Arany-virág

A levél így hangzott:

– Szívednek Harmata! – Holnap elviszem magukat mindnyájukat úgy ahogy vannak barna sört inni. – Tudniillik kocsim is van tegnap este óta, mert főügynök lettem. Öltözzön fel talán habselyembe, – gyönyörű legyen! Ez a kivánságom, mit szól ehhez? És én is gyönyörű leszek: ezt viszont igérem Önnek: világoskék felöltő, cilinder s egy sárga virág a gomblyukamban, – hogy el ne felejtsem sárga keztyű, mit akar még? De nem folytatom! nehogy szigorúan összevonja szép szemöldeit, – aranyom!

– Illetve még egy szót mégis hozzáfűzök ha megengedi: pénzem is van… de csörgetem is. – Hűséges szolgája: Fernando a könnyűkezű.

Mia kisasszony, – egy röpke lény, ezt olvasván, felsikoltott előbb. – Majd így kiáltott fel:

– Haha! – Győzelem! – majd ujra felkiáltott:

– Marquis Posa! – Szárazbarát!

Az ember azt hitte volna, hogy e hívásra tán két lompos, városi komondor ugrik elő valahonnan, vagy esik neki a másik szoba ajtajának és addig dörömböl azon, mig bejöhet hízelkedni. De nem! – a másik szobában semmi se mozdúlt.

– Mi az meghaltak ezek? – kérdezte erre Mia kisasszony, – látszólag a semmihez intézve könnyelmű szavait, – miután a szobában senki se volt éppen, csak árnyak. Azok lopakodtak elő egy nyitott szekrény alkonyatából melyben halott fehérneműek feküdtek hűvösen. És sóhajtoztak. De voltak ott lenge kis apróságok is, amelyek nem illettek bele e komor sötétbe, így szalagocskák, szines csipkécskék s más ilyenek.

– Hallo, hallo, – kiáltott Mia kisasszony. Az ördög magukkal! – És belépett a másik szobába.

Ott bent még mélyebb volt az alkonyat. A tárgyak mintegy ködben feküdtek s némán. Olyan volt ez a szoba egymagában is, mint egy elfeledett apró város, oly zegzúgos s oly sokatmondó. – Volt abban egy nagy bronzveretű tornyos ódon óra, egy ódon sublóton, ez volt a városháza. Volt egy ispotály azon a helyen, ahol holmi kis miniatűr hordszékek meg egy kis babaágy voltak egy polcra kirakva, – onnan még jajgatás is hallattszott talán, különösen ilyentájt, este felé. És más ilyen mindenfélék. De még tündéri lidérckék is jártak benne, már mint e homályban, amelyben fel-felparázslott a messzeségből egy-egy cigaretta tűze, s mint önálló fényforrás járt a levegőben. – Mia kisasszony megállt a szoba küszöbén s e fényforrások felé intézte szavait.

– Maguk meghaltak talán? – kérdezte.

– Még nem, – volt az egyik felelet.

– Sakkozunk, – volt a másik felelet.

– Sötétben? – kérdezte Mia kisasszony. – Oh maguk. – Felgyújtom a lámpát.

Az egyik lidérc erre felparázslott megint. S utána egy nehéz sóhaj is szállt el e vidéken.

– Haj, haj, – hangzott a sóhajtás. Szinte viszhangzott.

– Megint túlsokat dohányszik, – mondta Mia kisasszony valakinek. S aztán meggyújtotta a petróleumlámpát. Sárga, kerek fény ömlött el erre a szobában a sötét kerek ernyő alól. – A tornyos városháza pedig eltűnt.

S két hű szempár emelkedett fel az asztalról egyszerre Mia kisasszony felé. Az egyiknek tulajdonosa így szólt:

– Nyertem.

– S emiatt szomorú? – kérdezték tőle.

– Hja, aki kártyában nyer, – tudja már, – mondta az illető komoran.

– De hisz ez nem kártya, – kiáltott Mia kisasszony. És nevetett.

– Igaz, igaz, – mondta erre az illető és megzavarodott. – Különben megyek is már, – javította ki magát és felállott.

– Nem megy, hanem itt vacsorázik, – parancsolta Mia kisasszony. Különben is holnap kirándulunk, sört iszunk…

– Hogy, hogy? – kérdezte az illető.

– A könnyűkezű meghívott holnapra.

– Ah úgy? – kérdezték tőle.

– A könnyűkezű? megint felszedett magának valakit, szólt az ülő alak a másik szemébe nézve.

– Ah, szárazbarát, látszik, hogy szárazbarát, – mi van abban, ha nekem udvarolnak egyesek? Teréz azt üzeni magának, hogy másutt egy kisasszonynak tízen is udvarolnak.

– De hisz nem is én mondtam, – ámúldozott a szárazbarát nevezetű.

– Összecserél minket egymással, – szólt az ülő alak a másik felé bólogatva. – Az álltában gyorsan savanyú arcot vágott.

– Csakhogy én nem járok olyan házba, ahol tízen is udvarolnak, – bökte ki nagy merészen és el is vörösödött mindjárt. Szemmel láthatóan megrendűlt saját merészségétől.

– Nem jár? és házba? – riadt meg erre Mia kisasszony.

– Cselédek üzenetét közvetiti nekünk, – szólt az ülő alak a társához nagyon jelentősen és megint bólintott.

– De mi is van ezzel tulajdonképen? – kérdezték hirtelen a szobában. – Mi van Terézzel? – Mért ment el olyan hirtelen innen? Kérdezték mind a ketten.

– Maguknak mindent kell tudni?

– Nagyon szerelmes volt a szegény, – mondta az ülő alak kárörvendőn.

– Ah én itt hagyom magukat, illetlenek, – mondta Mia kisasszony.

– Túlságosan is – egy hatvanévesbe, – erősködött gonoszúl a másik.

– Meg vagyok sértve! mondta Mia kisasszony és bevágta maga után az ajtót.

A két férfi egyedűl maradt.

– No most mi lesz? – kérdezte az egyik.

– Ezt megcsináltuk, – mondta a másik és járkálni kezdett a szobában. – Majd így szólt:

– Marquis Posa, menjen be és kérjen bocsánatot.

– Én? – kérdezte az ülő alak.

– Maga túlságosan kövér, – jegyezte meg epésen a sétálgató.

– Maga meg keszeg, – mit akar? – válaszolta dühösen a másik.

– Megint felszedett magának valakit, – ez a kétségbeejtő, – állt meg az asztal előtt a sétálgató.

– Ezt én csak úgy mondtam, – felelte oktatón a társa.

– Hisz ez régi imádója neki, – mit akar maga? – régebbi mint mi vagyunk ketten, – suttogta az ülő alak. – Elküldte, – legyen előbb főkönyvelő, vagy valami, – ezt mondta neki és elküldte.

– Honnan tudja? – kérdezte sápadtan a másik.

– Tudom, tudom, – hadarta az ülő alak. – És ez most ugylátszik be is következett. – Főkönyvelő lett s ez bizony baj nekünk.

– Milyen fürge esze van magának, – dicsérte a másik.

– Ja mert kövér vagyok, – nevetett keserűn az ülő alak.

– Mia! – kiáltott most a szárazbarát.

Most viszont a másik szobából nem jött semmi válasz. Mia kisasszony ott űlt a sötétben az asztalnál és sírt.