Velencei mese

Sok száz év előtt e mögött az ablak mögött egy fiatal lány élt. S hogy mit művelt és hogyan élt, ki tudná mindazt elmondani? Ki tudná felsorakoztatni az elmult milliónyi élet eseményteli gazdagságát, vagy mozdulatlan csendjét… Amióta a világ áll, hány fiatal leány szenvedett, szeretett, bizakodott, mig a végén elhervadt és eltünt innen. S hány ifjú? Mindezt elmondani, mindezt elmesélni, az egész elmult világ regényét, ez volna csak a regény!

Egy délután ott állt az ablaka előtt tünődve. Nehéz, tikkasztó meleg volt… Az alkonyatot várta, amikor mégis valamelyest megenyhül a hőség: rendesen egy kis szél is indult ilyenkor a tenger felől, s a lélek is megbékél. Kimenni is nagyobb a kedve: az élet sem zajlik már oly vásárin a lagunán, s a tolakodó pillantásoktól is megoltalmazza a homály.

Fiatal lánynak lenni ma oly nehéz Velencében! Az aranyifjuság s még a legelőkelőbbje is valami parlagi nyerseséggel tetszeleg magának, – s egyebet nem, egy-egy szemtelen pillantást még véle szemben is szívesen megkockáztat… Vállat vont. – Menjünk! – Szólt a duennának, aki a szoba árnyékos hátterében lankadtan s kötését ölébe ejtve tünődött.

– Ebben a melegben, édes? – kérdezte az szinte ijedten.

– Igen, most, – sétálni akarok, – mondotta, s összehúzta a szemöldeit, s még toppantott is hozzá. Olyan volt most, mint egy durcás cica, ha rémületében félelmesnek akar látszani. A duenna már ismerte őt, s tudta, hogy helyesen cselekszik ilyenkor ha ugy tesz, mintha valóban megijedt volna tőle. Sietve szedelőzködött tehát. Puha bőrből font saruiban ott tett-vett körülötte, mialatt ő még egyszer végigdőlt a hűvös bőrkereveten, s lehunyta szemeit. Az öregasszony leguggolván melléje a harisnyáit kezdte felhúzogatni s közben úgy nézett fel reá, mint a templomi szentségre, s könnyen elhihető, hogy a simaságok, a tearózsa szin, a finoman kidolgozott izületek még őt is kápráztatták.

Ugy parancsolta, hogy a legnéptelenebb lagunákba irányítsák kékernyős kis hajóját s az első szigeten kiszállt.

– Alig lehet megösmerni ezt a városrészt, – ahogy igy minden reszket, mozog s még a tetők is mintha félredőltek volna… Mindent megváltoztat ez a szikrázó napsütés, – gondolta. Fájtak a szemei s nem sokáig bírta: a zajt, ezt a nedves, buja, félig édes, félig émelyítő szagot. Csak a macskák érezték jól magukat: boldog álomban nyujtóztak azon a napon. Egy pár lépést tett előre, merőn nézve maga elé, aztán visszafordult. Nem érdekelte őt itt semmi. Sem az utas, sem az emberek, sem életük, sem mulatságaik… Még egy szórakozott pillantást vetett arra, a bámész csoportra, mely egy piktor állványa körül őgyelgett a forróságban, aztán indult hajócskája felé.

– Itt mindenki azt hiszi magáról, hogy művész, – gondolta s egy megvető pillantást küldött a piktor felé, – aztán hirtelenül, mintha éppen e gondolatának igazsága felől akarna meggyőződni, mégiscsak odament. Tűnődve nézte munkáját.

A fickó az egyik hidacskát rajzolta szines krétával s valami új módszer szerint a szines vonalakat rögtön befedte olajjal. Jókedv és könnyedség mosolygott rajzáról s ennek szemmelláthatólag ő maga is örült: fütyörészve dolgozott, nemegyszer hátradőlt székén, hogy félszemét behunyván a szinek olajos, aranyos fényében gyönyörködjék. Ecsetjét is oly kedvteléssel lenditette festékes táblájától vásznáig, mintha játszanék, mint ahogy a bűvészek szokták s csakhogy éppen csókot nem dobott nézőinek.

Örömében nagyot kiáltott, ha kedvére sikerült valami.

– Megy – mi? – Szólította meg a körülállók némelyikét és azok lármásan biztatták. Tanácsot is adtak neki, vagy kifogásoltak egyet-mást. A kifogásokra a festő nevetett. Jókedv és zaj volt körülötte.

– Kinek csinálod ezt? – vetette oda néki egy pillantással végigmérve őt és rajzát valami bársonykabátos.

– Ezt? A szeretőm férjének csinálom, – dobta vissza a szót a festő és újra mindenki nevetett körülötte.

A fiatal hölgy is nevetett. Egész felüdült e pár perc alatt. Tünődve lépett aztán gondolája felé és nemsokára megállt, majd ujra tovább ment és ujra megállt, végül is megparancsolta a duennának, hogy értesitse a festőt: ő beszélni akar vele. Épp ezért ma este ezen a helyen várakozzék: érte fognak menni és el fogják vezetni hozzá.

 

*

 

– Miért tette, s mit várhat tőle? S mit mondhat néki? Valami bolondság elragadta nyilván.

– Nyilván ugy kellene élni, mint ahogy a férfiak élnek – gondolta később. Mért kedvetlen ő most? Nyilván azért, mert semmi olyant nem várhat ettől a találkozástól, ami váratlan, ami meglepő.

Oh, ezek az örök tilalmak s ez az örök unalom! Mit várhat? Az élettől semmit, csak a haláltól! – Mondotta magának izgatottan, ingerülten s máris könnybeborultak a szemei.

Az az ember, akit atyja néki szánt… Szorongva gondol reá, hogy mellette kell majd eltöltenie az életét. Nem csunya ember, csak siralmasan ügyefogyott. Néki sem volt anyja, talán azért. De hát mindaz ami körülveszi, mindig ily tökéletlen, nyűgös és siralmas lesz…. – egész életében? Sohasem lesz része valamiben, ami fénylő és tökéletes?

Ez a festő, ez sem kellene néki. Nem! Minek is hivatta? Legjobb volna kidobni, ha jön… – S legszívesebben öngyilkos lett volna szeszélyes keserűségében.

Már a nevét is tudja, már azt is tudja, hogy van egy reménytelen szerelme… s hogy a szeretője, akivel együtt él, minden pénzét elveszi, hogy egy öreg anyóka: az anyja főz nekik s ő takarít reájuk…. Egy szelid és jókedvű öregasszony, aki délutánonként ott ül a ház kapujában kötésével a kezében s mindenkinek köszön, aki arra megy.

– Szegény kis öregasszony, – gondolta most. – Én nem akarok ilyen öregasszony lenni. – – Éjfél van, riadt fel hirtelen, – s a szolgák bejárója még mindig nyitva van! – csak baj ne legyen belőle. Végigfeküdt pamlagán és várt. Egyszerre valami iszonyat száguldott végig idegein s elállitotta szivverését. Nem, nem tévedett. A lépések zaja ujra hallhatóvá vált odakinn, s az ajtó nyomban ezután kinyilt. Apja állt a küszöbön.

– Ó, ha most érkeznek, – gondolta, s arca egészen fehérre sáppadt szobája tükreiben.

– Te még fenn vagy? kérdezte tőle apja s gyengéden, fáradtan mosolygott. – Leült melléje a pamlagra.

– Mi hozta őt ide? – kérdezte magától a lány, – ez az első eset, hogy éjszaka benyit. Talán elárultak neki?… Az sem baj, – vetette fel a fejét s rámosolygott atyjára. S az öreg ember, mintha felelni akart volna gondolataira, így szólt:

– Láttam, hogy még világosság van a szobádban, hát bejöttem. – Oly jóságosan nézett reá, oly ártatlanul. A leány körülfonta karjaival nyakát s nagy szivdobbanások között arra gondolt, hogy miként fog ez az ártatlan arc eltorzulni, ha majd az idegent ilyenkor belépni látja. S hiába próbálta dacossággal legyürni lelke megalázottságát… Félt, rettenetesen félt, sajnálta, féltette ezt a szegény, megtört öreg embert.

– Nem, nem, a világért sem – sikongott benne a lélek… – Óh, talán a dadának csak lesz annyi esze, hogy előbb ő maga jön… jutott eszébe hirtelenül s nyomban ezután halálosan el is fáradt s karjai lankadtan hullottak le atyja nyakáról. – Unod magad apa? – kérdezte tőle aztán oly szomorúan, hogy még az öreg ur, ez a merőben gyanutlan lélek is felfigyelt rá.

– Izgatottnak látszol, valami bajod van talán? – fordult hozzá az öreg ember s megsimogatta arcát.

A lány pedig ezen az éjszakán oly érzékeny volt minden iránt – talán érzékenyebb, mint bármikor eddig életében. S igy észrevette azt is, hogy ez a simogató kéz mily sárga már!… s a szaga is… amilyen az öreg emberek testének szokott lenni. Arca kitüzesedett fájdalmában ettől a felfedezéstől. – Ó, apám! – akarta kiáltani, de nem jött hang a torkán, – mosolyogni próbált, de nem tudott. – Majd hirtelen lehajolva hozzá, fürkésző szemmel kiégett szemeibe bámult. Hogy mi van azokba irva?! Talán már a halál?!

Az apja pedig mintha ismét eltalálná gondolatait s mintha rögtön felelni is akarna azokra, – egészen összeroskadt székén s még karjait is lankadtan leejtette róla. – Fáradt vagyok, nem tudok aludni, – mondotta kesernyés mosollyal s még egy kissé maga elé tünődött, aztán felállt. S most, hogy a gyertyák fényébe ért arca, még jobban látni lehetett vonásai mennyire megtörtek már. Hálókabátja is szétnyilt s láthatóvá tette merevre soványodó bordáit s testének megőszült pihéit.

Hát te mit csinálsz ilyenkor éjszaka? – kérdezte egykedvüen s a kis sarokasztalhoz ment, amelyen az a bor állott, amelyet a dada a festő részére tett oda.

A lány reszketve figyelte apja mozdulatait.

De baj most sem történt. Az öregur rá sem nézett a borra. Egy pohár tej állt mellette, azt kézbefogta, s reszketeg mozdulattal emelte ajkához. Hátrahanyatló fáradt feje, sovány nyaka, mely lassu mozgással mutatta kedvetlen kortyait, – mindez rettenetes volt. Aztán letette a poharat, közömbös tekintettel maga elé meredt. A száját nem törülte meg s a tej lassan folydogált le, álla felé… – hagyta. A lány kendőt vett s megtörülte atyja száját, aztán megcsókolta. Hallgattak – végül az öregember szórakozottan körülnézett előbb, aztán bizonytalan lépésekkel kiment. Mintha még mondani akart volna valamit. S a lány dermedten állt helyén. – Ó, hiszen öreg, nagyon öregember lett belőle, – nyilallott belé a fájdalom. Levetette magát pamlagára, hogy zokoghasson. De nem tudott. Hangtalanul, gondolattalanul hevert ott tompa aléltságban. Az öregasszony riasztotta fel, aki a félig nyitott ajtón át benézett s aztán édes mosollyal rögtön vissza is vonult. A lány pedig felugrott, de nem volt már ideje rendbe szedni magát, – a festő ott állt előtte az ajtóban.

– Hosszukás fej, pocakosodó termet, henye, feleslegesen lendületes mozdulatok – ezeket figyelte meg, mielőtt az idegen, intésére közeledett volna hozzá. Összeszedte magát s kiegyenesedett. Nem tudta, nem akarta elviselni, hogy most bizonytalan percek következzenek s még növeljék a helyzet bizalmasságát.

– Hivattam, – kezdte ő, – mert a munkája érdekelt. Kicsoda Ön?

– A munkám érdekelte? – kérdezte a festő azzal a gunyoskodó fölénnyel, amelyen mostanában Velencében széltében beszélni szoktak.

Kellemetlen önteltség hangzott ki szavaiból s még nevetett is utána.

A lány pedig összehuzta szemöldeit.

– A személye is érdekelt – felelte most határozottan s azzal a tökéletes nyiltsággal, amellyel az udvariatlanságot mindig sikerült megdermeszteni. S a hatás most sem maradt el.

A festő rábámult s aztán fanyar mosollyal szólt:

– Mi érdekelte rajtam Excellenza? – s mintha ujból mérlegelné, ki is ő voltaképen, arcvonásai kesernyésen elkomorodtak. Mintha egész élete elvonult volna szemei előtt.

– Beszéljen, mondotta a lány s a kis asztalhoz lépett, hogy töltsön neki.

– Valóban, a bort szeretem! – mosolygott a festő, – de hát ki ne szeretné azt Excellenza. Látom, itt tej is volt. Azt is szeretem, – s megint gunyosan mosolygott saját szavain. – Szegény ördög vagyok én Excellenza, – tette aztán hozzá, láthatóan azért, hogy jóvátegye nevetését.

S ez a jószivűsége egy kissé meghatotta a kisasszonyt. Letette a kancsót s figyelmesen nézett az arcába. – Milyen hű szemei vannak ennek, mint a kutyának, – gondolkodott felőle. De a festő folytatta:

– Szegény is vagyok s nem elég daliás ahhoz, hogy a lányok szeressenek. Épp ezért érthetetlen nekem ez a kegyes érdeklődés, – mondta, de ismét szükségét látta, hogy jóvátegye szavait. Valami balsors üldöz engem! – kiáltott szenvedélyesen s úgy látszik, abban reménykedve, hogy a nyíltság lendülete kiragadja majd kényelmetlenségeiből.

S a kislány most már mosolygott is felette. Szegény – gondolta, valóban nagyon ügyetlen, de kedves, végtelenül kedves. S a szivében erre a gondolatra olyan meleg mozgolódás támadt, hogy szerette volna odaszorítani kezét a melléhez. De mint mindig olyankor, ha veszély környékezte, vagy ha érzései fenyegetésétől kellett tartania, hideg lett hirtelen és méltóságteljes. – A szenvedélyek, de sőt az érzések is betegségek, – gondolt vissza régi megállapitásaira s e gyerekes gondolat oly erőt adott neki e pillanatban, hogy országokat tudott volna kormányozni vele.

Meg sem kinálta tehát a kitöltött borral, le sem ültette. – Azért hivattam, mert érdeklődtem Ön iránt s miután hallom, hogy szegény anyja van… Fogja! – mondotta, és odanyujtotta néki kis erszényét, amelyben szerény zsebpénzét szokta tartani. Tizenhat éves szőke, aranyos fejét mintha szellő lengte volna körül nagylelkűsége meghatottságától. – Fogja, – ismételte most már kissé nyersen, mert megfigyelte, hogy a festő arcán éhes mohóság cikázott át az erszény láttán. – Adja oda az anyjának, – de ne másnak és ha bajban volna, – folytatta kis szünet után, – forduljon megint hozzám, illetve a dajkámhoz.

– Ó, azt már nem! – kiáltott most már a festő. – Pénzre nincs szükségem, nekem arra van szükségem, hogy valaki szeressen – mondta oly hevesen és merészen, hogy maga is megingott bele kissé.

– Amire szüksége van, mindazt elnyerte, – válaszolt a kis hölgy, szédítő nyíltsággal nézve szemeibe. S a „mindazt” szót olyannyira hangsúlyozva, hogy belepirult. Az erszényt a festő köpenye zsebébe csusztatta. – És most már menjen, menjen, – sürgette hirtelenül.

Az pedig földreborult előtte: – Ne küldjön még el, – rimánkodott s a lány köpenyének a szélét kezdte csókolgatni.

– Mennie kell, – mondotta a kis hölgy határozottan s mégis oly meglepő melegen, hogy nagyon megharagudott most már. – Menjen, menjen! – kiáltott haragosan és még toppintott is szokása szerint.

A festő még pár pillanatig bódultan állott ott, aztán hirtelen, rá sem nézve többé, lehajtott fejjel kiszaladt a szobából.

Elment, – gondolta s nagyon fájt a szíve. Sokáig ott állt még helyén meredten, sáppadtan, félve és remélve, hogy hátha visszajön még? De nem jött. S ő sokáig siratta éjjelente ezt a percet s különösen akkor zokogott hangosan, ha arra gondolt, hogy sohasem fogja látni többé.

 

*

 

Mielőtt férjhez ment volna, még egyszer elvitette magát abba a bizonyos városrészbe s ott egy közeli templomban előbb hosszasan imádkozott, s aztán fölkereste azt a bizonyos barátságos öregasszonyt és hosszasan beszélt vele. – –

Senki sem tudta meg soha, mért oly néma és szomorú. Mert az volt mindvégig, amíg élt. Hallgatag volt és mégis barátságos mindenkihez, aki közelébe került, csak azt nem tűrte soha, hogy érdeklődjenek szomorúsága felől.

Némán élte le életét, és egyszer még látta is barátját.

A veronai Szent Domokos-templom látogatására utazott éppen tiz évi házasság után, hogy utódokért könyörögjön hozzá. Verona előtt egy lovas emberrel találkozott, aki nyerge mögött festő-fölszerelését vitte. Ő volt. A festő nem ismert rá azonnal, mikor megállítván kocsiját, megszólította, s biztosan azért nem, mert akkor már igen rosszul nézett ki s régi szépsége is egészen elhamvadt.

Igen szívélyesen beszélgettek akkor egymással; a festő olyannyira örvendett neki, hogy leugorván lováról, kicsomagolta előtte egy munkáját, s kérte, mondaná meg, hogy tetszik neki? Nyilván azt akarta bebizonyitani előtte ily hosszú idő után, hogy nem érdemtelen embert pártfogolt akkoriban. Egészen felmelegedett a viszontlátás örömétől, jóságos angyalának nevezte a hölgyet, s mikor elvált tőle, megcsókolta a cipőjét.

A hölgy is, mintha valamelyes lelkierőre kapott volna e találkozás után; – jobb kedvű lett… s mégis, – alig egy évet élt már ezután.

Valami szörnyű járvány pusztitott akkoriban Velencében s az elvitte őt is, szegényt.

S azóta elfeledte őt mindenki, – senki sem emliti többé, hogy élt, aminthogy azt sem tudta meg senki soha, hogy mennyit szenvedett.