Egy hűséges vallomás

Most már határozottan állíthatom, hogy királyi főbírónk, Zánitz Mátyás, megbolondúlt. Vagy talán megszállta őt a szentlélek? Ő, aki nyakra-főre akasztatott, kínoztatott, kerékbe töretett embereket, sőt, még asszonyokat is, különösen vénasszonyokat, az most egyszerre megváltozott. Összehívott bennünket és így szólt:

– Szíveskedjenek a nagytekintetű bíró urak észbe venni, hogy ez az egész emberi élet csak egyszeri látogatás itt, röpke látogatás, tehát rendkívül becses. – És hogy ő erről verset is írt, amely körülbelül így hangzik:

Ezt a kis zsákutcát végig kell járni

Egyszer, soha többé.

– Hát a mennyország? – akartam volna kérdezni tőle, csak nem mertem. A királyi főbíró úr arca ugyanis mély meghatottságot fejezett ki és átszellemültséget. Mintha imádkozna. De nem az Istenhez, hanem talán saját magához, vagy mi az ördög. Egyszóval, Isten bizony hogy meghibbant a lelkem, meghibbant őméltósága, egész határozottan ez volt a benyomásom.

Rövid szünet után még azt is közölte velünk, hogy újra kiszállunk Győrbe. Mikor az elképpedő arcokat látta, így folytatta:

– Igenis, kiszállnak az urak, így rendelkezem az özvegy Gibiczerné dolgában.

Tudni kell, hogy ezt a Gibiczernét négy év előtt gyilkolták meg a kis pénze miatt, s mi éppen négyszer szállottunk ki Győrbe, tökéletesen hiába. Nem lehetett megállapítani, ki a tettes. S ő most mégegyszer is kiküld minket, mondván, hogy az emberélet becses dolog, hogy az csak egyszer van, és kioltását mindenképp meg kell torolni.

Gondoltam magamban: emberélet, igen, emberélet. De Gibiczerné sváb volt az istenadta, és az csak félig számít emberéletnek.

S hogy el ne feledjem azt is elmondani, már másnap a főbíróság ajtaján hirdetmény volt kitéve, amelyben kiküldetésünk megállapíttatott, különleges kiszállási napidíjunk is, s ehhez még egy csodálatos függelék is illesztetett, amelyben ki volt mondva, hogy a vizsgálat alatt Győrben nem szabad 1.) inni, tehát korcsmába menni semmiképp, 2.) továbbá bordélyt látogatni sem szabad. S éppen ez, még szigorúbban tiltva van.

Szóval báró Zánitz királyi főbíró úr feje határozottan meglottyant. Hiszen sose volt okos ember, de most aztán igazán…

 

*

 

Hadd mondok erről is valamit, hogy miként folyt annak idején az első vizsgálat ebben az ügyben. A királyi bíróság hat teljes héten át volt Győrött kiszállva. Akkoriban én még fiatalember voltam, még csak asszesszori rangban, s a bírák engem valamiféle leltárnok és becsüsként használtak fel, mintha bizony mindenhez értenék e világon. S nekem vállalnom kellett ezt is. S a bírák, Isten tudja miért, talán valamely felsőbb utasításra, ki akartak tenni magukért. Még nagyobb alapossággal dolgoztak mint bárhol eddig. Mindent megszimatoltak, minden kis tárgyra, amelyet a kezükbe vettek, amely bizonyíthatott valamit, mondhatni vad mohósággal vetették rá magukat. Mintha rajtacsípnék valamin a tárgyakat, hogy szinte azt kiáltották: – áhá! – Megnézték kétszer is, mielőtt a helyére visszatették, s még az ujjaikat is megnézték utána, nem ragadt-e rá valami? Rengeteget nevettem ám ezen, persze, csak magamban. Hát még ha valaki történetesen leejtett valamit. Ilyenkor, majd hogy önnön széke alá nem bújt félelmében, hogy nem maradt-e ott mégiscsak még valami a földön? Ha nem lettem volna olyan alárendelt helyzetben még akkor, ha történetesen kerületi kapitány lettem volna legalább, az úr Jézus se mentette volna meg valamelyiküket, hogy a hátsó részébe ne rúgjak, vagy legalábbis azt szerettem volna mindenképpen megkérdezni tőlük, hogy egészen meghülyűltek-e az urak nagy buzgalmukban?

Egész nap dolgoztunk, illetve legalábbis ott kellett állnom valamelyik mellett, s nem győztem kérdéseikre felelni. Állítólagos szakértelmem soha még így nem remegett a hasamban, soha még ily veszélyes próbákat ki nem állott. Nosza, hogy mondjam meg, milyen öreg lehet ez a szép, sötétzöld, símaszövésű, puha posztó? Ha csakugyan öreg, gondolom-e, hogy már száz éves? ha nem száz éves, van-e hatvan? és hogy legyek oly szíves, vegyem még ezt is, meg ezt is gyorsan jegyzőkönyvbe.

Mindezt egy örök nyugvásra tért vénasszonyért, aki, mint azóta a tanúvallomásokból kiderült, talán még hálás is azért, hogy a túlvilágra küldték, feltéve, hogy az ember halála után is oly gondolkodású, mint életében volt.

– Hogy hogy érzem én itt magam? Akarják tudni, hogy hogy érzem én magam? Mint hét elvetélt, idétlen macskakölyök, – szoktam volt mondani. S persze, ezt is jegyzőkönyvbe vettük. Én már ettől a sok jegyzőkönyveléstől is halálig voltam. Hányszor kellett a legképtelenebb időben egy bizonyos másik asszesszorért rohannom… Bármikor, ha az egyik nagyképűnek valami eszébe jutott. Ma is előttem van, amint ez a barom, mármint ez a bizonyos másik asszesszor ruhástól elnyúlva fekszik ágyán, a hideg, sötétes, takarítatlan szobájában és jajgató hangokon horkol. S én, miután belépek hozzá, nézem őt vagy egy percig, mielőtt elkezdeném rázni.

 

*

 

Mindehhez hozzá kell venni még azt is, hogy voltaképpen én halálosan szomorú voltam abban az időben. Vidámnak és fürgének mutatkoztam ugyan ezek előtt a nyárspolgárok előtt, de a szívem legmélyére végzetes sötétség nehezedett. Még a halálra is gondoltam. Egy este aztán a sok hiábavalóságtól és meddőségtől zúgó fejjel elmentem a városba sétálni. A nagyon gyéren világított kűlvárosi utcán egy finoman öltözött, sötétbe öltözött, fiatal és csinos hölgy megszólított, és ezt mondta nekem:

– Úgy látom, te halálosan szerelmes vagy. Kísérj engem haza, és gondold, hogy én vagyok ő. Sötétben minden tehén fekete.

Meglepve néztem rá és azt kérdeztem:

– Honnan tudod? Honnan tudod ezt az Istenért? – Amire ő:

– Jó, jó, szegény fiú! Hisz tudom én, hogy hűségedért többet érdemelnél nálam. De azért próbáljuk meg. Te tetszel nekem, gyere, kísérj el.

Elkísértem tehát.

– Nem fognak itt engem meggyilkolni, ebben a sötét városban? – még ez is eszembe jutott.

– Oh Isten, Isten, – sóhajtott fel ő, miután birtokba vettem.

– Oh Isten? Igazán Isten? – kérdeztem én meglehetős zabolátlanúl. – No, majd meglátjuk, – kiáltottam elborúlt aggyal.

 

*

 

Mi ugyanis a téboly szélein szágúldottunk, de persze, mindig csak néhány pillanatig. Utána, egy pillanat múlva még a hangunk is oly igen hétköznapi csengést nyert! – ezt az állapotot egyébként máskor alig tudtam elviselni, más asszonnyal ilyenkor elkerültük egymás tekintetét. Itt azonban csodálatosképpen nem így volt. Úgy látszik, itt nem szégyelltük magunkat egymás előtt… Úgy látszik, semmiért a világon.

De ezenfelül – mi telik az úri kisasszonyoktól, az úgynevezett nemesi szűzektől? Legyünk szívesek és epekedjünk utánuk, – ők pedig netán a kisebbik ujjukat ha hajlandók csókra nyújtani feléd. Mi telik tőlük? Semmi a világon, – hiú bálványok. Hát nem többet ér akkor az ilyen lány? Hát nem százszor becsesebb? És jótékony már csak a jelenléte is, – amilyen egy asszony kell, hogy legyen, illetve kellene, ha egy csöppnyi eszük is volna.

– Ha van egy kis borod, hozd be, – mondottam néki nyersen. S ő felállott és szaladt, hogy kiszolgáljon, – de milyen szerényen és gyorsan, hogy még időm se legyen tekintetemmel érdeklődnöm nála, csakugyan megkapta-e Istenétől, ami gyönyörű, fényes, fekete, sötéten ragyogó ifjúságának, fiatal ajkainak és édes derekának kijárt. Hogy el ne felejtsem megjegyezni, ez a lány mindenestül olyan volt nekem, mikor így utána néztem, mint egy sötét, kiismerhetetlen, borzongó erdőség.

S ha saját magamtól kérdeztem volna meg ugyanezt? Hogy boldog vagyok-e vajon, vagy effélét? Ki felelhet erre? – S ami őt illeti, bizonyára ő is mérhetetlen elégedetlenséggel, vagy megvetéssel nézett erre az állapotára. A gyermek, ha eltakarja szemeit, azt hiszi, hogy őt nem látják. S talán ez a lány is így volt vele. Nyilván azt hitte, ha lehunyja szemeit e kérdés elől, ezáltal szegény, megkínzott lelkével mint egy fekete lepellel eltakarja magát. S már akkor nem is kell önmagának se számot adnia erről. És mégis, nap mint nap hajlandó újra, meg újra átesni ezen a kis megsemmisülésen? – én ezt csodáltam benne legjobban. Éjfél felé aztán addig csikartam (a csuklóízületét csavartam hátrafelé), míg szólásra nem bírtam.

– Hát igen, – vallotta szegény. – Az öröm csak annyi, mint valami nyerítés.

– A boldogság pedig, – fejlesztettem azonnal tovább a gondolatot, – a boldogság pedig édes Margeritám olyan táj, amely csak távlatokban létezik.

 

*

 

Éjfél felé már meglehetősen részegek voltunk, mikor is megint azt mondta:

– Kár érted, hogy így kell töltened az életedet, hogy velem kell beérned, te szegény fiú. – És megsímogatott.

Ekkor megöleltem és megcsókoltam. Aztán együtt heverésztünk még sokáig.

– Te kibe vagy szerelmes? – kérdezte végül is.

Erre megmondtam neki név szerint is, hogy kibe vagyok szerelmes, de az egész, áldatlan történetemet is végigmeséltem, nem hallgatván el a hibákat sem, amelyeket elkövettem. S ő, nagyon komolyan hallgatta. Bámulatos odaadással, amelyhez szintén nem vagyok szokva nő részéről. Hol azt mondta rá: – ez tényleg hiba volt, – de volt úgy is, hogy haragosan fortyant fel, és így kiáltott fel:

– Ez nem volt hiba. Szó sincs róla, hogy ebben bármi hiba is volna. Mitől olyan finom ez a dáma?

Aztán én kérdeztem meg tőle:

– Hát te kibe vagy szerelmes? – Erre ő oly természetesen válaszolt, mint ahogy a nap szokott besütni az ablakon. Megmondta ő is, hogy kibe szerelmes, név szerint, továbbá a vele való történetét, mindent. Én pedig azt gondoltam: – Látott már ilyet a világ, hogy emberek ilyen őszintén beszéljenek egymással és ilyen elfogulatlanúl? Hogy semmi hazugságra ne kényszerüljenek azok, akik egymással éltek egy egész éjszaka? Ő megmondja hogy kit szeret, de én is megmondom, s amellett nincsen köztünk semmi baj. Épp ezért valamiféle kötelezettséget is éreztem iránta, s ezt súgtam a fülébe:

– De azért ma éjjel téged szerettelek. – S amellett úgy éreztem, hogy némiképp igazat is mondok. Amire ő így felelt:

– Te milyen jó lelkű fiú vagy, – mondotta. Később aztán, miután még sokat ivott, hosszú elbeszélésbe kezdett. Először is, hogy miképp került ő ide, ahol én rátaláltam… Ebben az elbeszélésben pedig sokat szerepelt egy rendkívül gonosz sváb öregasszony, aki őket, az ő egész családját kifosztotta, de a mi a fő: elmondta, hogy akit szeret, annak családját is hogyan tette tönkre ez a nő. Végül felemelvén fejét még azt is közölte velem, hogy akit szeret, az nemrég felment ehhez az öregasszonyhoz számon kérni tőle valamit, amire az a méregkeverő nőszemély felháborodván e merészségen, arcul ütötte a fiatalembert. Az pedig indulatában a keze ügyében lévő kancsóval addig verte az öregasszony fejét, amíg az a földre nem zuhant. Miután mindezt elmondta, újra rám emelte szemeit, s mintha álomból ébredne, azt kérdezte tőlem:

– Ezt most mért mondtam el neked?

Igyekeztem őt mindenképpen megnyugtatni. Hogy ne féljen, nem lesz semmi baj ebből, én hallgatni fogok. Megbízhat bennem, bárha éppen én a királyi bírósággal vagyok itt, és ebben az ügyben, de nem veszek tudomást erről, amit most elmondott. Csak arra kérem, hogy senki másnak ne tegyen többé ilyen vallomást.

– És mi lett a fiatalemberrel? – kérdeztem utóbb.

– Még aznap éjjel elment a toborzókkal. Katonának ment, – felelte. Azt pedig még részegségében is erősen hangsúlyozva adta értésemre, hogy úgy látszik, az eset után valaki még benn járhatott a halott asszony szobájában. S az a valaki aztán az ott levő pénzt elvitte, vagyis ez már nem az ő szerelmesét terheli.

Egy pár aranyat hagytam aztán az asztalán.

 

*

 

Hogy őszinte legyek, oly sok minden történt velem mindezek után, hogy még ennek a kedves lánynak emléke is ki tudott röppenni belőlem. Nem hogy elfelejtettem volna, hanem nemigen gondoltam rá, s ha mégis eszembe jutott, elfordultam tőle. Hogy miért, azt nem tudom. Találkozni sem akartam többé vele… Egyszóval: úgyis torkig voltam mindenféle ügyeimmel, úgy látszik, nem kívántam még ezzel a lánnyal is megterhelni az életemet. De most, hogy negyedszer szálltunk ki Győrbe, mintha csodálatosképpen újjáéledt volna bennem. Arra gondoltam: hogy mily egyedül is vagyok én ezen a világon! Ér így valamit az élet? Mi volna tehát, ha éppen ezt a lányt venném el feleségül?

Elkezdtem tehát kutatni utána, de hiába. Eltűnt, nyoma veszett, az is lehet, hogy meghalt, – mondották nékem a kűlvárosiak.

Hosszan néztem utána. S az éjszakáim olyanok voltak ebben az időben, hogy melankóliám még állandóbbá, még tartósabbá vált általuk.

De mit csinálhatok, ha egyszer olyan szerencsétlen vagyok, olyan ügyefogyott, hogy mindig utóbb jut eszembe, mit kellett volna tennem…

Hisz valószínűleg ezért is írtam én le mindezt, nyílván megnyugvásomúl, vigasztalásomúl. Én úgy gondolom: aki figyelni akar rám, az talán meg is ért engem. Illetve: hogy is akarna valaki erre figyelni, mikor ez a sok nyers vallomás nem is arravaló.

De nem baj az sem. Mert hisz legyünk őszinték, inkább önmagamnak írtam én le ezt a történetet, és annak a csendnek, mely az éjszakában körülvesz.

S persze, aztán dolgunk végezetlen mentünk megint haza Győrből.