Herr Hundt von Ohnemacht

Horvát Henriknek

 

Herr Hundt von Ohnemacht-ot, – ahogy őt élete vége felé nevezték, – nem mindig hívták így. Tobias, Markgraf von Reising névre hallgatott fiatalkorában s a bajor Pfalz volt a hazája. (Ez a név azonban később teljesen feledésbe ment.) Rendes középvagyonú családból származott, – a grófi hivatal sem volt akkoriban még valami nagy méltóság – s miután ők sokan voltak testvérek, Tobias korán kóborolni ment.

Családjában, melyet atyja szeretett egy híres ringyóra és a Pipinekre visszavezetni, – különös életű férfiú emberemlékezet óta egy sem akadt: – de Tobias az volt. Különös életű és különös természetű ember. Előszőr is vörös volt s míg a szülői házban élt sokat szeretett nevetni. Ezenkívűl már gyermekkorában is mély hangja volt, – ami nagyon meglepte az embereket, – még a saját szülői is elidegenedtek tőle emiatt. – Voltak, akik rosszra következtettek ebből. (Ez a hang különben talán nem is annyira mély, mint inkább valami fa-hang féle: – mintha üres dobot ütögetnének…) A feje-formája hosszúkás, az arca kissé szeplős, a termete hórihorgas – bár kétségtelenűl előkelően karcsú: s mozgása mégis suta és esetlen, – ezenkívűl pedig balog volt. –

A dajkája mesélte, hogy öt éves korában egyszer elesett és felhasította az arcát. Rettenetesen jajgatott akkor, de oly módon, hogy senki sem akarta elhinni néki, hogy fáj valamije. Mintha leckét mondana fel, valahogy úgy jajongott. (S ettől maradt az arcán az a hatalmas sebhely, mely annyi irtózatnak lett oka később.)

Mikor felserdűlt, – alig volt húsz éves, – egész Halstadtot csodálkozásba ejtette különös viselkedésével. (Akkoriban már erre kódorgott.) – Az volt tudniillik a szokása, hogy alkonyati időben lesbeállt a kút mellé s a gyanútlanul arra sétáló leányoknak nekiesett, mint egy utonálló, – megijesztette őket s aztán hatalmas hahotába fogott utána. – De ez a nevetése is csak olyan volt, mintha leckét mondana fel. – De sőt nappal is! Az utcán menő leányokra, ha szembe találkozott vélük, – nem egyszer dúrván rámordúlt. S mintha feddeni akarná őket.

– Te zöld! – kiáltotta példáúl a zöldpruszlikos leányokra szemrehányón.

Talán szajha lettél? – kérdezte egyszer nagyon nyájasan a bányafelügyelő szépen kicicomázott leányától egy vasárnapon s ugyancsak hahotázni kezdett.

A leányok Halstadtban már úgy féltek tőle, mint a kísértettől.

Egyszer aztán, mikor ennek a lánynak az anyját, – magát a még fiatal bányafelügyelőnét is karddal meg merte fenyegetni, a kiváltságos bányászok, – akik akkor épp csodálatosképen nagyon szerették felebbvalójukat, – elhatározták, hogy megverik. Ám ő ekkor érthetetlen módon eltűnt a vidékről. Napokig nem látták. S hogy az erdőkben kóborolt-e, zergék után lesve, vagy kiszállt-e a tóra, hogy szokása szerint napokon át bolyongjon a fekete vizen, – senki sem tudta. Egy délben aztán azzal fut haza a kovácsinas, hogy a grófot épp most látta az apátúr házából kijönni. Az pedig tudvalévő volt, hogy ő ott írni-olvasni tanúlt, – mégpedig igen szorgalmasan. – – Este aztán meg is volt a verekedés.

Ám a bányanépség ez egyszer nagyon rosszúl járt. – A gróf megint ott ácsorgott kardjára támaszkodva a kút mellett s mintha tűnődnék, komoly arccal meredt maga elé, – s egészen békésnek látszott. – Mikor azonban figyelmessé lett rá, hogy kerülgetik, hogy egyenként vagy párosával bányászok settenkednek a kút körül, – oda-oda pislantva feléje szemükkel, méregetve a mutatkozó távolságot…. – akkor ő hirtelen s nagyon megváltozott. Felkapta a fejét, – az arca összerándúlt s úgy, ahogy mondom: hangosan morogni kezdett, mint a kutya. A bányászok már ettől a szokatlanságtól is nagyon megijedtek. Még jobban megijedtek azonban, mikor ő – se szó, se beszéd, – mintha tudná mijáratban vannak, – nekikesett. A közelében levő két embert úgy odavágta a sziklához, hogy menten meghaltak. A többit pedig, – voltak vagy huszan, – sorra irgalmatlanúl elnáspángolta. Úgy történt a dolog, hogy a kút körüli hely igen szűk volt s ennélfogva nem fért el több Tobias körűl kettőnél. A bányászok pedig, amíly ostobák, ahelyett, hogy abbahagyták volna a dolgot, – sorba mind odaállítottak eléje, mintha megkérnék őt szépen, hogy verje meg végre őket is…. Az utolsóval volt a legtöbb baja. Ez egy irgalmatlan erejű sózúzó-munkás volt, – ötven év körüli ember. Vagy egy óranegyedig verekedtek talán.

Ekkor azonban Tobias már fáradt lehetett. Gondolt tehát egyet s lovagi voltát teljesen megszégyenítő gyalázatosságra vetemedett. (Pedig eddig igen tisztességesen viselte magát: kardját már az elején elhajította volt s puszta kézzel küzdött velök, – ami szép volt tőle s a bányászokat nagyon lelkesítette, vonzotta véle kiállniok – sőt erre ők is elhajították dorongjaikat!) – Mondom, – ekkor azonban már megfeledkezve lovagi voltáról, hátúlról kapta el az öreg karját csuklójánál fogva, és se szó, se beszéd, kicsavarta. A munkás ordított. – Herr Gott…. du Hund… du Hund… – ezt ordította. S innen is maradt aztán rajta a Herr Hundt nevezet.

S valóban borzasztó munkát végzett! Az öreg bányásznak forgójából kiugrott a karja s fájdalmában el is ájult az erős ember. De ő még akkor is dögönyözte s már vér is ömlött az öreg száján, még akkor is rugdosta.

(Ez a nemtörődömség, – ez volt az ő legfőbb tulajdonsága később is – jó sokáig.)

Mikor pedig azt hitte, hogy már végzett velök, még volt oly fenhéjázó, – még kiállott a tér szájához s a keskeny út torkolatába lekiáltott:

– Vagytok-e még többen is? – S úgy hahotázott utána hosszan, mint a berekedt harsona: csak úgy visszahangzott a hegyvidék bele. – Nyílván hencegett: hiszen a térdei reszkettek s az izzadtság csak úgy csorgott homlokáról.

Herr – Ihr seid ein Hund – mondotta még ekkor is a bányász keserves, fájó gyűlölettel, mialatt feltápászkodott aléltságából, – a gróf azonban már nem törődött véle.

Azt beszélik, hogy ő maga is beteg lett ezek után, mert hetekig még csak nem is hallottak róla. Megint eltűnt.

Persze, – még jobban meggyűlőlték, – bár, úgy látszik csak a férfiak. Az asszonynép szíve mintha valamelyest felengedett volna iránta… Tény az, hogy asszony egy sem akadt ezentúl, aki csúnyaságát, löttyedt, öreges vonásait említette volna, ha személyére fordúlt a beszéd. – A férfiakat pedig ez a körülmény talán még jobban ellene ingerelte. Persze: elhatározták, hogy megölik s már egész tervet kieszeltek erre vonatkozólag, – azonban a kivitelre többé nem nyílt alkalom.

Mintha ez az eset fordulópont lett volna életében, mintha csak most jött volna rá, milyen erős ő voltaképen s mire képes… – Spachtauban, tizenhat mértföldnyire innen, – kíméletlen csellel kicsalta a nemesurat hegyoldali váracskájából, s egyetlen éjszakán mindenféle ígéretekkel magához csábítván legénységét – megtette azt, hogy velök, magának az úrnak hitszegő katonájával kergettette ki annak a családját másnap reggel, – s aztán a vidék parasztságát arra kényszerítette, hogy a várat éjjel-nappali munkával megerősítsék. S mialatt a régi nemesúr püspöknél, majd fejedelemnél járt segítségért könyörögve, – ő négy év alatt olyan várat építtetett ide, hogy senki sem mert haragjával incselkedni többé. A vár oly látványosszép volt, hogy mikor a brandenburgi fejedelem egyszer tizenöt év múlva arra járt, megállíttatta kocsiját, hogy ideje legyen elég, csodálkozni a mű fölött.

Igaz, hogy ő maga is szakadatlan dolgozott rajta – s az emberek bámúlták, mily nagyszerűen ért a tervezéshez s a boltozatok természetével is mennyire tisztában van! – Hogy honnan vette, – senki sem tudja.

A külső övezetekre volt legfőbb gondja: ezeket tiszta terméskőből rakatta. – Arra azonban már nem maradt ideje, hogy a belső részeket is nehéz anyagból építtesse, – itt tehát elég díszes faragású fa-házakkal kellett beérnie, – ami nagy bajnak lett oka, mint később kiderűl. Magának mégis két boltozatos termet építtetett: egyet ebédlőnek s egy másikat, ahol, mint mondá, bírói széket fog ülni. Mikor pedig a vár titkos részeinek s kapúzatainak építésébe kezdtek, – kiválasztott magának negyvenkét tagbaszakadt parasztot, hogy ezt ők csinálják. Ezek voltak aztán a sziklába vájt pincék építői is s őket tette meg később testőr-vitézeinek – kikből is irgalmatlan híres gazemberek váltak idővel.

Mikor pedig már mindez megvolt, – a Spachtauban talált vagyonból bizonyos Rosenthal nevezetű völgy felett, egy ezerkétszáz láb mélységű fekete szakadék szélén még erősebb várat építtetett magának. Emberfeletti munka volt ez is, – nem egy ember szakadt meg a megerőltetéstől, – néhány pedig megcsuszott s a mélységbe zuhant… Nyolc és fél évig építették s mikor készen volt, ki sem szállott Spachtauból, hogy megnézze készen új művét, hanem minden papi ceremónia, vagy ünnepélyes felavatás nélkül elküldötte oda alkapitányát, egy Jeromos nevű volt molnárt, aki szintén vörös volt s épp oly rettenetes erejű kiméletlen és gonosz, mint ő.

 

*

 

Ez időtájt már mindenki csak Herr von Hundt-nak nevezte, – mert rettenetes milyen gazember lett belőle. S ez az elnevezés mégcsak nem is esett rosszúl őkelmének – sőt! Mint látszott, – kevélyen fogadja.

Persze: rablás volt a kenyerük, néki és száztizenhat parasztjának – s a spachtaui országút, de az egész környék is híres lett rémségeikről: – mert nem csak rablók voltak ők, – hiszen ez még talán hagyján! – hanem ehhez irgalmatlan fenevadak!

Nemsokára már semmi sem volt elég nekik. Tajtékozva tomboltak: – kegyetlen kedvteléssel. Nemcsak kenyerük, mulatságuk volt ez az otromba szörnyűség. Már nem elégedtek meg avval, hogy a gazdag útasoknak rontottak néki, – orvúl, gyalázatosan, mint a farkasok… Nekiesni egy fazekasnak, amint magánosan kocog lovacskájával az országúton, – mi volt az nékik? Elvenni lovát, szekerét pedig fejszével széjjelhasogatni…. S nézni a nyomorúltat, aki úgy adja oda élete vagyonkáját, – nagyon elkomolyodva s alázatosan, mintha Isten rendeléséből vérét vennék… S mi az nékik, – aztán lehúzni még bocskorát is télvíz idején – s mikor már nyomorúlt sírva fakadt, hahotázva kardhegyéről lapdázni rongyaival?

Amit pedig a gazdagokkal míveltek, azt alig lehet elmondani. Itt aztán férfiember nem maradt életben egy sem – s különösen az volt érthetetlen, förtelmes és ocsmány, amit Hundt asszonyaikkal művelt. – Persze, csakis akkor, ha a nő szép volt.

Mikor már a férfiakkal végeztek, Hundt úr felvitette a nőszemélyt várába, – ott egy öregasszony levetkőztette őt pőrére s azonmódon benn is hagyta egy csupasz bútortalan kamrában – ahol is két napig étlen-szomjan kellett vesztegelnie.

A második nap éjszakáján aztán Hundt úr – szokás szerint fáklyával kezében s egyedül – megjelent az ajtóban. Előbb diadallal legeltette szemét a természetes nyomoruságában hentergő, többnyire ájúlt nőszemélyen, – aztán megvendégelte, végül pedig megrontotta a szerencsétlent. S hogy mi történt véle másnap – az is Hundt kedvétől függött…. Rendesen szélnek eresztette… Volt azonban arra is eset, hogy íly hajnalon igen haragosan ébredt: s ilyenkor nem volt kegyelem, meg kellett szegénynek halnia!

Ő pedig hét álló napig is dühöngött utána ilyenkor, törve-zúzva, ami a kezeügyébe kerűlt…. A katonák persze, már ismerték ezt a szokást – s messzire el is kerűlték s el is átkozták az összes nőt, aki valaha megszületett!… S maga Hundt is – látni sem akart ilyenkor hónapokig nőt…. A szeme elé ne kerűljön, mondotta komoran, mert – mint mondű, ezek a dögök veszik el minden erejét….

Így élt ő asszonyokkal, – ami annál csodálatosabb, mert különben senki nem hallott olyat, hogy a környékbeli nők közűl bárkivel is dolga lett volna valaha.

 

*

 

S elkövetkezett az idő, hogy igen hatalmas úr lett már belőle. A környék messze földön néki hódolt s ennek két oka volt: – egyrészt, mert a parasztoknak bizonyos félévenként fizetendő s elég tisztességesen megszabott dézsma fejében szabad útat engedett…. Még nyugtát is adott nékik vastallér alakjában, amelyen kutyafej díszlett.

Másodszor: – s ez volt, úgy látszik uraságának még erősebb támasza, – havonta egyszer bírói széket űlt. – S miután hatalma volt, határozatai előtt messze földön meghajolt a nép, – nehogy azokat végrehajtani legényei jőjjenek! – S ami csodálatos, – nem volt országszerte több oly igazságos bíró, mint ez a gazember. – Egész legendák keringtek már róla, – a híre már a Rajnáig eljutott, hogy míly szigorú, míly hajthatatlan, mennyire nem ismer tréfát, ha ítélkezni kell!

Nem sok komédiát csinált vélük, annyi bizonyos. Előre hajolva székén úgy veszekedett, gúnyolta, korholta őket – s főként oly szörnyen tudta nevetni a szemérmetlen hunyászkodót, hogy a népek végül ugyancsak meggondolták, amíg panaszra vitték eléje dolgukat. Nem egyszer még fel is ugrott s pofon is vágta mérgében, ha valaki sunyi szerénykedéssel mert eléje állani. – „Nyisd ki azt a hatalmas szájadat, – tudsz te harsogni is, – hallod-e, nemcsak nyafogni” – förmedt rá nem egyre aztán úgy csapott le rá ítéletével, hírtelen, mint a héjja…. Ám – csodálatos! – sosem döntött ő szeszélyből, hanem mindig dühös és konok méregből a csalók iránt. Mert főként ezt a szerzetet – a ravaszokat üldőzte ő mindenképen. – Ha valaki erőszakos volt, gyilkos, vagy kegyetlen, – erre még inkább hajlandó volt legyinteni….

A dolog úgy kezdődött, hogy megparancsolta volt, hirdessék ki a szabad parasztok között, hogy miután rendetlenségben látja az igazság dolgát, – mindenki, akinek pere van, hozzáfordulhat bizalommal, mert ő a hó harmadik szombatján széket ül. – Persze, senki sem mert jelentkezni nála. – Erre ő parancsot adott, hirdessék ki még egyszer, hogy akinek pere van, az igazságot fog nála találni, mert ő rendet akar teremteni közöttük. Az emberek erre is csak a fejöket rázták, – de felelni a hirdetőnek senki sem mert. Végre egy paraszt mégiscsak felment hozzá – s nem is jött többé vissza tőle.

Mint kiderűlt, Hundt úr nagyon megverte aztán összerugdosta, végül bedobta a disznók közé, – ahol még azok is csúnyán összeharapdálták, míg aztán három nap múlva nagy kínok között kiszenvedett. –

Az is kiderűlt, hogy a paraszt pénzt vitt néki s azért ment fel hozzá, hogy segítsen testvérbátyját kitúrnia örökéből.

Ettől fogva, ha féltek is tőle, – szeretni kezdték. Egyre többen fordúltak hozzá igazságért és egyre többen jöttek vastallérjaiért is, hogy szabad útjokat a völgyben megvásárolják.

S miután zsugori ember volt, – nemsokára már nagy vagyona volt néki pincéiben felhalmozva aranyban és drágakövekben.

Kulcsárja mesélte egyszer, halála után, hogy ezekben az időkben hatvan akó óbora állt s tizenhat zsákban hevert az ezüst kisebbik pincéjében.

Nem is szólva titkos pincéiről, mert ezeket senki sem ismerte kívüle, – csak későbbi felesége, – erről azonban később még szó lesz.

Ebben az időben, vagyis hatalma és gazdagsága tetőfokán történt, hogy gyönyörű, kézi faragással díszített s barna posztóval párnázott hintót küldött ajándékba a salzburgi érseknek – s rá egy félévvel hat habos fehér paripát hozzá.

A pfalzi választófejedelmet is megvesztegette: két művészi kivitelű ezüst kancsót küldött néki színültig telve magyarországi opálkövekkel, – amit az szép levélben meg is köszönt.

Mert volt ő oly okos, hogy nagyobb hatalmasságokat sosem támadott meg, – éppen ellenkezőleg! – Igyekezett, ha másként nem, alázatos hízelkedéssel közeledni feléjük. S a siker nem is maradt el. S bármely felháborodást keltett is kegyetlensége s bármennyit futkostak is fejedelmekhez, püspökökhöz segítséget kérni ellene, – minden hiábavaló volt most már. Mivel hogy elkéstek ők már evvel. – Igaz, hogy ezt végül egyesek be is látták s azt is, hogy nékik maguknak kell itt tenni valamit s hogy egyszer már odáig fejlődött a dolog, hogy sereget toborzott ellene néhány megrabolt kisnemes, – ám az utolsó percben vezérük mégiscsak meggondolta a dolgot; – nyílván nagyon rossz híreket kapott vára erejéről s még inkább kegyetlensége felől. – S így e vállalatból nem is lett semmi.

Így álltak ügyei, mikor maga Bernát, a salzburgi érsek arrautaztában felüzent néki, hogy látni szeretné. A Maria-hilf-uns nevezetű úton egy zárdában találkoztak is s alázatos meghívására a szent életű püspök rá is szánta magát, hogy felmenjen véle s meglátogassa őt várában.

Ő pedig e pár napon rettenetes szigorral maga intézvén a háztartás ügyeit, oly rendet és pompát mutatott házában a szent embernek – s úgy körül vette őt minden jóval, nemkülönben úgy látszik, oly okosan beszélhetett, hogy az érsek, aki voltaképen azért ment fel hozzá és azért töltött házában három teljes napot, hogy lelkére beszéljen s szörnyű szokásaira ráeszméltesse, – végül is egész jókedvűen távozott tőle. S bár később sem állotta meg hogy fejét ne csóválja, ha valahogy Hundt úr személye került szóba, – mégis jóakarójává lett, az kétségtelenül megállapítható már abból is, hogy mindenkor haragosan ráförmedt a hírhozóra, valahányszor Hundt úr egy-egy rémtette forgott közszájon, mondván, hogy ugyan mért is untatják őt íly dajkamesékkel?

Már-már arról is beszéltek, hogy voltaképen önálló fejedelemségre törekszik s már nem egy oly rémlátó akadt, aki közelebbit is tudott efelől. Hogy voltaképen tízezer legénye van készenlétben;… hogy Rómában, a pápánál követet tart; – hogy negyvenezer ezüst tallér váltságot volna hajlandó évenként fizetni a császárnak, ha uraságát elismeri;… hogy a brandenburgi választófejedelem leánya már várja is követeit, mert kész hozzá feleségül menni…. Mások ismét komolyabb alapon mérlegelvén esélyeit éppen nem találták lehetetlennek e dolgot, – sőt! – mégcsak ostobaságnak sem, mert arra a végső eredményre jutottak, hogy csak haszon volna a vidéknek, ha ílyen erélyes adókban mértéktudó és igazságszerető ember uralkodnék felette, – mert ki tud ma nála erre méltóbb uraságot?

Egyszóval: hatalma delelőjén ragyogott, – a legszebb kilátásai voltak, személye közszájon forgott, – mikor különös dolog történt véle – valami olyan, ami kezdetben jelentéktelennek tűnt ugyan s mégis csodálatosképen utóbb csúfos bukásának s korai halálának is okozója lett s amellett szólhat tanúságúl, hogy nincs oly gonosz, vagy hatalmas, aki ne találna egyszer emberére….

Ez a dolog pedig így történt:

 

*

 

Szó sincs róla, – néki is volt annyi esze mint másnak! Tudta ő nagyon jól, mire törhet s meg is fordúlt elméjében nem egyszer a gondolat, hogy amilyen gazdag és hatalmas, még önálló is lehetne. Ez ugyan nem vált világos tervvé benne soha, – de annyi hatással mégis volt reá, hogy szándékain és élete eddigi rendjén változtasson.

Így: – egy nap rájött, hogy mégiscsak fel kell már hagynia utonálló garázdálkodásaival. Ez nem is méltó már hozzá, – s elég gazdag is, hogysem ilyesmire szüksége lenne…. Hiszen maga a szabad útváltsága, melyet messze földön a nép önként fizetné ki, – maga ez bőségesen elég jövedelem ahhoz, hogy királyi módon élhessen s még félre is rakhasson belőle… S végül: – ha több kellene, módja van más adózás felől is gondolkoznia…

Igaz, – hogy félő, vajjon nem puhúlnak-e el íly renyhe élet mellett legényei?….

S ha így volna is: – akkor is ezt kellett határoznia, – mert itt volt az idő, mikor komoly és feddhetetlen hatalommá kellett lennie a világ előtt. S ezért fel tette magában, hogy meg is fog házasodni.

S hogy e határozatai voltak is életére valamely befolyással az kétségtelen. Így megállapítható, hogy vagy egy egész fél esztendeig kalandos vállalkozásokba egyáltalán nem bocsátkozott…. Igaz, hogy aztán újra kezdte, – de akkor is legalább a kegyetlenkedésben igyekezett valamelyest mértéket tartani…

S hogy nem tűrte kellőképen végbevinni határozatát annak legfőbb oka mohó és zsugori természetében keresendő. – Megesett, hogy néha egész nap küzködött magával, mikor Jeromos egy-egy jó hírrel lepte meg, hogy innen meg onnan valamely gazdag szállítmányok érkeznek… Nem bírt ilyenkor magával és ott ácsorgott égszinkék jánklijában a napsütött várudvaron fél délelőtt is, – a határozatlanság kétségbeesésével arcán s gyérhajú vörös fejét vakargatva…. Mert érezte ő, hogy ez lesz a veszte néki s viszont azt is érezte, hogy félrerakosgatni, mindig csak félrerakosgatni, – az oly jóízű dolog, mint a kenyér.

S nem is bírta megfékezni magát. S talán nem is annyira a kincs, – tudja Isten, mi vonzotta annyira! Annyi tény, hogy valahányszor előre tudta, míly zsákmányban lesz része, – ő ezt az eljövendő hasznot mindjárt vagyonának is vette – s teszem fel, hogy úgy határozott, hogy négy tehenet fog elhajtani valahonnan, – akkor ő mindjárt négy tehénnel többet is számított töprengései közben vagyonához… – úgy hogy az új jószág már örömet sem szerzett néki voltaképpen…. Ha meg az derült volna ki, hogy az egyik tehén netán beteg, – azt meg éppen kárnak ítélte s úgy elszomorodott felette, mintha balsors üldözné gazdálkodásában…. Igazán boldog tehát csak akkor volt ő, ha váratlan, előre nem számított gazdagodás szerencséje lepte meg… – Ilyenkor mámoros volt, de csak egy pillanatig…. Mihelyt számításai közzé vette az új zsákmányt, – már nem is örült néki, de sőt képes volt aggályoskodni annak hibái miatt – s aztán felmérte, hogy míly károk is érték őt az utóbbi időben, mije pusztúlt, milyen alkalmakat mulasztott emberei bitangságai miatt – s kideríté csakhamar, hogy ha mindezt az új haszonból levonja: akkor voltaképen vajmi kevés érték marad belőle.

Ilyen természet volt – s e sokféle számítás volt az átka néki. S az a furcsasága is megvolt, hogy kicsiny dolgok, apró hasznok még talán jobban boldogították. Egy-egy új, ingyen szerzett kancsónak például úgy tudott örűlni, mint a gyermek… Napokig nézegette, – az ágya mellé tétette… Igaz, hogy hamar megszokta ezt is, hogy az övé, akkor megint csak új bolondság kellett néki.

S ezenkívül Jeromos volt az ördöge. Jeromos, akit ő tett úrrá, egész másfajta s még sokkal csúnyább mohó természet volt, mint ő. Összeharácsolni, – ez volt a szenvedélye… – lerakni a pincébe s ha nem is látta soha többé a rablott holmit. Mámoros öröme telt a rablásban mindenkor, de sőt még az ölésben is. Nem egyszer büszkélkedett véle, hogy hány embert küldött ő másvilágra, – mintha talán ezeket is ura pincéjébe rakta volna le. Mohó, elfoglalt szemei állandóan a tervezgetés elfoglaltságában, valamely már nem is földi fényben csillogtak… – S bizony Hundt úr sok gondja-baja közt éppen nem az utolsó az volt, hogy bizony jó lesz nem nagyon bíznia benne, – jó lesz Rosenbergát kicsit már kézbe venni, mert egy napon még be találja zárni előtte a kapúkat! –

Egyszóval nem oly gondtalan könnyű élet volt a Hundté, mint ahogy azt képzelnők. S ha ehhez hozzávesszük, hogy egy vállalkozásukon majdnem rajtavesztek, – akkor meg éppen megérthetjük Hundt urat, hogy e dolgokkal ő végleg szakítani akart most már. A dolog úgy történt, hogy Jeromost, – aki különben is mindig túl messzire merészkedett, – egy erősen felfegyverzett szállítmány-kísérő csapat bekerítette, – tizenkét emberét levágta s a többi is csak azáltal menekült, hogy jobban ismerték a szakadék búvóit s így sikerűlt nékik egy elhagyott tárna bejárójáig furakodván átvágni magukat s így egérutat venniök.

Az eset nagyon megrendítette Hundt urat, aki kezdte a könnyelműséget igen gyűlölni, – hiszen volt mit féltenie. Haragjában majdnem megverte Jeromost, mikor az végre eléje somfordált – s ezzel aztán végképen el is határozta, hogy elég legyen! Most már igazán többet kockáztat, mint amennyit nyerhet, – elég legyen tehát!

S mégis, mikor néhány hónap múlva Jeromos, – aki igen alázatos hunyászkodó lett megint kudarca óta, – mikor ez a gazember azzal a hírrel jött át hozzá egy napon, hogy nagyszerű fogás kínálkozik: – ő maga, mégiscsak megremegett ismét. – A hír pedig a következő volt:

Hogy egy dúsgazdag fiatal spanyol nemes, névszerint Salomoben Uriel di Cordova, – úgy látszik pogány, vagy zsidó, Prágában járván, onnan vett magának feleséget s gazdag kelengyével és ajándékokkal megrakodva a Dolomit-hegységen keresztül igyekszik elérni a tengert. Véle van ifjú felesége, annak néhány rokona s miután figyelmeztette őket, hogy veszélynek teszik ki magukat ezzel a nagy málhával, – jól felfegyverzett nép kíséri. Három kocsirakomány és harmincöt ember – s körülbelűl egy hét múlva lesznek itt. A hírt Bécsből egy nagyon megbízható ember hozta: – egy nyeregkészítő, akinek veje azelőtt Hundt úrnál volt zsoldban, de azután megnősült, újra paraszt lett s itt a közelben lakik valahol…. Az apósa most éppen hozzá igyekszik, – mert Bécsben éhínség fenyeget – s jelenleg itt van az udvaron s Hundt úr parancsolatjára s jutalmára vár.

Hundt úr a dolgon két teljes napon át gondolkodott s oly annyira rosszúl lett vívódásában, hogy többször hányt. Csupán az ital nyugtatta meg valamelyest.

Végre, harmadik nap reggel parancsot adott a készülődésre. Hogy mi vitte rá? A szép ifjú feleségről szóló híradás-e? Lehet, – hiszen már rég nem látott asszonyt. –

S a várudvar már néhány perc múlva roppantúl megélénkűlt. Lovakat itattak, szerszámmal, fegyverrel szaladgáltak össze-vissza – s Hundt úr a magas tornácról tünődve nézte őket. Már az ő holmiját is ott hozta a lépcsőn az inasa s ő még sem mozdúlt. Aggályoskodott megint. A legények sem tetszettek néki, – nem voltak néki elég vidámak s ezért haragudott magában.

Először persze a hírvivő futárok lettek készen könnyű fegyverzetben – s miután lovukat futva vezették le a vár bejáró lejtőjén, nemsokára már országúti por csillogó fehér felhőcskéi mutatták útjukat s hogy micsoda vad vágtában iramlanak el a szélesen kikanyarodó hegyoldalon.

S talán még el sem űlt ezüstös ködük, mikor már ujabb csapatok ereszkedtek alá a külső övezet lejtőin, de ezek már óvatos lassusággal: – A középfegyverzetűek első csoportja, – nehéz kardokkal ugyan, de dzsida nélkül – s ezek feladata az volt, hogy az összeköttetést az előbbiekkel fenntartsák. Nehéz ügetésben haladtak el a vár alatt s nemsokára ők is eltűntek a kanyarodónál.

Szó, ami szó, még dél sem volt s már Hundt úr ott tanácskozott embereivel az erdőben, alkalmas helyet keresve, olyat, ahol készenlétben táborozhatnak. – Rossz kedve volt – s szórakozottan számolgatta a fák között betűző nap zöld-arany tallérjait egy nedves barna fatörzsön. S erről talán nedvesen csillogó barna asszonytestekre emlékezett. Annál kedvetlenebb volt, mert semmiképen sem tudott most megelégedni sem a régi táborhelyekkel, a mutatkozó előkészületekkel nem elégítették ki őt. Minden ovatosságot kevesellett. Nem szeretne megint rosszúl járni, – most ő maga is itt van! S az előre bejelentett fegyveres kíséret sem becsmérlendő, mert nem tudni mekkora? Igaz, hogy az efféle bérenc-nép hamar szétugrik – s mégis! Parancsot adott tehát, hogy szedelőzködjenek, – más helyet kell keresni, olyat ahol még sosem voltak eddig…. S mikor a csapat vonúlt ki az erdőn s ismét az országút felé, Jeromosra, kinek lova berzenkedve farolt az övéhez, mérgesen kíméletlenül rárivallt:

– Hallod-e Jeromos! – kiáltotta s az erdő csak úgy dörgött vissza szavaitól, – hallod-e, most már élet, vagy halál!

Később azonban, mintha megbánta volna előbbi hevességét, magához intette őt, – sőt le is szállt lováról s annak nyergére könyökölve így szólt hozzá igen bizalmasan:

– Nagyon jól tudod, hogy én álomlátó vagyok…. mint azt is, hogy mindig egy kézről álmodom, amely vezet engem… Hát most tudd meg, hogy ez a kéz megfenyegetett engem álmomban, s már ide s tova egy hónap előtt…. Nagyon erősen fenyegetett…. Ez pedig mit jelent? – – Jeromost szavainak haragos támadása mindig megijesztette, s most különösképen. – Sáppadtan hallgatott.

– Hát azt jelenti, – folytatta Hundt úr, hogy abba kell hagyni ezeket a dolgokat. Érted? – mert baj lesz! – Láthatod, hogy már a múltkor is mi volt… – és te, alávaló mégsem akarsz nekem engedelmeskedni…. – hogy elég legyen és ne gyere nekem ilyen dolgokkal… – kiáltotta s már megint hörgött haragjában.

– Ha ebben hinni tetszik nagyságos Uram, – felelte Jeromos sáppadtan, de biztos önérzettel, – akkor akár éhen dögölhetünk.

– Nem fogunk éhen halni, mert nékünk már nem kell éhen halni, mondotta csendesedve s kissé kedvetlenül is, – mert nem szerette, ha megsejtik mennyije lehet…

– Hiszen mindég panaszkodni tetszik…. – mondta Jeromos – de ő már nem felelt erre. – Lomhán eltűnödött ismét… aztán feltápászkodott lovára s azzal már kocogtak is tovább.

S az idő már az alkonyatba fordúlt s még mindig nem volt megállásuk. Tűnődtek, szemlélődtek s Hundt úr csak nem volt megelégedve semmiféle tanyahellyel. – Este felé azonban fázni kezdett s ekkor bosszús haragjában különös, kegyetlen ötlete támadt, – olyan, mely nemcsak hogy eddigi túlzott ovatosságával állott merő ellentétben, hanem egyenesen a józan ész ellen való volt.

– Itt maradunk, – mondá, – az úttól talán negyedmértföldnyire oldalt eső szűk völgy-katlanra mutatva. – Jeromos meglepve bámúlt reá.

A szurdokot, amely valami víz-mosásos szakadék féle lehetett, – négy-ötszáz lábnyi magas, szinte függőlegesen meredek falak szegélyezték s a katlan torka oly szűken szaladt bele a hegységbe, hogy talán még egy ember se tudott volna továbbvergődni benne. Hátrafelé tehát nem voltak biztosítva, – előttük az országút s annak másik oldalán mély lejtő a patak-völgy felé.

– Itt megesz minket a fene, – szólt néki át Jeromos halkan, hogy más meg ne hallja.

– Itt maradunk, – mondotta Hundt úr ellentmondást nem tűrőn, – mert konok ember is volt. – S a csapat máris befordúlt a szakadék felé.

Persze le kellett szállni a lóról oly irgalmatlanúl gazos, köves néhol nedvesen süppedő, néhol meg éppen csontkemény szakadékos talajt értek. – Benn a fák sürüjében meg éppen korom-sötét volt s mozdúlni sem lehetett.

Szerencsére legalább azt megengedte, hogy tüzeket gyújtsanak, különben ott vesztegelhettek volna a fák közzé peckelve reggelig.

Így is éjfélig tartott az irtás s ez alatt Hundt úr egy homokpadon tátott szájjal, horkolva aludt. Jeromos arra mentében nem állhatta meg, hogy az arcába ne világítson – s valami furcsákat gondolhatott magában ilyenkor. – Különösen azt a bizonyos szörnyű sebhelyet vizsgálgatta hosszasan – mert nappal nem igen mert arcába nézni: – Erről is látszik gonosz ember ez – állapította meg magában.

S már éppen le akart pihenni ő is, mikor az országút felől lovas vágtájára lett figyelmessé. – Kinézett: – Kinn holdfényes éjszaka volt. – Valóban kiküldött emberük érkezett vissza.

S nemsokára meg is tudta, hogy az egyik futár hiradása szerint Uhlmützében vannak már, – alig két mérföldnyire ide s lehet, hogy még ma hajnalban elhaladnak a hegy alatt. – Jeromos arca kivörösödött.

– Na – csakhogy! – dörmögte s mostmár természetesen nem is engedte lefeküdni embereit. – Nyugtalanúl járkált közöttük s néha szinte megremegett az izgalomtól. – Nem állhatta ő ezt a sötétséget s főként nem az üszök vörös lobbanásait ebben az elátkozott sötétben… S viszont új tüzet gyújtani nem engedett. Ijjedezett – minden mozduló árnyban élőt látott, – szinte vacogott már néha… a szeme mindig megcsalta éjszaka: s ő ezt jól tudta, mégis rémet látott mindenütt…

Kikeresett hát magának egy ritkásabb helyet s ott lefeküdt. – S egy ideig nyugta is volt. Itt is sötét volt ugyan – de legalább az eget lehetett látni. Nemsokára pedig besütött a hold – s ennek igen megörűlt. – Ám éjszaka hangtalan lenge szellőcskék járták – titokzatos homályok keltek körülötte – s ezt megint nem szerette. Nem szerette továbbá a bozontos szemöldeibe mindúntalan beletapadó pókhálószálat… a muslicáknak vékony sírását meg éppen útálta a füle mellett… Felkelt tehát… Messzire előre botorkált, ahonnan valamelyes kilátás ígérkezett… Csend mindenütt, – a hold vörös volt s lenn a patakvölgy felett ezüst kör ül… – Kellemes, hűvös-szép tavaszi éjszaka mindenfelé.

Valami kis ismeretlen, nagyon barátságos madár ott repdesett, nyugtalankodott a feje felett a fák törzsét verdesve apró szárnyaival… Néha meg nyílegyenesen emelkedett fel a nyílegyenes szakadéki fák koronáján túl a meredek széléig s aztán visszahullt. S Jeromos unalmában, nyugtalanságában a fejét vakargatva ugyancsak sokáig nézegette őt s megint Hundt úrra gondolt, mint annyiszor! Hogy míly gyalázatos az ő bánásmódja véle….

– Mért is nem hagyja már itt s megy a fenébe, – gondolta…. Mit kell néki ez a nagyszerűség!… Egy kis étel és jó szó kell az embernek…. – barátságosság…. – ennyi az egész… – s alaposan el is szontyolodott. – Aztán visszament a pislogó tűz mellé s alaposan belerúgott az egyik katonába, mert alva találta.

Fel is küldte menten a fa tetőre a szurdok elején, hogy nem látja-e jön-e már valami?

S a fiú bozontos fejére, mely teli volt haraszttal, zuzmóval álmosan rányomta süvegét s azzal előre mentek megint. Fel is mászott és sokáig ott függött egy száraz fenyő nyílegyenes magasságában, – mint szöcske a fűszál végén – s ugyancsak hetyke bohókás figurát mutatott süvegével…. – Nem, ő nem lát semmit.

Így telt el az első éjszaka. Hajnal felé aztán nagy csendesség kezdődőtt. Már a lovag horkanása sem volt hallható, – úgylátszik mégis lefeküdtek nyergestől azok is. Csupán valami víz zuhant a közelükben szüntelen s a szirti vércse cirpelt még mindig a hajnali homályosságban ki-kicsapva fészkéből a szakadék szélén.

Jeromos most már egészen előre ment s ugyan még jobban figyelt mégsem látott semmi olyat, ami érdekelte. Néhány őz szaladt könnyű ugrásokkal az úton át a patak-völgy felé… később parasztszekerek, más senki… A hegyek füstöltek s világító ködfelhőikből hideg, fehér csíkok szakadtak ki lassan: távoli patakok… A messzeség szélén már néhány silány, vékony fa kigyulladt a hajnali fényben.

Reggel pedig a kiküldött emberek azzal jöttek vissza, – hogy nem tudják, hol vesztegelnek a nászutasok.

Várni, – ez nem lett volna még baj, de Hundt úr nyugtalanságait annál nehezebben viselték. Mindenképen vissza akart fordúlni, mondván, hogy íme, ez a késedelem is csak annak a jele, hogy jó lesz hazamenni. – Jeromos dühöngött magában, néma pillantásokat vetett feléje. – S így telt el az első három nap. – S még egy baj volt: vizük alig volt már: ami annál jobban mérgesítette mindnyájokat, mert valami szakadóvíz ott zuhogott a fülükbe, – de bárhogy keresték nem tudták meglelni. Helyükről kimozdúlni nem mertek. Így hát egyenként kellett leküldeni az embereket jó egy órajárásnyira a patakvölgybe. A lovak is kedvetlenűl szemelgették a szakadék pállott harasztját, – az ennivaló is fogytán volt, mert a gazemberek már az első két nap unalmukban mindent felettek….

Ekkor azonban Jeromos – meg kell hagyni, – kitett magáért. Először is nyers konoksággal egy szót sem felelt többé Hundt úr aggodalmaira s csak szemei árúlták el, hogy kitart ő most már akár egymaga is. Konok lett és megingathatatlan, az emberekkel pedig elkezdett kegyetlenkedni. Ütötte őket s nem engedte, hogy lefeküdjenek. – Így telt el további három nap.

A hatodik nap éjszakáján hideg eső szakadt rájuk s ők egészen megdermedtek a hajnali hűvösségben. – Hundt úr meg azon óbégatott reggel felé, hogy ő nem jól lát, nem tudja, mi van a szemével. – Persze, senki sem hallgatott rá: – alig álltak a lábukon, oly kimerült volt már az egész csapat, – hiszen az utolsó napon alig is ettek valamit. – Hír még mindig semmi – eledel semmi… mikor aztán úgy kilenc óra felé egyszerecsak Hundt úr mintha bolond órája ütött volna: hirtelen iszonyúan elkezdett nevetni. Senki sem tudta persze, mért nevet oly sokáig, s oly barátságtalanúl – mérgesek is voltak reá, – s már-már úgy állt a dolog, hogy kirobban belőlük a nyers elégedetlenség… – ekkor aztán Hundt úr ki is adta a parancsolatot Jeromosnak, hogy indulnak haza felé.

Jeromos azonban most már megszólalt. Odaállott Hundt elé s bizonyítani kezdte, hogy épp legrosszabb pillanatban határozta el magát az ilyesmire. Most olyan ez a dolog, mintha bizony sokat törödnék velük…. Ha éhesek hadd fulladjanak, hadd dögöljenek!… – S ezt hangosan kiáltotta – s valóban egy kis csend támadt a mozgolódásban szavai nyomán.

Hiszen, – láthatja elég komisz ez a népség – s most még jobban el fog fajzani ha ezt látja… Mert mi lesz, ha most hazamegy velük? Egyrészben hiába volt ez a sok minden, tehát ez is rontja a kedvüket – másrészben majd azt hiszik ebből, hogy ezentúl ők itt az urak… De hát nem addig a! – Hadd tanúljanak a dögök milyen jó soruk volt eddig… – És így tovább!

Ami pedig a dolgot magát illeti, – más úton nem jöhetnek, mint ezen, – mert nincs más út… S addig addig beszélt, izgett-mozgott, ágált szemei előtt, – míg végre Hundt úr felocsúdván tünődéséből, elhatározta, hogy még egy napot vár. – De ez legyen az utolsó! – tette még hozzá mérgesen.

S Jeromosnak szerencséje volt. Mert délfelé valóban összes kiküldött legényük vágtatva érkezett s hadarva, csillogó szemmel adta hírűl, hogy jönnek ám!… S körülbelül húsz fegyveres van velük.

– Gazemberek, – persze befaltatok valahol, – kérdezte tőlük Hundt úr aki szintén nagyon éhes volt már… – Alkalmasint! – kiáltották azok feléje s hosszasan vihogtak utána barátságossága miatt. – Persze talpon volt mindenki s most már a kedvük is változott valamelyest.

S valóban, délutáni két óra körül az útszéli erdőség sürű fái mögűl kocogó három lovas alakja tűnt fel az eső utáni égbolt hűvös ragyogásában. – Hundt úr pedig nyomban határozott. Hagyja elhaladni őket s hátulról támad s lehetőleg úgy hogy az utóvédet mindjárt le is szorítja a lejtőn a patak felé.

Egy fagyos, hűvös kis erdei virágot forgatott ujjai között s aztán oda is szorította az egyik szeméhez…. Egy nedves kis csillagot… és aztán az égre bámúlt, hogy míly lassan haladnak odafenn a fényes seregek…. – Mert nagy nyugalom, derű és határozottság szállta meg őt ilyenkor – s ez volt éppen egyik kitűnősége. S ezt ő érezte is, – s jól is érezte magát azokban a pillanatokban, mikor alkalom volt reá, hogy a belső nagyszerűségek kilépjenek mélységeikből, – valamint borús időben a fenyőfák illata. –

S már nem is nézelődött. Meg se mozdúlt lován: – nem mintha megmerevedett volna, hanem mintha valamely rugalmas, finom anyagból egyszerre, egygyé öntötték volna vele. S a feje tartása is, – nem tudom figyeltétek-e, mint a büszke fajdé, – mielőtt nehéz röptébe fog, előbb felemeli a fejét – s tűnödni látszik. Szinte érdektelen komolyság űlt arcán.

Nemkülönben legényei – ezek is csendben voltak. Csakhogy feszült, éhes, lázas csendben s ők – durvább anyag, meg voltak merevedve, fanyarok, nyersek és lázasok voltak nyers izgalmaiktól. Nem egy köztük nyitott, nedves szájjal lihegett lován. – Szempilláikon, sisakjuk peremén a fákról hulló esőcseppek remegtek szívük indulatos ritmusára.

Csak éppen Jeromos forgolódott köztük még mindig roppant élénken. Tömzsi alakja, mint a vasbak űlte a lovat s türelmet nem ismerő szenvedelmes mozdulatokkal uralkodott felette és a többiek felett. Rendbeszedett mindent, – mindenre gondja volt. Ez volt néki a hétköznap, az igazi munka, a rendes idő. Némán dolgozott, némán mustrálgatta őket s legfeljebb beledöfött egyikbe-másikba dzsidája nyelével oda mutatván neki, hogy a nyeregszíját igazgassa meg. – Az ég pedig odafenn lassan borulni kezdett megint s nemsokára már lógott is az eső lehajló fellegekből.

Ez alatt a három lovas az úton elhaladt elöttük. Jó hosszú idő múlva pedig két magasra rakott, ponyvával takart, lekötözött málhásszekér következett utánuk s ezek nyomában két lovas.

Azután a váltó-lovakat vezette valaki lóhátáról. – Ezek pihenten, táncolva berzenkedtek a hosszú száron s állandóan kicsaptak a sorból. A lovas ott leugrott, suhogtatta felettük ostorát. Állandóan hosszú kiáltásokkal nógatván őket. – S Jeromos boldogan mustrálta kedvenceit, – mert bolondja volt a paripának. S talán arra is gondolt megint, hogy milyen jó is, az ilyesmihez ingyen hozzájutni! Ha hibája van is, – mi baj az, ha ingyen jut hozzá az ember? Míg viszont ha veszi, – micsoda bánat, rájönni, hogy baja van! Hogy rágja az az emberi szívet! S kacagni tudott volna boldogságában. – Mindenesetre a lovakat jó lesz szemben tartani, míg tart a kalamajka.

Hundt ellenben merőn elnézett még a lovak felett is, – pedig ő is igen szerette e nemes állatokat. – S csak akkor húzta jobban össze szemöldeit, mikor az egyik hintó vált láthatóvá. Nagyon figyelt, – utóbb le is szállott a lóról.

S a hintó lent lassan ingva-ringva, hintázva közeledett, Hundt úr pedig mikor elérte szeme vonalát, még le is guggolt, hogy jobban lásson. S a hintó két ablakán egy pillanatra át is világított a szürke szemközti égbolt.

– Úgy látszik alusznak, – gondolta Hundt úr.

De íme, – épp ebben a pillanatban egy parányi fej jelent meg az ablakok keretében – és nyomban el is tűnt megint.

– Vajjon ki lehetett? – gondolta Hundt s egyetlen szökéssel vetette fel magát a lóra. – Itt az idő! – határozott magában.

Azonban még egy nyitott batár is következett, amelyen csomagok kőzött két sötét ruhás alak ült, – s nyomukban egy kutya az úton. Különös, hogy nem érezte meg őket – bárha vakkantott is egyet-kettőt, orrát emelgetve a szakadék felé. Pedig e pillanatban – ha tudta volna ő kelme az egész csapat figyelme rajta csüggött – s az ő vezényszaván múlott, ugranak-e már? – De nem történt semmi baj. A két alak pedig eképen beszélgetett egymással tovább, – még hadonásztak is – s fejük és karjaik tiszta pontossággal rajzolódtak ki a borús tisztaságban.

– Férfiak! – állapította meg megvetően Hundt úr mialatt apró figuráikat vizsgálgatta.

S végül újra néhány lovas. Jeromos és a többiek buzgón számolgatták s vad nyugtalanságukban káromkodva szidták egymás szemét. – Tizenkettő, – egyeztek meg végül is!

Hundt úr azonban ezt már számba se vette. – Rendkívül komoly lett – valóban itt volt a perc s valóban mindenki szinte reszketve várta is már keze mozdulását.

Ő azonban még egy ideig meg se rezzent lován… – sőt, mintha próbára akarná tenni őket utóbb a kis erdei virágot mégegyszer a szeméhez szorító.

Pedig már-már el is haladt a karaván – s ő még mozdulatlan arccal bámúl maga elé. – Mindenki őt nézi.

– Vajjon mire vár? – dühösködik ekkor Jeromos és a gyomra körül mély aggodalmat érez. – Csak nem gondolja meg magát, – most?

– Ej, – hisz ez lehetetlen, – javítja ki azonban gonosz ötletét rögtön – s egész lényét bizonyos mély tisztelet máris elönti gazdája iránt. – A biztonság iránti tisztelet, – az a hála, hogy rábízhatja magát, – mert hiszen – hiába – tudja ő mindig, mit tesz, – s Jeromos különös meghatottsággal úgy érzi, hogy nélküle, – ő mégiscsak, – semmire se menne.

El is rohadnék itt az útszélen – rendül meg most már benne a lélek s megindúltan szinte elszontyolodva becsmérli magát. – Mert hiszen, ha vesszük – mégiscsak minden jól ment eddig, amiben ő is ott volt, – virul fel a világosság elméjében s most már megadással s azzal a türelemmel dől el nyergében amelylyel felsőbb hatalmak akaratát szokás bevárni. – Csend van mindenfelé – csak a lovak prüszkölnek, horkannak néha. Az erdő pedig bódító édességgel illatozik csendben. Míg aztán hirtelenül az egyik batár felől furcsa, majd keményen kacskaringós, majd édesdeden elhaló hangok kezdenek szállingózni feléjök….

– Valaki tilinkózik, – gondolja Hundt úr…. De vajjon ki? – S merőn néz el bal felé a távolódók után.

– Oda kell menni – és meg kell tudni – gondolja és még el is mosolyodik. – Aztán kinyújtja karját s a menet komoly rendben és bizonytalan ütemben megindúl. – A tilinkó szava persze hamarosan és végképen el is hal ezek után. –

 

*

 

Hát hiába, – nehéz eset volt. Kimerültségüket meglepett dühvel vette egyre-másra észre vitézei mozdulatán, s a legszívesebben ostorral csapott volna közéjük. –

Már az első roham sem úgy sikerült, ahogy akarta. Mire odaértek, már mindenki kiugrált a kocsikból s meglehetősen elszánt fogadtatásban volt részük… Négy embere lovastól nyomban le is fordúlt a lejtőn.

Nyilván nehezek voltak az esővíztől… s bizonytalanok az éhségtől…. Annyi tény, hogy ügyetlenségükben otrombán véresen garázdálkodhattak…

– Lám, a kis tilinkós is itt fekszik, – márpedig mi szükség erre? – gondolja Hundt úr mérgesen és gyengén meg is rúgja a kis halottat, aki hangszerét még mindig görcsösen szorítja kezében…. A rúgásra feje még oldalt billen s száján újra megindul a vér….

A lovak persze szétszaladtak – de szerencsére javát még össze lehetett terelni… – S Hundt úr szórakozottan kotorász élők és holtak között, – mikor egyszerre felkapja fejét.

– Hogy van ez? – kiált fel s nyomban parancsot is ad, hogy mégegyszer vizsgálják meg a holtakat, mielőtt eltakarítanák…. Hiszen ő két férfit látott a második kocsiban, – ne lett volna több?…. S meg is kérdi az egyik kocsistól, aki ostorát magához ölelve s kalaplevéve, alázatosan álldogál az út szélén, nagyon elégedett: hogy íme ő mégiscsak itt van…

– Igenis, – hárman voltak a férfiuraságok, – feleli bús szívélyességgel.

– Úgy? – És egy nő?

– Igen is kérem alássan – egy nagyon szép kisasszony… – s ravasz szemei biztatón megcsillannak.

Hol van tehát a harmadik? – Meg kell lennie! – dühösködik Hundt úr, – mint aki olyat veszít, ami már az ővé volt – s nem kímélve fáradt embereit máris felhajszolja velük az egész vidéket, – erdő alját, bokrokat, patak mély völgyét… – – Nyulak ugranak fel, – különben sehol senki…. – Az egyik tehát elillant!… De ki? – gondolja és az az érzése, hogy ezt meg kell még tudnia…

Aztán levetkőztették s utána bekaparták a holtakat is… – s erősen alkonyodott már, az eső is szitálni kezdett, mikor a menet fordult visszafelé… Elől a préda és a foglyok….

Mielőtt pedig az nap elaludt volna, egy sáppadt arcra emlékezett még vissza az utóbbi napok zűrzavarából. Egy arcra, mely tágra nyílt szemekkel halálos merevséggel bámúl reá…. – Mintha most is maga előtt látná!

Felugrott tehát fekhelyéről és megkérdezte, hogy mi van a fogoly nővel?

– Rendjén! – mondotta komoran, miután meghallotta, hogy a szokásos módon bántak véle is.

 

*

 

Haragos volt, ha eszébe jutott ez a nő, – nem tudni miért? Talán mert oly konokan meredt reá mindvégig, mialatt azzal a bizonyos két úrral végzett?… S talán azért is véle volt elégedetlen, mert a harmadiknak nyoma tűnt? – S nem határozott ugyan, de előre érezte, hogy szigorú lesz vele… Vagyis? Vagyis lakolnia kell mindezekért.

Pedig az az arc, mely őt nézte nagyon szép arc volt – s még másnap is megjelent kísérteni őt, mialatt még mindig álmosan a zsákmányból osztott embereinek a várudvaron.

Díszes ruhák és takarók, – ezüst…. – mindehhez hozzászokott ő már – s a legénység mohó hüledezései, kapzsi öröme csak bosszantják….

Hiszen, némely darab – szó sincs, – jól esik szemének látnia…. Itt van – mindjárt ez az almavirág-szín óriási szövet!… – Jó lesz mentének, – még kettőre is kitelik – gondolja és elégedett melegség futja át: – a gazdagoké.

– Minden van, ami csak kell! – mondja magában és bólint is hozzá.

Bár hiszen, tudja az ördög miért van – s talán először életében fél egy kicsit…. Vagy ha ezt nem is – legalábbis zavarja valami… S talán ezért is rendelt ma reggel dupla őrséget a kapukhoz… Egész különös érzése pedig akkor támadt, mikor egy remekbe készült, kék szövettel bélelt bölcső került a szemei elé. Olyan volt, mint egy kis mennyország.

Meghökkent pillantásokat vetve feléje, – majd bohókás, majd bosszús, szégyenlős mosollyal ajkán sokáig állott ott s tűnődni látszott felette. Utóbb még el is bíbelődött, játszogatott vele, – billentgette a délelőtti napfényben – s most már néha hangosan is nevetett hozzá…

De aztán eszébe jutott megint, hogy milyen nehezen is ment ez a dolog… S mint hogyha mégiscsak fordúlna a kerék lefelé…. azt pedig nem szabad hagynia! – az álmán is eltűnődött újra és szeplős arca egészen belevörösödött indulatos aggodalmaiba. –

– Lám, lám…. Jeromos is megsebesült, – most először – és ez rossz jel – az ütőerét vágták át a karján… Furcsa! Beszakadt a vas, – akkorát ütöttek rajta… Más ember beledöglik! Gondolja Hundt úr s bizonyos barátságos nehezteléssel idézi maga elé Jeromos rettenetes haragját sebesülése után.

– Hogy ordított a disznó, – gondolja Hundt úr s mosolyog. S el is határozza menten, hogy most az egyszer többet juttat neki a prédából, de aztán meggondolja a dolgot.

Fölösleges az efféle, – dönt végül is. – – Elég kár érte őt, a négy ember közül kettő beledöglött, – másik kettő pedig még az éjjel forrólázba esett az erdei nedvességtől.

Nyugtalan volt, – szeretett volna még meg is tudni egyet smást, – hogy hát mégiscsak kik ezek?

Türelmetlenségét azonban nem mutatta. Nemsokára felment aludni – s minthogy sokat tudott aludni ilyenkor, – nem volt nehéz behoznia a szokásos két napot.

Akkor éjjel aztán fáklyát gyújtatott s be is ment abba a bizonyos kamarába.

A hölgy pedig egy barna takarón feküdt a padlón s oly fehér volt s omlós, mint valamely meleg hó-halom. Teste ezüstösen csillogott, lebontott vastag haja csavart fonatai pedig, mint megzavart kígyók, ziláltan tekergőztek melle bimbai körül. – Hundt úr csak állt ott egy darabig, magasra tartva a fáklyát jobb kezében s jókedvűen, kipihenten, bohókásan mosolygott hozzá és nem szólt. –

Aztán oda akart menni, megnézni nem halt-e meg vajjon?

Mozdulására azonban a hölgy felemelte fejét. Aztán lassan fel is állott s a fáklyafénytől káprázva egy ideig mereven nézte őt. Meztelen hattyúhoz volt most leginkább hasonlatos.

Mikor pedig már úgy tűnt, hogy megismerte Hundt urat, – valami fellángolt szemeiben. Álmosságától szelid arca pedig méltóságos lett és szigorú.

Mint látszott, nem is szégyenli magát, hogy mezítelen. S Hundt úr jókedvűen mosolygott egy ideig ezen is, – de azután nyilván eszébe juthatott, hogy hát hogy is van ez, hogy nem szégyenli magát és nem sír? S nyomban olyannyira elcsodálkozott ezen, hogy hangos nevetésre is fakadt.

Nem látott ő még bátor asszonyt eddig, – az bizonyos. S erre nem is igen számított, hogy van ilyen. Mind nyavalyás, – szokta volt gondolni róluk s még köpött is ilyenkor sokféle ügyes-bajos dolgaikra gondolva s a komédiára a mi van velük.

– Ha meg bátor, – hát nem nevetni való az is? – gondolta most.

De hát bátor annyi már nyílván látható – mert mi más lehet az, hogy oly szemérmetlen? Ha látni akarsz így – láss! Mert akartad nyomorúságomat látni – legyen, – mintha ezt mondaná. S hozzá oly méltóságosan is áll ott – meztelenűl! S mily titokzatosan. Mintha megvetné őt hallgatásával. Talán oly ostobának tartja?

– Mit érsz el vele? – kérdezi konok pillantása. S Hundt úrnak be is kellett látnia, hogy valami igaza mégiscsak van neki. Mert mit ér el vele, ha egyszer hallgat? Ki nem nyithatja a fejét… – – Holott talán még bánkódik is, – bizonyára. Csak nem szól efelől. S talán gyülöli is őt, – bizonyára. – De hát az nem volna éppen baj.

Ez a néma beszéd volt-e az oka, hogy Hundt úr ezután nemsokára sarkon fordúlt és kiment a szobából?

Tény az, hogy se meg nem rontotta, se meg nem ölette e hölgyet ezek után, mint ahogy azt bosszúságától ő maga is várta volna s ami tőle könnyedén ki is tellett, hanem mindezek helyett megkérte a kezét.

 

*

 

Természetesen még az éjjel beküldette néki omlós meggyszín ruháját, vörös cipellőit, fátylait – s ő maga rakta azokat illő rendbe. Aztán megforgatván az illatos holmit jól megszagolgatta előbb s eltünődött fölötte.

– Eh mit! – döntött végül is, – ez a sok rosszkedv úgyis időm előtt megölne engem… – Mégiscsak kell valami, ami felvidítsa az ember szivét….

És menten meg is parancsolta, hogy a hölgyet illőn megvendégeljék, s ha kívánna valamit málhájából – az adassék meg neki! – ő maga azonban e lakomától távol maradt.

Másnap pedig a szokásos udvariassággal megkérdeztette, vajjon fogadná-e őt?… s mikor a választ meghozták, igen ünnepélyes komolysággal járult volt eléje.

A hölgy egy fekete karszékben űlve fogadta s még sáppadtabbnak tűnt, mint tegnap. Sötétzöld ruha volt rajta s így fekete haja is, teste is szinte egybeolvadt körvonalaiban az árnyékos homálylyal. Csak sejteni lehetett merre rejtőznek hosszú idomai – s ez a körülmény Hundt urat még jobban megzavarta.

– Csak néhány lépés, – gondolta ekkor s fakó arca menten ki is pirúlt – ismét fellobbanó nyers indúlataitól. De nyomban elcsendesíté azokat s újból a hölgyet kereste tekintetével. Ám hiába!… – rosszúl látott ő ebben a homályban – s csak élénk sáppadt arca s erős tüzű sötét szemei világoltak élénken előtte, – vágyának egyéb tárgyai nem, – no meg kezei is: – a hosszú ujjak, amint fínom térdei körül összekapcsolódtak.

S miután nemcsak mozgásában volt ő suta, hanem érzései kifejezésében is, – beszélgetni meg éppen sohasem szokott volt, ennélfogva oly reszketegen és dadogva adta elő ohajtását, – mint egy gyermek, ha gyümölcsöt kér, – s ami még sosem fordúlt elő vele szégyenére, egyik szeméből még a könny is kicsordúlt izgalmában.

Mikor pedig a hölgy már jól megértette mit is kíván – szemei, mint tegnap is egyszer, – csodálatosképen újból fellángoltak, s lángban is állottak vagy egy pillanatig. – S hallgatott.

– Mielőtt kérdésekre felelnék, – csendült fel aztán hangja – s Hundt úr előtt először e földi életben, – csodálatos hangja, mely olyan volt, mint a kemény, biztos harangütés, – mielőtt egyáltalán egy szót is váltanék veled erről lovag, – összes emberemet szabadon fogod bocsátani s visszaadod mindenüket – mondá szinte parancsolón. –

Hundt úr még jobban elsáppadt s aztán meghajolt.

– Jól van, – mondá a hölgy…. – különben is én magam fogom elbocsátani őket s velük üzeneteket fogok küldeni….

– Ami pedig kérésedet illeti… – arra három hónapig nem felelek… – három hónapig várni fogok valamire….

– Úgy? – És mire vársz, hölgy – kérdezte Hundt úr sáppadtan. Így még testvérbátyjai sem mertek vele beszélni soha… – de sőt még szülői sem.

– Te magad ölted meg két fivéremet, – mondá a hölgy lassan s a szemébe nézett…. Az egyikbe beleszúrtál, – a másikat pedig, aki beteges volt s a kocsiban maradt nyakánál fogva dobtad ki a kocsiból… – Hundt úr hallgatot.

– Ha tudtam volna, hogy a te fivéreid… – kezdette most beszédét borúsan… – de nem tudta folytatni. Úgy látszik valami nagyon komolyat akarhatott mondani, mert kedvetlen lett e perctől fogva.

– Mindegy most már, – folytatta a hölgy lassan…. Ez most már mindegy….. Fő dolog most már csak az, hogy a jegyesemet nem ölted meg… – Őt kerestetted ugy-e?

– Igen, – felelte Hundt úr kedvetlenül, de határozottan.

– A jegyesem, – folytatta a hölgy, – mellettem ült a kocsiban s én könyörögtem néki, hogy meneküljön…. S ő meghallgatta könyörgésemet, – mert én azt mondtam néki, hogy bármi lesz, – élek-e, vagy halok, – értem kell jönnie…

– Igen, – válaszolta Hundt úr….

– Igen – és ő ezt megígérte…. S akkor, – az út szélén volt egy szekérre való rőzse…. Hiszen láttad te azt is!…

– Igen, – felelte Hundt úr….

Abban elbújt….

– No – akkor nem igen maradt az meg, – mármint a jegyesed, – mondotta Hundt s a szemei csillogni kezdtek okossága önérzetétől, – még a szája is mosolyra nyílt… – Nem igen maradt az meg, – folytatta, mert én abba a bizonyos rőzsébe kétszer beleszúrtam ám mikor kerestük…. Én magam szúrtam bele, – előbb hosszában, aztán szélességében…

– Láttam, – mondotta a hölgy, – de Istennek hála, nem történt baja…. – Mikor elvitettél, hátranéztem s ő kidugta a kezét….

– Úgy? – Akkor mégiscsak bátor ember lehetett, – válaszolt Hundt úr kissé elsötétült pillantással.

– Igen az volt, – folytatta a hölgy… – És ő megígérte, hogy visszajön értem…. És én úgy határoztam, hogy három hónapig várni akarok reá.

Hundt úr a torkát köszörűlte. – S lassan kezdé: – Nézd csak, hölgy…. – mondotta. Nem tud ám a te jegyesed három hónap alatt ide visszajönni, – arról szó sincs… Hiszen sokan próbálták ezt mások is… – s mégiscsak gőgös, fenhéjázó nevetésre fakadt e szavai után. – – Magasan vagyunk mi itt – tette aztán hozzá és legyintett…. Kár lesz néki fáradozni… – s ezután hosszasan elgondolkodott. –

– Hanem mondok én néked valamit, hölgy… folytatta később s őszinteségében oly tágra mereszté szemeit előtte, hogy kacagni lehetett volna most arcának bohókás fintorán… – Ha akarod, – mondotta, – el is mehetsz te innen…. Én megengedem…. És elviheted, ami a tiéd volt…. Sőt! – Egyet-mást… el is vihetsz tőlem… ha éppen kárpótlást is kívánnál…

– Egyet-mást? – kérdezte a hölgy – s szemei megvető kicsinyre húzódtak össze…. – Mi legyen ez az egyet-mást?…

– No – hát éppen amit kívánsz, – mondotta megzavarva Hundt s nagyon szerette volna csóválni a fejét…. Legyen a tiéd, – ha netán kívánságod volna valamire, – tetézte még jobban ügyetlenségeit… S egészen úgy tehetsz, amint jónak látod… én nem kényszerítelek semmire… és minden fizetség nélkül szabad útat is engedek neked…. mert, mert…. a te viselkedésed, – megvallom, – tetszik nékem…. És te voltál az első ilyen… – akarta még folytatni, – itt azonban már elhallgatott. –

– Igen, – mondotta most a hölgy elgondolkodva. – Hiszen lehet. Hiszen ha nem jön is el, – három hónap elég ahhoz, hogy legalább jelt adjon magáról…. És ha ez meglesz, – akkor én menni fogok…. De ha nem… – s e szónál arca kissé tűzbe is borult – szemei azonban tompán, nedvesen csillogtak át a homályon Hundt úr felé. – Az lehetetlen! – döntött végül is.

– És ha nem? – kérdezte sáppadtan.

– Akkor legyen úgy, amint kívánod, – mondotta a hölgy igen határozottan s a hangja most megint úgy csengett, mint az óra-harangok konok ütése. – Hundt úr meghajolt. –

– Várj még, – szólott ekkor a hölgy. – Én, – mondotta, – egy más néphez tartozom – és a hitem más mint a tiéd…

– Zsidó vagy? – kérdezte Hundt úr.

– Igen, az vagyok, – felelte ő, lehúnyva szemeit. És ezt tudnod kell… De ha három hónap alatt nem jön értem senki, akkor már nem vagyok az…. – mondotta lassan… – – Engem elkényeztettek, – tette aztán hozzá tünődve, mintegy maga-magának. – Hundt úr menni készűlt.

– Várj még, – szólt most rá újólag a hölgy s fátylaiba burkolózott a hüvösségben.

– Igen, – felelte Hundt úr.

– Tehát, – három hónapig vendéged vagyok – ugy-e? – kérdezte ő.

– Természetesen, – válaszolt Hundt úr.

– S addig szabadon tehetem, ami tetszik?

– Természetesen, – volt a felelet. – Mindened meglegyen, amire képes vagyok, – mondotta Hundt.

– Tehát akkor így legyen! – szólt a hölgy – s fátylas fejét kissé felszegve elbocsátotta Hundt urat.

 

*

 

Mikor karcsú, magas alakja először jelent meg felettük a magas tornácon s ő elnézett a messze völgy felett… – a legények összevigyorogtak. – Csak a beteg Jeromos nézett már akkor is bizalmatlanúl, szinte gyűlölködve feléje. Összeszorította fogait s aztán nem állhatta, hogy oda ne szóljon nekik:

– Most meg már ilyen világ van!….

S a legények nevettek, de nem sokáig. Szigorú szemének villámaitól csakhamar meghunyászkodott valamennyi.

– Te ez aztán a furcsaság! – mondogatták s ugyancsak nagy kiváncsiság szállotta meg őket… – Messziről őgyelegtek tehát körülötte.

S most már különben is hajlandók lettek volna megbékélni véle már azért is, mert Hundt kisasszonynépet hozatott fel a falvakból szolgálatára. – S a legények elkezdtek erre mosakodni, – ami víz-készlet rovására ment s elkezdtek egymás közt verekedni, ami miatt Jeromos lett egyre sötétebb.

– Itt az idő, menni már innen a fenébe! – gondolta magában.

Embereit pedig a hölgy igen pazar kézzel bocsátotta el. Nem is igen vizsgálgatta ő övé-e, nem-e, amit szétoszt közöttük…. olyannyira, hogy Hundt, aki embereivel messziről nézte ezeket a dolgokat… már egy pillanatban a fejét is csóválta s már-már azon volt, hogy közbelép… Jeromos pedig az ajkát harapdálta irgalmatlan dühében – míg aztán gondolt is egyet s vad rántással letépvén a kötést beteg karjáról, azt odadobta Hundt úr elé, odakiáltván néki, hogy:

– Itt mi aztán igazán hiába fáradozunk Nagyságos Úr… – s menten ott is hagyta őket. – S Hundt csak sáppadtan hallgatott erre is egy széna-abora oldalához támasztva gondterhelt fejét. S a hölgy úgy látszott mindevvel nem törődött. Mielőtt elbocsátotta volna szolgáit, még így szólt hozzájuk fennhangon:

– Keressétek fel a jegyesemet, emberek. Aki megtalálja, gazdagon meg fogom jutalmazni… Egy másik pedig menjen Prágába a szüleimhez – s én azt is épp oly gazdagon fogom megjutalmazni… És mondjátok meg nékik, hogy szabad vagyok és három hónapig hűségesen várni fogok rájok, hogy értem jőjjenek…. És aki a jegyesemmel beszélt, az mindenesetre visszajőjjön és mondja el, mit válaszolt üzenetemre…

A hangja néha megremegett ugyan, de nem könnyezett. Csak lehúnyta újból hosszúpillás szemeit s aztán elbocsátotta szolganépét…. Azok pedig nehéz szívvel el is indúltak s csapatjuk a fehér hegyi úton nemsokára eltűnt a kanyaroknál.

Jeromos azonban – akinek a karja újra alaposan kivérzett vad hetykesége következtében, – mikor kicsit jobban lett megint, felment Hundt úrhoz és sokáig maradt véle bezárkózva beható tanácskozásban. – Mert, nem köntörfalazott ő semmit, – mihelyt belépett: már azzal is kezdte, hogy ő elbocsáttatását és jutalmát kéri hosszú szolgálata után. – Ha itt asszony-világ lesz, – így mondta, – akkor ő nem marad semmikép.

S Hundt úr ez alkalommal maga is igen elkomolyodva hallgatta őt. Nem igen szólott, – de látszott rajta, hogy nehéz dolgokon tűnődik. Végre is így szólt hozzá:

– Menj csak vissza helyedre és ne beszélj oly sokat…. Még talán nekem sem ment el az eszem egészen… Hiszen hallottad, mit izent!… Van még három egész hónap… – Addig még fordúl ám a sor! – mondá s a szemei nagyot villantak.

– Én egész másként tennék véle, – annyi szent – mondotta Jeromos s felrándította egyik vállát, ami pedig nála gonosz indulatok jele volt, – de Hundt úr haragos-komoly nézése elhallgattatta őt végkép.

– Mi úgy örűltünk mindig, hogy Nagyságos Úr nem veszkődött soha asszony-félével… – tette még hozzá – s aztán fájdalmas mosollyal, mint aki érzi már, hogy valami elmúlt, lassú léptekkel kiment.

 

*

 

Jeromos tehát visszament helyére Rosenbergába s a napok csak teltek. Hundt úr elzárkózott emberei elől, majd papírt küldött az öt mértföldnyi távolságban levő kolostorba.

A hölgy pedig hosszú sétákat tett ezalatt magánosan a váron kívűl, a meredek hegyi utakon, – de alkonyatra mindig becsületesen visszatért.

Nem beszélt senkivel s nem kívánt semmit. Csupán afelől adott parancsot, hogy a kutyáját keresnék a vidéken… S ezt türelmetlenűl több nap egymás után megismételé.

Egyébként, ha szólnak is hozzá, alig felelt. Mindeddig még az ételét is maga készítette el: – csak tejet kívánt, tojást és kalácsot. – S mintha megvetne ő itt mindenkit, oly gőgös volt s oly hideg.

De a napok mégiscsak múltak s mikor az első hónap már letelt hiradás nélkül, – bezárkózott szobáiba s nem ment ki onnan többé. – Azaz hogy egyszer mégiscsak kiment még s ez úgy volt, hogy egy forró koranyári nap után holdas, enyhe éjszaka következett. Egyike azoknak az éjszakáknak, mikor már maga a csillagfény is részegít: egy kristályosan világos másik élet kékes reménységeivel… – hát még a sok illat, fény és hang, mely most mind megtisztúlva igyekszik feléd – mintha tiszta lényét akarná szivedbe tenni emlékezetűl… A hegyek éle is csillogni kezd körös körűl, a messzi patak pedig ott mormol a füled mellett altatót….

A hold világa is egyre nő s már tébolyító hogy ontja álombéli sugarát s szinte varázslatnak hinnéd, mit mivel madárral, virággal, emberrel… A sötétség pedig mind jobban mélyűl a hold-árnyékban s nem tudod már, mi elől menekűlj inkább? De van végül egy perc, mikor a katonák veszekedése az udvaron a vízhordó asszonyok éneke s az óriás hold magasan rengő telivilága együtt úgy szivedre veszi magát, hogy nem bírsz már magaddal. – Szívesen zokognál, de az ének kinn tisztán cseng tovább.

S talán így lehetett ez éjszaka ő is. Kamrája ajtaja nyitva volt – s ő egy ideig a sötétből nézett ki a kék világosságba. Aztán kilépett ajtaján fehér ruhában.

S aki őt látja akkor, – sovárgó vágya holdjává teszi biztosan…. S nyílván elképzelni sem tudná, hogy ő maga is földi tévelygő s hogy talán maguk a messzi csillagok is sovárognak felénk…

Tény az, hogy aztán leguggolt s egy kis nyújtozó cicát csalogatott magához s azt utóbb oly erővel szorította kebléhez magános szeretetében, hogy az méltatlankodó nyivákolásba tört ki, majd prüsszögve egyetlen szökéssel menekült el tőle. Meg is karmolhatta, mert ujját szájához emelé…. Később bement s betette az ajtót maga után.

Ám nem sokáig maradhatott nyugton a sötétben, mert nemsokára rá egy kutya törte rá az ajtót, – mely egyetlen iramban szaladt neki ajtajának – egy nagy fehér, meleg kutya – s ő felsikoltozott boldogságában. S ott sírt aztán felette, ráborúlva hosszasan.

Ez éjszaka pedig messzire kiment kutyájával, messzire ki az őrvonalon, az őrtüzön túl, a kapukon keresztül a szabad hegyoldalra… S csak késő éjjel tért haza. – – Ez volt azonban utolsó sétája ebben az időben.

Mikor pedig már a második hónap is letelt, szolgálattevő asszonya már sírva találta őt egy reggel ablaka mellett.

Hundt úr pedig ezalatt nem bocsátotta el papját többé, bárhogy szabadkozott is az, hogy mennie kell már. S mikor végül mégiscsak mindenáron távozni akart: – Hundt úr bezáratta őt egy szobába s őröket rendelt ajtaja mellé. – A jámbor pap dühében sokat dörömbölt az ajtón, míg aztán azt kiáltotta ki őreinek, hogy igen fontos dolgot akarna közölni Hundt úrral, amire mégiscsak eléje vezették.

S a közölni való az volt, hogy Isten neki, – vegye el Hundt úr a nőt, ha olyan nagyon kívánja, – ő nem lesz többé ellene s a papi áldás se hiányozzék. De evvel aztán eresztené őt már haza rendjéhez, mert néki drága az idő. Hundt úr azonban ennek ellene volt s igen kérte őt, maradjon, míg a három hó letelik s értésére is adta, hogy ha nem akarna maradni, akkor úgyis ismét bezáratná. S különben is őriztetni fogja lépteit, nehogy megszökjék! – A szegény pap erre maradt is persze.

Mikor pedig már az utolsó hónapnak fele is letelt – egy nap mégiscsak jelentették a hölgynek, hogy itt a hírhozó. S a hölgy sáppadtan fel is állott fogadására.

Prágából jött nagy sietséggel a szülőitől. S mint mondotta, ezek a gyászhírre rögtön megszaggatták ruháikat, aztán mind leűltek a földre házuk népével együtt s végül szó szerint a következőket üzenték:

Hogy jőjjön haza, ha valóban szabad s valóban igaz, hogy bántódása nem esett s tiltott ételt nem evett… – de ha igen, akkor meggyászolják őt is.

S a hölgy erre a futárt gazdagon megajándékozta s visszaküldötte őt Prágába evvel az üzenettel:

– Menj vissza Prágába, – mondotta a futárnak, – s vidd hírűl nékik, hogy itt az idő, gyászoljanak meg engem is. – Ezt mondotta, de megintcsak nem könnyezett. Igaz viszont, hogy még az nap betegnek mondotta magát s lefeküdt ágyába s abban fekve gyengélkedett annak a hónapnak utolsóelőtti napjáig. Akkor felkelt s felöltözött mert megérkezett a másik futár is. – Mint mondá, jegyesét hosszú tévelygés után Frankfurt városában találta meg, hol is az igen szomorkodik… S hogy itt öreg tudósok társaságában van, akik helyette hosszú tanakodás után ezt válaszolták: – Aki hűségének határt szab, annak szabadsága nem a hűség. Kelj fel és menj vissza szülőid házába!

Amire a hölgy gazdag ajándékokat adott néki is és ezt izente vissza a vár tornácán mindenki fülehallatára:

– Szülőim már gyászolnak engem, – holott én lakodalmamra készülök… Ha akar, – módjában áll, – eljöhet vőfélynek… – S ismét nem könnyezett, – bár harmadnapon, a lakodalmán Hundt úr karján még mindig igen betegesnek látszott szegény, sáppadt is volt s majd hogy el nem dőlt gyengeségében. – De rövidesen megint erőt vett magán s így Hundt úr boldogan élhetett véle egy ideig.

 

*

 

S Hundt úr valóban boldog is lett volna mellette, ha nem lett volna oly pazar költekező és oly hallgatag. Férjét mindkettő nagyon szomorította.

Tehát először is: bármit hozott néki Hundt úr, – szétszórta rögtön.

Nem mintha a prédaságban öröme telt volna, – hiszen látszott rajta, hogy inkább csak szeszélyből osztogatja ő, rongálja Hundt úr vagyonát – s ez annál jobban bántotta emberét. Mintha szórakozottságában tenné…

Hundt viszont akkor már harmincöt éves volt s itt lett volna az ideje, hogy boldogan s nagyobb nyugalomban élje napjait, mint eddig s ne kelljen tovább is olyasmit művelnie, ami több aggodalmat, mint örömöt okozott most már. – De másként kellett történnie.

A hölgy olyan préda volt, aminőre talán még példa sem akadt abban az időben. Ruhát minden évben csináltatott s alig hogy hordta már is odadobta asszonyainak; – képes volt messzi mértföldekre orvosért küldeni valami városba akár a legkisebb baja lett is légyen. Az ezüstöt, sőt aranyat is csak úgy dobálta ostobaságokért – hintókért, szövetekért, edényért, amit szintén messziről hozatott s aztán csakhamar megúnt. S az ételekkel is: – éppencsak hogy csipegette amit drága finom anyagokból ő maga csináltatott – s aztán dobta ki. – S végül: adakozó volt oly mértékben, ahogy királynők nem engedhették volna meg maguknak. Fűnek-fának, minden futóbolondnak odaszórta mindenét, ami kezeűgyébe esett.

S csak éppen panaszkodni kellett néki s ő – szigorú és nemtörődömséget mutató arccal ugyan, – de annál bomlottabb bőkezűséggel pocsékolta Hundt legdrágább holmiját: jószágát, ezüstjét, mindenét…. Persze ezt tudták is róla s ki is használták a jó alkalmat egész alaposan.

Hundt úr némely nap már katonákkal verette szét a kéregetőket…. – s még így sem ment vele semmire, – nem is talált alkalmas segítőtársakra ezekben a gazemberekben. Hiszen épp a katonák terjesztették legjobban hírét, hogy milyen jó bolond – s épp az ő embereik várakoztak legbuzgóbb türelemmel a kapúknál… – S nem ment már azért sem, mert a hölgy mikor megtudta, mi történt ellene, egy hétig bezárkózott s nem engedett senkit sem magához….

Vídám élet volt itt egy idő óta! Nem volt katona, aki húst ne evett volna s bort ne ivott volna naponta, – s a bitangok persze csakhamar egész jól beletanúltak a jómódba s a lustálkodásba… Minek fáradjanak? – ha meg beteg volt valamelyikük, fűtött szobába vitték télen, nem úgy mint eddig, mikor a betegnek az istállóban volt a helye…

Egy szóval a dolog nem mehetett így sokáig – s Hundt úr már mindenféle kísérletet tett, hogy átkos szórakozásától elterelje. Miután azonban hiába próbálkozott volna némaságától felvilágosítást nyerni, – így nem is tudhatta meg tehát, mi szerezhetne örömet néki?

S itt volt ez is: – hogy néma volt, hallgatag. Ez némely nap rettenetesen kihozta Hundt urat sodrából. Felesége volt s nem tudta, ki az, mit gondol magában felőle, mit kíván?… Igaz, hogy e némaság volt aztán Hundt úr ellene való indulatának, gyakori garázda kedvének egyetlen fékezője, az egyetlen tekintély, mely még álmait is megrémítette nem egyszer. No meg a szemei! Ezek a konok, égő, szígorú, becsmérelő, fekete szemek.

S a nevetése: – mintha állandóan fitymálná véle emberét.

Néha már úgy érezte Hundt úr, hogy mindezt nem lehet elviselni tovább. – Néha meg éppen átkozta magát, hogy miért is oly suta ő testben-lélekben, mért nem tud ügyesebben kedveskedni néki, olyasmivel, ami felvidítaná s talán meg is nyitná előtte szivét. – S ez az óhaj idővel bolond, epekedő kívánsággá lett benne, – olyanná, mely sosem hagyta nyugodni többé, – emésztő vágygyá…. Nem is volt tehát egyetlen nyugodt pihenő órája többé.

De hát hiában volt mindez s ő átkozta magában az asszonyokat… Egész fajtájukat – hiszen mindnek csak ez kell, – prédálni, – semmi más. Hallott ő már ílyet eleget! – S vissza is emlékezett rettenetes történetekre: tönkrement hatalmasságokról s ilyenkor reszketés fogta el.

S hiába vitte magával vadászatokra is a messzi völgyekbe, hol kitanított solymokkal mulatatta őt… – majd ritka vadat hozott néki: – élő zergegidákat, – hiúzokat fogatott csapdákkal kedvtelésére… – s mindez nem változtatott semmit rajta.

Egyszer azt is megkérdezte tőle, haza gondol-e vajjon s nem akarna-e haza látogatni? Ám az asszony szemei ujólag fellángoltak erre is – s olyannyira rosszul lett, hogy Hundt úr szinte eszét vesztette ijedtségében s el is határozta, hogy ilyesmit többé nem említ előtte.

Akkor megint másként próbálkozott. Még pazarabb lett mint ő – s elhalmozta ajándékokkal, szinte buzdítván őt a költekezésre… – hogy lássa nem fáj néki, amit érette áldoz…. S ez sem használt semmit: nem lett tőle sem jobb, sem rosszabb.

Pazar volt, – hát igen, az volt. Eldobta, felrongyolta, elosztogatta, semmibe se vette, amit hozott néki. Két almásszürke lovát, melyet egy húsvétra Magyarországból hozatott, két hét múlva, bolond kedvében halálra hajszolta a meredek utakon… Az egyik gutaütést kapott forróságában, a másik örökre nyomorék lett: térdreszketése támadt, s kehes is lett, – egyszóval vége volt annak is.

Pedig ez, – gonosz gazdálkodása fájt talán a legjobban. Mert hiába hozta Hundt mosolygós képpel, amit hozott…. – belűl mindenkor borús volt lelke a vidám ajándékozónak….. Mintha vérét vennék… S volt olyan nap is nem egy, hogy töprengéseiben sorra vette minden áldozatát s nem volt talán egy sem olyan, hogy meg ne bánta, el ne siratta volna ujból… S így aztán örök féreg rágta lelkét: – hogy miért is adta s hogy miért is pusztúl, minden, minden!

S ha arra is gondolt, hogy hiszen meg sem köszöni soha… hogy egyszer fitymálón mosolyog…. Hogy nem tetszik néki semmi… Talán ha a lelkét vetné oda neki!…

– Ó hiszen az is lehet, hogy gyűlöli őt, – jutott néha eszébe. Talán boszúját állja rajta? – Hiszen még a kutyája is, ez a dög, – hogy idegenkedik tőle még ez is… – Vonítani kezd már messziről, ha meglátja!… – S az ő zsírján hízzanak ellenségei? – Meg kellene fojtani mind, – egész egyszerűn!

Hányszor borúlt vérbe a feje, ha a nyugodt léptekkel haladót csak messziről is meglátta valahol – s hát még ha szembe került véle örök némasága…. S hányszor volt a torkán, hogy felveti néki számadásait s hogy kérdőre vonja, – mi lesz már?… S ha mukkani mer, nyomban összetöri….

Mindezek helyett pedig végül már a kulcsait is átadta neki, csakhogy ne kelljen tulajdon kezével kihordania mindenét – s tulajdon szemeivel látni a romlást. S hallgatott, hallgatott ő is – halálosan – s kegyetlenebb lett mint valaha.

Ami pedig nagy baj volt szintén. Mert: – mikor ő a házasságot számításai közzé vette, mindannyiszor úgy gondolt reá, – hogy evvel aztán vége is legyen a régi életnek s kezdődjék egy új! – S mi történt e helyett? – E helyett vad hajszát kellett kezdenie újból s nem volt hónap, hogy kétszer-háromszor le ne futott volna legényeivel a völgyi utakra.

Kedvetlenűl, hiszen nem néki való volt már ez a dolog! Hegyek között, irdatlan erdőkben, havazásban és hideg esőben evvel a bitang néppel veszkődni örökké…. S vad iramokban két-három napot lovon…. Még a lovát is meggyűlölte utóbb. S igazságtalan lett véle is!

Hogyne, mikor egyre csak haza gondol s legszívesebben ott űlne mellette….

Néha sírt, néha lihegett dühében s álmatlan forgolódott vackán.

– Nem bírok – nem bírok a nőkkel, – kesergett magán kívül. S úgy érezte, hogy tanácsra volna szüksége.

Persze, – hogy mások bajával vesződjék, régen abbahagyta! S a vidék népe megint elvadúlt. Öldösték egymást, ahelyett hogy biróhoz fordúltak volna igazságért. S átkozván a változást – dühös gyűlölettel gondoltak Hundt úr asszonyára, – aki láthatólag annyi nyomorúság oka lett! – Mert nemcsak evvel okolták: – tudták ők jól, mi rejlik Hundt úr új gyalázatosságai mögött…. – hogy oly bitang lett amilyen még sose volt….

– Der gierige Hund, – így nevezték őt már mindenfelé.

Mert minden kevés volt most már néki. Apró, rongy dologra vetemedett, csúnya rablásokra… – mindent felemésztett, – semmit sem vetett meg, semmit nem mulasztott most már…. Igáslovakat, apró hegyi lovakat, birkákat, üres hordókat, – mindent elszedett. S a nép néha már odáig volt tehetetlen dühében…. – biztosan ez a rongy nő, – ez kergeti mindenbe bele, – mert csak nő tud íly éhes lenni! – mondogatták mindenfelé.

Szószegő lett! Semmivel sem törődött ő már. Előre engedélyt adott szállítmányok vitelére, – borzasztó dézsma fejében – s aztán megtámadta és elszedte a felét oly ürügy alatt, hogy többet akartak vinni, mint amennyit előre bevalottak… – még saját talléros kisparasztjainak, tulajdon adófizetőinek sem volt nyugta tőle, – nem röstelte megsarcolni ezeket is…. S ha egy tehén, hát egy tehén. Levette azt is.

S maguk, saját legényei is morogni kezdtek már ellene. S főként az nap törtek ki nagy zúgolódásban, mikor egy nap az asszony a szemük láttára ajándékozott oda két szép, egészséges lovat egy rongy kertésznek, amiért az valami alpesi csokrot hozott néki…. S ők itt nyomorogjanak? Még húst is egyszer egy héten ha látnak, – borról meg éppen szó sem esik már, mióta Hundt úr oly zsugori lett vélök is…. S micsoda fáradtság az életük, – hogy meghajszolja őket semmiért? Mert mi részt oszt közöttük a prédából? – semmit, a rongyát…. s még azt is dugdossa előttük, – veri őket, bizalmatlan, mintha megőrült volna. – Ezt tárgyalták aznap s most már hangosan – s Jeromos is közöttük volt, de hallgatott.

Talán ez a körülmény lehetett oka, hogy olyan bátorságra vetemedtek, mint még soha. – Felküldöttek egy embert Hundt úr elé, hogy adja elő neki panaszaikat, – hogy nézze az meg végre is, mi van az ő szivükben s hogy mért szökik el mostanában annyi ember szolgálatából?

S Hundt úr csodálatosképen végighallgatta az embert s annak nem is esett semmi bántódása. Mert épp az éjszaka gondolta el újból, hogy ez nem mehet így tovább! – Minden fel fog itt fordúlni, mert néki nincs kedve semmihez – s amit az ember szertelenül tesz, abban nincs köszönet!

S ezen az éjszakán gondolt arra is, vajjon nem kellene mégiscsak szólnia néki? – Hátha nem is tudja, mennyi bánatot okoz – s ha meginti, talán könnyedén elhagyja gonosz szokását – s ez a sok bánat is, – ki fog derűlni, – mind hiábavalóság volt. S akkor, – akkor végre békesség is lesz… – s ő végre kipihen a sok gondtól – itt az idő! – hiszen már az ereje nem a régi…

Reggel felé pedig új gondolata támadt. Azon kezdte törni a fejét, hogy vajjon, – ez az asszony tudja-e, mit művelnek ők a messze völgyekben, – micsoda keserves dolgokat s mind ő érette? Nem is sejti talán. Különben hogy volna szive így herdálnia mindenét?… Vajjon ne tudna egyet-mást, – lát ő itt eleget! – de hogy mégcsak nem is kérdezi? – Le kéne vinni egyszer, – magukkal vinni, hadd nézze meg közelről, mit pazarol oly könnyű kézzel.

S ezt Hundt úr menten el is határozta, hogy ez pedig így lesz… Lecsalja őt: vadászatot mond neki, – s aztán lássuk mi lesz?

De hát nem vitte végbe persze ezt sem, s ott hevert gondjaiban, tehetetlenségében hónapokig. – S most már egyre gyakrabban ült össze Jeromossal s némely éjszakán hajnalig tanácskoztak felőle, mi volna itt a teendő?

Mert Hundt úr már arra is gondolt, hogy legjobb lenne, ha embereivel együtt zsoldba állana valahol s itt hagyná őt jó időre egyedül… – vagy talán örökre is, fűzte tovább tervezgetéseit nagy borúsan.

Ám Jeromos egészen másképen gondolkodott erről. Ő – ha gyűlölte is az asszonyt – s ezt nem is titkolta Hundt úr előtt sem, – csodálatosképen elmenni innen semmiképp sem akart most már. Egyre hevesebben védekezett Hundtnak ilyen szándékai ellen s épp ezért inkább különböző terveket terjesztett eléje, melyek alkalmasok volnának, hogy ujabb jövedelmeket hozzanak…. Így azt, messze földön az összes malmot birtokba kellene venni, – s el kellene tiltani, hogy a nép bármikép maga őrölhessen s akkor azután azt kérhetnek az őrölésért, amit akarnak… – s más egyéb ilyeneket.

Végül aztán mikor Hundt urat egyszer ilyen elkeseredve találta, egész nyíltan azt tanácsolta néki, hogy az asszonyt verje ki innen, s meg fogja látni, – minden úgy lesz megint, ahogy eddig volt.

S a sok tanácskozásnak mutatkozott is végre eredménye: az tudniillik, hogy Hundt úr egy nap meglátván a konyha körül lebzselni azt a bizonyos fehér kutyát, – oly dühbe jött, hogy nem restelte: – saját maga vette üldözőbe rögtön. A kutya réműlten, szükölve menekült s egy rövid kőfalra ugrott előle, ahol is Hundt úr nem tudta rögtön elérni. Az szegény mintha érezné, mi vár rá, kétségbeesve, vonítva szaladgált a falon fel-le. – Hundt pedig utána kapaszkodván dühös sietségében a lábát szerette volna elfogni valahogy, hogy lehúzza vele… Ám a kutya egyszercsak hozzákapott a kezéhez s alaposan meg is marta… – s mikor aztán Hundt annál dühösebben kapaszkodott utána, egy mély árokba ugrott, ahol Hundt nem tudta már elérni s ahol az állat, mint később kiderült, csúnyán összetörte magát: s az egyik lába el is tört.

Hundt pedig még az nap magához rendelte Jeromost s tudtára adta, hogy most, – most aztán elég legyen! – Nem kell ide asszony!

S oly dühös szándék sarkalta, hogy nyomban el is indúltak Jeromossal. Nem kergeti ki, hanem megmondja neki, ami nyomja s azt is, hogy… ígyekezzék… el kell mennie innen… Ám, mihelyt a szobái elé értek Hundt úr szégyenszemre egyszer csak elkezd ám lépkedni ablakai alatt… – mert eszébe jutott, hogy hiszen kora délután van, ilyenkor az asszony aludni szokott. Mégis bement azonban – s Jeromos mialatt kinn várt, megvetéssel hasonlította össze egykor oly hatalmas, vitéz gazdáját ezzel a gyáva, megtört alakkal.

S teljesen igaza is volt: – mert íme, Hundt úr nemsokára azzal jött ki a várakozóhoz, hogy a kezeit tördelte maga előtt s annélkül, hogy a szemébe nézne csak annyit mondott néki elmenőben:

– Nem lehet Jeromos… Nem lehet… – s azzal szinte futva ott is hagyta őt a tornácon. Nyitott szájjal lihegett s feldúlt vérvörös arcán, mint az iszonyat villámütése vonaglott régi sebhelye.

Jeromos pedig még az nap visszament Rosenbergába s vagy egy hónapig nem is mutatta magát, – s még Hundt úr legszigorúbb parancsára sem – azt az egy szót üzenve urának vissza: hogy minek is menne?

 

*

 

S így telt el négy év és semmi sem változott. – Hundt úr tovább gazdálkodott – s az utóbbi időben, azt lehetne mondani, mintha megbékélt volna sorsával valamelyest. Legalább is sosem panaszkodott többé s ugyan sokat volt lehangolt, – de dolgait oly igyekezettel látta el, mintha tudomást sem venne róla, hogy amit ő szerez, zsugorgat, ápol, – azt egy kéz mellette elszórja.

Csak oly gondos és szigorú maradt továbbra is, – úgy látszik nem tudott ő könnyelmű lenni. Sőt, – gazdaságos elveit most már kezdte nem egyben szélsőségbe vinni, – így példáúl kiadta a parancsot, hogy csontféléket nem szabad többé szemétbe vetni, hanem össze kell gyűjteni télire, amikor is azt pompás fütőanyagnak lehet felhasználni. A kovácsnak pedig megparancsolta, hogy a műhelyében elkallódó vastörmeléket szedje össze… – és így tovább. Mindenre volt gondja s másnak nem engedte meg a legkisebb tékozlást sem.

Egy nap ebéd után, mikor az őszi napfényben együtt álltak kinn feleségével a széles tornácon, s a hölgy szokása szerint a felfutó borostyán vadhajtását tépdeste könnyű kezével, – Hundt úr gondolt egy furcsát, s menten mosolyogni is kezdett rajta. – S aztán halk hangon parancsot adott valakinek, hogy kűldjenek le a raktárba.

S nemsokára ott is állott már a súlyos fából faragott, kék posztóval bélelt valami… – a régi bölcső. – S miután Hundt úr aggodalmas figyelemmel megvizsgálgatta előbb, nem esett-e baja a hosszú idő alatt, nem rágták-e meg szövetjét a molyok – s miután meg is nyugodott rajta, hogy nagyobb baja nincs, – így szólott nejéhez:

– Nézd csak, hogy ring, – kiáltotta felpattanva s hirtelenűl igen vídáman s alaposan meg is lökte a kis jószágot. Az pedig súlyos egykedvűséggel meglendült s még jó ideig csikorogva mozgott utána a délutáni csendben. – Ám Hundt úr mégegyszer meglökte. A hölgy pedig, – akinek ma úgy látszik engesztelékeny kedve volt, – maga is tünődve elmerülve szemlélte a kis holmit, mint ring – s néha szinte úgy tűnt mintha még mosolyogna is… – amit pedig évek óta nem leshetett el nála senki… S már a bölcső rég nem mozdúlt s ő még mindig nézte, s oly barátságosan fénylő szemekkel, mintha kék, árnyékos mélyén láma valamit… Aztán könnyedén felsohajtott s utóbb el is rendezte a posztó redőit parányi kezével.

S mintha ennek az eseménynek felsőbb hatalmak is tanúi lettek volna, – kereken egy év után egy őszi napon a nénék apró fiúgyermeket vittek ringatni a nyárutói fénybe a vár tornácán… Ki is a keresztségben ezt a nevet nyerte: Tobias Hundt, Markgraf von Spachtau und Rosenberg.

Benn pedig az asszony vívódott élet és halál között.

 

*

 

Úgy vélte, hogy most már magától megváltozik, – hisz gyereke van. Ám, további négy év telt el ugyanúgy s ők végül is egészen elszegényedtek. S ami még szomorúbb: ez most már alig is volt titkolható. A legénység egy részét minden jutalom nélkül szélnek kellett ereszteni… Ezek pedig átkozodva szétfutottak a világban s csakhamar el is terjeszték Hundt úr szegénysége hírét.

Ebből pedig természetszerüleg az következett, hogy a messzebb eső váltságfizető területek egymás után elszakadtak… Fittyet hányt már néki nem egy szomszédos kisnemes is, s felszerelvén kocsisait, béreseit holmi rozsdás vasakkal – úgy vonúlt el Hundt úr vára alatt, dölyfösen mint valami kiskirály. – Még pihenni is ott dőltek el szeme láttára a várövekről lefutó sötét-zöld pázsiton – s még arra is volt bátorságuk néha nap, hogy szócsövön felkiáltsanak Hundt úrnak egyet-mást, amit az szerencsére a messzeség miatt nem értett ugyan, mégis úgy járt fel-le e hangok hallatán a vár tornácán mint a fogoly farkas, – néma eszeveszett szenvedéllyel szivében…. – Kétségbeesésében nem egyszer feltette magában, hogy elemészti magát. – De mi lesz akkor a kisfiával? – s ha ez jutott eszébe, – úgy kezdte csóválni fejét, mintha csodálkoznék… S ha vissza is tartotta a legrosszabbtól, – reá gondolnia, még jobban elkeserítette.

Ám az is igaz, hogy nem egy a hencegők közűl alaposan megjárta, ha éppen legkeservesebb óráiban mert ingerkedni véle. Mert ilyenkor aztán nem törődve többé semmivel, – mintha maga keresné a gyors halált, hamar páncélba öltözött, – megmaradt embereit pedig összegyűjtötte az udvarra s aztán rövid beszédet tartott hozzájuk. – Ez pedig nem kis dolog volt előttük s a hatása sem volt csekély sosem, – mert ahhoz ugyancsak értett ő, mint kell ezeket a fanyarkedvű, renyhe parasztfiúkat felébreszteni!… Ha ő egyszer kíkelt némaságából s szóba állt velök, – olyan volt ez, mintha tulajdon apjokat hallanák dühöngeni. S hogy kemény, keservesen szigorú s recsegő kiáltozása volt-e ami oly nagyon hatott reájuk, vagy parancsainak kíméletlen ereje, melyekkel mintha koponyáikat kalapálná, – vagy talán az, hogy a fogait is gyakran megcsikorgatta ilyenkor, – tény, hogy a hideg futkározott hátukon beszédétől – a gyengébbje még könnyezett is – s úgy rohantak le szavai után, mint a fergeteg… S Hundt pedig ilyenkor nem ismert irgalmat…. Nem a zsákmány miatt többé, – ó nem – hiszen még az állatokat is ott szuratta le helyben nem egyszer… – Hanem hogy érezzék – nem halt még meg ő!… S mikor aztán kimerűlve de mégis győztesen visszatértek mégiscsak egy időre megnyugodott valamelyest.

Persze: – Jeromos is már régen elszakadt tőle… Ő volt az első, aki a gyengülő nagy-úrba gyűlölete tőrét beledöfte, – mindenfelé kicsinyelvén, becsmérelvén volt urát. – Ám nyiltan szembeszállni véle még nem mert. Hogy pedig Hundt neki is megmutassa még egyszer, hogy még nem halott, – ehhez már még sem volt elég erős. Viszont beletörődnie, hogy ez most már mindig így lesz ezentúl – elviselhetetlennek tűnt.

Csak azon csodálkozott egyre, hogyan volt lehetséges, hogy ez a gazember legényeit ennyire eltántorítsa tőle, – mikor nyílvánvaló volt mindig, mennyire gyűlölik Jeromost…. Ám azt is be kellett látnia, hogy aki elégedetlen azt könnyű ígéretekkel elcsábítani…

Hiszen azóta is nem egy átszökött hozzá, – mondván, hogy nem bírják tovább Jeromos kegyetlenkedését…. s hírül adván, hogy csak egy szavába kerűlne, s mind egy szálig nevét kiáltva kitör… Ám ő, ahelyett hogy örűlt volna az íly beszédeknek, rendesen oly dühbe jött általuk, hogy jól meg is pofozta a hírhozót…. s különösképen semmi kedve nem mutatkozott ilyenkor, hogy nekilásson elveszett birtokát visszaszerezni…. – Kedvetlen volt és fáradt… s inkább kedvetlenűl legyintett és sóhajtozott magában…, hogysem bármit is tett volna íly irányban… Hogy ő visszavegye embereit?… Öreg ő már ehhez, – jóltartani ennyi éhes bendőt – s veszkődni velök – eh! Inkább ott pusztúljon minden!

S pusztúlt is minden, elsősorban pedig ő maga a bánattól. – Haja egy ősz, – jobbkarja forgójában pedig nagy fájdalmak szoktak lenni…

Csak éppen dühös gyülölete és haragja volt még a régi…. S ha arra gondolt, hogy mi lesz, ha egy nap Jeromosnak eszébe jut s mégiscsak rajta üt?… Segít a többi? Hiszen őreá sokan haragszanak… – s a bosszú, ha most alszik is, – fellángol mikor itt a lehetőség!… S mikor hírül vette, hogy most már Jeromos is váltságot szed s hogy vastallér helyett négyszögű bőr-tallért ád nyugtaként a fizetségekért, mert nincs még kovácsa… Hogy a malmokat messzi vidéken mind lefoglalta már s ő maga őröltet embereivel, óriási dézsmát szedvén a gabonából…. – Ilyenkor mégiscsak vérbeborúlt elméje s elhatározta, hogy mégegyszer – igen, egyszer megmutatja még….

Épp egy ilyen dühös napján történt, hogy felesége, – mintha tudomást sem akarna venni róla, ami körülötte történik, egy csiszolt topázkövet rendelt magának Salzburgban s hozzá ezüst öv-csattot….

Hiszen nem költekezhetett már ő sem úgy mint azelőtt, – csendesebb lett végtére ő is… s az utóbbi időben heteken át ki sem mozdúlt szobáiból – s mégis mikor Hundt úr hírül vette, hogy mi járatban küldözgeti embereit a fáradt lovakon már hatodszor egymás után Salzburgba, – oly dühbe jött, hogy majdnem rátörte szobája zárt ajtaját… – Így is ott dörömbölt átkozódott gyalázkodott több mint egy óráig – s egész szégyenletes volt már házanépe előtt, mit művel. – Lehet hogy meg is ölte volna vak dühében.

Ezt az éjszakát pedig ébren töltötte – s egész éjjel, valamint a rákövetkező napon át számításaiba merűlt el…. Hogy mibe kerűlne, ha mégiscsak megduplázná emberét, lovakat venne kellő számban és így tovább… – s aztán két hónap múlva neki Jeromosnak!… – ő maga veri szét a fejét… kalapáccsal – s a várkapúban, hogy mindenki lássa… Persze az embereknek előre meg kellene üzenni Rosenbergába, hogy mi készűl…. – különben nem, még ezt sem, nehogy valami gazember elárulhassa neki…

Estefelé pedig oly fáradt volt már töprengéseitől, – hogy nem tudott lemenni pincéibe, mint ahogy elhatározta volt, megnézni, mi maradt meg bennük nemes érc… Azazhogy, nem volt már lelkiereje, hogy évek után mégiscsak lemenjen és ott a sötétben végre szembenézzen sorsával….

Négy nagy széna-aboráját vizsgálgatta éppen, – lenne-e elég takarmány még húsz ló számára télire…. s aztán azon mód el is dőlt a szénán s rögtön mély álomba merűlt.

S különös álma volt az éjjel. Azt álmodta, hogy ő nem is alszik, hanem a csillagos eget nézi…. Szikrázott, tündökölt az ég feneketlen mélye s egymás mögött a csillagok mintha lángban álltak volna jó ideig…. Aztán kialudt minden fényesség s egy öregasszony közeledett feléje valami réten zsákot cipelve meggörnyedt háta mögött… A zsákot utóbb le is tette eléje mondván, hogy ez itt mind hal most hozta éppen a halászoktól… – Egy zsák hal – vegye meg… Ő pedig meg is vette aztán megvárta még amíg az anyó lassan eltünt a réti fák mögött és akkor sietve kitöltötte a zsákot… S íme hal helyett csupa ló-szemét volt a zsákban… – s az is porrá vált legott….

Hajnalban pedig, mikor álma után felébredt egy remegés volt egész teste… S ez a remegés tagjaiban eltartott vagy két álló napig…. A harmadik nap aztán mégiscsak lement a pincékbe s ott maradt sokáig.

S ettől fogva szavát sem hallották többé. Búskomor lett, nem törődött többé semmivel s gyakran barangolt délutánonként egymagában lenn a messzi mezőkön…. Néha még éjszakára sem jött haza s nem egyszer megesett már, hogy kiéhezve, kimerülve, kócosan és piszkosan érkezett az őr elé, hajnaltájban, három-négy napi kódorgás után. – S ami legkülönösebb, – egész jókedvűnek látszott ilyenkor, – nagyokat nevetett, elbeszélgetvén velök a hajnali csendességben – s egyszer még azt is megemlítette előttük, – hogy meglátják, bizony ő csavargásra adja magát végképen… – aminek pedig híre is ment csakhamar a várbéliek között s bizony igen csóválgatták rajta a fejöket.

Szántó-vető emberek is nemegyszer látták, amint lenn, a nedves réteken valamely kút mellett állt, régi kedves pihenőhelyén, – s karját az itatóvályúhoz, vagy kút-kávához támasztva tünődött…. S bár alázatosan köszöntötték még mindig, de már vizsgálódó pillantást is mertek vetni feléje.

Így volt ez azon a bizonyos utolsó délutánján is… egy kút mellett látták őt utoljára…. Mohón ivott előbb a vödörből s aztán kajla, nedves bajszát pödörgette hosszasan a víz tükre fölé hajolva… Körülötte békés szántó-vető emberek…. S hogy aztán mi történt véle, senki nem tudhatja….

Tény az, hogy másnap kapás paraszt talált reá, amint merev-egyenesen tartva gerincét, karjait pedig maga előtt tolva lépegetett egy ideig, majd hirtelen elvágódván négykézláb bukdácsolt a nedves mezőn s közben hangosan sírt….

Ő is vezette fel a várba a vak embert… Hol is a kérdésekre, hogy mi történt véle, nem felelt, – csak azt kívánta, hogy a feleségével ne kelljen találkoznia s hogy őt rögtön egy sötét szobába vezessék… Itt is maradt négy álló napig étlen-szomjan és senkit sem bocsátott be magához – csupán azt lehetett hallani, hogy néha magában hangosan beszél…. Mikor aztán végre kinyílt szobája ajtaja, úgy megijedt tőle mindenki, mint a kísértettől. Halott-sárga volt, vonásai merevek, galambősz feje pedig merőben fehér…. Mégis mintha valamely méltóság ott világolt volna nyomorúsága felett…. Mint maga az élő, néma szerencsétlenség, olyan volt, mikor magasra tartva fejét, s peckes tartásban megjelent a küszöbön… Azokra a fogoly sólymokra emlékeztetett, amelyek nem szelidülnek meg soha s maró éhségükben sem nyúlnak eledelhez. Éles szemeik egyre csak égnek s forognak – még ott lángol bennök az élet, amíg lángolhat, – s ők élesen elnéznek velök a messzeség felé – s harag nélkül, fenségesen pusztúlnak el.

S ó hogy még szelidségük is! – hogy ez a vad madár nem támad soha többé, hanem ellenállás nélkül tűri, tegyenek véle bármit.

Ilyen volt ő is akkor. Hozzásiető nejét még meg is símogatta arcán téveteg kezével s aztán mindenki hallatára arra kérte, hogy tartsa magát távol tőle…. A kérdésekre pedig csak annyit válaszolt, hogy őt a napfény vakította meg…. Hogy egy pillanatra elszédűlt, elfeketűlt a világ előtte…. – aztán feketén látta is még egy ideig, míg aztán elborúlt előle végkép.

Ezek után pedig nemsokára kampós, hosszú botot vágtak néki egy öreg mogyorófa törzséről s ő azt messzire maga elé nyújtva sokáig járni tanúlt a várfal alatti istálló-közök zeg-zugos utain egyedül. És nem panaszkodott, nem beszélt.

 

*

 

S mégis, – mikor el kellett bocsátania meglévő embereinek nagy részét, nem akarta eltűrni, hogy azok búcsúzni elébe járúljanak…. S mikor már elmentek, világtalan szemei könnybe borúltak. S attól fogva is nem egyszer látták őt az őrök, amint tévetegen botorkál éjjel a tornácon… Jól kivehették azt is, hogy jajveszékel s hogy így kiáltja fennhangon: – Istenem! – s még ezek az egyszerű emberek is megcsóválták a fejük erre, hogy íme van bátorsága Istent hívni gazságai éjszakáján.

Mert ezekről, – gonosztetteiről most már egyre több szó esett minden felé. Az emberek mintha csak most kezdenének botránkozni felettök…. S mégsem az kővetkezett, amit minden számítás szerint várnia kellett nyomorúsága betetőzéseül…. Az emberek haragosan tárgyaltak felőle sokáig, – aztán elfeledték ezt is… Végül pedig váratlan-hirtelen sajnálkozni kezdtek felette: – s még talán legendás híre is kelt szerencsétlenségének idővel.

Csend volt tehát jó ideig és senkinek eszébe sem jutott volna bántani őt, vagy megtorolni azt a sok mindent, amit életén át vétett a világ ellen…. A világ dolgai rendben tovább folydogáltak…. Míg egy nap Jeromos be nem tört hozzá s birtokába nem vette mindenét, amije még maradt.

A dolog úgy volt, hogy voltakép be sem kellett törnie. Nyílván árulás történt: – s ő akadálytalanúl bevonúlt embereivel a nyitott kapún. – A legényeket pedig rögtön össze is gyűjtötte a kisebbik udvaron s ki is hirdeté előttük, hogy ezentúl néki kell engedelmeskedniök, mert ő itt az úr….

Hundt úr pedig, aki az istálló falának dőlve hallgatta ki ezt a beszédet, – nyomban el is határozta, hogy most mindjárt megöli Jeromost. – Soha még oly biztos nem volt a dolgában, mint most. Úgy tervezte, hogy elébe vezetteti magát s arra kéri, hogy fogjon véle még egyszer s utoljára kezet, – ő megadja magát, de legalább békülnének ki a hosszú harag után.

S így is történt. Már alkonyodott, mikor Hundt urat két ember Jeromos elé vezette. A várudvaron már borúsan tiszta víz berzenkedett elő csillogva a tompa fényű hó alól…. – Lent a völgyekben már tavasz volt akkor.

Hundt úr pedig elfogódott hangon kezdé, – világtalan fejét keményen hátraszegve. Hogy hát íme, – öreg napjaira rászakadt a nyomoruság….

S Jeromosnak, – csodálatosképen csak úgy futkosott a hideg a hátán, mikor szemtől szembe kerűlt véle… Erre nem számított…

– Nagyságos Uram… – kezdte dadogását s majdnem térdre borúlt előtte úgy megdöbbentette egész bensejét a régi tisztelet…

Mert így látni őt – a nagy urat végső szerencsétlenségében: – tapogatozó járását, kerekre nyílt, mindig könnyező szemeit – s hallani hangjának alázatosságát…. – nem ehhez szoktatta őt a múlt idő! – Egyre csak hebegett tehát s nem tudott mit felelni néki. S mikor végülis Hundt úr felszólítá, hogy hát ne legyen ellensége, ne bánjon rossszúl véle s főként ne gyenge gyermekével és nejével, akiknek most nincs többé pártfogójuk… – s mikor mindezek után Hundt úr még a kezét is nyujtá feléje, – jobbkezével pedig mintha az arcát keresné, hogy megsímogassa, – mindezek után Jeromos nem bírt többé magával…. Szinte magánkívül ragadta meg Hundt úr kinyújtott balját mind a két kezével s zokogva rá is borúlt, bocsánatáért esengve… Hundt pedig nem habozott. Egy ideig ugyan még ott hagyta karján nyugodni a súlyt s jobbjával tapogatott rajta, hogy meggyőződjék, vajjon valóban fej-e az, ami ránehezedik?… – s akkor aztán egyetlen markolással ragadta meg torkát s még mindig rettenetes erejével mint a vaskapocs zárta rá csontos ujjait…

Csakhogy szerencsétlen volt most is. Jeromos a szorítás alatt menten elvágódott ugyan, – ámde Hundt úr is megbotlott testén s ugyancsak felborúlt…. Egy gomolyban henteregtek a földön egy ideig, – mialatt a várudvaron már tétova kiáltások hatottak el feléjök s nemsokára rá futva érkeztek Jeromos katonái… – Ők aztán szétválasztották a hangtalanúl viaskodokat s lefejtették Jeromos nyakáról Hundtnak még mindig görcsösen szorító ujjait is…

Végre is Jeromos feltápászkodott s legott a kardját akarta volna húzni rá. Hüvelye azonban behorpadván a vad tusában, sehogy se tudta kihúzni belőle… Annál dühödtebb lihegésben veszkődött vele s rettenetes arcára fel volt írva, hogy még egy perc és menten beledöfi…

Ekkor azonban hirtelen, mintha mást gondolt volna… Amint a nyitott szemű emberre tévedt pillantása, aki közönyös komorsággal összeráncolt homlokkal s a hátán fekve várta, hogy sorsa végül is beteljesedjék… – hirtelen-váratlan eldobta kardját s dühösen felnevetett. – S aztán is csak annyit mondott néki:

– Du… Du ohnmächtiger Hund… Der Hundt von Ohnemacht!… – S még le is guggolt mellé s úgy nevetett bele az arcába s még az orrát is meghuzogatta közben. – Végül pedig ott hagyta őt hátán fekve s ment a vár belső részei felé…

 

*

 

Mindezek után természetesen rettenetes éjszaka következett. Jeromos most már kíméletlen dühvel vetette magát mindarra, ami Hundt úr tehetetlensége miatt védtelen prédának kinálkozott neki…

A várat persze még az nap valóságos hatalmába vette, saját katonáit küldve ki a kapúkhoz s még azt sem restellte nyílvánvalóvá tenni, ami eddig titkos, legfőbb vágya volt: – a hölgyre vetette szemét s egész nyíltan azt követelte tőle, hogy adja meg magát neki….

A hölgy pedig… A hölgy pedig Jeromost már várta…. Volt oly okos, – tudta ő azonnal, hogy erre fog fordúlni a dolog – s hogy mindez talán legfőképen ő érette van… Hiszen észre kellett vennie Jeromos örökké boszús arckifejezésén is annak téveteg epekedését, – s éppen nyugtalan, dühös pislogásaiból….

S a hölgy nem volt szomorú most sem. Sem azelőtt, sem most. Mint látszott, még Hundt úr szerencsétlensége sem zavarta meg semmiben, – épp úgy élt ő továbbra is itt, mint eddig.

Csak éppen egyben változott meg, hogy minden rimánkodására sem engedte többé a vak embert magához. – S ugyan éppen Hundt volt az, aki ezt eleinte maga kivánta így, – mégis e szigorúság utóbb nagy szenvedéseket okozott néki.

S bárhogy átkozodott is éjjelenként zárt ajtaja előtt, – mégsem tudott haragudni reá most már…. Sőt inkább, mintha egyre jobban szeretné s elhagyatott sorsa egyre jobban szivére nehezednék. – Mi van evvel az asszonnyal? – kérdezte magától ezerszer is éjszakánként… s mintha megmozdúlna benne valami, ami még eddig soha: mintha ebben a régi űgyben is igazságot akarna tenni most már s vakságára csak most kezdene látója lenni, hogy hát hogy is volt ez vele?… S ha ezeken töprengett: úgy elkezdte csóválni fejét magános fekhelyén, mintha nagyon rosszallna valamit… S annál jobban reszketett mégcsak a gondolatára is, hogy valaki még egyszer úgy vehesse hatalmába majd, mint ő tette valamikor….

De ami elkerűlhetetlen volt, mégis bekövetkezett.

S a hölgy nem lévén már oly fiatal, – maga sem volt oly hatalmas többé, mint annakelőtte. S ezzel talán tisztában is lehetett: épp ezért most már mégcsak feltételei sem voltak többé…. Sorsának pedig épp oly nyugodtan adta át magát, mint annakelőtte s minden harag vagy szomoruság nélkül. Jeromos tehát akadály nélkül vehette birtokába őt.

 

*

 

Valami düh azonban mégiscsak elfoghatta e hölgyet az első éjszaka után – s míly különös a sors! – éppen Hundt úr ellen, – akit, úgy látszik, hiszen joggal is! – egész megalázott sorsa okozójaként tekintett…. Éppen ellene s most, mikor nyomorúlt tehetetlenségében egy pince mélyére zárva jajveszékelt egész éjszaka – s éppen ő miatta.

Így tehát e szegény lovagnak, ki oly rossz volt mindenkihez egész életében: – élete végén az ártatlan martyrok szomorusága jutott ki osztályrészeül. –

S vajjon? Oly nagy bűnösnek kell-e nézni őt? – Ki tudja! Mert kit lehetne okolni vagy vádolni avval, hogy olyan, amilyennek teremtették? S nem ez-e mentsége mindannyiunknak e földi tévuton? S mi mind, – kik vagyunk mi mind? Nem vagyunk-e irgalmatlanok, csalárdok s hatalmaskodók mindazzal, ami él? – Kik halomra öljük e föld élőlényeit? – s eltelvén hurokkal így sohajtunk: – Ilyennek teremtettél, Uram! – Hogy én legyek az úr! – Ki vádolhat engem?

Szóval valami düh foghatta el e hölgyet az első éjszaka után… Különben másként hogy volna magyarázható viselkedése, – az, hogy reggel felhozatta Hundt urat a tornácra – s különben is pokol-kínok között szenvedőnek burkolt szavakban ugyan, de teljes kíméletlenséggel adta tudtára, hogy mi történt véle az éjszaka….

S Hundt úr feljajdúlt! – Erre pedig ő, mintha jajszavától még jobban megdühödnék, még arcúl is ütötte a nyomorúltat…

Rettenetesen dühöngött az nap reggel… úgy látszik Jeromos talán dúrván bánhatott vele, vagy öntelt, fölényes mosolya háborította-e fel s tekintetének lealázó bizalmassága? Vagy a megelégedettség, – mely a volt molnár arcán állandóan ott űlt? Szó, ami szó – talán mindezek miatt, e naptól fogva – kinozni kezdte Hundt urat, – szegényt, aki nemesi származású ember lévén, ha bármire is vetemedett élete során, – viselkedése mégsem volt soha e mohó zsiványéval összemérhető.

S minél jobban visszaélt véle Jeromos, annál kegyetlenebbül fizette vissza Hundtnak. Mintha beleőrűlt volna ádáz dühébe.

Pedig, – mit akart ő már e szegény embertől? Vak volt s tehetetlen, – tehetetlenségében pedig gyakran már oly érzékeny szivű s nyavalyás, mint a kisgyerek.

S hogy ő volt-e oly kegyetlen, hogy szenvedéseit még dúrva tréfákkal is tetézte? – Ki tudja? Tény az, hogy egy nap forró vizet töltöttek néki mosdóvizül s egy másik napon fordítva adták a kenyérszelő kést kezébe.

Hundt úr pedig minderre csak bólintott. Úgy vélte, hogy igen, – ez mind az asszony műve…. Ezzel fizet…. Sőt még arra is gondolt nemegyszer, hogy íme – talán még szerencsének is nézi e változást, – mert hát mi lett volna vele, szegénységében, ha a tollasodni kezdő Jeromos át nem jön ide?

S mikor ezt gondolta már mosolygott is kínjában. S gyötrelme annál nagyobb volt, mert egy idő óta, – talán épp e borzasztó változások következményeként oly szenvedélyek is kezdték megnyomorítani Hundt urat, amelyek azelőtt sosem gyötörték ennyire: – olthatatlan, mohó vágyakozás felesége teste után.

Talán azért is mert vak volt… – állandóan ott reszketett szeme előtt ragyogó fehér bőre – s szinte önkívületbe esett, ha közelebb férkőzvén kezét megsimíthatta. Boldog mosoly űlt ki ilyenkor megkínzott arcán s úgy jajongott boldogságában szemérmetlenűl kicsapongón s oly állati örömmel, mint talán a kiéhezett koldus gyermekek teszik, ha édestejjel vendégelik őket karácsony estéjén a kályha mellett.

– Jaj de jó! – kiáltott fel ilyenkor vagy tízszer is – szinte szégyen volt már hallani – s lehúnyta hozzá világtalan szemét. – S talán ez volt oka, hogy felesége most már útálta is őt – s elpirúlva menekült előle, valahányszor meglátta valahol.

Némely éjszakán – hej, bánta is már Hundt úr Jeromost! Éjszakákon át már csak azon töprengett, miként lágyíthatná meg felesége szivét, hogy csak egyszer… egyszer az övé is lenne még!… – S ha nem is panaszkodott erről, – látta ezt rajta egész házanépe s furcsán mosolyogtak is olthatatlan tűzén, mely mintha állandóan ott lángolt volna feldúlt vonásain. – – De hát ez még mind nem volt elég!

A kovács színjében ült aznap délután, mikor ujabb két nagy szerencsétlenség érte őt. – A kovács éppen két pár szamarat patkolt s később egy hintó-rudat vasalt meg fínom vasalással.

– Képzeld csak el, Ágoston, – mondotta szinte suttogva a kovácsnak, – képzeld csak el, micsoda érzés lehet…. Mindenem volt… – s most itt állok, ahogy látsz – s a vonásai eltorzúltak, de ahelyett hogy sírt volna, inkább mosolyogni kezdett. –

– Hát Uram, – tudjuk mi azt már, – felelte a kovács, – fel is megy, le is megy… – Panaszkodni pedig nem szabad, amíg az ember él…. Mert mi lesz még a gyehenna-tűzben?

– Ó nehogy azt hidd, nehogy azt hidd, – vágott szavába szinte lázasan…. – Vagyok én oly okos…. Hát nem látod Ágoston?… Tudom én azt nagyon jól, – a síró embert senki sem kedveli…. Nekem pedig az a dolgom, sorsom most, hogy legalább kedveljenek valamennyire…. Példáúl, hogy legalább te egy kicsit pártomra állj Ágoston… – De mondd nem jött be senki?…. Valami olyan szagot érzek!….

– Nem senki…. – dehát hogyan pártoljam én Nagyságodat?…

– Sehogy… sehogy Ágoston, csak éppen egy kicsit beszélgetsz velem…. És hogy neked egy kicsit mégis panaszkodhatom…. Mert látod, másnak én nem mutatok semmit… És ha beledöglöm is!…. Pusztúljon minden, minden!…

A kezei ökölbe szorúltak s le kellett űlnie reszketésében, lihegésében. – A kovács pedig nyugodtan tovább dolgozott fogóval hajlítván a tüzes rád-vasat.

– Hiszed-e, vagy sem Ágoston – mondotta néki később, – én néha szinte úgy érzem, hogy látok… – s e szavaknál oly rajongó-édesre lágyúlt hangja, mintha most mindjárt dalolni kezdene… – Ne nevess rajtam…. A lombokat látom, a zöld lombokat… – hallgass ide Ágoston… És ilyenkor úgy ujjong a szivem….

– Hogy látnád a lombokat, mikor erre nincs lomb sehol, – mondotta a kovács… De azért, – hiszen lehet…. Lásd én egyszer lombokkal álmodtam – s másnap nagy szerencse ért…. Hátha veled is így lesz…. – mert csak álom az, amit te látsz hidd el…. Ugyan én már nem tudom mi volt, – de emlékszem rá, hogy valami nagyon jó lehetett, – talán asszonyféle…

S szegény Hundtot, valóban szerencse érte az nap.

Este lovasok jelentek meg a vár előtt s bebocsáttatásukat kérték, – hogy ők hírhozók. S valóban hírrel jöttek, azzal, hogy a salzburgi érsek, Bernát, most már indíttatva érzi magát, hogy az egyházból kiátkozza Hundt úrat, – mert hírül vette, míly kegyetlenül bánt ő annak idején egy jeles papjával, aki azóta kanonoki méltóságba is jutott, – míly gyalázatosan fogva tartotta őt s nem engedte, hogy rendjéhez visszatérjen – s ami még a legfőbb: még arra is rákényszerítette, hogy felsőbb engedelem nélkül valami zsidó nővel összeeskesse.

Mikor Hundt ezt meghallotta, ajándékaira gondolt – s aztán őrjöngeni kezdett. – Saját husát tépdeste, mint az eszeveszett s azt kiáltozta, hogy ő, hogy ő még megtanítja ezeket a gazembereket, – mind egytől egyig. – S toporzékolva követelte, hogy nyomban Jeromos elé vezessék.

S ez volt aznap másik szerencsétlensége! – Mert Jeromos akkor már alig gondolt Hundt úrral. Vállalatain törte éppen a fejét – s most hogy Hundt urat meglátta, igen megdühödött. Csúnya szóváltás lett köztük… – Végre is Hundt odakiáltott néki:

– Te gazember!… te gazember!… – a kenyeremet etted! – kiáltotta oly hangos jajszóval, hogy végigharsogott a messze udvaron…. A kenyeremet etted – kiáltotta újból, – és most… és most…. a feleségemet! – tört ki belőle rettenetes kétségbeesése és megint neki akart menni Jeromosnak, de megint megbotlott. – Jeromos pedig csak kacagott felette.

Ám – megint rettenetes ötlete támadt kacagása közben – s ezt a gyalázatosságot végre is hajtotta rajta még aznap.

Megparancsolta tudniillik, hogy Hundt úrnak ma nála vessenek ágyat – s mikor a szerencsétlen ott kuporgott vackán, – a füle hallatára vette birtokba annak szíve hölgyét.

 

*

 

S ez így tartott néhány napon át…. Akkoriban már az éhség is kikezdte, mert még enni sem adtak rendesen néki… A harmadik napon aztán mégiscsak elhatározta, hogy megöli őket, – mégpedig éppen parázna örömeik közben. – Az asszonyt is, – ó igen, azt is, – mert gyalázatosság amit tesz vele, most már gyalázatosság! S délelőtt le is botorkált a kovácshoz s egy élesre fent kést kért tőle kölcsön.

– Minek az neked Uram? – kérdezte nyugodtan a kovács.

– Éhes vagyok Ágoston, – felelte ő, – mert ők nem szelnének nekem kenyeret… ha meg letörök, azt észreveszik és azt nem akarom a világért sem… – suttogta. Nem, nem!… – Lopni akarok Ágoston, – mondotta aztán s e szóra mégiscsak zokogni kezdett.

A kovács persze rögtön megvendégelte szerencsétlen urát… Parázson sütött almát ettek – s ettől Hundt úrnak kicsit mégiscsak jobb kedve támadt, – bár elhatározása mellett mindvégig megmaradt. – S elbeszélgettek. A kovács is elpanaszolta néki bánatát, hogy két szép, felnőtt fia meghalt a múlt nyáron s így egyedül tengődik ősz fejével a nagy világban. S hogy mi lesz ővéle, ha majd kifordúl már kezéből a kalapács? – S estefelé Hundt úr felmelegedett szívvel valamelyest meg is békélve sorsával távozott tőle.

Éjszaka pedig, mikor a pár aludt, ovatosan felkelt s a kését kotorta elő cipőjéből, ahova elrejtette volt. Aztán lábujjhegyen tapogatózva közeledett a szemben lévő másik ágy felé, minden lépésnél szünetet tartva, vissza-visszafojtva lélekzetét is… Ám megbotlott valamiben – s erre izgalmában megfeledkezvén magáról, a kés kicsúszott kinyílt kezéből… Szíve persze most már majd szétszakadt vad dobogásában…. Odakünn a tülök szólalt éppen – itt az idő, most vált az őr, – nemsokára hajnalodik… – gondolta s percekig rázta a reszketés. – Végre mégis ráakadt, – az ujjasa redőjén volt megakadva, hála Isten. – Ám mikor már egyik kezével nagy ovatosan leemelte róla, – a másikkal oly mohón kapott utána, bizonyságot szerzendő, hogy élére fordúlva markolta meg hirtelenségében s az éles kés beleszaladt a husába. S miután a fájdalom iránt is igen érzékeny lett az utóbbi időben – ha nem is jajdúlt fel azonnal, de fájdalmában újra elejtette a kést… Az pengve, csengve esett a földre, sokkal nagyobb zajt ütve, mint aminőt az ilyesmi rendesen szokott…. Jeromos pedig nagyot kiáltva rögtön felriadt.

S az éjjeli mécs fényénél persze nyomban tisztába is jött Hundt szándékaival, – mihelyt a vértől csepegő embert meglátta. Kiugrott tehát ágyából, hogy nekirontson… de megállt s egy ideig csípőre tett kézzel ott gondolkodott véle szemben…. s hogy megint valami szörnyű találmányon tűnődött-e, amelylyel majd véget vet neki, – vagy nem merte tán a kűzdelmet egymaga felvenni véle?… – Lehet.

Tény, hogy gúzsba köttette s még embereinek is kinyilvánította akaratát, hogy holnap reggel megöleti.

 

*

 

Másnap aztán mégis elengedték, – talán az asszony akarta így s attól fogva nemigen törődtek véle többé. S ekkor egy szebb élet vígassága kezdődött el Hundt úr számára.

A cselédség között ődöngött, azok falatján tengődve – délutánonként azonban új nagy gyönyörűség nyitott ki számára, – a kisfia.

Akivel eddig csak gondolatban törődött, – a fiú már nyolc éves volt akkor…. S mintha az is csak most eszmélne rá, ki is az az ember, akitől eddig annyira rettegnie kellett – ő is most egész oda volt új boldogságában. Olyannyira szép élet volt ez, hogy Isten rendeletéből valóságos szerencsének mutatkozott végül is valaki számára ez a nagy szerencsétlenség…. Együtt barangoltak távoli réteken, s nevettek.... – aztán megállván a fiú elmondotta néki, mit lát a vidéken szerteszét s ő mohón itta fel minden szavát, – néha meg éppen egész váratlanúl siránkozni kezdett néki, – amire pedig semmi ok sem volt, – összetette a kezét s úgy könyörgött, – sorolna fel mindent, de pontosan s nehogy kihagyjon valamit – egészen a messze szemhatárig. – Akkor aztán kapzsi sovárgással, szinte belezsugorodván a figyelésbe hallgatott s a fiú rákezdte:

– Fák… – És azután? – Házak apám. – És azután? – Újra fák… – És azután?… – És azután egy kis mező… – És azután?… – És ott kezdődik a hegy!… – De nem hagytál ki semmit? – Nem apám. – Igen, igen, emlékszem, – mondotta most ő lehajtván fejét.

Azután pedig ő mondotta el, hogy mit látott belül…. Nagy tüzet!…. S a tűzből támadt egy szép mese.

Míg ezt az örömét is meg nem irigyelték tőle, – mikor is a jajveszékelő gyermeket elzárták előle.

Akkor néhány napig nagyon bús lett Hundt úr – s az apjára emlékezett vissza, hogy míly szomorú lett az is, ha egy-egy fia elszakadt tőle. – S ismét szivét vesztve kódorgott a cselédek között.

Néha aztán mintha eszét kezdené veszteni feszűlt tépelődései közben – s elfeledte volna, hogy itt már semmisem az övé… Megtapogatott egyet-mást, rendben van-e még? – S ha rosszat tapasztalt, – mint régen, – elöntötte a düh s meg akarta verni a cselédeket…. Azok pedig nevettek körülötte…

Nevettek ugyan, de nem nagyon…. mert a régi testőr-vitézek aki még megmaradt belőlük ugyancsak komoran nézték ezt a nevetést… S nem egy közülök öklét is megemelgette már: őnékik nyomorúságában is ő volt még az úr… – – Vagy talán féltek tőle még mindig, miután oly magas termetű, nyulánk ember volt még akkor is – s így sokat nevetni rajta nemigen mert még a szemtelenje sem…

Akkortájban történhetett, hogy az a bizonyos fehér kutya is kibékült vele. Egy nap az öreg állat szaglászgatni kezdte, – a másik nap már melléje is szegődött végkép nyomorúsága osztályosáúl s attól kezdve együtt is aludtak egy cselédház padlásán.

S ez így tartott vagy egy fél évig…. Akkor megint az a hír jutott füléhez mindenféle sugdosódásból, hogy az asszony most már másokkal is összeáll bizony… – s hogy nem éppen nagy ára van annak most már, kegyeit megnyerni…. S Hundt úr töprengései között úgy magyarázta ezt, hogy úgy látszik, nem törődik ez a nő már semmivel!…

S ettől fogva Hundt úr gyakorta levitette magát leinduló szekerekkel a falvakba s nem egyszer heteken át lenn maradt a parasztok között…

Nékik néha kiöntötte szivét s azok szivesen meghallgatták, jól megvendégelték és tisztelték….

Néha még korcsmákban is látni lehetett őt…. Télen benn a házban, nyáron kinn a lugasokban a felfutó vadalma árnyékos mélyén… – mert az árnyékot igen szerette, mióta vak volt. A sarokban űlt rendesen, – nagy üveg almabor előtte s két oldalán szorosan hozzásímúlva egy-egy nőszemély. Ezeket tapogatta, parázna örömeinek most is épp oly szemérmetlenűl adva kifejezést hangos felkiáltásokkal…. A pityókos parasztok pedig nem haragudtak reá még ezért sem: hagyták, hogy menyecskéiket egy kicsit megölelgesse a szerencsétlen… Hiszen úgy sincs egyebe!… Sőt még ők küldtek haza nem egyszer asszonyért, – jönne kicsit a gróf úrhoz a korcsmába vigadni.... S nagyot kacagtak ennen jóságukon… – – S azok: a menyecskék ha szégyenlős nevetéssel is, – úgy látszik, szívesen állottak kötélnek – s még később munka közben is nem egyszer visszagondolhattak e dolgokra, – legalább is emlékező szemeik erről árulkodtak… s ilyenkor a paraszt – józanon – mégiscsak mérges lett, ha effélét látott arcukon írva…

Talán ez volt oka, hogy visszaemlékezve, vágyakozva, kijózanodva bizony nem egyszer ingerülten nézték, amint szikár alakja végigimbolygott házaik között….

S így történhetett meg aztán, hogy mikor a gróf a hatalmas, évszázados topolyák alá igyekezett éppen, a patak partjára, hogy ott imádkozzék s lepihenjen, – oda, ahol a házak köze kiszélesedik s egy Mária-kép alatt térdeplő és pad is van az árnyékban, hogy ekkor, mondom, egy gyűlölködő hang sivított feléje az egyik sövény-kerítés mögül váratlanúl….

– Herr Hundt von Ohnemacht!

Hundt úr pedig ettől a szótól, mintha ütés érte volna, megtántorodott előbb… Aztán feldöntvén a parasztgyereket, aki őt karjánál fogva vezette, – eszeveszetten futni, menekűlni kezdett az irtózat elől… Oly erővel, ahogy talán még sosem futott életében.... – Öreg, fehér kutyája pedig csaholva iramlott utána, – de nem tudta utolérni…

S csodálatosképen most az egyszer nem botlott meg. Ám leszegett homlokával egyenesen nekifutott a topolya törzsének és zúzott koponyával el is terűlt ott eszméletlenűl.

 

*

 

Attól fogva tehát nem ment le többé a falvakba sem. – S miután az országuton való kóborlása közben még kétszer hallania kellett azóta is ezt a gúnynevezetet, – nem okúlva múltkori balesetén, – mind a kétszer újból futni kezdett irtózatában, de szerencsére mind a kétszer hamar elvágódott s nagyobb baja nem esett. –

Többé tehát az országutra sem vitette le magát. A cselédség körében üldögélt, ácsorgott megint, – leggyakrabban azonban a fiát leste, hogy legalább ezt az új, olthatatlan szerelmét kissé csitítsa. S néha azután, – mintha az asszony talán valamelyest mégiscsak jó akarna lenni hozzá, – égből érkező ajándékképen, – leküldötték néki a fiát – s ő mind a két kezét a szivére szorította ilyenkor.

Ott játszadoztak aztán. A fiú vezette a vak embert s az az ég felé meresztve szemét mosolygott. Tövisen és bozóton át, – a vár vad, elhagyott zugaiban istállók mögött és raktárakban kószáltak együtt és suttogtak valamiről. S gyakran és boldogan nevettek együtt. Néha pedig Jeromos nevét is ki lehetett venni suttogásaikból.

Ő – a fiú volt most már egyetlen reménysége. S a reménységnek ezt a kis tüzét szitogatta, élesztgette néha szinte önkivületben símogatván a gyermek szőke fejét s szünet nélküli beszélgetésben vele, – titkos magányban, vállig érő csalán-tövis bokrai közt, elhagyatva mindenkitől. A hajnal és alkonyat nevető-szép szövetsége voltak.

Boldogan, szédülten, lobogva világoló elmével tért ilyenkor elhagyott vackára s hitt rendületlen az elsusogott képzelet eljövendő valóságában… Hogy a fia majd megnő egyszer, s megérti, hogy mi történt itt s megállja bosszúját…

S csak az éjszakának a valósághoz sokkal hasonlóbb rémlátomásai ébresztették elméjét ismét élete reménytelen valóságára. Ilyenkor felugrott és újra jajongani kezdett.

Egy alkalommal, mikor így éppen felriadt volt fekvőhelyén, – az a hatalmas érzése támadt hirtelen, hogy ő lát! Irtózatos rémület volt! Olyan egész bensejét megrázó, halálos ujjongás, amilyen a megsemmisülés perce lehet.

Sokáig ott űlt s nem tudott a káprázattól szabadúlni….

A cselédház felszakított oldalán ki-bejárt a szél s ő az imént mikor egy rohama keresztülvágott rajta tüzet látott fellobbanni valahol messze – talán az őrhelyen.... – Remegve űlt a helyén és leste… Aztán ovatosan, négykézláb mászni kezdett kifelé, – végül pedig a kamra nyitott ajtaján át ki is lépett az őszi éjszakába…

Ám hirtelen megállt, – mintha villámütés érte volna.

– Ezek a csillagok? – kérdezte fennhangon…. és tán segítségért akart volna kiáltani, – úgy tátogatta száját jó ideig… De több hangot adni nem bírt. S vagy egy órahosszat ott is állt egyhelyben, az eget bámúlva folyton, mintha még sosem látta volna….

Végül is kételkedni kezdett, – lehetséges-e ez? Mert mégiscsak egész másmilyen, mint ahogy képzelte… valóban: mintha most látná először életében…

S ott-ott lehet valahol fenn, ahol a kisfia alszik… Igen!… És a másik ajtó? Ó – az már mindegy… Azt ő már tudni nem akarja, merre van…

Vagy talán álmot lát s az a sorsa, hogy most vakságához talán meg is kell tébolyodnia….

Hiszen nagy bűnös ő – és ha tébolyt küldene ma Isten büntetésére… És ha meg kell szakadnia? – Itt az idő, – gondolta és mosolygott. – Aztán elindúlt… egyre gyorsabban szedte lábait, – megint futni akart, ám néhány pillanat múlva már ott is feküdt elterűlve a köves udvaron. Utóbb vérző ujját szájához emelve tűnődött, ácsorgott az éjszakában.

És ha most elkezdene sírni rajta, mint egy kisgyerek? S miért is ne tenné?… És valóban elkezdett sírni felette, fájó tenyerét nyalogatva….

Mindenesetre ki kell próbálni előbb, igaz-e? – mert hátha tévedés van a dologban? Megintcsak álmodik – s itt nincs semmiféle tűz… – s e gondolatra azonnal valamely ravasz derű kellemességei járták át egész testét… – Ő odamegy a katonákhoz s nem szól nékik róla, hogy milyen titka van….

S miután hozzászokott volt, hogy hangok után tájékozódjék, – megfeszítve figyelmét, – fülét fordítva a tátongó sötétség felé, lassan elindult arra, ahol az előbb a tűz fellobbant előtte…

Az őrség emberei némán heverésztek s friss fenyőfát égettek védett helyen két kőrakás között… Szikrázva pattogott a friss galy s édes-fanyar illatokat prüszkölt szét. A szél pedig egy ideig lomhán koválygott felette aztán megforgatva kesernyés, sárga füstjét lenyomta hirtelen…. Amire a tűz duruzsolni kezdett, – ám egy hirtelen rohamával újra szétkergette a füstöt, de rögtön utána azt játszi kedvében meghengergetvén s épp a heverészők feje felett: elborította őket sárga homályával… S a tűzláng erre újból felcsapott. –

Mihelyt meglátták, – egyikük felugrott, hogy neki ne menjen valaminek…. Ő pedig botját maga előtt tolva a semmi felé tátongó szemekkel ment el közöttük s hangos szóval jóestét kívánt…

S most, hogy újból a végtelenbe bámúlt, – úgy érezte, hogy mégiscsak tévedés volt, – káprázat… S elcsendesedett, elszomorodott.

Ám ezt senki sem vette már észre rajta mert szelíd ember volt ő már mindenképen. Nem is vétett volna többé senkinek s még az igazságot sem védte volna többé szenvedélyes haraggal. –

Nem volt ő már többé a régi, rettenthetetlen bíró.

S most hogy ott üldögélt közöttük beszélgetve – közben ujra megpróbálta szemeit. De azok, két átkozott, kiégett világ, most mereven a sötétbe fúródtak megint s ő hiába meresztgette őket, – csak éppen könnye csordúlt, – de nem látott velök semmit. – Ám az előbbi látomás csak nem hagyta nyugton: – bizonytalan kapkodással fordítá fejét erre-arra szinte dermedten keresgélve, amit elveszített – s egyszercsak a tűz felé fordúlva megállott vele, – aztán felemelkedett s a világosságba meredve lassú kiáltással szólt:

– Úgy-e ez tűz? – katonák! – kiáltotta.

– Igen tűz, – mondották azok.

– Akkor én ezt látom – talán… – és neked süveg van a fejeden? – kérdezte az egyiktől s tétován nyújtotta feléje balkeze mutatóujját.

– Igen, – mondotta az….

– Akkor talán ezt is látom én, – felelte kissé zavarodottan, – de máris mohón kapva új tárgy után. – És te a bocskorodat kötöd? – sürgette a másikat.

– Igen – volt a válasz…. S ő elhallgatott. Lassan a tűz felé fordult ismét s belebámúlt. S az arca közben teljesen megváltozott.

Először is kipirosodott mintha forró-láza volna, – tűzvörös lett a sok régi, néma szenvedéstől, – szája pedig mozgott, mintha magában susogna….

De röviddel ezután a vonások merevsége is felengedett… Meleg élet járta át arcát, – bárha még mindíg meg-megvonaglott azon a kétkedés… Tévetegen csóválta fejét.

– Az nem lehet, – mondotta halkan s újra elmerengett. Azután egyszerre felkiáltott – s szava úgy hangzott, mint a jajveszékelés.

– Látok én? – Mit gondoltok? – Igazán látok én katonák? – kiáltotta s hangja utóbb átcsapott a tébolyodott boldogság ujjongásába.

– Talán látsz… – felelték azok most már idegenkedve.

– Azt hiszitek? – kiáltotta a messzeség felé, – aztán hirtelen ravasz, eszelős vihogással csapkodta össze kezeit. – A katonák pedig megbámúlták, majd lassan feltápászkodott mindegyikök…

Ő pedig egyszer még újra elcsendesedett. De csak egy pillanatra. Aztán kacagni kezdett ismét, kezeivel tapsolva hozzá, mint a gyermekek… De nem sokáig tapsolhatott. Irtózatos belső vihara elkapta magával s néhány perc múlva már lélekzete nélkül, fojtogatva, hörögve, sikoltva tört ki belőle és dőlt belőle és folyt tovább, – nevetése – mint a pusztító áradat. Ábrázatán is már patakzottak könnyei. Pedig, – mintha közben még mondani is akart volna valamit.

De nem jutott már szóhoz, – csak egyre hadonászott kezeivel, – aztán felhorzsolt öklét dörzsölgette, – s mégsem bírt magához térni. – Így fetrengett ott tehetetlenűl sokáig.

Végül is fájó kezével hirtelen belenyúlt a tűzbe: – s bár a fájdalom erős lehetett s ő vissza is kapta kezét – mégis egyre rázta tovább a csuklás, a vihar, mely belőlről támadt, hogy végezzen vele.

Nem bírt már magával! – kínjában újból odakapott a tűz felé s most már kiráncigált zsarátnokából egy lángoló, szenesedő, vastag ágat. Tüzes vége füstöt vetett kezében. S egy pillanatig még nézte is, most már csendesedve.

De újra kezdte, – s még erősebben, úgyhogy görcs húzta már össze egész mellkasát s ő ott fuldokolt egy ideig kidülledt szemekkel… – végül pedig futni kezdett tébolyodott rémületében. A csóva rohanásában mint az üstökös eregette utána a tűzcsillagokat.

Ő pedig messzire elfutott vele aztán hirtelen megállt s tántorogni látszott…. Majd rettenetes erejét összeszedve az üszköt magasra hajította fel a messzi ég felé… Az visszaesett… ám ő újból felkapta a földről, – forogni kezdett vele szörnyű táncban utóbb pedig hirtelen feldobta annak az ólnak a tetejébe, ahol az utóbbi időben hálóhelye volt… S messziről úgy látszott, mintha mégegyszer utoljára még összecsapná kezét, – s várakozva, bámúlva gyönyörködnék fölfelé…. Közben pedig már kimerülten, csendesebben nevetett. –

S a szél még játszott a lánggal vagy egy pillanatig… De nyomban utána, – mintha fennről rendelték volna így: fordúlt iránya is és hirtelen lökéssel új erőre kapott. –

 

*

 

Rettenetes éjszaka volt. A szél a völgybe messzire levitte a tüzes pernyét, úgyhogy hajnal felé egy kis erdő is meggyulladt tőle az egyik hajlatban.

S két álló napig dühöngött a veszedelem. A hegy messziről oly szörnyű látvány volt éjjel a fogyó holdszelet világa mellett tüzes koszorujával övezetten, vérvörös világító felhőkkel egén, hogy a parasztság megigézve mozdúlni sem mert feléje s csak némán bámúlta a borzalmas mozgolódást, s lobogó életet, mely benne minden más életet kioltott.

Tehát vajmi kevés maradt meg belőlük, – mert az őrök maguk is, ahelyett, hogy felkeltették volna legalább társaikat, – eszeveszett iramban rohantak le a hegyről…

Alig néhány katona menekült meg, többnyire azok, akik e hűvös időben is kinnháltak még a szabad ég alatt.

Az öreg kovács űltében fulladt meg a füstben, – különben tűz nem érte.

A bűnös fészek tehát kiégett.

S a drága holmikból is, ami ott még mindig lehetett, – vajmi kevés maradt csak meg, többnyire apróság, s ez is megszenesedve, összeolvadva… – S még két hét múlva is oly forró volt minden, hogy a romokat alig lehetett feltárni….

Hundt úr jól ismert botja azonban megkerűlt. Ott lelték meg a parasztok az őrhelyen. El is tette valamelyikük.

S a kisfiút is csodálatosképen négy nap múlva szintén megtalálták. Messze lenn, a pataknál tanyázott dajkájával… – aki azonban mintha megőrült volna, úgy kergette magától az embereket… S hogy hogyan menekűltek meg, senki sem tudta meg soha.

Ő tehát életben maradt a sok közül s kalandos élet után később híres katona vált belőle is – s egy híres és pompás nemzetség ősatyja lett.

De elnyugszik már ő is, mint annyi más s mint mi mindnyájan egykor, – ott, ahol rabszolga és úr békességben pihen egymás mellett s ahol e földi tébolynak végre valahára s reméljük, mindörökre vége van.