A főpincér álma

Bizonyára vannak még velem együtt más öreg emberek is ebben a városban, akik jól emlékeznek rá, hogy a pesti Műegyetem valamikor a Múzeum körúton volt, a mai Tudományegyetem épületeiben. De talán még arra is emlékeznek ezek, hogy szemben vele, a Károlyi utca sarkán volt egy árnyas, kedves öreg kávéház, a Fiume-kávéház, s hogy ide jártak a Műegyetem professzorai, mármint azok, akik történetesen nem voltak haragban egymással. S hogy ide járt a méltóságos úr, a Műegyetem rektora is, akkoriban V. A. nevezetű éltes, de mégis, még mindig igen vidám úriember. S ezek az urak itt, úgy látszik elég jól érezték magukat. Oly otthonosak voltak e helyt, azt lehetne mondani, mintha itt születtek volna. Már azért is, mert ősidők óta itt volt szolgálatban Guszti bácsi, a kávéház öreg, fehérszakállas főpincére, aki hűségesen és pedánsan állt mindenben rendelkezésükre. Már mikor beléptek ide, Guszti bácsi elébük szaladt, hogy lesegítse kabátjukat. De továbbá: feladta leveleiket, átadta egymásnak szóló üzeneteiket, megbízható hordárról gondoskodott, ha kellett, egyszóval minden tekintetben nekikvaló ember volt. Azt se feledjük, hogy Guszti bácsi mindöket méltóságos úrnak nevezte, holott ez a titulus akkoriban még nem minden professzornak járt ki. Azt se feledjük továbbá, hogy az urak némelyike itt tartotta egyik tajtékpipáját, vagy csibukját és Guszti bácsi ezeket a pipákat se cserélte össze soha egymással, de kérés nélkül meg is tömte s már hozta is, ha pedig netán hosszú volt a pipa szára, ott állt e bajos-kéjes készülék végén égő gyufával, és segített rágyújtani. Tudta ezen felül, hogy kinek kell karosszék, kinek kell még meleg vizet is hozni a kávéjához, teájához, mert szereti maga is kiöblíteni csészéjét, mielőtt inna belőle, de főként, az a néma szolgálat vált mindenekfelett becsületére, hogy tudta, ki milyen időben milyen itókát szeret, s azt máris hozta, szinte vakbuzgó alázatossággal.

Hát nem megbecsülhetetlen az ilyen ember? Szerették is mindannyian. Mikor egy nap az történt, hogy az egyik vendég így kiáltott fel:

– Guszti, maga elfeledkezik rólam? Maga már nem szeret engem.

– Jaj, bocsánat, – kapott fejéhez Guszti bácsi, – hát hiába, szórakozott vagyok, feledékeny vagyok. Ilyesmi nem történt meg velem húsz esztendeje. – S már hozta is a rozsólist.

Később aztán e szóval lépett oda, az urak asztalához:

– Méltóságos urak, – mondta csendesen, – én most elbúcsúzom.

– Hogy-hogy? – kiáltotta valaki.

– Hogy-hogy elbúcsúzik? – kérdezte meglepetten, és épp ezért kissé izgatottan a rektor úr is.

– Én kérem itt hagyom a szolgálatomat… – kezdte volna Guszti bácsi.

– Mi az, hogy itt hagyja? Nem hagyjuk, – mondotta rögtön a rektor.

– Persze, hogy nem hagyjuk, – mondták a többiek is.

– Méltóságos urak, nekem muszáj mennem, elküld a gazda. Fiatalabbat akar… – Aztán elmondta, hogy a gazdának igaza is van, mert hiszen az utóbbi időben, egy hónap alatt négy csészét ejtett ki a kezéből, mivelhogy reszketős lett a keze. Majd így fejezte be mondókáját:

– A gazdának mondom, igaza van. Én gyenge vagyok már. – S ezzel a szóval fejezte be:

– Fáradt vagyok. – S egy könnycseppet törölt ki a szeméből.

Kis csend támadt erre. Végül is a méltóságos úr ezt kérdezte:

– És miből akar maga élni? – Amire Guszti bácsi szomorkás mosollyal így felelt:

– Úgyse sok van már hátra, méltóságos úr és addig majd csak eltart a lányom.

– Mi a maga lánya? – kérdezték.

– Vénlány, – mondotta Guszti bácsi – és most gyerekek mellett van.

– Hát nyugdíja, ilyesmije semmi sincs? – kérdezték.

– Egy pincérnek, professzor urak, egy pincérnek? Hogy volna nyugdíja egy pincérnek? – mondotta Guszti bácsi.

A nagy kerek asztal mellett megint csend lett. Végül is a rektor úr elég kedélyesen így szólt:

– Barátaim, elő a bukszát. Mi, ahányan itt vagyunk, mind adunk most magának öt forintot. Én pedig külön adok magának egy kis nyugdíjat. Minden hónap elsején eljön hozzám, a lakásomra, ott elbeszélgetünk egy kicsit és maga fölvesz tőlem havonta egy tízest. Nem sok, de mégiscsak valami.

Guszti bácsi pedig még állt ott egy darabig, aztán nagyon halkan ezt mondta:

– Kezüket csókolom méltóságos úr.

 

*

 

Ferenc, az inas, óvatosan nyitott be, mint mindig.

– Orrodnak beljebb tolása – hangzott az ágy felől. Ferenc erre felgyújtotta a villanyt és görnyedt állásban megintcsak mosolyogni akart. Mindig mosolyogni.

– Guszti bácsi van itt, – mondotta csendesen.

– Mi? mi, mi? – kiáltotta az öregúr és felemelkedett az ágyban.

– Guszti bácsi van itt, – ismételte az inas.

– Hát elseje van?

– Bizony hogy elseje van, – válaszolta Ferenc és most már olyan mosollyal, mintha az idő múlásának mementója is ő volna e házban.

– Jöjjön be, jöjjön be, – kiáltott ekkor rakoncátlanúl a jókedvű öreg. S intett neki, hogy fel akar űlni az ágyon. Ferenc pedig jó fiú volt. Oly hevesen ugrott oda s valamely buzgó melegség öntötte el azonnal a szívét, hogy legalább ebben segítségére lehet. De nem tudott már mosolyogni, mikor gazdája arcát jobban szemügyre vehette.

Sápadt volt az, sárga, mint a ködös téli reggelek.

– Guszti bácsit szokás szerint beeresszem? – kérdezte Ferenc mégegyszer visszafordúlva az ágy felé.

– Természetesen! Hallod-e? – riadt reá jókedvűen a gazdája. S az inas ezt a nagy lendületet is úgy fogadta, mint illik, megértette belőle, hogy mindennemű végzetes gondolat, így a halálé is ezennel száműzve van innen. Bolondozni kell tehát tovább is. Megint mosolyogni akart, de aztán meggondolta magát és szótlanúl kiment.

– Köd van, – mondotta ekkor maga elé a beteg, kibámúlván az ablak előtti gomolygásba.

– Bolond idő! – tette még hozzá. – Mit szól ehhez Guszti? – e szóval fogadta a másik öregembert, aki már az ágya előtt állt.

– Bizony bolond idő, kezét csókolom méltóságos úr, – felelte Guszti bácsi.

– De mi van magával, miért olyan sápadt, és a hangja is milyen különös, – mondotta a rektor úr. – No de űljön le hamar.

– Hogy mi van énvelem? Eljött az időm. Nemsokára meghalok én kérem alássan. Hiszen azért is jöttem. Elbúcsúzni jöttem. – S ezzel leűlt.

– Hisz akkor kolléga. Mert én is elég nagyot léptem ma éjszaka a másvilág felé. No de azért ne szomorkodjunk. Legföljebb majd együtt ropjuk a polkát a túlvilágon. De mégiscsak mi van magával?

– Tüdőgyulladásom volt, de abból már kigyógyultam. Csakhogy mégis, valami nagy bajom maradhatott utána, mert azóta, tetszik tudni, olyan hehezetes vagyok, a hangomnak nincs tartása a mellemben. Nincs mögötte talaj, ami tartaná és érzem is, hogy ez a vég.

– És ki ápolta magát?

– A lányom. Csakhogy az is azt mondta: – wie lang wollen’s denn noch leben? Vagyis, hogy meddig akarok én még élni?

– Őszinte lány. Dicsérendő, mert őszinte. És maga mit felelt neki?

– Hogy én már nem is akarok élni, de ha még nem jött el az órám, mit tehetek én arról? Akasszam fel magamat?

Megint hallgattak egy kicsit mind a ketten. Úgy látszik, a rektor úrnak is valamelyest elment a kedve a tréfálkozástól. De aztán csengetett az inasának.

– Orrodnak beljebb tolása, – mondta megint. – Hozd be a pénzemet. – Guszti bácsinak pedig ezt mondta:

– Mindenesetre elővigyázatosságból szétosztom most az itthon levő aprópénzemet. És magának is jut ebből valami Guszti. Figyeljen ide.

– Hozzál egy névjegyet is, – küldte ki megint a fiút, – és a töltőtollamat is, – kiáltott utána.

– Két töltőtoll van eddig Magyarországon, egyik az enyém, – mondta Guszti bácsinak bizonyos diadallal. Aztán így folytatta:

– Itt van magának ötszáz forint, vagy ahogy manapság mondják, ezer korona. Vigye ezt haza annak az őszinte lánynak. És mondja meg neki, hogy nyisson magának ebből egy kis trafikot és menjen el evvel a névjeggyel Wolfrumb Károly pénzügyigazgatóhoz, aki osztálytársam volt, és barátom ma is. Látja, csak annyit írtam ide, hogy Kedves Károly légy szíves. Ennyi elég. A többit majd a lánya mondja el neki.

 

*

 

Most aztán igazán nem tudta mit gondoljon. Olyannyira zavarban volt, hogy majdnem nekiment a villamosnak. Most mit csináljon? Menjen haza, adja oda a lányának ezt a sok pénzt hálaképen, amiért oly cudarul bánt vele? És hogy fogja ezt tenni, mit fog mondani neki?

– Hiszen ez pénzsóvár, ennek mindene a pénz és könnyen megeshetik, hogy gyorsan elteszi ezt a pénzt is és mintha nem is volna, még zsugoribban fog gazdálkodni, mint azelőtt. Dehogyis. Ő nem megy többé haza. A Debreczen Szállodában van egy földije, és ott még ma is vannak a vidékről érkező kocsisok számára fenntartott kamrácskák, ez a földije pedig biztosan juttat neki valami ilyen kis lyukat, ahova behúzódhat, amíg még él. És miből él? Ebből az ötszáz forintból. Tart, amíg tart, és ami megmarad belőle, legyen azé, aki megtalálja nála. Így határozott.

El is indúlt volna a Debreczen Szálloda felé, csak előbb elment a Károlyi utca sarkára és belesett a régi kávéház ablakán. Aztán eszébe jutott valami. Harminc, vagy negyven évvel ezelőtt egy pálinkamérésben látott egy embert, aki rosztopcsint rummal rendelt magának és azt úgy itta meg, hogy előbb körüljáratta a kortyot szájában, nyilván a hosszabb kéj okából s csak aztán nyelte le. Ő pedig ott, akkor rögtön föltette magában, hogy ugyanezt egyszer ő is meg fogja csinálni. S azóta, lám, eltelt az élet s ő mindeddig adósa maradt ennek a rosztopcsinnak. Pedig milyen szép, tiszta volt, vízszínű, mielőtt beleöntötték a rumot, még most is jól emlékszik rá, csak szemmel láthatólag sokkal nehezebb volt, mint a víz. S talán épp ezért annyira kívánatos.

Bement tehát egy pálinkamérésbe s megivott egymás után két kupica rosztopcsint rummal. Ettől még a lába is felmelegedett, a szívét pedig olyan bánatos-bájos jó érzés kezdte környékezni, hogy majdnem sírva fakadt tőle.

Még bolyongott egy kicsit az utcákon, aztán bement valahova még egy rosztopcsinra. Ettől már a feje is elnehezült. Leűlt tehát a Múzeum kertben egy padra és elaludt.

 

*

 

Azt álmodta, hogy színházban van s a színpadon megjelenik Little Tich, a bohóc, és ezen mindjárt úgy kellett nevetni, – mindenki úgy nevetett, majd szétszakadt tőle. S mellette a méltóságos úr is, aki azt kérdezte:

– Ugye-e Guszti, nagyszerű ez a Little Tich, – s ő nem tudott mit felelni neki a nagy nevetéstől. Csak nevetett, egyre csak nevetett és boldog volt, mert amellett még nem tudni honnan, nagy fényesség is sugárzott reá. S ettől a szíve megintcsak megmelegedett.

Ám ez a sok szépség és nagy boldogság nem tartott soká. Egy kéz nehezedett a vállára:

– Guszti bácsi, Guszti bácsi, maga itt alszik? Ébredjen már fel. Április van még, megfázik.

János bácsi volt, a Múzeum kertésze.

– Mért nem megy haza? Még tüdőgyulladást kap itt, – mondotta János bácsi.

– Az nem is volna rossz, – felelte néki Guszti, kicsit talán szemrehányón is, amiért az álombeli édességből ilyen durván visszarántotta őt erre az érdes világra. Aztán köszönés nélkül szaladni kezdett az oldalsó kijárat felé, nehogy sokat kelljen beszélnie. Elmondani azt, hogy nincs hova hazamennie. És hogy miért nem? Nem akart ő már senkivel sem ilyen sokat beszélni.

 

*

 

Mégis, talán tanácsot kellett volna kérni tőle, hogy mit szól az ő helyzetéhez egy ilyen higgadt ember, mint János bácsi. De hiszen itt van Anna kisasszony is, kapóra, neki majd elmond mindent, ami a szívét nyomja. Jó teremtés ez az Anna kisasszony és neki régi ismerőse.

Mármost illik azt is elmondanunk, hogy ki ez az Anna kisasszony. Öreg emberek, velem együtt még nyilván emlékeznek reá is. Kinn ült az utcán évtizedek óta a Műegyetem fala mellett, a „pontos óra” tőszomszédságában és horgolt. Piros és fehér, rózsaszín és kék pamutszálból topánkákat, kesztyűket, főkötöcskéket pici babák számára. S e piros és világoskék, továbbá fehér gömböcskék úgy világítottak holmi alacsony székre kirakva a Múzeum körút aszfaltján, mint holmi tündérkerti virágocskák. Aki arra ment, különösen ha fiatal mama volt, okvetlenül vásárolt valamit a kisbabája számára. Már azért is, mert Anna kisasszony oly édesen tudott ránézni, oly nyájasan, oly jókedvűen… Mert Anna kisasszony öreg lány volt ugyan, de mindig jókedvű volt.

Hát ehhez ment oda most Guszti bácsi, hogy a bánatáról beszéljen neki. Csakhogy nem lehetett. Kiderült, hogy Anna kisasszonynak ma éppen izgatott napja van és a saját ügyeivel van elfoglalva. Így avval, hogy mért is akasztották nyakába ezt a kakukkos órát, mikor ezt úgyse veszi meg itt senki. Még Guszti bácsinak is felajánlotta.

– Vegye meg maga Guszti bácsi, – mondta neki. – Szép óra, jó óra és csak hat koronába kerül, ami potom pénz érte s amellett egy koronát én is keresnék rajta.

– Hova gondol Anna kisasszony, – mormolta Guszti, – én takarékos ember voltam világéletemben. Bár, máma megittam három rosztopcsint rummal, – tette hozzá.

– Egészségére, – válaszolta Anna kisasszony, de látszott rajta, hogy nem figyel oda, hogy gondolatai egész másutt járnak. A lakásügyéről kezdett hosszan panaszkodni, úgy, hogy Guszti bácsi kénytelen volt egy energikus szót vetni közbe.

– Nekem egy kékhasú ezres van ma a zsebemben, – állította meg Anna kisasszonyt a hadarásban.

– Örüljön neki, – felelte Anna kisasszony, és még mindig nem figyelt oda. Lerakta kirakatát az ölébe és hellyel kínálta meg Guszti bácsit a zsámolyon. De Guszti bácsi nemigen akart leülni. Menni akart. No de hova? Világgá, – adta meg magának a feleletet. Így aztán mégis leült.

Közben azonban Anna kisasszony mégiscsak észbekapott. Úgy látszik a kékhasú mégiscsak a lelkébe markolt.

– Hát maga ilyen gazdag? – nézett hirtelenűl fel reá.

– Igen, én most gazdag lettem, – felelte ő, – de mondja csak, mit csináljak a pénzemmel, mit vegyek magamnak érte?

– Adja nekem, – tréfálkozott előbb Anna kisasszony. – De hisz azt úgyse teszi. Akkor vegyen magának…

– Mit vegyek magamnak? Mit tudok én venni magamnak, – kiáltotta, mert úgy látszik, kezdett indulatba jönni. Még arcát is elöntötte a vér.

– Mire van nekem szükségem? – kiáltotta. Mondja meg, ha tudja.

– Vegyen magának egy zsiráfot az állatkertből, – tréfálkozott tovább is Anna kisasszony, aki ugyan jó lány volt, de úgy látszik, nemigen volt képes beleélni magát a mások helyzetébe. S Anna kisasszony aztán tovább beszélt és elmondta, hogy mostanában csakis a horgolt férfisálak divatosak és öt koronáért árúlják darabját a férfidivat-üzletekben. Őneki viszont darabját kettő ötvenért szállítaná valaki, ebből tehát egy kis tőkét tudna kovácsolni magának.

– Meglátja, még én is meghájasodom itt, ezen az aszfalton, – mondotta nevetve Guszti bácsinak.

Csakhogy most, viszonzásúl ő nem figyelt oda rá. Igaz, hogy nagyon érdekes dolgok történtek vele eközben. Guszti bácsinak volt ugyanis egy idősebb nővére, aki már körülbelűl ötven éve ment ki Amerikába. Őszintén szólva ő már nem is igen gondolt rá, most azonban az ő hangját vélte hallani. Egész tisztán hallotta a gyerekkorából jól-ismert hangját, amint ezt harsogta feléje s persze most is a megszokott szigorral:

– Minek keseríted el ezt a rongy kis életedet, ezt a pár napodat ami még hátra van. A Debreczen Szállodába akarsz menni? Hát ilyen szamár vagy? Mit akarsz te ott csinálni?

S ezek a szavak, bármi különösnek tetszik, bizonyos világításban voltak hallhatók.

– Mért nem veszel példát Little Tichről? – kérdezték tőle.

– Miben vegyek én példát Little Tichről? – ámuldozott az el-elboruló áprilisi napfényben Guszti bácsi. Csakhogy erre nem felelt a nővére.

– Hát nincs igazam? – riasztotta őt fel Anna kisasszony.

– De tökéletesen igaza van, – felelte néki Guszti bácsi rögtön, anélkül, hogy fogalma lett volna róla, miről is beszél Anna kisasszony.

– De a méltóságos úrnak is tökéletesen igaza volt, – folytatta a meglepett és most már erősen rábámuló Anna kisasszony felé – de milyen igaza volt. Új életet kezdeni most, – kérdezte tőle, aki mindebből nyilván már semmit sem értett ugyan, de, úgy látszik, máris belenyugodott ebbe is. Guszti bácsi tehát megelégelte mindezt és felállott.

– Hazamegyek most Anna kisasszony, – mondotta, – ha pedig nem megy a dolog…

– Ha nem megy, ráérsz akkor is felakasztani magadat, – felelte néki a szigorú nővér.

 

*

 

Aztán még sokáig ment, mendegélt Pest város utcáin, főként a belvárosban, míg eszébe nem jutott, hogy hiszen a Király utca elején van egy éjszakai virsli-árús, aki talán már fel is állította és befűtötte barátságosan zümmögő kazánját.

Az egyik toronyóra akkor már ötöt ütött.

Azt már ugyanis régen elhatározta, hogy ennél a virsli-árúsnál még ki fog ő egyszer kötni. Mert nagyon barátságos, hívogatós dolognak tartotta, hogy az ember ebben a rossz városban, a nagy idegenségben itt megállapodjon és hallgassa egy kicsit ezt a kazánt.

Így is tett tehát. Leült nála egy kis székre a járda szélén és megebédelt, sőt, meg is próbált beszélgetni ezzel a virsli-árússal. Megemlítette példáúl, hogy ő tudja, nagyon jól tudja, milyen nehéz dolog lehet téli éjszakákon itt kinn ülni a nagy hidegekben. Majd még így szólt hozzá:

– Tudja, én ma Little Tich-csel álmodtam, bizonyára ezért ízlik nekem annyira a maga virslije.

A virsli-árús erre értetlenül rábámult, majd mégis így felelt:

– Na ne mondja. – Amire Guszti bácsi, az öreg főpincér, úgy látszik, észbekapott, hogy hiszen hiába beszélne ő ennek is, tehát valljuk meg, egy kissé sértődötten cihelődött fel és innen is tovább állt.

És még ment, ment, jóideig rótta a várost, amíg el nem nyelte őt az alkonyat.