű kandeláberrel a kezében, amelyen égnek a gyertyák. – Huh, de gyönyörű ez a nő! Még a hátam is borsódzik belé, – kiált fel a hordár erre, de aztán észbe kap. – Vajon mit szólna ezekhez a gyertyákhoz az én édesem? – kérdezi hangosan – vagyishát megint csak ostobaságot kérdez. – Milyen édesed, – kérdezi a macquereau. A nábob: – van neki egy édes testvére, az is nagyon szereti a tüzeket. – Persze, – feleli a hordár, aki észreveszi a dolgot, – én imádom a tüzet s ha valaki meggyújtaná nekem ezt az egész szobát és én bemehetnék a nőért a tűzbe, – tetszik érteni engem? – azt a nőt én azonnal imádnám és százezer frankot is adnék neki azonnal.

– No látod, ugye, mondtam, – súgja az Éj Királynőjének a nábob. Bízd csak rám magad, csinálunk a dologból valamit. – Gyere velünk, felgyújtunk neked egy szép szobát, – ajánlkozik rögtön a macquereau. – Persze, hogy megöljetek és kiraboljatok, – feleli a hordár. – Én ugyanis nagyon gazdag ember vagyok ám és a zsebem teli van pénzzel. (És veszi ki egész marokkal a bankjegyeket a zsebéből megmutatni.)

– Csakhogy nekem ez a fajankó most már nem is kell, – mondja eközben a királynő a nábobnak – te tetszel nekem. – Én, a szegény ember? – Igen, igen. – Térdeljek le eléd? – kérdezi a nábob. – Látod ez volt mindenkor az álmom, hogy ne a pénzemért szeressen valaki. – Hogy-hogy a pénzedért? – hát van neked? Már úgy értem, hogy habár semmi pénzem nincs és éhenkorász is vagyok, mégis szerethessen valaki, minthogy én nagyon gyanakszom ám e tekintetben a nőkre. – Én már egy hónap előtt itt voltam ám egy hétig Párisban és akkor láttalak meg téged és akkor halálosan beléd szerettem.

– Hogyhogy, te egyedül is jársz Párisba, a gazdád nélkül?

– Tudod, – akadozik a nábob, – autógumiért küldött engem ez a marha unokafivérem Barcelonából ide.

– És hogy kerülsz te egy ilyen drága mulatóba, ahol engem láthattál?

– Tudod, a részvények miatt voltam itt, – akadozik a nábob.

– Milyen részvények miatt?

– Mondtam már neked, hogy ez a marha gazdám nekem az unokafivérem is és úgy tart engem, mint a rabszolgát. Még csak ki sem szabad mennem a szállodából.

– Te szegény.

– Ha pedig, tudod, elküld engem Párisba, akkor ezernyi feladatot bíz rám, hogy vegyek részvényeket is neki. És ezek a részvények, tudod, itt voltak kaphatók éjjel egy pasasnál ebben a lebujban.

– Hagyd a fenébe az egészet, gyere csókolódzni, – mondja neki a királynő. A nábob letérdel és ezen mindenki nagyon derül. Tapsok hangzanak és a Királynő még büszkén is néz szét a teremben, – a macquereau viszont kicsit elégedetlenül figyeli a dolgot.

Egy autó mélye látszik, amelyben az új pár boldogan csókolózik. – Csak mit fog szólni, hogy eltűntem, nekem nem szabad elmenni a közeléből, – riadozik a nábob, – én rabszolga vagyok.

– Hagyd ezt a marhát – feleli a királynő. Muszáj neked tőle függni? Megszököl tőle egész egyszerűen, – én megszöktettelek mindörökre tőle.

– Hogyhogy mindörökre? Hát igazán annyira szeretsz? Engem, szegény embert, igazán?

– Nézd, nekem elég nagy gyakorlatom van a férfiakban, ezt csak elhiheted. Én egy perc alatt látom, hogy ki mire való.

– És én arra való vagyok?

– Te vagy a második az életemben, akire azt mondom, hogy szeretnivaló. (Csókolóznak.)

– És majd csak kapsz te is valami állást Párisban, – te ne kapnál? Én pedig addig is visszamegyek manequinnek, mit szólsz hozzá? Úgyis utálom már ezt az éjszakai üzletet.

– És ez a sötét pasas mit szól majd ehhez?

– Útálom ezt a pasast. Sejtem én, hogy mit akar ez is. Egyetlen nagy coupt akar csinálni és aztán eltűnik innen.

– Valakit eltüntetni, – ez is azt akarja?

– Rossz nekem ez nagyon, de úgy látom, hogy ez is azt akarja. És én nem tudok szabadulni tőle.

– Pénzeket ad kölcsön?

– Ő csinált nagy nőt belőlem. Nagyvállalkozó.

– Felszabadítjuk egymást kölcsönösen, jó lesz? – kérdezi a nábob.

Ezalatt a macquereau észreveszi, hogy a királynő eltűnt emberével. Mérgében elhatározza, hogy ezt a gazdag pasast most már egyedül készíti ki. No de hogy? Ez nem akar elmozdulni helyéről és hiába hoz oda neki más szép nőket. Beviszi a mulató csodás márvány fürdőtermeibe is, ahol gyönyörű nők fürdenek és állnak színes zuhanyok alatt eszményi mozdulatokkal. De ez folyton csak azt hangoztatja, hogy ő az elegáns fiúkat jobban szereti s a nők közül csakis azokat, akik felgyújtják neki a mulatót. Gyújtsák csak fel, nem baj, ő majd megfizeti. Közben megjelenik a folyosón a macquereau felesége, kihívatja urát, hogy pénzt kérjen.

– Itt a nagy coup, – mondja neki a férfi, tűnj el hazulról és már holnap déltájban megyünk is innen a fenébe. Készítsd ki a negyedik számú hamis útlevelet.

– Csakhogy nálam épp holnap vasalónő lesz.

– Dobd ki, mihelyt megjön.

– De egyetlen vasalt inged sincsen.

– Két inget vasaltass ki és dobd ki, – parancsolja a macquereau és ezzel visszamegy a hordárhoz. Csakhogy ez nincs már sehol. Szalad utána, de sehol sem találja, végül is a ruhatárban meglátja. Emberünk egy széken ül és részegen és boldogan röhög. Azt magyarázza a ruhatárosnőnek, hogy ő nem hagyja magát megölni és kirabolni, – hogy olyan csodaszép nő ült itt az ölébe, hogy ő majd megrepedt a gőztől, – mit szól ehhez a ruhatárosné? S ő mégis ellenállt. Ezt hallván a macquereau kimegy a sőförjéhez és magyaráz neki valamit. – Ne marhulj, – mondja neki a sofőr, – ne kicsinyeskedj, néhány üveg bort is tégy ide akkor. – A helyzet az, hogy a mi emberünk, a hordár, egy idő után mégiscsak észrevette, hogy a gazdája nincs sehol, – meg is kérdezte a macquereautól, hogy hol az inasom?

– Elment a fenébe azzal a szajhával – felelte a macquereau, és most, hogy végre a macquereau is elment mellőle: – boldog mosoly fakadt tehát fel az arcán. Elővette a gyertyácskákat a zsebéből, megcsókolta és elindult. És sikerült kabátját is megkapni a ruhatárból s minthogy jócskán be volt rúgva, elkezdett dalolni az utcán. Egy autót lát maga előtt, abba mindenesetre beül a sofőr mellé és fütyörész. A sofőr alszik.

Részegségében elkezdi csiklandozni a sofőrt és boldogan röhög. Azt mondja neki: legyecske, legyecske. A sofőr tüsszent. – De emberünk aztán észreveszi a borokat. Hű, a mindenit, most nincs nálam bicska. Bontsd fel, – ordít a sofőrre. A sofőr felébred és máris isznak a kocsiban. – Olyan remek nők ültek máma az ölemben, – dicsekszik a hordár, – hogy attól megvesztél volna, pajtás.

– És te nem vesztél meg?

– Dehogy nem, azt mondja, – csakhogy én megközelíthetetlen vagyok, – érted ezt?

– Hogyne érteném, csak mért vagy te olyan megközelíthetetlen?

– Mert az ilyen lebujokban nem tréfaság az ilyesmi. Én nagyon gazdag ember vagyok, – akarod látni, hogy milyen gazdag vagyok? (Mutatja neki marokszám a pénzét.) És nem akarom, hogy megöljenek és kiraboljanak.

– Hát az is létezik?

– Hogyne létezne, te marha. Csak nem tudsz nekem egy gyönyörű tyúkocskát valahol? Mert én máma fel vagyok ám magasztosulva nagyon.

– Fel vagy izgatva?

– Mint a fene.

– Viszlek én egy gyönyörű tyúkocskához, akarod? – kérdezi a sofőr.

– Hogyne akarnám, a gazdám úgy sincs sehol, mehetek ahova akarok.

– Milyen gazdád?

– Hát a patron, – nem érted ezt?

– Milyen patron?

– Hát tudod nekem van itt hatvannégy házam Párisban, – én viszont idegen pasas vagyok itt, – hát a házak patronja. Nem érted ezt? Te marha.

– Dehogy nem értem. Vigyelek a tyúkocskához?

– Hogyne hogy vigyél. De tündérke is legyen, jól vigyázz.

S már mennek is. Hajnalodik. Elérkeznek egy igen elegáns lakásba, amely tele van függönyökkel. – Itt egy függöny, ott egy függöny, – mondja emberünk és szimatol. Milyen remek szag van itt, de hol a tündérke?

– Fel kell előbb kelteni álmából, – feleli a sofőr.

– Jaj, – mondja erre a hordár, – azt inkább én. Hiszen épp az a legszebb az egészben.

– Csakhogy akkor megijed, mert nem ismer téged:

– És akkor majd felöltözik a tündér?

– Fel, fel, természetesen.

– Jaj de minek?

– Hát hogy elkápráztasson téged.

– És korona is lesz rajta?

– De minek?

– Csak legyen rajta korona is.

– No, de végem van, – kiált fel hirtelenül és egész kijózanodva, mert rögtön megérti a helyzetet. A macquereau nyit be ugyanis az ajtón.

– Igaz, hogy végem van? – kérdezi tőle. – Meg akarsz ölni és ki akarsz rabolni, igaz-e?

– Csak az utóbbit, a másikat még egyelőre nem.

– Szét fogsz darabolni és bedobsz a Szajnába?

– Mondom, hogy még egyelőre nem. De ne töltsük az időt. – S emberünk máris szedi elő minden pénzét.

– Több nincs? Ez semmi, – feleli a macquereau.

– Haj, haj számítottunk mi erre, – csak ti is számítottatok-e? Pap van-e a háznál, hogy meggyónhatok és megáldozhatok, mielőtt feldarabolsz?

– Mondom, erre még ráérsz.

– Mennyit érek rá?

– Majd meglátjuk. Ha okos vagy és nem evvel a salátával akarsz jóllakatni, akkor beszélhetünk. De akkor még ma este kell hazautaznod abba a ronda Spanyolországba.

– Mért ronda? És miért kell nekem odamenni?

– Hogy időm legyen elszelelni, – érted ezt? Tehát hajrá! Adj tanácsot, hogy hogy vehessem fel a pénzeket baj nélkül. De okos tanácsot adjál, olyat, amiből kijön valami és amiből semmiféle kalamajka nem lehet. Mert nézz ide! (A sofőrre mutat:) Ez a derék fiatalember elkísér engem és ha baj van azt ő meglátja messziről és akkor visszajön ide és akkor nem jó dolgod lesz. – A hordár: – szétdaraboltok?

– Az csak természetes, – feleli a macquereau.

– És a Szajnába dobtok?

– Persze. No gyerünk. Hol van neked letéted, vagy pénzed, vagy ilyesmid?

A hordár: – no látod, hogy kellőkép elkészültünk. Itt hordom a csekk-könyvemet a zsebemben. –

A macquereau (megnézi): – És mennyi pénz van ebben a bankban?

A hordár: – mit tudom én azt? Az ilyen gazdag ember sose tudja, mennyi a pénze, nem igaz?

– Van egy millió?

– Tizennyolc is van, – úgy éljek.

– Akkor írd rá, hogy mindent odaadjanak.

A sofőr (közbeszól): én ügyvédnél szolgáltam, ide figyelj, azt írd: minden letétem kiadandó bemutatónak. A hordár írja, megnézi a mandzsettáját.

A macquereau: – mit nézel ott?

– Nézem, hogy nekem most mi a jelszavam. (Olvassa): Ezen a héten: Salome 120. – A macquereau a sofőrre néz.

A sofőr: – akkor komoly a dolog.

A macquereau: – most pedig összekötözünk, hogy addig is kényelmesebben fekhess a földön. – – (Összekötözik).

A hordár: – ne olyan szorosan, te marha. Mi a fenének szorítani ennyire? Még a húsomat is vágja.

A macquereau: – akkor legalább erre gondolsz és nem érzed, hogy milyen kemény a palló.

A hordár: – és ha most megkapod a pénzt, akkor is összedaraboltok?

A macquereau: – az valószínű, a dolog természetéből adódik.

– És bedobtok a Szajnába?

– Szintén abból adódik.

– Te talán mészáros voltál azelőtt?

– Nem én, ő. (A sofőrre mutat.)

– Ő fog összedarabolni?

– Persze. (Lefektetik ketten a földre, mint egy csomagot.)

A hordár (a földön fekve): – És ha most megmondanám neked az igazat, hogy én csak egy szegény hordár vagyok, tehát nem is én vagyok a gazdagember, hanem a másik, aki elment a tyúkkal? Nem hinnéd el. Azt hinnéd, halandzsázok, mi? Igaz, hogy azt hinnéd?

A macquereau: – Persze.

A sofőr: – Ismerjük már az ilyen meséket.

A hordár: A mészárosok olyan jól ismerik a meséket? Nézd, én szegény hordár vagyok, úgy éljek, van egy kis családom, egy szép kislányom is van, három éves, – nézd meg, a zsebemben most is van két kis gyertya, azt akartam neki hazavinni. Nézd meg.

A macquereau: Láttam már, mikor kikotortam a zsebedet.

A hordár: Ja igaz, igaz, hiszen azt mondtad rá: fáj. Amilyen marha vagy.

A sofőr: az a legfőbb kérdés, kikapjuk-e írásodra a pénzt, vagy nem?

A hordár: sajnos, attól félek, igen.

A macquereau: no látod, te marha.

A sofőr: és te meséled, hogy szegény ember vagy? (Menni akarnak.)

A hordár (utánuk kiált): Vigyázzatok marhák, lehet, hogy a gazdám ezt úgy csinálta…

A sofőr (visszafordul): Milyen gazdád?

A hordár: Úgy, ahogy mondom, a gazdám…

A macquereau: Ne add már úgy a bankot.

A hordár: Lehet, hogy a gazdám olyan okos ember, hogy rögtön lefognak benneteket, mihelyt evvel a Salomeval jelentkeztek a bankban.

A sofőr: Szóval úgy csináltad, te bitang?

A hordár: Nem én, a gazdám.

A macquereau: Mondtam már, ne add nekem a bankot. Különben is nem mi vesszük fel a pénzt.

A hordár: De ha mégis lefognak benneteket, akkor mit csinálok? éhenhalok itt?

A macquereau: Ne félj semmit, addigra megjön a feleségem.

A hordár: És az is mészáros?

A macquereau: Az majd kiderül. (Elmennek.)

Előzőleg pedig e dolgokba beleszőve a következő kis jelenet volt látható: egy vasalónő gyorsan kivasalt két férfiinget a konyhában, miután nyűgös, álmos kis gyerekét lefektette valahová.

– Most menjen, menjen már no de gyorsan, – mondja neki a ház asszonya, aki belép a konyhába és valami pénzt ad neki hamar. – A gyerekét adja le a házmesterhez és odamenjen, ahova mondtam. Különben itt is hagyhatja a gyerekét, úgyis alszik, majd én ellátom délig. Csak gyorsan, gyorsan. A vasalónő erre a gyereket befekteti a ruháskosárba, jól betakarja, a hölgy bezárja belülről a konyhát és az előszobán át kiengedi a vasalónőt. Ezek voltak a közbeeső jelenetek.

Most a gyerek felébred s az anyja után kiált. Minthogy nem felelnek neki, kilép a kosárból, nyújtózkodik, aztán körülszimatol. Sámlit vesz és odaviszi a gáz tűzhelyhez és feláll rá és egy lábasból tejet iszik. Egyszercsak felkiált: – tűz, egy kis tűz! – és boldogan beleréved. Ezek ugyanis egy kicsit égve felejtették a vasaló-lángot. Nosza, ott hagyja rögtön a tejet, mindenféle papírokat kerít valahonnan, szakértelemmel összehajtogatja és sorra meggyújtja egyiket a másik után. – S csak úgy ingatja fejét boldogságában, amint nézi-bámúlja: már egész kis máglya van a konyha közepén. Majd gondol egy jót és felgyújtja az ablak függönyét is. S egész el van káprázva a boldogságtól. Csak nincs több papír, elmegy tehát keresni.

Az előszobába vezető ajtó még nyitva van, de a belső ajtók csukva. Sámlit visz tehát, és kinyitja. A szobában keresgél mindenfelé. Egyszer csak hallja ám, hogy a nevén szólítják: – Ma belle, ma petite Solange, – majd erősebben: Solangeka, hát nem hallasz engem? Nem látsz? Itt vagyok a sarokban, össze vagyok kötözve. – Oh papám, – kiált fel hirtelenül, – hát te itt vagy? – És boldogan összecsapja kis kezeit. – Ez milyen jó játék! Rádülhetek? – És ráül az apjára? Csiklandozhatlak? – És elkezdi csiklandozni. – Meg is húzhatom az orrodat? – kacag fel boldogan. – És meghúzza. – Hát a füledet? – Azt is meghúzza. – És pofon is üthetlek?

– Solange, hozzál hamar egy kést, – játszani fogunk valami nagyszerűt. De hamar hozd, az Istenért.

– Mi az a kés?

– Nem tudod mi az a kés? – Amivel az almát szoktam hámozni neked.

– De hol van az? – Megmagyarázza neki, hogy a konyhakredencben, a fiókban keresse. Solange kimegy, megint rááll a sámlira, de nem tudja kihúzni a fiókot. – Nem tudom kihúzni a fiókot, – kiált be az apjának?

– Van ott kinn gyufa?

– Van.

– Hozd be hamar. – Behozza. – Kotorj csak a zsebemben, hamar, gyertya van benne, két szép gyertyácska, játszani fogunk gyönyörű tüzeket. – Ebben a zsebedben nincs, – mondja Solangeka. Amire apja nagy lendülettel megfordul fektében.

– Állj fel, azt mondja neki a kislány, így nem tudok belenyúlni a zsebedbe.

– Én nem tudok felállni.

– Hát te nem vagy bűvész? Hiszen azt hazudtad, hogy erőművész is vagy! – Újabb forgások, nagy ügyesség, lendületek, az apa feláll. A kislány boldogan kacag. – Most gyorsan, gyorsan, ki azzal a két gyertyával. – Ki is veszi végre, csak nem tudja meggyújtani a gyufát. Egyiket a másik után próbálja, hiába. Akkor vége mindennek, nem játszhatunk tüzeket, – mondja szomorúan a hordár. – De hisz odakinn ég a vasalóláng, – mondja hamar a kislány. És már megy is és jön is az égő gyufával. – Most égesd el hamar apádat, – mondja neki a hordár. – Itt, itt, ahol a kötél van, – mondja neki. S addig-addig, míg csakugyan el nem égeti a kötelet, de még az apja ruháját, meg a húsát is. S mialatt az apja kitekerőzik, Solangeka még gondol egyet és titokban egy kicsit meggyújtja az egyik függönyt is. Aztán boldogan távoznak a konyhán át s a hordár még be is zárja a konyha ajtaját és zsebre dugja a kulcsot.

Volt kép már arról is, hogy milyen boldog a nábob új kedvese lakásán. Hajnaltájt azonban észbe kap, emberére gondol, hogy mi van azzal? Gyorsan felöltöznek és mennek a mulatóba. Senki se tudja, hogy hova tűnt. S a macquereau sincs sehol, arról se tudnak itt semmit, – s a nevét, lakását még a lány se tudja. – Ennek vége van, – állapítják meg mind a ketten, – ez a szegény ember eltűnt mindörökre. – De a nábobnak mégiscsak eszébe jut a csekk s megy a bankba.

Újabb képen a hordár látható, amint egy kocsmában üdül. Harisnyájából veszi elő az ezerfrankost és egyik üveg bort hozatja a másik után. S a kislánynak is likőrt adat, az is becsíp egy kicsit és táncolni kezd a többi vendég nagy mulatságára. A hordár a vendégeknek azt magyarázza, hogy mennyivel jobb az embernek rossz ruhában járni, mint jóban.

A következő képen tűzoltók verik szét csákánnyal a macquereau lakásának ajtaját, – s kiderűl, hogy későn érkeztek, a lakás porrá égett. S egy zokogó asszony ácsorog ott, a gyerekét siratja. Vége van, benne égett a lakásban. De megérkezik a nábob is, sikerült még idejében lefogatni a macquereau-t és így megtudták tőle a címet. A szegény ember tehát odaégett.

– A férjem is, a gyerekem is? – sikolt az asszony és elájul, mikor megtudja, hogy valami csoda folytán a férje is épp itt volt, ugyanabban a lakásban. A két elégett test után csak a rendőrségnek szabad kutatnia.

Hazaviszi tehát a megtört és apatikus asszonyt s otthon a házmesternével lefektetik, borogatást raknak a fejére. Később gyászruhákat hoznak az asszonynak, s ugyanazt a csekkfüzetet, a Salome 120-ast. Az Éjszaka Királynője is eljön látogatására sötét ruhában. Az asszony meg akar halni, de aztán orvosságot adnak neki és elalszik.

Későn éjjel érkezik meg a hordár remekül becsípve kislányával a vállán, aki alszik. A házmesterné majd elájul láttára. – Hát maga él? – kiáltja s elmeséli neki a felesége gyászruháit. – Fogja csak ezt a gyereket, – mondja erre a hordár és úgy röhög: a hasát tartja és leül a lépcsőn. – Fektesse csak le azt a gyereket, – mondja a házmesternének és maga megy fel a feleségéhez. – Vagy hozza fel inkább tíz perc múlva, – kiált vissza néki. Szellemként nyit be a feleségéhez. – Huh, – kiáltja a hordár, – huh! – Oh, – kiáltja ez. – Jézus segíts, már itt is van a szellemed? – Szó, ami szó a dolog megoldódik, – ez már a játékon múlik. – No, de a gyerek, a gyerek, – sikít az asszony, nem is tudod, hogy vége van a gyerekünknek? De benyit a házmesterné is a gyerekkel.

S még egy kép van: pályaudvar s a Marseille-i expressz. A nábob az Éj Királynőjével utazik vissza hazájába. De a hordár is ott van: megkérte őket, hadd vihesse még egyszer ezt a poggyászt, mielőtt – s most már némi tőkével visszatérne erőművészi pályájára.

 

Egy kutyus meg a cica

Volt ott egy kis kutya, pincsi-féle, s azzal ez a Janika fiú nagyon jól érezte magát. Nagyon jól megvoltak együtt. Janika fiú bukfenceket vetett neki, s ha előre vetette, Samuka mindig rémülten hátra hőkölt. S ezen jókat lehetett nevetni. Ha meg hátra vetette, akkor Samuka előre ugrott és még ugatott is hozzá. Ezt ugatta:

– Paff, paff, vitéz te vagy, vitéz te vagy, kluk, kluk.

– Ugye, hogy vitéz vagyok, – felelte Janika, – No lám.

S így éltek együtt.

Mikor is az a csoda történt, hogy apuka egy délután egy szép kis macskát hozott haza valahonnan. Képzeljétek. Egy tarka kis cicát, akinek csillagos, fekete folt volt a szeme fölött. Képzelhetitek, micsoda ribillió lett ebből!

– Nem kell nekem, nem kell nekem, – ugatta Samuka, mikor meglátta a cicát. (Bugyika volt ennek a neve.)

– Csúf vagy, csúf vagy, – kaffogta rendületlenül, miközben nézegette, s egyet ugrott előre, egyet hátra, annyira dühös volt.

Bugyika pedig púposra görbítette hátát, sötéten nézett maga elé, s a szőrét borzolva még fújt is egy párat, s folyton csak ezt nyivákolta:

– Utálim, utálim, uái, uái.

Még azt se tudod kimondani, hogy utálom? Akkor marha vagy? – gondolta magában Samuka. – Ha-ha-ha! – És egy kicsit előreugrott, de nyomban utána rémülten menekült el mellőle. Úgy elszaladt, mint a golyó.

– A szentségit neki, – káromkodott magában, – hiszen ennek macska-szaga van, ennek záptojásos szaga van, – gondolta magában és elbújt a sarokba. – – Hát eddig így vagyunk.

Történt ezután, hogy Janika kíváncsi volt, mit fognak ezek egymással csinálni, letett tehát egy tányérban sajthéjat a szőnyegre. Aztán megfogta őket a bőrüknél fogva: Samukát egyik kezével, Bugyikát a másikkal. Ezek pedig a levegőben így szóltak egymáshoz epésen:

– Utálim, utálim, – nyafogta megint Bugyika. És még fújt is egyet.

– Csúf vagy, csúf vagy, – kaffogta megint Samuka.

– Na egyetek hát együtt, – mondotta Jani gyerek, és odatette őket egymással szemben a tányérhoz. Bugyika megint púposra görbítette hátát, és kilökte farkát az ég felé. Samu viszont éppen ugorni akart ellene, de megállott, mert azt mondotta magának:

– Milyen szép kis piros orra van ennek a nyavalyásnak. Tetszik nekem. És íme, már nem is fél, sőt, hempergőzik a földön, miközben kényesen nyafog, nem különös? – Ezért hát ezt ugatta feléje: – ejnye, ejnye! Fura, fura, fura, vau, vau.

De Bugyika is feltápászkodott, és ő is megnézte végre Samukát. Hosszan nézte. – Milyen csinos kis farkincája van ennek, – gondolta magában. Ezért ezt nyávogta feléje:

– Csinus, csinus!

– Nem tudod azt mondani: csinos, te marha, – gondolta magában Samuka, de azért odament és átugrotta őt. Amire Bugyi pofonvágta Samukát. S így aztán nagyon jól összebarátkoztak.

 

*

 

Nagyon is jól. Ha Janika sajthéjat, vagy egyebet tett a tányérba, akkor Samu ugyan odaszaladt, de aztán hamar visszaugrott. – Egyél büdös, – gondolta magában.

Bugyika pedig nyafogott ugyan, de azért megette a sajthéjat mind.

– Nem hagytál nekem? – ugatott Samu.

– Nem hagytam, nem hagytam, – siránkozta Bugyika. Amire Samu odaugrott és pofonvágta őt, de mondhatom, nagyon barátságosan. Így éltek ezek együtt, és mondhatom, nagyon jól megvoltak egymással.

Mikoris egy nap, nagyon is nagy baj történt. Bugyika eltűnt. Senki se tudta, hova lett. Tűvé tették érte a házat. Nem volt sehol. Valaki ellophatta nyilván. Janika-gyerek sírt, apa a kulcsait csörgette mérgében, Samu meg folyton ugatott, s mikor Jani-gyerek pofon verte, bebújt a kályha mögé és nyüszített. – Hol van Bugyika, – ezt nyüszítette.

De hiába volt minden, Bugyika nem volt sehol. Szomorúan ültek hát le az ebédhez, de senkinek se volt kedve enni. A mama még a levest is kilöttyentette a terítőre, aztán haragosan nézett Janira, mintha ő csinálta volna.

– Hol van Bugyika, hol van Bugyika, – siránkozott Jani-gyerek is.

És íme egyszer csak azt veszik észre, hogy Samu nagyon ugatja az ajtót. Azt ugatja:

– Záptojás szaga van, záptojás szaga van.

Kiengedik tehát, kiszalad. Utána mennek. Hát lám, szalad előre, mint a bolond.

Szalad és szalad, s Janika utána. (Hallottatok már ilyet? Hogy egy kutya kezdi keresni édes barátját, a macskát? Hát nem csodálatos ez?) Apa, anya pedig ott álltak és nézték a dolgot.

Egyszercsak ott van egy ember Janika előtt, s a zsebéből siralmasan, nagyon siralmasan kikandikál Bugyika feje. S azt nyávogja:

– A-u-a, a-u-a, ei, ei. Ami annyit jelent: – Samuka, Samuka, segíts, segíts. – Samuka nagyon csahol, az ember meg arra fordítja nyakát és jócskán röhög. Persze ő lopta el szegény kis Bugyikát.

Nagy selma volt, jól ismertem. Efraim Goldnagel volt, a sanda bohóc. Mondom, jól ismertem, híres macska-tolvaj volt, majd egyszer még mesélek róla.

 

Bambu meg a zsiráf

Nem mintha Bambut azért nevezték volna így, mert bamba volt. Erről szó sincs. Bambu nagyon okos kis néger fiúcska volt.

Hogy milyen okos volt, mutatja mindenekelőtt az, hogy barátságot kötött a zsiráffal.

A zsiráf nagyon szelíd, jó állat, hisz azért is nevezik e néven, vagyis angyalinak. Mert zsiráf annyit tesz, mint szeráf, ez pedig angyalit jelent. Nos, mondom, Bambu nagyon jó barátságba keveredett vele.

Ha beszélgetni akart barátjával, felmászott a pálmafa tetejére, levetette nadrágocskáját s azzal integetett az angyalinak. S az angyali, mármint a zsiráf, akit Bambu nagyapja után Bimbinek nevezett el, rögtön felemelte fejét, s akármilyen messze volt, odavágtatott hozzá.

Odadugta fejét a pálma lombjai közé s Bambu mindenekelőtt elkergette szeméről az apró legyeket, aztán vakargatni kezdte a bőrös szarvgyököcskéket homlokán, aztán jó kis dinnyével megetette, majd súgott valamit a fülébe.

– Jól van Bambu – mondta neki Bimbi. – Csússzál le a nyakamon a hátamra, úgy elviszlek.

S így is lett. Jó messzire bevágtattak a pusztába, de mint a szél (Bambu nagyokat kurjantott Bimbi hátán), s ott Bimbi így szólt a zebrához:

– Hallod koma, Bambu a barátom. Hadd lovagoljon kicsit a hátadon, koma.

– Mit? – kiáltott fel a zebra és nagyot nyiherészett. – Hogy ebadta emberfia az én hátamon lovagoljon? Nem addig a! Akik szíjat hasítanak a hátamból és finom gulyást főznek a húsomból? – És megint nyiherészett és elvágtatott.

Na jól van, de Bambu legalább megismerte a zebrát.

Az elefántok viszont jószívűek. Az elefánt-bácsi már sokkal barátságosabb volt. Ormányával megvakarta a füle tövét és így szólt:

– Most nem érek rá. Ma van az unokám századik éves születésnapja, viszek neki egy szép kis cuclit, meg egy csörgőt az erdőből, meg egy élő lovacskát a zebrák közül, hadd örüljön neki. Majd gyertek el máskor.

No jó, de Bambu legalább megismerte az elefántot. És így a többi állatokat is. Az óriáskígyó például így szólt:

– Neked mindent megteszek, te zsiráf, mert rokonom vagy, mert hisz kígyóból van a te nyakad, de Bambu ne lovagoljon most rajtam, mert ma vedlettem le a téli kabátomat és fáj az oldalam, majd máskor.

Na jó, de Bambu legalább megismerte az óriáskígyót.

Viszont az oroszlánt is nagyon szerette volna megismerni, de hiába. Akármennyit kérte Bimbit, hogy vigye el az oroszlánhoz, az mindig a fejét rázta és így válaszolt:

– Torokfájásom van, nem lehet.

– Pedig mekkora torkod van neked – felelte Bambu szomorún.

– De tudod mit? Majd meglátjuk – azt mondja Bimbi. – Hogy el ne felejtsem a dolgot, csomóra kötöm a nyakamat. Mert tudod, híresen szórakozott vagyok én. – És tényleg: csomóra kötötte a hosszú nyakát.

De mit is mondjak? Bambu addig-addig sírt és rimánkodott néki, míg egy délután Bimbi váratlanul megjelent. Már nem volt csomó a nyakán. Bambu éppen lent ült egy kövön (azon búslakodva, hogy nem láthatja az oroszlánt), Bimbi tehát széttárta elülső két lábát, lehajolt hozzá és így szólt:

– Elviszlek az oroszlánhoz. De jól karold át a nyakamat, mert ha meglátod, ijedtedben lepotyoghatsz. Ha meg átkarolod a nyakamat, akkor, ha le is esel, visszahuppantlak a hátamra.

Így is lett. Mikor az oroszlán meglátta őket, elkezdett ordítani:

– Miah, bua, buh, buh, buh – ezt ordította. S Bambu tényleg lepotyant volna rémületében, ha Bimbi vissza nem huppantotta volna.

– Buá, buá, puh, puh! – ordított egyre az oroszlán. S Bimbi csak nem akart tőle megijedni. S ez már maga is furcsa volt. Hát még, ami ezután történt. Az oroszlán odajött egész közel s Bimbi még mindig nem ijedt meg tőle. Az oroszlán aztán még le is térdelt Bimbi előtt, s Bimbi még meg is cirógatta patájával a pofáját.

Szó, ami szó, még le is csúsztatta Bambut a nyakán az oroszlán hátára s Bambunak még a béle is majd kiesett rémületében, hát még, mikor az oroszlán elkezdett ugrálni vele.

De aztán mégse lett, gyerekek, semmi baj. Mert ahogy így lovagol az oroszlánon (még a lelkét is majd kirázta neki), hátrafordul nyöszörögve:

– Bimbi – akarta volna mondani, s íme mit lát?

Hát nem két emberi láb látszik ki hátul az oroszlánbőrből? Tehát ez nem is volt igazi oroszlán, csak oroszlánbőrbe bújtatott ember.

– Te megcsaltál – mondta Bambu a zsiráfnak szomorún.

– No te mit gondolsz? – felelte Bimbi. – Az igazi oroszlántól én is félek ám.

S persze, most arra vagytok kíváncsiak, hogy ki volt az oroszlánbőrben. Én tudom, hogy ki volt. Egy öreg csirkefogó, névszerint Efráim Goldnagel, a sanda bohóc. Jól ismerem én ezt a selmát, egy vándorcirkusszal került a sivatagba, egyszer még majd mesélek róla.

 

Utószó

A novella, a short story Füst Milán sokműfajú életművében, de még az epikai műfajon belül sem játszott központi szerepet – bár ebben is alkotott jelentőset. Ő maga elsősorban költőnek és drámaírónak vallotta magát, akinek ihletét, a „látomás és indulat” vezérli. A novella formailag és tartalmilag határolt, „kiszámított” műneme nem felelt meg igazán sem költői látomásai határtalanságának, sem szertelen indulatai drámai feszültségének. Füst azonban nemcsak költő és drámaíró volt, de pályája kezdetétől bölcselő és tanár is. Erről tanúskodnak ifjúkorától vezetett Naplójának esztétikai és filozófiai gondolatai és a később ezek (részben elveszett) anyagából készült esztétikája: Látomás és indulat a művészetben (1948), valamint gondolati „Ezeregyéjszakája”: Ez mind én voltam egykor (1957) és Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve (1958). Az 1940-es évek végétől így kedvelt prózai műformájává vált a filozófiai dialógus és a mese, tanmese is. Rövidebb „novellái” közt ezért nem egyszer olyan köztes formák, műnemek jelennek meg – sokszor már a címben is jelezve –, mint a költőre utaló ballada, az egyes szám első személyben írott emlékezés és levél, a drámai dialógus és a filozófiai tanmese, esetleg anekdota.

Ha mégis par excellence prózai művet írt, akkor inkább a hosszabb elbeszélés, vagy ahogyan ő nevezte, a kisregény volt a kedvelt műformája. Egyetlen igazi nagyregényével, A feleségem történetével (amely a világhírt is meghozta számára) rengeteget küszködött, de egyúttal a feladat, a teljesítmény nagysága is vonzotta, hiszen mint egyik esztétikai jegyzetében írta: „Nagy regényt létrehozni annyi, mint egy dómot megépíteni… Az effajta, igazi művészi alkotásból a legnagyobb mesterek is csak egyet vagy kettőt hoztak létre egész életük során.”

Hogy Füst Milán saját írói gyakorlatában mit nevezett novellának, elbeszélésnek vagy éppen kisregénynek, azt nemegyszer csak az írás terjedelme döntötte el, s még inkább a szöveget közlő folyóirat vagy könyvkiadó szerkesztője. A Nyugatban – ahol valójában írói pályáját kezdte – a Nevetők és az Amine emlékezete című kisregényei például a novellák, míg az Advent és A szakadék címűek a regények között kaptak helyet. A Nevetők először kötetben is elbeszélésként látott napvilágot (Athenaeum K., 1920), ugyanúgy, ahogy majd az Amine emlékezete és A szakadék is. (Amine emlékezete. Két novella, Almanach K., 1940)

A Véletlen találkozások (Dante K., 1948) című novelláskötetébe viszont bekerült egy, az ún. életműsorozatban később kisregénynek minősített írása Mit tudom én! címmel. Ahogy Őszi vadászat című, két kisregényt tartalmazó könyvébe (Magvető K., 1955) is egy, majd az Összegyűjtött elbeszélések közt felbukkanó „igaz története”, A Lomnici csúcs.

Füst Milánnak először élete végén, a Magvető Kiadó ún. életműsorozatában nyílt lehetősége arra, hogy összegyűjtött kisregényei két kötete (1958) után összegyűjtött, rövidebb elbeszéléseit, novelláit is közreadja (1961). Az összeállítást az író már betegen, felesége segítségével készítette, aki újra gépelte a már korábban megjelent, vagy csupán kéziratban fennmaradt novellákat is. Az 1961-ben Öröktüzek címmel kiadott gyűjteményes kötet 42 rövidebb prózát, „novellát” tartalmazott, melyben az írások egymásutánja sem a címek betűrendjét, sem a művek keletkezési, sem első megjelenési kronológiáját nem követi, tematikai rendet nem mutat. A kötet feltűnő vonása, hogy az írások majdnem kétharmad része az író gyermekkoráról, gyermekekről vagy gyermekeknek is szól.

Az időrend alkalmazásának mellőzése, valamint egyes írások végén a keletkezési, megjelenési dátumok hiánya valószínűleg Füstnek abból a tudatos törekvéséből fakadt, amely már Válogatott és Összegyűjtött versei életében megjelent köteteiben is megfigyelhető. Füst Milán ugyanis minden újabb kiadás előtt átdolgozta, megrostálta korábbi verseit, s mindig csak a legutolsó változatot tekintette az érvényesnek, vállalhatónak. Nem óhajtotta, hogy az olvasó költői „fejlődésének” tanúja legyen, netalán kevésbé remek műveit is megismerje. Összegyűjtött elbeszélései válogatott és némiképp átdolgozott elbeszélések is egyben. A kötetben szereplő írások mintegy negyede pedig csupán a könyv megjelenésének apropójából, nem sokkal annak előtte íródott, úgy, mint korábban Válogatott versei (1934) egy része is.

 

*

 

Az Összegyűjtött elbeszélések második kötete egyrészt az író hagyatékában fennmaradt szövegeket közli (ezek között vannak eredetileg kiadásra sem szánt novella-kísérletek, -zsengék, valamint elfeledett ifjúkori vagy későbbi alkalmi írások, melyeknek első megjelenése mostanáig nem ismert). Szerepel továbbá a kötetben a Nyugat novellák-rovatában megjelent minden olyan írás, amely (legalábbis ebben a változatában) könyv alakban még nem látott napvilágot. Ezek közül a legtöbb ú.n. megtagadott novella, amelyeknek Füst Milán még az Összegyűjtött elbeszélések első megjelenésekor (1961) sem kegyelmezett. Pedig e tekintetben ekkor már engedékenyebbnek bizonyult: „Életem összes műveinek kiadója felszólított, hogy minden novellámat gyűjtsem össze, s ekkor nagy meglepetés ért engem. Hogy én túlontúl szigorú voltam saját magammal fiatal koromban, ezt mindig tudtam, eddig is. De hogy ennyire? Feleségem felkutatta iratszekrényemet, s abban hat olyan novellát találtunk, amelyen ugyanez a jelzés állt: Szemét. Halálom esetén elégetendő! – S amely most, annyi évtized elmúltával remekűl tetszett nekem. Fel is vettem a gyűjteménybe.” – írja egyik gépiratos feljegyzésében. A megtagadás oka tehát – akár színművei esetében – nem annyira az elbeszélések minősége volt, mint inkább „a halálos barát”, Osvát Ernő elmarasztaló kritikája vagy a szövegeknek Jaulusz Erzsébettel, a „megtagadott szerelemmel” való közvetlenebb, még felismerhető összefüggése. (Egy nap története Dídó leányom életéből, Dániel bíró, Herr Hundt von Ohnemacht, A kapitány felesége.)

A novellák összegyűjtésekor a lehető teljességre törekedtünk, de nem kizárt, hogy az író műveinek készülő bibliográfiája még újabb Füst-novellákat is felderít, továbbá néhány, az olvashatatlanságig átírt, átdolgozott, vagy be nem fejezett írásának témájára, keletkezési körülményeire is fény derül majd egy kritikai kiadásban.

Bár a hagyatékban néhány, itt nem közölt korai novella-kísérlet is fennmaradt, például a Melancholia című, melyet Füst Milán Osvát Ernőnek küldött el egy levél mellékleteként 1908 augusztusában a Nyugathoz, a zsengék közül csupán Az életénekest vettük fel gyűjteményünkbe. (A diák Füst Milán vonalas lapokra írta, és aláírása még Fürst Milán, ami keletkezési idejét is valószínűsíti, hiszen csak íróvá válásától, 1908 nyarától használta a Füst nevet.) Az életénekes ugyanis egy olyan személyiséget jelenít meg, amely a későbbi írót és léthelyzetét is mindvégig meghatározta, jellemezte. Túltengő ambíció, az elismerés, a siker, sőt a hódolat fokozott óhajtása az emberek és kivált a nők részéről, uralkodói, királyi attitűd és egyúttal kifinomult, szinte beteges érzékenység, sebezhetőség, amely írásművészetének, de örökös sértettségének és magányának is forrása lett.

A művészi siker, a szívek feletti hatalom kérdése egyébként e kötet novelláinak egész sorában megjelenik (A hatalom, Herr Hundt von Ohnemacht, Dániel bíró), csakúgy, mint a „nem lehet visszaszaladni” problémája. Az elszalasztott lehetőségek, a jóvátehetetlen pillanatok, a boldogság elérhetetlenségének fájdalma az életben, az emberi kapcsolatokban (Karácsonyi kaland, Ákoska, Dániel bíró, Velencei mese, A gitáros, A főpincér álma, Egy hűséges vallomás).

Füst Milán azonban nem látványos összeomlásokban, tragédiákban mutatja fel a beteljesületlen életek, kapcsolatok kudarcát, hanem váratlan szökések, furcsa, bizarr, szürrealista álmok, emlékképek, kísérteties képzelgések, játékok, hallucinációk formájában, amelyek a gyermeki képzeletvilággal is rokonságot mutatnak (Karácsonyi kaland, Milavka, Arany-virág, Boszorkányos éjszakák, A főpincér álma).

Az Összegyűjtött elbeszélések második kötetének egyik legizgalmasabb írása a csupán kéziratban fennmaradt Herr Hundt von Ohnemacht, amelyről Füst Milán naplójában és nagy szerelmének, Jaulusz Erzsébetnek írott leveleiben 1920–22 között többször is említést tesz. „Hogy hogyan sikerült, – nem tudom, – lehet, hogy csak kísérletnek kell tekinteni… Befejeztem egy új munkát, amely Osvátnak tetszik ugyan, de nem nagyon… – talán novemberben kerül sorra a Nyugatban.” (Füst Milán Összegyűjtött levelei, Fekete Sas K. 2002, 107–108. oldal.) Az elbeszélés az 1910-es évek „objektív szomorúságát” kifejező nagy szerepversek közül az Egy magános lovas szoborszerű képének magyarázata, előtörténetének drámai és helyenként filmszerű megjelenítése. Egy „különös életű és különös természetű ember”, egy rettegett zsarnok hatalmának, iszonyú, már-már perverz kegyetlenkedésének, bűneinek és talán még iszonyúbb bűnhődésének története, Shakespeare Lear királyát idéző monumentális drámája. A történet mögött az író személyes élete, egy iszonyatos szenvedélyeket és szenvedéseket kiváltó, majd felkavaró szerelem lezárásának a tébolyig fokozódó kegyetlen indulata is jelen van. (V.ö. Jaulusz Erzsébetnek írott 1922. március 15-i dátumú levelével – Füst Milán Összegyűjtött levelei, Fekete Sas K. 2002. 94–98. oldal.)

Füst Milán, akinek a filmes, szinte operatőri látásmód (az arckifejezések, a gesztusok, az apró részletek mélyebb tartalmakat sejtető hangsúlyozása, a kimerevített vagy elnyújtott pillanatok feszültsége az elbeszélésekben) is sajátja volt, kísérletet tett barátja, Bíró Lajos biztatására, de főleg anyagi meggondolásokból, filmnovellák írására. A Függelékben közölt Kettős életű (1947) című filmnovellája, amely Sárközi Mátyás szerint (Holmi, 1995/3. szám) Az aranytál (1921) c. regényéből készült forgatókönyv, csupán alapgondolatában mutat némi hasonlóságot a kisregénnyel, s a korabeli kommersz filmek irányába mutat. A személyiségcsere témájában jóval érdekesebb Tichborn című befejezetlen novellájából írott Mozi-kísérlete, amely az 1930-as, 40-es évek filmjeiben szokványos témát groteszkebb és mélyebb emberi jelentéssel ruházta fel. Az ugyancsak a Függelékben közölt Gelléri-novella, a Milavka átdolgozása az írónak nem annyira a „tanítványaival” szembeni diktátori hajlamaira, mint inkább arra a módszerére példa, hogy egy megromlott vagy titokzatos férfi-nő kapcsolatot hogyan tud felfedni, megértetni egy külső szemlélő, többnyire a szituációba értetlenül és ártatlanul került gyermek vagy ifjú által (Milavka, A kapitány felesége, Boszorkányos éjszakák). A Függelékben kaptak helyet Füst Milán előbb külön könyvecskékben megjelent gyermekmeséi is.

 

*

 

Az Összegyűjtött elbeszélések jelen kiadása két kötetben lát napvilágot. Az első kötet az ultima manus elve alapján a még Füst Milán életében megjelent Öröktüzek (1961) anyagát adja közre változatlan sorrendben, tartalommal és helyesírással. Kivéve a Szívek a hínárban című kisregényét, amely A kapitány felesége (1932) című novellája átdolgozott, bővített változata, és már az Öröktüzek második kiadásában (1983) sem szerepelt, illetve átkerült a Kisregények újabb (Magvető K., 1983) kiadásába. Füst Milán 1961-ben valószínűleg csak azért sorolta az elbeszélések közé, mert amire az átdolgozás elkészült, életműsorozatában a Kisregények két kötete (1958) már megjelent.

A második kötet helyesírása is az ultima manus elvét követi, amely itt nagyrészt egyenlő az első kiadással, illetve annak hiányában a kézirattal. Számos tanulmány bizonyította már, hogy Füst Milán egyéni helyesírása nemcsak hóbort és modor, de a művek előadásmódjában és jelentésében is funkciója van. Ugyanakkor mégsem állandó, mert bizonyos mértékig tükrözi a korabeli általános helyesírási szabályokat is. E kétféle helyesírást szétválasztani, illetve az egykori általános szabályokat a mai helyesírási szabályok szerint módosítani azonban e kiadásnak még nem lehet feladata.

 

Petrányi Ilona