Karácsonyi kaland

Karácsony békéje szállt a házra. Nyugaton, az égről, a szürke selymű, habos fellegek mögül enyhe sugárzás – s az édes, szelíd tengeren mélypiros tükörzés: néhány perc múlva hirtelen este lesz. Néhány percig végtelenűl nagy csendbe egészen elmerült a táj, szinte döbbentő: mint feneketlen ingoványba réműlten s hangtalanúl süpped az élő, süpped és elfelejt sikoltani. Néhány percig akkor kicsiny és végtelen szobában álltam, üres teremben: a világon egyedűl. – Karácsony este közelgett, nagy hűvös ház a tenger mellett állott üvegből, nagy melegház, hol fázékony és álmatag embervirágok laktak, a zordon télre haragvók: itt laktam én s karácsony alkonyatján lenn az üvegverandán álltam, kicsiny télikertben, kicsiny, tiszta üvegkalitkában s a tengert néztem s a borús horizonton az el-elmaradó sirályok gyors szárnya villámlásait, amint csillogó tollukon messziről villant az elbúcsúzó fény. A sötétedő pálmák árnyékait néztem s a nagy, vörös délszaki rózsák karácsonyi áhitatát, mikor egyszerre csöndes eső bátran megeredt s a néma ház nyitott ablakaiból a betegek halk köhécselését adta válaszúl: – e tűrő, nép lázadása hangjait: „Mi Urunk, lásd gyönge virágaid tűrünk, de ily hűvös eső viszontagsága, belásd, mégis csak sok nekünk.” – Kik kitépték magukat messzi városok házaiból, egyik az északi tenger mellől, egy messzi szobából, a másik Besszarábiából, nagy parkos kastély csöndjeiből, – és én? – S kik ide mind egy szívvel, sokféle nyelven panaszkodni jöttünk s kik egymást mégis azonnal megértjük: csodálatos! – Kiki a múltjával eljön s a többihez melegedni összebúvik, együtt sír: csodálatos! – De a szív magános marad és elhagyott és néha váratlanúl fölsír: lám a mai estén egyedűl állok megint, üres teremben: a világon egyedűl – De az alvó házon fenn valaki motoszkálni kezdett, mozgolódni, mint hangtalan éjszakán könyvespolcokon a fürge egér: s nemsokára egy ablakból fény gyúlt s egy keskeny sugár-nyíl sebesen, süvöltve a vízre vetődött, mire haragosan megmordúlt a sötét felületű tenger. – Még mindig a verandán álltam s mélyen magamba temetkezve majdnem sírtam, majdnem meghaltam megint, mint máskor. „Örülni kell karácsony estén, élni kell, emberek közé kell menni.”… gondoltam ekkor s megindúltam biztos cél felé:… „Ma egész nap nem láttam őket, az imádott, szőke asszonyt és a szép babát, ki a drága nő testéből származott! Csak nincs bajuk? Megyek, megnézem őket: náluk talán, szelíd angyalok között sírva elalszik a bánat… megyek, megnézem őket”.

A szobalány kis gyöngyvirágcsokrot hozott, bonbonokat, egy kevés piskótasüteményt, kevés datolyát, zsebretettem s mentem barátságtalan, villanyfényes folyosókon át, míg egy ajtón dobogó szívvel, halkan kopogtam. Benyitok: sötétség. De a hálószobából sárga fény szűrődött s kedves, élő rajzaival díszíté a sötétkék, elalvó szobát. Az ablak körül némi világosság derengett, fölvetődött a földszintről, hol már szelíd szép fényrózsák nyíltak s hullottak az egészen fekete s egyre haragvóbb tenger tajtékos vizére. – Ünnepi lakomára készűlt lenn a ház s finom zaja idáig hallott. – Én pedig a sötétben, egy karosszékben ültem, a tükörrel szemközt s vártam: meglepem őket, ahogy eddig.

De bennről gyermeksírás hangzott, erősbödött, elhalt, aztán kedves zümmögés: az asszony altatta a babáját. Kopogtam, benyitottam. Langyos, világos szobában az asszony háttal állt felém, a baba egy asztalon, a mamája vetkőztette. Észrevett s kicsiny szája halkan nevetett s én szótlanúl megálltam. De a szőke fej nem fordúlhatott erre, kis kezek mind erősebben dús hajába fogóztak, pici gyerekszáj mulatott ezen, aztán hirtelenűl, átmenet nélkül sírásba csapott át.

– „Cssss, cssss… ssss… ugyan ne sírj folyton… ne légy rossz baba”… csitította a mamája, aztán nótázni kezdett… s fölkapta, felém fordúlt, meglátott.

– „Maga van itt? Hozta Isten”… mondta édes, felejthetetlen hangján… és körülhordozta a síró csöppséget a szobában… „Üljön le kérem”…

– „Ma egész nap nem láttam magukat”… szóltam halkan s átnyújtottam ajándékaimat.

– „Ó a baba nem ehetik ebből, a baba nagyon beteg”… S majdnem sírásra fakadt.

– „Ugyan”… S elhalványodtam.

– „Tegnap óta lázas szegényke. Az orvos még nem tudja, mi baja lehet… Azt mondta: várni kell… Azóta szegény pici folyton sír, sír… Egész éjjel nem tudtam aludni miatta… És ma se jöhetek le, pedig ma karácsony este van… És maga bizonyára jól is fog mulatni…” Könnyesen nézett rám meleg, sötét szeme.

– „Nem fogok mulatni”, igértem szomorúan.

De a baba mindjobban sírt. Édes szemei olyanok voltak, mint finom ékkövek, melyekre harmat hullott. Simogattam az édesanyja keblén:

– „Hallgass baba, hallgass baba… hallgass baba… ne sírj…”

– „Mesélj bácsi”… mondta zokogva.

– „Mesélek, de akkor csöndbe’ kell ám lenni,… Szépen figyelni kell… Csöndbe leszel?…”

Bólintott s máris enyhűlt sírása. Kis ágyába tettük, betakartuk és leültünk az ágya elé.

Lerúgta a takarót s két csillogó szeme mohón rám figyelt. Én pedig elkezdtem furcsa altató meséim egyikét egyhangú dallamával.

…talán az ötödik strófánál éledtem ujra föl: hiszen közben megint mélyen magamba elmerűltem. Mellettem a széken az asszony aludt. Finom keble halkan emelkedett-sülyedt s a villamosfény álmosan megcsókolgatta szőke haját s íves, kinyílt, nedves ajkait s kék selyempongyolája puha hullámát… Lenn barátságtalanúl zúgott a viharos tenger, alattunk ünnepi lakomára készűlt a ház s finom zaja idáig hallott. Mélyen megindúltam ekkor, megálltam s egy pillanatra egészen csönd volt. De két álmosan csillogó, érdeklődő szem még rám figyelt a kis ágyból:

Már ő is aludt. Nagy csöndben itt hárman vagyunk, gondoltam ekkor, három lélek, de ketten majdnem halottak már s csak én vagyok élő. Nagy csöndben, ekkor a messzi tengerről egy hajó már másodszor tülkölt. – S én megint egészen egyedűl voltam, üres teremben: a világon egyedűl. – Két alvó lélek gondoltam s a szivem majd meghasadt a nagy felindulástól. Végtelen szerelemmel csókoltam messziről az alvó, szőke nőt. S végűl lábujjhegyen kiosontam.

(1910)