Morfium

Mindenekelőtt van szerencsém bemutatkozni, Kopper Ferenc kultúrmérnök vagyok. Itt mindjárt arra kérem Önöket, hogy ne méltóztassanak összetéveszteni hasonnevű unokatestvéremmel, aki hasfölmetsző egyetemi tanár, és aki nyilván épp olyan ostoba ember, mint én vagyok, csakhogy önérzete van, tetszik tudni? S nyilván nem szívesen venné, ha személyét összetévesztenék az ilyen senkiháziéval. Hogy miért nevezem sajátmagam senkiházinak, épp erről akarok szólni, ha megengedik.

Mindenekelőtt arról kell beszámolnom, hogy jóban vagyok Dr. F. Konstantin lélekbúvárral, aki egy nap így szólt hozzám:

– Tudod, azoknak az embereknek, akik valaha önképzőköri elnökök voltak, mondjuk a gimnáziumban, azoknak túlnagy igényük van az élettel szemben, s azt hiszik, hogy ugyanolyan méltóság illeti meg őket később is, mint amilyenben egykor részük volt. Tehát javarészt sértődöttek. Figyeld meg, ezek postagyakornok korukban is cilindert hordanak.

Már maga ez az észrevétel is meghökkentett engem, mert hiszen én vagyok az, aki önképzőköri elnök voltam, s bizony én is gyakran veszem fel szép, fényes cilinderemet. De ami a lényeg, én is a magyar póstánál vagyok alkalmazva és sértődött vagyok.

De barátom nem is hagyott sokáig kétségben aziránt, hogy milyen mértékben kell személyemre vonatkoztatnom e szavait. Egy más alkalommal ugyanis így szólt:

– Nem találod furcsának, hogy az emberek azt még hajlandók elhinni, hogy ők gazemberek, de hogy ostobák volnának, azt semmiképp. Két kísérletet tettem erre vonatkozólag, méghozzá az egyiket levélben. Mindkét esetben minden erőmmel, egész ékesszólásommal azt igyekeztem bebizonyítani, persze harag nélkül és szinte tudományosan, hogy az illető semmiházi tökfilkó. S mi volt az eredmény? Mindkét esetben ugyanaz volt, vagyis az emberek úgy tettek, mintha nem jól hallották volna, amit mondtam, s azt kérdezték, hogy fáj-e még a fogam, vagy azt mondták, hogy tévedés, ők nem Fehérváron születtek…

Nem részletezem tovább a dolgot, csak annyit közlök, hogy a harmadik alkalommal lélekbúvár barátom felfedte titkos szándékát és velem is közölte, hogy hiába hordom ilyen fennen cilinderkalapomat, végeredményében én is ostoba fráter vagyok, egy igazi senkiházi. S hogy mit szólok ehhez? – kérdezte tőlem.

Persze pofon kellett volna vágni a lélekbúvár urat, ez lett volna a dolognak egyik elintézése. Csakhogy nem ez történt. Melegen megszorítottam a kezét, s még mosolyogtam is, olyaténképpen, mint aki valami boldogítót hall, és azt mondtam néki:

– Én nagyon jól tudom, hogy ostoba vagyok s épp ezért hordom a cilinderkalapot. Kárpótlásul. – Ez a felelet annyira meglepte a lélektan búvárát, hogy még meg is ölelt, és végül is ezt felelte:

– Milyen tiszteletre méltó dolog ez!

 

*

 

És nemcsak tudtam, hogy ostoba vagyok, hanem már rég tudtam ezt. Ennélfogva már régen úgy viselkedtem – hogy is viselkedtem én? A telefonba például nagy nyomatékkal mondtam be a nevemet, az első szótagot élesen hangsúlyozván, hogy az illető kicsit megdöbbenjen hallatára. Aztán ez a lényeg, ha valamiről szó volt az emberek között s nekem is nyilatkoznom kellett, rendesen nem azt mondtam, amit én gondolok, hanem feltettem magamban a kérdést: mit szólna ehhez egy sokkal okosabb ember, mint én vagyok, mondjuk például F. Konstantin lélekbúvár, aki valóban nagyon okos ember is. S ezzel a módszerrel meglehetős nagy sikereket értem el.

De nemcsak ezzel. Ostoba embernek sokat kell hallgatnia, mikoris e hallgatás útján szép lassan megnő a tekintélye. Mert az emberek azt gondolják: Isten tudja, mi van ennek a fejében? Hogy milyen okosakat gondol. A beszédes emberek pedig, még az eszesek is, elszégyellik magukat jelenlétében.

Egyszóval: bár állandó, nagy lelki ellenőrzés alatt éltem, de kezdtem egész jól boldogulni. Munkáskérdésről volt szó például. Viszont én sose foglalkoztam munkásokkal – semmi közöm se volt hozzájuk soha. Ezért F. Konstantin lélekbúvár egy alkalommal össze is szidott, minthogy ő nagy szocialista volt és gyűlölködő ellensége Tisza Istvánnak. Én tehát lassan és nagyon óvatosan kezdtem mondanivalómat ebben a társaságban. Méltányosan. Tudtam, hogy vannak a társaságban Tiszának rajongói. Elismertem tehát Tiszának bizonyos képességeit, ahogy nemrégiben a lélekbúvár is elismerte. De azt is tudtam, hogy társaságunk többsége izgága, tüzes ifjakból áll, akik úgy várják szavaimat, szinte mint a kinyilatkoztatást. Minthogy olyan nagyon tekintélyes ember vagyok én. Lassan, fontoskodva elmondtam tehát, amit a lélekbúvártól munkásokról és munkáskérdésről hallottam, mégpedig óriási hatással. Az ifjak megtapsoltak engem, aztán azt kérdezték tőlem, hogy miért is nem lépek be a pártba?

– Milyen pártba? – Őszintén szólva, még azt sem tudtam biztosan, hogy van itt nálunk is valamiféle párt.

Ekkor azonban mégis nagyon elszégyelltem magam. Mivelhogy ezeket a szegény, tüzes fiatalembereket ennyire becsapni mégiscsak gyalázat. Ne mondjam-e el egyiküknek legalább: őszintén, alázatosan, hogy ki, mi vagyok és hogy voltaképp majmolás az egész életem?

De aztán ezt mégse tettem, inkább arra kértem az egyik fiatalembert, mondja már meg nekem, hol van ez a párt? És csakugyan beléptem a pártba. S itt elég szép karriert is futottam be. De erről majd máskor.

El ne felejtsem mondani, hogy ekkor már nemcsak ez a Konstantin nevű lélekbúvár volt az ideálom, hanem vetélkedett vele egy bizonyos Hajagos Jóska nevű futballista is, különösen nőügyekben. De egyébként is, minden tekintetben, sőt ez a Jóska kezdett túlsúlyba kerülni. Küzdöttek egymással lelkemben, mint két birkózó, és bizony-bizony az én Jóskám nemegyszer teperte le a busongó és okos lélekbúvárt. Sőt, én még szellemes is voltam egyetlenegyszer az életben, szintén eme Jóska révén. Éppen távozóban voltam a New York kávéházból, mikor egy ismerősöm megszólított.

– Milyen szép ez a télikabátod – mondotta szinte lelkendezve –, milyen finom kelme igazán… – Amire én tűnődést, szórakozottságot mímelve és végtelen távolságokba vetve tekintetemet, úgy, amint azt Hajagos Jóska szokta, így feleltem:

– Finom kelme bizony, őkelme.

Erre mindenki jót nevetett, aki a közelben volt.

 

*

 

Arról akarok mármost beszélni, hogy ideáljaim miként mondtak csődöt bennem.

Kezdjük az elején. Elhatároztam ugyanis, hogy megnősülök. Evégből olyan helyeket kezdtem felkeresni, ahol fiatal lányok vannak. Valamiféle turista egyesületbe iratkoztam tehát, úgy emlékszem, a villamos kocsivezetők turista egyesületébe, amelynek tekintélyes ember lévén, csakhamar elnöke is lettem. Ámde most az egyik ilyen kirándulásunkról akarok szólani. Szegény kis törekvő lányok gyűltek össze a Széna téren, s én elhatároztam, hogy ezek között is körülnézek. Hajagos Jóska ugyanis így oktatott:

– Nehogy gazdagon nősülj nekem. Szegény lányt vegyél el. Egy gazdagot sohase fogsz tudni kielégíteni. Az nem lesz hálás neked. De egy szegény lány… Az egész rokonsága is érted fog imádkozni.

Gondoltam: ez egy kicsit gyanús beszéd, futball-szaga van, de hátha rejlik benne valami nagy okosság is, ami énbennem nem rejlik. Nőügyekben tapasztalt ember ez, futballistákhoz ragadnak a nők. Odamentem tehát a várakozó lánycsoporthoz, és még mielőtt bemutatkoztam volna, elkezdtem szemlélődni. Ekkor történt a váratlan csoda.

Szó sincs róla, ezek között a proletárillatú, szegény kis lányok között néhány nagyon csinos is akadt, sőt kettő határozottan szépnek mondható. Ezek máris nekem riszálták magukat, mert a velük levő fiatalemberek nyilván megsúgták nekik, hogy én vagyok ama tekintélyes elnök, akit legalábbis mérnök úrnak kell szólítani. Egyszóval helyzetem jó volt ezekkel a ficsurakkal szemben, mert tudvalevő, hogy az ilyen szegény lányoknak mennyire szokott imponálni egy mérnök úr. Már éppen mosolyogni kezdtem, hogy odalépek, mikor valószínűleg mindnyájuknak nagy meglepetést okozván hirtelen elfordultam tőlük és megindultam ellenkező irányban, felfelé az egyik budai hegynek. Egy lány vette ugyanis arrafelé az útját, szintén egy fiatalemberrel. S az én szívemből ugyanakkor egy szózat emelkedett fel, mégpedig oly erővel, hogy magam is elcsodálkoztam rajta. A szózat így hangzott:

– Én ezt a lányt akarom feleségül venni.

Márpedig ilyen követelően határozott hangja csakis a serdülő fiúk szívének szokott lenni, viszont én már harminckét éves voltam akkor. Ez a hang követelő volt, s egyszersmind oly mámorító, hogy szinte elszédültem bele. És mért? Mert legősibb mivoltomnak megnyilatkozása lehetett, és eltolt előlem mindennemű eddigi ideált. Például ezt a Hajagos Jóskát is a fészkes fenébe küldte. Hajagos Jóska ugyanis így oktatott engem:

– Nehogy valamiféle dajnaféle személybe botolj bele nekem, mert akkor kitagadlak. Leveszem rólad a kezemet. Mert a dajnafélék olyan veszélyesek, hogy nemcsak a fejedet veszted el náluk, hanem még a diplomádat is. Elmehetsz utcaseprőnek.

Így oktatott engem lankadatlan türelemmel Hajagos Jóska. Márpedig ez a lány éppen ilyenféle volt. Valamiféle dajnaféle. Ez abban a szempillantásban látható volt rajta. Mert az összes tagjait dobálta, s oly dallamosan… vagy nem is dobálta? Én mindenesetre máris zenéket hallottam attól, amint ott ment. És azt gondoltam: bánom is én, ha dajnaféle. Én veszem feleségül, nem te. A fene egyen meg téged Hajagos Jóska.

Vagyis még egyszer mondom: saját, elföldelt egyéniségem gyűlölködve és követelőn lépett fel összes ideáljaim ellen.

Utánuk mentem tehát egy szűk, néptelen utcán fölfelé. És szavamra mondom, továbbá esküszöm, sőt kétszer is megesküszöm rá, hogy a következőket tapasztaltam, és hogy ez nem volt káprázat, hanem tényleges valóság. Ebben a szűk utcában a lány feje felett a levegő megtelt villamossággal és előbb remegett, aztán elkezdett táncolni. Még egyszer mondom: nem a lány kezdett el táncolni, hanem a levegő. Továbbá, mintha azt is susogta volna, amit egyszer egy Bököle Imre nevű ember mondott nekem részegen:

– Koma, te koma. Vagy megöleled az egész világot, vagy dögölj meg! – Ez a lány… hát igen, ahova ez lépett, minden utcakövön új élet fakadt.

Hogy én mennyire szédültem, azt el sem lehet mondani. Egyre följebb mentünk, s ez a lány, ahelyett, hogy egyre nehezebben lépegetett volna, egyre könnyebben lépegetett. Ez se fért a fejembe sehogy. Ezt a fiatalembert pedig, aki mellette ment, ezt a suttyót, ezt a semmiházit szemmel láthatólag kutyába se vette. Nem neki beszélt, hanem a levegőnek, mint mikor a szarvas lélegzik. Igyekeztem elébük kerülni, hogy olyan benyomást keltsek, mint valami szorgalmas ügynök vagy földmérő. Jó messzire elébük kerültem, s aztán megálltam egy ház előtt, mintha keresnék valakit. Mikor is hirtelen szembefordultam a lánnyal. Még mindig volt köztük legalábbis tíz méter.

– Igen, ez a lány lesz a feleségem, és ha belehalok is! – határoztam el véglegesen.

– Ez aztán a leánynéző! – diadalmaskodtam magamban.

A lány láttomra lesütötte szemét, és Isten bizony lassabban kezdte himbálni magát. Flúidum áradt belőle – erre is szavamat adom. Olyan volt, mint valamiféle legnemesebb állatja ennek a világnak. Az őzek ilyenek vagy a pávák? Valahol azt olvastam, hogy a hinduk egyes szép nők dallamos járását szent teheneik andalító, ringó járásához hasonlítják… Hát ilyen volt ez a lány is. És ezt ne vegyem én el, Hajagos Jóska? Tőlem akár meg is repedhetsz, mégis elveszem.

 

*

 

Elég ebből annyi, hogy ezt a pár sort a fegyházban írom. Az történt velem ugyanis, hogy hivatalomban sikkasztottam. Bár, hiszen el is menekülhettem volna a gyalázat elől külföldre, de nem tettem, mert nem tudtam nélküle élni. Olyan lett ő nekem, mint a morfium. Hiába szabadkoztam, esküdöztem barátomnak, hogy elmenekülők előle, nem lehetett. Ilyen rosszul jártam tehát mélyen tisztelt, igazi egyéniségemmel.

Igaza lett tehát Hajagos Jóskának. Rá kellett volna hallgatni, aminthogy nekem mindig is másra kellett hallgatnom.