Boszorkányos éjszakák

Minek nevezzem? Falúnak? Nem volt ez falú kérem, valamely rejtélyes település volt, alig néhány házból álló, New Peebles nevű város közelében s itt volt az én apám vízimolnár. A kis település lakói pedig néma bányászok voltak, illetve inkább rosszkedvűek, vagy félénkek? akiknek nemigen volt kedvük beszélni. Házacskáik pedig megintcsak olyanok voltak, mint ők maguk. Úgy tetszett, hogy miután megépűltek, valaki sapkájuknál fogva benyomkodta őket a földbe: mert ferdék voltak az istenadták, csapinósak… egy erre vetődő idegen az egyik láttára ki is fakadt.

– Hej az istállóját, – mondta, – itt minden háznak fogfájása van?

Ezzel szemben mi voltunk most itt a grófok. Ez pedig úgy értendő, hogy csakugyan volt itt egy települő, aki kijelentette, hogy igenis, ő Amerikában is gróf s ezért egy domb tetejére építette házát, mégpedig jókora magas falakkal, szinte várszerűen. S már most vegyünk ehhez néhány vasajtót is és keresztvasakat az ablakokba, – amely keresztvasak különben a többi fogfájós házban se hiányozhattak, valamint a hálószekrényekről a gépszerkezetű pisztolyok sem, mivelhogy az úgynevezett repülő rablóktól még mindig tartani kellett… Egyszóval a mi házunk már mindezeknél fogva is sokkal tekintélyesebb volt a többinél. (No lám, most majdnem elfelejtettem beszámolni róla, hogy hiszen a gróf úr, az osztrák Herr von Nikolaus Niczky elment magának gazdag özvegyet fogni feleségül Csikágóba és apámnak adta bérbe házát, négy jókora szobával.) És most vegyük még ehhez apám rettenetes méltóságát, amelytől mindnyájan nyögtünk ebben a nagy házban s amelytől nemcsak mi reszkettünk idehaza… mert hallgatag volt ő is, de amellett morózus szúrós szemű és kíméletlen, egyszóval igazi tirannus. Mondta is az egyik bányász:

– Majd fogjatok le, ha egy nap agyon akarom vágni. – Ám ez mindegy is ma már.

Amiről itt beszélni akarok, az csak annyi, hogy bizony furcsa éjszakákat éltünk mi meg ezen a vidéken. Ezt ott kell kezdeni, hogy itt mi úgyszólván mindnyájan magyarok voltunk ezen a településen, de a szomszédos községek népsége nem az volt. Mi tehát megtartottuk eredeti magyar nevünket, nem így azonban ez a néhány magyar, aki a szomszédos Belem nevű falvacskában lakott. Ennek legszélsőbb szélén, jó messzire a falutól egy Gold nevű házaspár lakott három gyerekével, – ezek nevüket Gouldra változtatták s az országút mellett lévén házacskájuk, egy kis űzletet is nyitottak itt, afféle vegyeskereskedést. S ez az űzlet egyre jobban ment aztán, minthogy jó árujuk is volt nekik s Gould úr kezdte megszedni magát, mikoris automobilos banditák nemcsak kirabolták őket, hanem ki is irtották az egész családot. Egy vér volt egész lakásuk még másnap is. Hogy mi szükség volt ennyi kegyetlenségre, senki se tudta meg soha. A rendőrség épp e kegyetlenség miatt rögtön délvidéki indiókra, de cigányokra is gyanakodott s valamely különös véletlennél fogva csakugyan sikerült is két barna fickót elfognia (ez a véletlen pedig annyi volt, hogy a gazemberek Gouldék háza előtt elgázoltak egy szkunksz nevű állatot s ennek az autó elején tapadt rettenetes acetilénhez hasonló bűze vezette aztán állítólag nyomra a rendőrök kutyáit) –, szó, ami szó, egy ideig csend volt itt aztán, amíg megint nem kezdődtek a rablások és öldöklések ezen a vidéken.

S mármost mit mondjak? Apám szinte elkészült rá, hogy ezek után ránk is sor fog kerűlni, mert mi is jómódúak vagyunk, – mondotta, de továbbá szinte még kínálkozunk is, minthogy a településtől mi is majdnem olyan elkülönülve élünk itt a dombon, mint szegény Gouldék kinn, a széles országút mentén. Ennélfogva még több pisztolyt helyezett el szanaszét a házban, még jobban beszögeltette ezt meg azt, már nem is emlékszem rá, mi mindent, továbbá két vészjelző szirénát is szereltetett a ház tetejére, – egyszóval, nagyon meg voltunk mi illetődve-riadva s annál érdekesebb, hogy ezzel szemben néhány munkáslány éppen hozzánk menekedett, vagyis ezek megkérték apánkat, hogy a két jókora kamránk egyikében adjon nekik szállást, mert, mint mondották, odalenn a teknőben (mármint a lapályon) könnyebb megfulladni, mint itt, ahonnan mégiscsak nagyobb lármát is lehet esetleg csapni, éjszaka… egyszóval a falúban is féltek az emberek kétségtelenűl.

Mindezek után pedig el kell képzelni a mi fekete éjszakáinkat. Itt ugyanis a mi vidékünkön vannak olyan csillagtalan, fülledt sötétségek, már rövidesen alkonyat után is, hogy még a felnőtteknek is borsódzott tőle a hátuk, hát még nekünk, gyerekeknek, ha ilyenkor kidugtuk orrunkat ebből a házból, mármint, el ne feledjük, a végzetes csendnek e szigetéről.

Igen, idefenn korán este lett s mondom, végzetes lett a feketeség s már nem is mozdult semmi, vagy nem is mert mozdulni? Legfeljebb ha a nálunk lakó kisasszonyok sétálgattak még odakinn a ház közelében udvarlóikkal, mielőtt elűltek volna fészkükön, mint a madarak. El kell képzelni, hogy milyen volt az, ha ilyenkor kinyílt egy-egy ajtó s a nehéz fény úgy borúlt ki rajta, mintha maga az aranyos tűz zuhanna rá az éjszaka kormos, fekete bársonyára, hogy az ember félénk szíve mindjárt fürödni akart volna benne.

Eddig mindez hagyján volna. Mikor is egyszer az történt, hogy a nehéz függő lámpa, nem tudni mely oknál fogva, leszakadt a mennyezetről és egyenesen az asztal közepére, bele a friss ángolnából készült remek hallevesbe. És mit mondjak? ettől még nem is ijedtünk volna meg, sőt, inkább hajlandók voltunk ezen nagyokat nevetni nénémmel, Erzsébettel, akármennyit dühösködött is apánk. Gyertyákat szedtünk elő, meggyújtottuk és igyekeztünk nagyon ügyesek lenni a vacsora dolgában. Nemsokára tehát sült tojás, valami gombaféle és almalekvár-konzerv került az asztalra. Mikoris egyik vendég kisasszony réműlten szaladt be hozzánk ezernyi bocsánatot kérve, hogy ő nem mer lefeküdni és nem tudja, most mit csináljon, menjen-e ki a rémítő sötétbe, mármint vissza a nagynénjéhez, mert nála is az történt, hogy a függőlámpa az ő szobájában is lezuhant, minélfogva egy kis petróleumos tűz is ütött ki nála, amelyet azonban szerencsére el tudott oltani mindenféle pokrócokkal. S ettől a híradástól már nekünk is torkunkon akadt a falat, még Erzsébetnek is, aki pedig soha se mutatkozott eddig ijedősnek. Hát még mi lett akkor, mikor ómama a szoba egyik sötét sarkából elkiáltotta magát:

– No te Jézus, a meggyilkolt Gouldék üldöznek minket!

– Most már csak az a kérdés, hogy melyik? Az asszony-e, vagy a férfi? – kérdezte apánk.

– No, jól nézünk ki, – jegyezte meg még Erzsébet is és képzeljék, még keresztet is vetett.

Hát aztán mégis ágyba vergődtünk valahogy. Persze elaludni nyílván egyikünk se tudott, annál kevésbé, mert éjfél után a padláson valami, vagy valaki kotorászni kezdett. Mikor már túlsokáig kotorászott, bekopogtam nénémhez, akinél különben is égett a lámpa és így szóltam hozzá:

– Erzsike cukros, figyelj ide, odafönn valaki hurkát süt a serpenyőn, még a szagát is érzem.

– Már megint hülyűlsz te hülye. Ne röhögj mindenen mint a fakutya, inkább imádkozzál, – felelte nekem ő.

– Te olyan vallásos vagy? – ámuldoztam én, – azt nem is tudtam.

– Én nem vagyok vallásos, – mondotta suttogva és mégis dühösen Erzsi, – csakhogy ez mégis borzasztó. Hát nem borzasztó? Rettenetes ez a sok vér. Még most is magam előtt látom Gouldékat. Eddig nem szóltam, de most megmondom, hogy nem tudok tőlük aludni. No de hányszor!

– Hiszen nem te ölted meg őket, akkor mi bajod van velük? – kérdeztem én. Csakhogy ekkor megszakadt beszélgetésünk, mert apánk nyögése lett hallhatóvá, vagyishát, mint látható volt, ő se tudott elaludni.

Mindezt én még nem is vettem volna olyan nagyon komolyan, – tudja az ördög mért nem? egészen addig a pontig, mikor velem is a következő történt:

Néném szobájából kis, sötét folyosón kellett a saját szobámba vissza mennem, mikoris kilépvén nővérem ajtaján, akkorát kiáltottam, vagy ordítottam, hogy a ház megrengett belé. Mert a folyosó végében ott állt egy rémalak (én persze most már kísértetnek néztem) vagyis valaki, földigérő hálóingben, gyertyatartóval a kezében. Itt meg kell jegyeznem, hogy ómamának kiaszott, kiégett, szikkadt arca azokra a rajzokra emlékeztetett engem pici gyerekkorom óta, amelyek valamely régi, padlásról előkotort könyvben emberi koponyákat ábrázoltak. Szóval, most is halálfejűnek néztem őkelmét.

– Mit ordítsz? Persze, hogy a Gouldék vannak odafönn, – azt mondja nekem, illetve hát apámnak is, Erzsinek is, mivelhogy persze, azok is kidugták a folyosó felé orrukat ordításomra.

S ez így ment körülbelül három napig, hogy odafönn sütötték a kolbászt. Eközben apám nappal végűl is végig vizsgálta a padlást, hogy nem fészkelte-e be magát valamiféle állat oda, menyétféle, vagy denevérféle, de nyoma se volt ilyesminek. Mikor aztán harmadik éjjel se lehetett aludni, apám fogta magát és felment viharlámpával a padlásra. Csodáltuk bátorságát, de csak egy ideig. Mert, hogy nem jött aztán vissza félóra után sem, elkezdtünk mindnyájan rettenetesen félni. S mikor aztán további félóra múlva se jött, ómama fogta magát, keresztet vetett és felment utána. Mi pedig Erzsivel szintén legalább odáig merészkedtünk, hogy elmentünk a padlás gádorjához és lestük, mi lesz. S íme: egy perc múlva rettenetes sikolyát lehetett hallani s mint a tébolyult, bukdácsolt le a padláslépcsőn. Csak mikor lejött, akkor eresztette el a gyertyatartót. Az lezuhant, miközben ő ezt a szót nyögte ki:

– Meghalt.

– Kicsoda halt meg? Édesapánk? – kiáltotta Erzsi és nyomban elájult ő is.

– No jól nézek ki, – gondoltam én magamban, mivelhogy ez már a kómikum határát súrolta. – Itt állok egy halottal és két ájúlt nőszemélylyel ebben a derengésben egyedűl. S amellett, valljuk be, voltaképp nem is merek fölmenni a padlásra, mert ott esetleg engem is agyon vág valami.

No de aztán mégiscsak fölmentem. Szerencsére már erősen pitymallott, így hát rögtön megláttam a holttestet. Viharlámpáját ő is görcsösen szorította bal kezében. Ez a lámpa nem égett már, ki volt aludva.

– Mármost hogy vigyem én le ezt a rettenetesen nehéz testet egyedűl? – kezdtem el tűnődni magamban. (Meg kell jegyeznem, odafönn én már semmit se féltem, csak annyit állapítottam meg, hogy voltaképpen milyen melegség, fülledtség van egy ilyen padláson.) Mikoris szerencsémre megbotlottam a halott lábában. Ez már bizony sikoltó rémület lett volna számomra is, ha e pillanatban a halott nem űlt volna fel és nem mordúlt volna rám.

– Mit keresel itt? – kérdezi tőlem.

– Hogyhogy mit keresek itt? Hiszen maga meg volt halva, vagy nem is tudja talán?

– Meg voltam halva? – mormolja. – Valami rettenetes látomás volt itt, az igaz. – Ennyit volt hajlandó elárúlni. Harapófogóval se lehetett volna többet kivenni belőle.

 

*

 

S mármost hadd mondjak valamit a mi ómamánkról is, mert muszáj itt róla is beszélni. Ott kell kezdenem, hogy legőszintébben szólva, voltaképp nem is tudom biztosan, ki volt. Ómamának hívtuk mindig, de hogy kinek az anyja volt? Korán elhunyt anyánké-e, vagy netán apánké? Ez, bármily furcsán hangzik is, sohase tisztázódott teljesen. Vagy netán a nagyanyja volt-e apámnak? Mert még az is lehet. Határtalanul öregnek ismertük mindig s ezenfelűl nem szerette őt egyikünk se, illetve, én semmiképpen. De lehet, hogy Erzsi egy kicsit talán.

S hogy én mért nem szerettem? Majdnem meg tudom mondani még ezt is. Kezdjük el ott, hogy már azért se szerettem, mert táncos természet volt, – képzeljük el, egy öregasszony. Igaz, fürge volt még mindig, mint valami menekülő egérke: még az előbb itt volt, aztán huss, egy pillanat alatt eltűnt és sohasem lehetett tőle biztonságban az ember, hogy mikor hol bukkan fel és hogy nem hallgatódzik-e? De maradjunk a táncnál. Hányszor lestük meg őt Erzsi nénémmel, mikor a konyhában rádiószó mellett főzőkanállal kezében táncolt. Egyszer még rá is nyitottunk ilyen pillanatban s ő magasra emelve a főzőkanalat így szólt:

– Látjátok? Ez a szeretőm.

Hej de rettenetes volt ezt hallani. Erzsi néném akkor mégiscsak válaszolt erre nekem. (Mert némineműképp a bizalmasának tekintett annak ellenére, hogy ő akkor már tizenhat éves volt, én pedig csak tizenkettő.) Egyszóval, mikor iszkoltunk kifelé a konyhából (mégpedig Erzsi szigorúan összevonva szemöldeit, én ujjammal befogva füleimet), Erzsi ezzel a magyarázattal szolgált:

– Kétségtelenül van benne valami túlvilági.

– Ördögit akartál mondani? – kérdeztem én.

– Nem tudom, lehet, – felelte ő.

Vagyis idegen volt számunkra s mindvégig az is maradt. Most is mit csinált éppen ezekben a gyötrelmes napokban, mikor úgyis el voltunk árasztva hidegleléssel? Férfiruhát öltött, csizmát húzott, rágyújtott egy jókora pipára és lement a ház előtti sötétbe. S mikor a két kisasszony lejött szellőzködni, nyilván a vőlegényüket is várni… Nagy sikoltásokra lettünk figyelmesek. Hát nem megtámadta a lányokat és el kezdte őket kényes helyeiken csipkedni? Erzsi néném ekkor is nagyon elkomolyodott és megint nagyon csóválta ehhez a fejét.

– Hátha ezt az egész kalamajkát is ő csinálja velünk? – kérdezte tőlem, ezekkel a Gouldékkal, meg a padlással?

– Hogyhogy? – kiáltottam fel. – Egyedül csinálja, vagy embereket fogad fel?

– Nála minden lehetséges, – felelte Erzsi és egy kicsit ravaszkásan még el is mosolyodott.

S aztán volt még egynéhány olyan boszorkányos éjszakánk… S ezekből aztán véglegesen és egész határozottan azt a hitet merítettük, hogy igenis, ő csinálja az egészet. De hogy honnan vettük ezt, erről fogalmam sincs és annál kevésbé, mert semmi kapcsolatban nem volt vele, bármelyiket veszem is. Az egyik, röviden szólván körülbelül így folyt le:

Egy éjszaka Erzsók égő gyertyával benyit hozzám és azt mondja:

– Te, kelj fel, mert az alsó úton autó állt meg. – Ennélfogva ki is ugrottam rögtön az ágyból. S attól fogva hallgatództunk.

S íme, csakugyan mintha csizmás léptek közelednének felénk, igaz, hogy nagyon ovatosan.

– No hiszen, most kezdődik a hadd el hadd, – mondtam én. – A Gouldék nyisszantói, úgy látszik, most végre idejönnek.

– Félsz? – kérdezte Erzsi.

– Nagyon! – feleltem én.

– Én is, – mondotta nővérem és rámnézett. Nagyon sápadt volt. Tovább füleltünk tehát a falon át, minden erőnkkel füleltünk.

És csakugyan. A lépések egyre közelebb hangzottak, aztán a gyilkosok megálltak odakinn és mintha tanácskoznának. Még valami mormolásfélét is véltünk hallani.

Aztán megint kipp-kopp, mentek odébb.

– Úgy látszik, körüljárják előbb a házat, nézik, hogy hol lesz a legjobb nekitámadni.

– Gyere, menjünk fel a padlásra és lőjjünk le rájuk két pisztollyal, – mondtam én. És tényleg, fel is mentünk és most már minden félelem nélkűl. Csakhogy senkit se láttunk odaföntről, viszont némi mormolás megint hallható volt.

– Újra tanácskoznak, – mondtam én.

Lementünk tehát, hogy felköltjük apánkat. Csakhogy nem kellett felkölteni, már úgyis fenn volt.

– Íme a bizonyság, hogy csakugyan itt vannak.

Apánk pedig kinyitotta az egyik ablakot, körülbelűl ott, ahol a gyilkosok tanácskoztak (megtehette, mert beépített, kosaras vasrács volt az ablak előtt), és így kiáltott ki a messzi sötétbe:

– Hozd a puskámat, hadd lövök ki vele a kutya szentségit. – Ebben a pillanatban rohant be közénk hálóingében a mi halálfejű ómamánk és így kiáltott:

– Bontják a falat a rablók. – Amire mindnyájan odaszaladtunk, ahol csakugyan holmi kopácsolás lett hallhatóvá. S erre aztán olyasmi történt, amire igazán nem készűlhettünk el. S ezért volt az, hogy máris összenéztünk Erzsivel és mind a ketten bólintottunk. Mert nagy szamárul ebből állapítottuk meg újra és mind a ketten egyszerre, hogy igenis, ómamánk keze van az egészben. Holott hát, ha ma is meggondolom, hogy is lehetett volna benne a keze?

Az történt ugyanis, hogy apánk felrántotta a másik ablakot is és csakugyan kilőtt a sötétbe, arrafelé, ahonnan a kopácsolás hallatszott.

A lövésre pedig előbb erőteljes nyerítés hangzott, majd eszeveszett röhögés.

S hogy mi volt ez, ma se tudom. Később úgy beszéltük meg Erzsivel, hogy valószínűleg ugratni akartak minket holmi gyűlölködő emberek. Főként arra a bányászra gondoltunk, aki azt mondta egyszer apámról, hogy:

– Majd fogjatok le, ha agyon akarom vágni.

E külső röhögés ellenére se tudtuk persze a szemünket lehunyni reggelig. Mikor is Erzsi jó, erős teát csinált reggelire, pirított kenyérrel. Ez nagyon jól esett. Ám ezt csak mellékesen mondom.

 

*

 

Aztán volt még egy utolsó is, amely után véglegesen csend lett. S ez az éjszaka csak ennyiből állt:

Hogy ómama bejött hozzám éjszaka és közölte velem, hogy egy kisbaba sír odakinn az ajtó előtt. És azt kérdezte: mit csináljunk? Ő nem meri kinyitni a külső ajtót, mert hátha valami boszorkány sír odakinn és valami gonoszra akar vezetni minket.

Mit csinál ilyenkor az ember? Megint felköltöttem a jó Erzsit és elmondtam neki a dolgot.

– Bánom is én, hagyj aludni, – mondotta ő. – Megint tréfát űz velünk valaki.

– Nem hallod? – mondtam én.

– Nem hallod? – kérdezte ómama is. Tehát megint füleltünk egy ideig mind a hárman. De aztán Erzsi így szólt:

– Föl ne költsd apát. Hadd sírjon. Egye meg őt a fene. – És befordúlt a fal felé.

Csakhogy reggel már nem volt ilyen hősies őkelme. Minthogy egy gyönyörű szép baba volt odakinn az ajtó előtt egy kosárban és édesdeden aludt. De igazán úgy, mint az angyalok. Egy cédula is volt kosarában, amelyen, magyarúl ugyan, de nagyon rossz írással és helyesírási hibákkal tűzdelve a következő állott: – Visza kűdöm anak, aki csinyátta. It van, egyék meg.

No mármost kié ez a gyerek, és hogy jutunk mi ehhez, – álmélkodtunk mi Erzsivel.

Apánk arca pedig olyan vörös lett dühében, hogy gutaütéstől kellett tartanunk. Föl-alá járt és dúlt-fúlt szemlátomást. Egyszer egy tigrist láttam prüszkölve, őrjöngve így fel-alá szaladgálni ketrecében. S ami a legkülönösebb volt: ránk vetett szemrehányó pillantásokat, mondhatni szörnyűeket. Ami persze, érthetetlen volt.

Itt meg kell jegyezni, hogy ez a kíméletlen tirannus, mármint a mi édesapánk, egyetlen lény iránt érzett respektust, sőt, valószínűleg félt is tőle és ez Erzsi volt, a néném. Ha ő jelen volt, akkor szemlátomást uralkodni próbált magán, sőt, néhányszor azt is észrevettem, hogy meghunyászkodik előtte. Ennélfogva Erzsi bátran lehetett még szemtelen is iránta, – most is az volt.

– Mit néz úgy ránk? – kérdezi tőle. – Meg van maga bolondúlva? Csak nem képzeli, hogy bármi közünk van ehhez a gyerekhez? Hogy netán az enyém? vagy ezé a szegény, ostoba Gecsőé? (Ez én lettem volna, mármint ostoba is, meg szegény is.)

– Jó lesz, ha nem hűtöd annyit a szájad, – felelte néki apánk, nála szokatlan szelídséggel. (Azért nevezem ezt szelídségnek, mert mindenki másnak, nekem is a fejemhez vágott volna valamit, ha így merek beszélni vele.)

– Ni-ni. Cö-cö. De édes, – mondotta eközben ómama, letérdelvén a kosár fölé.

– Gyere be velem a másik szobába, – parancsolt rá apánk Erzsire hidegen, megvetőn.

Sokáig maradtak aztán odabenn s mikor kijöttek, rendkívül hallgatagok voltak mind a ketten. Néném egy szót se volt hajlandó elárulni abból, ami köztük odabenn történt. Végűl azonban, néhány hónap múlva mégis okosabbnak látta, ha változtat magatartásán.

– Azt akarom, – mondotta, – hogy jobban szeresd ezt a szegény kis porontyot, mert ez a mi testvérünk.

– Hogyhogy? – kérdeztem én.

– Apánk gyereke, – felelte Erzsébet és lesütötte ehhez a szemét.

– Mit sütöd ehhez úgy le a szemedet? – kiáltottam én. Micsoda marhaság ez? Még te is? Mi van ezen szégyellni való? Vagy az egész emberiségnek szégyellnie kell talán, hogy a világra jött?

– Ne ordíts, – mondotta Erzsi. – Nem kell, hogy a vénasszony meghallja, hogy mit beszélünk. Apa különben is megesketett, hogy ezt a titkot nem árulom el senkinek, csakhogy, látod, muszáj. Mert neked tudnod kell, hogy ez a mi testvérünk. Ami pedig apát illeti, hát persze, szokása szerint: előbb agyon akart vágni még engem is, meg mindenkit, aki ekkora szégyent hozott az ő tisztességes házára…

– Mit beszél ekkora badarságokat? – mondtam neki én. – Mi köze van a gyerekszületésnek a tisztességhez?

– No ne tedd már magad olyan édesnek és naivnak, – dühöngött ő. Igenis, hogy van köze hozzá, – ordított bele az arcomba. És hogy ő neked kitépi a füleidet, kiveri a fogaidat…

– Hát igazán elment az esze? – kérdeztem tőle szelíden. – Feltételezi, hogy egy tizenkét éves fiú…

Hogy ő igenis már hallott ilyet…

– No akkor én már megyek is, – mondtam néki és fel is álltam. – Máris viszem be a gyereket, sajátkezűleg viszem be a new-peebles-i lelencházba. – S a kezem már rajta volt a kilincsen, mikor apánk utánam rohant s a vállamra borúlva elkezdett zokogni. S akkor már persze nem is kérdeztem semmit, – mesélte Erzsi.

– Úgy látszik, a zsarnokok közt vannak olyanok is, akik belűl voltaképp igen bizonytalanok és lágyak és voltaképp egész életükben ezt palástolják, – tette még hozzá.

S mármost minek is folytassam? Elég ebből annyi, hogy ez volt a mi kistestvérünk regényes életének első fejezete. A többit persze nem mondhatom most el, de talán majd máskor.

Ómamáról pedig még csak annyit akarok megjegyezni, hogy mielőtt meghalt, jó ideig eszméletlenűl feküdt s ezalatt az ágyban táncolt. Vagyis delíriumában úgy rúgkapált a lábával, majd kirúgta az ágy végét. S eközben fogait összeszorítva, a szemöldeit szigorúra ráncolva ezt kiáltotta ki a világnak:

– Én dolgozok, én táncolok.