Az életénekes

Volt egy fiú, ki nagyra tört. Énekes művész volt, de nem tudott énekelni. Amint igen sok művész van, akik csak önmaguknak és csak képzeletben tudnak produkálni. És teremtenek nagyot és teremtenek istenit, hogy sírnak, reszketnek belé, szeretik a művészetet és álmodnak, amint ő szerette azt és sírt, ha álmodott. Amellett hősünk, ki igen szegény kórista-fiú volt, sokszor bizony éhesen álmodott. Ez pedig eléggé sablonos valami, ha elgondoljuk, hogy Petőfi óta hány legény, meg leány korgó gyomrát táplálta egyedül a reménység, meg a büszke öntudat. Hát még Petőfi előtt! Nem jó erre gondolni sem! A közönség, a n.b. közönség meg már hozzájuk is szokott és hírt vevén róluk számtalanszor el is siratta őket ebéd után való csendes emésztése közben, és elméletben kitárva előttük résztvevő szívét… örült, hogy ő nem éhező művész. De néki nem volt tápláló reménysége: ő tudta, hogy neki túlságosan normális, egészséges hangszálai vannak ahhoz, hogy valaha is szépen énekelhessen. Ez rettenetes egy tudat volt! És elkeseredésében lehetetlen fantazmákhoz fordult segítségért: arról gondolkodott, hogy jó volna föltalálni valami csodagyógyszert, vagy eszközt, mellyel torkát megjavíthatná… aztán hátha van a világon olyan torokbaj, mely ugyan megrövidíti az ember életét, de hangot ad… s ha ő ezt a bajt megkaphatná!… és elábrándozott ezeken a gondolatokon, beszélt, tárgyalt félhangosan: elaltatta nyomorúságát. Mert nyomorúlt volt és szerencsétlen. Sokat gondolkodott élete céltalanságáról és úgy találta, hogy ő egynapos életcélokért élni nem tud. Más munkát végezni, mint énekelni, – kín volna számára! Ó milyen boldogok a nagy, a híres emberek: az egész világ figyel rájuk, az ő életük fontos, ünnepelt és irigylésreméltó. Vagy mennyire elégedettek lehetnek a gazdagok, kiknek legalább az a cél jutott, hogy jól éljenek, élvezzék mindazt, amit az élet nyújthat!… Amit kívánatosat ez a szép élet csak nyújthat! „És végül, ha már nem lehetek híressé, gazdaggá, mennyire boldog lennék, ha legalább művész volnék,… ha alkotni tudnék… ha szegényen, névtelenül is, de énekelhetnék magamnak…” Ezek a közismert, ezer kebelből ezerszer feltörő sóhajok voltak az ő mindennapos vendégei. Hát még míly irigylendő az a híres énekes, akit ma hallott, kinek ez az egész Szentháromság megadatott: híres, gazdag és művész. Mikor ma énekelni hallotta, sápadtan élvezett, majd meg haragudott rá, hogy nincs eléggé művészi lelke ehhez a ragyogó hanghoz s irigyen ki szerette volna lopni a hangszálait a torkából. Mit tudna ő létrehozni evvel a hanggal! Gyönyörködött, de nem jobban, mint veréb a pacsirta énekén: Közbe, közbe csipog szegény, vele szeretne dalolni, ő szeretne dalolni. A fiúnak is erősen szorongatta valami a torkát, aztán ránehezült a mellére, s csak akkor távozott, mikor önfeledten, az érzésektől elragadtatva el kezdett dúdolni, követve az énekest. Csak gyorsan hátraforduló szomszédainak haragos, csodálkozó, félig érdeklődő orcái ébresztették öntudatra. Mikor pedig látta, mikor hallotta, hogy ünneplik az énekest, hogy minden ragyogó, virágzó nő róla beszél és tán még… óh, nagy Isten… tán még rózsás álmaiban róla is álmodik, akkor ökölbe szorult a keze és meg akart halni. Mert dicsőségre vágyó volt legfőképpen. Imponálni szeretett vón’ mindenkinek, főleg minden nőnek. Az összes szépasszonyra vágyott. Vagy legalább is azt szerette volna, ha az asszonyok szerelmesek volnának belé, a férfiak pedig irigyelnék, gyűlölnék!… És mikor látta ködös szemei elől a tompa, a köpenyes éjszakába elrobogó, feketén csillogó, kis miniature paradicsomokat, melyek magukba rejtették azokat a suhogó selymű, illatos hajú, csengő nevetésű angyalokat, akik tán még most is a szép énekesre gondolnak… mikor elgondolta, hogy a szép énekes most tündéri világítású étteremben nagy emberekkel vacsorázik… és eszébe jutott, hogy ma még egyáltalában nem evett és éhesen mehet haza magános, unalmas, rongyos, szennyes lakhelyére… akkor a gyomor rázúdította fájó érzéseinek egész áradatát és sírni kezdett, sírni, mert tudta, hogy művészi lelkével, álmaival együtt egész életén át koplalhat, hisz nincs tehetsége, nincs hangja, más munkára pedig képtelen, dolgozni nem tud… nem tud… De éhezni, nélkülözni sem volt képes sokáig, mert még nagyravágyásánál is erősebb volt benne a jól élés vágya: hisz az apja házassága előtt viveur agglegény volt, ő pedig kényeztetett, egyetlen gyerek!… Mit tegyen hát, mit tegyen!… És ilyenkor aztán, mikor már nem tudott kijutni ebből a nyomasztó cirkulusból, mikor már könnyei elaltatták fölhevült fantáziáját, mikor már el is fásult, meg is nyugodott, akkor nem ment haza, akkor elment egy 25 éves, árva, diákkisasszonyhoz, aki már várta, aki már készített neki jó meleg teát szalonnával és szerette őt, de főleg csodálta, mert egész napi fárasztó tanítása és tanúlása után olyan szépen tudott neki beszélni a művészetről, mely híressé és gazdaggá tesz és már magában véve is gyönyörűséget szerez… E szavak után nagyot sóhajtottak. (Ez az igazságtalan sorsnak szólt!) Azután mesélt néki művészi terveiről, gondolatairól, hogy miképpen énekelne egy-egy dalt, vagy drámai részt… azután énekelt is csekély hanggal, de mély érzéssel és élvezték mind a ketten és boldogok voltak amennyire tőlük tellett és elfelejtették egy fél órácskára nyomorukat… A leány semmit sem értett a művészethez, de meleg, kalapáló szíve sokat megérzett; a fiú lelkesedése rá is átragadt. Azután lefeküdtek és az éjjel buta, múló, de a két elcsigázottnak mennyeinek tetsző gyönyörűségére adták magukat, majd megcsókolták egymást és elaludtak. – És ez a két ember, kiknek egyike a munkától, másika az ábrándoktól, meg az éhségtől volt fáradt, ezzel éppúgy végezte napját, mint az a bizonyos híres énekes és Y bárónő, kik únalomból és életkedvtelenségből marják egymás ajkát, hogy feledjék boldogtalanságukat… De ez nem tartozik ide, ez csak az én megjegyzésem…

Egyszer aztán találkozott az ördöggel. Habozás nélkül megszólítá: „Adj nékem gyönyörű hangot és hosszú, kékes-fekete szakállt, hogy énekelhessek.” Az ördög pedig nagyon megszánta és válaszolt: „Adok neked isteni hangot és hosszú, acélos-fekete szakállt, hogy énekelhessél. Nem is hangot adok én neked, hanem egy torokbajt. Acélos szakállú énekesem, te minden szám után duzzadó, piros ajkaidról, márványos hófehér zsebkendőddel gyöngyöző vért fogsz letörülni. Ugye-e szép? A pusztulás, a művészet és a férfiszépség színes hangulata, harmonikus triolett-je lesz ez, mely majd érdekessé fog tenni. És híressé. Híressé leszel! Imádni fognak a nők és gyűlölni, irigyelni a férfiak! Sok pénzed is leszen, egy milliód! Ugye-e elég?” – A fiú szédűlt. Hálásan meg akarta csókolni az ördög kezeit. De az most az egyszer becsületes volt. Tisztességes vásárt akart s nem titkolta el mi a célja: – „Várj még fiú, ne köszönj! Mindezt tennem csak akkor lehet, ha te szolgálataimért nékem művész-lelkedet fogod zálogba adni! Ne gondold, hogy ezt az üzlet kedvéért teszem. Én ismerem a siker titkait. A te terveiddel, érzéseiddel, művészi ideáloddal híressé, gazdaggá nem csinálhatlak, – ez nem áll hatalmamban. Én ismerem a világot is: tudom mi kell annak. – De ne kérdezősködjél tovább! Ha nem értesz meg most, később talán meg fogsz érteni: én pedig várhatok. Szó ami szó, érezned abból, amit énekelsz, mit sem szabad. Mihelyt énekelni kezdesz, én elaltatom érzéseidet és beléd oltok annyi tudást, hogy a világ első énekesévé leszel! Légy nyugodt, a siker biztos!… Nos?… Igen?… Mit állsz ott olyan bambán! Hát vagy igen, vagy nem! Én nem érek rá!” – A fiú meghökkent. – „És álmaim? Hisz én művész vagyok,”… szólt remegve az izgalomtól, – „ha szép hangom volna és azt énekelhetném, amit akarok és úgy ahogy akarom… az mennyei volna… Hiszen tudom, hogy jóakaróm vagy… látom híressé, gazdaggá akarsz tenni… hát jól van, legyen… de nem, nem tehetem, hogy egyszer se lássam őket, kik az enyimek… Engedd meg, könyörgök, nézd, ne tedd hiányossá boldogságomat… kérlek!…” És esdekelve nézett rá. – „Nem lehet!” volt a hideg válasz. – „Akkor pedig nem alkuszunk” kiáltott dühösen a fiú, ki még nagyon fiatal lehetett, hogy ily erősen védte ideáljait. – „Fiú,” szólt a sátán most már némi ravaszsággal, „fiú ne légy háládatlan! Hisz amit én kérek azt teljesíteni nem is olyan nehéz dolog! Nézd a hivatalnokot, ki a számokat rója egész nap, a fűtőt, ki a gépek kazánjait fűti, az orvost, ki a hullákat boncolja, vagy az énekest, ki sorra járja a városokat és lehadarja amit tud, a festőt, ki huszonötször fest meg egy ötletet, amely még csak nem is az övé… Szóval nézz kicsit körül a világban… vajjon olyan sok embert találsz-e kiknek a munka gyönyörűség volna… pláne álmok megtestesülése!… Bolondság!… Sőt kedvesem, a munka kín nekik, kín amelyet megszoknak és közömbössé válik, kín, amelynek gyors lerázása élvezet a szorgalmasnak, pontos végigszenvedése gyönyör a lelkiismeretesnek… És miért? Hogy pénzt szerezzen, hogy családját szépen fenntarthassa, vagy elérje azt a célt, amit kitűzött… Te pedig híressé leszel és gazdaggá… ez fog neked célt adni, ez fogja élvezetté tenni munkádat. Nos nem úgy van? Gondolkozzál… De jól van. Én belátó vagyok: te álmaidat akarod megvalósúlva látni, te művész vagy! Jól van! Ha egy milliót szereztél: nem fogsz soha többé tudni énekelni. Mielőtt ez azonban megtörténnék: az utolsó hangversenyeden érezz és testesítsd meg terveidet.” Itt a gaz sátán ravaszúl mosolygott, majd folytatá: „Még egy kikötést! A torokbaj pedig mély hangot adott, hogy a milliót megszerezd: megmarad! Ne ijedj meg! Hisz a bocskor varga, ha öregségére meggazdagodván leteszi szerszámát, azért csak varga marad egész életére? Ugye-e? Az a kaptafájával szerzett pénzt, te a torokbajjal. Nos?…” Így szólt az unalmas, fecsegő, példázatokkal okoskodó ördög. A fiú pedig e kitűnő rábeszélés ellenére is határozatlanúl állott. Végre a sátán befolyására, – ki t.i. érzékszerveinkkel erős összeköttetésben van, – üres gyomra elkezdte marni és vége volt kétségeinek. Éhes volt. Mohón kapott az ajánlaton, eltemetve aggodalmait, gondolatait, könnyelműen, mint felhevűlt gyerek a kancsó víz után. Legyen hát kín neki is a munka, mint a festőnek, ki egy ötletet huszonötször fest meg! Legyen! De többet éhezni nem fog! És aztán majd csak eljön a vég, s véle eljön majd a testet öltött ideál!… Így vigasztalódott, így altatta lelkiismeretét az alkú után… És a fiú, a tapasztalatlan fiú csak állt ott az utca sarkán, a szitáló esőben és erre az utolsó hangversenyére gondolt. Nem tudott tovább menni; nem foglalkoztatta, nem mulattatta a jövő dicsőség, fény, gazdagság felnyíló perspektívája… Utolsó hangversenyére gondolt! S nem tudta a balga, hogy mire szívből akar majd énekelni, alig lesz meg a régi szíve, mire majd álmait meg akarja valósítani, már elfelejtette álmait: Amint ezt látni is fogjuk.

Híressé lett. A hölgyek különösen énekében megnyilvánuló mély érzését dicsérték, hogy aztán szép szakálláról, férfias szemeiről, duzzadó ajkairól ábrándozzanak. A férfiak mindezekért irigyelték. De azt ők is elismerték, hogy ily erős érzelmek ritkán voltak még énekesben. Ugyanígy nyilatkoztak az újságok. Szóval általános volt a lelkesedés. Ő volt az, aki nagy emberekkel vacsorázott; kiről a hintók tündérei gondolkodtak. Akit a hintók tündérei öleltek. És ő boldog volt! És megrészegedett mindettől. Mikor aztán első mámorából fölocsúdott, kissé bosszankodott, hogy nem ő az a művész, ki a világot meghódítja. Irigykedett a torkában lakozó művészre. Bántotta a hiúságát! Érezte, hogy nem ő az, aki énekel, akit ünnepelnek. Nem jól érezte magát, ha énekelnie kellett, kényelmetlenűl, mintha szegény ember másra szabott frakkban megy bálba. A dicsőséget is megszokta már, nem örvendeztette meg valami nagyon az ünneplés, taps; bár jól esett neki még, nem jobban, mint a reggeli kávé, mely mindennap pontosan bekövetkezik. Ha meg énekelnie kellett, egyenesen boszankodott. Mintha fát vágott volna, olyan fáradt volt a végin. Kimerűlt: érezte, hogy ez bizony munka. Nehéz munka. Mikor énekelt, művész érzései aludtak. Teljesen fásult volt ilyenkor. Kritikát nem gyakorolt. Azt sem tudta, jól énekel-e? Persze, hisz ha énekelt, nem volt művész. Bírálni pedig csak művészlélek képes igazán!

Lám, lám nem is hitte volna, hogy valaha még dolgozni is tudjon majd! Pedig eleinte nagyon kínosan ment: később azonban lassan beleszokott. Gépiesen elvégezte a dolgát, sietett, hogy minél előbb szabadúljon. Hangversenyei előtt el-elgondolkodott: milyen jó is azoknak, akik kényelmes karosszékben űlve hallgatják őt, s nem kell dolgozniok. Talán még élveznek is: legalább erre vallanak hálás tapsaik. No de hisz nem is olyan nehéz az ő dolga és majd ha meglesz a millió, ő is csak olyan kényelmesen fogja hallgatni az énekeseket. Pompás lesz! Most már csak a pénzre gondolt: az adott neki kedvet a munkához. Utálta a dicsőséget; utálta az asszonyokat. És kezdett lázasan dolgozni a pénzért: hogy az minél előbb meglegyen. Majd akkor ő űl a páholyban, neki énekelnek és ő fog nagylelkűen tapsolni! Napszámosa lett ennek az új célnak. Bejárta a világot, mindenütt mosolygás nélkül, űzleti pontossággal elénekelte számait és megkönnyebbűlve ment le a pódiumról, mint aki a hivatalóráin túlesett. Sietett. Beszélgetései szárazak voltak és gyorsan bevégződtek. Unta a sok dicséretet. Komoran hallgatta azokat végig. Szinte összeszorított fogakkal törtetett állhatatosan előre a millió felé… S ha már ebbe az elkeseredett munkába belefáradt, akkor egyszerre különös érzelmek lepték meg… hajdani álmodozásai, testetlen művészete jutottak eszébe öntudatlanúl… Megint szorongatni kezdte valami a torkát, megint ránehezült a mellére… hangok törtek ki belőle… énekelni akart… énekelni akart… Fölébredt. Saját hangja ébresztette fel, mint a mélyen alvót, ha álmában hangosan sírni kezd. Mintha még valaki lett volna ott a szobában. Nagyot sóhajtott. Fájt a szíve. Eszébe jutottak a kedvesénél eltöltött esték és úgy érezte, hogy azok a hangok, bármílyen gyarlók voltak is, inkább voltak az övéi, mint ezek. De csakhamar megvígasztalódott. A végre gondolt. A végre, mely nagy érzésével nemsokára el fog következni, s mindezért kárpótolni fogja őt… örökre boldoggá teszi majd. Utolsó hangversenye! Képzeletében maga elé állította. Valami rendkívülit, valami gyönyörűt akart alkotni arra az alkalomra, hogy elmegy, távozik… és soha többé vissza nem jön. Újra álmodozóvá lett: újra művészi hang nélkül. Friss ideálok izgatták. A régiekről még azt is elfelejtette, hogy léteztek.

Mikor visszakerűltek emlékébe; csak mosolyogni tudott rajtuk: milyen gyerekesek! Mintha nem is volnának az övéi! Nem vette komolyan, csak érdekeseknek találta azokat. Mint az emberek a görög isteneket. Új ideál, új becsvágy, dicsőségvágy fészkelte meg magát szívében. Azt akarta, hogy aki ezen az estén ott lesz, mindig könnyezzen ha rá visszagondol… hogy örökké emlékezzék arra. A pénzt megvetette és nem tudta felfogni, hogyan élhetett, dolgozhatott ő ilyen célért. Most már csak azért élt, csak azért munkált, hogy minél előbb megérje azt a végső estét. Csak arra tudott gondolni, hogy mi lesz akkor… akkor… És a vég elérkezett.

A fényesen világított teremben ünnepi hangulat uralkodott. Mindenki eljött, aki csak tehette, hogy búcsúzzék a híres, csodált énekestől. A műbarátok még eddig nem hallott élvezetekre készülődtek. Senki sem tudta mért megy már. Tudni vélték, hogy torokbaja végzetessé válhatik, ha meg nem pihen. És sajnálkoztak rajta, mint egy nyomorékon. És a férfiak tudákos szakértelemmel kezdtek magyarázni a hölgyeknek az ő nagyságáról: újságokban, róla írt kritikákban ezerszer elhangzott dicséreteket mondtak el, melyek azonban az olvasatlan hölgyeknek még mindig érdekesnek tetszettek és pompás magyarázat gyanánt szolgáltak az ő művészete megértéséhez. – Általános volt az áhítat. Mintha a rózsaszínű levegőben tömjénfüstölőt vitt volna végig egy láthatatlan kéz. A hatalmas csillárok óriási velencei tükröknek udvaroltak, küldvén nekik millió tüzes kacsintást, melyeket a szemérmetlenek ugyanannyival viszonoztak. Mintha a méltóságos magasságú terem tiszta levegőjében illatos olvasztott aranyat öntöttek volna végig. Ezt az aranyat a csillárok prizmái és a tükrök metszett szélei lila, vörös és kék sugarakkal csiklandozták. A csíszolt sötét márvány néhol úgy csillogott, mint egy élettelen fekete szem, máshol a lila, mint egy tűzvörös felhő estalkonyatkor, az egyik páholy kis szürke márvány oszlopa pedig, a mellette űlő hölgy piros selyem toilettéje fürödvén fényében, ragyogott, mint egy vérbemártott ezüst kard. A főúri hölgyek és urak nagyrésze ma elég korán jött. Az asszonyok a puha szőnyegen nesztelenül lejtettek végig s csak selymeik suhogása és lorgnette-jeik ruháikhoz való ütődése jelezte, hogy jönnek. Senkire sem néztek, egyedül a tükör volt elég főrangú, hogy egy rövid pillantásra méltassák: de az ma haragosan csak egy fénylő sávval válaszolt nekik. Jött aztán egy elég csinosan öltözött idősebb leány is, és egy előkelő helyre telepedett le. A hajdani diákkisasszony volt. A mi emberünk gondoskodott arról, hogy itt legyen és meghallgassa álmainak megtestesülését. – Ő ezalatt nehéz szívvel ült a művész-szobában, mindig készen arra, hogy megeredjenek könyűi a boldogságtól. Bár az érzések iránt való hajdani nagy fogékonysága kissé eltompúlt a millióért való erős munkában, de azt sejtette, hogy mindjárt itt lesz az a perc, amelyért élt! Izgatott volt és roppant boldog. Maga sem tudta miért?! Hisz még nem is énekelt! Kissé nyugtalanították, gyötörték a régi álmok, régi tervek. Mintha boszúló kísértetei volnának a feledésnek, és felelősségre akarnák vonni őt! Aggódott: hátha meg sem ismeri lelkét a lány, hátha keresni fogja régi barátját, hogy felelősségre vonja: „ezek azok az álmok, melyekről nékem beszéltél?” Szégyelte magát, hogy oly roppant lelkesedéssel beszélt akkoriban róluk. De mégis megnyugodott.

Ó az ő kedvese nem olyan! Az ő kedvese érti az ő lelkét, rá fog ismerni tüstént és élvezni fogja a jelenben a múltakat. Hiszen a lelke ugyanaz, ha tervei mások is! Csak érett, csak fejlődött. Rá kell és rá is fog ismerni, ó ez egészen bizonyos, egész bizonyos!… És meg volt győződve róla, hogy a mai ének-est lesz a legszebb a világon. Bágyadtan az élvezettől, forrón várta a kezdetet. És ami még nem történt meg vele: lámpaláza volt! Mikor férfias, ragyogó sápadtsággal, vérpiros ajkakkal, csillogó szemekkel, szakállal, vakító fehérneművel, fekete ruhában a pódiumra lépett: csak egy mozgó, lávaszerű tömeget látott izgatottságában, mely az ő láttára hirtelen zajongani, zúgni kezdett, aztán pedig elcsöndesedett. Mindenki figyelemmel várt. A nem értők idegesen űzték el gondolataikat, hogy a hirdetett paradicsomi gyönyörökből legalább némi morzsák jussanak el számukra. Egy utolsó mozgolódás, aztán a falakról lenéző rokokó márvány szobrok, sóhajtottak még egy végsőt. Csönd volt. –

Elrejtett karok kezdték orgona kísérettel. (A fiúnak sok érzéke volt a szcenerikus hatás fölkeltéséhez!) A karok pedig hatalmasan működtek, mintha egy óriás torok zengte, búgta volna férfias fájdalommal:

Míg ezt énekelték ő ott állott mozdulatlanúl, halványan és iszonyúan érzett. Az életet érezte. Érezte mit jelent: válni a művészettől. És válni, alighogy szerették egymást. Menni kell és többé vissza nem jönni soha! Itt a vég! Egyszer csak eljön a vég! Mikor pedig a kar elhallgatott, az orgona búgott még egypár befejező akkordot. Újra csend lett. Csak egy hang dongott halkan, pokolian. Mennyi irónia! Az ördög énekese istennek ajánlja hallgatóit!? Csend volt. Mintha az öreg terem, mely már annyi emberi boldogságnak volt tanúja, – a méltóságos terem reszketett volna az élvezettől, vagy csak a levegő volt nagyon meleg, vagy az én szemem volt nedves, könnyel teli?! A kőszobrok még egy mélyet sóhajtottak, aztán felcsendűlt isteni hangja előbb remegve az izgatottságtól és gyönyörűségtől, aztán mind több mélységgel, erővel zúgott végig, még jobban megremegtetve a vén terem szívét… és az enyémet… Ó ti azt nem tudhatjátok milyen volt az! Csak én tudhatom azt, csak én, én aki ott voltam, én aki megértettem a művészet és az élet szavát! Senki sem volt oly igazán ott, mint én, a többi csak báb volt, a többi talán érzett, de mit sem értett, mit sem tudott!

De mégcsak nem is érzett! Hangverseny tán még soh’sem volt annyi határozottsággal visszatetsző mint a mai. Általános volt a kiábrándúlás, elkedvetlenedés. A közönségnek nem tetszett, mert nem volt közönséges. A zeneértők értelmetlenűl hallgatták végig, aztán csóválták a fejüket. A következő nap megjelenő kritikák pedig bár kegyelettel, bár elnézőn írtak a távozó művészről, de nem tudták elhallgatni azt a tényt, hogy mást vártak tőle olyan fényes pályafutás után, mint aminőben néki volt része. Azt írták egyesek, hogy nem volt eléggé higgadtan átértett, érzéssel teli művészi alkotás a tegnapi, hanem ideges, túlságosan egyéni és fantasztikus; mások, hogy jobb lett volna a távozó énekesnek megmaradnia annál az énekművészeti iránynál, amely néki már annyi babért hozott és nem kellett volna a legtúlzóbb moderneket is meghaladó még újabb iránynak vágnia utat és éppen búcsúzáskor! Legalábbis ügyetlenség volt! Ha ilyenek titkos művészi ambíciói, ideáljai, akkor ugyan kár volt velök meglepnie a világot…

És igazuk volt. Ez új művészetet ők meg nem érthették… Ezt csak az érthette, aki ismerte az ő lelkét. Így hát igazuk volt! Az ördög művészete nagyobb, mint a léleké… Ó ne nevessetek! Félek az emberi mosolytól. Ne nevessetek! Még ti is járhattok így, majd ha szívből fogtok énekelni. Senki sem fog hinni nektek, senki sem fog megérteni. Hiszen ami néktek egy világ, az másnak – csak egy új irány… – – Mindez, nem tagadhatjuk, mindez nagyon fájt szegény életénekesnek. Most boldoggá tette volna, ha megértik, ha vele együttéreznek, boldoggá a megszokott taps, az ünneplés… Az ördögnek igaza volt: híressé az ő lelkével nem tehette!…

De azért meg tudott vigasztalódni. Megvetette őket. Ha nekik nem tetszett: nem baj! Ha senki sem értette is meg, egy valaki mindenesetre volt, ki vele érzett, vele reszketett… és ó ez mindennel fölér… hisz ott volt az ő lelkének osztályosa… hisz ott volt az ő kedvese!… – Mit akartok még tudni? Ő még azon az estén megőszült az érzelmek vad viharától; előbb csak fehér szálak voltak szép acélos szakállában, majd igen rövid idő múlva az egész fehérré lett. És aztán már nem sokáig élt az életénekes. Az erős munka, amellyel pénzét szerezte, felemésztette életerejét és nem engedte meg, hogy millióját élvezhesse is. Élveznie előbb kellett volna: most már késő volt. A vég roppant érzelmei végleg kimerítették, torokbaja is veszélyessé vált… meg aztán énekelni sem tudott már, még annyit sem, mint a „nagy munka” előtt… Akkor pedig minek is élt volna tovább? Aggastyánná lett (és ez igazság is: ő már az életfeladatnak megfelelt!) gyönge aggastyánná, ki arra használta millióját, (melyért annyi vért köpött!) hogy kivette, meg berakta pénzes szekrényébe. És folyton a végre gondolt; arra az estére, mely nagy érzésével soha többé vissza nem tér, – hisz csak egy ily estéért élünk, – és ha erre gondolt: fájt a szíve; és eszébe jutott egy másik vég, mely nagy nyugalmával nemsokára befog következni, – hisz ez a mi célunk, – és ha ez jutott eszébe; megnyugodott. Mielőtt meghalt volna, megkérdezte még kedvesétől, ki ismerte az ő lelkét: „Mondd édesem, hát mondd, hogy tetszett utolsó estém, hisz ott voltál?!” „Bizony ott voltam, felelte az, pedig már majdnem nem mehettem, mert a szabónő nagyon későn hozta haza új blouseomat, bizony ott voltam és nagyon is tetszett: de őszintén szólva, az első, mert oda is elmentem ám, mondom az első mégis csak szebb volt, mert akkor az ajkaid is sokkal pirosabbak voltak, – és ezt mindenki mondta, – meg aztán tudod, azt hiszem az elsőnél inkább a lelkedből énekeltél…”

És az aggastyán végleg megnyugodott. Mit is szólhatott volna? Hiszen tudj’Isten nincs-e igaza az asszonynak?! Néki az első jobban tetszett, mint az utolsó… erről ő nem tehet… És ki tudja azt melyik szebb… Ki tudja?… ennek az első, annak az utolsó!?… Aztán meghalt. Az igazi vég előtt, erőtlen ajkai halkan susogták: „Vissza sátán!… istenem!… add nekem a művészetet önmagáért,… csak önmagáért!”

Szegény, szegény életénekes!

(1905–07)