Átmeneti kor

Szürke, borús és mégis világos téli hajnal volt. Sűrűn havazott egy ideig. Aztán a havazás hirtelen elállott. Az asszony aluvatlan fejjel künn a lakása balkonján könnyelmű kis köpenyben a szemei előtt égnek meredő kupolát nézte. A kupolát és a két karcsú tornyot. Monumentálisak voltak most ezek és egymáshoz tartoztak hárman a térben. A látóhatár biztos kört formált, nem voltak rezgések, melyek elmostak volna valamit is, a szürkületben minden vonal kemény, sötét, biztos vágású volt, mint a hasított márvány. A tompaszürke háttérbe határozottan helyeződött el a három torony, a távlat a puha levegőben érzékelhetőbbé vált, szomorúvá, hangulatossá. Kelet felől, a nap felől röviden, szakgatottan harsonáztak: ta… ta… taaaa: emberek, jön a nap, jön a nappal… taaa… A nagy templom körött pedig pici házak csinosan, takarosan álldogáltak, mint megfürdetett lánykák, kik meztelenül dideregnek a szobalány körül és az öltöztetést várják.

Az asszony itt künn a levegőn a virrasztók fáradt éberségével megérzékelt mindent. Érzékelni igen, de a gondolatok nehezen jöttek. Azaz inkább furcsán, mint nehezen. Néha egy szó körül forogtak, úgy, hogy a szó meg-megakasztotta a forgást a lábával, aztán hamar visszahúzta és eltűnt a tömegben. Így érezte ő. Most ez volt a rejtélyes szó – idegen: vadóc. Vadóc, vadóc, vadóc… kopogott a gépezet belül. Milyen furcsán hangzik. Ugyan kitől hallotta… ugyan kitől?… Futkosó kis fiúk. Pista és Laci?… dehogy, még a világon se voltak… igen ő a képezdei vizsgára készült akkor… egy bonne a városligetben, nagy, fekete, csodaszép haja volt, igen, ő mondta az egyik fiúnak: vadóc. – Szent Isten, mért emlékszik erre? És döbbenetek, rémüldözések nyilalását érezte: mért fél? – Az utóbbi hetekben nagyon hozzászokott a rettenetes ijedelmekhez: talán ezért reszket ennyire! De hát mért emlékszik rá? Azóta se hallotta talán ezt a szót?… Húsz év óta?… Hisz ez huszonkétév előtt történt! Életében két percig látta. Egy idegen bonne. És most emlékszik rá, még a hajára is, a hangjára is. Talán már meg is halt az a lány azóta. És most emlékszik rá. Szép haja volt! És még a részletekre is! Nem tudta elfelejteni: két percig látni és emlékezni rá! És ilyen nehéz órában! Brrr! Megborzongott, fázott. – A lány így mondta: „vadóc vagy”. A fiaira nagyon illik most ez a szó. Rettenetesen egyszerre történt az egész. Hiszen tudta ő mindig, hogy az átmeneti kor viharokkal jár: de tapasztalni megdöbbentő és ez a viharzás már nem is lehet egészséges. Finomak voltak, illemtudók, udvariasak: az anyjukra ütött két, gömbölyű, szép, piros, matrózruhás fia. Imádta őket a disztingvált viselkedésük miatt, az ajkuk csöndes, fürge beszéde miatt. Különösen a nagyobbik, a Pista… Itt nagy hibának kellett történnie, iszonyatos hibának, különben mért, hogy egyszerre a másik szélsőségbe csaptak, egyszerre robbantak szét, és duhaj legényekké lettek ilyen korán, ilyen fiatalon!

Megborzongott, fázott, bement. Bent a sötétben, a fülledt melegben az ebédlő-szoba álmosan ásított felé. A szoba is vele virrasztott egész éjjelen át. A melegtől most megint megfeküdte agyát egy nehéz, belső mosdatlanság, kusza lüktetés, mintha összegabalyodott, langyos, szennyes hálók viszkettek volna benne. Ott állt egy helyben. Uram Isten, az apjuk két hete, hogy meghalt! Nem imádkoznak érte, nem szomorkodnak, nem nézik meg a sírját. Aljas lebujokban teszik tönkre fiatal testüket, fiatal, tizenkilencéves testüket. És micsoda nők közt. Utálat, utálat, utálat, meg kell halnia az utálattól. Förtelem! Az ő szép, két, tiszta kis fia, aljasok és undorítók és előtte, az anyjuk előtt, orfeum-nyelven beszélgetnek és durvák, és brutálisok, és oly gorombák vele, hogy a szemük láttára sírva fakad néha, ha már nem bírja tovább. Piros arcuk besorvadt, a szemökben alattomos, piszkos lángok égnek… szünet nélkül!… Itt valami nagy hiba történt! Talán túlságosan beleszorította őket az illemtudásba, a tisztességbe, a jólneveltségbe, túlságosan beosztotta az idejöket. Igen, ez volt a bűne: a hiusága… mostan pedig a másik végletbe szédültek, mihelyst kinyílott a szemük.

– Csinosan meghajolni, halk hangon beszélni, sokat zongorázni. Rettenetes! Be voltak igázva az illemtudásba, most persze kitörnek. Hiszen nem is volt élet az övék… ez folytonos póz volt, semmi bensőség benne, semmi valóság, semmi őszinteség. És most szemérmetlenebbek és éhesebbek, mint a kis nősző kutyák!

Egy pillanatra megérezte a fiai igazát, de nem sokáig bírta el ezt az önvádaskodást, még elkeseredettebben fordult az érzése ellenük és megcsukló sírással állt itt, vonagló szájjal. Fáradt volt nagyon. A sarokból a kályha ontotta feléje nedves, ragadós melegét, a középen, fönn, a függőlámpa mellett némi szürke reggeli világosság bujdosott, a sarkokban gyanakvó árnyékok húzódtak meg. Összerogyott. Félig tudatosan csinálta ezt: – nagyon fáradt volt az igaz, – és ilyenkor az emberek össze szoktak rogyni, ezt tudta (bár nem gondolta), – de azért még nem kellett volna összerogynia. Le a szőnyegre: fuj! Megérezte a pózt és erősen megundorodott. Egészen egyedül van és még ilyenkor is afektáló? Ha most haza jönnének a fiúk és itt találnák a szőnyegen: mekkora nevetés lenne ebből! Igen. Az egész életét ez rontotta el: a póz, a tetszelgés, a színészi kiszámítottság, a férje is ezért kínozta, a rokonsága is és igazuk van a fiúknak: semmi őszinte sincs benne! Indulatosan ugrott föl a szőnyegről: megint élt, megint gyűlölködött, már nem volt passzív szenvedő, de gyűlölködő szenvedő. Igen, az önkritika, az önmagunk miatt való kínlódás támadóvá, engesztelhetetlenné tesz, a mások miatt való, szánandóan lággyá. Egy észrevett önhiba: és nem vagyunk többé szerencsétlen áldozatok! Ezt is megérezte és most már reszketett az utálattól. Szeretett volna valamit elhárítani magától, mindent eltolni, mindenkit távoltartani: „el innen, el innen, el innen… messze, messze, messze, messzire”… mondta gyötrelmes hanggal és ilyen mozdulatot is tett kettőt, hármat: Rögtön rá is eszmélt.

– Póz, póz, ez is póz, ez is, minden, minden… tombolt most és köröskörül szaladt a szobában, az asztal körül és a gyomra is versenyt forgott a nagy öngyűlölettől, a világutálattól. Közben egy nyugodtabb pillanatban az álló, nagy tükörbe nézett, megdöbbenve bámulta kusza alakját, és a tükörtől felriadt, öntudatra jött, a meztelen, tiszta emberénjét kereste, a póz nélkülit és még volt ideje meggondolni, hogy ej a futkosás is póz, egy tragikus özvegy pózja! De nemcsak ez a rettenetes! Ő önmagát kritizálja, ő gondolkozik, neki ideje van gondolkodni ezeken, ezekkel törődni, hisz ő a tükörben nézi az arcát, hisz neki még kedve van önmegfigyelésekre is… hiszen akkor ez nem is lehet komoly dolog, ez csak tréfa, gyalázatos ostoba, gyarló tréfa. És ekkor már a haját tépte és a fejét ütötte és bőgött, mint az izgatott állat és ezt is nézte a tükörből és úgy érezte, hogy kíméli magát, hogy nem eléggé erősen üti a fejét… igen, ezek műütések, ezek sem igazak, ez is csak színészkedés… és akkorát csapott a fejére, hogy elszédülve egy székbe esett. – Most már őszintébb volt az esés, – nagyon szédült, – de ő a végsőkig csigázva, lázadó idegekkel még most se találta igaznak, még ezt sem, még jobban érezte a mesterkéltséget és az utálat e végső fokozatán teljes erejével a csuklójába harapott. Hirtelen elernyedt utána. Nagyot fordult a gyomra és elkezdett hányni.

Hát ez már nagy őrültség volt, nagy hisztéria, igen. Bágyadtan ült a székben, a cselédlány sírva borogatta a fejét, ő pedig a nagy nyugalom miatt boldog volt és mintha az édesanyja becézné, végtelen elhagyatottságában elszunnyadt. A fiúk ekkor kerültek haza. Erősen szivaroztak. A nagyobbik, a Pista oda ment hozzá és – mi baja van? kérdezte kicsit rekedten. A Laci még mindig mulatott.

– Miattunk maradt fönn, az a baja, mért nem feküdt le idejében… úgy kell neki. A fölriasztott asszony pedig bágyadt volt, engedékennyé lett!

Fiúk én nem bánom, ha egy kicsit mulatoztok, de lássátok, csak ne volnátok olyan vadócok. Harsány kacagás támadt erre a szóra, mintha kommandírozták volna.

Vadóc, hát ezt megint kitől tanulta? Mulatságos! Még soh’se’ hallottuk. Nagyon mulatságos!

A Pista pedig közel ment hozzá:

– Maga azt mondta, hogy nem bánja, ha mi mulatozunk. – Az asszony egészen legyöngült volt ugyan, de azért most összeszedte magát, hangosan közbe vágott, amennyire csak reszkető ajkai bírták:

– Fiúk, mért, hogy mindig ellentmondtok? Lássátok én az anyátok vagyok és ti tönkre tesztek engem. Akár mit mondok és akár hogyan mondom, soha sincs jól. Mit csináljak az istenért! Muszáj mindig ellentmondani? Hisz láthatjátok a jóakaratomat. Hisz én vagyok, aki enged: azt mondtam, nem bánom, ha mulatoztok. Mi rossz van ebben? Mért akartok erővel belém kötni?… Fiúk kérlek…

– Pardon, pardon, akasztotta meg gúnyosan, az udvariassága maradékaival Pista… pardon, erről majd később!

Most nem erről van szó. Ne zavarja erővel össze a dolgokat!

– Ilyenek az asszonyok! kiáltotta közbe Laci. Egy kis logikus észjárást tanulhatnának.

– Maga azt mondta előbb, folytatta Pista, hogy maga nem bánja, ha mi egy kicsit mulatozunk. Lássa, mi meg azt nem bánjuk, hogy maga bánja-e, vagy nem bánja. Az asszony sóhajtott: Ezek meg vannak tébolyulva!

– Mi soh’se’ törődünk azzal, hogy más ember mit mond vagy mit gondol felőlünk. Mi új-oroszok vagyunk. Mi csak avval törődünk, hogy mit szól a lelkiismeret.

– Nos… próbálta az asszony.

– Igen, azt pedig, a lelkiismeretünket pedig legyen szíves ránk bízni! Mi nem érzünk lelkiismeretfurdalást, ha valakinek nem eléggé udvariasan köszöntünk… Mint maga… Mi a formaságot utáljuk. Mi mindent tehetünk, amihez jogunk van. Mihelyt nincs jogunk hozzá, majd szól a lelkiismeret.

– Mi új-oroszok vagyunk, kiáltott kissé részegen Laci.

– Mert ahhoz, hogy egy kicsit körülnézzünk a világban, ahhoz a maga ostoba nevelése után jogunk van! Ugye-e ez igaz? Ezt beláthatja, remélem! Az „Ifjúságnak” van ehhez joga… az „Életnek”.

– Mi az Éjszaka filozófusai vagyunk, szólt kissé részegen Laci.

– Fogd a szád. (Egy kissé elkomorodott.) Lássa…

– Nő kell nekünk, tudja, sok asszonyféle… röhögött Laci. Hiszen maga is volt fiatal! Jó kis gerincünk van ám, finom kis gerincünk. Azt ne féltse! (Komolyan:) Olvassa el Strindbergtől „Az erény jutalmát”. (Röhög:) Te Pista, ugye-e Bach Sebestyénnek huszonkét gyereke volt? Mi?… Mondd?… És mégis szépre tudta megcsinálni a „Toccatá”-t. (Fütyöli a „Toccatá”-t.)

Szünet. Az asszony nem tudta mit gondoljon. Pista pedig szólt:

– Mit is akartam mondani… Igen… (lassan, elgondolkodva, roppantul komolyan). Lássa, ez így van: az emberek sokkal jobban megférnének egymás közt a szín-őszinteséggel. Jobban tudnának élni, ha mindig azt beszélnék, ami a szívükön van. Ki vele! Kimondani az igazságot és nem törődni vele, mit szól, vagy gondol a másik hozzá, hanem, hogy mit szól a lelkiismeret. Ki vele: amihez jogod van! Ez a határ: amihez jogod van. (Sóhajt.) Nagy szamár a világ! Lássa, mi ilyenek vagyunk, az őszinteség emberei vagyunk. Az illemet megvetjük, a modort, a szemérmet sorra megvetjük. Az illemtudás is hazugság, a modor is hazugság és tönkre teszik az életet. A szemérem: az pedig ostoba emberi kitalálás és teli van ellentmondásokkal. A lányok egész életükben szégyenkeznek, irulnak-pirulnak, szemérmeskednek, aztán szépen férjhez mennek és már az első napon kitárják minden szégyellni valójukat egy vad-idegen ember előtt. (Laci röhög.) Mulatságos! Szégyenlik magukat az Alkotó nevében, hogy csak ilyen aljasan tudta megteremteni a világot. Szégyenlik magukat, hogy ők csupán emberek. A szamár nevelés! Mert csupa ideális dolgot tanultak tündérekről és félistenekről. Szemérem! Mulatságos! Undor, igen undor, tudja. Az van, az akad bőven… és piszok. Nem is azért öltözködik föl ez ember, mert szemérmes, hanem mert fázik és mert vannak utálni való testrészei is… Érti!… Utálat, nem pedig affektált szemérmesség! Utálni, vagy szeretni… de sohase’ affektálni. (Elgondolkodik. Tompán:) Lássa milyenek vagyunk és mi ezt hirdetjük és ilyenek leszünk egész életünkben. Ha meg nem sikerül… ez is lehetséges… no, akkor: puff (a halántékára mutat) és megyünk… (Mosolyog:) nem sokat vesztünk akkor se. Ugyan mi szép van ezen a rongyos, piszkos, aljas világon. Talán a szerelem!… Mondhatom: gyönyörű egy intézmény!… fuj! (Láthatóan megundorodik.)

– A nők hülyék és utálatosak! (És láthatóan megundorodik a részeg Laci is.)

Az asszonynak mosolyognia kellett. És mosolygott belül: ti gyerekek, ti csacsi fiúk! Ó kölykök, ó kamaszok! Pista pedig folytatja:

– Lássa mi azt is egész bátran ki merjük mondani, hogy örülünk, hogy az apánk meghalt, mert az egy hülye, kretén volt! Tudja! És a lelkiismeretünk egész nyugodt marad, mert ezzel igazat mondtunk. Az igazunkat pedig akárkinek meg merjük mondani. Ki vele! És jogunk is van hozzá! Egy hülye embertől megundorodni: ehhez csak jogunk van?

– Mi új-oroszok vagyunk, kiáltott kissé részegen Laci.

– De azért ne féljen és ne szidjon, mosolygott gúnyosan Pista, ha maga meg fog halni, akkor nem fogunk örülni, akkor sírni fogunk. Mert az emberek csak azért résztvevők, csak azért szidják azt, akiben nincs pietás, mert a saját halálukra gondolnak. Ami pedig azt illeti… mit is?… ja igen… ami pedig azt illeti, hogy mi miért mondunk mindenre, amit maga mesél, miért mondunk mi kontrát, tetszik tudni, ez azért van, mert mi a legjobb akarattal sem lehetünk magával egy véleményen. Az apák mindig maradiak, a fiúk mindig előre törők. Persze maga nem olvasta Turgenyevtől az „Apák és fiúk”-at. Majd olvassa el! Különben ne is olvassa el! Maga ehhez úgy sem ért. Minek is magyarázok itt magának háromnegyed óra óta?! Fogadni mernék, hogy az egész háromnegyedórás magyarázatból egy árva szót se értett. Gyere aludni Laci!

– Az asszonyok! toldotta meg útközben, őszinte haraggal és megvetéssel a részeg Laci.

Bevonultak a másik szobába. Pista pedig boszúsan, hogy hiába fecsegett annyit komolyan össze egy valakinek, aki ebből egy szót sem értett meg, de még ha akarná se’ érthetne… erősen bevágta maga után az ajtót.

A fáradt asszony pedig fölkelt, végigsimította a homlokát és mélyen megsértődve a fiúk neveletlenségei miatt, ezt gondolta:

– Nem volt eddig semmi hiba a nevelésben. Tévedtem az éjjel: Csak egy hiba van itt: hogy nincs senki, aki ezt a két fiút alaposan megverné. Én sajnos, gyönge vagyok.