Beszédes vendég

Hadd mondom el, hogy mi történt velem mostanában.

Tegnapelőtt nyertem ezer forintot a nyeremény-kölcsönön. Gondoltam: veszek magamnak egy rend ruhát. Nyár is van, én meg mindig olyan elhanyagolt vagyok, gondoltam, ez egyszer ne legyek olyan. Majd megfésülködöm, felveszem az új ruhát és kiállok vele a napra. Majd illegetem magam, fordulok jobbra, fordulok balra, mi egyebet tehetek?

Kocsmába menni nem szeretek. Ismerem ezeket. Dolgozik egész nap, szekírozzák, szekíroz, akkor este bemegy a kocsmába és alig iszik egy kicsit, és máris ő a hős. Jár a pofája, majd szétreped. Hazudik mindenfélét, mit csináljak vele, jól esik neki. Ezt is megpróbáltam, én is hazudtam mindenfélét, voltam hős, voltam nagyszájú, de senki se figyelt rám. Ezt észrevettem. Ez mind saját magának hős. Így voltam én is. Handabandáztam és a másik oda se figyelt. Másnap savanyún megy a munkába és ha megkérdezed tőle, hogy én mi mindent beszéltem neki, eltünődik. – A fene se tudja, mindenfélét, – feleli rá.

Márpedig erre én sehogy se mondhatom azt, hogy én is éltem, jöhet a nirvána. Vagyishát a dolgok széleit kell nézni, nem a közepét. Én is csináltam ezt egy ideig, aztán abbahagytam. – Hogy mért nem nősülök meg, mikor már harminchat éves vagyok, – szokták kérdezni tőlem. Isten tudja. Talán, mert sehogy se boldogulok a lányokkal, nekem ugyanis van egy módszerem. Elkezdek a mesterségemről mesélni nekik, hogy mennyire szeretem a rezet, s hogy az milyen jó anyag, azt hogy eszi a szerszám, hogy azzal azt csinálok, amit akarok, hogy az sose köp vissza – s a lány, látom, unatkozik, nem figyel oda. No, ez se kell énnekem. Nem figyel oda, pedig épp azt kezdtem volna magyarázni neki, hogy szeretem ugyan a mesterségemet, csakhogy ez nem elég. Kellene még valami. Csak a fene tudja mi, talán éppen ő. S éppen ez az, amit ez a szamár lány nem hallgat meg. Akkor viszont nem is kell nekem.

Hát persze, kellene még valami, csak éppen mi légyen az? Az R. M. művekhez elkerült valami nyavalyás droguista-segéd, jól ismertem, még annak idején segítőnek ment valami bádogoshoz, mert, azt mondja, árt neki a droguista szakma. Mi az a segítő? Egy semmi. Ott áll, ácsorog a szakmunkás mellett és tologatja, hordja ezt, vagy azt, olyan teszem ide, teszem oda. S így került az R. M.-be aztán. És most mi történt? Hoztak külföldről egy nagy gépet, de nem tudták összeállítani. Tanakodtak, hogy bizony drága ez a gép, hozatnak ők hozzá külföldről szakértőt, de a gyár írt, hogy majd két hónap múlva, most nem ér rá. Erre a droguista kikérte a rajzokat, éjjel a mellére tette és gondolkodott. Akkor bejött a gyárba és mondja, hogy ő össze tudja állítani a gépet és meg is csinálta.

S azóta ott ül a gép mellett, senki se ért hozzá, csak ő. Egyszóval kotlik rajta, nem enged az senkit a gép közelébe és amellett az úristennek nem betegszik meg, pedig azelőtt csupa nyavalya volt. Vagyis hát csupa boldogság az élete, ő most a fő matador.

– No – gondolom magamban, – ennek semmi egyébre nincs szüksége. Ez meg van elégedve, ki van békülve a mindenséggel, jöhet a nirvána.

Hogy én honnan tudok a nirvánáról, az megint más kérdés, erről most nem beszélek. Ott kezdtem el, hogy vettem egy ruhát. Csak mit csináljak én egy ruhával, mit csináljak azzal, hogy szép fiú vagyok? Egész héten teli vagyok rézporral, erről ugyan nem mondhatom azt, hogy rossz, csak mi az a jobb, amit vasárnapra várhat az ember?

Hatszázhetvenkét forint volt és kétszáz a nadrágja. A jánkli nagyon csinos, afféle zippzáras. Megyek be vele Weihingerhez, a szabómesterhez, mellettem lakik. – Hát ez mire való? – kérdezi tőlem.

– Nem látja? Arra, hogy felvegyem, nem arra való? – felelem én.

– De akkor is mire való? – ragaszkodik a saját elméletéhez.

– Hát nem látja rajtam? Ruha, vadonatúj. Hát felvettem.

– Milyen kár, – feleli ő és dolgozik tovább.

Neki ugyanis csak az számít ruhának, aminek rendes zakó kabátja, mellénye és nadrágja van. Hogy ma már mellényt is alig csináltatnak, neki már az is csupa fájdalom. A zippzárat pedig megveti, utálja, meg van tőle sértve, – de hát mit csinálhatok vele?

Másnap vasárnap volt és reggeli hét óra. Gondoltam: mi juthat nekem eszembe egyéb? A körmömet jól kipucolom, felveszem új ruhámat és kimegyek vele a napra, vagyis sétálok egész egyszerűen. Hadd lássanak. Ez azután így is lett.

Csak nem jó ám az ilyen séta, aminthogy a semmittevés sose tesz jót az embernek, rég tudom. Mert mindenféle gondolatok lepik el. Így én a korai napsütésben azon kezdtem törni a fejem, hogy milyen furcsa is ez az én életem. No nem igaz? Nekem nincs semminemű élettörténetem. Ha kifacsarnak se tudok egyebet mondani, minthogy megszülettem és vagyok. Hogy közben nyomorogtam itt-ott, hát istenem, megesik az emberrel, de élettörténet ez?

Blau szabót megpofozta a felesége. Ez már valami. Hát még, ha a többit hozzávesszük. Blau szabónak ugyanis volt egy kifutólánykája és annak volt egy nővére. A többit már tudhatják.

Schwach János leesett az állványról, összetörte magát, de akkor jött egy tündér, megszerette, és ma boldogan élnek. A fekete Schwach elvtárs nagy szivarokat szív, és fölfelé fújja a füstöt. Fölfelé szivarozik a lelkem, mert ő most anyagbeszerző, a tündér megcsinálta neki, ha-ha, csúnya tündér az igaz, de mi már ismerjük az ilyet.

Az öccse, Schwach Hubert meg Amerikába ment jó tíz év előtt, ez is valami, de mi van énvelem? Semmi a világon. Dolgozom, a körmöm teli van rézporral, a ruhám is, a fülem is, meg a szempillám is, a hengerek feketék a vidia-fúrótól, az én arcom is fekete. Kicsit megmosdok, kicsit megkefélem magam és kész. Mehetek, ahova akarok. De hova akarjak? Nincs énnekem élettörténetem, az az én bajom. Így pedig még meghalni sem érdemes.

Közönyös vagyok, az a bajom. Meghalt a mámi, hát meghalt. Hogy bánkódjunk, azon már régen túl vagyunk, – a dolgok széleit kell nézni: van, ami van. Ő meghalt, én meg itt vagyok, ez csak nem élettörténet? Vagyis állapítsuk meg: én tehát nem vagyok olyan szerencsés, mint az a bizonyos droguista-segéd, mert mondhatok-e én erre olyat, hogy rendben van, éltem, jöhet a nirvána?

Egy üzlet előtt ácsorogtam a körúton. Az volt rá kiírva: borbély, kozmetika, épp akkor nyitották ki. Egy kisasszony is jött lihegve-sietve a boltba, a szoknyája nagyot libbent. Gondoltam: bemegyek én ezután a kisasszony után, hadd történjen velem is valami, hátha itt elér a szerencse. Az üzletben nyomban elém ugrott egy fiatalember, – parancsol? – kérdezte nyájasan.

– No – gondoltam, – ez is újság. Most ez már természetes dolog, hogy én is bejövök ide. Azelőtt elájultak volna a rémülettől. Ilyen elegáns üzlet, és egy ilyen pasas bejön ide, a körme zöldes-fekete a portól, meg a savtól… Még a fejük is leesett volna rémületükben. De most? – ami igaz, az igaz, mondjanak, amit akarnak, nem szép ez tőlük?

– No, – mondok, – szaktárs, figyeljen ide. Most van pénzem, csináljon hát velem, amit akar. Ilyen fényes üzletben úgyse voltam eddig. – És nevetek.

Erre ő is. De rám is villan a szeme, vagyis szinte már össze is ölelkeztünk. Persze, ő is melós, meg én is az vagyok.

– De mért szaktárs? – kérdezi halkan.

– Mert nekem is van ollóm, meg késem, csak azt maga nem tudja felemelni. – Erre újra nevetünk.

Mondom neki: új ruhám van, látja-e? hát vakarjon most ide-oda, aztán a fejemet is dédelgesse, meg cirógassa, akarom látni, milyen az? Van pénzem, megtapasztalom hát ezt is.

De alig hogy ezt mondom, odalibben a kisasszony.

– Menikűr? – kérdezi nyájasan.

– Hát az mi a csoda? – kérdezem az első pillanatban. – Ja, igaz, igaz a körmeim, – kapok észbe. – Ezekkel ugyan csinálhat, amit akar. – És mutatom neki a körmeimet. – Én ugyanis rézműves vagyok, – magyarázom neki. – És szeretem a mesterségemet, mit szól ehhez?

A kisasszony ámolyog. Pedig szép kisasszony volt, szó sincs róla.

– Szeretem a mesterségemet, mert a réz remek anyag – és itt magyarázom neki a dolgot, hogy milyen puha, milyen engedelmes, hogy soha se köp vissza, hogy aki vassal dolgozik, annak mennyi baja van, az mennyit káromkodik, én meg sohase káromkodok és így tovább.

A kisasszony hallgatja. Nem berzenkedik, nem unatkozik, csak hallgatja. Sőt még azt is kérdezi közben nagyon édesen, mikor próbaképp elhallgatok:

– No és?

– No, – gondoltam, – erre most kíváncsi vagyok. Csak nem szerzek magamnak ezeknél feleséget?

– Ez báróné volt azelőtt, – súgja ekkor a borbélylegény a fülembe.

– Maga báróné volt? – kiáltok fel. – A kisasszony vérpiros lesz és dacos.

– Béla minek fecseg annyit? – mondja halkan a legénynek. A legény röhög. Én pedig így szólok:

– Mit mérgelődik ezen a kisasszony? Maga azelőtt báró volt, most meg nem az. Igazam van?

– Igaza van, – feleli kezesen. De én folytatom.

– Különben is, mit jelent az, hogy valaki báró, vagy gróf, hogy bárni szokott, vagy grófni?

A kisasszony nevet, a legény is, erre hát én is.

– Milyen szép fürtös feje van magának, – mondom én. – Kipróbálom, hátha szerelmes leszek magába. Jó lesz?

– Jó lesz, – feleli nagyon kedvesen, mosolyog, de készségesen, mondhatom.

– Na, akkor udvarolok, – folytattam én, mialatt a kezemről a rétegeket szeletelte. – Figyeljen ide, – kezdtem újra.

– Ha valaki osztályvezető, akkor tudom, hogy valamit vezet, osztályt, vagy mi a fenét, de ha valaki báró, mit csinál egy báró?

– Semmit, – feleli rá a legény a fejem fölött. – Üldögél, – mondja és viháncol.

– Igaza is van magának. Maga ugratni akarja a kisasszonyt, és észre se veszi, hogy igaza van, – mondom én. – No most nézzen ide: maga kisasszony, amíg báró volt, mit csinált? Ugra-bugrált, meg üldögélt, nincs igazam?

– No, nemcsak üldögéltem, – feleli ő.

– Tyhű a mindenit neki, – ez megszólalt, gondoltam magamban.

– No nézze csak, – mondtam újra, – a végső széleit kell venni a dolgoknak. Igazán olyan jól érezte magát, amíg báró volt? Én harmincnyolcban hallottam egy kislányról, akitől megkérdezték, mit akar reggelire? Persze gazdag kislány volt. A küszöbön állt és azt mondta dacosan: ha tejet mond, kávét mondok, ha kávét mond, tejet mondok, mármint a nevelőnőjének. Nem maga is így volt vele?

– No nem egészen, – emelte fel fürtös fejét a kezemről.

– De félig talán mégiscsak így volt, mit gondol?

– Félig talán igen, – feleli ő.

– No látja, – kiáltok fel diadalmasan. Maga mindaddig a pontig, amíg báró volt, maga mindaddig sohase unatkozott?

– Hát hogy sohase, azt nem lehetne mondani, – feleli ő.

– No látja, – kiáltok újra diadalmasan. – Most meg sohase unatkozik, mert ezernyi gondja van és az is valami. Ismétlem, mert nem győzöm hajtogatni, hogy nem a közepét, a dolgok széleit kell nézni kisasszony. – Erre felemeli fejecskéjét.

– Tartsa csak így a fejét és nézzen a szemembe, – mondom én. – Nem volt maguknál az udvarban bodzabokor? Mármint ott, ahol maga született.

– Mért kérdezi? – ellenveti ő.

– No csak mondja, mondja, – sürgetem én.

– De volt, – azt mondja és abbahagyja a kaparászást. – De mért kérdezi? – veti rám szép szemeit.

– No ugye volt, – mondtam én. – Mindjárt gondoltam. És nézte már azt maga a bodzabokron hogy fényeskednek ősszel a bogyók és amellett hogy aranylik bennük valami? No látja, hát ilyenek a maga szemei is. – A kisasszony nevetett.

– Szép szeme van magának, aranyos szeme ehhez a szőke fejéhez, – ismételtem. – Majd kitépem az egyiket, – mondta a múltkor a művezető egy kislánynak, – mert minek magának ebből a gyönyörűből kettő? – De én nem mondom, nem vagyok olyan vad, sose féljen. Hát olyan jó volt, amíg báró volt? – akaszkodtam tovább is ugyane dologba.

– Hát egy kicsit talán jobb volt, – feleli lágyan. De olyan bágyadtan, hogy majd megöleltem.

– Mert még mindig nem a dolgok széleit nézi, – ellenvetettem én. – Az embernek azt kell mondania magában: no lám, én mégiscsak éltem, jöhet a nirvána. Más lányoknak ezt hiába magyarázom, mert azt mondják rá: gondolja? Megint magyarázok valamit, megint azt mondja rá: gondolja? Innen tudom, hogy semmi esze nincs. De magának, úgy látom van esze. Mi a nyavalyát csinál egy bárókisasszony? Nyafog, szekírozza a nevelőnőjét, sír, mert nem vesznek neki pulyka-herkentyűt, igazam van?

– Ebben igaza lehet, – felelte édesen mosolyogva.

– No tessék, belátja, nagyszerű! – feleltem én. Most már teljes volt a diadalom. – Egy nap fasért-hús, a másikon cibere-leves, oda se neki kisasszony és fel a fejjel, – folytattam. – Látja, én olyan ember vagyok, hogy nincsen semmi különös bajom, csak ehhez a nincshez keresek még valamit. És van egy társam, aki az esztergán dolgozik, aki mindig azzal jön be reggel, vagyhát nem is mindig, de sokszor: barátom, én itt élek Pesten, nem járok sem a tengerre, sem Afrikába, mégis oly kalandos az életem, hogy rázom tőle még a nadrágomat is. És akkor elkezd mesélni: hogy ő látott egy embert a villamoson, és így tovább. Találkozott egy bábával a posta előtt. Teli van csodálatos, mindenféle mesékkel és ezt az embert irigylem én. Mert most még meg is nősül a gyerek, hát ez az. És én ezért is jöttem most ide be. Magát láttam ide bejönni nyitáskor, gondoltam, megpróbálom én is, hátha segít a szerencse. – Majd hozzátettem:

– Mit szólna hozzá, ha bejönnék ide máskor is?

Nagy csend lett erre, mind a ketten elkomolyodtak. – Ez a bagoly ott fenn, ez a Béla a fejem fölött szerelmes ám ebbe a kislányba, – állapítottam meg, – mert az arca nagyon csúnya lett a tükörben. De a fene se törődik ővele, engem a kisasszony érdekelt.

– Nagyon örülnék, – felelte csendesen, aztán felemelte fürtös fejét s a két szép szeme nagyon komoly volt. – Nagyon örülnék, – mondotta még egyszer, de úgy, mint aki közben most meggondolt ám valamit.

– No lám, – gondoltam erre. – Ebből a végin mégiscsak lehet ám valami.