A hatalom

Megint itt az este. – A zenészek lassan szállingóznak befelé. – A nézőtér is élénkül, – a kis csillárt már felgyújtották… félhomály van. Az udvari páholy mélyén világos vörös drapériákon a csillagok tompa fényével reszket egy finom kis mécs világa… Az udvar tehát be van jelentve estére.

A fiatal karmester egészen nyugodtnak látszik. Energikus készsége mögött ugyan ott lappang valami döbbenet féle… E percben éppen a szolgával kefélteti le magát mégegyszer a próbateremben… aztán vezénylő pálcái közül válogat… Az egyik, – ezüst veretű ébenfa bot, (egy hálás női szív ajándéka) – úgy látszik, túl nehéz lesz: – mégis négy és fél órán át kell vele dolgoznia… Eltűnődik… – aztán összerántja a szemöldjeit: – mert e pillanatban megint minden eszébe jut s elönti a vér!… Csak nyugalom! Derűsnek és fölényesnek kell mutatkoznia! – Őt ne lássa senki egy nyomorult kürtös miatt nyugtalankodni… A pimasz! Ezek a kürtösök mégis csak a legmerészebb és legpimaszabb fajzat… mikor már mindenkinek betörte a derekát… mikor már moccanni sem mer senki… Mikor már bebizonyította nekik, hogy nincs kegyelem: vagy megszakadnak és engedelmeskednek, vagy kirepülnek innen… Nem lépett be! Amerikázott – s megállt az egész a főpróbán…

Most már mosolygott: mert újra végigélte nagy izgalmát s rettenetes élvezetet okozott újra felidéznie, mily okosan, fölényesen, biztosan és meglepően viselkedett tegnap… Az arca mozdulatlan, a tekintete szilárd…

– Mért nem lépett be? – kérdezte tőle… s nyugodtan letette vezénylő botját a pultra. – Senki sem felelt, – mindenki megnémult. – S ekkor ő nyugodtan, – mintha mi sem történt volna, de a megvetés egy finom vonásával ajkán fölvette pálcáját:

– Újra! – mondá megrendíthetetlen biztonsággal. – Mindenki fellélegzett… Kétségtelen, hogy nem ezt várták… Dörgést és szidalmat vártak, – valami olyat, ami megint felháborítsa őket, – amin gyűlölködve, epésen nevethessenek…

S a főpróbán, felvonásközben már izgatottan tárgyaltak is: – mi lesz?… Benn hagyta ezt a kürtöst? – Nem dobta ki!… No – és mit fog szólni, ha majd az előadáson is?… S elszántan, bizalmasan összenevettek – s végigborzongott hátukon a küzdelem rémült, boldog reménye… – Elvégre ez aztán mégsem megy! Hogy egy ilyen fiatal kölyök így beszélhessen velök?… Nem mai gyerekek ők!… – Mit? Reformálni akar? – Hát majd megreformálják! – Majd a Vaclavinek megtanítja!

Az első kürtöst, Vaclavinek Ottokárt, – ezt a hallgatag, öntudatos, szőke fickót mindenki jól ismerte… Szőke, ápolt szakállát – s öntudatos, bitang mosolyát… Nem jót ígért! – Ha ő egészen megunja!… Nem egyszer mondta már, – hogy vele nem lehet szemtelenkedni, – ő legfeljebb itt hagyja az egész „paklit” – … Ilyen kürtöst mint ő! – két kézzel kap utána a Metropolitan… – Már hányszor hívták! Ő legfeljebb megteszi azt, hogy – „csudát fogtok látni!” – úgy kiröpíti ezt a kölyköt a székéből, hogy a lába se éri a földet… „Legalább lesz mulatság!”… S a „tagok” köréje csoportosulva hallgatták… Némelyek morogtak, – mások a bajuszuk alatt mosolyogva élvezték a kitörést… S készülődtek!… Csak az óvatosak maradtak a háttérben, minden megnyilatkozástól tartózkodva – ők még vártak… Várták, miként fog eldőlni a küzdelem – s titokban ujjongtak, hogy a „vad cseh” helyettük is „dolgozik”…

Mindenki tudta, miről van ma este szó, – a fiatal karmester is. Mindenki elkészült a küzdelemre – ő is: Rettenthetetlen volt és elszánt. – Elejtett megjegyzés – töredékekből megértette, ami rá tartozik… Míg elment mellettük a folyosón, – látta, hogy most már mindenki tárgyal… Még az „előkelők” is – a „szólista művészek” is… Csoportokba verődnek s míg nevetgélnek, – van magatartásukban valami sunyi, rosszindulatú nyugalom… Mások ott álltak az oszlophoz támasztva fejöket s szigorú tekintettel csak ennyit mondtak: „Ez már disznóság!” – … Itt megalázkodással, közeledéssel semmire sem megy!… Győzni kell!

Hiszen az ügy nem reménytelen. Mert annyit már észrevett, hogy a kürtössel való afférje egyesek szívét mégiscsak megnyerte… Bizonyos szimpátiák máris megnyilatkoztak… Mert nem kis bátorság kell hozzá: – hogy nem dobta ki…; hogy ki mer állani vele az első előadáson, hogy nem fél… A zenész fajta szereti a bátor embereket!… Elvétve egy-egy mosolygós-biztató, bár kissé perfiden biztató tekintet mégis csak elkalandozik felé… Egyik másik öregen pedig – nem csalódhatott, – bizonyos meghatottságot észlelt… A vonások ellágyultak – s mintha meleg és szeretetteljes pártolást ígértek volna fej-bólintásaikkal!… „– Ej! – ez a fiatal kölyök!” – Különben is: – mért oly elégedetlen. Egy kis „kitörés” az egész… Remélhetőleg az utolsó! – Nem megtörte őket? – hiszen ezek a gőgös, hajlíthatatlan fejek mily mélyen hajlanak már meg előtte – az első napokhoz képest! – Hiszen nem is lehetnek közömbösek. – Komoly, odaadó munkája – s a nagy nagy erőfeszítés, végül mégis csak kell, hogy megnyerje ezeket a kitűnő öreg mestereket… Nem vakok: – láthatják, ki ő, – hogy ennél többet ma senki sem produkál…

Az egyik brácsás ma reggel felkereste szállodájában…, s egészen ellágyulva, – levetve a tömeg gőgös fölényét, – s a legmélyebb alázat hangján kezdett el beszélni… – Eh mit!

– Ilyen aljas emberek mindenütt vannak! – Hízelgett, hogy ő látja, mily kiváló emberrel van dolga – s hogy: „ezek a vén szamarak persze nincsenek az ilyesmihez hozzászokva!”… – S elkezdett, máris elkezdett intrikálni… Nyilván: karriert szeretne ő alatta csinálni… S a fiatal karmester megelégedetten mosolygott. – Elküldötte ugyan, nem hallgatta végig, de azért ez mégiscsak jó jel. – Igaz, hogy másnap a gazember, mikor elment mellette, – keményen, bátran és biztonságosan a szemébe nézve, – alig hogy megbiccentette a fejét… – – Mindegy! – Annyi bizonyos, hogy máris két pártra oszlik a zenekar – s ez a fő. – Egyesek már úgy kezdik emlegetni, mint a Messiást, aki azért jött, hogy „megtisztítsa ezt a testületet a tisztátlan elemektől s visszaállítsa a régi szép állapotokat”… Hogy-hogynem arról is értesült, hogy egyesek összeállottak, mert „ennek a Vaclavineknek ki kell törni a nyakát, ha itt botrány lesz”… Viszont tudja azt is, – hogy mások erősen készülődnek: – a rivális tartja őket együtt: – a másik karmester… s tüzelik a kürtöst… „Kirúgni innen ezt a kölyköt! – majd mi itt hagyunk magunkkal szemtelenkedni… Vagy kezes lesz, mint a bárány, vagy repül!…” S nem egy öreg, „előkelő” van köztük…

Hiszen nehéz, – kétségtelenül nehéz: – csupa öreg zenész között egyszer csak megjelenik egy fiatal ember… Nagy részük híres, nagy muzsikus – nem egy köztük magának Wagner Richárdnak barátja… Ezeket a kényelmes urakat nem oly könnyű felrázni közönyükből… S ha az első betanítás nem sikerül?… Sok függ tőle!

A levegő forróbb lett a próbateremben, – a fűtőkészülék csengve roppant… – Ő ott ült s lapozgatta a partitúrát… Aztán letette: – fejből fog dirigálni. – Kissé elöntötte ugyan fejét a vér erre a gondolatra – s újból a könyv felé nyúlt. De éppen ebben a pillanatban csengettek: – negyed hét – le kell menni! S ő nehogy mégegyszer meggondolhassa: – máris felállott s ment, – vissza se nézve támolygott a szoba ajtajáig, – ott összeszedte magát, – felvett az asztalkáról egy nádpálcát s odaadta a szolgának… A szolga, egy öreg, tapasztalt színházi ember, – tiszteletteljesen meghajolt előtte s így szólt:

– Mester! – A partitúra benn van?…

– Nem kell, – válaszolta röviden… s észrevette, hogy az öreg kissé visszahőkölt s el is sáppadt… Aztán egy lépést tett – s igen szelíden mosolyogva, bár kisé édeskésen mondá:

– Mester… bocsásson meg… én már régen vagyok itt…, mégis a „Judit” – bocsásson meg mester – – az igen veszélyes… s én félek! – S merészségétől még jobban elsáppadva újból visszalépett… – Ekkor ő melegen és jóságosan ment oda hozzá, – a folyosón nem volt senki, – s kezet fogott vele. – Mosolygott:

– Köszönöm az együttérzést, – mondá neki nagy méltósággal, – nem lesz baj. Ezt az utolsó szót már oly hangon ejtette, hogy maga is megerősödött tőle… Az öreg szolga pedig máris ráhajtotta fonnyadt öreg arcát karjára:

– Mester, – szólt, – én tudom, hogy Ön kicsoda… én láttam – mert én ott voltam a próbákon… De ezek – ezek nem nyugszanak… ezek felborítják… S mégis – ilyen fiatalember, mint Ön… higgye el, mintha a fiam lenne… – S a szemei megteltek könnyel. – A fiatal karmester pedig már derűsen és enyhén mosolygott:

– Nem lesz semmi baj, – mondá könnyedén s megsimogatta az öreg arcát…

Mikor benyitott a zenekari ajtón, nagy forróság csapta meg. Már mindenki a helyén ült s a hangszerét próbálta. – A tekintetek komolyak s elfoglaltak: – rezervált gondolatoknak, tartózkodásnak semmi jele rajtuk. Ráhajolnak hangszereikre, – mások pultjokat igazgatják… Szívét megcsapja valami hálás melegség: – mégis mily jó, mily buzgó és forró fajta ez, ha komoly munkáról van szó… Az arcok kissé mintha lázasak lennének… Valaki hosszan nézi: – egy hegedűs bámul rá, mialatt gyantázza vonóját… – Különben senki sem törődik vele… S Vaclavinek?!… Lopva feléje néz… Megdobban a szíve… Már éppen a zenekari igazgatótól akarja megkérdezni – hol van… – mikor felbukkan a kürtös csontkemény, sáppadt, közömbös arca…

E pillanatban a nézőtéren is észrevették alakját s a klakk halk és elég diszkrét tapsba kezd… Ekkor fordul először a közönség felé… eddig zugását még meg sem hallotta:… Fényesség! Fehér ingmellek, – fénylő keblek világítanak felé… – Zsúfolt ház!… Nagy előkelőség!… s az udvar? – Igen: Két hölgy… Nyilván Zsófia!… – Újra megdobban a szíve s érzi, hogy igen sáppadt lehet… De mosolyog… Kissé szertartásos mosollyal bukdácsol most végig a pultok közt a közönség felé fordulva… S merőn néz el a karzatok felé… Majd egy kemény, lassú és acélos mozdulattal fellép pultjához… Végignéz a zenészeken s felveszi pálcáját… – Nagy csend! – Máris egy boldog nyilallást érez: – még nem kopogott le s ők már mozdulatlanok… Mégis könnyedén kopog, – mert a basszisták, – ezek a nagy urak még most is motoznak… Mily komikus is az ilyen öreg „tanácsos úr” frakkjában, rendjeleivel s vállán egy ilyen nagy bábuval – s hogy gyantáz a vén szamár, – gondolja s majdnem elneveti magát… De összehúzza szemöldjeit, – csenget, – felemeli karját – s e pillanatban elsötétül a tér s minden elcsöndesedik… Néhányan pisszegnek még a háta mögött s ő erre lehunyja a szemét… – Aztán lassan és csendesen, mintha egy nagy folyamot küldene világgá, megindítja az áradatot…

A hegedűk kissé fáradtak, – érzi az első pillanatban, de nem mozdul, – nyugodtan, szívósan és szigorúan dolgozik s néha lehunyja a szemét… Mikor ismét kinyitja: – az üres pultra mered s eszébe jut, hogy nincs előtte partitúra… De nem hagyja, hogy elszédüljön – egy óriási lendületet vesz s ebben a pillanatban a zengés úgy csap fel karjaival együtt a magasság felé, mint a szárnyaló fohász… Mosolyog… Jutalmazni akar s komoly arccal bólint feléjük… Ám a zenészek közül senki sem törődik véle… Mintha dühösek lennének: elásták fejöket lapjaik közé… S hogy ő könyv nélkül dolgozik, – senki sem hederít rá… – Hencegés – már láttunk nagy embereket! – hallucinálja egyik „öreg” fitymáló szavait – s erre kissé elpirul, – ám nem ad időt magának, hogy hasson reá a kritika – újra nagyot lendül: s a zuhatag oly erővel csattan fel utána, mint a mennydörgés – e pillanatban pedig a kürtösök irtózatos erővel belépnek: – S láthatóvá lesz Vaclavinek nagy sárga, kipuffadt arca, – mint egy tritón, – amint erőlködésében kissé felemelkedve helyéről, – hűséges és megtört kutyaszemekkel mered rá mozdulataira… A zenekari igazgató mosolyog és halkan bravót kiált… Az arcok felderülnek… – Csak a színpad vakítja néha mint a lángözön…

…Az énekesek kitesznek magukért!…

A taps orkánja végül is egészen megnyugtatja, – kibékíti.

Még csak egy felvonás, – gondolja boldog fáradtsággal a szünetben. – Most, hogy pihen, – józanabb. Nem dicsér és nem jutalmaz többé – hideg és gőgös. – A zenészek is megenyhült arccal, fáradtan, kiizzadva sétálnak körülötte. – Mintha számtalan gyengéd, dédelgető pillantást érezne most már magán… Lám-lám! – Maga Vaclavinek is arra settenkedik – szinte tüntető meghunyászkodással, – mintha várná, hogy megszólítsa… De ő már egészen nyugodt: rá sem hederít – ez a fráter el van intézve, – gondolja magában… „Holnapután pedig kirepülsz innen disznó, – mehetsz a Metropolitan-be”… – De azért mégis gondolkodik… Nem volna-e mégis csak jó, ha az egyik „öreget” megszólítaná… talán jó hatást tenne… Éppen Rohde tanár megy el mellette, a híres oboista… Kimérten, de szívesen megszólal:

– No kolléga úr, – kiizzadtunk ugye-e? – s a kezét nyújtja néki.

Az öreg úr húsos pecsenye tenyerét lomhán nyújtja felé… s szürke szemeivel kifejezéstelenül, – tunya unalommal bámul bele arcába… Mintha a semmibe bámulna bele…

– Igen, – feleli lassan – s elmerengve azon, amit hallott, – aztán kihúzza kezét s nagy hasával tovább görög.

A fiatal karmestert pedig elborítja a vér… – Lám mégsem kellett volna… – Megint hibázott!… Milyen sokáig is tart, míg az ember megtanulja, hogyan kell!… – Csak nem a „kolléga úr”-on sértődött meg? Biztosan a „professzor úr”-at várja tőle… No de várhatja!… – Kínos, – igazán kínos! Hogy mégsem tud tapasztalni, – hiszen tudhatná már, kik ezek.

…Nagy blamage érte, az kétségtelen,… mert e jelenetet egy egész kis csoport nézte végig – s éppen a szólisták… Csúnya megszégyenülés!… – s legfőképen az, hogy zavarában még akkor sem eresztette el Rohde kezét, mikor az már húzta ki az övéből… Mi lesz? – Hiszen máris gúnyos, fitymáló hangtöredékek jutnak el füléhez… Nini, ott már hangosan nevetnek is… s íme: még meg is lökik…

– Nem tud vigyázni? – förmed rá valakire – s az első hárfás apró alakja egy pillanatra kiegyenesedik előtte, – ő pedig boszúsan elfordul. – Mi lesz! – gondolja s kissé zúg a feje. – A legnehezebb felvonás következik… ő pedig kiejtette kezéből a gyeplőt… Eh mit! – legjobb lesz bemenni a szobájába.

Már éppen indul, mikor a szólisták csoportjából kiválik valaki… Még volt ideje megfigyelni! – Előbb néhány tánclépést tett… egy fiatal tacskó – ki is ez? – Ja persze: a második koncertmester: kitűnő művész, – de végtelenül szemtelen, pöffedt olasz kölyök… Aztán táncolva megfordult maga körül… mintha éppen csak mulatozna magában… Mikor pedig eléje ért, hirtelen megállt előtte – szétterpesztett lábakkal…

– Nini, a karmester úr, – kiáltja jovialisan, vidáman… S a hangjában annyi szemtelen jóakarat… – S ezenfelül: még kezet is nyújt neki.

– No, hogy volt velünk, szegény „hundlerekkel” megelégedve?

– Ez a válasz! – gondolja a fiatal karmester s végigméri. – S ott állanak egy pillanatig, – egymással farkasszemet nézve… A koncertmester tekintete nyugodt és felháborítón közömbös!… Kihívó – elviselhetetlenül kihívó!… A fiatal karmester szemei pedig hirtelen elborulnak, – mintha borongana: lehajtja fejét – s aztán, anélkül, hogy felelne, lassan elfordul s megy a szobája felé… Ám e percben csengetnek:… vége a szünetnek… Még ez is! – gondolja, mert érzi, hogy nézik… Hiszen ez maga is egy kis blamage:… hogy ő épp most akar bemenni, – hogy ő még nem „érzi”, – meddig tart a szünet… De azért nem áll meg útjában, – megy be egyenesen a szobájába… Addig úgy sem lehet kezdeni, míg ő nem ül a helyén, – gondolja öntudatos elégtétellel… S beszólítja a szolgát:

– Vilmos, – mondja néki sötét arccal, de mosolyogva, – vigye le a partitúrát… Az utolsót mégsem akarom így… s elakad a hangja… Mérlegeli, vajjon lehet-e bizalmas evvel az öreggel, – aztán érzi, hogy mégis csak ez az egyetlen ártatlan ember itt, – az ő egyetlen barátja fagyos magánosságában. – Vigye le, – folytatta teljesen elgyengülve s eltűnve egy karosszék mélyén, – most már félek!…

Mosolyog, mert mégis megbánja vallomását – s ott ül fáradtan, gyáván, merengve, – mindenről megfeledkezve.

– Kérem, karmester úr, – már régen becsengettek, – riasztja fel a zenekari igazgató s ő felugrik, – felrázza magát. – Fürgén szalad le a zenekarba, – ahol most minden szem őt nézi. – Kíváncsian, – mosolygó érdeklődéssel, – kissé szemtelen várakozással merednek reá… Ferdére dőlt, édeskés holdvilágarcok, – összetöpörödött, száraz töpörtyűpofák alattomos nézéssel – mind csak őt bámulják… – Mi van itt! – ordítja magában s érzi, hogy a vére lassan fellázad… – Ja úgy, – gondolja, miután körülnézett – s azonnal megérti a helyzetet… Az udvar már eltávozott – szabad a vásár!… – Most jön az akasztás! – érzi. Érdekes, hogy ezek a disznók mindig az utolsó felvonást választják, – ez, úgy látszik, tradíció náluk… Három felvonáson keresztül olyan szelídek, mint a bárányok… – s épp itt!!!… Nem érti a dolgot – s nincs kedve elkezdeni. – Töpreng: mért épp itt? – Igaz, hogy ez a felvonás a legnehezebb, – de még ebben is, – furcsa! – szépen dolgoznak körülbelül a közepéig, – a legdicséretesebb buzgalommal, – ott aztán valaki, – (úgy látszik, mindig akad rá emberük) – feldönti az egészet… Rendesen egy fúvós… ő – ő már hallott effélét, – de sosem hitte el, hogy ez a maffia ilyen tökéletes gonoszsággal működjék… – No de meg van adva a jel!… már értésére adták a főpróbán, hogy mit akarnak: – az F-dúr kürt-szóló akar lenni a halálos döfés… Ám lássuk!… ő el van készülve s a helyén ül… s ő nem fogja elveszteni a fejét – bármi történjék!!… Itt vér fog folyni – olyan szégyenbe hozza őket, amilyen még nem volt. – – Felült a pultjához, – mintha a küzdő porondra lépne. – Komor és zordon. – Senkire se néz. – Felveszi pápaszemét, – fellapozza a könyvet. – Újból minden elcsendesedik.

S íme: az ellentállás jelei már az első tíz taktus után jelentkeznek, – a timpanista egy nyolcaddal később lépett be… A karmester nem mozdult, – csak szelíden, de átható világossággal ránézett, – mint aki értésére akarja adni, hogy tisztában van a dologgal… S e tekintet úgy látszik hatott is, – mert egy ideig megint békesség volt…

Ámde nemsokára újból megkezdődtek az apró jeladások… A timpanista megint csak késett – s most többször egymás után, – a picoló rosszul intonált, – a rájuk kényszerített tempóból kiestek, – az együtt kidolgozott árnyalatokat nem hozták ki, – szóval néhány perc múlva már érezhető volt, hogy az egészet kezdik széjjelzülleszteni, hogy Vaclavineknek jól előkészítsék a talajt.

Ekkor aztán váratlan dolog történt. – A karmester, aki eddig lehajtott fejjel s összeszorított szájjal, – magát fékezve dolgozott s szemüvege mögül figyelte az orvtámadást… most váratlanul, lassú mozdulattal felállott székében… Feje túlemelkedett a súgó-lyukon… – E látványra a suttogás halk szele csapódott feléjük a nézőtérről, – aztán egy hangos megjegyzés volt hallható, – amire a karmester nyugodtan, mint az állatszelídítő hátra fordult a közönség felé… Majd lassan, – csavarodva, – visszafordult… s egész marokra fogva botját elkezdte a pulton kiverni a taktust… Nyugodt volt és méltóságos, mint egy ifjú isten… Arcán a szenvedő komolyság átszellemült fénye világolt, – sötét karcsú alakja pedig erre-arra ingott, mint a nád… – A zenészeket nézte rettenetes pillantásával… – S e pillantás nem ismert irgalmat – az erőfeszítések maximumát követelte s oly ellentállhatatlan erővel, mint egy ifjú imperatoré… – A zenészek pedig ismét sáppadtan húzták be fejöket lapjaik közé – s az egész nagy súly újból meglendült… – De ő még mindig nem ült le helyére… Ott, ahol a szerelem szent himnusza kezdődik, – ő még ott állt a magasba meredve, – de most már nem mint egy büntető istenség, – hanem mint a boldog, ég felé törő művész, – aki túláradó szívét egyetlen összefogó mozdulattal emeli, – lelkét lendíti az örökkévalóság felé.

Aztán leült. – A színpad sötéten ásítva gomolygott szemei előtt, mint egy barlang mélye. – S később még feltűnt egy pillanatra előtte Vaclavinek sárga arca… Felbukkant s eltűnt a kavargásban… S mintha ez az arc a gyűlölet halálos tüzében égve, – acsarkodva meredt volna még egyszer reá – s épp az utolsó tétel előtt… – S mégis küszködve, – megfojtva lázadó szívét, – a lealázottság irtózatos keserűségével torkában, – tombolva fújta el szólóját.

 

*

 

A banketten aztán mégis kibékültek Vaclavinekkel, – ő végtelen boldogságában lágyan omlott el egy pamlagon s mosolyogva először véle fogott kezet:

– Jól ment, – mondá elismerőn biccentve s megveregette a kürtös karját. – Már nem kellett modorára vigyáznia, a próbatételen ő túl volt már.

Vaclavinek komor volt, tisztelettudó, ünnepélyes.

A zenészek arcáról pedig csak hálát, meghatottságot, elismerést és hódolatot olvashatott le – és mély alázatot…

Leigázta őket s ők ott kúsztak a lábainál.

S mint egy ifjú imperator: kényeskedve, gyengélkedve hagyta becézni magát egy ideig, – de nem sokáig… A holnap jutott eszébe – s e pillanatban elkomorodott.

– Ez hát a hatalom? – gondolta. Hiszen édes… De mibe kerül?

S mikor a drámai szoprán megérkezett és elébe járult, hogy gratuláljon neki, – már nem is volt többé boldog.