Ákoska

Úgy történt, hogy Ákoska, vagy ahogy a nénje becézte: Okoska – nem egyszer látta már a szülőit verekedni. Hiszen még csak nem is régen volt, – mikor apja és anyja ott állottak a szobában körmeiket egymás kezehúsába mélyesztve és nem szóltak semmit, – csak nézték egymást… De hogyan nézték! Okoska nagyon megijedt akkor, – hangosan sírni is kezdett, aztán pedig odaszaladt a szülőihez és anyja valami régi intelmének kósza emlékére, – mely valahogy így hangzott: „Látod, te sosem segítsz nekem!…” – elkezdte az apját ütni.

Pedig ez még egy év előtt történt. Ma már ő négyéves – s a viszonyok még ma sem változtak valami nagyon. Bizony, ma is kissé furcsán kezdődött a nap. Nagy kiáltozásra ébredt: a szülői megint szitkozódtak. De, – mintha volna számára valami jó is készülőben: valami homályos öröm is derengett benne… Persze, persze: ő tudniillik megint kinőtte a ruháit… S mikor erre gondolt, – kéjesen nyujtózkodott az ágyban és ravaszdin elmosolyodott. – Milyen jó is, hogy az ember ilyen hamar kinövi a ruháját… Először is: nem kell oly sokáig hordani azt az undok régit, – és másodszor: megkapja végre valahára azt a várvavárt szép barna nadrágot… amit anyja már jó régen kiszabott neki az apja egyik nadrágjából.

Addig nyafogott tehát reggel, amíg anyja mégis rászánta magát és előszedte a szekrényből a szépen vasalt, kitisztított ruhadarabot. Mikor ezt Ákoska meglátta, – egy ilyen boldog kiáltás szakadhatott fel lelke mélyéről, – mert hiszen még anyja is elmosolyodott hallatára és azt mondta neki:

– Na, te bolond!…

Még anyja is mosolygott, – pedig anyja az utóbbi időben nem igen szokott mosolyogni. – Ma is, mintha tüzet evett volna, oly rémes haraggal dobál mindent a konyhában s magával Ákoskával is bizonyos elnéző keserűséggel bánik, – mintha megint azt akarná mondani:

– Még csak te hiányoztál nekem!

De, – ami a fő: mégis csak ideadta a nadrágot. Ideadta, – csodák csodája, – pedig nem így volt a dolog elhatározva. Úgy tervezték, hogy csak akkor kapja majd meg, ha már minden együtt lesz: új cipő, szép új sapka – s ingek is! De ki bírja ezt kivárni? – Már két hét óta vár, vár, szép türelmesen, mint egy mártír s nem szól semmit, csak büszke önérzettel hallgatja, – mint tárgyalnak őróla esténként a szülői. – Tegnap végre így szólt az apja:

– Holnap hozok az Ákosnak ingeket!

No, de megintcsak összevesztek! Hogy lehet azt kivárni, – míg valahogy, nagy nehezen az ő közvetítésével ki fognak megint békülni?

Ezért nyafogott tehát oly kitervelten, oly programszerűen mindaddig, amíg a nadrág is előkerült, meg az új sapka is, meg a rézorrú új cipő is… Csak éppen az ing volt szűk is, rojtos is…

Tehát, – a dolog nem volt éppen maga a tökéletesség – de azért Ákoska beletörődött volna. Egész jókedve volt! Délben például gondolt egyet, – lecsapta a sapkáját és felvette apja hímzett, gyönyörű hálósapkáját.

Ez a hálósapka pedig külön figyelmet érdemel! Még a régi jó időkből maradt, – amelyeket ő sohasem ismert: – mikor még gazdagok voltak! Titkokat tudó, rejtelmes darab. Lila bársony szövet, – aranyhímzés rajta, – kissé már kopottas ugyan, de Ákoskának még mindig elég rejtelmes. Egész délelőtt kereste, végre is megtalálta valahol az ágy alatt.

– Lám, mily ostoba vagyok, – gondolta. – Tegnap este dobtam ide, hogy a Tini meg ne találja…

Aztán anyja centiméterjéből övet kötött magának s abba bedugta anyja léniáját, amellyel az szabni szokott és ki is állt a világ nagy csudájára az ajtó elé és kimért, dobbanó lépésekkel járt ott sokáig…

Ő most itt tiszt és őrségen van.

Mikor a nénje, a Tini, ebéd után elment hazulról, még rá is szólt nagy gúnyosan:

– De gyönyörű vagy – szentem.

– Mi közöd? – kérdezte Ákoska gyűlölő szemmel. Rendkívül bántotta ez a buta, hangos megjegyzés, – főként azért, mert a szomszédék Ferije is hallotta és nevetett rá.

Feri már nagyobb fiú volt – és ellenség. Lenézte Ákoskát és sosem hívta játszani, pedig gyönyörű játékjai voltak… Ahhoz viszont Ákoska büszke, hogy ő ajánlkozzék… Annyit már megérzett, hogy a Feri nagy tartózkodása nem is annyira neki szól, mint inkább az ő egész családjának…

Tehát a szép hálósapka, – kard s mi egyéb, – mind a Feri kedvéért volt rajta. Büszke, hideg tekinteteket vetett feléje – és járt az őrségen a konyhaajtó előtt… Hátha a Feri majd mégis csak megszólítja, – csodálja… De nem így történt. Feri, mikor meglátta – egy gúnyos pillantással mérte végig és röhögött…

Ákoska már megunta a strázsát is és szeretett volna mégis csak odamenni a Ferihez. De nem ment oda, – hanem őrködött tovább, míg el nem fáradt. Nagyon el is volt kedvetlenedve…

Már éppen be akart nagy szomorúan menni a konyhába, egy kicsit melegedni, – amikor anyja hívta. Kenyeret kellett hozni.

– Mit szekíroz mindig? – mondta Ákos nagyon kedvetlenül.

Mikor visszajött, letette a kenyeret a szenesládára, aztán leült a kályha mellé és igen szomorú lett. – Unatkozott. – Egyszerre megint hívják.

– Mit akar már megint, – kérdezte dühösen, – berúgva a szoba ajtaját.

– Ákoska, – apád ma neked ingeket fog hazahozni, – mondta az anyja.

– Á-á, – szakadt ki Ákoskából.

– Majd kapsz te éntőlem ingeket Ákoska, – mondta az anyja, – ne félj semmit, – majd… Majd ha elválunk… Nem kell neked az apádtól semmi… Semmi a világon, kis fiam…

S azzal anyja máris odajött hozzá, átölelte a fejét és sírt.

– Ha hazajön és hozza az ingeket… csak mondd neki azt… csak mondd azt… hogy nem kell nekem az az ing… mert maga nem az én apám… Csak ezt mondd neki, kis fiam… Mit fogsz neki mondani?…

Furcsa érzések hullámzottak benne végig. Hogy ő azt mondja az apjának, hogy nem kell néki az ing? – Amire ő már oly régen vár? Túlsokat kívántak tőle. A szája máris sírásra állott s a szeme kezdett abban az ellenséges fényben ragyogni, amely biztos jele volt, hogy nem hajlandó engedelmes lenni.

– Ákoskám, drága, – mondta most néki az anyja, – kapsz te tőlem ingeket, – meg veszek neked egy madarat…

– Már hányszor ígérte, – felelte a legényke sötéten.

– De most megveszem, – Isten úgy segéljen, – megveszem neked… Pénteken megyek a piacra…

S íme – mintha körülötte forogna a világegyetem: e percben nyitott be a nénje is – és hangos szeretettel kezdte őt ölelgetni.

– Ákoska… édes!… Hogy vagy?… Te drága!

– Menj a fenébe!… – szabadkozott Ákoska mérgesen.

Ámde mérge hamar eloszlott. Nénje a zsebébe nyúlt és fügét vett elő. Aztán a másik zsebébe nyúlt s abból csudák csudája: előkerült a rég áhított plajbász.

Most már ott ült a konyhaszekrényen és a lábát lóbázva, új kincsével foglalkozott. Eszegette a fügét s közben minden oldalról alaposan megvizsgálta ceruzáját. Először is a szagán mélázott el sokáig… Jól ismerte ezt az illatot, – papírkereskedések e legfőbb rejtelmét – hányszor szimatolta szívszorongva, bánatos irigységgel, – mikor nénje irkáért küldte. – S íme: most itt volt a kezében, amire legforróbban, legreménytelenebbül vágyott: egy egész plajbász, nem afféle csutak, amellyel őt boldogítani szokták…

– Te, Tini – ezzel én nem fogok ám soha írni, – ezt elteszem magamnak, – mondta később nénjének elálmosodva.

Már sötét volt, akkor a konyhában, mikor anyja megint odajött hozzá. – Ákoska nem szerette, ha becézik, – borzasztóan unatkozott meghatott öleléseik alatt – s ma – nem tudta mért, – különösen ingerült volt, míg csókolgatták. – Fáradtan, mérgesen törülgette kabátja ujjával arcát s szeretett volna lefeküdni. – Ámde anyja az apjáról beszélt megint. S Ákoska felfigyelt: az ingek jutottak eszébe.

– Mit fogsz neki mondani, szentem, – egyetlenem, – hogy fogod neki mondani?…

Ő vele már meg lehetett az ilyesmit beszélni, – mert ő okos fiúcska volt s jól tudta, mit szabad „visszamondani” a papájának s mit nem – s jó emlékezőtehetsége is volt.

Véletlenül épp ekkor jött oda a nénje is és elkezdte őt csiklandozni. Ákoska nagyon nevetett ezen és már csuklani is kezdett. Cukrot adtak neki.

Ezt szopogatta, – miközben folyékonyan felmondta aznapi leckéjét:

– Nekem nem kellenek az ingek, – mert maga nem az én apám…

Még hangosan felnevetett egyszer, mikor egy tréfás jelenet jutott eszébe, hogy miként csúszott el egy kis lány az óvodában. Nénje már levetette Ákoska cipőit is és ő vidáman kalimpált meztelen lábaival s azt képzelte, hogy ő most egy ló, aki szalad.

Már a lámpát is felgyújtották a konyhában, mikor nehéz léptek hallatszottak. Ákoska álmos szíve megdobbant.

Apja köszönés nélkül nyitott be – hóna alatt egy csomaggal. – Az ingek! Zsebéből pedig egy papírzacskó kandikált ki. Ákoska lehunyta a szemeit: – Naspolya! – gondolta szívszorongva.

– Lelkecském, husocskám, – szólítá őt apja szokása szerint s odahajolt hozzá, – hoztam néked ingecskéket…

Talán ekkor történt először, hogy Ákos testén végigömlött valami boldog, forró hullám, amiről ő még nem tudta, hogy mi, s amiről csak a felnőttek tudják, hogy ez a szeretet. Szerette volna átölelni apja nyakát, de két szigorú szempár vigyázott cselekedeteire… Elszontyolodott tehát s kissé szepegve, így szólt:

– Nékem nem kellenek ingecskék, mert maga nem az én apám…

Apja megállott a konyha közepén és összeráncolt homlokkal szétnézett előbb, mintha keresett volna valamit. Ott állt egy ideig és nézett. Aztán hóna alá csapta a csomagot és lehorgasztott fejjel, kalap nélkül elment.

Nénje és anyja odarohantak hozzá, de ekkor már Ákoska oly hangosan sírt, szíve egész erejével, lelke egész kétségbeesésével, mint még soha.

Nem lehetett őt lecsendesíteni.

S nem tudni, vajon az ingekért fájt-e úgy a szíve, vagy egyébért.

Annyi bizonyos, hogy mikor Tini nénje egy félóra múlva karján átvitte apjához a szomszédba, s ott annak szemeibe nézett, e bús, sötét és soha többé megbékélni nem tudó szemekbe: még épp úgy zokogott, mint előbb, s hogy apja cirógatásai is csak egyre jobban égették arcát.