Boldogít-e a gazdagság?

Kedves Fiam! Radó Sámuelnek a Lloydba a pénzről írt cikkén merengve logikus sorrendbe fűztem végre a magam számára és a Te számodra Fiam a gazdagságról való kósza gondolataimat. Halljad tehát!

Sokáig voltam „mérleg-theóriámnak” híve, mely abban állt, hogy minden ember örömének és bánatának mérlege egyforma, azaz mindenki egyformán örült és búsult, amíg élt. E theoria szerint a koldus örömei nem csekélyebbek, mint a gazdagokéi s hogy nála a sok szenvedést a kielégülés intenzívebb örömei ellensúlyozzák. E theoria sokáig bizonyos megelégedéssel töltött el és fatalizmussal. – Később azonban két dolgot vettem észre édes Fiam: az egyik az, hogy az ember „hogylétét” alaptermészete is igen erősen színezi, befolyásolja – azaz, úgy látszik, természetüknél fogva nem egyformán boldogok az emberek, (volt egy barátom, aki folyton mérges volt s egy másik, aki mindenen mulatott), – a másik észrevételem szerint pedig a sokáig ki nem elégített folytonos vágy savanyúvá teszi az embert, élvezőképtelenné. (Ha három napig nem eszel, nem tudsz oly jóízűen vacsorázni, mint egy kirándulás után.) S ha visszanézek húsz év előtti fiatalkoromra és összehasonlítom folyton lehorgasztott fejemet más fiatal férfiak életteljes tekintetű, büszke arcával, akkor egészen világossá lesz előttem, hogy a folytonos kielégítetlenség valahogy lerakódik az idegzetbe és nyomorúlttá teszi az embert. (Igaz, hogy én természetemnél fogva is a „mérges” emberek közé tartoztam. Egész fiatalkoromban arra törekedtem, hogy minél több „felháborítót” találjak az élet szemlélete közben – s nem arra, mint a bölcsebbek, hogy szépségeit felszippantsam. Sőt: mihelyt sikerűlt valami újabb „felháborítót” találni, – mint valami diadalmi trofeumot vittem körűl az emberek közt. Igaz viszont, hogy kevés alkalmam is volt a jó felszippantására, mert szegény legény voltam.)

„Mérleg-theoriám” létrejötte idején igen gazdag embereknél jártam vendégségben, akik egész idejüket kártyázással töltötték és igen unatkoztak szegények. (Ezek hát a gazdagság örömei? – gondoltam diadallal.) Később találkoztam a Korzón egy fiatal, elég okos milliomossal, aki egész úton nyavalygott nekem, hogy ő milyen boldogtalan. Jól összeszidtam szegényt, arra emlékszem, s nagy megelégedéssel becéztem „mérleg-theóriámat” – s egy újabb jelszót készítettem: „csak ember tehet embert boldoggá”, gondoltam és teljesen a szerelemre adtam magam.

Édes Fiam! Az élet hullámzik erre meg arra: jöttek évek, hogy semmire se gondoltam sokáig, csak néha villant fel egy-egy gondolat és ellen-gondolat fejemben. Egy ílyenre emlékszem: jól van az élet berendezve szóltam, – minden rendben van, még én sem tudnám jobban megteremteni! Az ember ugyan törekszik változtatni s ez talán egy kicsit néha sikerűl is neki, de evvel az élet nem lesz se jobb se rosszabb. Ha igyekszik, csak igyekezzék: a meddő törekvés az ember földi hivatása, – én ugyan semmire se törekszem, – meg aztán mért is törekedjem? A szegénynek is megvannak a maga örömei, mint példáúl a munka, a kűzdelem örömei, vagy az intenzív gondolkodás, vagy a teljes rezignáció szépsége, és aztán hogy mindazt még élvezni képes, amit a gazdag már rég megúnt stb. – És jó is, hogy mindez így van, mert különben csak a gazdagnak volna érdemes élni, – úgy néznénk rájuk, mint az istenekre, – s a szegénynek főbe kellene lőnie magát stb.

Arra is emlékszem, hogy egy gazdag háziúrral sétálván az igen irigyelte előttem a házmesterét s így szólt: „Nézze uram, a feleségem megcsal, az egyik gyerekem meghalt, a másik meg nyomorék… A házmesteremnek pedig van hét szép élő gyereke, jó felesége…” – Emlékszem, hogy akkor tréfából így válaszoltam: „Rossz az összehasonlítás, Uram! Ne vegyen ön egy boldog házmestert és egy szerencsétlen háziurat egy kalap alá, hanem tegye fel így a kérdést: ki boldogabb, ön-e, a szerencsétlen háziúr, vagy az a szerencsétlen házmester, kit felesége megcsal és kilenc gyermeke van és mind a kilenc nyomorék!”

Édes fiam! Ma, július 17-dikén, negyvenkilencedik születésnapomon így összegzem e dolgokat:

1.) Kétféle javak vannak: egyik fajtájuk pénzzel vehető, másik fajtájuk nem vehető pénzért. A pénzért vehetőket a gazdag megveheti, a szegény pedig nem veheti meg. A nem vásárolható javakért pedig mind a kettőjüknek kűzdenie kell.

2.) A nem vásárolható javakért való küzdelemben a gazdagnak előnye van: mert igaz ugyan, hogy a szegény rendesen kűzdőképesebb a gazdagnál, de viszont a gazdag – példáúl a tehetség, vagy szerelem, e meg nem vásárolható javak olyan milieujét teremtheti meg, melyben e javak értéke sokáig virúl, viszont a szegénység e javakat is gyorsan elpusztítja.

3.) Tolsztoj azt mondja, hogy a gazdag mindig olyan jól van lakva, hogy az evést nem élvezi, – de azt is mondja, hogy a szegény olyan elcsigázott, hogy sosincs étvágya.

4.) Igaz, hogy a szegénynek egygyel több törekvés jutott. A törekvés vagyis az út pedig nem egyéb, mint maga az emberi élet, mert az élet folytonos út ki nem elégítő célok felé, – de a gazdagé viszont a passzivitás, az élet zavartalan szemléletének lehetősége, amely viszont az istenek mulatsága, a legszebb passzió, mely

5.) – ez viszont igaz, – meg is únható, épp úgy, mint a kűzdelemben végképp ki lehet fáradni. Azonban megúnni valamit még nem annyi, mint kimerűlve éhenhalni. S mit csináljanak a passzív természetek, a szemlélődők, ha hozzá szegények, mint én?

6.) S láttam sok zsugori gazdagot is: ezeket megértem. Mert a gazdagság nemcsak a fogyasztás lehetőségeit emeli, hanem módot ad a vagyon okozta hatalom, a tömeg hatalmának élvezetére is, amely öröm nem hasonlítható össze avval a kicsinyes boldogsággal, amit a szegény akkor érez, ha jól takarékoskodott. (Ez inséges életének egyik fő-öröme.)

7.) Ha megfigyeled, látod, hogy a biblia is milyen tisztelettel beszél „gazdagság”-ról, „magas hivatalok”-ról – ezeket isten áldásának tekinti, – a királyságot pedig, mint valami istentől rendelt méltóságról emlékezik meg.

8.) A gazdagok gyakran fínom emberek, mert nem kell kűzdeniök, tehát nem dúrvúlnak el. (Igaz, hogy az edzett, küzdeni tudó patkányok ezért csavarják ki a kezükből a hatalmat.)

9.) Végűl: Az emberek boldogságra törekszenek; – a boldogságot pedig nem ismerik, csak az eszközöket, melyekkel az, hitük szerint megközelíthető. Mióta a világ áll, a gazdagság a boldogság eszközének tekintetik. S ha véle a boldogság nem is érhető el: az egyik fontos eszköz birtokában lenni jó! S a szegénység joggal hasonlítható a halálhoz: mert az élet boldogságának egyik fő-eszközétől fosztatott meg, rendesen örökre.

Örökre azért Fiam, mert tudd meg, könnyebb a tevének átmászni a tű fokán, mint egy igazi, nagyon szegény embernek meggazdagodni. – Nem badarság tehát a vagyon szerelme édes Fiam!

Azért neveltelek olyan szellemben, hogy minél ellenállóképesebb és küzdőképesebb légy: emlékezz, hogyha valamire vágytál és tőlem kérted, – azt mondtam, nem adok, mert nincs, de menj és szerezd meg magadnak, – légy energikus és ne tágíts!

Mindezt azért írom meg neked, mert értesítettél, hogy szegény lányt akarsz elvenni feleségűl. Evvel elméletem szerint a pénzért meg nem szerezhető javak egyikét megszerezted volna. Jó! Áldásom rátok! De gondolj kérlek, elméletem második pontjára, mely szerint a szegénység e javakat gyorsan tönkreteszi. Más szóval: ha nem lesz mit ennetek, ( – hozzám ne gyere, mert nincs, – ) félek, hogy meg fogod únni a kicsikét. Szerelmesnek lenni és gazdagnak: a legjobb auspicium a „boldogságra”. – De szegényen szerelmeskedni: megsavanyodik az édesség, vigyázz kedves fiam!

Egyébként bocsáss meg, hogy újabb elmélettel tettem próbára úgyis megpróbált idegeidet. Ölel: Apád