ÖregségKinn zúgott, őrjöngött az éjszakai szél. A hálószoba némaságában pedig alig rebbent egy-egy sóhajtás. Úgy látszik, egy ideig ki-ki azon tűnődött, hogy kitalálja, mi kopog, zúg, recseg oly irtózatosan? Mintha őrültek járnának odakinn. Először is: valami ponyvafélét dagaszt meg egyre-másra s aztán odavágja a falhoz. De mi lehet az? Odakünn semmi ponyva nincs és mért csak ötpercenként? A tetőn is nagyokat kattan, még le találja vinni a cserepet. Az előbb meg pottyanást lehetett hallani, mintha tócsák volnának az udvaron. – Te keserű isten! – határozta el magában végűl is az öreg úr és irtózatosat rugott az ágyon. – Hogy mér’ ne lehessen itt rendesen élni… ezen a koszos világon… ezt a koszos pár évet… – gondolta tovább és irgalmatlan keserűségében majd hogy nem sírva nem fakadt. – Hogy szuszognak… ezek a… ezek a disznók…! – folytatta magában az istenkáromlást. A disznók pedig valóban már szuszogtak a félelemtől. Vagyis: elsősorban felesége: „a szegény méltóságos asszony” – ahogy magát nagyon ritkán, bágyadt kedvteléssel nevezni szokta. – Ő most ébren figyelt, – várta a robbanást s a szíve nagy lökésekkel már előre védekezett. Az éji mécs játékait nézte meredt figyelemmel, majd fölfelé aggódott, mintha onnan lesné, mikor esik már valami láda a fejére. S Bobi: a kutya, ő is szuszogott. Úgy összekuporodott az ágy sarkában, mintha már élni is röstelne szerénységében, néha vad reszketések fogták el: ilyenkor nyilván a rugást várta – s ami még iszonyúbb: az utána zúduló sötét szó-zuhatagot, melyet az öreg állat már megszokott: hosszú szemlehúnyással kiállani… S végül Leontin. Hogy őt mi szél hozta erre? S hogy minek is van ő megint itt? Bolond fejével? – Irgalmazz uram! – Milyen nehéz ez az élet, – gondolja ő is – és majdnem elkeseredik. De rögtön valami vad újjongás is szalad végig az erein… Hogy hiszen ő el is mehet innen… Amikor akar… Akár holnap! – Ó mily jó, hogy ő nincs ideláncolva… S képzelete egy ideig akörül ténfereg, hogy hát mi volna, ha őt valaki most ideláncolná? Ebbe a pokolba?… S boldog kétségbeeséssel verdesi vánkosát, mintha láncait csörgetné magának. – El innen, el! Holnap – határozza el magát végre-valahára, beszüntetvén a játékot s most már türelmetlen szorongással várta, mikor hajnalodik. S hogy mégis kedve van minden évben átélni egy-egy ilyen éjszakát? Nem mindig elhatározta-e újra meg újra, eddig, hogy soha többé? S ha éhen hal sem jön ide még egyszer? S mégis: minden évben megjelenik alázatos, illatos levele, amelyet az öreg úr mindig megszagol s mindig újra undorodva lök el… – Jön megint telifalni magát! – dörmögi ilyenkor. S az öreg házastársak közt megindul az ősrégi vita egy új szakasza… S végül is a sápadt Leontin egy nap mégiscsak benyit „segíteni a háznál”. „Kicsit szórakozni s jobb levegőt szívni”, ahogy viszont ő a maga ismerősei előtt mentegeti örök vándorlásait, röptét a gazdagabb rokoni tájakon. – Szegény vándormadár… – nyit be az öreg úr szobájába s elhamvadt ifjúsága minden báját felidézné, csakhogy mosolyra derítse, de hiába! S hiába a sok alázat is, a sok „kisztihand” s hiába tűri oly megadó szívvel a kemény szolgaságot, nem lágyul itt meg senki szíve az ő nehéz sorsán, keserű helyzetén. Hogy zúg, no lám a szél is! S idebenn micsoda némaság… Még megfordulni sem mer az ember fektében. S mi volna, ha ő most hangosan el kezdene nevetni? Miért ne tenné? Kik ezek neki, kik ezek?… Mert pár napig enni adnak és nagy nehezen eltűrik? Talán még ki is dobná, – ki a fergetegbe! Képes rá, már hogyne volna képes! A hálómécs szomorun pislogott a virrasztók feje felett s egy pillanatban majdnem elaludt. Kritikus és veszélyes percek következtek. A lámpabélen egyszerre rőtt lángtűk kezdtek bizonyos bohókás szabályossággal ki és be ugrálni, mintha gyors és ügyes ujjak himző-tűi volnának… aztán sustorogva füstszallagokat fúvott magából, melyek bodorodva, játékosan emelkedtek a menyezetig… Végül is sziszegni, pattogni kezdett az egész kis vadállat. Szinte egyszerre mozdult meg mindenki. – Jézusom, elfelejtettem olajat tenni – dobbant az asszony szíve. Lázasan kezdett gondolkozni. Lássuk csak: mit csinált ő ma este… – Nem! nem! Hála istennek, mégiscsak tett ő olajat is… vagy az tegnap volt?… Nem, hiszen még a padlót is meg kellett törülni utána… Vagy az is tegnap volt?… Nem, hiszen még a hátát is fájlalta… – Hála isten! – könnyebbült meg, – de rögtön utána megint elborult az elméje. Csipkefüggönyeit féltette nagyon a füsttől, majd az ura asztmája kezdte gyötörni képzeletét… – Jaj, nekem ha még evvel is elkezdi – gondolta megint s a gerincén szaladt át a borzalom. De máris nagyon megharagudott magára. – Hogy micsoda kényesség ez már megint? Hogy ő már sosem fog tudni beletörődni abba, ami van?… Hogy ő mindig csak azt várja, hogy úgy bánjanak vele, mint valamikor otthon, régen? S rögtön meg is eredtek a könnyei. Ott sírt hangtalanul jó ideig. Az öreg úr pedig félig a hasán fekve, egyik szemét párnájába nyomva feküdt s csak a másik szemével nézte éber, komoly és veszélyes figyelemmel a lámpa felé. Hosszú pillanatok teltek el így. Végül is az idegek feszültsége magától engedett. Szinte hangtalan sóhaj szakadt át a szobán. De a lámpa csak újra kezdte. Pedig az asszony nehezen bírta már az alázkodást. Eddig is talán csak az idegen előtt való jelenetek kínzó szégyene tartotta vissza minden mozdulástól. Most azonban összeszedte magát s előbb köhécselt, aztán felült mégiscsak az ágyon. Kinn éppen csendesség volt s Leontin e pillanatban éppen elaludt. Arca ellágyult, vonásai megenyhültek s valami gyermeki báj ragyogott a feje felett késői gloriaként. Ha valaki így látja, talán még meg is szeretheti a szegényt. (Húnyt pillái egy parányi résén kicsillant szeme-fehére.) E mozdulatra azonban felriadt, vonásai összekúszálódtak s zavarában ő is felűlt hirtelenűl, s micsoda rémület volt az öreg pár ágya felé pislantania, – hát még mikor észrevette, hogy az öregasszony is éppen őt nézi az ágyból. Csakhogy e tekintetben nem volt többé semmi szemrehányó. Mély és emésztő bánat égett benne, egy elviselhetetlen szenvedély izzó szomorusága. Ültek, vártak s megint nem történt semmi, csak a lámpa bolondult tovább s kivülről hallatszott egy csattanás: a fergeteg letépett egy zsindelyt s a földhöz vágta minden erejével. – Huh! – borzongott Leontin s úgy érezte, mintha a csontjai közt szaladna. Épp oly szörnyű, mint egy férfi, – gondolta utóbb – s újra megborzongott. – Huh, hogy süvít – s úgy beburkolózott, nem törődve mozdulatai zajával, mintha az északi sarkon bolygott volna mindezideig. Valóban förtelmes idő volt odakinn. Huhogva, alattomosan csapott le többször egymás után, hallgatózott s aztán nyíva átszaladt a kulcslyukakon. Már a függönyök is megmozdultak tétova ingással, mintha erőtlen szellemkezek nyultak volna hozzájuk. Nem történt ugyan semmi s az asszony mégis egyre izgatottabb lett valamitől. Úgy vélte: érzi, mi lappang a férje hallgatása mögött. Játszik velök és a saját türelmével. A tirannusnak jól esik türtözködnie – várni, hogy egyre több oka legyen a kitörésre… S addig is reszketésben tartania mindenkit. S a gyülölet kiült sápadt, megviselt arcára, idegei lázongtak, – nem bírta tovább rabszolgaságát, harcra készülődött. A szél pedig sivított egyre tovább. S értelmetlen jajveszékelése, oly közömbös, mint valami túlvilági panasz. Mintha az őrültek meg a halottak kezdenének el hadarva panaszkodni s olyasmiről, ami réges régen nem is fáj nekik. Újra meg újra feltámadt benne lelkének régi nagy magánya s átölelte őt. S ettől az öleléstől végképpen elbágyadt. Erőtlennek érezte inait s mozdulni sem lett volna képes. Merengett. Hogy milyen jó is volna már megpihenni, meghalni. – Mért nem megy el ő el valahová, öreg napjaira, mért nem búvik el, mint a beteg állat… mért kínozza itt magát semmiért? A férjére nézett. Az most lehunyta másik nagy szemehéját is, álmot tettetett. S ha reggel megkérdezné, aludt-e, – biztosan azt felelné, hogy nem, – még ha aludt volna is – csak őt okolhassa, terhelhesse, gyötörje. – Mért kínlódik itt vele? – Mért nem dög…! – s a szó csengve kettétört benne s ezerféle csengés visszhangzott utána arcát pedig elborította a vér. Szerencsére rögtön képek jelentek meg képzeletében s ő kapott utánuk. Holnapi vendégei bókoltak szemei előtt s ő ismét érezte a régi ambiciózus szorongást: a gondos háziasszonyokét s ettől kissé megnyugodott. Egy pillanatban azonban megdobbant a szíve. Az öreg ember hirtelenül, váratlanul felült. Borúsan villant feléje szeme, de nem szólt. Szeszélyes gyorsasággal hányta le magáról dunnáját, aztán izgatottan, négykézláb mászott ki az ágyból. Szinte szaladt a lámpa felé. Leontin, aki ismét elszunnyadt, ismét felriadt s a kutya-lelkéből is felszakadt egy könnyű nyögés. Az öregúr pedig hangtalanul bibelődött a lámpával, aztán szinte szaladt vissza az ágya felé. Azonban hirtelen felbődült. – Mi bajod? – kérdezte sápadtan az asszony. A férfi nem felelt, csak fellökött egy karszéket dühében. A lába nagy ujját nyomogatta utóbb. Nyilván beleütötte a karszék lábába. Sétálni kezdett, majd szuszogva leült s a lábait nézegette. – Megint dagadnak – szólt végre fojtott hangon. – A lábaid? – kérdezte az asszony. Az óra hármat ütött. Az ember nem felelt. Sóhajtott egyet s lassan visszament ágyába. Közben a szél odakünn orkánná nőhetett meg. Most már mintha maga a szoba is nyugtalankodni kezdene, furcsa módon megélénkült benne minden. A mennyezetről mészdarabkák hullottak alá s a bútorok meg-megroppantak. Hallani lehetett, mint rázza a verenda üvegfalait s azután néhány gyors, tompa ütés, utána üvegcsörömpölés vált hallhatóvá. Nyilván kitépte a verenda egyik ablakát. Eszelősen süvöltve tologatta a könnyű bútorokat – aztán – még egy puffanás és csönd következett. Az asszony tudta, melyik cserepét döntötte fel. S a házban senki sem mozdult. A férfi, mintha apathiába esett volna, mindezt elhárítva magától hunyta le szemeit, éppen mint Bobi súlyos pillanataiban. Az asszony pedig nem bírta már tovább. – Ő menjen ki talán? – Megszólalt: – A szél betört egy ablakot, mondta halkan. A férfi megint nem felelt, csak a fejét húzta egyre beljebb. – A szél betört egy ablakot, nem hallod? – kérdezte újból izgatottan. – Hát aztán? felelte a másik lomhán, halálos fáradtsággal, mint aki nem bánja, ha rászakad a ház is. – Majd én kimegyek – szólalt meg hirtelen Leontin, de rögtön megbánta és elhallgatott. – Minek menjen ki… Holnap elmegy és vége! Soha többé!… A pár most már némán feküdt ágyában s úgy látszik, mindketten ugyanarra gondoltak. Hatalmába vette őket egy régi, kimondhatatlan szomorúság. A bánatnak nem volt közvetlen oka, se tárgya. A gondolatok most már kúszán és kimerülten röpdöstek agyukban, de a lélek mélyén ott kuporgott a rém, mely mindent feketére festett. Életük izgalmait mérlegelték csekély örömeivel szemben, majd megjelent előttük egyetlen holt fiuk képe. Egyik sem gondolt már bánkódva reá, inkább felüdült látásán s mégis, e látomás mögött nyílt meg a semmiség: Mert mi van nagyobb reménytelenség, mint utód nélkül elpusztulni? Az asszony mosolygott. Régi reménységei jutottak eszébe. Hogy milyen jó lesz majd minden! Két öreg, mi kell majd nekik? Szép csendesen fognak éldegélni, a maguk házában, gond nélkül, bánat nélkül… Vége lesz a hajszának, a kuporgatásnak s addigra majd csak megunja az asszonyokat is… Vendégek járnak majd hozzájuk – fiatal házasok – s ők boldog emberek lesznek végre… S most minden itt van. S ő érzi, ha minden jó volna is: neki már ehez a békességhez nincs ereje. Minden elfogyott. S meghalni? – mégsem akar. Hogy van, hogy nem tud megválni attól, amit nem szeret? Sokáig gondolkodott még mindeféléről, aztán tagjait átjárta valamiféle, isten tudja honnan felbukkanó életöröm. Didergett s utána majdnem elaludt. Ehelyett azonban egy pillanat mulva rémülten ugrott fel s kétségbeesve kiáltotta: – Pista, – a libák!… Valóban: a garázda fütyülésbe, most már ijedt gágogás vegyült. S e szóra olyasmi történt, amire nem voltak elkészülve. Az ember leszállt és sebesen, komor arccal öltözködni kezdett. Az éjjeli lámpa fényénél arca még megtörtebbnek, még örömtelenebbnek tünt, mint nappal. Leontin is felemelkedett. – Pista bácsi, – maradjon, majd én kimegyek, – szólt. – Hadd csak, – felelte a férfi tompán és kimerülten. Az asszony nem tudta, mire vélje a dolgot. Csak nem megy el megint hazulról a vén bolond. Egyszer már megtette. Kémkedve nézte a veszkődő öreg embert s látnia kellett, hogy csak hebehurgyán csapja magára a ruhát. Mégiscsak, kimegy rendet csinálni. Ahogy erről megbizonyosodott, rögtön melegség csapta meg a szívét. Ő is leszállt s ezt látva Leontin sem maradhatott nyugton. – Mit csináltok? – kérdezte nyersen az öreg. – Még megbotlasz odakinn, – felelte az asszony meghatottan. – Egész karaván, – dörmögött az ember – de indulat nélkül… – Lám, – gondolta az asszony – s a szíve mélyéből szakadt az a tekintet, amellyel most nézett reá. – Szegény öreg ember, – gondolta – amint duzzadt, álmatlan arcába nézett. – Lám, lám, lám… – felsegítette felsőkabátját s közben egy kicsit át is ölelte. – No Leontin, – neked sem pihenés nálunk… De hát ez így van… – mondá reszignáltan, bár már jobb kedvvel. – Ugyan Bertus néni… Mind lementek az udvarra, csak Bobi nem. Farkával verdesett, de nem mutatott kedvet a kirándulásra. Az ember elől ment és zseblámpával világított nekik. Kinn mintha bolondok gazdálkodtak volna. A folyosón semmi sem maradt a helyén. Egy apró cserép menekült meg mindössze, felborult ugyan, de nem tört el. No nem baj. A libák hangos gágogással fogadták őket az udvaron s szárnyaikat próbálták a szélben, de nem voltak nyugtalanok. A gúnár nyugodtan sétált, majd a nyakát nyújtogatta sziszegve feléjük. Alig akartak az ólba visszamenni. – Jó lesz mindent egymás tetejére rakni – mondta Leontin s nagyon igyekezett, hogy hasznát lássák. Az ólajtókat bereteszelték. – Megnézték a kaput is jól, zárva van-e?… Amit lehetett, bevitték kamrába, padlás-lépcső alá… S az asszony már a cserepein kezdett gondolkodni. – Hagyd, majd holnap, – döntött a férfi. – Már rég berakhattad volna… Minek még itt ez a fonnyadt gaz?… A szél azonban hamar kimerítette őket: A férfi nehezen lihegett. Félni kellett, hogy megárt neki ez a kirándulás. – Már befelé indultak, mikor az asszonynak eszébe jutott: – Mégis hallatlan, hogy ettől akár felfordulhat minden. – Némely ember úgy alszik, mint az ágyú – toldotta meg Leontin. – Az ám a lusta disznó – döntött az ember s máris mérges erővel rázta meg a házmester ajtaját. Egy kúszált fej jelent meg a sötét ablakban. – Magától akár elvihetnek minket, – kiáltotta az asszony s hangjából kiérzett a férjével való egyetértés önérzete. – Nem hallja, milyen szél van! A házmester motyogott valamit, hogy majd utána néz, a társaság pedig bement a házba. Az asszony beszédesebb lett. Megkérdezte, nem innának-e valamit, nem fáztak-e át. Megdörgölte az ura hátát s aztán megint lefeküdtek. Leontin borzongva burkolózott takarójába s gyorsan elaludt. Az asszony pedig a megelégedettség ritka pillanatait élte: Leontin előtt szinte megmentve érezte háziasszonyi tekintélyét s örült, hogy némi nyilvánossága volt szerencsés perceinek. – Szegény! – gondolta Leontin felé pillantva s talán most először életében próbált foglalkozni egy másik lény sorsával. S az ura! – Lám, így van ez rendjén! Így kellett volna ennek mindig lenni! – S nagyot sóhajtott. Melegebb és barátságosabb képek vonultak el lelke elfakult tükrén… A holnapi ebédről is gondolkodott, vendégeiről… Velük beszélgetett s némelyiknek arca most szimpatikusnak tünt… S már közel volt hozzá, hogy végre ő is elaludjék. Ekkor az ura megmozdult. – Nem tudsz aludni? – kérdezte nyugodt jóindulattal. Egy tompa fojtott hang felelt. – A fene egyen meg téged, – mondta az ura szinte nyugodtan s oly tárgyilagos hanghordozással, mintha valamit bizonyítani akarna. Az asszonyt pedig oly váratlanul érte ez a bizonyíték, hogy szinte elájult belé. De rögtön utána mosolyogni kezdett s e mosollyal kinevette egész gyermekes, bizakodó életét. Lám ő már öreg s még mindig milyen ostoba! Hát azt hitte, hogy egy kis békesség van. Hogy ő csak nem tud gyanakodni! Nem látta-e, hogy az ura megint csak játszik vele?… Békesség volt… egy percig… de csakis az ő szívében s íme megint minden felborult. Nem ért ő már e világon semmihez. – Mi bajod már megint? – kérdezte rekedten. – Hát nem jobb volna nekem, ha te már végre is meghalnál? – szólt férje még épp oly tárgyilagosan, de hangját már megrezegtette az indulat. Leontin halk kiáltással ébredt. – Bocsánat, – hebegte, de nem válaszolt neki senki. – Mit kell itt nekem liba… Mit kell itt nekem ez a háztartás… ez a nyomoruság… – folytatta tompán. – Nem úgy élhetnék mint egy kiskirály?… Elmennék panzióba… vagy akárhova… Mindegy, hogy hova… Kell nekem ez a lótás-futás?… Egy asszony, akinek még most is a rongyán jár az esze… Felkelt az ágyból, mert elfulladt az indulattól. S az asszony tekintete – már megszokásból – aggódva figyelte az asztmatikus sétáját. Aztán bizonytalan rebbenéssel járt körűl a szobában s megakadt kettejük fiatalkori arcképén. S nézte, nézte azt a szép, kevély, fiatal hölgyet s mintha tőle várna segítséget, tanácsot… Ő volt-e vajjon, ó istenem, ő volt-e az a szép, kevély, fiatal hölgy, akivel ma így lehet bánni?… – Nincs lélegzetem, nincs! – hörögte a másik. – Mert itt is öten… négyen döglenek!… Nincs itt még egy rendes döglő-helyem sem… Még egy szobám sincs!… Mars! – Belerugott a kutyába s kinyitva az ajtót, kidobta. Az öreg állat panaszosan vonított és kaparta az ajtót. Az asszony eltorzult szájjal nézett utána: – Tüdőgyulladást kap… ma fürdettük… Fúj a szél!… – nyöszörögte beteges gyengeséggel. – Kell nekem kutya… Fürdetni! Mi kell nekem? Dögök? Egy kuckó kell, ahol megfulladok… Ledőlt egy karszékbe s valóban fulladozva kapkodott levegő után. Leontin felállott. Megértette, ami reá vonatkozik s szerényen megszólalt: – Bertus néni, hová mehetnék aludni?… – Hova akarsz most menni fiam, – felelte az asszony halkan. – A többi szoba hideg… Nincs is ágyam több felhúzva. – Az nem baj néni… holnapig jó lesz akármi – s ez utolsó szavakban rejlett a megalázkodások minden elégtétele. – Maradj csak, – mondta kínlódva az asszony. – Mit maradj csak, hörögte a férfi, – mit maradj csak, te marha… Mit maradj csak… nem látod, hogy fulladok… – S aztán szinte becézve tette hozzá az indulat énekével: – Menj Leontinka, menj… bocsáss meg… akárhová… másik szobába… Leontinnak ötlete támadt: – Ugy-e Bertus néni, a fürdőszobát ma fűtőtték? – Igen, a Bobinak… – Lefekszem ott a pamlagra, még az ágyneműt is beviszem… Nagyon jó lesz… Csak ne aggódjék Bertus néni… S a szoba nemsokára elcsöndesedett. Leontin egy pillanat alatt elaludt a fürdőszobában. Tejüvegje már világosodott s a lány behunyt szemei parányi nyílásán már a hajnal fénye csillant. A hálószoba leeresztett zsalui mögött is érzett már a derengés. Valahogy könnyebb és ritkább lett a homály, mintha lisztet szórtak volna bele s az éji mécs is álmosabbnak tűnt. Az ember még sokáig ült karosszékében, néha nyögött, néha horkolt, aztán lefeküdt ágyába és hosszu hánykódás után viasz arccal és tátott szájjal, hangtalan, mély álomba esett. Az asszony, „a szegény méltóságos asszony” pedig nem aludt el többé. Gondolattalanul hevert reggelig. Még reggel is tombolt a szél s egész tornyokat dobott fel a levegőégbe száraz falevelekből. Úgy kilenc óra tájban azonban hirtelen kisütött az őszi nap. A házban még akkor sem mozdúlt senki. Mély csend volt körülötte. S később a szél is elálott.
(1921) |