A gitáros^*

Nem valami messziről, innen a közelből való az a kis történet, amelyet itt elmondok.

Adatik egy szegény asszony, akinek férjét megölte egy lovasrendőr. Ez úgy történt, hogy a férj, aki kötélverő segéd volt s amellett házmester, részt vett egy nagy munkásfelvonuláson. – Ronda cucilisták, – kiáltotta itt egy lovasrendőr. – No majd jönne még maga is közénk, – felelte néki a kötélverő. Amire a lovasrendőr úgy megkardlapozta, hogy egy hét múlva, hogy hogy nem, belehalt.

Itt maradt tehát a felesége egy kislánnyal, és teli gonddal. A háztulajdonos jószívű ember volt, meghagyta a házmesterségben, a lakással tehát nem volt baj, csak épp, hogy a többit meg kellett keresni valahogy. Hol mosóné volt, hol takarítóné, – a sors jól megtanította őket, őt is meg kislányát is a szerénységre. A töpörtő ilyen emberek számára nagy jótétemény, meg a csemege kereskedések maradéka-vagdaléka, amely esténként nem sok garasért kapható. S így aztán eltengődtek mindaddig, míg a kislány be nem állhatott valami üzembe munkáslánynak.

Attól fogva víg élet kezdődött náluk: a paprikáskrumpli és aludttej bohókás világa. Hát nem édes dolog-e az, hogy az ember dolgozik, meg dolgozik abban az üzemben és előre tudja, hogy meleg paprikáskrumpli várja otthon, vagy pláne ha grenadírmars.

S el kell mondani erről a kislányról, hogy remek, jó kislány volt: dolgozott és dolgozott a mamáért, zúgolódás nélkűl s hogy a mama is jó asszony volt, azt is bizvást megállapíthatjuk, mert ő is szívesen dolgozott a kislányáért. Igy hát nagyon jól megvoltak. S így múltak, röppentek az évek, az életük semmiféle jajos hangot nem adott s ha meggondoljuk, már maga ez se kicsiség. Sőt, egész évtizedek múltak el így s mire felocsudtak, íme: a karcsú, sáppadt, szőkehajú kislány már harminc éves volt. Harminc lett zúgolódás nélkűl, ez úgy igaz, ahogy állítom. Mikoris a mamája egy nap így szólt hozzá meglehetős aggályosan. Megállt a konyha küszöbén és összevont szemöldökkel hallgatott előbb, majd így szólt, kezében egy nagy tányér levessel:

– Férjhez kéne menned, már harminc éves vagy.

– Igen, igen, gondoltam én is rá mostanában, – felelte Emer, akinek születésekor a korházi apáca az Emerencia nevet adta.

És annál inkább gondolt erre mostanában Emer, minthogy a napokban Subák Mátyás sütőmester így szólt hozzá:

– Vörös ember, vörös ló, – szokták mondani, – hogy az egy se jó. Nos én vörös ember vagyok és mégse vagyok rossz, mert igaz, azt akarom, hogy nekem minden nagyon jó legyen, ez igaz. Csakhogy ha másnak amellett szintén jó valami, én azt se bánom, igaz-e? Akkor mért volnék én rossz ember? Ha vörös vagyok is. Hát ez most is így van. Mert azt mondom: maga Emer kisasszony keresi a kenyeret, én meg csinálom. Mármost mért ne lehetne ebből a kettőből egyféle dolog: magának nem köll keresni, mert csinálok egy kicsit többet és akkor magának is van, nem kell többet keresnie, nincs igazam? Mit szól ehhez a kisasszony?

A kisasszony végignézett erre a sütőmesteren és mégegyszer megállapította, hogy lábai szélesek, mint a cipók s a kezei, mint két sütőlapát. Azt kérdezte tehát tőle:

– No és? – Amire Subák Mátyás:

– Nincs no és édes kisasszony, – felelte néki. – Nincs no és, mert ennyi az egész. Illetve még egy valami van itt. Az én boldogúlt feleségem Angliában szolgált, mint szobalány és azt magyarázta nékem, hogy ott az emberek nem kenyeret keresnek, ők azt mondják ott, hogy vajas kenyeret keresnek. Hát ezt is lehet énnálam, – mondotta Subák Mátyás. – Még csak keresni se kell magának a kenyeret és mégis kenheti rá a vajat. Megszegi a kenyeret és rákeni. Mit szól ehhez a kisasszony.

Emer megint végignézett rajta és azt kérdezte:

– És mit követel maga ezért? Szerelmet? Minthogy hozzászoktatta magát ahhoz a gondolathoz, hogy az emberek semmit se adnak ingyen. Amire a sütőmester így felelt:

– Az én főnököm már fiatal koromban így szólt hozzám: – Mátyás, te művész vagy. – Ezt azért mondta, mert én, ha szétmorzsolom két ujjam közt a lisztet, akkor előre meg tudom mondani, hogy meddig kell keletni, dagasztani, hogy mennyi krumplit bír el, egyszóval, hogy mit kívánhatok én attól a liszttől. Ezt előre tudom, pedig a liszt semmit se beszél, maga pedig beszél kisasszony, hát hogyne tudhatnám akkor, hogy mit várhatok én magától.

Emer mindezt összevont szemöldökkel hallgatta, végűlis minderre így felelt neki:

– Hát jó. Majd meglátjuk.

 

*

 

Csakhogy volt itt még egy kis baj. Illetve, a mi silány, emberi körűlményeinkhez képest nem is kicsi, elég nagy. S ez a következő volt:

Meg kell előbb jegyezni, hogy mindez Ujpesten történt, a Borz utca környékén, ahol egy kis házban volt a kisasszony mamája házmesterné. Itt laktak ők a félemeleten egy elég tágas szobában, ahol azonban a kisasszony nem szívesen szokott tartózkodni. Volt nékik ugyanis az alagsorban egy kis kamrájuk, ahol a varrógépe is állt, ő ide szeretett lemenni mindjárt tavasz kezdetén, mert itt egyedűl volt. S itt történt a baj.

Ha ennek a kis kamrának ablakát kinyitották, akkor a föld szintjéről egyenesen be lehetett ide lépni, ezért mindig kicsit ijedelmes volt, ha valaki elment a nyitott ablak előtt, hátmég ha egész arcával behajolt ide. S ez történt egy tavaszi alkonyatkor.

– Ne énekeljek magának szép kisasszony? – kérdezte egy nevetős, széles arcú valaki, akitől úgy elborúlt a világ, mintha sárkány akarna bebújni a kamrába. A kisasszony felsikoltott, amire a sárkány rögtön visszahúzódott.

– Oh édes kisasszony, nem akarom én megijeszteni magát, éppen ellenkezőleg. Vándorénekes vagyok, bujdosó lengyel, hallgassa meg kérem a dalaimat.

– És mit követel maga ezért? – kérdezte a kisasszony.

– Oh, – azt mondja a sárkány, – mit is követelnék? Már régen nézem itt magát, valahányszor elmegyek itt, mindig nézem, keresem… tisztességes ember vagyok, Kadét Mátyás cigánypincérnél lakom a Bokréta-utcában, kérdezze meg tőle, hogy ki vagyok én? ő tudja. Úr voltam én, fínom úr, de el kellett menekűlnöm az uraságból. Hallgassa meg ezt a dalomat.

S csakugyan elénekelt gitárja pengetése mellett egy dalt, amelyen nagyon kellett nevetnie még ennek a szigorú kisasszonynak is. Arról szólt, hogy a hold odafenn mennyire megtisztelve érzi magát, ha csak rá is néz a kisasszony, ha pedig még rá is mosolyog, akkor majd megbolondúl s örömében peregni kezd.

De aztán énekelt egy komoly dalt is, a kisasszonynak legalábbis úgy tetszett, hogy nagyon komoly, ez arról szólt, hogy Diósgyőr felett a sasok mennyire vetélkednek egymással: följebb és mindegyre följebb szállnak, keringve körkörösen, mintha valami olimpiai verseny volna köztük, hogy ki éri el előbb a napot.

S ezt a dalt mindennap el kellett énekelnie, a kisasszonynak annyira tetszett. De énekelt más dalokat is s ezekhez törökülésben űlt le az ablak mellé, hogy jól pengethesse gitárját, – volt úgy is, hogy elmondott egy-egy szép mesét, amelyek hazája hegyeiből jöttek el vele ide. Néha utcagyerekek, sőt felnőttek is állták körűl s azok is hallgatták, ilyenkor a kisasszony elfüggönyözte szobáját.

De hogy el ne feledjem, még egy vers tetszett neki rendkívülien. A címe volt: Nem lehet visszaszaladni. Már nem emlékszem biztosan a tartalmára, illetve csak homályosan emlékszem rá, ennélfogva azt se tudom biztosan, hogy mért tetszett annyira a kisasszonynak. Körülbelűl arról volt szó benne, hogy, ha valaki rosszul csinálta ezt vagy azt valamikor ugyanazt utóbb hiába próbálja jobban csinálni képzeletében, mert a multat evvel megváltoztatni nem tudja. Egy juhászlegényről szólt a dal, aki megbántotta a hegyek között nagyapját, aztán ezt megbánta és szeretett volna visszaszaladni, hogy jobban csinálja azt, amit rosszúl csinált, de valahányszor nekiiramodott, hogy hazaszaladjon, mindig orra bukott.

Annyira tetszett ez Emernek, hogy még könnyezett is belé, lehet, hogy azért, mert ilyesmit gondolt:

– Lám, én milyen okos vagyok. Nekem nem kell visszaszaladnom, mert nem mondtam meg a sütőmesternek, hogy az ilyen nagy lábakat és kezeket én nem szeretem.

 

*

 

Csak aztán ebbe is belevágott a menkű, amint azt az életben oly gyakran tapasztaljuk. Egy délután ugyanis lejött a mama és azt mondta:

– Csak nézem és nézem, hogy mit zenél ez itt az ablakodnál annyit? Hova gondolsz? – Egész csinos ember, de neked a sütőmesterhez kell férjhezmenni. Épp ezért most betámasztom ezt az ablakot.

– Ne támassza be, – mondotta a lány.

– De betámasztom, – felelte az anyja.

S ez aztán így is lett. S mikor a bujdosó lengyel mégiscsak dalolni kezdett az ablak mellett, a mama mérgesen odaugrott és nagy zajjal lelakatolta az ablakot sőt ráhúzta mind a két függönyt is.

A lengyel elhallgatott odakinn, a kisasszonynak pedig némi könnyek csordúltak meg a szemeiből, idebenn. S ennek meg volt a maga nagy oka: mert nyílván tudta ő már, hogy a lengyelt aligha fogja látni mégegyszer az életben.

S csakugyan nem is látta többé. A lengyel érzékeny lelkű ember lehetett, mert e sértésre eltűnt, nyomaveszett. A kisasszony még Kadét Mátyás cigány-pincért is felkutatta, de tőle is csak annyit tudott meg, hogy a lengyel kiment a városból és elsomfordált Lőcse felé.

A kisasszony tehát, mondom, délutánonként hiába várta s emiatt bizony elég gyakran könnyek is jelentek meg borús szemeiben. De azért nem szólt anyjának semmit, nem tett neki szemrehányást, csak nemigen tudott többé olyan tréfásan nevetni azon, ha a sütőmester esténként meleg cipókat, sőt kalácsot is tett az asztalukra s ehhez az utóbbi időben még vajat is, hogy kenjék meg vele akár a kalácsot, ha úgy tetszik.

Mindezt a mama is észrevette persze, s egy nap alkonyatkor lement hozzá a kamrába, ahol lánya éppen új nyári ruháját szabta-varrta a varrógép nagy zörgése közben.

A mama nem beszélt, hanem jól kitárta az ablakot, aztán kihajolva rajta jobbra-balra körűlnézett az utcán. A varrógép zaja megszűnt.

– Mit les? – kérdezte komoran, szinte ingerűlten a kisasszony.

– A lengyelt lesem, mert hátha mégse ment el, hátha itt ólálkodik valahol, – felelte a mama.

– Mi az? Megint goromba akarna lenni vele? Nem volt elég? – csattant fel Emer.

Csakhogy a mama az utca túlsó oldalára, sőt azon túlra is, bizonyos kertek felé meresztette szemét.

– Az imént úgy rémlett, mintha ott ódologna gitárjával, – mondotta előbb, azután így szólt:

– Megbántam, hogy elkergettem.

– Megbánta? – hörgött Emer s most már bizony némi gyűlölettel is. – Szaladjon utána, – gondolta magában. – Nem lehet visszaszaladni, ugye? – kérdezte az anyjától most már hangosan is. Az persze nem jól értette a szót, ezért így felelt:

– Sajnos, muszáj lesz visszaszaladni Subák Mátyáshoz édes lányom, úgyse bántál vele mostanában elég barátságosan, mióta az a zenélő idejárt. De azért sajnálom ezt a zenélőt is és tudod mért? Megmondom.

– Nekem erős a képzeletem, – folytatta. S már most képzelem-e én ezt a dolgot, vagy álmodtam-e? Mert lehet, hogy igaz se volt. És mégis, mintha valami ködből kezdene kilépni egy régi alak – ez néhány nappal ezelőtt éjszaka történt velem, hogy szinte fölkiáltottam az ágyban, te akkor mélyen aludtál.

– Nekem ugyanis eszembe jutott akkor, – folytatta, – hogy apám egyszer pofonvágott engem ugyanitt, ebben a helyiségben, – nagyon szigorú ember volt az én apám. Mert valamiféle ember járt ide akkor is az ablakhoz s annak is volt zeneszerszáma: harmonika-e, vagy hegedű, erre már nem emlékezem s apám elkergette ezt az embert, én pedig akkor nagyon sírtam s apám akkor vágott engem pofon.

Így beszélt az öregasszony s megint hosszan nézett ki az ablakon át a messzi kertek felé. Lánya semmit se felelt neki, de nem is zakatolt most tovább a gépen, ott űlt ölbe tett kézzel és semmit se szólt.