Az Úristen lába

Nem érek rá, ezért csak röviden mondom el, hogy volt, mint volt.

A dolog úgy esett, hogy Piszáki Lator Gergő erdélyi gyerek lévén, világéletében csak nagy nehezen boldogúlt ezekkel az alföldi emberekkel. Székely paraszt volt ő is, mégis így nyilatkozott felőlük:

– Büdös parasztja, amit az megfog, ahhoz mindjárt hozzá is ragad. Hát még a pénzt mennyire tiszteli, arról ne is beszéljünk.

És mégis alföldi lányt vett feleségül. De meg is járta vele.

Nagy tuty-muty ember volt, az igaz. Jókedvű volt, könnyelmű volt, ennélfogva mindent az asszonynak kellett meggondolnia. A legfőbb baja pedig az volt, hogy nagyonis süppedékes ember volt, – ismerik az ilyet? Amit mondtak neki, az eltűnt benne, se híre, se nyoma, mintha nem is mondták volna. Amellett mindig úgy nézett az emberre, mintha bágyadt lenne.

Szidta is érte a felesége, mihelyt megmelegedett mellette.

– Kend süppedékes ember, – mondotta neki.

Illetve még egy baja volt. Az orrán keresztül szeretett beszélni, akárcsak a szolgabírák. Ezért is kiszidta őt az asszony.

– Előbb fújja ki kend az orrát, ha velem beszél. Nem bírom az ilyet, – és befogta a fülét, – megpukkadok tőle.

Csakhogy… – már amilyenek a tuty-muty emberek rendszerint, – minél jobban szidta az asszony, ő annál jobban ragaszkodott hozzá, annál nagyobb mulatságát lelte benne. Dehogy vette ő az ilyesmit komolyan. Nagyokat röhögött magában. Talán szerette is, ha a felesége kínozza. Mikor az asszony így szólt:

– Nagy disznó kend, – ő ahelyett, hogy felképelte volna, legföljebb csak ennyit felelt rá:

– Püff neki. – És esetleg még hangosan is cuppogott, kuncogott a bajusza alatt. Egyszer azonban mégis elkomolyodott. Mégpedig nagyon is.

Előbb azonban azt kell elmondani, hogy ők egy olyan kis házban laktak, amely az apósáé volt. Az apósa viszont nagy paraszt volt, mai értelemben véve igazi kulák, ő pedig csak egyszerű bírósági segédvégrehajtó. Az após mondta is a lányának:

– Te választottad, most már csak boldogúlj is vele, ahogy tudsz. – Mellékesen megjegyezve: a fiatalasszonyt Johannának hívták, mert így nevezték őt el az apácák.

S ez a Johanna így szólt egy napon az urához:

Először is tegezni merte, amit nem tudom, hol tanúlt, s ami mégiscsak hallatlan dolog volt.

– Apám azt mondja, hogy most már csak boldogúljak veled, ahogy tudok, – ezzel kezdte, s persze, egyre jobban belemelegedett. – Csak hogy tudok én veled boldogúlni? – folytatta. – Szűz Máriám, mire tudok én az ilyen nyámnyilával menni, amilyen te vagy. Ezért azt mondom, hogy te most már menj is el innen, el a keserűségit, mert elég volt, nem lógsz tovább az én nyakamon, mint a sülly.

– Már ilyet! Hát hova menjek? – kérdezte tehetetlenűl, mert végre csakugyan meghökkenve Gergő. Amire Johanna olyan kacskaringósat és csúnyát felelt neki, hogy azt már le se írjuk ide.

Hát hiába, ilyenek ezek az alföldi népek.

Ezzel, Johanna fogta a kendőjét, megkötötte a nyakán, fogta kosarát és elment a heti vásárra. Gergő viszont egyhelyben maradt űlve, mozdulni se tudott.

Most aztán csakugyan nagyon el volt keseredve, még sírt is egy ideig. Mert ugyan mit csináljon, mit csinálhat ő mindezek után.

Jó ideig azon tűnődött, hogy megy ő innen vissza a pátriájába, vagyis csakugyan beáll csendőrnek. De aztán mást gondolt.

Ő felakasztja magát, csak nem egészen. Persze, hogy egyelőre még nem egészen, csak félig. Úgy csinálja, hogy nagy baj ne legyen belőle. A nyelvét mindenesetre jól ki fogja ölteni, mielőtt jön az asszony. A szemét is kidülleszti, vagy jobb ha lehúnyja? Nem látott még akasztott embert.

– Aztán meglátjuk mi lesz, – gondolta. – Majd csak adódik valami. Ha az asszony sikolt és sír, akkor megérdemli, hogy tovább is a kutyája legyek, hogy tovább is szeressem. Ha viszont nevet … Meglátjuk.

 

*

 

Ott lógott a mestergerendán. Hogy hogy csinálta, nem tudom. Ügyesen csinálta.

Még a nyelvét is sikerült egyre jobban kiöltenie, az arca is elég vörös lett valami vértolúlástól, vagy mitől is?

Már itt is volt az idő, hogy az asszony hazajöjjön. Már vagy kétszer hallani vélte lépéseit. Egyszer meg is csikordúlt a kiskapu s Johanna csak nem jött.

Mikor is minden előzetes zaj nélkül, hirtelen benyitott valaki. Szerencsére éppen kinn volt a nyelve.

Csakhogy ez sem Johanna volt, hanem inkább egy bizonyos Mári néni, a szomszédasszony, egy elég ócska boszorkány.

– Jézus Mária, mi lesz most? – nyílalt Gergőbe az ijedtség. – Ha ez most fellármázza a világot, akkor ő mit fog itt csinálni?

Mindenesetre gyorsan visszahúzta a nyelvét.

Habár ez is hiábavaló volt, mert a mámi a napfényről jövet erősen hunyorgott idebenn s nyílván nemis igen látta, hogy mi van itt.

De mikor ráeszmélt… nehogy azt higgyük, hogy megijedt, vagy sikoltott. Nem, nem.

Én egyszer láttam a moziban egy tigrist, amint köhögve, morogva, egyre közelebb jött, majd hirtelen megállott. Felemelte fejét és némán felfelé figyelt egy ideig. Megvolt rá minden oka. A cölöpház magasában ugyanis egy kecske volt számára kikötve. Ezt előbb jól megnézte, aztán nyugalmat erőltetve magára, tovább indúlt a terepszemlén.

Ugyanígy a néni. Megállt, és előbb jól megnézte az akasztott embert. Aztán továbbindúlt feléje. És miután jobbra-balra leselkedvén meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, kiszedte a halottnak vélt ember zsebéből az óráját láncostól, majd a kabátja mélyéről símán kiemelte tárcáját és még meg is nézte, van-e benne valami, miközben megint az ajtó felé lesett. Aztán gyorsan keblébe rejtvén zsákmányát, megfordúlt és indult kifelé.

Ám alig tett két lépést, mikor az akasztott ember, mint valami hintán, hirtelen előre lendűlt, és nagyot rúgott Mári néni kicserzett fenekébe. A vénasszony előbb nagyot sikoltott, aztán össze is esett. Mégpedig nem is tréfából, hanem mindjárt holtan.

Nyílván, mert azt hitte, hogy ez csak a bosszúló Úristen lába lehetett. Hogy ez a bűntetés, amiért a halottat kirabolta.

Gergő pedig annyira megijedt e cselekedetétől, hogy tökéletesen elfelejtette, mi a dolga. Minthogy a mámi csak nem akart megmozdúlni, pedig elmúlt talán már öt perce is, hogy fenéken rúgta. Fejvesztetten kezdett tehát rángatózni fenn, a mestergerenda közelében. Még rá is rivallt a belépő Johannára:

– Nézzed meg már az Isten verje meg, hogy nem halt-e meg? – kiáltotta.

Johanna pedig azt kiáltotta:

– Jézusom, mi van itt? – ezzel máris letérdelt a halott mellé és rögtön így szólt:

– Hisz ennek még a szeme is ki van fordúlva… – Aztán hirtelen dühvel:

– Maga pedig büdös, annyit mondok, szálljon le arról az akasztófáról, különben… különben, – nagyon lihegett. És oly csúnyán fejezte be, hogy le se merem írni.

Csak annyit jegyzek még meg, hogy ez alkalommal mégse merte tegezni. Ennyit tehát Gergő elért a komédiával.

És még azt is mondom, hogy hát ilyenek ezek az alföldiek.