Egy nap története Dídó leányom életéből
Az életénekes
Volt egy fiú, ki nagyra tört. Énekes művész volt, de nem tudott énekelni. Amint igen sok művész van, akik csak önmaguknak és csak képzeletben tudnak produkálni. És teremtenek nagyot és teremtenek istenit, hogy sírnak, reszketnek belé, szeretik a művészetet és álmodnak, amint ő szerette azt és sírt, ha álmodott. Amellett hősünk, ki igen szegény kórista-fiú volt, sokszor bizony éhesen álmodott. Ez pedig eléggé sablonos valami, ha elgondoljuk, hogy Petőfi óta hány legény, meg leány korgó gyomrát táplálta egyedül a reménység, meg a büszke öntudat. Hát még Petőfi előtt! Nem jó erre gondolni sem! A közönség, a n.b. közönség meg már hozzájuk is szokott és hírt vevén róluk számtalanszor el is siratta őket ebéd után való csendes emésztése közben, és elméletben kitárva előttük résztvevő szívét… örült, hogy ő nem éhező művész. De néki nem volt tápláló reménysége: ő tudta, hogy neki túlságosan normális, egészséges hangszálai vannak ahhoz, hogy valaha is szépen énekelhessen. Ez rettenetes egy tudat volt! És elkeseredésében lehetetlen fantazmákhoz fordult segítségért: arról gondolkodott, hogy jó volna föltalálni valami csodagyógyszert, vagy eszközt, mellyel torkát
megjavíthatná… aztán hátha van a világon olyan torokbaj, mely ugyan megrövidíti az ember életét, de hangot ad… s ha ő ezt a bajt megkaphatná!… és elábrándozott ezeken a gondolatokon, beszélt, tárgyalt félhangosan: elaltatta nyomorúságát. Mert nyomorúlt volt és szerencsétlen. Sokat gondolkodott élete céltalanságáról és úgy találta, hogy ő egynapos életcélokért élni nem tud. Más munkát végezni, mint énekelni, – kín volna számára! Ó milyen boldogok a nagy, a híres emberek: az egész világ figyel rájuk, az ő életük fontos, ünnepelt és irigylésreméltó. Vagy mennyire elégedettek lehetnek a gazdagok, kiknek legalább az a cél jutott, hogy jól éljenek, élvezzék mindazt, amit az élet nyújthat!… Amit kívánatosat ez a szép élet csak nyújthat! „És végül, ha már nem lehetek híressé, gazdaggá, mennyire boldog lennék, ha legalább művész volnék,… ha alkotni tudnék… ha szegényen, névtelenül is, de énekelhetnék magamnak…” Ezek a közismert, ezer kebelből ezerszer feltörő sóhajok voltak az ő mindennapos vendégei. Hát még míly irigylendő az a híres énekes, akit ma hallott, kinek ez az egész Szentháromság megadatott: híres, gazdag és művész. Mikor ma énekelni hallotta, sápadtan élvezett, majd meg haragudott rá, hogy nincs
eléggé művészi lelke ehhez a ragyogó hanghoz s irigyen ki szerette volna lopni a hangszálait a torkából. Mit tudna ő létrehozni evvel a hanggal! Gyönyörködött, de nem jobban, mint veréb a pacsirta énekén: Közbe, közbe csipog szegény, vele szeretne dalolni, ő szeretne dalolni. A fiúnak is erősen szorongatta valami a torkát, aztán ránehezült a mellére, s csak akkor távozott, mikor önfeledten, az érzésektől elragadtatva el kezdett dúdolni, követve az énekest. Csak gyorsan hátraforduló szomszédainak haragos, csodálkozó, félig érdeklődő orcái ébresztették öntudatra. Mikor pedig látta, mikor hallotta, hogy ünneplik az énekest, hogy minden ragyogó, virágzó nő róla beszél és tán még… óh, nagy Isten… tán még rózsás álmaiban róla is álmodik, akkor ökölbe szorult a keze és meg akart halni. Mert dicsőségre vágyó volt legfőképpen. Imponálni szeretett vón’ mindenkinek, főleg minden nőnek. Az összes szépasszonyra vágyott. Vagy legalább is azt szerette volna, ha az asszonyok szerelmesek volnának belé, a férfiak pedig irigyelnék, gyűlölnék!… És mikor látta ködös szemei elől a tompa, a köpenyes éjszakába elrobogó, feketén csillogó, kis miniature paradicsomokat, melyek magukba rejtették azokat a suhogó selymű, illatos hajú, csengő nevetésű angyalokat, akik tán még most is a
szép énekesre gondolnak… mikor elgondolta, hogy a szép énekes most tündéri világítású étteremben nagy emberekkel vacsorázik… és eszébe jutott, hogy ma még egyáltalában nem evett és éhesen mehet haza magános, unalmas, rongyos, szennyes lakhelyére… akkor a gyomor rázúdította fájó érzéseinek egész áradatát és sírni kezdett, sírni, mert tudta, hogy művészi lelkével, álmaival együtt egész életén át koplalhat, hisz nincs tehetsége, nincs hangja, más munkára pedig képtelen, dolgozni nem tud… nem tud… De éhezni, nélkülözni sem volt képes sokáig, mert még nagyravágyásánál is erősebb volt benne a jól élés vágya: hisz az apja házassága előtt viveur agglegény volt, ő pedig kényeztetett, egyetlen gyerek!… Mit tegyen hát, mit tegyen!… És ilyenkor aztán, mikor már nem tudott kijutni ebből a nyomasztó cirkulusból, mikor már könnyei elaltatták fölhevült fantáziáját, mikor már el is fásult, meg is nyugodott, akkor nem ment haza, akkor elment egy 25 éves, árva, diákkisasszonyhoz, aki már várta, aki már készített neki jó meleg teát szalonnával és szerette őt, de főleg csodálta, mert egész napi fárasztó tanítása és tanúlása után olyan szépen tudott neki beszélni a művészetről, mely híressé és
gazdaggá tesz és már magában véve is gyönyörűséget szerez… E szavak után nagyot sóhajtottak. (Ez az igazságtalan sorsnak szólt!) Azután mesélt néki művészi terveiről, gondolatairól, hogy miképpen énekelne egy-egy dalt, vagy drámai részt… azután énekelt is csekély hanggal, de mély érzéssel és élvezték mind a ketten és boldogok voltak amennyire tőlük tellett és elfelejtették egy fél órácskára nyomorukat… A leány semmit sem értett a művészethez, de meleg, kalapáló szíve sokat megérzett; a fiú lelkesedése rá is átragadt. Azután lefeküdtek és az éjjel buta, múló, de a két elcsigázottnak mennyeinek tetsző gyönyörűségére adták magukat, majd megcsókolták egymást és elaludtak. – És ez a két ember, kiknek egyike a munkától, másika az ábrándoktól, meg az éhségtől volt fáradt, ezzel éppúgy végezte napját, mint az a bizonyos híres énekes és Y bárónő, kik únalomból és életkedvtelenségből marják egymás ajkát, hogy feledjék boldogtalanságukat… De ez nem tartozik ide, ez csak az én megjegyzésem…
Egyszer aztán találkozott az ördöggel. Habozás nélkül megszólítá: „Adj nékem gyönyörű hangot és hosszú, kékes-fekete szakállt, hogy énekelhessek.” Az ördög pedig nagyon megszánta és válaszolt: „Adok neked isteni hangot és hosszú, acélos-fekete szakállt, hogy énekelhessél. Nem is hangot adok én neked, hanem egy torokbajt. Acélos szakállú énekesem, te minden szám után duzzadó, piros ajkaidról, márványos hófehér zsebkendőddel gyöngyöző vért fogsz letörülni. Ugye-e szép? A pusztulás, a művészet és a férfiszépség színes hangulata, harmonikus triolett-je lesz ez, mely majd érdekessé fog tenni. És híressé. Híressé leszel! Imádni fognak a nők és gyűlölni, irigyelni a férfiak! Sok pénzed is leszen, egy milliód! Ugye-e elég?” – A fiú szédűlt. Hálásan meg akarta csókolni az ördög kezeit. De az most az egyszer becsületes volt. Tisztességes vásárt akart s nem titkolta el mi a célja: – „Várj még fiú, ne köszönj! Mindezt tennem csak akkor lehet, ha te szolgálataimért nékem művész-lelkedet fogod zálogba adni! Ne gondold, hogy ezt az üzlet kedvéért teszem. Én ismerem a siker titkait. A te terveiddel, érzéseiddel, művészi ideáloddal híressé, gazdaggá nem csinálhatlak, – ez nem áll
hatalmamban. Én ismerem a világot is: tudom mi kell annak. – De ne kérdezősködjél tovább! Ha nem értesz meg most, később talán meg fogsz érteni: én pedig várhatok. Szó ami szó, érezned abból, amit énekelsz, mit sem szabad. Mihelyt énekelni kezdesz, én elaltatom érzéseidet és beléd oltok annyi tudást, hogy a világ első énekesévé leszel! Légy nyugodt, a siker biztos!… Nos?… Igen?… Mit állsz ott olyan bambán! Hát vagy igen, vagy nem! Én nem érek rá!” – A fiú meghökkent. – „És álmaim? Hisz én művész vagyok,”… szólt remegve az izgalomtól, – „ha szép hangom volna és azt énekelhetném, amit akarok és úgy ahogy akarom… az mennyei volna… Hiszen tudom, hogy jóakaróm vagy… látom híressé, gazdaggá akarsz tenni… hát jól van, legyen… de nem, nem tehetem, hogy egyszer se lássam őket, kik az enyimek… Engedd meg, könyörgök, nézd, ne tedd hiányossá boldogságomat… kérlek!…” És esdekelve nézett rá. – „Nem lehet!” volt a hideg válasz. – „Akkor pedig nem alkuszunk” kiáltott dühösen a fiú, ki még nagyon fiatal lehetett, hogy ily erősen védte ideáljait. – „Fiú,” szólt a sátán most már némi ravaszsággal, „fiú ne légy háládatlan! Hisz amit én kérek azt teljesíteni nem is olyan
nehéz dolog! Nézd a hivatalnokot, ki a számokat rója egész nap, a fűtőt, ki a gépek kazánjait fűti, az orvost, ki a hullákat boncolja, vagy az énekest, ki sorra járja a városokat és lehadarja amit tud, a festőt, ki huszonötször fest meg egy ötletet, amely még csak nem is az övé… Szóval nézz kicsit körül a világban… vajjon olyan sok embert találsz-e kiknek a munka gyönyörűség volna… pláne álmok megtestesülése!… Bolondság!… Sőt kedvesem, a munka kín nekik, kín amelyet megszoknak és közömbössé válik, kín, amelynek gyors lerázása élvezet a szorgalmasnak, pontos végigszenvedése gyönyör a lelkiismeretesnek… És miért? Hogy pénzt szerezzen, hogy családját szépen fenntarthassa, vagy elérje azt a célt, amit kitűzött… Te pedig híressé leszel és gazdaggá… ez fog neked célt adni, ez fogja élvezetté tenni munkádat. Nos nem úgy van? Gondolkozzál… De jól van. Én belátó vagyok: te álmaidat akarod megvalósúlva látni, te művész vagy! Jól van! Ha egy milliót szereztél: nem fogsz soha többé tudni énekelni. Mielőtt ez azonban megtörténnék: az utolsó hangversenyeden érezz és testesítsd meg terveidet.” Itt a gaz sátán ravaszúl mosolygott, majd folytatá: „Még egy kikötést! A torokbaj pedig mély hangot adott, hogy a milliót megszerezd: megmarad! Ne ijedj meg! Hisz a
bocskor varga, ha öregségére meggazdagodván leteszi szerszámát, azért csak varga marad egész életére? Ugye-e? Az a kaptafájával szerzett pénzt, te a torokbajjal. Nos?…” Így szólt az unalmas, fecsegő, példázatokkal okoskodó ördög. A fiú pedig e kitűnő rábeszélés ellenére is határozatlanúl állott. Végre a sátán befolyására, – ki t.i. érzékszerveinkkel erős összeköttetésben van, – üres gyomra elkezdte marni és vége volt kétségeinek. Éhes volt. Mohón kapott az ajánlaton, eltemetve aggodalmait, gondolatait, könnyelműen, mint felhevűlt gyerek a kancsó víz után. Legyen hát kín neki is a munka, mint a festőnek, ki egy ötletet huszonötször fest meg! Legyen! De többet éhezni nem fog! És aztán majd csak eljön a vég, s véle eljön majd a testet öltött ideál!… Így vigasztalódott, így altatta lelkiismeretét az alkú után… És a fiú, a tapasztalatlan fiú csak állt ott az utca sarkán, a szitáló esőben és erre az utolsó hangversenyére gondolt. Nem tudott tovább menni; nem foglalkoztatta, nem mulattatta a jövő dicsőség, fény, gazdagság felnyíló perspektívája… Utolsó hangversenyére gondolt! S nem tudta a balga, hogy mire szívből akar majd énekelni, alig lesz meg a régi szíve, mire majd álmait meg akarja valósítani, már elfelejtette álmait:
Amint ezt látni is fogjuk.
Híressé lett. A hölgyek különösen énekében megnyilvánuló mély érzését dicsérték, hogy aztán szép szakálláról, férfias szemeiről, duzzadó ajkairól ábrándozzanak. A férfiak mindezekért irigyelték. De azt ők is elismerték, hogy ily erős érzelmek ritkán voltak még énekesben. Ugyanígy nyilatkoztak az újságok. Szóval általános volt a lelkesedés. Ő volt az, aki nagy emberekkel vacsorázott; kiről a hintók tündérei gondolkodtak. Akit a hintók tündérei öleltek. És ő boldog volt! És megrészegedett mindettől. Mikor aztán első mámorából fölocsúdott, kissé bosszankodott, hogy nem ő az a művész, ki a világot meghódítja. Irigykedett a torkában lakozó művészre. Bántotta a hiúságát! Érezte, hogy nem ő az, aki énekel, akit ünnepelnek. Nem jól érezte magát, ha énekelnie kellett, kényelmetlenűl, mintha szegény ember másra szabott frakkban megy bálba. A dicsőséget is megszokta már, nem örvendeztette meg valami nagyon az ünneplés, taps; bár jól esett neki még, nem jobban, mint a reggeli kávé, mely mindennap pontosan bekövetkezik. Ha meg énekelnie kellett, egyenesen boszankodott. Mintha fát vágott volna, olyan fáradt volt a végin. Kimerűlt: érezte, hogy ez bizony munka. Nehéz munka. Mikor énekelt,
művész érzései aludtak. Teljesen fásult volt ilyenkor. Kritikát nem gyakorolt. Azt sem tudta, jól énekel-e? Persze, hisz ha énekelt, nem volt művész. Bírálni pedig csak művészlélek képes igazán!
Lám, lám nem is hitte volna, hogy valaha még dolgozni is tudjon majd! Pedig eleinte nagyon kínosan ment: később azonban lassan beleszokott. Gépiesen elvégezte a dolgát, sietett, hogy minél előbb szabadúljon. Hangversenyei előtt el-elgondolkodott: milyen jó is azoknak, akik kényelmes karosszékben űlve hallgatják őt, s nem kell dolgozniok. Talán még élveznek is: legalább erre vallanak hálás tapsaik. No de hisz nem is olyan nehéz az ő dolga és majd ha meglesz a millió, ő is csak olyan kényelmesen fogja hallgatni az énekeseket. Pompás lesz! Most már csak a pénzre gondolt: az adott neki kedvet a munkához. Utálta a dicsőséget; utálta az asszonyokat. És kezdett lázasan dolgozni a pénzért: hogy az minél előbb meglegyen. Majd akkor ő űl a páholyban, neki énekelnek és ő fog nagylelkűen tapsolni! Napszámosa lett ennek az új célnak. Bejárta a világot, mindenütt mosolygás nélkül, űzleti pontossággal elénekelte számait és megkönnyebbűlve ment le a pódiumról, mint aki a hivatalóráin túlesett. Sietett. Beszélgetései szárazak voltak és gyorsan bevégződtek. Unta a sok dicséretet. Komoran hallgatta azokat végig. Szinte összeszorított fogakkal törtetett állhatatosan előre a millió felé… S ha már ebbe az elkeseredett munkába belefáradt, akkor egyszerre különös érzelmek lepték meg… hajdani
álmodozásai, testetlen művészete jutottak eszébe öntudatlanúl… Megint szorongatni kezdte valami a torkát, megint ránehezült a mellére… hangok törtek ki belőle… énekelni akart… énekelni akart… Fölébredt. Saját hangja ébresztette fel, mint a mélyen alvót, ha álmában hangosan sírni kezd. Mintha még valaki lett volna ott a szobában. Nagyot sóhajtott. Fájt a szíve. Eszébe jutottak a kedvesénél eltöltött esték és úgy érezte, hogy azok a hangok, bármílyen gyarlók voltak is, inkább voltak az övéi, mint ezek. De csakhamar megvígasztalódott. A végre gondolt. A végre, mely nagy érzésével nemsokára el fog következni, s mindezért kárpótolni fogja őt… örökre boldoggá teszi majd. Utolsó hangversenye! Képzeletében maga elé állította. Valami rendkívülit, valami gyönyörűt akart alkotni arra az alkalomra, hogy elmegy, távozik… és soha többé vissza nem jön. Újra álmodozóvá lett: újra művészi hang nélkül. Friss ideálok izgatták. A régiekről még azt is elfelejtette, hogy léteztek.
Mikor visszakerűltek emlékébe; csak mosolyogni tudott rajtuk: milyen gyerekesek! Mintha nem is volnának az övéi! Nem vette komolyan, csak érdekeseknek találta azokat. Mint az emberek a görög isteneket. Új ideál, új becsvágy, dicsőségvágy fészkelte meg magát szívében. Azt akarta, hogy aki ezen az estén ott lesz, mindig könnyezzen ha rá visszagondol… hogy örökké emlékezzék arra. A pénzt megvetette és nem tudta felfogni, hogyan élhetett, dolgozhatott ő ilyen célért. Most már csak azért élt, csak azért munkált, hogy minél előbb megérje azt a végső estét. Csak arra tudott gondolni, hogy mi lesz akkor… akkor… És a vég elérkezett.
A fényesen világított teremben ünnepi hangulat uralkodott. Mindenki eljött, aki csak tehette, hogy búcsúzzék a híres, csodált énekestől. A műbarátok még eddig nem hallott élvezetekre készülődtek. Senki sem tudta mért megy már. Tudni vélték, hogy torokbaja végzetessé válhatik, ha meg nem pihen. És sajnálkoztak rajta, mint egy nyomorékon. És a férfiak tudákos szakértelemmel kezdtek magyarázni a hölgyeknek az ő nagyságáról: újságokban, róla írt kritikákban ezerszer elhangzott dicséreteket mondtak el, melyek azonban az olvasatlan hölgyeknek még mindig érdekesnek tetszettek és pompás magyarázat gyanánt szolgáltak az ő művészete megértéséhez. – Általános volt az áhítat. Mintha a rózsaszínű levegőben tömjénfüstölőt vitt volna végig egy láthatatlan kéz. A hatalmas csillárok óriási velencei tükröknek udvaroltak, küldvén nekik millió tüzes kacsintást, melyeket a szemérmetlenek ugyanannyival viszonoztak. Mintha a méltóságos magasságú terem tiszta levegőjében illatos olvasztott aranyat öntöttek volna végig. Ezt az aranyat a csillárok prizmái és a tükrök metszett szélei lila, vörös és kék sugarakkal csiklandozták. A csíszolt sötét márvány néhol úgy csillogott, mint egy élettelen fekete szem, máshol a
lila, mint egy tűzvörös felhő estalkonyatkor, az egyik páholy kis szürke márvány oszlopa pedig, a mellette űlő hölgy piros selyem toilettéje fürödvén fényében, ragyogott, mint egy vérbemártott ezüst kard. A főúri hölgyek és urak nagyrésze ma elég korán jött. Az asszonyok a puha szőnyegen nesztelenül lejtettek végig s csak selymeik suhogása és lorgnette-jeik ruháikhoz való ütődése jelezte, hogy jönnek. Senkire sem néztek, egyedül a tükör volt elég főrangú, hogy egy rövid pillantásra méltassák: de az ma haragosan csak egy fénylő sávval válaszolt nekik. Jött aztán egy elég csinosan öltözött idősebb leány is, és egy előkelő helyre telepedett le. A hajdani diákkisasszony volt. A mi emberünk gondoskodott arról, hogy itt legyen és meghallgassa álmainak megtestesülését. – Ő ezalatt nehéz szívvel ült a művész-szobában, mindig készen arra, hogy megeredjenek könyűi a boldogságtól. Bár az érzések iránt való hajdani nagy fogékonysága kissé eltompúlt a millióért való erős munkában, de azt sejtette, hogy mindjárt itt lesz az a perc, amelyért élt! Izgatott volt és roppant boldog. Maga sem tudta miért?! Hisz még nem is énekelt! Kissé nyugtalanították, gyötörték a régi álmok, régi tervek. Mintha boszúló kísértetei volnának a feledésnek, és
felelősségre akarnák vonni őt! Aggódott: hátha meg sem ismeri lelkét a lány, hátha keresni fogja régi barátját, hogy felelősségre vonja: „ezek azok az álmok, melyekről nékem beszéltél?” Szégyelte magát, hogy oly roppant lelkesedéssel beszélt akkoriban róluk. De mégis megnyugodott.
Ó az ő kedvese nem olyan! Az ő kedvese érti az ő lelkét, rá fog ismerni tüstént és élvezni fogja a jelenben a múltakat. Hiszen a lelke ugyanaz, ha tervei mások is! Csak érett, csak fejlődött. Rá kell és rá is fog ismerni, ó ez egészen bizonyos, egész bizonyos!… És meg volt győződve róla, hogy a mai ének-est lesz a legszebb a világon. Bágyadtan az élvezettől, forrón várta a kezdetet. És ami még nem történt meg vele: lámpaláza volt! Mikor férfias, ragyogó sápadtsággal, vérpiros ajkakkal, csillogó szemekkel, szakállal, vakító fehérneművel, fekete ruhában a pódiumra lépett: csak egy mozgó, lávaszerű tömeget látott izgatottságában, mely az ő láttára hirtelen zajongani, zúgni kezdett, aztán pedig elcsöndesedett. Mindenki figyelemmel várt. A nem értők idegesen űzték el gondolataikat, hogy a hirdetett paradicsomi gyönyörökből legalább némi morzsák jussanak el számukra. Egy utolsó mozgolódás, aztán a falakról lenéző rokokó márvány szobrok, sóhajtottak még egy végsőt. Csönd volt. –
Elrejtett karok kezdték orgona kísérettel. (A fiúnak sok érzéke volt a szcenerikus hatás fölkeltéséhez!) A karok pedig hatalmasan működtek, mintha egy óriás torok zengte, búgta volna férfias fájdalommal:
| Csak még egy végsőt táncolunk, |
| Mi párolgó szívünk tevők, |
| Nem jajdúl az, nem is hörög |
| Ha össze-vissza szúrja is |
|
| Hát csengjen, zúgjon fel dalunk, |
| Lelkünk, könyűnk is benn rezeg, |
| De senki azt ne sejtse meg: |
| Mint fáj, mint ég az itt belűl, |
| Fel, dalra fel, hát végezetül!… |
|
| Halljátok meg hattyúdalunk |
| Vegyétek jó szívvel dalunk, |
| Vegyétek keggyel, mit adunk, |
|
|
Míg ezt énekelték ő ott állott mozdulatlanúl, halványan és iszonyúan érzett. Az életet érezte. Érezte mit jelent: válni a művészettől. És válni, alighogy szerették egymást. Menni kell és többé vissza nem jönni soha! Itt a vég! Egyszer csak eljön a vég! Mikor pedig a kar elhallgatott, az orgona búgott még egypár befejező akkordot. Újra csend lett. Csak egy hang dongott halkan, pokolian. Mennyi irónia! Az ördög énekese istennek ajánlja hallgatóit!? Csend volt. Mintha az öreg terem, mely már annyi emberi boldogságnak volt tanúja, – a méltóságos terem reszketett volna az élvezettől, vagy csak a levegő volt nagyon meleg, vagy az én szemem volt nedves, könnyel teli?! A kőszobrok még egy mélyet sóhajtottak, aztán felcsendűlt isteni hangja előbb remegve az izgatottságtól és gyönyörűségtől, aztán mind több mélységgel, erővel zúgott végig, még jobban megremegtetve a vén terem szívét… és az enyémet… Ó ti azt nem tudhatjátok milyen volt az! Csak én tudhatom azt, csak én, én aki ott voltam, én aki megértettem a művészet és az élet szavát! Senki sem volt oly igazán ott, mint én, a többi csak báb volt, a többi talán érzett, de mit sem értett, mit sem tudott!
De mégcsak nem is érzett! Hangverseny tán még soh’sem volt annyi határozottsággal visszatetsző mint a mai. Általános volt a kiábrándúlás, elkedvetlenedés. A közönségnek nem tetszett, mert nem volt közönséges. A zeneértők értelmetlenűl hallgatták végig, aztán csóválták a fejüket. A következő nap megjelenő kritikák pedig bár kegyelettel, bár elnézőn írtak a távozó művészről, de nem tudták elhallgatni azt a tényt, hogy mást vártak tőle olyan fényes pályafutás után, mint aminőben néki volt része. Azt írták egyesek, hogy nem volt eléggé higgadtan átértett, érzéssel teli művészi alkotás a tegnapi, hanem ideges, túlságosan egyéni és fantasztikus; mások, hogy jobb lett volna a távozó énekesnek megmaradnia annál az énekművészeti iránynál, amely néki már annyi babért hozott és nem kellett volna a legtúlzóbb moderneket is meghaladó még újabb iránynak vágnia utat és éppen búcsúzáskor! Legalábbis ügyetlenség volt! Ha ilyenek titkos művészi ambíciói, ideáljai, akkor ugyan kár volt velök meglepnie a világot…
És igazuk volt. Ez új művészetet ők meg nem érthették… Ezt csak az érthette, aki ismerte az ő lelkét. Így hát igazuk volt! Az ördög művészete nagyobb, mint a léleké… Ó ne nevessetek! Félek az emberi mosolytól. Ne nevessetek! Még ti is járhattok így, majd ha szívből fogtok énekelni. Senki sem fog hinni nektek, senki sem fog megérteni. Hiszen ami néktek egy világ, az másnak – csak egy új irány… – – Mindez, nem tagadhatjuk, mindez nagyon fájt szegény életénekesnek. Most boldoggá tette volna, ha megértik, ha vele együttéreznek, boldoggá a megszokott taps, az ünneplés… Az ördögnek igaza volt: híressé az ő lelkével nem tehette!…
De azért meg tudott vigasztalódni. Megvetette őket. Ha nekik nem tetszett: nem baj! Ha senki sem értette is meg, egy valaki mindenesetre volt, ki vele érzett, vele reszketett… és ó ez mindennel fölér… hisz ott volt az ő lelkének osztályosa… hisz ott volt az ő kedvese!… – Mit akartok még tudni? Ő még azon az estén megőszült az érzelmek vad viharától; előbb csak fehér szálak voltak szép acélos szakállában, majd igen rövid idő múlva az egész fehérré lett. És aztán már nem sokáig élt az életénekes. Az erős munka, amellyel pénzét szerezte, felemésztette életerejét és nem engedte meg, hogy millióját élvezhesse is. Élveznie előbb kellett volna: most már késő volt. A vég roppant érzelmei végleg kimerítették, torokbaja is veszélyessé vált… meg aztán énekelni sem tudott már, még annyit sem, mint a „nagy munka” előtt… Akkor pedig minek is élt volna tovább? Aggastyánná lett (és ez igazság is: ő már az életfeladatnak megfelelt!) gyönge aggastyánná, ki arra használta millióját, (melyért annyi vért köpött!) hogy kivette, meg berakta pénzes szekrényébe. És folyton a végre gondolt; arra az estére, mely nagy érzésével soha többé vissza nem tér, – hisz csak egy ily estéért élünk, – és ha
erre gondolt: fájt a szíve; és eszébe jutott egy másik vég, mely nagy nyugalmával nemsokára befog következni, – hisz ez a mi célunk, – és ha ez jutott eszébe; megnyugodott. Mielőtt meghalt volna, megkérdezte még kedvesétől, ki ismerte az ő lelkét: „Mondd édesem, hát mondd, hogy tetszett utolsó estém, hisz ott voltál?!” „Bizony ott voltam, felelte az, pedig már majdnem nem mehettem, mert a szabónő nagyon későn hozta haza új blouseomat, bizony ott voltam és nagyon is tetszett: de őszintén szólva, az első, mert oda is elmentem ám, mondom az első mégis csak szebb volt, mert akkor az ajkaid is sokkal pirosabbak voltak, – és ezt mindenki mondta, – meg aztán tudod, azt hiszem az elsőnél inkább a lelkedből énekeltél…”
És az aggastyán végleg megnyugodott. Mit is szólhatott volna? Hiszen tudj’Isten nincs-e igaza az asszonynak?! Néki az első jobban tetszett, mint az utolsó… erről ő nem tehet… És ki tudja azt melyik szebb… Ki tudja?… ennek az első, annak az utolsó!?… Aztán meghalt. Az igazi vég előtt, erőtlen ajkai halkan susogták: „Vissza sátán!… istenem!… add nekem a művészetet önmagáért,… csak önmagáért!”
Szegény, szegény életénekes!
Átmeneti kor
Szürke, borús és mégis világos téli hajnal volt. Sűrűn havazott egy ideig. Aztán a havazás hirtelen elállott. Az asszony aluvatlan fejjel künn a lakása balkonján könnyelmű kis köpenyben a szemei előtt égnek meredő kupolát nézte. A kupolát és a két karcsú tornyot. Monumentálisak voltak most ezek és egymáshoz tartoztak hárman a térben. A látóhatár biztos kört formált, nem voltak rezgések, melyek elmostak volna valamit is, a szürkületben minden vonal kemény, sötét, biztos vágású volt, mint a hasított márvány. A tompaszürke háttérbe határozottan helyeződött el a három torony, a távlat a puha levegőben érzékelhetőbbé vált, szomorúvá, hangulatossá. Kelet felől, a nap felől röviden, szakgatottan harsonáztak: ta… ta… taaaa: emberek, jön a nap, jön a nappal… taaa… A nagy templom körött pedig pici házak csinosan, takarosan álldogáltak, mint megfürdetett lánykák, kik meztelenül dideregnek a szobalány körül és az öltöztetést várják.
Az asszony itt künn a levegőn a virrasztók fáradt éberségével megérzékelt mindent. Érzékelni igen, de a gondolatok nehezen jöttek. Azaz inkább furcsán, mint nehezen. Néha egy szó körül forogtak, úgy, hogy a szó meg-megakasztotta a forgást a lábával, aztán hamar visszahúzta és eltűnt a tömegben. Így érezte ő. Most ez volt a rejtélyes szó – idegen: vadóc. Vadóc, vadóc, vadóc… kopogott a gépezet belül. Milyen furcsán hangzik. Ugyan kitől hallotta… ugyan kitől?… Futkosó kis fiúk. Pista és Laci?… dehogy, még a világon se voltak… igen ő a képezdei vizsgára készült akkor… egy bonne a városligetben, nagy, fekete, csodaszép haja volt, igen, ő mondta az egyik fiúnak: vadóc. – Szent Isten, mért emlékszik erre? És döbbenetek, rémüldözések nyilalását érezte: mért fél? – Az utóbbi hetekben nagyon hozzászokott a rettenetes ijedelmekhez: talán ezért reszket ennyire! De hát mért emlékszik rá? Azóta se hallotta talán ezt a szót?… Húsz év óta?… Hisz ez huszonkétév előtt történt! Életében két percig látta. Egy idegen bonne. És most emlékszik rá, még a hajára is, a hangjára is. Talán már meg is halt az a lány azóta. És most emlékszik rá. Szép haja volt! És még a
részletekre is! Nem tudta elfelejteni: két percig látni és emlékezni rá! És ilyen nehéz órában! Brrr! Megborzongott, fázott. – A lány így mondta: „vadóc vagy”. A fiaira nagyon illik most ez a szó. Rettenetesen egyszerre történt az egész. Hiszen tudta ő mindig, hogy az átmeneti kor viharokkal jár: de tapasztalni megdöbbentő és ez a viharzás már nem is lehet egészséges. Finomak voltak, illemtudók, udvariasak: az anyjukra ütött két, gömbölyű, szép, piros, matrózruhás fia. Imádta őket a disztingvált viselkedésük miatt, az ajkuk csöndes, fürge beszéde miatt. Különösen a nagyobbik, a Pista… Itt nagy hibának kellett történnie, iszonyatos hibának, különben mért, hogy egyszerre a másik szélsőségbe csaptak, egyszerre robbantak szét, és duhaj legényekké lettek ilyen korán, ilyen fiatalon!
Megborzongott, fázott, bement. Bent a sötétben, a fülledt melegben az ebédlő-szoba álmosan ásított felé. A szoba is vele virrasztott egész éjjelen át. A melegtől most megint megfeküdte agyát egy nehéz, belső mosdatlanság, kusza lüktetés, mintha összegabalyodott, langyos, szennyes hálók viszkettek volna benne. Ott állt egy helyben. Uram Isten, az apjuk két hete, hogy meghalt! Nem imádkoznak érte, nem szomorkodnak, nem nézik meg a sírját. Aljas lebujokban teszik tönkre fiatal testüket, fiatal, tizenkilencéves testüket. És micsoda nők közt. Utálat, utálat, utálat, meg kell halnia az utálattól. Förtelem! Az ő szép, két, tiszta kis fia, aljasok és undorítók és előtte, az anyjuk előtt, orfeum-nyelven beszélgetnek és durvák, és brutálisok, és oly gorombák vele, hogy a szemük láttára sírva fakad néha, ha már nem bírja tovább. Piros arcuk besorvadt, a szemökben alattomos, piszkos lángok égnek… szünet nélkül!… Itt valami nagy hiba történt! Talán túlságosan beleszorította őket az illemtudásba, a tisztességbe, a jólneveltségbe, túlságosan beosztotta az idejöket. Igen, ez volt a bűne: a hiusága… mostan pedig a másik végletbe szédültek, mihelyst kinyílott a szemük.
– Csinosan meghajolni, halk hangon beszélni, sokat zongorázni. Rettenetes! Be voltak igázva az illemtudásba, most persze kitörnek. Hiszen nem is volt élet az övék… ez folytonos póz volt, semmi bensőség benne, semmi valóság, semmi őszinteség. És most szemérmetlenebbek és éhesebbek, mint a kis nősző kutyák!
Egy pillanatra megérezte a fiai igazát, de nem sokáig bírta el ezt az önvádaskodást, még elkeseredettebben fordult az érzése ellenük és megcsukló sírással állt itt, vonagló szájjal. Fáradt volt nagyon. A sarokból a kályha ontotta feléje nedves, ragadós melegét, a középen, fönn, a függőlámpa mellett némi szürke reggeli világosság bujdosott, a sarkokban gyanakvó árnyékok húzódtak meg. Összerogyott. Félig tudatosan csinálta ezt: – nagyon fáradt volt az igaz, – és ilyenkor az emberek össze szoktak rogyni, ezt tudta (bár nem gondolta), – de azért még nem kellett volna összerogynia. Le a szőnyegre: fuj! Megérezte a pózt és erősen megundorodott. Egészen egyedül van és még ilyenkor is afektáló? Ha most haza jönnének a fiúk és itt találnák a szőnyegen: mekkora nevetés lenne ebből! Igen. Az egész életét ez rontotta el: a póz, a tetszelgés, a színészi kiszámítottság, a férje is ezért kínozta, a rokonsága is és igazuk van a fiúknak: semmi őszinte sincs benne! Indulatosan ugrott föl a szőnyegről: megint élt, megint gyűlölködött, már nem volt passzív szenvedő, de gyűlölködő szenvedő. Igen, az önkritika, az önmagunk miatt való kínlódás támadóvá, engesztelhetetlenné tesz, a mások miatt való,
szánandóan lággyá. Egy észrevett önhiba: és nem vagyunk többé szerencsétlen áldozatok! Ezt is megérezte és most már reszketett az utálattól. Szeretett volna valamit elhárítani magától, mindent eltolni, mindenkit távoltartani: „el innen, el innen, el innen… messze, messze, messze, messzire”… mondta gyötrelmes hanggal és ilyen mozdulatot is tett kettőt, hármat: Rögtön rá is eszmélt.
– Póz, póz, ez is póz, ez is, minden, minden… tombolt most és köröskörül szaladt a szobában, az asztal körül és a gyomra is versenyt forgott a nagy öngyűlölettől, a világutálattól. Közben egy nyugodtabb pillanatban az álló, nagy tükörbe nézett, megdöbbenve bámulta kusza alakját, és a tükörtől felriadt, öntudatra jött, a meztelen, tiszta emberénjét kereste, a póz nélkülit és még volt ideje meggondolni, hogy ej a futkosás is póz, egy tragikus özvegy pózja! De nemcsak ez a rettenetes! Ő önmagát kritizálja, ő gondolkozik, neki ideje van gondolkodni ezeken, ezekkel törődni, hisz ő a tükörben nézi az arcát, hisz neki még kedve van önmegfigyelésekre is… hiszen akkor ez nem is lehet komoly dolog, ez csak tréfa, gyalázatos ostoba, gyarló tréfa. És ekkor már a haját tépte és a fejét ütötte és bőgött, mint az izgatott állat és ezt is nézte a tükörből és úgy érezte, hogy kíméli magát, hogy nem eléggé erősen üti a fejét… igen, ezek műütések, ezek sem igazak, ez is csak színészkedés… és akkorát csapott a fejére, hogy elszédülve egy székbe esett. – Most már őszintébb volt az esés, – nagyon szédült, – de ő a végsőkig csigázva, lázadó idegekkel még most se találta igaznak,
még ezt sem, még jobban érezte a mesterkéltséget és az utálat e végső fokozatán teljes erejével a csuklójába harapott. Hirtelen elernyedt utána. Nagyot fordult a gyomra és elkezdett hányni.
Hát ez már nagy őrültség volt, nagy hisztéria, igen. Bágyadtan ült a székben, a cselédlány sírva borogatta a fejét, ő pedig a nagy nyugalom miatt boldog volt és mintha az édesanyja becézné, végtelen elhagyatottságában elszunnyadt. A fiúk ekkor kerültek haza. Erősen szivaroztak. A nagyobbik, a Pista oda ment hozzá és – mi baja van? kérdezte kicsit rekedten. A Laci még mindig mulatott.
– Miattunk maradt fönn, az a baja, mért nem feküdt le idejében… úgy kell neki. A fölriasztott asszony pedig bágyadt volt, engedékennyé lett!
Fiúk én nem bánom, ha egy kicsit mulatoztok, de lássátok, csak ne volnátok olyan vadócok. Harsány kacagás támadt erre a szóra, mintha kommandírozták volna.
Vadóc, hát ezt megint kitől tanulta? Mulatságos! Még soh’se’ hallottuk. Nagyon mulatságos!
A Pista pedig közel ment hozzá:
– Maga azt mondta, hogy nem bánja, ha mi mulatozunk. – Az asszony egészen legyöngült volt ugyan, de azért most összeszedte magát, hangosan közbe vágott, amennyire csak reszkető ajkai bírták:
– Fiúk, mért, hogy mindig ellentmondtok? Lássátok én az anyátok vagyok és ti tönkre tesztek engem. Akár mit mondok és akár hogyan mondom, soha sincs jól. Mit csináljak az istenért! Muszáj mindig ellentmondani? Hisz láthatjátok a jóakaratomat. Hisz én vagyok, aki enged: azt mondtam, nem bánom, ha mulatoztok. Mi rossz van ebben? Mért akartok erővel belém kötni?… Fiúk kérlek…
– Pardon, pardon, akasztotta meg gúnyosan, az udvariassága maradékaival Pista… pardon, erről majd később!
Most nem erről van szó. Ne zavarja erővel össze a dolgokat!
– Ilyenek az asszonyok! kiáltotta közbe Laci. Egy kis logikus észjárást tanulhatnának.
– Maga azt mondta előbb, folytatta Pista, hogy maga nem bánja, ha mi egy kicsit mulatozunk. Lássa, mi meg azt nem bánjuk, hogy maga bánja-e, vagy nem bánja. Az asszony sóhajtott: Ezek meg vannak tébolyulva!
– Mi soh’se’ törődünk azzal, hogy más ember mit mond vagy mit gondol felőlünk. Mi új-oroszok vagyunk. Mi csak avval törődünk, hogy mit szól a lelkiismeret.
– Nos… próbálta az asszony.
– Igen, azt pedig, a lelkiismeretünket pedig legyen szíves ránk bízni! Mi nem érzünk lelkiismeretfurdalást, ha valakinek nem eléggé udvariasan köszöntünk… Mint maga… Mi a formaságot utáljuk. Mi mindent tehetünk, amihez jogunk van. Mihelyt nincs jogunk hozzá, majd szól a lelkiismeret.
– Mi új-oroszok vagyunk, kiáltott kissé részegen Laci.
– Mert ahhoz, hogy egy kicsit körülnézzünk a világban, ahhoz a maga ostoba nevelése után jogunk van! Ugye-e ez igaz? Ezt beláthatja, remélem! Az „Ifjúságnak” van ehhez joga… az „Életnek”.
– Mi az Éjszaka filozófusai vagyunk, szólt kissé részegen Laci.
– Fogd a szád. (Egy kissé elkomorodott.) Lássa…
– Nő kell nekünk, tudja, sok asszonyféle… röhögött Laci. Hiszen maga is volt fiatal! Jó kis gerincünk van ám, finom kis gerincünk. Azt ne féltse! (Komolyan:) Olvassa el Strindbergtől „Az erény jutalmát”. (Röhög:) Te Pista, ugye-e Bach Sebestyénnek huszonkét gyereke volt? Mi?… Mondd?… És mégis szépre tudta megcsinálni a „Toccatá”-t. (Fütyöli a „Toccatá”-t.)
Szünet. Az asszony nem tudta mit gondoljon. Pista pedig szólt:
– Mit is akartam mondani… Igen… (lassan, elgondolkodva, roppantul komolyan). Lássa, ez így van: az emberek sokkal jobban megférnének egymás közt a szín-őszinteséggel. Jobban tudnának élni, ha mindig azt beszélnék, ami a szívükön van. Ki vele! Kimondani az igazságot és nem törődni vele, mit szól, vagy gondol a másik hozzá, hanem, hogy mit szól a lelkiismeret. Ki vele: amihez jogod van! Ez a határ: amihez jogod van. (Sóhajt.) Nagy szamár a világ! Lássa, mi ilyenek vagyunk, az őszinteség emberei vagyunk. Az illemet megvetjük, a modort, a szemérmet sorra megvetjük. Az illemtudás is hazugság, a modor is hazugság és tönkre teszik az életet. A szemérem: az pedig ostoba emberi kitalálás és teli van ellentmondásokkal. A lányok egész életükben szégyenkeznek, irulnak-pirulnak, szemérmeskednek, aztán szépen férjhez mennek és már az első napon kitárják minden szégyellni valójukat egy vad-idegen ember előtt. (Laci röhög.) Mulatságos! Szégyenlik magukat az Alkotó nevében, hogy csak ilyen aljasan tudta megteremteni a világot. Szégyenlik magukat, hogy ők csupán emberek. A szamár nevelés! Mert csupa ideális dolgot tanultak tündérekről és félistenekről. Szemérem! Mulatságos! Undor, igen undor, tudja. Az van, az akad bőven… és piszok. Nem is azért öltözködik föl ez ember, mert szemérmes, hanem mert fázik és mert vannak utálni
való testrészei is… Érti!… Utálat, nem pedig affektált szemérmesség! Utálni, vagy szeretni… de sohase’ affektálni. (Elgondolkodik. Tompán:) Lássa milyenek vagyunk és mi ezt hirdetjük és ilyenek leszünk egész életünkben. Ha meg nem sikerül… ez is lehetséges… no, akkor: puff (a halántékára mutat) és megyünk… (Mosolyog:) nem sokat vesztünk akkor se. Ugyan mi szép van ezen a rongyos, piszkos, aljas világon. Talán a szerelem!… Mondhatom: gyönyörű egy intézmény!… fuj! (Láthatóan megundorodik.)
– A nők hülyék és utálatosak! (És láthatóan megundorodik a részeg Laci is.)
Az asszonynak mosolyognia kellett. És mosolygott belül: ti gyerekek, ti csacsi fiúk! Ó kölykök, ó kamaszok! Pista pedig folytatja:
– Lássa mi azt is egész bátran ki merjük mondani, hogy örülünk, hogy az apánk meghalt, mert az egy hülye, kretén volt! Tudja! És a lelkiismeretünk egész nyugodt marad, mert ezzel igazat mondtunk. Az igazunkat pedig akárkinek meg merjük mondani. Ki vele! És jogunk is van hozzá! Egy hülye embertől megundorodni: ehhez csak jogunk van?
– Mi új-oroszok vagyunk, kiáltott kissé részegen Laci.
– De azért ne féljen és ne szidjon, mosolygott gúnyosan Pista, ha maga meg fog halni, akkor nem fogunk örülni, akkor sírni fogunk. Mert az emberek csak azért résztvevők, csak azért szidják azt, akiben nincs pietás, mert a saját halálukra gondolnak. Ami pedig azt illeti… mit is?… ja igen… ami pedig azt illeti, hogy mi miért mondunk mindenre, amit maga mesél, miért mondunk mi kontrát, tetszik tudni, ez azért van, mert mi a legjobb akarattal sem lehetünk magával egy véleményen. Az apák mindig maradiak, a fiúk mindig előre törők. Persze maga nem olvasta Turgenyevtől az „Apák és fiúk”-at. Majd olvassa el! Különben ne is olvassa el! Maga ehhez úgy sem ért. Minek is magyarázok itt magának háromnegyed óra óta?! Fogadni mernék, hogy az egész háromnegyedórás magyarázatból egy árva szót se értett. Gyere aludni Laci!
– Az asszonyok! toldotta meg útközben, őszinte haraggal és megvetéssel a részeg Laci.
Bevonultak a másik szobába. Pista pedig boszúsan, hogy hiába fecsegett annyit komolyan össze egy valakinek, aki ebből egy szót sem értett meg, de még ha akarná se’ érthetne… erősen bevágta maga után az ajtót.
A fáradt asszony pedig fölkelt, végigsimította a homlokát és mélyen megsértődve a fiúk neveletlenségei miatt, ezt gondolta:
– Nem volt eddig semmi hiba a nevelésben. Tévedtem az éjjel: Csak egy hiba van itt: hogy nincs senki, aki ezt a két fiút alaposan megverné. Én sajnos, gyönge vagyok.
Karácsonyi kaland
Karácsony békéje szállt a házra. Nyugaton, az égről, a szürke selymű, habos fellegek mögül enyhe sugárzás – s az édes, szelíd tengeren mélypiros tükörzés: néhány perc múlva hirtelen este lesz. Néhány percig végtelenűl nagy csendbe egészen elmerült a táj, szinte döbbentő: mint feneketlen ingoványba réműlten s hangtalanúl süpped az élő, süpped és elfelejt sikoltani. Néhány percig akkor kicsiny és végtelen szobában álltam, üres teremben: a világon egyedűl. – Karácsony este közelgett, nagy hűvös ház a tenger mellett állott üvegből, nagy melegház, hol fázékony és álmatag embervirágok laktak, a zordon télre haragvók: itt laktam én s karácsony alkonyatján lenn az üvegverandán álltam, kicsiny télikertben, kicsiny, tiszta üvegkalitkában s a tengert néztem s a borús horizonton az el-elmaradó sirályok gyors szárnya villámlásait, amint csillogó tollukon messziről villant az elbúcsúzó fény. A sötétedő pálmák árnyékait néztem s a nagy, vörös délszaki rózsák karácsonyi áhitatát, mikor egyszerre csöndes eső bátran megeredt s a néma ház nyitott ablakaiból a betegek halk köhécselését adta válaszúl: – e tűrő, nép lázadása hangjait: „Mi Urunk, lásd gyönge
virágaid tűrünk, de ily hűvös eső viszontagsága, belásd, mégis csak sok nekünk.” – Kik kitépték magukat messzi városok házaiból, egyik az északi tenger mellől, egy messzi szobából, a másik Besszarábiából, nagy parkos kastély csöndjeiből, – és én? – S kik ide mind egy szívvel, sokféle nyelven panaszkodni jöttünk s kik egymást mégis azonnal megértjük: csodálatos! – Kiki a múltjával eljön s a többihez melegedni összebúvik, együtt sír: csodálatos! – De a szív magános marad és elhagyott és néha váratlanúl fölsír: lám a mai estén egyedűl állok megint, üres teremben: a világon egyedűl – De az alvó házon fenn valaki motoszkálni kezdett, mozgolódni, mint hangtalan éjszakán könyvespolcokon a fürge egér: s nemsokára egy ablakból fény gyúlt s egy keskeny sugár-nyíl sebesen, süvöltve a vízre vetődött, mire haragosan megmordúlt a sötét felületű tenger. – Még mindig a verandán álltam s mélyen magamba temetkezve majdnem sírtam, majdnem meghaltam megint, mint máskor. „Örülni kell karácsony estén, élni kell, emberek közé kell menni.”… gondoltam ekkor s megindúltam biztos cél felé:… „Ma egész nap nem láttam őket, az imádott, szőke asszonyt és a szép babát, ki a drága nő testéből származott! Csak
nincs bajuk? Megyek, megnézem őket: náluk talán, szelíd angyalok között sírva elalszik a bánat… megyek, megnézem őket”.
A szobalány kis gyöngyvirágcsokrot hozott, bonbonokat, egy kevés piskótasüteményt, kevés datolyát, zsebretettem s mentem barátságtalan, villanyfényes folyosókon át, míg egy ajtón dobogó szívvel, halkan kopogtam. Benyitok: sötétség. De a hálószobából sárga fény szűrődött s kedves, élő rajzaival díszíté a sötétkék, elalvó szobát. Az ablak körül némi világosság derengett, fölvetődött a földszintről, hol már szelíd szép fényrózsák nyíltak s hullottak az egészen fekete s egyre haragvóbb tenger tajtékos vizére. – Ünnepi lakomára készűlt lenn a ház s finom zaja idáig hallott. – Én pedig a sötétben, egy karosszékben ültem, a tükörrel szemközt s vártam: meglepem őket, ahogy eddig.
De bennről gyermeksírás hangzott, erősbödött, elhalt, aztán kedves zümmögés: az asszony altatta a babáját. Kopogtam, benyitottam. Langyos, világos szobában az asszony háttal állt felém, a baba egy asztalon, a mamája vetkőztette. Észrevett s kicsiny szája halkan nevetett s én szótlanúl megálltam. De a szőke fej nem fordúlhatott erre, kis kezek mind erősebben dús hajába fogóztak, pici gyerekszáj mulatott ezen, aztán hirtelenűl, átmenet nélkül sírásba csapott át.
– „Cssss, cssss… ssss… ugyan ne sírj folyton… ne légy rossz baba”… csitította a mamája, aztán nótázni kezdett… s fölkapta, felém fordúlt, meglátott.
– „Maga van itt? Hozta Isten”… mondta édes, felejthetetlen hangján… és körülhordozta a síró csöppséget a szobában… „Üljön le kérem”…
– „Ma egész nap nem láttam magukat”… szóltam halkan s átnyújtottam ajándékaimat.
– „Ó a baba nem ehetik ebből, a baba nagyon beteg”… S majdnem sírásra fakadt.
– „Ugyan”… S elhalványodtam.
– „Tegnap óta lázas szegényke. Az orvos még nem tudja, mi baja lehet… Azt mondta: várni kell… Azóta szegény pici folyton sír, sír… Egész éjjel nem tudtam aludni miatta… És ma se jöhetek le, pedig ma karácsony este van… És maga bizonyára jól is fog mulatni…” Könnyesen nézett rám meleg, sötét szeme.
– „Nem fogok mulatni”, igértem szomorúan.
De a baba mindjobban sírt. Édes szemei olyanok voltak, mint finom ékkövek, melyekre harmat hullott. Simogattam az édesanyja keblén:
– „Hallgass baba, hallgass baba… hallgass baba… ne sírj…”
– „Mesélj bácsi”… mondta zokogva.
– „Mesélek, de akkor csöndbe’ kell ám lenni,… Szépen figyelni kell… Csöndbe leszel?…”
Bólintott s máris enyhűlt sírása. Kis ágyába tettük, betakartuk és leültünk az ágya elé.
Lerúgta a takarót s két csillogó szeme mohón rám figyelt. Én pedig elkezdtem furcsa altató meséim egyikét egyhangú dallamával.
| „Magossan állt a hó s a hold |
| Egy kopasz hegyre ráhajolt, |
|
…talán az ötödik strófánál éledtem ujra föl: hiszen közben megint mélyen magamba elmerűltem. Mellettem a széken az asszony aludt. Finom keble halkan emelkedett-sülyedt s a villamosfény álmosan megcsókolgatta szőke haját s íves, kinyílt, nedves ajkait s kék selyempongyolája puha hullámát… Lenn barátságtalanúl zúgott a viharos tenger, alattunk ünnepi lakomára készűlt a ház s finom zaja idáig hallott. Mélyen megindúltam ekkor, megálltam s egy pillanatra egészen csönd volt. De két álmosan csillogó, érdeklődő szem még rám figyelt a kis ágyból:
Már ő is aludt. Nagy csöndben itt hárman vagyunk, gondoltam ekkor, három lélek, de ketten majdnem halottak már s csak én vagyok élő. Nagy csöndben, ekkor a messzi tengerről egy hajó már másodszor tülkölt. – S én megint egészen egyedűl voltam, üres teremben: a világon egyedűl. – Két alvó lélek gondoltam s a szivem majd meghasadt a nagy felindulástól. Végtelen szerelemmel csókoltam messziről az alvó, szőke nőt. S végűl lábujjhegyen kiosontam.
Boldogít-e a gazdagság?
(Egy bohém levele fiához) Kedves Fiam! Radó Sámuelnek a Lloydba a pénzről írt cikkén merengve logikus sorrendbe fűztem végre a magam számára és a Te számodra Fiam a gazdagságról való kósza gondolataimat. Halljad tehát!
Sokáig voltam „mérleg-theóriámnak” híve, mely abban állt, hogy minden ember örömének és bánatának mérlege egyforma, azaz mindenki egyformán örült és búsult, amíg élt. E theoria szerint a koldus örömei nem csekélyebbek, mint a gazdagokéi s hogy nála a sok szenvedést a kielégülés intenzívebb örömei ellensúlyozzák. E theoria sokáig bizonyos megelégedéssel töltött el és fatalizmussal. – Később azonban két dolgot vettem észre édes Fiam: az egyik az, hogy az ember „hogylétét” alaptermészete is igen erősen színezi, befolyásolja – azaz, úgy látszik, természetüknél fogva nem egyformán boldogok az emberek, (volt egy barátom, aki folyton mérges volt s egy másik, aki mindenen mulatott), – a másik észrevételem szerint pedig a sokáig ki nem elégített folytonos vágy savanyúvá teszi az embert, élvezőképtelenné. (Ha három napig nem eszel, nem tudsz oly jóízűen vacsorázni, mint egy kirándulás után.) S ha visszanézek húsz év előtti fiatalkoromra és összehasonlítom folyton lehorgasztott fejemet más fiatal férfiak életteljes tekintetű, büszke arcával, akkor egészen világossá lesz előttem, hogy a folytonos kielégítetlenség valahogy lerakódik az idegzetbe és nyomorúlttá teszi az embert. (Igaz, hogy én természetemnél
fogva is a „mérges” emberek közé tartoztam. Egész fiatalkoromban arra törekedtem, hogy minél több „felháborítót” találjak az élet szemlélete közben – s nem arra, mint a bölcsebbek, hogy szépségeit felszippantsam. Sőt: mihelyt sikerűlt valami újabb „felháborítót” találni, – mint valami diadalmi trofeumot vittem körűl az emberek közt. Igaz viszont, hogy kevés alkalmam is volt a jó felszippantására, mert szegény legény voltam.)
„Mérleg-theoriám” létrejötte idején igen gazdag embereknél jártam vendégségben, akik egész idejüket kártyázással töltötték és igen unatkoztak szegények. (Ezek hát a gazdagság örömei? – gondoltam diadallal.) Később találkoztam a Korzón egy fiatal, elég okos milliomossal, aki egész úton nyavalygott nekem, hogy ő milyen boldogtalan. Jól összeszidtam szegényt, arra emlékszem, s nagy megelégedéssel becéztem „mérleg-theóriámat” – s egy újabb jelszót készítettem: „csak ember tehet embert boldoggá”, gondoltam és teljesen a szerelemre adtam magam.
Édes Fiam! Az élet hullámzik erre meg arra: jöttek évek, hogy semmire se gondoltam sokáig, csak néha villant fel egy-egy gondolat és ellen-gondolat fejemben. Egy ílyenre emlékszem: jól van az élet berendezve szóltam, – minden rendben van, még én sem tudnám jobban megteremteni! Az ember ugyan törekszik változtatni s ez talán egy kicsit néha sikerűl is neki, de evvel az élet nem lesz se jobb se rosszabb. Ha igyekszik, csak igyekezzék: a meddő törekvés az ember földi hivatása, – én ugyan semmire se törekszem, – meg aztán mért is törekedjem? A szegénynek is megvannak a maga örömei, mint példáúl a munka, a kűzdelem örömei, vagy az intenzív gondolkodás, vagy a teljes rezignáció szépsége, és aztán hogy mindazt még élvezni képes, amit a gazdag már rég megúnt stb. – És jó is, hogy mindez így van, mert különben csak a gazdagnak volna érdemes élni, – úgy néznénk rájuk, mint az istenekre, – s a szegénynek főbe kellene lőnie magát stb.
Arra is emlékszem, hogy egy gazdag háziúrral sétálván az igen irigyelte előttem a házmesterét s így szólt: „Nézze uram, a feleségem megcsal, az egyik gyerekem meghalt, a másik meg nyomorék… A házmesteremnek pedig van hét szép élő gyereke, jó felesége…” – Emlékszem, hogy akkor tréfából így válaszoltam: „Rossz az összehasonlítás, Uram! Ne vegyen ön egy boldog házmestert és egy szerencsétlen háziurat egy kalap alá, hanem tegye fel így a kérdést: ki boldogabb, ön-e, a szerencsétlen háziúr, vagy az a szerencsétlen házmester, kit felesége megcsal és kilenc gyermeke van és mind a kilenc nyomorék!”
Édes fiam! Ma, július 17-dikén, negyvenkilencedik születésnapomon így összegzem e dolgokat:
1.) Kétféle javak vannak: egyik fajtájuk pénzzel vehető, másik fajtájuk nem vehető pénzért. A pénzért vehetőket a gazdag megveheti, a szegény pedig nem veheti meg. A nem vásárolható javakért pedig mind a kettőjüknek kűzdenie kell.
2.) A nem vásárolható javakért való küzdelemben a gazdagnak előnye van: mert igaz ugyan, hogy a szegény rendesen kűzdőképesebb a gazdagnál, de viszont a gazdag – példáúl a tehetség, vagy szerelem, e meg nem vásárolható javak olyan milieujét teremtheti meg, melyben e javak értéke sokáig virúl, viszont a szegénység e javakat is gyorsan elpusztítja.
3.) Tolsztoj azt mondja, hogy a gazdag mindig olyan jól van lakva, hogy az evést nem élvezi, – de azt is mondja, hogy a szegény olyan elcsigázott, hogy sosincs étvágya.
4.) Igaz, hogy a szegénynek egygyel több törekvés jutott. A törekvés vagyis az út pedig nem egyéb, mint maga az emberi élet, mert az élet folytonos út ki nem elégítő célok felé, – de a gazdagé viszont a passzivitás, az élet zavartalan szemléletének lehetősége, amely viszont az istenek mulatsága, a legszebb passzió, mely
5.) – ez viszont igaz, – meg is únható, épp úgy, mint a kűzdelemben végképp ki lehet fáradni. Azonban megúnni valamit még nem annyi, mint kimerűlve éhenhalni. S mit csináljanak a passzív természetek, a szemlélődők, ha hozzá szegények, mint én?
6.) S láttam sok zsugori gazdagot is: ezeket megértem. Mert a gazdagság nemcsak a fogyasztás lehetőségeit emeli, hanem módot ad a vagyon okozta hatalom, a tömeg hatalmának élvezetére is, amely öröm nem hasonlítható össze avval a kicsinyes boldogsággal, amit a szegény akkor érez, ha jól takarékoskodott. (Ez inséges életének egyik fő-öröme.)
7.) Ha megfigyeled, látod, hogy a biblia is milyen tisztelettel beszél „gazdagság”-ról, „magas hivatalok”-ról – ezeket isten áldásának tekinti, – a királyságot pedig, mint valami istentől rendelt méltóságról emlékezik meg.
8.) A gazdagok gyakran fínom emberek, mert nem kell kűzdeniök, tehát nem dúrvúlnak el. (Igaz, hogy az edzett, küzdeni tudó patkányok ezért csavarják ki a kezükből a hatalmat.)
9.) Végűl: Az emberek boldogságra törekszenek; – a boldogságot pedig nem ismerik, csak az eszközöket, melyekkel az, hitük szerint megközelíthető. Mióta a világ áll, a gazdagság a boldogság eszközének tekintetik. S ha véle a boldogság nem is érhető el: az egyik fontos eszköz birtokában lenni jó! S a szegénység joggal hasonlítható a halálhoz: mert az élet boldogságának egyik fő-eszközétől fosztatott meg, rendesen örökre.
Örökre azért Fiam, mert tudd meg, könnyebb a tevének átmászni a tű fokán, mint egy igazi, nagyon szegény embernek meggazdagodni. – Nem badarság tehát a vagyon szerelme édes Fiam!
Azért neveltelek olyan szellemben, hogy minél ellenállóképesebb és küzdőképesebb légy: emlékezz, hogyha valamire vágytál és tőlem kérted, – azt mondtam, nem adok, mert nincs, de menj és szerezd meg magadnak, – légy energikus és ne tágíts!
Mindezt azért írom meg neked, mert értesítettél, hogy szegény lányt akarsz elvenni feleségűl. Evvel elméletem szerint a pénzért meg nem szerezhető javak egyikét megszerezted volna. Jó! Áldásom rátok! De gondolj kérlek, elméletem második pontjára, mely szerint a szegénység e javakat gyorsan tönkreteszi. Más szóval: ha nem lesz mit ennetek, ( – hozzám ne gyere, mert nincs, – ) félek, hogy meg fogod únni a kicsikét. Szerelmesnek lenni és gazdagnak: a legjobb auspicium a „boldogságra”. – De szegényen szerelmeskedni: megsavanyodik az édesség, vigyázz kedves fiam!
Egyébként bocsáss meg, hogy újabb elmélettel tettem próbára úgyis megpróbált idegeidet. Ölel: Apád
Egy nap története Dídó leányom életéből
Álmodozás, te segítesz élni!
– Én most elmegyek a piacra. Viseljétek jól magatokat!
– Igen.
– A lányt is elviszem magammal. Aztán vigyázzon a Dídóra!
– Igen. – De mondja csak, galambom, ki fog énreám vigyázni, ha teszem fel, dolgozni akarnék?
– Azért csak dolgozzon kedvére… Mi dolga más?…
– És ki vigyáz a Dídóra?…
– Ki vigyáz a Dídóra… Kell is a Dídóra vigyázni… Mintha bizony a Dídó egy veszedelmes… cápa volna, hogy vigyázni kelljen rá… nem cápa a Dídó!…
– Nem cápa az igaz… De mondja csak a cápákra…
Felvette, csókolgatta és duruzsolva beszélt hozzá:
– Bizony. Nem cápa ez, hanem egy kis leányka ez… Mondd szépen leányom: Nem vagyok én cápa, hogy vigyázni kelljen rám. Nem ám! Én egy kis leány vagyok: a Dídó… Mondd szépen!…
– Nna. Hiszen már megint jobban szereti, mint én!…
– Bizony. Anyácskád jobban is szeret téged, mint más… Más nem akar vigyázni terád… bizony Dódi… Azért te is csak az anyácskát szeresd!…
– Nna. Hát most galambom adjon egy csókot!… De hamar!
– Inkább máskor kettőt kedves férjem. Jó?
– Jó. Hát akkor menjen szépen a piacra. Én majd vigyázok a Dídóra.
– Kérem, mért akar mindenáron vigyázni, hiszen itt a Julis…
A Julis egy tizenhárom éves parasztleányka volt, a szakácsné gyereke, aki nálunk növekedett a négyéves Dídóval. Szelíden éltek együtt, két békességet kedvelő nőszemély és barátságuk abban kulminálódott, hogy Julis újságot lopott és tilalmam ellenére, lassan, sillabizálva felolvasta Dídónak, aki folyton belebeszélt.
Aznap havas, sötét délelőtt volt. Kezdetben nagyon jól megfértünk együtt. Kellemes, könnyű túristaing volt rajtam és az íróasztal fölé hajolva sikerült szorgalmasan dolgoznom. Dídó pedig a szőnyegen ült az egyik sarokban és suttogva tárgyalt Julissal és a babáit öltöztette. Csend. Mélyen elmerűltem a munkában, csak ritkán néztem fel, de ilyenkor mély megilletődéssel. „Ez az én kis leányom”, gondoltam és tovább sercegett a toll.
A baj ott kezdődött, mikor Dídó halkan bár, de hogy meghalljam, a tízórairól kezdett megemlékezni. Felálltam. Átmentem az ebédlőbe és vajaskenyeret kentem neki. Mialatt a Julisét kenem, hát látom, hogy a Dídó vajaskenyérrel a balkezében, rágcsálva mászik fel a karosszéken az íróasztal felé.
– Szaladj csak Julis, vigyázz, hogy le ne essen. – Te, ha ledobsz valamit, levágom a fejed! Érted?
– Menj el Julis, menj el, magam akarok – és a kezeivel hadonászva mászott fölfelé.
– A Julis vigyáz rád, hogy le ne essél…
– Apuka, nem kell énrám vigyázni, nem vagyok én cápa…
– No tessék!…
– A Julis rossz volt, hidd el apuka, állítsd őt a sarokba…
És már négykézláb mászkált a nagy íróasztalon. – Amint ott cserkész, csak látom, hogy rátámad egy békés levélnyomóra és nagy haraggal ráüt. Puff, leesett valami. Egy üvegből öntött farkas esett a földre és derékban kettétört. – Egy kedves hölgytől kapott régi emlék – vége volt.
– Ejnye… No most kikapsz Dódi…
De Julis már fölkapta és menekült vele. Utolértem őket, – a hátát tartotta felém és összekuporodva rejtette haragom elől Dídót, ki fejét a leányka hóna alá dugta és nyöszörgött. Már ez meghatott engem.
– Mit csináltál, te gonosz?
– Apuka ne bántson, jó leszek…
– Mit csináltál, arra felelj… No felelj, akkor nem bántlak…
– Én megütöttem a farkast…
– Mit csináltál?
– Megütöttem a farkast…
– Megütötted?… Hát nem összetörted?…
– Nem én törtem össze apuka… én csak megütöttem, azután leesett és összetört.
– Ez igaz, gondoltam, mosolyogva. – No és mi következik ebből?
– Mi következik ebből…
– Az következik, hogy oly tárgyakat, melyek üvegből vannak, nem szabad megütni, mert összetörnek…
– Mert összetörnek…
– És még az is következik, hogy te egy kis bestia vagy. Mi vagy te?
– Én egy kis bestia vagyok… Ne bántson, jó leszek…
– Hát most már mit csináljak evvel? – szóltam felemelve az összetört farkast.
– Én megragasztom apuka… – És nyálazni kezd.
– No jó. Nem bántlak, de büntetésből most bemégy a hálószobába és megiszol egy pohár tejet. Aztán levetkőzöl és befekszel az ágyadba… Érted?… És nagy csend legyen ám! – Julis majd felolvas neked a meséskönyvből… – No szaladj!
Nagy csend volt. Dídó elaludt és alig akart felébredni. Halkan, suttogva jártunk körülötte és csomagoltunk. A feleségem hat órakor el akart utazni Kassára, hogy meglátogassa a rokonait. Dídó három órakor rosszkedvűen fölébredt. Nem akart enni. Ott settenkedett körülöttünk és erőszakosan segített csomagolni. Mikor aztán kocsiért küldtem, kijelentette:
– Én is elkisérem anyukát a vasúthoz…
– Nem lehet Dódi, rossz idő van kinn, meghűlsz.
– De.
– Szépen itthon maradsz, apuka majd hoz neked valamit a vasútról…
Sírni kezdett. Alig tudtuk lecsendesíteni. Szinte félelemmel fogózott az anyja nyakába és alig akarta elengedni. – Már itt volt a kocsi. Az anyja még egyszer fölemelte és össze-vissza csókolta, aztán ő is könnyezni kezdett.
– Gyerünk, gyerünk, mert elkésünk. Szervusz Dódi, mindjárt itthon is leszek. – És már mentem kifelé.
– Emil kérem, Emil, Emil, adjon még hamar egy pohár vizet, nagyon szomjas vagyok… Isten veled édes, kicsi leányom! – És újra sírni kezdett.
– Tessék a víz, de most már menjünk is, mert baj lesz…
Dídót Julis fölemelte az ablakhoz és zsebkendővel integettek nekünk. – Egy óra mulva ujra otthon voltam. Dídó bágyadtan fogadta a cukorsüteményt és csak keveset evett belőle.
– Mikor jön vissza anyuka? – kérdezte bánatosan.
– Egy hét mulva, Dódi, – de hiszen itt van apuka, aki vigyáz rád… őt talán nem szereted?
– De szeretem…
– De anyukát jobban?…
– Anyukát jobban…
– Te egy kis bestia vagy. Mi vagy te?
– Én egy kis bestia vagyok…
Dídó mellett nem birtam el az életet. Olyan bús volt, mint egy kis madár. Megvallom, nekem is nagyon kezdett fájni a szivem anyuka után.
– Julis, aztán éjszakára toljátok be a Dódi kis ágyát a szobámba és nekem is a szobámban vessetek ágyat. Te pedig az ebédlőben alszol a diványon, hogy itt légy, ha Dódinak kell valami éjjel… Érted?
– Értem.
Elmentem sétálni, onnan kávéházba és mikor tizenkét órakor hazajöttem, Dódi a szobámban mélyen aludt. Égett a villany, a hű Julis pedig szegény ott bóbiskolt űlve az ágya mellett. Suttogva felkeltettem és aludni küldtem. Magam leültem még egy kicsit dolgozni, de nem ment a munka. Lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, zúgó, improduktiv gondolatok kergetőztek a fejemben egészen céltalanúl, mint a malom kereke, ha sokat fordul, de keveset őröl. Megvallom, nekem is nagyon fájt a szivem anyuka után. – Csend. Egyszer csak két óra tájban, a sötétben egy álmos, félig alvó hang szólít meg.
– Emil kérem, Emil, Emil… – Megrettentem.
– Álmában beszél a gyerek, gondoltam. – Elcsendesedett. Ám egy félóra mulva ujra kezdte álmos hangon, de már egészen ébren:
– Emil kérem, Emil, Emil… kérek szépen egy pohár vizet…
Most már mosolyogva, hangosan bosszankodtam is:
– Ejnye, hát hogyan szólitod te apácskát Dídó?… Illik ez?…
– Emil kérem,… aztán hirtelenül rettenetesen zokogni kezdett:
– Apácska kérem… Apácska kérem… vizet… apácska kérem… vizet.
Megállt a szivverésem. Kiugrottam az ágyból. Egy rettenetes gondolat futott végig bennem: ennek a gyereknek láza van! Felgyujtottam a villanyt, oda szaladtam hozzá, kiemeltem az ágyából: hát a kis teste egy tűz, az arca forró-piros… Megállt a szivverésem. Dídó nyöszörgött:
– Apácska kérem, vizet…
– Hát most már mit tegyek én istenem! És a kezeimet kezdtem tördelni és nem bírtam megmozdulni a helyemből.
Dídó pedig ujra kétségbeesett sírásba kezdett. A szemei könnyesen ragyogtak, befelé égtek, sirása nem volt durcás, hanem valami nagy, belső félelemből, lázas aggodalomból fakadó. Mind hangosabban és kétségbeesettebben zokogott:
– Meghalt a néni, meghalt a néni…
– Milyen néni, az istenért Dídó… kezdtem elveszteni az eszemet az aggodalomtól, Istenem! Csak nincs az anyámnak valami baja!… Ő szokta Dídót a térdeire ültetni és játszani vele: „Én már egy öreg néni vagyok ám… bizony!… Én már egy öreg mámi vagyok… Te pedig egy kis leány vagy… És én tégedet bekaplak és megeszlek, hám!” – És ezen aztán kacagnak mind a ketten… Csak nem azt érzi a gyerek, hogy a nagyanyjának valami baja van! Már hallottam ilyen esetekről…
– Milyen néni, Dódikám, az isten áldjon meg?…
– Meghalt a néni,… elgázolta a vonat, levágta a fejét… Kissé megkönnyebbültem. Egy gondolat villant át az agyamon. De egy másik még rettenetesebben gyötört:… Elgázolta a vonat?… A feleségem,… anyukád… és majdnem sírni kezdtem. Rohantam be, a másik szobába és durván felráztam a Julist.
– Kapd fel a paplanod és gyere gyorsan be a Dídóhoz!… Szegény Juliska kuszáltan, rémülten jött be.
– Mondd, nem olvastál megint valami ujságot a Dídónak,… de igazat beszélj!… és villogott a szemem.
– Nagyságos úr… én… én magamnak olvastam… de a Dódi folyton belebeszélt… – Megkönnyebbültem.
– Hát aztán mifélét olvastatok? De gyorsan mondd!
– Kettőt olvastunk… egy sikkasztóról…
– És!… és!…
– És egy öreg asszonyról, akit elgázolt a vonat…
Felsóhajtottam. Leültem megfogalmazni a táviratot: „Rögtön gyere vissza, gyerek beteg. Emil.” – Langyosra melegítettem a vizet Dídónak. Julis gyorsan felöltözött.
– Itt van öt forint. Beülsz egy kocsiba és elmégy az orvoshoz. Hazahozod. Aztán elmégy a főpostára, feladod ezt a táviratot… De siess!…
Fel és alá, fel és alá, fel és alá lázasan jártam a szobában és vártam. Dídó nyöszörgött. Odamentem a kis ágyához, az ölembe vettem, jól betakargattam,… átöleltem a kis fejét… és mi tagadás: sírva fakadtam. Végre jött az orvos, P. úr, régi jó barátom. Megvizsgálta.
– Tüdőgyulladás.
Nem tudtam uralkodni magamon: hangosan és kétségbeesetten újra sírni kezdtem.
– Ejnye de lágy ember vagy!… Nem kell azért sírni, úgy meggyógyúl, mint a pinty… Hallod! Ne sírdogálj már!…
A „sírdogálj” szó sértett, kiegyenesedtem.
Sok álmatlan éjszaka telt el aztán. A feleségem hangtalanúl, hősiesen, nyugodtan, de roppantúl sápadtan ápolta Dídót. Én azonban erős férfi létemre túlsokat is sírtam. És ha erre most tizenkét év múltán visszagondolok, ma is szégyellem.
Később, mikor lábbadozó lett, egy tiszta estén ott álltunk az ágya mellett és babuskáztuk, csiklándoztuk. A csillagok beragyogtak az ablakon.
– Nem szégyelled magad a csillagok előtt Dódi, hogy beteg vagy? – Bágyadtan rám nézett.
– Hát arra emlékszel-e Dídó? Apácska alszik, hát egyszer csak hallja: „Emil kérem, Emil, Emil… kérek szépen egy pohár vizet”… Emlékszel-e baba? – Bágyadtan rám mosolygott. (Hihetetlen, mennyi szín van egy gyermek szemében!)
– No mondd szépen, emlékszel-e? – Nevetett:
– Emlékszem apácska…
– Hát hogy is volt az, hogy is mondtad akkor? Mondd csak!
– Emil kérem, kérek szépen egy pohár vizet…
Ezen aztán mindnyájan nagyokat kacagtunk.
Azóta sokszor emlegettük ezt neki a feleségemmel és rá is kapott. Mikor pedig felgyógyult, az anyja nagyon kényeztette, becézte, rossz szemmel ránézni sem volt szabad. Szeszélyes lett, nyafka. Azóta nem is hívott másképpen, csak a keresztnevemen. Nem mondta soha: „apácska”… hanem csak egyszerűen: „Emil”, vagy néha nagy kegyesen: „Emil apa”… Ha néha rámordúltam:
– Hogyan nevezed te apácskát, te gonosz? Illik ez? Hogyan kell mondani?
Rámnevetett szürke szemeivel és az édesanyja kedves gonoszságával felelte:
– Emil kérem, Emil… az isten áldja meg, adjon egy pohár vizet…
Azóta az „isten áldja meg” is nagyon megnyerte a tetszését. Már akkor nem bírtam vele. És kokett lett nagyon. M. úrra, a barátomra néha egy óráig is kacsingatott egy kis naspolyáért. – Aztán rendes leányka lett ismét és az „Emilt” is hosszú időre elfeledte.
*
Én is megöregedtem, ma a Dídó tizenhat éves, este van és a tánciskolába szeretne menni.
– Dídó, ma nem mehetsz a tánciskolába. Anyád fáradt és rosszkedvű…
– Hát akkor kísérjen el Maga!…
– Én nem mehetek, nekem dolgoznom kell…
– Mindíg dolgozni?… Hát akkor kísérjen el a Julis…
– A Julis nem kísér el, mert a Julis nem tud rád vigyázni. Mert hallom ám, Dídó, meséli anyád, hogy sokat kacsingatsz az úrfiakra. – A szivarom füstje mögül ravaszúl figyeltem: elpirúlt, ragyogott a szeme…
– Először is kérem: énrám nem kell vigyázni, mert nem vagyok én cápa… Emil kérem,… másodszor, én nem is tudok kacsingatni apácska!…
Meghódított. Érzékenyen megöleltem. Aztán verekedtünk megint, mint régen gyerekkorában. Sikongatott és nyakon ütött engem, mint régen. Mélyen megindúltam.
– Öltözz fel gyorsan és menjünk a tánciskolába. De annyit mondhatok. Mindíg csak egy legényre kacsingass, nehogy megbolondítsd a világot…
Pajkosan rámnevetett, megvillant a szeme és kiszaladt a szobából. – Egészen olyan, mint az anyja volt. Ezért nem bírok a leányommal.
Ákoska
Úgy történt, hogy Ákoska, vagy ahogy a nénje becézte: Okoska – nem egyszer látta már a szülőit verekedni. Hiszen még csak nem is régen volt, – mikor apja és anyja ott állottak a szobában körmeiket egymás kezehúsába mélyesztve és nem szóltak semmit, – csak nézték egymást… De hogyan nézték! Okoska nagyon megijedt akkor, – hangosan sírni is kezdett, aztán pedig odaszaladt a szülőihez és anyja valami régi intelmének kósza emlékére, – mely valahogy így hangzott: „Látod, te sosem segítsz nekem!…” – elkezdte az apját ütni.
Pedig ez még egy év előtt történt. Ma már ő négyéves – s a viszonyok még ma sem változtak valami nagyon. Bizony, ma is kissé furcsán kezdődött a nap. Nagy kiáltozásra ébredt: a szülői megint szitkozódtak. De, – mintha volna számára valami jó is készülőben: valami homályos öröm is derengett benne… Persze, persze: ő tudniillik megint kinőtte a ruháit… S mikor erre gondolt, – kéjesen nyujtózkodott az ágyban és ravaszdin elmosolyodott. – Milyen jó is, hogy az ember ilyen hamar kinövi a ruháját… Először is: nem kell oly sokáig hordani azt az undok régit, – és másodszor: megkapja végre valahára azt a várvavárt szép barna nadrágot… amit anyja már jó régen kiszabott neki az apja egyik nadrágjából.
Addig nyafogott tehát reggel, amíg anyja mégis rászánta magát és előszedte a szekrényből a szépen vasalt, kitisztított ruhadarabot. Mikor ezt Ákoska meglátta, – egy ilyen boldog kiáltás szakadhatott fel lelke mélyéről, – mert hiszen még anyja is elmosolyodott hallatára és azt mondta neki:
– Na, te bolond!…
Még anyja is mosolygott, – pedig anyja az utóbbi időben nem igen szokott mosolyogni. – Ma is, mintha tüzet evett volna, oly rémes haraggal dobál mindent a konyhában s magával Ákoskával is bizonyos elnéző keserűséggel bánik, – mintha megint azt akarná mondani:
– Még csak te hiányoztál nekem!
De, – ami a fő: mégis csak ideadta a nadrágot. Ideadta, – csodák csodája, – pedig nem így volt a dolog elhatározva. Úgy tervezték, hogy csak akkor kapja majd meg, ha már minden együtt lesz: új cipő, szép új sapka – s ingek is! De ki bírja ezt kivárni? – Már két hét óta vár, vár, szép türelmesen, mint egy mártír s nem szól semmit, csak büszke önérzettel hallgatja, – mint tárgyalnak őróla esténként a szülői. – Tegnap végre így szólt az apja:
– Holnap hozok az Ákosnak ingeket!
No, de megintcsak összevesztek! Hogy lehet azt kivárni, – míg valahogy, nagy nehezen az ő közvetítésével ki fognak megint békülni?
Ezért nyafogott tehát oly kitervelten, oly programszerűen mindaddig, amíg a nadrág is előkerült, meg az új sapka is, meg a rézorrú új cipő is… Csak éppen az ing volt szűk is, rojtos is…
Tehát, – a dolog nem volt éppen maga a tökéletesség – de azért Ákoska beletörődött volna. Egész jókedve volt! Délben például gondolt egyet, – lecsapta a sapkáját és felvette apja hímzett, gyönyörű hálósapkáját.
Ez a hálósapka pedig külön figyelmet érdemel! Még a régi jó időkből maradt, – amelyeket ő sohasem ismert: – mikor még gazdagok voltak! Titkokat tudó, rejtelmes darab. Lila bársony szövet, – aranyhímzés rajta, – kissé már kopottas ugyan, de Ákoskának még mindig elég rejtelmes. Egész délelőtt kereste, végre is megtalálta valahol az ágy alatt.
– Lám, mily ostoba vagyok, – gondolta. – Tegnap este dobtam ide, hogy a Tini meg ne találja…
Aztán anyja centiméterjéből övet kötött magának s abba bedugta anyja léniáját, amellyel az szabni szokott és ki is állt a világ nagy csudájára az ajtó elé és kimért, dobbanó lépésekkel járt ott sokáig…
Ő most itt tiszt és őrségen van.
Mikor a nénje, a Tini, ebéd után elment hazulról, még rá is szólt nagy gúnyosan:
– De gyönyörű vagy – szentem.
– Mi közöd? – kérdezte Ákoska gyűlölő szemmel. Rendkívül bántotta ez a buta, hangos megjegyzés, – főként azért, mert a szomszédék Ferije is hallotta és nevetett rá.
Feri már nagyobb fiú volt – és ellenség. Lenézte Ákoskát és sosem hívta játszani, pedig gyönyörű játékjai voltak… Ahhoz viszont Ákoska büszke, hogy ő ajánlkozzék… Annyit már megérzett, hogy a Feri nagy tartózkodása nem is annyira neki szól, mint inkább az ő egész családjának…
Tehát a szép hálósapka, – kard s mi egyéb, – mind a Feri kedvéért volt rajta. Büszke, hideg tekinteteket vetett feléje – és járt az őrségen a konyhaajtó előtt… Hátha a Feri majd mégis csak megszólítja, – csodálja… De nem így történt. Feri, mikor meglátta – egy gúnyos pillantással mérte végig és röhögött…
Ákoska már megunta a strázsát is és szeretett volna mégis csak odamenni a Ferihez. De nem ment oda, – hanem őrködött tovább, míg el nem fáradt. Nagyon el is volt kedvetlenedve…
Már éppen be akart nagy szomorúan menni a konyhába, egy kicsit melegedni, – amikor anyja hívta. Kenyeret kellett hozni.
– Mit szekíroz mindig? – mondta Ákos nagyon kedvetlenül.
Mikor visszajött, letette a kenyeret a szenesládára, aztán leült a kályha mellé és igen szomorú lett. – Unatkozott. – Egyszerre megint hívják.
– Mit akar már megint, – kérdezte dühösen, – berúgva a szoba ajtaját.
– Ákoska, – apád ma neked ingeket fog hazahozni, – mondta az anyja.
– Á-á, – szakadt ki Ákoskából.
– Majd kapsz te éntőlem ingeket Ákoska, – mondta az anyja, – ne félj semmit, – majd… Majd ha elválunk… Nem kell neked az apádtól semmi… Semmi a világon, kis fiam…
S azzal anyja máris odajött hozzá, átölelte a fejét és sírt.
– Ha hazajön és hozza az ingeket… csak mondd neki azt… csak mondd azt… hogy nem kell nekem az az ing… mert maga nem az én apám… Csak ezt mondd neki, kis fiam… Mit fogsz neki mondani?…
Furcsa érzések hullámzottak benne végig. Hogy ő azt mondja az apjának, hogy nem kell néki az ing? – Amire ő már oly régen vár? Túlsokat kívántak tőle. A szája máris sírásra állott s a szeme kezdett abban az ellenséges fényben ragyogni, amely biztos jele volt, hogy nem hajlandó engedelmes lenni.
– Ákoskám, drága, – mondta most néki az anyja, – kapsz te tőlem ingeket, – meg veszek neked egy madarat…
– Már hányszor ígérte, – felelte a legényke sötéten.
– De most megveszem, – Isten úgy segéljen, – megveszem neked… Pénteken megyek a piacra…
S íme – mintha körülötte forogna a világegyetem: e percben nyitott be a nénje is – és hangos szeretettel kezdte őt ölelgetni.
– Ákoska… édes!… Hogy vagy?… Te drága!
– Menj a fenébe!… – szabadkozott Ákoska mérgesen.
Ámde mérge hamar eloszlott. Nénje a zsebébe nyúlt és fügét vett elő. Aztán a másik zsebébe nyúlt s abból csudák csudája: előkerült a rég áhított plajbász.
Most már ott ült a konyhaszekrényen és a lábát lóbázva, új kincsével foglalkozott. Eszegette a fügét s közben minden oldalról alaposan megvizsgálta ceruzáját. Először is a szagán mélázott el sokáig… Jól ismerte ezt az illatot, – papírkereskedések e legfőbb rejtelmét – hányszor szimatolta szívszorongva, bánatos irigységgel, – mikor nénje irkáért küldte. – S íme: most itt volt a kezében, amire legforróbban, legreménytelenebbül vágyott: egy egész plajbász, nem afféle csutak, amellyel őt boldogítani szokták…
– Te, Tini – ezzel én nem fogok ám soha írni, – ezt elteszem magamnak, – mondta később nénjének elálmosodva.
Már sötét volt, akkor a konyhában, mikor anyja megint odajött hozzá. – Ákoska nem szerette, ha becézik, – borzasztóan unatkozott meghatott öleléseik alatt – s ma – nem tudta mért, – különösen ingerült volt, míg csókolgatták. – Fáradtan, mérgesen törülgette kabátja ujjával arcát s szeretett volna lefeküdni. – Ámde anyja az apjáról beszélt megint. S Ákoska felfigyelt: az ingek jutottak eszébe.
– Mit fogsz neki mondani, szentem, – egyetlenem, – hogy fogod neki mondani?…
Ő vele már meg lehetett az ilyesmit beszélni, – mert ő okos fiúcska volt s jól tudta, mit szabad „visszamondani” a papájának s mit nem – s jó emlékezőtehetsége is volt.
Véletlenül épp ekkor jött oda a nénje is és elkezdte őt csiklandozni. Ákoska nagyon nevetett ezen és már csuklani is kezdett. Cukrot adtak neki.
Ezt szopogatta, – miközben folyékonyan felmondta aznapi leckéjét:
– Nekem nem kellenek az ingek, – mert maga nem az én apám…
Még hangosan felnevetett egyszer, mikor egy tréfás jelenet jutott eszébe, hogy miként csúszott el egy kis lány az óvodában. Nénje már levetette Ákoska cipőit is és ő vidáman kalimpált meztelen lábaival s azt képzelte, hogy ő most egy ló, aki szalad.
Már a lámpát is felgyújtották a konyhában, mikor nehéz léptek hallatszottak. Ákoska álmos szíve megdobbant.
Apja köszönés nélkül nyitott be – hóna alatt egy csomaggal. – Az ingek! Zsebéből pedig egy papírzacskó kandikált ki. Ákoska lehunyta a szemeit: – Naspolya! – gondolta szívszorongva.
– Lelkecském, husocskám, – szólítá őt apja szokása szerint s odahajolt hozzá, – hoztam néked ingecskéket…
Talán ekkor történt először, hogy Ákos testén végigömlött valami boldog, forró hullám, amiről ő még nem tudta, hogy mi, s amiről csak a felnőttek tudják, hogy ez a szeretet. Szerette volna átölelni apja nyakát, de két szigorú szempár vigyázott cselekedeteire… Elszontyolodott tehát s kissé szepegve, így szólt:
– Nékem nem kellenek ingecskék, mert maga nem az én apám…
Apja megállott a konyha közepén és összeráncolt homlokkal szétnézett előbb, mintha keresett volna valamit. Ott állt egy ideig és nézett. Aztán hóna alá csapta a csomagot és lehorgasztott fejjel, kalap nélkül elment.
Nénje és anyja odarohantak hozzá, de ekkor már Ákoska oly hangosan sírt, szíve egész erejével, lelke egész kétségbeesésével, mint még soha.
Nem lehetett őt lecsendesíteni.
S nem tudni, vajon az ingekért fájt-e úgy a szíve, vagy egyébért.
Annyi bizonyos, hogy mikor Tini nénje egy félóra múlva karján átvitte apjához a szomszédba, s ott annak szemeibe nézett, e bús, sötét és soha többé megbékélni nem tudó szemekbe: még épp úgy zokogott, mint előbb, s hogy apja cirógatásai is csak egyre jobban égették arcát.
Dániel bíró
– Judás! – kiáltotta az asszony, becsapva az ajtót.
S az öreg Dániel – kinek minden képessége teljes virágjában állt öreg korában – emlékező tehetsége még kitűnő: még világosan élt benne mindaz, amit látott – s ha járása már elnehezült is, ítélete még biztos és tartalmas, szemei élesek és fürgék – akinek a kedve azonban végleg tönkrement (nem volt már kedve élni), – az öreg Dániel most megint mosolygott az asszonyi ostobaságon, – leült az ebédlő ablakához s kinézett az utcára.
Kinn sütött a koraőszi nap s ferdén estek sugarai a ferde, rozsdabarna tetőkre. – Mint mindig, most sem a közel szépségeit kereste. Tekintete hamar a messzeségbe siklott s kissé felemelkedett helyén. De elégedetlenül, lemondón hanyatlott vissza nemsokára: a levegő ma teli volt ragyogással, áthatolhatatlan, párás káprázatok csillogdáltak benne – s a fantázia gyorsan kimerült a valóságtól… Tovább nézte tehát a tiszta, őszi utcát s a kisváros járó-kelőit – s főként a fiatalokat kísérte sokáig elmerengő, lágy fájdalommal… Csupa ismerős arc!… S ha látnák őt itt ülni s vágyódni feléjük!… Vajjon igaz-e, hogy ők még akkor is lesznek, majd ha ő már elment innen?… Vagy ők is csak káprázat?…
– Majd? – kérdezte most magától s mosolygott… Mily furcsa az emberi lélek! Most, hogy süt a nap, még ma is úgy gondol erre, mint valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik s ha igen, – még talán el sem indult útjára a sötét végtelenből… – Hiszen a halál már itt áll a küszöbön – s ő még most sem akarja elhinni?… De bezzeg éjszaka!… Úgy hallod őt jönni Dániel bíró, mintha közeledő lépések zajára figyelnél. S hányszor gondolja el éjszaka az ember, hogy tulajdonképen a sötét semmiségen át szédülve, ájultan zuhan, – zuhan az engesztelhetetlen halál felé, végzetes gyorsasággal… – s a halál is zuhan ő feléje – s egyszer majd csak összecsapnak!… – Mosolygott, legyintett s újból belenézett a táncoló, már halványuló fényözönbe… S ekkor, alig egy pillanatra, valami ismerősnek látszó kép jelent meg a szemei előtt… S ő felkapta a fejét. Egy üres teret látott. Meglepőn sokáig ott izzott előtte – s mintha nem akarna eltűnni, még egyszer felvillant…
Kutatni kezdett emlékeiben, hogy hol látta már ezt a teret… Mert hogy látta valahol, az bizonyos… Töprengett, – de nem sokáig, – mert nem szerette már gyötörni magát.
Ismét elmerült tehát az őszi látvány szépségeibe – s hagyta, hogy szelíd derűje, mint egy lágy tenger, lassan a szívéig hatoljon… – Lenn az utcán nem sokára egy színes papírral teliaggatott kocsi haladt el… Két bohóc ugrált előtte nagy sereg gyerek mulatságára, – egy legény pedig a ló hátáról teljes tüdőből fújta a réz-trombitát… – A cirkusz tehát megérkezett városukba!… S amint a rikító kocsit nézte, – az erős színektől-e? – valami meghatott borzongás futott végig tagjain – s majdnem elöntötte a könny… Lehúnyta tehát szemeit – s e pillanatban, mintha ingerkednék véle: újra ott állott előtte az előbbi kép.
Most: a tér teli volt emberekkel. S ami különösképen érdekelte és izgatta: – csupa ismeretlen arc, – akiket ő sosem látott… Vajjon lehetséges-e egyáltalán, hogy az ember ismeretlen egyéneket lásson képzeletében?… „Mintha egyszer, – régen, már megálmodta volna őket…” S a tömeg lassacskán meg is mozdul – s a piac jobb sarkából nyíló kis utca felé torkollik… – Mi lesz?! –
Lehúnyt szemekkel követi őket… Lassan megy velük, óvatosan lép – s amint közeledik a kis utca felé, – érzi, – a szíve egyre hevesebben dobog…
– Mi ez?!… – Felnyitja szemeit: s íme: szorongása így is, egyre nő… A kis utca pedig, – mintha még sokkal ismerősebben, barátságosabban intene feléje… Most már meleg érzések gyors hullámai öntik el – s érzi, hogy ezek már boldog emlékek előfutárai – s még mindig nem tudja, mi fűzi e helyhez?…
Vergődve kutat a múltban… – de hiába! – Végül is – megadja magát – tovább megy velük a kis utcán – s egy pillanatban aztán váratlanul – tiszta szépségében áll eléje egy régi emlék s egészen elborítja a sok érzés!
Sajátságos! – Mikor történt ez? – kérdi magától nyugtalanul. – Istenem! – lehetséges volna, hogy erre mindmáig egyetlen egyszer sem gondolt?… Lássuk csak! – Ő akkor katona volt. Tehát éppen harminc éve… És éppen ma kellett ennek jönni?… Különös, – igazán különös!…
Vajjon nem úgy kell-e tekintenie ezt a véletlenséget, hogy ez is egyike a túlvilág figyelmeztetéseinek? – Kimerülten mosolygott. – Hiszen lehet!
Fiatal fickó volt még akkor, alig huszonkét éves…
Fiatal, erős ember… – s ha nem is volt már valami nagy bizalommal eljövendő élete iránt, – mégis, hol volt még ez a nagy fáradtság?…
Milyen jól is volt öltözve – s mily hetykén tudott még mosolyogni!…
Igen, – ő akkor Bécsben volt… A gyakorlaton meghűlt és vagy egy félévig lehetett beteg… Jobban mondva: élet-halál közt lebegett… Hiszen majd meghalt!… És akkor elengedték, – menjen szabadságra!… Igen, – hiszen még az a furcsa, jószívű kapitány adta, akit a gyakorlaton oly sokszor látott a lovával beszélgetni… Annak panaszkodott szegény, ha rosszul ment a dolog… – panaszkodott, de sosem büntetett… – Vajon él-e még?
Ő tehát nagyot sóhajtott és ment – s nem tudta hova?… Akkor már senkije sem élt, – s tulajdonképen nem is igen vonzotta semmi. –
Pedig: – Mily hatalmas volt ő a betegsége után, – soha oly friss, soha oly fölényes… Majd kicsattant…
S a lelke teli homályos vágyakozással, – az ismeretlen, az elérhetetlen után…
Fiatalemberek ilyenkor mulatni szoktak, elcsöndesítik magukat mámorokkal, – kielégülést keresnek hamis utakon s igyekeznek mindent elfelejteni, ami szépet s jót eddig elgondoltak. Ő azonban nem volt képes így becsapni magát, – belekóstolt ő is a hamis élet örömeibe – s hogy rossz lett tőlük a szája-íze, abbahagyta.
Hiszen nem a lemondásra született ő sem: szó sincs róla! Az igényei voltak-e nagyobbak, vagy az önvád szenvedései tették-e komolyabbá? – Az anyja nemrégen halt meg – s őt akkor rázta meg először, egész irtózatos erejével az egyedüllét… Végtelenül bűnösnek érezte magát e halál miatt! – Ha nem oly mohó, anyja talán tovább élhetett volna… Így: felszívta minden életerejét örökös nyugtalanságával, kíméletlen önzésével…
Kíméletlen, – megátkozott önző az ember!… S mire megy vele!
…Akkor egy ideig Bécsben lézengett, – aztán utazni ment, – kóborolni egy kicsit, – lehet, hogy Pestre is ellátogat…
Így érkezett Krakkóba. – Megnézi a régi várost, – számos templomát s néhány napot itt tölt. – Dolgozni! Mégis csak dolgozni! Ha minden mulandó is: – mulandó dolgokat létrehozni e föld színén! – jól emlékezik, ez sarkalta, mialatt az emberi munka sok százados emlékeit nézte…
S még ma is érzi ízét: – a mulandóságnak mily furcsa melanchóliája vett erőt rajta a sok ősi templom sötét ívei alatt…
Reszket a csend… s reszketnek a színes ablakokon beszűrődő sugár-sávok… Elnyújtott sikításnak hat a külvilág távoli zaja… S ehhez néha egy ijedt koppanás: a seprő nekiütődött a padnak, – a templomot takarítják…
Majd susogást hall s mire körülnéz a homályban: – a térdeplő ajkai már hangtalanul mozognak tovább…
Aztán kiér a napfényre, – szinte menekül… S a nyirkos homályból még koldusok esengenek feléje!…
Ó – hogy az ember mennyire reszket az életéért – s mily mélyen képes megalázni magát!…
Megint csak – nincs hova mennie… Ődöng… Már arra gondol, hogy tovább utazik… Ekkor figyelmessé lesz valamire, – azt olvassa könyvében, hogy van Krakkónak egy híres, régi zsinagógája is…
S már megy is a külváros felé.
A nap süt és ő már fáradt. A templom zárva van s ő kérdezősködik, nem lehetne-e kinyittatni… Mikor ennek nehézségei vannak, – türelmetlenkedni kezd – néki utaznia kell… Dolga van Pesten… Végre megtudja, hogy a templom kulcsa egy hívőnél van, – hetenkint más-más vállalja szívességből a templom őrzését, – ezen a héten egy öreg cipész van soron…
Menjen csak egyenesen, míg egy térre érkezik…
Ott egy domborművet talál: zsidók hálálkodnak a lengyel királynak, hogy visszafogadta őket… Ennek a térnek jobb sarkában nyílik egy kis utca, – s itt van az öregnek boltja…
Ő benyit s egy nagyon öreg embert talál… Asztalkája mellett ül és dolgozik… Ez meglepi, – jól esik ilyet látnia – örül, hogy az aggastyán még bírja a munkát…
…Meleg mosolylyal előadja kérelmét, – az öreg szórakozottan ránéz s valakit szólít:
– Hozd a templom kulcsát!…
A kalapács peng a téglán s ő körülnéz, – a boltocskát posztófüggöny osztja ketté… A függönyt valaki felemeli s egy arc kibukkan s eltűnik ismét… Leány-arc!… S már az utcán is vannak…
Kicsi leányka volt, – alig hogy a válláig ért… Találgatja, mennyi lehet?
Meg is kérdezi, mosolyogva, jókedvűen… S a lány nyíltan felel: tizennyolc…
Tulajdonképen szép szeme van ennek a leánynak… S oly nyíltan és bizalommal néz az emberre… S tulajdonképen ő elég merészen is viselkedik… Hosszan nézi, – s úgy látszik, a kis lány nem is haragszik érte… – sőt válaszol is szeme – s oly természetes bensőséggel!
Meglepő! – mintha máris barátok volnának!…
Ma, hogy e meleg tekintet sugárzását érzi arcán, annyi év után, – le kell hunynia szemeit… – S vajjon lehet-e, hogy ő ezt elfeledte? – El tudta e szemeket felejteni? – S a mosolyát is?!
Könnyű mosoly… – Hogy is van, hogy egész életében szerelmese volt… Olyan, mint a káprázat – s mire észrevennéd, már eltűnt…
Mire emlékeztette őt mindenkor, hogy már gyerekkorában is megbűvölte… hogy azokhoz vonzódott, akik mosolyogni tudtak…
S a súlytalan pillantás, mely elröppen, ha magadévá akarod tenni, – ha tudni akarod, mit mond…
…Alig hogy megismerte, – egy kis szobát látott maga előtt, – az ő régi diákszobáját Pesten, – este van, a lámpa ég – s ő hazajön, fáradtan, szomorúan, mint annyiszor…
S hogy mi volna, ha ez az ártatlan derű akkor rámosolyogna s azt kérdezné tőle, – nem többet:
– Mondd, – mért vagy oly szomorú!…
S mily kicsi! – csodálkozott később mosolyogva… Milyen apró… Legszívesebben talán tenyerére venné az ember s úgy dédelgetné… – De – szép volt-e vajjon?
Ó – néki akkor nagyon tetszett… Vöröses szőke haj, – puha és omlós… – S a mozgása mint valami kis egéré… Szapora lépésű – s mintha minden öt-hat lépésnél megriadna, – körülnéz barátságos szemeivel… s talán… egy kicsit talán mosolyog is…
S ő akkor még értett hozzá, mint kell a szíveket megnyitni… S ez a szív nem tiltakozott… Mikor a boltból kiléptek, – rögtön jókedvűek voltak s attól fogva egy nevetés volt útjuk a templomig.
A nap sütött s ő maga volt a megelégedettség… Az első perctől fogva oly kellemes volt vele lennie, hogy – emlékezik, – örömében, pajkosságában mindenféle ostobaságra akart vállalkozni… Megkérdezte például, elhiszi-e neki, hogy ő ezt a kis kocsit itt át tudja ugrani… Ha akarja!
Ma úgy véli, hogy talán sosem érezte magát azóta sem ennyire jól.
– Vagy az emlékezés tenné?
Annyi bizonyos, hogy azokban az órákban nem kínozta élete örökös nyugtalansága, hogy nem kívánkozott sehova ezen a világon…
Ez lett volna az élete útja?… Ez az út, melyen nem gondolt semmire… Amelyen nem érezte az élete terhét, – nem sírta vissza múltját s nem nézett nyugtalanul a jövőbe… Pillanatok, – melyekben úgy érezte, hogy van megbocsátás… Amikor végre élt…
Nem bírálta magát, – nem kellett félnie, hogy megítélik, – otthon volt!… –
S mintha egy világító felhőben járna: – világosság volt körülötte… – a boldog és régen várt jelené!…
S a percek tűntek észrevétlen, – s ő végre lelkiismeretfurdalás nélkül hagyta feje felett elmúlni az időt – s az elmúlás épp úgy nem fájt neki akkor, mint ahogy a fénynek nem fáj, ha elmúlik este…
Miről is beszélhettek egymással?… Hiszen oly könnyű elképzelni!… Biztosan kérdezősködött, – könnyedén és vidáman, – a komolyabb dolgokon átugrálva… Megkérdezte talán, hogy mit csinál egész nap, – nem lustálkodik-e ennek a szorgalmas öreg úrnak a leánykája… S hogy jó-e ő tulajdonképen, – mit gondol?… Azt pedig biztosan megkérdezte, hogy vajjon szeret-e egyáltalán valakit?…
Magáról is beszélhetett, – eleinte talán kissé homályban hagyva személyét… Hiszen mindig szeretett egy keveset misztifikálni, – felkelteni idegen szívekben a kérdést: – ki tudja, – mégis, – ki lehet ő?…
Ha most visszagondol… Jól volt öltözve, – előkelő és ápolt fiatal ember benyomását tehette, – amilyen talán kevés járt e külvárosban… Csengő hangon, tagoltan beszélt, logikus rendbe szedve mondanivalóját… S ami a fő: szabad tekintettel és nyíltan, – nem habozva s nem megkerűlve a kérdést, – ravaszkodások nélkül, – ami szintén szokatlan lehetett ezen a vidéken… Hiszen ennek az elnyomott fajnak az ifjai – egy kissé sunyi benyomást tettek reá, amint az utcán végignéztek kettejükön gúnyos mosolylyal…
Milyen más ő! Benne mindebből semmi! – Aminthogy nem is az az ellenszenves értelmesség az övé, mely itt minden oldalról figyeli őket…
Nem az a lélektelen okosság!… A női, a szép okosság, – a kedves értelem!…
S mily érzékeny: – mintha egész szervezete el volna készülve kérdéseire… – s az egész lélek készenlétben volna…
S mily mozgékony: – hogy hullámzik ez a lélek, minden kis közeledésre…
– Ejnye, hát sosem tudok kifogni Kegyeden! – mondja néki nevetve…
S a lány ránéz és félénken mosolyog.
Ki tudja? – Talán valami inkognitóban utazó előkelőségnek nézte őt, – talán gyermekkora hercegének, – akiről most néhány napig álmodozni fog – s aki még sok év múlva is egyszer-egyszer felbukkan majd ifjúkora emlékeiből!…
Ó – hiszen ha ennyiben maradt volna!
Mily boldog volna ő most, mily szerencsés, hogy gondolhat reá!…
Egy meghitt, bensőséges hang köszöntené a múltból, – kalandos pillanatok íze a szívben: amelyek emléke felérne ma már a legnagyobb boldogság emlékeivel…
Ő tréfálkozott s az ici-pici leány nevetett… Felnézett reá a szemei szögletéből és újra nevetett… Míg aztán a nagy, ósdi kulcs nyikorgott a zárban s ők beléptek a hűvös, régi templom csöndjébe…
Sokan imádkoztak már itt, lelkük üdvéért esengve, akik már régen porlanak valahol s emléküket is elhordta a szél… – Íme: ebben a padban ült ez meg ez a fejedelem, mikor meglátogatta a templomot… Íme: itt vannak a nagyhírű rabbik nevei… S ezt a mécsest vasból ez meg ez kovácsolta… Kincsek is vannak itt!… – A kislány buzgón és komolyan magyarázott…
Csupa megkapó s elmélyedésre intő ősi jel, – csend és komor homály – s ehhez: egy kis idegenkedő elfogódottság, melyet egy ismeretlen világ ismeretlen rajongása kelt: – s ő mégsem érzett egyebet, mint minden szívdobbanásánál az örökegy dallamot…
– Mennyire megszerettelek!… – Te kedves! – ezt szeretné ismételni sokszor, – aztán becézni őt – s végül elmondani néki mindent, – egy szóban, – az egész életet!…
– Mily kedves vagy s mily megható, – mondaná neki, – mért érzékenyül el az ember, ha lát – s mért érzi igazságnak, ha ránézel…
S noha szinte felveti az indulat, hogy beszéljen – elszorúl a torka, – szégyenkezik…
– Egy szót, – csak egyetlenegy szót, – nem többet, ha lehetne… –
Egy szerény megjegyzést kellene csak tennie, – mely nem igér sokat s amelyből mégis megtudhatná…
Vagy nem is szavakon múlt már?… Ők örültek egymásnak s olyan összecsengő szívvel, annyira lelkendezve, – hogy emlékezik, – ez a gondolat lepte meg váratlanul:
– Lám, – ilyesmi is van? – kérdezte magától csodálkozva, – ki hitte volna!… – Ki hitte volna, hogy vannak a világon boldog emberek is?… – Lehetséges?…
Hiszen minden szavuk nem egyéb, mint vallomás, – hogy mennyire meg vannak lepve, – s mily végtelenül meg vannak mindennel elégedve. –
Ha nevetett, – valaki egész szívéből vele nevetett…
S – mikor hallgatag lett, – az elfogódott, meleg csendben, – valaki egyszerre csak hozzásímúlt – s felnézett rá hű szemeivel…
Hogyan is történt?… – egy szűk fordulónál, – ők át akartak menni a túlsó oldalra…
S ő, Dániel, ma piros a boldogságtól, hogy nem volt már akkor is becstelen…
Nem akarta, vagy nem merte-e tudomásúl venni?…
Rögtön átsiklott a pillanat felett…
S mégis: – ez a mozdulat nagy hatással lehetett rá…
Az ősrégi templomba éppen besütött a nap s ő tágra nyílt szemekkel az ablakok reszkető világosságába bámúlt.
– Vajjon lesz-e még ilyen szép nap valaha! – gondolta s mosolygott…
Egymást átölelve, szelíden mentek később az oltár felé. – S mikor odaértek, – ő mosolygott – s megfogva kezét, azt kérdezte tőle, hogy – talán, – mi volna, – ha ők most örök hűséget esküdnének egymásnak…
Kérése nem lepte meg a leányt. – Mosolyogtak mind a ketten… S oly hűen, oly tisztán, oly boldogan nézték egymást…
S mikor már a nagy csendben elhangzott eskűje, – a leány lehúnyta szemeit s szelíden, – mint a galamb, – ráhajolt az oltár vasrácsára.
Röviddel ezután pedig kimentek a templomból.
Kinn a nap rikító fénye, mintha kinevetné, mintha meg akarná csúfolni előbbi perceik álomszerű édességét…
Ez volt talán az oka, hogy szótlanok voltak – s hogy ő, Dániel egy kissé – mintha máris megdöbbent volna…
A pillanat nagy némasága még a lelkén ült s valami ünnepélyesség-féle nyomasztotta…
*
– Fiatal szívek! – gondolta most az emlékező és sóhajtott.
– Beborúlt! – állapította meg azután és előrehajolva lenézett az utcára.
– Ni, – hiszen már esett is! – mondta magának félhangosan. Valóban: borzongó tócsák csillogtak tompa fénnyel az úttestről… – S a gránit-kockák vöröses fénylésén is elmerengett még egy kissé Dániel…
S ekkor azokra a csöpp leánykákra gondolt, akiket tegnap az utcán látott… Vidáman, hangosan csicseregtek, mint a madarak a fán… Ó – sok-sok fontos mondanivalójuk lehetett egymás számára… Nagyon érdekes újságok!… – Néha pedig egymáshoz hajoltak és sugdolóztak: – s titkok csillantak meg nedves, élénk szemecskéikben… S amellett, mily takarosak voltak, – színes kis ruhájuk mily kacér…
– Ó, ó – hogy tündökölnek még, mint a fényes kis kövek…
– S ki a megmondhatója, – mi rohan feléjük a messzeségből, hogy összetörje, kirabolja és megalázza őket…
Dániel tegnap elnézte őket egy ideig és így gondolkodott:
Hogy Istenem, – mégis – mi volna, ha közöttük volna egy, aki most, meglátva őt, eléje szaladna s azt kiáltaná: apám! Szerény, – ó csak nagyon szerény kis ruhában, mint afféle merengő ember leánykája, – de égő, érdeklődő, szívhez szóló szemekkel… – Mi volna akkor?… Vajon van-e nagyobb szívbeli sugárzás, – – boldogabb öntudat, mint mikor azt érzi az ember: ez az én kislányom,… S vajjon, hogy nézi ő most ezeket a gyerekeket?… – Azt gondolja: ezek gyerekek… S mit gondolna akkor, ha az az egy… ha ő is köztük volna?… hogy csak ez az egy van, – hogy nincs is semmi más e földön…
Dániel bíró ismét izgatott lett ezekre a gondolatokra, – mert újból erőt vett rajta régi, boldogtalan epekedése a gyerek után.
– Úgy hát – valóban elvégeztetett!… gondolta reménytelen szomorúsággal.
De lehetséges volna?… Már ne következnék semmi más ebben az életben,… Örökké csak ez? – Mindig?! – Mert mi van még hátra?
Néhány lépés a halálig… – hiszen ő beteg s már mióta!…
S az asszony úgy tesz, mintha a betegsége körül egy kis csalásfélét sejtene… Mintha ő csak kényeskednék… – Sóhajtott: – talán még szerencse is, hogy nem tudja a dolgot komolyan venni.
Ötvenkét év – mi az másnak?… Más még egészen fiatalos ebben a korban… S ő már végleg ki van merülve, megtört ember ő már!… S az asszony nem kevésbbé… Ebben az évben, hirtelenül mennyire megöregedett!…
S mily elviselhetetlen lett mostanában, – mily gyerekes! Mintha egészen elvesztette volna ép eszét…
– Hiába! – Megőrölték egymást!
Hogy mért is ment ő már nyugdíjba? – Nem tudna-e még egészen jól dolgozni? S nem volna-e okosabb? Nem jobb-e, ha az ember a halála percéig dolgozik s még alkalmat sem ad magának, hogy gondolkodjék…
Ha most bent ülne a törvényszéken… Miért is nem teszi? Más emberek baján gondolkodni jobb, mint a magunkén!…
Becsületsértés! – gondolt most régi resszortjára s mosolyognia kellett. – Mily távoli, idegen világ ma már néki mindez, – pedig csak két éve, hogy itthon van… Látszik, hogy néki mégis más pályára kellett volna mennie!…
De hisz az ma már mindegy is!… Szedné a digalént – s egész jól bírná a munkát… S csak este jönne haza!…
– Nem gondolni semmire, – mily szép is volna… – S mély vágyódás fogta el régi hivatalos helysége után… Maga előtt látta megszokott karosszékét, megütötte fülét egy-egy kollégája hangja… – S hogy vajjon mit csinál most szegény öreg Mihály két vén leányával? – Vajjon él-e még?
Mélyet sóhajtott: – Messze van ide Pest!
Mért kell neki ebben a kimerítő kis városban élnie – ezt a pár napot, ami még hátra van. – A jó levegő miatt? – Mit tud ő abból? – A lélek a fontos! – S ez is az asszony erőszakossága! – Ide kellett jönniök, – az ő szülővárosába!…
De hát vajjon – leláncolt rab-e ő, aki már semmit sem tehet, – sehogy se’ védekezhet?… És mindvégig ezt csinálni? – Ezt? – S mi fűzi őt ehhez az asszonyhoz?… Egy élet unalma, – egy hosszú sivatagi vándorlás!
Mit is tett ő, Istenem! – Mért is nem hallgatott akkor legbensőbb énje tiltakozására!…
Mily furcsa, hogy szívbéli találkozás talán csak egyszer adódik egy életben… S talán csak nem ez a régi ügy?… S ő észre se’ vette volna?…
Úgy látszik, talán mégsem az az igazi, mikor az ember azt mondja magának, megállapítja, – hogy íme én most szerelmes vagyok… Hanem amikor éli!… – S az a szerencsés ember, aki elég fürge – s nem tétovázik a döntő pillanatokban, – hanem észreveszi, amit a lelke, az egész szervezete követel!
Másként kellett volna élnie, – hiszen ez már régi dolog! – – Az ő élete: a világosság igénye és a munka, nem pedig a szerelem, – gondolta ő akkor fenhéjázón. –
S igaz lett-e? – Sem a munka, sem az élet – nem hozott semmit! – Mert néki, – úgy látszik, mindenképen hajlama van a zülléshez!… – Mert ő mindent elejt a kezéből…
Ó – miért is nem tudja ezt az ember korábban!… Hogy az ambició, a becsvágy a legnagyobb átok – az teszi mesterkéltté, az teszi tönkre az életet…
– Embert csak ember tehet boldoggá!… – Hányszor mondta ő magának azóta!…
S most már csak ezt nézze mindig?… Egyszer ő zárkózik be a szobájába, máskor az asszony csapja be előtte az ajtót… Így élni az utolsó percig?… – És ne lehessen már semmi más?…
A lázadás pirossága öntötte most el lágy vonású, szenvedő arcát.
– Kipergett az élet az ujjaid között…
– Nem tudtál belőle semmit megfogni!… – Mid maradt? – hangzott fel mélyről a vád s a jóvátehetetlen élet fájdalma csapott fel utána.
De kinn megint kisütött a nap s ő visszakényszeríté magát a múltba. – Kényszerítenie kellett képzeletét, mert most már fájóbb dolgok következtek.
Ők akkor, templom után elbúcsúztak, – még meghatottan, de máris kissé szégyenkezőn, ki tudja mért?… Azt mondta néki, hogy el kell utaznia – s már a gondolatára is, hogy el fogja hagyni, – elszorult a szíve… S hosszan a szemébe nézett…
Mégis, úgy érezte, hogy valóban jobb lesz, ha most elmegy… Megnyugszik egy kicsit, – megpihen s lesz ideje, jól megvizsgálni, próbára tenni érzéseit…
– Sietni fog s mihelyt csak lehet, visszajön… Sőt, – ha most letelik a szabadsága visszajövet Bécs felé néhány napra megint kiszáll…
Valószínűleg a címeiket is kicserélték…
A leány pedig nem szólt semmit, – tágranyílt szemekkel egyre csak nézte őt és néha bólintott.
– S ő akkor így is tervezte. – Este csomagolni kezdett szállodai szobájában, – amikor hirtelenül nagy változás ment végbe benne.
Kapkodva, idegesen csomagolt egy ideig, – aztán váratlanúl abbahagyta. Lankadtan dőlt le a pamlagra és magányában tűnődni kezdett. – Először is: nappali nyugalmának vége volt – s e helyett valami mohó türelmetlenségféle vett erőt rajta… Idegesen gondolt rá, hogy neki tulajdonképen gyorsan el kellene utaznia… – Az idő hamar eljár – s a szabadság letelik… S ha ő még Pestre is akar menni… – De akkor viszont miért nem utazik?…
Ma már tudja: – azért nem utazott el, mert már nem az az ember volt ő akkor, aki délelőtt… Valami hirtelen felborulhatott benne… – s egy éjszaka alatt erkölcsi változáson ment keresztül egész lénye…
Ő érzi ma, hogy elzülött ezen az éjszakán. – Igen: – Akkor lett Júdás ő belőle!
Úgy kezdődött a dolog, hogy száraz volt a torka, – s noha sosem szokott volt egyedül inni, – most bort hozatott…
– S vajjon, ha nem így történik?…
Talán akkor mégis, – ha egy év múlva is, – észbe kap és visszamegy érte…
De ő, – úgy látszik, – sosem volt igazán, – a lelke mélyéig jó ember.
Hiszen vannak, – igaz, – vannak meghatott percei is, – de az érzés mily hamar ellobban benne!… S e perceknek aztán semmiféle összefüggésük egymással nincs… Közöttük ott terpeszkedik az éveken át tartó, tunya közöny!…
Még némely pillanatban éppúgy lépett eléje, ahogyan délelőtt látta, – mint egy menyasszony, – sugárzón és boldogan… De annyit már akkor megállapított magában, hogy ő tulajdonképen egy kicsit érzelgős volt ma… – Azután valami megnevezhetetlen kielégületlenség is fárasztotta: – elégedetlen volt-e magával?…
Töprengett. – Talán sok minden egyebet is el kellett volna néki mondania…
Úgy képzelte, hogy voltaképen nem volt elég bátor… – Hogy mért is nem simogatta meg legalább egyszer, – mikor annyi „alkalma” lett volna rá… – Milyen kár! – – S hogy mért nem csókolta meg? – ó, mily ostoba ő! – akkor!… – abban a pillanatban… Hiszen biztosan ezt várta!
S e gondolatnál elöntötte a vér s felállott.
Fel-le járt később szobájában, – összeráncolva homlokát, mintha gondolkodnék valamin s aztán odaállt az ablakhoz.
Kinn fülledt, nyári éjszaka volt… A szemben levő ház egyik ablakából nagy fényesség világolt feléje, – női nevetés is hangzott át s valaki tréfás hanghordozással énekelt. – – Betette az ablakot.
Ámde, – hiába próbálta megnyugtatni magát: – a lavina már megindult – s önuralmának máris vége volt!… S minden, amit szelíd tekintete meghunyászkodni kényszerített, – most elemi erővel rontott reá.
Ó – ma már jól érti ő, hogy mi történt véle akkor este!…
– Úgy látszik, – ha fertőzött a múlt, – a szem parázna…
– Hiszen tiszta lelkek, ártatlan világok talán nincsenek – s talán csak az a jó, aki tudja, mi benne az ártalom s úr fölötte…
– Akkor egész éjjel ott hentergett ágyán – s vetkőzni látta őt… Szeme előtt káprázott opalizáló, nagyon világos bőre…
S csak reggel felé aludt el, kimerülten az önző, kíméletlen és erőszakos vágyakozástól. –
Másnap pedig egész nap ott sétált a boltocska közelében. Néha szívdobogás fogta el. – Folyton azon törte magát, hogy mit is fog néki mondani. Attól tartott leginkább, hogy hangja elfogódott lesz, – ügyetlenül fogja kezdeni s evvel „elrontja majd az egész ügyet”…
Már délután négy óra volt s ő még semmit sem evett… De éhes mégsem volt, – e helyett egy kellemetlen, szorongó émelygés fogta el… Az idő ennek ellenére is elég gyorsan telt…
Csodálatos módon: – nem tudott elfáradni!… S bár nem egyszer összerezzent, ha a kis bolt ajtaja nyikorgott – most nem volt türelmetlen, – úgy érezte, hogy szívesen ott sétálna akár három napig is…
Ekkor, – négy óra felé, – kinyílt az ajtó s ő jött ki a boltból.
Dániel megszédült. De erőt vett magán s erőltetett mosollyal közeledett feléje… A hangja valóban elfogult volt, mikor megszólította, – a torka égett és el is pirulhatott…
Mégis: elég simán ment a dolog – s ő meg volt az első pillanatokkal elégedve. – Annyi bizonyos, hogy eddig, ha előre elkészült mondókájára, – még ennyire sem tudott természetes és közvetlen lenni.
De nem volt képes többé nyíltan és tisztán a szemébe nézni, – nem volt többé boldog, amíg vele sétált, hanem e helyett nyugtalan és mohó – és gyakran úgy érezte magát, mint a csaló, aki szívélyeskedik, de alattomos szándékkal.
A leány, mikor meglátta őt, – láthatóan meg volt lepve, – s bár örült is neki, – de tartózkodóbb volt-e mosolya? – vagy volt örömében valami szomorúság is? – Megérzett volna mindent? Lehet. Legalább első szavai ezt látszottak kifejezni:
– Hát mégis itt maradt? – ezt úgy mondta, oly lemondón, mint aki szenved, hogy újból találkoznia kell vele.
Később ez az aggodalom, vagy nyomasztás talán el is tűnt szemeiből… – s mégis Dániel már megijedt, hogy személye netán vesztett tegnap óta érdekességéből…
Elkezdett tehát saját magáról beszélni… És – sokat hazudott az nap délután, ami nem volt szokása. Kitalált történeteket mondott el életéből, s – meg kell hagyni – nagyon finom érzékkel… E történetekből kiderült, – hogy igen, – vannak neki rossz tulajdonságai is, hogy ő sem valami tökéletes ember – s mégis inkább erényei világítottak erősebb fénynyel.
S a hangja is, – mily más volt! Ami barátait oly ellenszenvessé tette azelőtt, ha udvarolni hallotta őket: – ugyanazon a mesterkélt, édes orr-hangon beszélt… Ő is „kukorékolt”, – ahogyan az ilyesmit megvetőn nevezni szokta.
Pedig! – ha előre tudta volna! „Ügyét” nem lehetett elrontania. Aminthogy nem volt sem mesterkedésre, sem különösebb ügyességre, vagy ravasz „fogás”-ra szüksége…
– Az volt talán a nap életében, melyen úgy érezte, hogy ő az „élet királya” – s hogy mégis csak ő Isten kiválasztottja – s hosszú meghúnyászkodása után bizonyára ismét úrrá lett rajta ellenszenves önhittsége is…
Mert ő az, aki élete során mindenkor másként cselekedett, mint ahogyan elgondolta…
Hiszen élete döntő pillanataiban sosem volt elég komoly, hogy mérlegelje, hogy mi az, ami néki igazán fontos… – aki mindig meghúnyászkodik az élet előtt – s megvesztegetteti magát édes adományaival, – az egész jövőjét pedig kiejti kezéből…
Ó – ő nagyon olcsón adta el aznap lelke üdvösségét!
Egy nap szédületéért – egy felszakadó örömkiáltásért!…
Erre volt-e szüksége: – mikor elhagyatott volt s oly magányos, hogy belekábúlt éjszakái csendjébe… – mikor úgy botorkált végig egész életén, mint a hontalan.
Aznap mindezt alkalmasint nem kérte számon már magától: – szerencséje nagyobb volt, hogysem feleszmélhetett volna…
S ha visszagondol – a messzeségen át úgy rémlik neki: – mintha a leány akkor már tudta volna: – hogy elárúlta, hogy ő elpocsékol mindent s hogy nem is fogja látni többé…
Lemondó, elmerengő tekintete, – könnyei, – szomorú forrósága, – mintha mindevvel búcsúzni akart volna tőle…
Mégis – úgy ajándékozta néki tisztaságát – oly természetes és hű odaadással, ahogyan csak azok a jóságos és boldogtalan lények teszik, akikben még nincsen semmi számítás, akik mindig és mindenben az életre és érzéseikre bízzák magukat, – mindaddig, amíg a szenvedés őket is számítókká és mesterkéltekké nem teszi.
Még ma is emlékszik arra a diadalmas érzésre, arra az ittas és boldog hahotára, mely egész bensejében, minden erében ott viháncolt, mikor befejezett kalandja után sétálni indúlt az ismeretlen város éjszakai utcáin.
Rábízta magát lábaira – vigyék őt akárhova. És – hosszú idő után először, – szép tervek, boldog reménységek keltek újra életre benne s ő ittas hálával nézett fel a szelíd csillagok felé.
A leányra pedig nem gondolt többé, – eltemette őt mindmáig. – Aminthogy ezen az éjszakán képtelen is volt gondolkodni – nem voltak sem meggondolásai, sem lelkiismeretfúrdalásai, nem sajnálta és nem szerette őt többé mindmáig – amikor fölébredt benne a múltakból, hogy számon kérje tőle, amit elfelejtett.
Akkor, – éjfélig sétált boldog tompulatban, aztán mélyen aludt másnap délig, – délután pedig búcsú nélkül elutazott.
*
Mikor későn délután az asszony bement Dániel dolgozószobájába, férjét ott találta egy nyitott szekrény előtt, amint kis bőröndjébe fehérneműt rakott. – Az efféle „lázadás” nem volt már néki ujság…
S noha már azt megtanúlta élete során, hogy jobb ilyenkor hallgatni és gúnyosan várni, hogyan omlik össze az egész „vállalkozás” – és csak a végén, a biztos győzelem tudatában elejteni azt az egy-két szót, mely a szívig hat hegyével, – most, nem tudni miért, mégsem tudta türtőztetni magát, hogy egy szót oda ne vessen…
De, – nem kapott feleletet. – Később okot keresett rá, hogy újra bemenjen a dolgozószobába. – Dániel ekkor már készen volt csomagjával s az íróasztalnál ült és írt. – Mikor felesége bejött, felvetette fejét és ránézett, – de tekintetében nem volt sem harag, sem neheztelés… Enyhült, tiszta komolysággal nézett rá s ez az asszonyt még jobban ingerelte.
– Végrendeletet ír? – vetette oda kihívón.
– Igen, – felelte a férfi csendesen s tovább dolgozott.
Ez sem sikerült tehát. – Este, a vacsoránál újból kísérletezett, – de hiába, Dániel nem nyilatkozott. Ez mégis csak megdöbbentette: – azelőtt ez az ember sosem tudott sokáig haragudni… Bármi volt is köztük: elmúlt róla a harag, mint a felhő – s ha nem is volt éppen olvadékony, mint ő az „ilyesmi” után, – megszokott közönyében nyomát sem lehetett érezni, hogy valami történt. – Most „nagyon is” hallgat.
– Csak nem igazán beteg? – talán mégsem kellene őt ennyire… Vagy valami borzasztót tervez?… – Istenem!…
Nagyon megijedt tehát – s noha ő sosem szokta így kezdeni a kibékülést: – most nagyon ellágyult. Könnyes volt a szeme, mikor megkérdezte tőle, mi baja?
– Semmi – felelte Dániel nyugodtan és felállt az asztaltól. Egészségére kívánta a vacsorát és visszavonult szobájába.
Reggel pedig néhány jól meggondolt sort hagyván íróasztalán, – elutazott Dániel bíró, hogy felkeresse őket.
*
– Elkésve szaladni a vasúthoz, nehéz batyuval s amellett még sántának is lenni! – mily nehéz élet! – gondolta tűnődve Dániel, mikor kinézett ablakán az egyik állomáson.
– Majd csak elmúlik ez a perc is, – múlt lesz nem sokára, hogy itt voltam, – de vajjon kinek, ha én már nem leszek?… gondolta később.
A képek pedig tűntek és suhantak… Hangok zsibongtak, fény villant körülötte – s ő mintha álmodnék: nem nyúlt semmi után!…
– Mily közömbös ő már! Milyen más ma már utaznia, mint régen, – amikor még mohóságában alig bírt nyugton maradni helyén…
Két utas jött be nemsokára fülkéjébe s halkan beszélgettek… Az egyik bajusza gyapjai alatt bodorogtatja a füstöt s mosolyog… A másik mesél… Az utazásáról s végül: hogy ő ajándékot is visz a kis leánykának – s avval kicsomagol selyemburkából egy színes legyezőt…
S a tűnődő felfigyel: s máris elképzeli a kislányt… Hallja friss hangocskáját, amint a lámpa körül ugrál, illegetve magát – s énekel! S majd legyezgeti magát vele valami sötét állomás mélyén, egy kis szobában…
Ez az ember utazik s a kislányára gondol, aki egy kis szobában üldögél, de vajjon kire gondoljon ő e nagy világon?… egy megúnt, szomorú életből jön, melyben semmisem rokon vele.
– Rossz hír őt már nem érheti, – kit kell féltenie?…
S megy az ismeretlenség felé!… Mily bizonytalan is az emberélet, mennyire nem tudja az ember, mit csináljon véle!
– Honnan veszi biztonságát ez a halászsas, – mely most a folyó felett lebeg? – Honnan veszi, hogy mit kell tennie?… Oly nyugodtan végzi dolgát, mint aki öröktől fogva van… Természetes is! Ha csupa ilyen határozatlan lény élne a világon, – nem volna e világnak semmiféle karaktere… ezek adják meg karakterét: akik hamar ráeszmélnek, mi dolguk itt – s nem kételkednek benne… nem haboznak… – Ó, hogy ő mily rosszul élt!
Ott egy kivilágított, repkényes ablak, a mélyén árnyék mozog: – vajjon nem ott lakik-e most?…
Oderbergen túl egy fiatal hölgy ül melléje az étkezőkocsiban: – négy katonás fiúval… – Megetette őket: maga volt a szigorú anyai gondoskodás…
– Mily biztos ez a fiatal nő a dolgában – s mily biztosak már ezek a fiúk is… Olyanok, mint a halászsasok… – S ha ezt most hangosan megmondaná nekik, – biztosan bolondnak néznék…
– Vajjon az asszony otthon képes volna-e ilyen szenvedélyesen foglalkozni gyermekeivel? – Szó sincs róla! – A természet tudja, kinek adjon.
De néki mégis csak ki kell fejeznie elismerését.
Udvariasan előrehajol tehát s befelé tekintő szemmel mosolyog.
– Asszonyom, – szól halkan, – milyen szép gyermekei vannak Önnek!
Az asszony ránéz… Nincs meglepve: nyílt és bátor. – Előkelő fajta lehet! – A hangja csengő és szilárd.
Megtudja tőle, hogy Németországban élnek, – de a fiait itthon nevelteti. – Papoknál. – S most viszi őket az apjukhoz látogatóba.
– A sötét középkor híve vagyok uram és a szigorúságé, – szól és mosolyog… Csak szerzetesek hivatottak gyereket nevelni…
– Én a modernséget gyűlölöm, – jegyzi meg később…
– No és? – feleli, – az sem baj, ha magol a gyerek, legalább tanul valamit…
– Igen-igen, – válaszol Dániel tűnődve… És kérem… vajjon nem esik-e most nehezére… Hogy mégis – nincsen hozzászokva, tetszik tudni… – nem teher Önnek?…
– Nem uram, a gyerek nem teher! – mondá gőgös, szinte sértődött mosollyal.
– Ön bíró? – kérdezte aztán enyhültebben s meleg tekintettel… – Óh ne higgye, hogy olyan fiatal vagyok… Csak azért maradtam fiatal, mert gyermekeim vannak, no és – mert nem vagyok kövér… – s nevetett.
S a tűnődő sokáig figyelte a tiszta termékenység e szimbólumát, a kötelességteljesítés e régi képét s a maga anyjára gondolt.
Ez az örök, a régi anya-fajta! A becsvágyó, szigorú anyáé! Aki úgy fog megjelenni fiai előtt, mint a szentség, – akiért rajongani fognak, ha sok küzdelmük lesz is vele…
– A szentség, – úgy látszik benned van, ha egyáltalán lehet, hogy valaki szentnek lásson – gondolta most. – S néked nincs senkid!
– Ó – ő, már nem kergetné, nem hajszolná… Nem is fogja… Mert ő már tudja, mit ér a törtetés…
S Dániel bíró felállott az asztaltól. – Mosolygott, – szelíden és derűsen, mintha e beszélgetés alatt végleg tisztázott volna magában valamit.
S ettől fogva nyugodt volt és szinte vídám az egész úton. – Csak akkor dobbant meg a szíve, mikor Krakkóba értek. Szorongást érzett.
Éjszaka volt – s noha előre elképzelte a pályaház környékét, – az mégis idegenszerűen tátongott előtte.
– Minden nagyobb, mint amilyennek képzeltem, – állapítá meg a kocsiban, az alvó város házait nézve.
Borzongott a hűvös éjszakában. – Nehezen kapott szállást: A szállodák zsúfolva voltak. – Végre egy szűk kis szobával kellett beérnie.
Hamar elaludt, – de már kora hajnalban kiugrott az ágyból és sebesen felöltözött.
Kinn a derengésben hollók és varjak százai csapdostak, kerengtek a tornyok körül…
Azonnal elindult. – Mikor kocsija befordult arra a térre, – megállította és lassan, gondosan körülnézett…
– Milyen más! – gondolta. – Más irányban is fekszik és sokkal nagyobb!… – Leszállott a kocsiról és lassan gyalog elindult.
S oly mohón, amily mohó fiatalkora óta nem volt – minden házat, minden ablakot szinte elnyel tekintetével… S az utcakövekben ismerősöket keres.
Nem csalódott – a kis utca hű volt hozzá, – itt még minden a régi.
A bolttal szemben egy üres telek állt akkor… Igen, ez még ma is üres… De a ház?…
A házak talán még mind a régi rendben állanak… Csak ez az egy – lehetséges volna?… Igen, már nincs!… Elmúlt!…
Helyén egy új, kétemeletes bérház s a házmester semmit sem tud a régi lakókról…
Egész délelőttjét hivatalokban tölti, – sehol sem tudnak semmit…
Délután kissé kábultan jár körül a régi városrészben… Idegeneket megszólít: ő öregembereket keres, akik talán tudnának néki egy régi ügyben felvilágosítást adni…
Egykedvű közöny fogadja mindenütt. – Az emberek nagyrészt fiatalok, élénkek és régi dolgokról mintha hallani sem akarnának.
Hiszen nem ismert ő itt senkit, – mégis érzi, hogy egy másik, egy új világ kelt itt életre azóta…
– Fel is út, – de bezzeg le is út! – gondolja Dániel. – Ti is, mind el fogtok tűnni innen…
Végre egy nagyon öreg ember elé vezetik. Úgy látszik azonban, már nem egészen épeszű. Össze-vissza hadar mindenfélét, – lehetetlen belőle kiokosodni.
Már alkonyodott s ő ki volt merűlve.
Idegesen ott hagyta az öreget. – Sétálni indúlt. Megszólított egy ácsorgó embert, vezesse őt a zsinagóga felé.
Vezetője, egy szakállas, lustálkodásra hajló ember egész úton fecsegett:
– Úgy látszik, Ön liberális ember uram, – mondá neki… – Úgy is van rendjén… Isten is liberális, ha ennyiféle embert eltűr a világon…
– Mi az Ön foglalkozása? – Bíró? – Úgy! – És sokat keres egy bíró, – folytatta azután.
– De íme a zsinagóga!… Be akar talán menni? – Megszerezhetem a kulcsot, ha tetszik… Nagyon sok szép régi kincs van benne…
Megborzongott… Nem kívánt bemenni. Kifizette tehát vezetőjét.
S az évszázados templom épp úgy állt ott, mint hajdanában. Nehéz téglafalai ódon méltósággal meredtek szembe a rohanó idővel. – Megingathatatlannak tűnt.
Dániel bíró pedig körülnézett. – Templomtornyok intettek felé minden oldalról a homályban… Ősi mutatóujjak!
Vajjon hány generációnak ütötték már el, hogy megint vége a napnak?
Ellenség közeledett, távolodott, generációk tűntek el s ők még ma is a tiszta ég felé meredve élik a napfényes őszt – s figyelik az alanti nyüzsgést…
S hogy vajjon figyeltek-e arra is?… Itt élt valaha egy fiatal leány… Kis termetű – s vöröses haja volt…
Későn este nyugtalanúl tért vissza szállodájába s nyugtalanúl töltötte az éjszakát… s ez éjjel mániakus szenvedéllyé nőtt meg benne az indulat, hogy meg kell találnia…
– Talán már nem is él! – ez zakatolt benne állandóan.
Reggel újra elment az öreghez. Megkérte hozzátartozóit, tolmácsolnák előtte pontosan kívánságát s azután magyarázzák el neki a választ… A Kerszka-utcában, ezelőtt harminc évvel volt egy öreg cipész…
Kiderült, hogy az öreg őt valóban ismerte… De nagy feneket kerített a dolognak s végül ő maga is belezavarodott… – Úgy látszik, olyan természetű ember, aki ha valamibe belefog, se vége, se hossza s a részleteket nem tudja megkülönböztetni a fődologtól… – Vagy az öregség teszi?
Már vagy egy óra óta hadar s Dániel lassan elvörösödik a türelmetlenségtől.
Mintha egy lim-lomos kosarat borítanának fel… Elhamvadt, elárvult, messzetűnt életek… Emberek bukkannak fel, akik vagy régen meghaltak azóta, vagy elszéledtek, – elsodorta őket az ide-oda hullámzó áradat.
Beszélt egy emberről, aki háromszor házasodott s összesen tizenkilenc gyereke született… azután egy asszonyról, akinek senkije sem volt már s bánatában kivándorolt Amerikába, – „olyan szegény, kedves, ősz, öreg asszonyka volt – és olyan jó volt szegényke…” – de a honvágy mégis csak visszahozta s a megérkezése napján meg is halt… Igen gyakran visszatért egy vörös emberre, akit rossz szívűnek mondott mindenki… Ez az ember, mikor elvált tőle a felesége – ott ült egész nap, mint egy kutya, az asszony háza-kapujában s egészen lesoványodott… – S folyton azt hajtogatta: hogy most már senkije sincs, aki majd annak idején segít neki meghalni – –
– – Dániel még három napig bolyongott a városban – s mindenkinél érdeklődött, akiről azt hitte, hogy megtudhat tőle valamit, – de hiába.
Ődöngött s azzal töltötte az időt, hogy az ismeretlen arcokat figyelte – s igyekezett velük többször is találkozni, hogy megsejtsen valamit az életükből s a távolból ismeretséget kössön velük. –
Délben, üzletekből sebtében hazaszaladó fiatalemberek… Biztosan anyjuk van otthon, aki már alig szól, akinek alakja lassan elhomályosúl: – az új generáció nagy életereje kiszorítja őt helyéről, ahonnan már úgyis elmenni készülődik…
S míly szomorú, mily reménytelen minden!
Arcokat lát: – az egyik olyan, mint a hóemberé: fehér és kifejezéstelen… Bogyó-szemek s alattuk az orr: mintha tréfából nyomták volna oda… Egy másik arcon meredt mosoly: a kövér és ostoba emberek örök gúnyorossága… Egy távoli reménytelen tekintet pedig mintha azt kérdezné tőle: mondd minek élek, minek állok itt?…
Kutyák csatlakoznak hozzá s kísérik útján… Némelyik ló bánatosan, hosszan ránéz…
Lám, – az állatok! – mennyire elfeledte őket! Azelőtt velük érzett! – szüksége volt meleg érdeklődésükre!… S az állatok szerették is! Mert sosem védekezett… – mert bizalommal volt irántuk… S ma már ennek is vége…
– Milyen finnyás vagy! Szegény apa a vasat is megette volna, – mondja egy gyászruhás hölgy egy gyermeknek elmenőben.
S ő ődöng és tűnődik… Néha felbukkan benne egy-egy kikristályodott szó…
Felnéz az ablakokba s elgondolja: – lám, itt is lehet születni, egy kis szobában, fenn a harmadik emeleten… S aki itt látja meg a napot, – nyilván sokáig azt hiszi, hogy ez a kis utca itt, az egész világ… S a távolból úgy gondol majd ide vissza, mint a legszentebb tájékára e földkerekségnek…
Megy… megy s néha megáll. Egy kertes villa kerítésén benéz: – egy félelmes, kopasz úr lármázó gyerekeket kerget… S azok, mint a madárcsapat szárnyra kelnek s ismét elülnek valahol…
A harmadik napon különös kalandja volt. Egy kis utcában járt s azon gondolkodott, hogy ebben a kis szobában képtelen aludni – jó volna talán átköltözni valahová… Ekkor egy világos arc villan meg előtte s Dániel szíve megdobban… Mintha hasonlítana!
Utána siet… Fiatal leány, alacsony termetű… S még a járása is! Eléje ér – s az arcába néz… A leány visszanéz rá s elmosolyodik.
Vajjon hasonlít-e hozzá valóban? – Bizonytalanságán vette csak észre, hogy voltaképen mily homályosan emlékezik reá…
Kicsi termet, – vöröses fényű, lágy hajtincsek a homlokán… Nagyon világos arc… – Ennyi az egész!
Könnyen lehet, hogy meg sem ismerné! – S mennyire megváltozhatott azóta!…
Egy kirakat ablakában sokáig a saját arcát tanulmányozta, – vajjon mennyi maradt még meg a régiből?…
Dél volt, mikor a Kerszka-utca közelében hirtelen megállott.
Az egyik kapun német írás: „itt szoba kiadó.”
Sokáig állt ott csodálkozásában… – Egészen az anyja írása!
Tárcájából elővesz egy régi levelet, – anyja utolsó levelét – s egyenkint összehasonlítja a betűket.
Szinte ugyanaz az öreges írás: tömzsi betűk, öreges cikornyák, – a hasonlóság meglepő. – Lassan tovább megy s még egyszer tűnődve visszanéz. Aztán a levelet olvasgatja.
„Nem teszek szemrehányást fiam… Az Isten majd csak megsegít téged… Én mindig csak azért imádkoztam, hogy valaha boldog, szabad és hatalmas ember légy…”
– Boldog és szabad ember? – gondolja most s mosolyog. S ha így volna is, – meddig tarthat egy ember boldogsága és szabadsága? – Szegény anyám, nyilván azt hitted, hogy én örökké élni fogok…
Aznap délután azonban mégiscsak szerencséje volt. – Végre sikerült néhány adatot megtudnia róluk, – egy embertől, aki annak idején, mint gyerek ismerte őket. Így – megtudta tőle, hogy az öreg cipész halála után a család elvándorolt innen, – egyik része Bécsbe költözött, ahol az öregnek egy leánya volt férjnél, a másik része máshová, – talán Sziléziába ment…
Megint sok ismeretlenről esett szó és egyszer említette azt a bizonyos vörös embert is.
Dániel aznap jobb hangulatban tért vissza szállodájába. Talán mégis csak sikerül… S mégsem kell visszatérnie!…
– Hogyan – ő erre gondol? Hogy talán vissza se tér?…
– De nem ám! – mondá sajátmagának szinte pajkosan s hamiskás mosollyal.
S ettől kezdve oly nyugalom és derű szállotta meg, mint már rég nem.
Hosszú idő után először szivarra gyújtott s az ablakfüggönyön át sokáig kinézett az éjszakába…
Mégis nyugtalanul aludt, reggel felé pedig különös álma volt.
Azt álmodta, hogy felment megnézni azt a bizonyos kiadó szobát… Belép: – s íme – egy homályos kis zúgban valóban az anyját találja. – Meg sem lepődik. – Bár a vonásai alig ismerhetők fel a homályban… – mégis észreveszi, hogy van benne valami idegenszerű is: amilyenek az emberek a halál után egy új életben szoktak lenni…
De görnyedt alakja még mindig oly melegen ismerős!
S ők beszélgetnek… Csendesen és szívélyesen – de nem meghitt dolgokról, – mert úgy viselkednek mind a ketten, mintha valaki más is jelen volna, aki előtt – egyetértőn, – mégsem akarnák elárulni, hogy milyen viszonyban vannak egymással…
– Ide menekültél előlem, szegény anyám, – kérdi tőle magában s képzeletében megindúltan dédelgeti ősz fejét…
– Hát oly rossz volt néked velem?… Jobb neked most ebben a nagy szegénységben?… Neked, ki oly nagyravágyó voltál?…
– Itt talán van egy másik fiad énhelyettem, – aki jobb mint én?…
S anyja oly csendes és elégedett, mint életében talán soha… Ő pedig ott áll vele szemben – s boldog… Úgy érzi, hogy nem akar többé elmenni innen…
Az anyja mosolyog és az ablak felé néz… Egyszerre lassan feléje fordúl s e pillanatban szeme megcsillan s tekintetük találkozik…
Szemeinek kísérteties, hideg fénye lelke fenekéig megrázza Dánielt, aki az iszonyattól dideregve felébred.
– Biztosan ő sem él már! – Egészen biztosan! – ezt dadogja, mialatt oly lázas nyugtalansággal öltözik, mintha üldöznék. – Érzi: hogy napjai s éjszakái: egyre nagyobb gyötrelem…
Kényszer kergeti, hogy megnézze a kiadó szobát. – Szinte szalad. – A kapú előtt egy pillantást vet az írásra s felmegy.
Egy idősebb, kövérkés asszony fogadja, – idegen, sosem látott arc.
S Dániel zavarában előadja, hogy őt ide utasították… A Kerszka-utcában harminc év előtt élt egy öreg cipész, – afelől szeretne érdeklődni…
Az asszony csodálkozik, – csóválja a fejét. – Hogy lehet az, hogy ide utasították? – Nagyon sajnálja, ők nem tudnak semmit.
Még ott áll néhány pillanatig s aztán udvariatlanul becsukja előtte az ajtót.
S Dániel tűnődik, mintha még valamit akart volna néki mondani.
S ekkor újból kinyílik az ajtó.
– Bizony, – néki csak most jut eszébe, hogy talán az apja tudna valamit a dologról…
S azzal bevezeti őt egy szobába, ahol az ablak mellett bebugyolálva egy nagyon öreg ember ül.
Dániel megismétli kérését s az asszony papír-tölcséren át beletrombitál az öreg fülébe.
Az aggastyán felfelé ráncolja homlokát, – gondolkodik és csóválja a fejét. – Nem, nem tud semmit.
– Nehéz már énnékem visszagondolni uram, – már nagyon rossz az én fejem, – mondja szívélyesen nézve Dánielre.
– Hogy van az, hogy maga nem ismeri, hiszen maga itt mindenkit ismert… – trombitálják a fülébe. – A papának zálogháza volt, – teszi hozzá magyarázva az asszony.
– Hát, – hiszen ismerni ismertem, – szó sincs róla: jó cipész volt!… igen – nagyon jó cipész volt… De meghalt…
– No igen, igen… tudom, – aztán kivándoroltak… De hogy hova? Sajnos, – én azt nem tudom… Azaz hogy az egyik lánya…
– Melyik? – kérdé Dániel szívszorongva.
– Melyik? – harsogja az asszony a fülébe.
– Én bizony nem tudom, melyik… Olyan alacsony!…
– Vöröses? – kiáltja Dániel.
– Igen – az! feleli az aggastyán. – Hozd csak ide az én irományaimat…
S avval az asszony kihúz egy fiókot és az aggastyán elé teszi. – Régi, porladó holmi – s az öreg sorra megnézi őket, minden rendben van-e még? S magyaráz:
– Ez egy erszény, ebben nagyon régi bankjegyek vannak… – Egyszer eltette magának és elfeledkezett róla… Aztán megtalálta… Persze a pénz már nem ért semmit…
– Ez egy nagyon finom, gyűrűs szivar a bécsi kiállításból… Emlékül tette el magának – s eddig nem volt lelke elszívni… Egyszer még majd csak rágyújt… Sajnos, – már biztosan elment az aromája…
– Érmek is vannak itt – ezeket még a porosz háborúban kapta…
– Ezek pedig itt okmányok… Hitel-levelek, – mi egymás… Meg lehet nézni: – egyik-másik még a céhek idejéből való, – rajta a pecsét is…
– S aztán – itt van egy régi notesz… No ez az!
– Stajerország, Pegau város… – lássa itt volt nekem egy vevőm… És ő alighanem ide mehetett, – mert még én adtam is neki egy levelet, mikor elment, hogy vigye el a vevőmnek, aki tartozott nekem… De aztán meg is fizette… – mert becsületes ember volt…
– Lássa, – Johann Huch, – így hívták az én vevőmet… Az mészáros volt… És gyapjút vett tőlem… De ennek már negyven éve!…
– Igen, az úgy hiszem, férjhez is ment… Egy vörös ember volt az ura, – de hogy hogyan hívták, – bizony én azt nem tudom… Csak azt tudom, hogy az rossz ember volt…
– De, – azt hiszem, elvált tőle… Igen, igen – mert hiszen egyedül ment.
– Jó kis asszonyka volt… – ismertem. De hát azt már igazán nem tudom, – lehet, hogy voltak gyerekei is… Talán voltak, talán nem voltak…
Dániel pedig lázasan sietett haza s még aznap elutazott.
*
Pegauban, úgy látszik, mindenki elfeledte.
Huch mészáros már régen eladta házát és elköltözött. – Utóda, aki valaha segéd volt nála, – egy szeplősképű, szemtelen tekintetű ember, az arcába nevetett Dánielnek s azt válaszolta néki, hogy ő ilyen dolgokkal nem igen foglalkozik ám… Ő húst vág – és ha az úrnak van valami nagyon jó tehene, – de az aztán tehén legyen az áldóját, – ő esetleg hajlandó olcsón megvenni… De csak akkor, ha az úr érti a szép szót és hagy magával alkudni…
Dániel tehát kocsmákban, a piacon érdeklődik tovább, – boltokban mindenfélét vásárol, hogy meg ne únják örökös kérdezősködéseit…
Mindez lassacskán mégis csak kimeríti. Hiszen eleget csodálkozik, hogy eddig is bírta. – A lábai most már kezdenek elnehezülni, az emberektől pedig megundorodik – s végül is apatikus közönybe merül.
Egy este a kocsmájában vacsorázik s látja, hogy az egyik asztalnál stájer öltözetben egy társaság ül… Érdeklődik, kik ezek s megtudja, hogy színészek, – ma itt énekes előadás lesz…
S néki, – noha borzong még a gondolatától is, hogy meg kellene őket hallgatnia, – még sincs ereje, hogy felálljon…
Kinn didergetős, őszi szél sivít, – hallani, amint faleveleket seper… – Az úton már alig jár valaki – nagy ritkán még nehéz csizmák koppanása hallik – s elvétve nyikorog egy-egy megrakott szekér az ablak alatt. –
S idebenn a sivár lámpa fényénél felnőtt emberek illegetik magukat néhány paraszt előtt… – A másik asztalnál pedig pénzes kupecek ülnek – s szemmel látható, a színészek mennyire óhajtanák tetszésüket megnyerni.
Dániel már délután óta itt ül. Kezdetben a tulajdonos fiát figyelte. – Ravasz, rosszindulatú, dologtalan kölyök lehet, – állapítja meg magában. – Sokat nevet, egyik lábáról a másikra áll, – lézeng s minduntalan odamegy a tükörhöz fésülködni. – Körülötte az egykedvűség…
– Mindenütt jó, de legjobb otthon, – mondja közben egy távozó utasnak.
S ide-oda jár, aztán kártyázik egy vasutassal, minden pillanatban rágyújt és gyakran a homlokára üt. – Nyílván: nem tudja, mit tegyen életerőivel: – hiszen duzzad, – még fiatal!… – S már megint itt az este: – elmegy tehát egy kicsit sétálni, – vagy valami lányokhoz… – – Most az egyik énekesnő körül legyeskedik. – Milyen jó, hogy ez nem az ő fia, – gondolja Dániel.
Vannak itt továbbá konyhában élő lények: – a tűzhely örökös füstjében terpeszkedők, kik az életüket hámozással töltik…
Egykedvű, lassú vándorlás ez! Unalom és nagy, nagy lassúság!…
Ülnek és sokat esznek… Néha pedig énekelnek…
S Dániel ott ül köztük, – összeszorított szemöldökkel, szigorún s úgy hallgatja trágár nótáikat, – a bíró hivatásos tárgyilagosságával.
– Úgy látszik, ez a világ mégis csak a kergék világa.
– Leülnek vigadni s azt sem tudják, minek örüljenek oly nagyon, – s összeütik tenyereiket, mint a bolondok…
– Néha már egész olyanok, mint valami leitatott, kótyagos madarak…
– S micsoda pocsolya! – Vajjon lehetséges-e, hogy néki valaha… Hogy ő kedvet talált volna ilyesmiben?…
– S még utódokat kívánjon az ember?… Szegény ártatlan gyermekeket, akiknek ezt a sok badarságot mind ki kell majd kóstolniok?…
– Hogy a céltalanság tovább tenyésszen?…
– S ebből a vérből… ebből az ő megátkozott véréből?…
– Vágyaink vannak, tehát céljaink is vannak, – de a természetnek semmi célja velünk… S a fejlődés is: csak véletlen játékossága!… – Ami pedig a logikát illeti… No, igen – tudjuk már… Ez a mi vigaszunk…
Felállott s menni készűlt.
E pillanatban az egyik énekesnő melléje perdült s mielőtt védekezhetett volna – a nyakába ugrott s egy csókot cuppantott arcára. –
Az asztalok felől nevetés hangzott. – A tulajdonos fia tapsolt.
S az öreg Dániel vörösen az undorodástól, nem tudta mit tevő legyen.
A kifestett, kövérkés dáma még egyre ott csüngött nyakán s az egész társaság hahotája közben lassan csókolgatta, – s „pubikám”-nak, „kincsem”-nek nevezte…
– No de végre is… Mi lesz kérem?… Hajlandó ön engemet már békében hagyni? – dadogta Dániel vérvörösen.
Aznap éjjel pedig már nem aludt semmit. – Derékfájása volt és ismét félelmek vettek erőt rajta. – Elhatározta, hogy hazautazik.
Még annak sem tudott már örülni, mikor reggel váratlan szerencse érte…
Gépiesen – már csak szokásból, – beszédbe elegyedett egy kofával, – s újra kezdte mondókáját, hogy ő voltaképen keres itt valakit, – egy rokonát, aki Krakkóból jött ide lakni, – családi ügy, – örökségféle… – Az illető egy alacsony termetű asszony…
A kofa homályosan emlékezett egy kis-termetű özvegyasszonyra, aki rövid ideig itt lakott a városban… Üzletet akart venni, – de aztán elment innen… Ha ugyan az az!… Azt hiszi, hogy Marienhof-falúba ment… Dehát ennek már legalább húsz-huszonkét esztendeje!… Persze ő nem kezeskedik, hogy ugyanarról beszél… Alacsony termet, – vöröses haj, – ez megfelelne… Talán három gyereke lehetett…
– És a legidősebb? – kérdé Dániel.
– Honnan tudjam én azt uram? – Menjen el abba a házba, ahol lakott… Itt nem messze lakott…
A régi lakásán már nem tudtak róla semmit.
– Lehet, hogy fölültet, – gondolta Dániel. – Hiszen vannak emberek, akiknek az ilyesmiben örömük telik… – Nem baj!
Másnap éjjeli két órakor mégis elutazott, – azzal az elhatározással, hogy ez az utolsó kísérlete… – Könnyen lehet, hogy az a krakkói öregember, – talán már az sem tudta, mit beszél…
– Hát, – eltűntek, – ők is! – nyomuk sem maradt… Most már biztos, hogy nem is él! – gondolta komoran.
Csak néhány állomást kellett vonaton mennie. – Onnan az út nyolc kilométer Marienhofig.
Miután kocsit nem kapott, – elindult az éjszakai hidegben gyalog.
Az út nagy fehérsége bántotta szemeit s mindúntalan könnyezett. – Borús gondolatokkal indúlt el, de aztán meglepően hamar megkönnyebbűlt.
A csillagok még sokáig hunyorogtak az égen, s ő, hogy ne kelljen az útat néznie – felnézett a csillagokba.
Derűs könnyűség öntötte el nemsokára s nem félt többé a fenyegető haláltól.
– Talán ott fenn majd találkozunk, – mormolta félhangosan.
S elgondolta, hogy nemsokára el kell majd mennie innen s itt kell hagynia fát, erdőt, rétet s gyermekkora hű csillagait – s e sötétes hajnalon ez nem okozott néki fájdalmat többé.
Arra gondolt, hogy vajjon hogyan is lesz? – Ha ő majd meghal: talán a semmiségbe távozik… Igen… De vajjon ez a semmiség hol van? Vajjon netán ezen a világon lesz-e, – fák, erdők, sziklák és csillagok között, – vagy ez mind csak kis világ, ahhoz képest, mely kívüle terpeszkedik?… Vagy talán a semmiség maga is csak itt volna, – ebben a rendszerben, – a csillagok világában, – és oly törvények uralma alatt, melyek a lelket elkeserítik?…
– Nem lehetne innen soha, soha többé kiszabadúlni, – gondolta és egy pillanatra megállott. – S ekkor érezte először életében, – mennyire szeretne már boldogan repülni!… E föld bilincseitől és törvényeitől elszabadúltan! – S a lázadás kesernyés lendülete csapott fel benne – s egy kissé ki is tárta karjait…
Aztán arra gondolt, hogy hiszen ő a pokolba is kerülhet innen… ahol majd fürge kis ördögök gyújtanak alája… S e tréfás gondolatra jó kedve támadt s el is mosolyodott…
Meg-megállott hallgatózni…
Hallgatva az ébredő madarak álmos csicsogását fészkükön – s tréfálkozva felkiáltott nékik valamit.
Lassan mendegélt, – nézelődött, szimatolt, fülelt.
Mintha baráti búcsút akarna venni a természettől – utolsó vidám és mohó lángolással.
Később valami lomha árnyékok indúltak meg a földeken: – a derengésben felhők jártak felette, oly nesztelenül, mint a tolvajok – s ő nevetett rajtuk s megfenyegette őket botjával.
– Ilyenkor titkokat lehet megtudni, – jutott eszébe egy cselédlány mondása gyerekkorából.
Egy távoli hegyoldalon még késői tűz piroslott.
Nemsokára pedig nehéz lépések közeledtek felé: – valaki elment mellette… s mikor fegyvere csörrent, – Dániel megrázkódott az érthetetlen gyönyörűségtől…
Legbuzgóbban pedig a csillagokat figyeli, e hű őrzőket – oly mondhatatlan vágyakozással, mint valaha gyerekkorában…
S már sötét-vöröses fénybe borúlt e gömbölyű világ, mikor utolsó stációként az éjszakában, egy kőszent állítá meg útján… Feje mögött a lángözön, karján az irgalmas Jézus… Kővé váltan, kérő, esengő mozdulattal állott ott szegény – s mily magánosan! Mintha már senki sem élne körülötte e kihalt föld tengerén, – csak ő, a néma jel: hogy itt élet volt valaha…
S amíg nézi, amíg barátkozik vele, – a világ mind jobban tárúl és szélesedik s nemsokára hangtalan csengetés közben kilép a nap.
Hiszen csodálatosan szép volt a vidék is! Itt is, ott is patak villan, – bársonyos lankák, lágy hullámú rétek fénylenek szemei előtt – s a magas fensíkok tiszta világa int a messzeségben.
Lassan ment felfelé, hogy ki ne merüljön, hogy elég ereje legyen ez üde, légies boldogsághoz…
Az út mellett, a dombocska tetején egy kocsma állt, – innen messzire lehetne látni!
Bement tehát – s egy öreg fa alá ült a kertben.
Sokáig ült ott magánosan, önfeledten, a messzeségbe nézve.
Már magasan járt a nap s melege megborzongatta: – ettől feleszmélt.
A kezeit dörzsöli és vár. A házban nem mozdul senki.
S ekkor egészen érthetetlenül régi szomorúsága vett erőt rajta: s ő ott pihent most elhagyottan, tompa fényű szemekkel, magába süppedve.
Egy kiváncsi tekintetű szolgáló-féle jött ki nemsokára a házból. – – Fecsegett s még azt is megkérdezte tőle, hogy hová igyekszik ezen a vidéken…
Ő nem felelt. Az emberek közelsége még jobban kimerítette.
Kinn az úton pedig ezalatt megélénkült a világ. Szekerek jöttek-mentek, – teheneket hajtottak arra nagy kiáltozással… Már néhány vendég meg is itta borát és sietve távozott.
Ekkor egy fiatal férfit látott a ház mögül a kertbe jönni, – vállán valami korpás zsák s az ujjai közt egy szalmaszálat forgat.
Lassan, féloldalt hajolva, nehézkes lépésekkel jön, ledobja a zsákot s megtörli homlokát. Aztán Dániel felé fordúl.
S e pillanatban Dániel egy irtózatos ütést érez a szívén és meredt tekintettel, lassan felemelkedik.
– Ki az? – akarná kiáltani rémületében…
A fiatal férfi pedig feléje jön s barátságosan megszólítja:
– Megizzad az ember, – mondja vidáman nevetve. – Hova igyekszik uraságod?
– Én?… én… ide… a szom-széd-ba… – dadogja Dániel s visszaesik székére. –
– Mi lett belőle! – Istenem!… az én fiamból, – susogja bólogatva.
A férfi is leűl a szomszéd asztalhoz.
– Lehetetlen! – Lehetetlen, – mormolja most Dániel félhangosan.
És sokáig, dermedten nézi. – Le kell hunynia a szemeit, mert szédül.
– Nem szabad feltűnést kelteni, – gondolja, – meg kell nyugodni!
S ekkor húnyt szemei előtt gyerekkorából egy furcsa kép szalad át.
Egy menyétkét lát, amint ide-oda szalad, furcsa, ismeretlen, finom hangokat hallatva, – fűszáltól-fűszálig menekül, – nyújtogatja finom kis nyakát, – meg van fogva szegény. – – S oly mély szánalmat érez most iránta, hogy majdnem elönti a könny.
Különös, – hogy erre sem gondolt még eddig soha.
S ott látja magát is, mint matrózruhás fiút, – lázas izgatottságában – mohón, – ujjongva…
S úgy megundorodik saját magától, hogy legszívesebben elátkozná egész életét…
De felzaklatott szíve lökései újból megszédítik. Fel kell nyitnia szemeit.
A fiatal férfi még ott űl és előrehajolva bámul maga elé.
A halántéka körül és a szájánál ismeretlen vonások. A homlok hajlása is más… S mégis, mintha ő maga, Dániel űlne ott, újjászületve, fiatalon.
Lehetetlen, – lehetetlen, hogy tévedjen! Hisz olyan lágyság önti el e pillanatban is a szívét… Hiszen türtőztetnie kell magát, hogy oda ne rohanjon és le ne boruljon előtte…
A fiatal férfi pedig újból megszólal:
– Eső lesz, – mondja Dánielnek – ma túlforró a nap! – Róza! Kiáltja aztán a szolgáló felé.
Tájszólásban beszélnek – s a hangja idegen… Nyers és fénytelen s a kiejtése nőies. – Dániel hallgatja s kissé megpihen ezalatt:
– Hátha mégis csak tévedett, – mondja magának… Hiszen oly betegesen izgatott ő már!… Ez a hang, – mégis csak, – egy idegen világ!…
És sokáig nézi, hallgatja őt – s minden szavát a lelke mélyéig meríti le, hogy hozza fel onnan elsülyedt ifjuságát.
De belül most dermedt csend honol.
– Talán… talán mégis csak… talán tévedett!… gondolja most és sóhajtani akarna…
De e pillanatban valaki éles hangon kiált feléjük a ház felől.
S a küszöbön egy idős asszony áll, hunyorgatva az erős napban.
Alacsony, száraz termet, kemény arc, sovány vállak, – szúrós, bizalmatlan tekintet…
Dániel most őt vizsgálja hosszan s nem talál benne semmi ismerőst.
Egy pillanatban találkozik is tekintetük, – de az asszony szeme-tükre hullámot nem vet.
Ősz fürtök csapódnak homlokára – s a száját most összeszorítja…
De íme: egyetlen haja-szála vöröses fénnyel ragyog a napban.
Ezt a hajszálat sokáig nézi Dániel. – S most már egészen biztos a dolgában.
Egy ideig még a szívéhez szorítja a kezét s aztán feláll.
Azonban: – szóváltást hall s ez megállítja.
Anya és fiú éppen pörölnek egymással. – A fiú lágy és tehetetlen… – alig tud mit felelni, – éppen mint ő maga.
– Neked mindig vannak kifogásaid, – hallja most az asszony hangját… Már látom, ha én nem leszek, ott fogsz felfordulni a szemétdombon…
– Ha ma eső lesz, – az a széna kinn rohad, – te meg itt ülsz… Talán kifáradtál attól a zsák liszttől… Lusta népsége!
S azzal eltünnek a ház mélyén. Belülről még hallik az asszony perlése, – aztán csend lesz megint…
Dániel pedig körülnéz. – A ház kőből épült… A kert nagy… Úgy látszik: jó módúak lehetnek… S mindenütt rend és tisztaság…
– S ő most megbontsa ezt a rendet?
– Mi volna itt, – ha ő most megszólalna! – s e gondolatra elönti a vér s nagy ellenkezések zúdulnak fel benne.
– Mit akar ez itt? – fogja mondani tekintetük…
– S miért is szóljon?… – Mikor ez úgyis egy teljesen idegen és ellenséges világ… Mikor ki tudja, – mit adott át a vér! – Hiszen érzi, – hogy talán ez a fiú – talán ez is azt szívta magába, – a lelke azt kapta örökségül, hogy őt gyűlölni kell… – Legjobb volna innen – most – mindjárt elmennie…
– Csupa ellenség! – mit keres ő még itt, e földön?…
Kimerülten néz szét maga körül s aztán újra feláll s mégis csak bemegy a házba.
Az ablakon csipkefüggönyök, – szelíd csend, – s az asszony ott áll egy nyitott szekrény előtt…
– Kérem, – kezdi ő, – valamit szeretnék Önnek mondani…
Az asszony nem fordul egészen feléje. – Úgy látszik, még mindig rosszkedvű.
– Beszélni?… Véle?… Mit akarhatnak véle beszélni?… – s bizalmatlanúl végigméri s tovább rakosgat.
A fiú is feláll s kissé gyanakodva nézi…
– Csak nem kéregetőnek tartják? – vagy talán ügyvédnek? – jut hirtelenül eszébe.
– Egy régi dologról óhajtanék beszélni Önnel… – családi ügy… – folytatta tompán.
– Családi ügy? – kérdi az asszony idegenkedve s még jobban csodálkozik. – Most már siet egy kicsit, – de még ott hagyja állani. – A fiatal férfi pedig sétál, s hol az anyjára, hol rá néz bizonytalanúl pislogva.
– Magános emberek, – gondolja most magában, – s a magány szívtelenekké tette őket… zsugoriak és rosszak…
– Tessék, – mi tetszik? – kérdi most az asszony hidegen s eléje áll.
S ő alázatos hangon kéri, – jönne ki vele a kertbe.
– A kertbe?… Minek a kertbe?… De hát mit kíván Ön tőlem tulajdonképpen?… Úgy látszik: izgatott lett. – Gyors lépésekkel megy előtte.
– Tessék?
Dániel most már mosolyog. Valami derűt küldtek valahonnan az istenek s ő teljesen nyugodt.
– Tessék egy kicsit leülni, – mondja szívélyesen.
Ez a hang, – úgy látszik, – valamelyest megnyugtatja az asszonyt, – bár szemei még fürkészőn rajta függenek.
S Dániel lassan kezdi: – Hogy ő ismerte az apját, az öreg cipészt s erre járván érdeklődni jött, hogyan megy sora?…
Az asszony tekintete e pár szóra hirtelenül felmelegszik. – És éppen az a puha, barátságos fény ragyog fel benne, amelyre, most, hogy nézi, oly jól emlékezik.
Íme, most már mosolyog is… – Üde, meleg mosoly: ez is mily ismerős!
– Igazán ismerte?… – No ez szép!… Igazán szép!… De hát hogyan jött Ön ide?… S honnan tudta meg, hogy itt vagyok… – A világ végén!…
– Hát, – elég messze van, – mondá Dániel… De a vidék igazán gyönyörű…
– Hiszen szép, – szó sincs róla… De mi már megszoktuk, – felelte és sóhajtva elhallgatott. – Talán túrista-útra tetszett errefelé jönni – ugye-e bár?… Erre sok túrista jár ám, de persze nyáron…
– Nem vagyok turista, – nem is azért jöttem, – kezdte ő, de elakadt… – S vajjon mért költözött ide, – ilyen messzire a régi világtól? – ha szabad tudnom… – folytatta aztán elterelőn.
– Hát Istenem! – Nagy sora van annak! – válaszolta s újból sóhajtott… Az ember küzd… és bizony a végin meg is únja azt a sok embert… – – Szóval Ön ismerte az én szegény apámat?… De hát, hogy van az, hogy én sohasem láttam Önt, – folytatta aztán ismét bizonyos nyugtalansággal… – És – látott uraságod engem valaha?…
– Igen, – mondá Dániel.
– Ugy?… Hiszen az lehet is… Én már – az igaz – nem jól emlékezem… Elromlik az ember feje a sok gondtól… És bizony az idő is ide s tova eltelik…
– Csak azt nem értem, – mondta aztán derűltebben, – hogy Ön ekkora fáradtságot vett magának… – Ez igazán szép Öntől… Lám, az idegenek sokszor barátságosabbak, mint a rokonok… – Nem is hittem volna, hogy valaki még ennyit fárad én értem… folytatta kissé kesernyésen… – De hát miért is tetszett tenni?
– Ön tehát nem érintkezik a rokonaival? – kérdezte Dániel.
– Nem, – felelte energikusan, – elég volt!… Rossz emberek mind – és meg is csaltak…
– A nővére is?
– Ő – talán nem, – de a férje… – De bocsásson meg, én még mindig azon töröm a fejemet… hogy hogyan lehet az?… Hogy Ön igazán oly kedves irányomban… és itt, a világ végén felkeres… – Hadd kínálom meg legalább valamivel… – És gyalog jött?… – remélem most aztán itt marad nálunk egy pár napig… – Mi ugyan oly szerényen vagyunk… – s ez utolsó szavaknál ismét meggondolás és gyanú ébredt a szeme mélyén…
– Ó szó sincs róla, – szó sincs róla!… – én mindjárt vissza is fordulok…
– De valamit csak eszik… – s felállott. – Dániel azonban megfogta a kezét.
– Nem, kérem, – maradjon!… Jobb lesz, ha kihasználjuk ezt a kis időt… – Inkább beszélgessünk egymással szép nyugodtan, – kérlelte most már kibuggyanó melegséggel. – – Mert ki tudja, – találkozunk-e megint… Hiszen mi már bizony mind a ketten… bizony…
– Mondja már ki uram, – nem szégyen, – öregek vagyunk, – szólt és nevetett. – Ön még talán nem is annyira, – folytatta elkomolyodó szemmel nézve Dánielt, – mégis, – férfi az más!… De ha egy asszony már ennyi idős!… Tudja-e uram, hogy én már közel vagyok az ötvenhez… Meg a sok gond is elvett néhány évet…
– És hogy lehet az, hogy rám ismert?…
– A haja színéről…
– Úgy?… – pedig azt hittem, egészen ősz vagyok… – És mondja meg már kérem, ki igazította Önt útba… Mert, hogy ide feltalált – ezt csodálom legjobban…
– Én erre utaztam, tetszik tudni… Hivatalos ügyben… Egy örökség!… És a címét már régen tudtam Krakkóból…
– Úgy?… – És a nővérem iránt is tetszett érdeklődni?
– Nem, – felelte Dániel.
– Csak irántam?… Hát hova írjam ezt?… Mily kedves Ön, – igazán!… – Talán bizony tetszettem Önnek valaha? – kérdezte nevetve. – Hiszen én nem is voltam éppen csúnya… azt nem lehet mondani… De hogy mi lett belőlem?! – Sajnos!… –
Az utolsó szavaknál Dániel kezei már remegtek s el is sáppadt…
Ámde egy belső hang most is azt parancsolta: nem!
S rögtön utána képzeletében látta az asszonyt, amint halálos döbbenettel arcán szalad be a házba – iszonyodva, mint aki valami nagy betegséget hord magában – s erről felvilágosítják…
Elhallgatott tehát.
Az asszony pedig kedvet kapott emlékezni és beszél…
– Ha Ön uram, ismerte az apámat, – kezdi az apjával… Aztán a nővérét említi – majd néhány rokonát… – nem tudja, ismerte-e azokat is?… – És ismét távoli sorsok merülnek fel a messzeségből.
– És a férje, – kockáztatja meg a kérdést Dániel.
– Ó – a férjem! – feleli és sóhajt. – Azt sem tudom mi van a szegénnyel…
– Úgy hallom, hogy vörös hajú volt… – Vagy tévedek?…
– Hogy ön milyen jól tud mindent!…
– És… én úgy értesültem… – már bocsásson meg… hogy ő nagyon emésztette magát, mikor Kegyed elvált tőle…
Az asszony azonban e szavaknál elkomolyodott. – Összehúzta szemöldeit és megvillant benne a régi gyanakvás.
– Ne haragudjék rám asszonyom, – mondja most Dániel… És legyen egész nyugodt kérem… – Én nem a mások ügyében vagyok itt!… Sajnálom is, hogy ezt érintettem…
– Ó – nem baj! – nem baj az… – felelte homlokára téve kezét. – Hiszen nem titok!… Hallottak erről sokan… – Ha ugyan emlékszik még valaki az ilyesmire…
– Én nem tudtam szeretni, – folytatta kis idő után elgondolkodva, de szomorúság nélkül…
– Hát kit tudott szeretni? – kérdi most Dániel könnyedén és mosolyogva.
Maga is csodálkozik, mennyire elégedett – s mily jól érzi magát itt!… Mint aki hosszú tévelygés után végre hazaérkezik.
– Nos, – hát kit szeretett, ha szabad kérdenem?… Vagy nem mondhatja meg?…
– De uram, – hát honnan tudjam én azt ma már! – Régi dolgok ezek s az ember lassan mindent elfelejt… Talán még azt is, hogy valaha fiatal volt… De ön itt kiveszi a legnagyobb titkaimat, – mondá nevetve – s én még a nevét sem tudom… És hogy hová való?… Semmit sem tudok!
– Én?… Én?… – dadogta most s felállott.
Még csak néhány szívlökést kellett legyőznie. Felzaklatott szervezete aztán megnyugodott s ő visszaesett ismét abba a tompa szomorúságba, mely lelkének hazája volt.
– És… és hány gyermeke van Önnek, – kérdezte még maga elé meredve.
– Ez a fiam van – és két leányom Grazban… Az egyik egy tanító felesége… a másik szegény… az bizony nyomorék és most egy kicsit náluk van vendégségben…
– Ez egy idegen világ! – sóhajtja Dániel s érzi, hogy nem mond most magának igazat. Mert fel-felszakad ám a mélyből az a sugallat is, hogy bizony, most már nem igen kellene innen tovább menni, – hanem itt kellene szépen maradni ezen a szép vidéken – s itt tölteni el ezt a pár napot – a halálig.
De mégsem így tett. Nehezen szedelőzködött és elbúcsúzott az asszonytól. S mikor fia kijött a kertbe, hogy elköszönjön tőle, – ő eléje állott és némán, forrón sokáig rázta annak két kezét… S oly izzón nézett szemébe, – mintha égő, száraz tekintetével, a lelke legmélyét akarná megszólítani…
Talán e tekintettel mondani is akart valamit… Valamit örök búcsúképpen – tanácsképpen az örökkévalóságig… – Ki tudja? Ők csak annyit láttak, hogy ajkai némán remegnek…
De azt ők is, – az anya és fia is érezték, hogy valami titokzatosság leng alakja körül… – mert, mintha nem akarták volna még elengedni, – karjuk még néhány pillanatig kitárúlt a távozó után…
Meglepve, zavartan – s felindúlva kísérték eltűnő alakját – s ő érezte, hogy háta mögött mint a derengés: mozdúl meg bennök a sejtelem…
Ő jól érezte ezt és ment az úton lehajtott fejjel s nem nézett vissza többé. Mint aki nem emlékezik múltjából semmire már, oly tiszta volt szíve s oly megbékélt – s mint aki jóvátett ma mindent, amiért eddig életét hibáztatnia kellett.
Csak későn délután lett újra nyugtalan… Apró aggodalmak pattantak fel benne… – s a szíve ismét reszketni kezdett a szenvedés indulataitól.
– Ez egy idegen világ! – susogta most magának megnyugtatásúl, – de nem tudott többé megkönnyebbűlni.
Valami egyre nyomasztotta s könnyeket tolt ki beesett, fénytelen szeme gödreiből…
S mégis: – egyre jobban távolodott e vidékről, hogy visszatérjen abba az ismerős világba, ahol Júdásnak nevezték nemrég s becsapták előtte az ajtót.
Öregség
Kinn zúgott, őrjöngött az éjszakai szél.
A hálószoba némaságában pedig alig rebbent egy-egy sóhajtás.
Úgy látszik, egy ideig ki-ki azon tűnődött, hogy kitalálja, mi kopog, zúg, recseg oly irtózatosan? Mintha őrültek járnának odakinn.
Először is: valami ponyvafélét dagaszt meg egyre-másra s aztán odavágja a falhoz. De mi lehet az? Odakünn semmi ponyva nincs és mért csak ötpercenként? A tetőn is nagyokat kattan, még le találja vinni a cserepet. Az előbb meg pottyanást lehetett hallani, mintha tócsák volnának az udvaron.
– Te keserű isten! – határozta el magában végűl is az öreg úr és irtózatosat rugott az ágyon. – Hogy mér’ ne lehessen itt rendesen élni… ezen a koszos világon… ezt a koszos pár évet… – gondolta tovább és irgalmatlan keserűségében majd hogy nem sírva nem fakadt.
– Hogy szuszognak… ezek a… ezek a disznók…! – folytatta magában az istenkáromlást.
A disznók pedig valóban már szuszogtak a félelemtől. Vagyis: elsősorban felesége: „a szegény méltóságos asszony” – ahogy magát nagyon ritkán, bágyadt kedvteléssel nevezni szokta. – Ő most ébren figyelt, – várta a robbanást s a szíve nagy lökésekkel már előre védekezett. Az éji mécs játékait nézte meredt figyelemmel, majd fölfelé aggódott, mintha onnan lesné, mikor esik már valami láda a fejére.
S Bobi: a kutya, ő is szuszogott. Úgy összekuporodott az ágy sarkában, mintha már élni is röstelne szerénységében, néha vad reszketések fogták el: ilyenkor nyilván a rugást várta – s ami még iszonyúbb: az utána zúduló sötét szó-zuhatagot, melyet az öreg állat már megszokott: hosszú szemlehúnyással kiállani…
S végül Leontin.
Hogy őt mi szél hozta erre? S hogy minek is van ő megint itt? Bolond fejével?
– Irgalmazz uram! – Milyen nehéz ez az élet, – gondolja ő is – és majdnem elkeseredik. De rögtön valami vad újjongás is szalad végig az erein… Hogy hiszen ő el is mehet innen… Amikor akar… Akár holnap!
– Ó mily jó, hogy ő nincs ideláncolva… S képzelete egy ideig akörül ténfereg, hogy hát mi volna, ha őt valaki most ideláncolná? Ebbe a pokolba?… S boldog kétségbeeséssel verdesi vánkosát, mintha láncait csörgetné magának.
– El innen, el! Holnap – határozza el magát végre-valahára, beszüntetvén a játékot s most már türelmetlen szorongással várta, mikor hajnalodik.
S hogy mégis kedve van minden évben átélni egy-egy ilyen éjszakát? Nem mindig elhatározta-e újra meg újra, eddig, hogy soha többé? S ha éhen hal sem jön ide még egyszer?
S mégis: minden évben megjelenik alázatos, illatos levele, amelyet az öreg úr mindig megszagol s mindig újra undorodva lök el…
– Jön megint telifalni magát! – dörmögi ilyenkor.
S az öreg házastársak közt megindul az ősrégi vita egy új szakasza… S végül is a sápadt Leontin egy nap mégiscsak benyit „segíteni a háznál”. „Kicsit szórakozni s jobb levegőt szívni”, ahogy viszont ő a maga ismerősei előtt mentegeti örök vándorlásait, röptét a gazdagabb rokoni tájakon.
– Szegény vándormadár… – nyit be az öreg úr szobájába s elhamvadt ifjúsága minden báját felidézné, csakhogy mosolyra derítse, de hiába! S hiába a sok alázat is, a sok „kisztihand” s hiába tűri oly megadó szívvel a kemény szolgaságot, nem lágyul itt meg senki szíve az ő nehéz sorsán, keserű helyzetén.
Hogy zúg, no lám a szél is! S idebenn micsoda némaság… Még megfordulni sem mer az ember fektében. S mi volna, ha ő most hangosan el kezdene nevetni? Miért ne tenné? Kik ezek neki, kik ezek?… Mert pár napig enni adnak és nagy nehezen eltűrik?
Talán még ki is dobná, – ki a fergetegbe! Képes rá, már hogyne volna képes!
A hálómécs szomorun pislogott a virrasztók feje felett s egy pillanatban majdnem elaludt. Kritikus és veszélyes percek következtek. A lámpabélen egyszerre rőtt lángtűk kezdtek bizonyos bohókás szabályossággal ki és be ugrálni, mintha gyors és ügyes ujjak himző-tűi volnának… aztán sustorogva füstszallagokat fúvott magából, melyek bodorodva, játékosan emelkedtek a menyezetig… Végül is sziszegni, pattogni kezdett az egész kis vadállat.
Szinte egyszerre mozdult meg mindenki.
– Jézusom, elfelejtettem olajat tenni – dobbant az asszony szíve. Lázasan kezdett gondolkozni. Lássuk csak: mit csinált ő ma este…
– Nem! nem! Hála istennek, mégiscsak tett ő olajat is… vagy az tegnap volt?… Nem, hiszen még a padlót is meg kellett törülni utána… Vagy az is tegnap volt?… Nem, hiszen még a hátát is fájlalta…
– Hála isten! – könnyebbült meg, – de rögtön utána megint elborult az elméje. Csipkefüggönyeit féltette nagyon a füsttől, majd az ura asztmája kezdte gyötörni képzeletét…
– Jaj, nekem ha még evvel is elkezdi – gondolta megint s a gerincén szaladt át a borzalom.
De máris nagyon megharagudott magára.
– Hogy micsoda kényesség ez már megint? Hogy ő már sosem fog tudni beletörődni abba, ami van?… Hogy ő mindig csak azt várja, hogy úgy bánjanak vele, mint valamikor otthon, régen? S rögtön meg is eredtek a könnyei. Ott sírt hangtalanul jó ideig.
Az öreg úr pedig félig a hasán fekve, egyik szemét párnájába nyomva feküdt s csak a másik szemével nézte éber, komoly és veszélyes figyelemmel a lámpa felé.
Hosszú pillanatok teltek el így.
Végül is az idegek feszültsége magától engedett. Szinte hangtalan sóhaj szakadt át a szobán.
De a lámpa csak újra kezdte.
Pedig az asszony nehezen bírta már az alázkodást. Eddig is talán csak az idegen előtt való jelenetek kínzó szégyene tartotta vissza minden mozdulástól. Most azonban összeszedte magát s előbb köhécselt, aztán felült mégiscsak az ágyon.
Kinn éppen csendesség volt s Leontin e pillanatban éppen elaludt. Arca ellágyult, vonásai megenyhültek s valami gyermeki báj ragyogott a feje felett késői gloriaként. Ha valaki így látja, talán még meg is szeretheti a szegényt. (Húnyt pillái egy parányi résén kicsillant szeme-fehére.) E mozdulatra azonban felriadt, vonásai összekúszálódtak s zavarában ő is felűlt hirtelenűl, s micsoda rémület volt az öreg pár ágya felé pislantania, – hát még mikor észrevette, hogy az öregasszony is éppen őt nézi az ágyból. Csakhogy e tekintetben nem volt többé semmi szemrehányó. Mély és emésztő bánat égett benne, egy elviselhetetlen szenvedély izzó szomorusága. Ültek, vártak s megint nem történt semmi, csak a lámpa bolondult tovább s kivülről hallatszott egy csattanás: a fergeteg letépett egy zsindelyt s a földhöz vágta minden erejével.
– Huh! – borzongott Leontin s úgy érezte, mintha a csontjai közt szaladna. Épp oly szörnyű, mint egy férfi, – gondolta utóbb – s újra megborzongott.
– Huh, hogy süvít – s úgy beburkolózott, nem törődve mozdulatai zajával, mintha az északi sarkon bolygott volna mindezideig.
Valóban förtelmes idő volt odakinn. Huhogva, alattomosan csapott le többször egymás után, hallgatózott s aztán nyíva átszaladt a kulcslyukakon.
Már a függönyök is megmozdultak tétova ingással, mintha erőtlen szellemkezek nyultak volna hozzájuk.
Nem történt ugyan semmi s az asszony mégis egyre izgatottabb lett valamitől. Úgy vélte: érzi, mi lappang a férje hallgatása mögött. Játszik velök és a saját türelmével. A tirannusnak jól esik türtözködnie – várni, hogy egyre több oka legyen a kitörésre… S addig is reszketésben tartania mindenkit. S a gyülölet kiült sápadt, megviselt arcára, idegei lázongtak, – nem bírta tovább rabszolgaságát, harcra készülődött.
A szél pedig sivított egyre tovább. S értelmetlen jajveszékelése, oly közömbös, mint valami túlvilági panasz. Mintha az őrültek meg a halottak kezdenének el hadarva panaszkodni s olyasmiről, ami réges régen nem is fáj nekik.
Újra meg újra feltámadt benne lelkének régi nagy magánya s átölelte őt. S ettől az öleléstől végképpen elbágyadt. Erőtlennek érezte inait s mozdulni sem lett volna képes. Merengett. Hogy milyen jó is volna már megpihenni, meghalni.
– Mért nem megy el ő el valahová, öreg napjaira, mért nem búvik el, mint a beteg állat… mért kínozza itt magát semmiért?
A férjére nézett. Az most lehunyta másik nagy szemehéját is, álmot tettetett. S ha reggel megkérdezné, aludt-e, – biztosan azt felelné, hogy nem, – még ha aludt volna is – csak őt okolhassa, terhelhesse, gyötörje.
– Mért kínlódik itt vele? – Mért nem dög…! – s a szó csengve kettétört benne s ezerféle csengés visszhangzott utána arcát pedig elborította a vér. Szerencsére rögtön képek jelentek meg képzeletében s ő kapott utánuk. Holnapi vendégei bókoltak szemei előtt s ő ismét érezte a régi ambiciózus szorongást: a gondos háziasszonyokét s ettől kissé megnyugodott.
Egy pillanatban azonban megdobbant a szíve. Az öreg ember hirtelenül, váratlanul felült. Borúsan villant feléje szeme, de nem szólt. Szeszélyes gyorsasággal hányta le magáról dunnáját, aztán izgatottan, négykézláb mászott ki az ágyból. Szinte szaladt a lámpa felé. Leontin, aki ismét elszunnyadt, ismét felriadt s a kutya-lelkéből is felszakadt egy könnyű nyögés. Az öregúr pedig hangtalanul bibelődött a lámpával, aztán szinte szaladt vissza az ágya felé. Azonban hirtelen felbődült.
– Mi bajod? – kérdezte sápadtan az asszony.
A férfi nem felelt, csak fellökött egy karszéket dühében. A lába nagy ujját nyomogatta utóbb. Nyilván beleütötte a karszék lábába.
Sétálni kezdett, majd szuszogva leült s a lábait nézegette.
– Megint dagadnak – szólt végre fojtott hangon.
– A lábaid? – kérdezte az asszony.
Az óra hármat ütött.
Az ember nem felelt. Sóhajtott egyet s lassan visszament ágyába.
Közben a szél odakünn orkánná nőhetett meg. Most már mintha maga a szoba is nyugtalankodni kezdene, furcsa módon megélénkült benne minden. A mennyezetről mészdarabkák hullottak alá s a bútorok meg-megroppantak. Hallani lehetett, mint rázza a verenda üvegfalait s azután néhány gyors, tompa ütés, utána üvegcsörömpölés vált hallhatóvá. Nyilván kitépte a verenda egyik ablakát. Eszelősen süvöltve tologatta a könnyű bútorokat – aztán – még egy puffanás és csönd következett. Az asszony tudta, melyik cserepét döntötte fel.
S a házban senki sem mozdult. A férfi, mintha apathiába esett volna, mindezt elhárítva magától hunyta le szemeit, éppen mint Bobi súlyos pillanataiban. Az asszony pedig nem bírta már tovább.
– Ő menjen ki talán? – Megszólalt:
– A szél betört egy ablakot, mondta halkan.
A férfi megint nem felelt, csak a fejét húzta egyre beljebb.
– A szél betört egy ablakot, nem hallod? – kérdezte újból izgatottan.
– Hát aztán? felelte a másik lomhán, halálos fáradtsággal, mint aki nem bánja, ha rászakad a ház is.
– Majd én kimegyek – szólalt meg hirtelen Leontin, de rögtön megbánta és elhallgatott.
– Minek menjen ki… Holnap elmegy és vége! Soha többé!…
A pár most már némán feküdt ágyában s úgy látszik, mindketten ugyanarra gondoltak. Hatalmába vette őket egy régi, kimondhatatlan szomorúság.
A bánatnak nem volt közvetlen oka, se tárgya. A gondolatok most már kúszán és kimerülten röpdöstek agyukban, de a lélek mélyén ott kuporgott a rém, mely mindent feketére festett. Életük izgalmait mérlegelték csekély örömeivel szemben, majd megjelent előttük egyetlen holt fiuk képe. Egyik sem gondolt már bánkódva reá, inkább felüdült látásán s mégis, e látomás mögött nyílt meg a semmiség: Mert mi van nagyobb reménytelenség, mint utód nélkül elpusztulni?
Az asszony mosolygott. Régi reménységei jutottak eszébe. Hogy milyen jó lesz majd minden! Két öreg, mi kell majd nekik? Szép csendesen fognak éldegélni, a maguk házában, gond nélkül, bánat nélkül… Vége lesz a hajszának, a kuporgatásnak s addigra majd csak megunja az asszonyokat is… Vendégek járnak majd hozzájuk – fiatal házasok – s ők boldog emberek lesznek végre…
S most minden itt van. S ő érzi, ha minden jó volna is: neki már ehez a békességhez nincs ereje. Minden elfogyott.
S meghalni? – mégsem akar. Hogy van, hogy nem tud megválni attól, amit nem szeret?
Sokáig gondolkodott még mindeféléről, aztán tagjait átjárta valamiféle, isten tudja honnan felbukkanó életöröm. Didergett s utána majdnem elaludt.
Ehelyett azonban egy pillanat mulva rémülten ugrott fel s kétségbeesve kiáltotta:
– Pista, – a libák!…
Valóban: a garázda fütyülésbe, most már ijedt gágogás vegyült.
S e szóra olyasmi történt, amire nem voltak elkészülve. Az ember leszállt és sebesen, komor arccal öltözködni kezdett. Az éjjeli lámpa fényénél arca még megtörtebbnek, még örömtelenebbnek tünt, mint nappal. Leontin is felemelkedett.
– Pista bácsi, – maradjon, majd én kimegyek, – szólt.
– Hadd csak, – felelte a férfi tompán és kimerülten.
Az asszony nem tudta, mire vélje a dolgot. Csak nem megy el megint hazulról a vén bolond. Egyszer már megtette.
Kémkedve nézte a veszkődő öreg embert s látnia kellett, hogy csak hebehurgyán csapja magára a ruhát. Mégiscsak, kimegy rendet csinálni. Ahogy erről megbizonyosodott, rögtön melegség csapta meg a szívét. Ő is leszállt s ezt látva Leontin sem maradhatott nyugton.
– Mit csináltok? – kérdezte nyersen az öreg.
– Még megbotlasz odakinn, – felelte az asszony meghatottan.
– Egész karaván, – dörmögött az ember – de indulat nélkül…
– Lám, – gondolta az asszony – s a szíve mélyéből szakadt az a tekintet, amellyel most nézett reá.
– Szegény öreg ember, – gondolta – amint duzzadt, álmatlan arcába nézett.
– Lám, lám, lám… – felsegítette felsőkabátját s közben egy kicsit át is ölelte.
– No Leontin, – neked sem pihenés nálunk… De hát ez így van… – mondá reszignáltan, bár már jobb kedvvel.
– Ugyan Bertus néni…
Mind lementek az udvarra, csak Bobi nem. Farkával verdesett, de nem mutatott kedvet a kirándulásra.
Az ember elől ment és zseblámpával világított nekik. Kinn mintha bolondok gazdálkodtak volna. A folyosón semmi sem maradt a helyén. Egy apró cserép menekült meg mindössze, felborult ugyan, de nem tört el. No nem baj.
A libák hangos gágogással fogadták őket az udvaron s szárnyaikat próbálták a szélben, de nem voltak nyugtalanok. A gúnár nyugodtan sétált, majd a nyakát nyújtogatta sziszegve feléjük. Alig akartak az ólba visszamenni.
– Jó lesz mindent egymás tetejére rakni – mondta Leontin s nagyon igyekezett, hogy hasznát lássák.
Az ólajtókat bereteszelték. – Megnézték a kaput is jól, zárva van-e?… Amit lehetett, bevitték kamrába, padlás-lépcső alá… S az asszony már a cserepein kezdett gondolkodni.
– Hagyd, majd holnap, – döntött a férfi. – Már rég berakhattad volna… Minek még itt ez a fonnyadt gaz?…
A szél azonban hamar kimerítette őket: A férfi nehezen lihegett. Félni kellett, hogy megárt neki ez a kirándulás. – Már befelé indultak, mikor az asszonynak eszébe jutott:
– Mégis hallatlan, hogy ettől akár felfordulhat minden.
– Némely ember úgy alszik, mint az ágyú – toldotta meg Leontin.
– Az ám a lusta disznó – döntött az ember s máris mérges erővel rázta meg a házmester ajtaját. Egy kúszált fej jelent meg a sötét ablakban.
– Magától akár elvihetnek minket, – kiáltotta az asszony s hangjából kiérzett a férjével való egyetértés önérzete. – Nem hallja, milyen szél van!
A házmester motyogott valamit, hogy majd utána néz, a társaság pedig bement a házba.
Az asszony beszédesebb lett. Megkérdezte, nem innának-e valamit, nem fáztak-e át. Megdörgölte az ura hátát s aztán megint lefeküdtek. Leontin borzongva burkolózott takarójába s gyorsan elaludt. Az asszony pedig a megelégedettség ritka pillanatait élte: Leontin előtt szinte megmentve érezte háziasszonyi tekintélyét s örült, hogy némi nyilvánossága volt szerencsés perceinek.
– Szegény! – gondolta Leontin felé pillantva s talán most először életében próbált foglalkozni egy másik lény sorsával.
S az ura! – Lám, így van ez rendjén! Így kellett volna ennek mindig lenni! – S nagyot sóhajtott.
Melegebb és barátságosabb képek vonultak el lelke elfakult tükrén… A holnapi ebédről is gondolkodott, vendégeiről… Velük beszélgetett s némelyiknek arca most szimpatikusnak tünt… S már közel volt hozzá, hogy végre ő is elaludjék.
Ekkor az ura megmozdult.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte nyugodt jóindulattal.
Egy tompa fojtott hang felelt.
– A fene egyen meg téged, – mondta az ura szinte nyugodtan s oly tárgyilagos hanghordozással, mintha valamit bizonyítani akarna.
Az asszonyt pedig oly váratlanul érte ez a bizonyíték, hogy szinte elájult belé. De rögtön utána mosolyogni kezdett s e mosollyal kinevette egész gyermekes, bizakodó életét. Lám ő már öreg s még mindig milyen ostoba! Hát azt hitte, hogy egy kis békesség van. Hogy ő csak nem tud gyanakodni! Nem látta-e, hogy az ura megint csak játszik vele?… Békesség volt… egy percig… de csakis az ő szívében s íme megint minden felborult. Nem ért ő már e világon semmihez.
– Mi bajod már megint? – kérdezte rekedten.
– Hát nem jobb volna nekem, ha te már végre is meghalnál? – szólt férje még épp oly tárgyilagosan, de hangját már megrezegtette az indulat.
Leontin halk kiáltással ébredt.
– Bocsánat, – hebegte, de nem válaszolt neki senki.
– Mit kell itt nekem liba… Mit kell itt nekem ez a háztartás… ez a nyomoruság… – folytatta tompán. – Nem úgy élhetnék mint egy kiskirály?… Elmennék panzióba… vagy akárhova… Mindegy, hogy hova… Kell nekem ez a lótás-futás?… Egy asszony, akinek még most is a rongyán jár az esze…
Felkelt az ágyból, mert elfulladt az indulattól.
S az asszony tekintete – már megszokásból – aggódva figyelte az asztmatikus sétáját. Aztán bizonytalan rebbenéssel járt körűl a szobában s megakadt kettejük fiatalkori arcképén.
S nézte, nézte azt a szép, kevély, fiatal hölgyet s mintha tőle várna segítséget, tanácsot… Ő volt-e vajjon, ó istenem, ő volt-e az a szép, kevély, fiatal hölgy, akivel ma így lehet bánni?…
– Nincs lélegzetem, nincs! – hörögte a másik. – Mert itt is öten… négyen döglenek!… Nincs itt még egy rendes döglő-helyem sem… Még egy szobám sincs!… Mars!
– Belerugott a kutyába s kinyitva az ajtót, kidobta. Az öreg állat panaszosan vonított és kaparta az ajtót. Az asszony eltorzult szájjal nézett utána:
– Tüdőgyulladást kap… ma fürdettük… Fúj a szél!… – nyöszörögte beteges gyengeséggel.
– Kell nekem kutya… Fürdetni! Mi kell nekem? Dögök? Egy kuckó kell, ahol megfulladok… Ledőlt egy karszékbe s valóban fulladozva kapkodott levegő után.
Leontin felállott. Megértette, ami reá vonatkozik s szerényen megszólalt:
– Bertus néni, hová mehetnék aludni?…
– Hova akarsz most menni fiam, – felelte az asszony halkan. – A többi szoba hideg… Nincs is ágyam több felhúzva.
– Az nem baj néni… holnapig jó lesz akármi – s ez utolsó szavakban rejlett a megalázkodások minden elégtétele.
– Maradj csak, – mondta kínlódva az asszony.
– Mit maradj csak, hörögte a férfi, – mit maradj csak, te marha… Mit maradj csak… nem látod, hogy fulladok… – S aztán szinte becézve tette hozzá az indulat énekével: – Menj Leontinka, menj… bocsáss meg… akárhová… másik szobába…
Leontinnak ötlete támadt:
– Ugy-e Bertus néni, a fürdőszobát ma fűtőtték?
– Igen, a Bobinak…
– Lefekszem ott a pamlagra, még az ágyneműt is beviszem… Nagyon jó lesz… Csak ne aggódjék Bertus néni…
S a szoba nemsokára elcsöndesedett. Leontin egy pillanat alatt elaludt a fürdőszobában. Tejüvegje már világosodott s a lány behunyt szemei parányi nyílásán már a hajnal fénye csillant.
A hálószoba leeresztett zsalui mögött is érzett már a derengés. Valahogy könnyebb és ritkább lett a homály, mintha lisztet szórtak volna bele s az éji mécs is álmosabbnak tűnt.
Az ember még sokáig ült karosszékében, néha nyögött, néha horkolt, aztán lefeküdt ágyába és hosszu hánykódás után viasz arccal és tátott szájjal, hangtalan, mély álomba esett.
Az asszony, „a szegény méltóságos asszony” pedig nem aludt el többé. Gondolattalanul hevert reggelig.
Még reggel is tombolt a szél s egész tornyokat dobott fel a levegőégbe száraz falevelekből.
Úgy kilenc óra tájban azonban hirtelen kisütött az őszi nap. A házban még akkor sem mozdúlt senki. Mély csend volt körülötte. S később a szél is elálott.
Herr Hundt von Ohnemacht
Horvát Henriknek
Herr Hundt von Ohnemacht-ot, – ahogy őt élete vége felé nevezték, – nem mindig hívták így. Tobias, Markgraf von Reising névre hallgatott fiatalkorában s a bajor Pfalz volt a hazája. (Ez a név azonban később teljesen feledésbe ment.) Rendes középvagyonú családból származott, – a grófi hivatal sem volt akkoriban még valami nagy méltóság – s miután ők sokan voltak testvérek, Tobias korán kóborolni ment.
Családjában, melyet atyja szeretett egy híres ringyóra és a Pipinekre visszavezetni, – különös életű férfiú emberemlékezet óta egy sem akadt: – de Tobias az volt. Különös életű és különös természetű ember. Előszőr is vörös volt s míg a szülői házban élt sokat szeretett nevetni. Ezenkívűl már gyermekkorában is mély hangja volt, – ami nagyon meglepte az embereket, – még a saját szülői is elidegenedtek tőle emiatt. – Voltak, akik rosszra következtettek ebből. (Ez a hang különben talán nem is annyira mély, mint inkább valami fa-hang féle: – mintha üres dobot ütögetnének…) A feje-formája hosszúkás, az arca kissé szeplős, a termete hórihorgas – bár kétségtelenűl előkelően karcsú: s mozgása mégis suta és esetlen, – ezenkívűl pedig balog volt. –
A dajkája mesélte, hogy öt éves korában egyszer elesett és felhasította az arcát. Rettenetesen jajgatott akkor, de oly módon, hogy senki sem akarta elhinni néki, hogy fáj valamije. Mintha leckét mondana fel, valahogy úgy jajongott. (S ettől maradt az arcán az a hatalmas sebhely, mely annyi irtózatnak lett oka később.)
Mikor felserdűlt, – alig volt húsz éves, – egész Halstadtot csodálkozásba ejtette különös viselkedésével. (Akkoriban már erre kódorgott.) – Az volt tudniillik a szokása, hogy alkonyati időben lesbeállt a kút mellé s a gyanútlanul arra sétáló leányoknak nekiesett, mint egy utonálló, – megijesztette őket s aztán hatalmas hahotába fogott utána. – De ez a nevetése is csak olyan volt, mintha leckét mondana fel. – De sőt nappal is! Az utcán menő leányokra, ha szembe találkozott vélük, – nem egyszer dúrván rámordúlt. S mintha feddeni akarná őket.
– Te zöld! – kiáltotta példáúl a zöldpruszlikos leányokra szemrehányón.
Talán szajha lettél? – kérdezte egyszer nagyon nyájasan a bányafelügyelő szépen kicicomázott leányától egy vasárnapon s ugyancsak hahotázni kezdett.
A leányok Halstadtban már úgy féltek tőle, mint a kísértettől.
Egyszer aztán, mikor ennek a lánynak az anyját, – magát a még fiatal bányafelügyelőnét is karddal meg merte fenyegetni, a kiváltságos bányászok, – akik akkor épp csodálatosképen nagyon szerették felebbvalójukat, – elhatározták, hogy megverik. Ám ő ekkor érthetetlen módon eltűnt a vidékről. Napokig nem látták. S hogy az erdőkben kóborolt-e, zergék után lesve, vagy kiszállt-e a tóra, hogy szokása szerint napokon át bolyongjon a fekete vizen, – senki sem tudta. Egy délben aztán azzal fut haza a kovácsinas, hogy a grófot épp most látta az apátúr házából kijönni. Az pedig tudvalévő volt, hogy ő ott írni-olvasni tanúlt, – mégpedig igen szorgalmasan. – – Este aztán meg is volt a verekedés.
Ám a bányanépség ez egyszer nagyon rosszúl járt. – A gróf megint ott ácsorgott kardjára támaszkodva a kút mellett s mintha tűnődnék, komoly arccal meredt maga elé, – s egészen békésnek látszott. – Mikor azonban figyelmessé lett rá, hogy kerülgetik, hogy egyenként vagy párosával bányászok settenkednek a kút körül, – oda-oda pislantva feléje szemükkel, méregetve a mutatkozó távolságot…. – akkor ő hirtelen s nagyon megváltozott. Felkapta a fejét, – az arca összerándúlt s úgy, ahogy mondom: hangosan morogni kezdett, mint a kutya. A bányászok már ettől a szokatlanságtól is nagyon megijedtek. Még jobban megijedtek azonban, mikor ő – se szó, se beszéd, – mintha tudná mijáratban vannak, – nekikesett. A közelében levő két embert úgy odavágta a sziklához, hogy menten meghaltak. A többit pedig, – voltak vagy huszan, – sorra irgalmatlanúl elnáspángolta. Úgy történt a dolog, hogy a kút körüli hely igen szűk volt s ennélfogva nem fért el több Tobias körűl kettőnél. A bányászok pedig, amíly ostobák, ahelyett, hogy abbahagyták volna a dolgot, – sorba mind odaállítottak eléje, mintha megkérnék őt szépen, hogy verje meg végre őket is…. Az utolsóval volt a legtöbb baja. Ez egy irgalmatlan erejű sózúzó-munkás volt, –
ötven év körüli ember. Vagy egy óranegyedig verekedtek talán.
Ekkor azonban Tobias már fáradt lehetett. Gondolt tehát egyet s lovagi voltát teljesen megszégyenítő gyalázatosságra vetemedett. (Pedig eddig igen tisztességesen viselte magát: kardját már az elején elhajította volt s puszta kézzel küzdött velök, – ami szép volt tőle s a bányászokat nagyon lelkesítette, vonzotta véle kiállniok – sőt erre ők is elhajították dorongjaikat!) – Mondom, – ekkor azonban már megfeledkezve lovagi voltáról, hátúlról kapta el az öreg karját csuklójánál fogva, és se szó, se beszéd, kicsavarta. A munkás ordított. – Herr Gott…. du Hund… du Hund… – ezt ordította. S innen is maradt aztán rajta a Herr Hundt nevezet.
S valóban borzasztó munkát végzett! Az öreg bányásznak forgójából kiugrott a karja s fájdalmában el is ájult az erős ember. De ő még akkor is dögönyözte s már vér is ömlött az öreg száján, még akkor is rugdosta.
(Ez a nemtörődömség, – ez volt az ő legfőbb tulajdonsága később is – jó sokáig.)
Mikor pedig azt hitte, hogy már végzett velök, még volt oly fenhéjázó, – még kiállott a tér szájához s a keskeny út torkolatába lekiáltott:
– Vagytok-e még többen is? – S úgy hahotázott utána hosszan, mint a berekedt harsona: csak úgy visszahangzott a hegyvidék bele. – Nyílván hencegett: hiszen a térdei reszkettek s az izzadtság csak úgy csorgott homlokáról.
Herr – Ihr seid ein Hund – mondotta még ekkor is a bányász keserves, fájó gyűlölettel, mialatt feltápászkodott aléltságából, – a gróf azonban már nem törődött véle.
Azt beszélik, hogy ő maga is beteg lett ezek után, mert hetekig még csak nem is hallottak róla. Megint eltűnt.
Persze, – még jobban meggyűlőlték, – bár, úgy látszik csak a férfiak. Az asszonynép szíve mintha valamelyest felengedett volna iránta… Tény az, hogy asszony egy sem akadt ezentúl, aki csúnyaságát, löttyedt, öreges vonásait említette volna, ha személyére fordúlt a beszéd. – A férfiakat pedig ez a körülmény talán még jobban ellene ingerelte. Persze: elhatározták, hogy megölik s már egész tervet kieszeltek erre vonatkozólag, – azonban a kivitelre többé nem nyílt alkalom.
Mintha ez az eset fordulópont lett volna életében, mintha csak most jött volna rá, milyen erős ő voltaképen s mire képes… – Spachtauban, tizenhat mértföldnyire innen, – kíméletlen csellel kicsalta a nemesurat hegyoldali váracskájából, s egyetlen éjszakán mindenféle ígéretekkel magához csábítván legénységét – megtette azt, hogy velök, magának az úrnak hitszegő katonájával kergettette ki annak a családját másnap reggel, – s aztán a vidék parasztságát arra kényszerítette, hogy a várat éjjel-nappali munkával megerősítsék. S mialatt a régi nemesúr püspöknél, majd fejedelemnél járt segítségért könyörögve, – ő négy év alatt olyan várat építtetett ide, hogy senki sem mert haragjával incselkedni többé. A vár oly látványosszép volt, hogy mikor a brandenburgi fejedelem egyszer tizenöt év múlva arra járt, megállíttatta kocsiját, hogy ideje legyen elég, csodálkozni a mű fölött.
Igaz, hogy ő maga is szakadatlan dolgozott rajta – s az emberek bámúlták, mily nagyszerűen ért a tervezéshez s a boltozatok természetével is mennyire tisztában van! – Hogy honnan vette, – senki sem tudja.
A külső övezetekre volt legfőbb gondja: ezeket tiszta terméskőből rakatta. – Arra azonban már nem maradt ideje, hogy a belső részeket is nehéz anyagból építtesse, – itt tehát elég díszes faragású fa-házakkal kellett beérnie, – ami nagy bajnak lett oka, mint később kiderűl. Magának mégis két boltozatos termet építtetett: egyet ebédlőnek s egy másikat, ahol, mint mondá, bírói széket fog ülni. Mikor pedig a vár titkos részeinek s kapúzatainak építésébe kezdtek, – kiválasztott magának negyvenkét tagbaszakadt parasztot, hogy ezt ők csinálják. Ezek voltak aztán a sziklába vájt pincék építői is s őket tette meg később testőr-vitézeinek – kikből is irgalmatlan híres gazemberek váltak idővel.
Mikor pedig már mindez megvolt, – a Spachtauban talált vagyonból bizonyos Rosenthal nevezetű völgy felett, egy ezerkétszáz láb mélységű fekete szakadék szélén még erősebb várat építtetett magának. Emberfeletti munka volt ez is, – nem egy ember szakadt meg a megerőltetéstől, – néhány pedig megcsuszott s a mélységbe zuhant… Nyolc és fél évig építették s mikor készen volt, ki sem szállott Spachtauból, hogy megnézze készen új művét, hanem minden papi ceremónia, vagy ünnepélyes felavatás nélkül elküldötte oda alkapitányát, egy Jeromos nevű volt molnárt, aki szintén vörös volt s épp oly rettenetes erejű kiméletlen és gonosz, mint ő.
*
Ez időtájt már mindenki csak Herr von Hundt-nak nevezte, – mert rettenetes milyen gazember lett belőle. S ez az elnevezés mégcsak nem is esett rosszúl őkelmének – sőt! Mint látszott, – kevélyen fogadja.
Persze: rablás volt a kenyerük, néki és száztizenhat parasztjának – s a spachtaui országút, de az egész környék is híres lett rémségeikről: – mert nem csak rablók voltak ők, – hiszen ez még talán hagyján! – hanem ehhez irgalmatlan fenevadak!
Nemsokára már semmi sem volt elég nekik. Tajtékozva tomboltak: – kegyetlen kedvteléssel. Nemcsak kenyerük, mulatságuk volt ez az otromba szörnyűség. Már nem elégedtek meg avval, hogy a gazdag útasoknak rontottak néki, – orvúl, gyalázatosan, mint a farkasok… Nekiesni egy fazekasnak, amint magánosan kocog lovacskájával az országúton, – mi volt az nékik? Elvenni lovát, szekerét pedig fejszével széjjelhasogatni…. S nézni a nyomorúltat, aki úgy adja oda élete vagyonkáját, – nagyon elkomolyodva s alázatosan, mintha Isten rendeléséből vérét vennék… S mi az nékik, – aztán lehúzni még bocskorát is télvíz idején – s mikor már nyomorúlt sírva fakadt, hahotázva kardhegyéről lapdázni rongyaival?
Amit pedig a gazdagokkal míveltek, azt alig lehet elmondani. Itt aztán férfiember nem maradt életben egy sem – s különösen az volt érthetetlen, förtelmes és ocsmány, amit Hundt asszonyaikkal művelt. – Persze, csakis akkor, ha a nő szép volt.
Mikor már a férfiakkal végeztek, Hundt úr felvitette a nőszemélyt várába, – ott egy öregasszony levetkőztette őt pőrére s azonmódon benn is hagyta egy csupasz bútortalan kamrában – ahol is két napig étlen-szomjan kellett vesztegelnie.
A második nap éjszakáján aztán Hundt úr – szokás szerint fáklyával kezében s egyedül – megjelent az ajtóban. Előbb diadallal legeltette szemét a természetes nyomoruságában hentergő, többnyire ájúlt nőszemélyen, – aztán megvendégelte, végül pedig megrontotta a szerencsétlent. S hogy mi történt véle másnap – az is Hundt kedvétől függött…. Rendesen szélnek eresztette… Volt azonban arra is eset, hogy íly hajnalon igen haragosan ébredt: s ilyenkor nem volt kegyelem, meg kellett szegénynek halnia!
Ő pedig hét álló napig is dühöngött utána ilyenkor, törve-zúzva, ami a kezeügyébe kerűlt…. A katonák persze, már ismerték ezt a szokást – s messzire el is kerűlték s el is átkozták az összes nőt, aki valaha megszületett!… S maga Hundt is – látni sem akart ilyenkor hónapokig nőt…. A szeme elé ne kerűljön, mondotta komoran, mert – mint mondű, ezek a dögök veszik el minden erejét….
Így élt ő asszonyokkal, – ami annál csodálatosabb, mert különben senki nem hallott olyat, hogy a környékbeli nők közűl bárkivel is dolga lett volna valaha.
*
S elkövetkezett az idő, hogy igen hatalmas úr lett már belőle. A környék messze földön néki hódolt s ennek két oka volt: – egyrészt, mert a parasztoknak bizonyos félévenként fizetendő s elég tisztességesen megszabott dézsma fejében szabad útat engedett…. Még nyugtát is adott nékik vastallér alakjában, amelyen kutyafej díszlett.
Másodszor: – s ez volt, úgy látszik uraságának még erősebb támasza, – havonta egyszer bírói széket űlt. – S miután hatalma volt, határozatai előtt messze földön meghajolt a nép, – nehogy azokat végrehajtani legényei jőjjenek! – S ami csodálatos, – nem volt országszerte több oly igazságos bíró, mint ez a gazember. – Egész legendák keringtek már róla, – a híre már a Rajnáig eljutott, hogy míly szigorú, míly hajthatatlan, mennyire nem ismer tréfát, ha ítélkezni kell!
Nem sok komédiát csinált vélük, annyi bizonyos. Előre hajolva székén úgy veszekedett, gúnyolta, korholta őket – s főként oly szörnyen tudta nevetni a szemérmetlen hunyászkodót, hogy a népek végül ugyancsak meggondolták, amíg panaszra vitték eléje dolgukat. Nem egyszer még fel is ugrott s pofon is vágta mérgében, ha valaki sunyi szerénykedéssel mert eléje állani. – „Nyisd ki azt a hatalmas szájadat, – tudsz te harsogni is, – hallod-e, nemcsak nyafogni” – förmedt rá nem egyre aztán úgy csapott le rá ítéletével, hírtelen, mint a héjja…. Ám – csodálatos! – sosem döntött ő szeszélyből, hanem mindig dühös és konok méregből a csalók iránt. Mert főként ezt a szerzetet – a ravaszokat üldőzte ő mindenképen. – Ha valaki erőszakos volt, gyilkos, vagy kegyetlen, – erre még inkább hajlandó volt legyinteni….
A dolog úgy kezdődött, hogy megparancsolta volt, hirdessék ki a szabad parasztok között, hogy miután rendetlenségben látja az igazság dolgát, – mindenki, akinek pere van, hozzáfordulhat bizalommal, mert ő a hó harmadik szombatján széket ül. – Persze, senki sem mert jelentkezni nála. – Erre ő parancsot adott, hirdessék ki még egyszer, hogy akinek pere van, az igazságot fog nála találni, mert ő rendet akar teremteni közöttük. Az emberek erre is csak a fejöket rázták, – de felelni a hirdetőnek senki sem mert. Végre egy paraszt mégiscsak felment hozzá – s nem is jött többé vissza tőle.
Mint kiderűlt, Hundt úr nagyon megverte aztán összerugdosta, végül bedobta a disznók közé, – ahol még azok is csúnyán összeharapdálták, míg aztán három nap múlva nagy kínok között kiszenvedett. –
Az is kiderűlt, hogy a paraszt pénzt vitt néki s azért ment fel hozzá, hogy segítsen testvérbátyját kitúrnia örökéből.
Ettől fogva, ha féltek is tőle, – szeretni kezdték. Egyre többen fordúltak hozzá igazságért és egyre többen jöttek vastallérjaiért is, hogy szabad útjokat a völgyben megvásárolják.
S miután zsugori ember volt, – nemsokára már nagy vagyona volt néki pincéiben felhalmozva aranyban és drágakövekben.
Kulcsárja mesélte egyszer, halála után, hogy ezekben az időkben hatvan akó óbora állt s tizenhat zsákban hevert az ezüst kisebbik pincéjében.
Nem is szólva titkos pincéiről, mert ezeket senki sem ismerte kívüle, – csak későbbi felesége, – erről azonban később még szó lesz.
Ebben az időben, vagyis hatalma és gazdagsága tetőfokán történt, hogy gyönyörű, kézi faragással díszített s barna posztóval párnázott hintót küldött ajándékba a salzburgi érseknek – s rá egy félévvel hat habos fehér paripát hozzá.
A pfalzi választófejedelmet is megvesztegette: két művészi kivitelű ezüst kancsót küldött néki színültig telve magyarországi opálkövekkel, – amit az szép levélben meg is köszönt.
Mert volt ő oly okos, hogy nagyobb hatalmasságokat sosem támadott meg, – éppen ellenkezőleg! – Igyekezett, ha másként nem, alázatos hízelkedéssel közeledni feléjük. S a siker nem is maradt el. S bármely felháborodást keltett is kegyetlensége s bármennyit futkostak is fejedelmekhez, püspökökhöz segítséget kérni ellene, – minden hiábavaló volt most már. Mivel hogy elkéstek ők már evvel. – Igaz, hogy ezt végül egyesek be is látták s azt is, hogy nékik maguknak kell itt tenni valamit s hogy egyszer már odáig fejlődött a dolog, hogy sereget toborzott ellene néhány megrabolt kisnemes, – ám az utolsó percben vezérük mégiscsak meggondolta a dolgot; – nyílván nagyon rossz híreket kapott vára erejéről s még inkább kegyetlensége felől. – S így e vállalatból nem is lett semmi.
Így álltak ügyei, mikor maga Bernát, a salzburgi érsek arrautaztában felüzent néki, hogy látni szeretné. A Maria-hilf-uns nevezetű úton egy zárdában találkoztak is s alázatos meghívására a szent életű püspök rá is szánta magát, hogy felmenjen véle s meglátogassa őt várában.
Ő pedig e pár napon rettenetes szigorral maga intézvén a háztartás ügyeit, oly rendet és pompát mutatott házában a szent embernek – s úgy körül vette őt minden jóval, nemkülönben úgy látszik, oly okosan beszélhetett, hogy az érsek, aki voltaképen azért ment fel hozzá és azért töltött házában három teljes napot, hogy lelkére beszéljen s szörnyű szokásaira ráeszméltesse, – végül is egész jókedvűen távozott tőle. S bár később sem állotta meg hogy fejét ne csóválja, ha valahogy Hundt úr személye került szóba, – mégis jóakarójává lett, az kétségtelenül megállapítható már abból is, hogy mindenkor haragosan ráförmedt a hírhozóra, valahányszor Hundt úr egy-egy rémtette forgott közszájon, mondván, hogy ugyan mért is untatják őt íly dajkamesékkel?
Már-már arról is beszéltek, hogy voltaképen önálló fejedelemségre törekszik s már nem egy oly rémlátó akadt, aki közelebbit is tudott efelől. Hogy voltaképen tízezer legénye van készenlétben;… hogy Rómában, a pápánál követet tart; – hogy negyvenezer ezüst tallér váltságot volna hajlandó évenként fizetni a császárnak, ha uraságát elismeri;… hogy a brandenburgi választófejedelem leánya már várja is követeit, mert kész hozzá feleségül menni…. Mások ismét komolyabb alapon mérlegelvén esélyeit éppen nem találták lehetetlennek e dolgot, – sőt! – mégcsak ostobaságnak sem, mert arra a végső eredményre jutottak, hogy csak haszon volna a vidéknek, ha ílyen erélyes adókban mértéktudó és igazságszerető ember uralkodnék felette, – mert ki tud ma nála erre méltóbb uraságot?
Egyszóval: hatalma delelőjén ragyogott, – a legszebb kilátásai voltak, személye közszájon forgott, – mikor különös dolog történt véle – valami olyan, ami kezdetben jelentéktelennek tűnt ugyan s mégis csodálatosképen utóbb csúfos bukásának s korai halálának is okozója lett s amellett szólhat tanúságúl, hogy nincs oly gonosz, vagy hatalmas, aki ne találna egyszer emberére….
Ez a dolog pedig így történt:
*
Szó sincs róla, – néki is volt annyi esze mint másnak! Tudta ő nagyon jól, mire törhet s meg is fordúlt elméjében nem egyszer a gondolat, hogy amilyen gazdag és hatalmas, még önálló is lehetne. Ez ugyan nem vált világos tervvé benne soha, – de annyi hatással mégis volt reá, hogy szándékain és élete eddigi rendjén változtasson.
Így: – egy nap rájött, hogy mégiscsak fel kell már hagynia utonálló garázdálkodásaival. Ez nem is méltó már hozzá, – s elég gazdag is, hogysem ilyesmire szüksége lenne…. Hiszen maga a szabad útváltsága, melyet messze földön a nép önként fizetné ki, – maga ez bőségesen elég jövedelem ahhoz, hogy királyi módon élhessen s még félre is rakhasson belőle… S végül: – ha több kellene, módja van más adózás felől is gondolkoznia…
Igaz, – hogy félő, vajjon nem puhúlnak-e el íly renyhe élet mellett legényei?….
S ha így volna is: – akkor is ezt kellett határoznia, – mert itt volt az idő, mikor komoly és feddhetetlen hatalommá kellett lennie a világ előtt. S ezért fel tette magában, hogy meg is fog házasodni.
S hogy e határozatai voltak is életére valamely befolyással az kétségtelen. Így megállapítható, hogy vagy egy egész fél esztendeig kalandos vállalkozásokba egyáltalán nem bocsátkozott…. Igaz, hogy aztán újra kezdte, – de akkor is legalább a kegyetlenkedésben igyekezett valamelyest mértéket tartani…
S hogy nem tűrte kellőképen végbevinni határozatát annak legfőbb oka mohó és zsugori természetében keresendő. – Megesett, hogy néha egész nap küzködött magával, mikor Jeromos egy-egy jó hírrel lepte meg, hogy innen meg onnan valamely gazdag szállítmányok érkeznek… Nem bírt ilyenkor magával és ott ácsorgott égszinkék jánklijában a napsütött várudvaron fél délelőtt is, – a határozatlanság kétségbeesésével arcán s gyérhajú vörös fejét vakargatva…. Mert érezte ő, hogy ez lesz a veszte néki s viszont azt is érezte, hogy félrerakosgatni, mindig csak félrerakosgatni, – az oly jóízű dolog, mint a kenyér.
S nem is bírta megfékezni magát. S talán nem is annyira a kincs, – tudja Isten, mi vonzotta annyira! Annyi tény, hogy valahányszor előre tudta, míly zsákmányban lesz része, – ő ezt az eljövendő hasznot mindjárt vagyonának is vette – s teszem fel, hogy úgy határozott, hogy négy tehenet fog elhajtani valahonnan, – akkor ő mindjárt négy tehénnel többet is számított töprengései közben vagyonához… – úgy hogy az új jószág már örömet sem szerzett néki voltaképpen…. Ha meg az derült volna ki, hogy az egyik tehén netán beteg, – azt meg éppen kárnak ítélte s úgy elszomorodott felette, mintha balsors üldözné gazdálkodásában…. Igazán boldog tehát csak akkor volt ő, ha váratlan, előre nem számított gazdagodás szerencséje lepte meg… – Ilyenkor mámoros volt, de csak egy pillanatig…. Mihelyt számításai közzé vette az új zsákmányt, – már nem is örült néki, de sőt képes volt aggályoskodni annak hibái miatt – s aztán felmérte, hogy míly károk is érték őt az utóbbi időben, mije pusztúlt, milyen alkalmakat mulasztott emberei bitangságai miatt – s kideríté csakhamar, hogy ha mindezt az új haszonból levonja: akkor voltaképen vajmi kevés érték marad belőle.
Ilyen természet volt – s e sokféle számítás volt az átka néki. S az a furcsasága is megvolt, hogy kicsiny dolgok, apró hasznok még talán jobban boldogították. Egy-egy új, ingyen szerzett kancsónak például úgy tudott örűlni, mint a gyermek… Napokig nézegette, – az ágya mellé tétette… Igaz, hogy hamar megszokta ezt is, hogy az övé, akkor megint csak új bolondság kellett néki.
S ezenkívül Jeromos volt az ördöge. Jeromos, akit ő tett úrrá, egész másfajta s még sokkal csúnyább mohó természet volt, mint ő. Összeharácsolni, – ez volt a szenvedélye… – lerakni a pincébe s ha nem is látta soha többé a rablott holmit. Mámoros öröme telt a rablásban mindenkor, de sőt még az ölésben is. Nem egyszer büszkélkedett véle, hogy hány embert küldött ő másvilágra, – mintha talán ezeket is ura pincéjébe rakta volna le. Mohó, elfoglalt szemei állandóan a tervezgetés elfoglaltságában, valamely már nem is földi fényben csillogtak… – S bizony Hundt úr sok gondja-baja közt éppen nem az utolsó az volt, hogy bizony jó lesz nem nagyon bíznia benne, – jó lesz Rosenbergát kicsit már kézbe venni, mert egy napon még be találja zárni előtte a kapúkat! –
Egyszóval nem oly gondtalan könnyű élet volt a Hundté, mint ahogy azt képzelnők. S ha ehhez hozzávesszük, hogy egy vállalkozásukon majdnem rajtavesztek, – akkor meg éppen megérthetjük Hundt urat, hogy e dolgokkal ő végleg szakítani akart most már. A dolog úgy történt, hogy Jeromost, – aki különben is mindig túl messzire merészkedett, – egy erősen felfegyverzett szállítmány-kísérő csapat bekerítette, – tizenkét emberét levágta s a többi is csak azáltal menekült, hogy jobban ismerték a szakadék búvóit s így sikerűlt nékik egy elhagyott tárna bejárójáig furakodván átvágni magukat s így egérutat venniök.
Az eset nagyon megrendítette Hundt urat, aki kezdte a könnyelműséget igen gyűlölni, – hiszen volt mit féltenie. Haragjában majdnem megverte Jeromost, mikor az végre eléje somfordált – s ezzel aztán végképen el is határozta, hogy elég legyen! Most már igazán többet kockáztat, mint amennyit nyerhet, – elég legyen tehát!
S mégis, mikor néhány hónap múlva Jeromos, – aki igen alázatos hunyászkodó lett megint kudarca óta, – mikor ez a gazember azzal a hírrel jött át hozzá egy napon, hogy nagyszerű fogás kínálkozik: – ő maga, mégiscsak megremegett ismét. – A hír pedig a következő volt:
Hogy egy dúsgazdag fiatal spanyol nemes, névszerint Salomoben Uriel di Cordova, – úgy látszik pogány, vagy zsidó, Prágában járván, onnan vett magának feleséget s gazdag kelengyével és ajándékokkal megrakodva a Dolomit-hegységen keresztül igyekszik elérni a tengert. Véle van ifjú felesége, annak néhány rokona s miután figyelmeztette őket, hogy veszélynek teszik ki magukat ezzel a nagy málhával, – jól felfegyverzett nép kíséri. Három kocsirakomány és harmincöt ember – s körülbelűl egy hét múlva lesznek itt. A hírt Bécsből egy nagyon megbízható ember hozta: – egy nyeregkészítő, akinek veje azelőtt Hundt úrnál volt zsoldban, de azután megnősült, újra paraszt lett s itt a közelben lakik valahol…. Az apósa most éppen hozzá igyekszik, – mert Bécsben éhínség fenyeget – s jelenleg itt van az udvaron s Hundt úr parancsolatjára s jutalmára vár.
Hundt úr a dolgon két teljes napon át gondolkodott s oly annyira rosszúl lett vívódásában, hogy többször hányt. Csupán az ital nyugtatta meg valamelyest.
Végre, harmadik nap reggel parancsot adott a készülődésre. Hogy mi vitte rá? A szép ifjú feleségről szóló híradás-e? Lehet, – hiszen már rég nem látott asszonyt. –
S a várudvar már néhány perc múlva roppantúl megélénkűlt. Lovakat itattak, szerszámmal, fegyverrel szaladgáltak össze-vissza – s Hundt úr a magas tornácról tünődve nézte őket. Már az ő holmiját is ott hozta a lépcsőn az inasa s ő még sem mozdúlt. Aggályoskodott megint. A legények sem tetszettek néki, – nem voltak néki elég vidámak s ezért haragudott magában.
Először persze a hírvivő futárok lettek készen könnyű fegyverzetben – s miután lovukat futva vezették le a vár bejáró lejtőjén, nemsokára már országúti por csillogó fehér felhőcskéi mutatták útjukat s hogy micsoda vad vágtában iramlanak el a szélesen kikanyarodó hegyoldalon.
S talán még el sem űlt ezüstös ködük, mikor már ujabb csapatok ereszkedtek alá a külső övezet lejtőin, de ezek már óvatos lassusággal: – A középfegyverzetűek első csoportja, – nehéz kardokkal ugyan, de dzsida nélkül – s ezek feladata az volt, hogy az összeköttetést az előbbiekkel fenntartsák. Nehéz ügetésben haladtak el a vár alatt s nemsokára ők is eltűntek a kanyarodónál.
Szó, ami szó, még dél sem volt s már Hundt úr ott tanácskozott embereivel az erdőben, alkalmas helyet keresve, olyat, ahol készenlétben táborozhatnak. – Rossz kedve volt – s szórakozottan számolgatta a fák között betűző nap zöld-arany tallérjait egy nedves barna fatörzsön. S erről talán nedvesen csillogó barna asszonytestekre emlékezett. Annál kedvetlenebb volt, mert semmiképen sem tudott most megelégedni sem a régi táborhelyekkel, a mutatkozó előkészületekkel nem elégítették ki őt. Minden ovatosságot kevesellett. Nem szeretne megint rosszúl járni, – most ő maga is itt van! S az előre bejelentett fegyveres kíséret sem becsmérlendő, mert nem tudni mekkora? Igaz, hogy az efféle bérenc-nép hamar szétugrik – s mégis! Parancsot adott tehát, hogy szedelőzködjenek, – más helyet kell keresni, olyat ahol még sosem voltak eddig…. S mikor a csapat vonúlt ki az erdőn s ismét az országút felé, Jeromosra, kinek lova berzenkedve farolt az övéhez, mérgesen kíméletlenül rárivallt:
– Hallod-e Jeromos! – kiáltotta s az erdő csak úgy dörgött vissza szavaitól, – hallod-e, most már élet, vagy halál!
Később azonban, mintha megbánta volna előbbi hevességét, magához intette őt, – sőt le is szállt lováról s annak nyergére könyökölve így szólt hozzá igen bizalmasan:
– Nagyon jól tudod, hogy én álomlátó vagyok…. mint azt is, hogy mindig egy kézről álmodom, amely vezet engem… Hát most tudd meg, hogy ez a kéz megfenyegetett engem álmomban, s már ide s tova egy hónap előtt…. Nagyon erősen fenyegetett…. Ez pedig mit jelent? – – Jeromost szavainak haragos támadása mindig megijesztette, s most különösképen. – Sáppadtan hallgatott.
– Hát azt jelenti, – folytatta Hundt úr, hogy abba kell hagyni ezeket a dolgokat. Érted? – mert baj lesz! – Láthatod, hogy már a múltkor is mi volt… – és te, alávaló mégsem akarsz nekem engedelmeskedni…. – hogy elég legyen és ne gyere nekem ilyen dolgokkal… – kiáltotta s már megint hörgött haragjában.
– Ha ebben hinni tetszik nagyságos Uram, – felelte Jeromos sáppadtan, de biztos önérzettel, – akkor akár éhen dögölhetünk.
– Nem fogunk éhen halni, mert nékünk már nem kell éhen halni, mondotta csendesedve s kissé kedvetlenül is, – mert nem szerette, ha megsejtik mennyije lehet…
– Hiszen mindég panaszkodni tetszik…. – mondta Jeromos – de ő már nem felelt erre. – Lomhán eltűnödött ismét… aztán feltápászkodott lovára s azzal már kocogtak is tovább.
S az idő már az alkonyatba fordúlt s még mindig nem volt megállásuk. Tűnődtek, szemlélődtek s Hundt úr csak nem volt megelégedve semmiféle tanyahellyel. – Este felé azonban fázni kezdett s ekkor bosszús haragjában különös, kegyetlen ötlete támadt, – olyan, mely nemcsak hogy eddigi túlzott ovatosságával állott merő ellentétben, hanem egyenesen a józan ész ellen való volt.
– Itt maradunk, – mondá, – az úttól talán negyedmértföldnyire oldalt eső szűk völgy-katlanra mutatva. – Jeromos meglepve bámúlt reá.
A szurdokot, amely valami víz-mosásos szakadék féle lehetett, – négy-ötszáz lábnyi magas, szinte függőlegesen meredek falak szegélyezték s a katlan torka oly szűken szaladt bele a hegységbe, hogy talán még egy ember se tudott volna továbbvergődni benne. Hátrafelé tehát nem voltak biztosítva, – előttük az országút s annak másik oldalán mély lejtő a patak-völgy felé.
– Itt megesz minket a fene, – szólt néki át Jeromos halkan, hogy más meg ne hallja.
– Itt maradunk, – mondotta Hundt úr ellentmondást nem tűrőn, – mert konok ember is volt. – S a csapat máris befordúlt a szakadék felé.
Persze le kellett szállni a lóról oly irgalmatlanúl gazos, köves néhol nedvesen süppedő, néhol meg éppen csontkemény szakadékos talajt értek. – Benn a fák sürüjében meg éppen korom-sötét volt s mozdúlni sem lehetett.
Szerencsére legalább azt megengedte, hogy tüzeket gyújtsanak, különben ott vesztegelhettek volna a fák közzé peckelve reggelig.
Így is éjfélig tartott az irtás s ez alatt Hundt úr egy homokpadon tátott szájjal, horkolva aludt. Jeromos arra mentében nem állhatta meg, hogy az arcába ne világítson – s valami furcsákat gondolhatott magában ilyenkor. – Különösen azt a bizonyos szörnyű sebhelyet vizsgálgatta hosszasan – mert nappal nem igen mert arcába nézni: – Erről is látszik gonosz ember ez – állapította meg magában.
S már éppen le akart pihenni ő is, mikor az országút felől lovas vágtájára lett figyelmessé. – Kinézett: – Kinn holdfényes éjszaka volt. – Valóban kiküldött emberük érkezett vissza.
S nemsokára meg is tudta, hogy az egyik futár hiradása szerint Uhlmützében vannak már, – alig két mérföldnyire ide s lehet, hogy még ma hajnalban elhaladnak a hegy alatt. – Jeromos arca kivörösödött.
– Na – csakhogy! – dörmögte s mostmár természetesen nem is engedte lefeküdni embereit. – Nyugtalanúl járkált közöttük s néha szinte megremegett az izgalomtól. – Nem állhatta ő ezt a sötétséget s főként nem az üszök vörös lobbanásait ebben az elátkozott sötétben… S viszont új tüzet gyújtani nem engedett. Ijjedezett – minden mozduló árnyban élőt látott, – szinte vacogott már néha… a szeme mindig megcsalta éjszaka: s ő ezt jól tudta, mégis rémet látott mindenütt…
Kikeresett hát magának egy ritkásabb helyet s ott lefeküdt. – S egy ideig nyugta is volt. Itt is sötét volt ugyan – de legalább az eget lehetett látni. Nemsokára pedig besütött a hold – s ennek igen megörűlt. – Ám éjszaka hangtalan lenge szellőcskék járták – titokzatos homályok keltek körülötte – s ezt megint nem szerette. Nem szerette továbbá a bozontos szemöldeibe mindúntalan beletapadó pókhálószálat… a muslicáknak vékony sírását meg éppen útálta a füle mellett… Felkelt tehát… Messzire előre botorkált, ahonnan valamelyes kilátás ígérkezett… Csend mindenütt, – a hold vörös volt s lenn a patakvölgy felett ezüst kör ül… – Kellemes, hűvös-szép tavaszi éjszaka mindenfelé.
Valami kis ismeretlen, nagyon barátságos madár ott repdesett, nyugtalankodott a feje felett a fák törzsét verdesve apró szárnyaival… Néha meg nyílegyenesen emelkedett fel a nyílegyenes szakadéki fák koronáján túl a meredek széléig s aztán visszahullt. S Jeromos unalmában, nyugtalanságában a fejét vakargatva ugyancsak sokáig nézegette őt s megint Hundt úrra gondolt, mint annyiszor! Hogy míly gyalázatos az ő bánásmódja véle….
– Mért is nem hagyja már itt s megy a fenébe, – gondolta…. Mit kell néki ez a nagyszerűség!… Egy kis étel és jó szó kell az embernek…. – barátságosság…. – ennyi az egész… – s alaposan el is szontyolodott. – Aztán visszament a pislogó tűz mellé s alaposan belerúgott az egyik katonába, mert alva találta.
Fel is küldte menten a fa tetőre a szurdok elején, hogy nem látja-e jön-e már valami?
S a fiú bozontos fejére, mely teli volt haraszttal, zuzmóval álmosan rányomta süvegét s azzal előre mentek megint. Fel is mászott és sokáig ott függött egy száraz fenyő nyílegyenes magasságában, – mint szöcske a fűszál végén – s ugyancsak hetyke bohókás figurát mutatott süvegével…. – Nem, ő nem lát semmit.
Így telt el az első éjszaka. Hajnal felé aztán nagy csendesség kezdődőtt. Már a lovag horkanása sem volt hallható, – úgylátszik mégis lefeküdtek nyergestől azok is. Csupán valami víz zuhant a közelükben szüntelen s a szirti vércse cirpelt még mindig a hajnali homályosságban ki-kicsapva fészkéből a szakadék szélén.
Jeromos most már egészen előre ment s ugyan még jobban figyelt mégsem látott semmi olyat, ami érdekelte. Néhány őz szaladt könnyű ugrásokkal az úton át a patak-völgy felé… később parasztszekerek, más senki… A hegyek füstöltek s világító ködfelhőikből hideg, fehér csíkok szakadtak ki lassan: távoli patakok… A messzeség szélén már néhány silány, vékony fa kigyulladt a hajnali fényben.
Reggel pedig a kiküldött emberek azzal jöttek vissza, – hogy nem tudják, hol vesztegelnek a nászutasok.
Várni, – ez nem lett volna még baj, de Hundt úr nyugtalanságait annál nehezebben viselték. Mindenképen vissza akart fordúlni, mondván, hogy íme, ez a késedelem is csak annak a jele, hogy jó lesz hazamenni. – Jeromos dühöngött magában, néma pillantásokat vetett feléje. – S így telt el az első három nap. – S még egy baj volt: vizük alig volt már: ami annál jobban mérgesítette mindnyájokat, mert valami szakadóvíz ott zuhogott a fülükbe, – de bárhogy keresték nem tudták meglelni. Helyükről kimozdúlni nem mertek. Így hát egyenként kellett leküldeni az embereket jó egy órajárásnyira a patakvölgybe. A lovak is kedvetlenűl szemelgették a szakadék pállott harasztját, – az ennivaló is fogytán volt, mert a gazemberek már az első két nap unalmukban mindent felettek….
Ekkor azonban Jeromos – meg kell hagyni, – kitett magáért. Először is nyers konoksággal egy szót sem felelt többé Hundt úr aggodalmaira s csak szemei árúlták el, hogy kitart ő most már akár egymaga is. Konok lett és megingathatatlan, az emberekkel pedig elkezdett kegyetlenkedni. Ütötte őket s nem engedte, hogy lefeküdjenek. – Így telt el további három nap.
A hatodik nap éjszakáján hideg eső szakadt rájuk s ők egészen megdermedtek a hajnali hűvösségben. – Hundt úr meg azon óbégatott reggel felé, hogy ő nem jól lát, nem tudja, mi van a szemével. – Persze, senki sem hallgatott rá: – alig álltak a lábukon, oly kimerült volt már az egész csapat, – hiszen az utolsó napon alig is ettek valamit. – Hír még mindig semmi – eledel semmi… mikor aztán úgy kilenc óra felé egyszerecsak Hundt úr mintha bolond órája ütött volna: hirtelen iszonyúan elkezdett nevetni. Senki sem tudta persze, mért nevet oly sokáig, s oly barátságtalanúl – mérgesek is voltak reá, – s már-már úgy állt a dolog, hogy kirobban belőlük a nyers elégedetlenség… – ekkor aztán Hundt úr ki is adta a parancsolatot Jeromosnak, hogy indulnak haza felé.
Jeromos azonban most már megszólalt. Odaállott Hundt elé s bizonyítani kezdte, hogy épp legrosszabb pillanatban határozta el magát az ilyesmire. Most olyan ez a dolog, mintha bizony sokat törödnék velük…. Ha éhesek hadd fulladjanak, hadd dögöljenek!… – S ezt hangosan kiáltotta – s valóban egy kis csend támadt a mozgolódásban szavai nyomán.
Hiszen, – láthatja elég komisz ez a népség – s most még jobban el fog fajzani ha ezt látja… Mert mi lesz, ha most hazamegy velük? Egyrészben hiába volt ez a sok minden, tehát ez is rontja a kedvüket – másrészben majd azt hiszik ebből, hogy ezentúl ők itt az urak… De hát nem addig a! – Hadd tanúljanak a dögök milyen jó soruk volt eddig… – És így tovább!
Ami pedig a dolgot magát illeti, – más úton nem jöhetnek, mint ezen, – mert nincs más út… S addig addig beszélt, izgett-mozgott, ágált szemei előtt, – míg végre Hundt úr felocsúdván tünődéséből, elhatározta, hogy még egy napot vár. – De ez legyen az utolsó! – tette még hozzá mérgesen.
S Jeromosnak szerencséje volt. Mert délfelé valóban összes kiküldött legényük vágtatva érkezett s hadarva, csillogó szemmel adta hírűl, hogy jönnek ám!… S körülbelül húsz fegyveres van velük.
– Gazemberek, – persze befaltatok valahol, – kérdezte tőlük Hundt úr aki szintén nagyon éhes volt már… – Alkalmasint! – kiáltották azok feléje s hosszasan vihogtak utána barátságossága miatt. – Persze talpon volt mindenki s most már a kedvük is változott valamelyest.
S valóban, délutáni két óra körül az útszéli erdőség sürű fái mögűl kocogó három lovas alakja tűnt fel az eső utáni égbolt hűvös ragyogásában. – Hundt úr pedig nyomban határozott. Hagyja elhaladni őket s hátulról támad s lehetőleg úgy hogy az utóvédet mindjárt le is szorítja a lejtőn a patak felé.
Egy fagyos, hűvös kis erdei virágot forgatott ujjai között s aztán oda is szorította az egyik szeméhez…. Egy nedves kis csillagot… és aztán az égre bámúlt, hogy míly lassan haladnak odafenn a fényes seregek…. – Mert nagy nyugalom, derű és határozottság szállta meg őt ilyenkor – s ez volt éppen egyik kitűnősége. S ezt ő érezte is, – s jól is érezte magát azokban a pillanatokban, mikor alkalom volt reá, hogy a belső nagyszerűségek kilépjenek mélységeikből, – valamint borús időben a fenyőfák illata. –
S már nem is nézelődött. Meg se mozdúlt lován: – nem mintha megmerevedett volna, hanem mintha valamely rugalmas, finom anyagból egyszerre, egygyé öntötték volna vele. S a feje tartása is, – nem tudom figyeltétek-e, mint a büszke fajdé, – mielőtt nehéz röptébe fog, előbb felemeli a fejét – s tűnödni látszik. Szinte érdektelen komolyság űlt arcán.
Nemkülönben legényei – ezek is csendben voltak. Csakhogy feszült, éhes, lázas csendben s ők – durvább anyag, meg voltak merevedve, fanyarok, nyersek és lázasok voltak nyers izgalmaiktól. Nem egy köztük nyitott, nedves szájjal lihegett lován. – Szempilláikon, sisakjuk peremén a fákról hulló esőcseppek remegtek szívük indulatos ritmusára.
Csak éppen Jeromos forgolódott köztük még mindig roppant élénken. Tömzsi alakja, mint a vasbak űlte a lovat s türelmet nem ismerő szenvedelmes mozdulatokkal uralkodott felette és a többiek felett. Rendbeszedett mindent, – mindenre gondja volt. Ez volt néki a hétköznap, az igazi munka, a rendes idő. Némán dolgozott, némán mustrálgatta őket s legfeljebb beledöfött egyikbe-másikba dzsidája nyelével oda mutatván neki, hogy a nyeregszíját igazgassa meg. – Az ég pedig odafenn lassan borulni kezdett megint s nemsokára már lógott is az eső lehajló fellegekből.
Ez alatt a három lovas az úton elhaladt elöttük. Jó hosszú idő múlva pedig két magasra rakott, ponyvával takart, lekötözött málhásszekér következett utánuk s ezek nyomában két lovas.
Azután a váltó-lovakat vezette valaki lóhátáról. – Ezek pihenten, táncolva berzenkedtek a hosszú száron s állandóan kicsaptak a sorból. A lovas ott leugrott, suhogtatta felettük ostorát. Állandóan hosszú kiáltásokkal nógatván őket. – S Jeromos boldogan mustrálta kedvenceit, – mert bolondja volt a paripának. S talán arra is gondolt megint, hogy milyen jó is, az ilyesmihez ingyen hozzájutni! Ha hibája van is, – mi baj az, ha ingyen jut hozzá az ember? Míg viszont ha veszi, – micsoda bánat, rájönni, hogy baja van! Hogy rágja az az emberi szívet! S kacagni tudott volna boldogságában. – Mindenesetre a lovakat jó lesz szemben tartani, míg tart a kalamajka.
Hundt ellenben merőn elnézett még a lovak felett is, – pedig ő is igen szerette e nemes állatokat. – S csak akkor húzta jobban össze szemöldeit, mikor az egyik hintó vált láthatóvá. Nagyon figyelt, – utóbb le is szállott a lóról.
S a hintó lent lassan ingva-ringva, hintázva közeledett, Hundt úr pedig mikor elérte szeme vonalát, még le is guggolt, hogy jobban lásson. S a hintó két ablakán egy pillanatra át is világított a szürke szemközti égbolt.
– Úgy látszik alusznak, – gondolta Hundt úr.
De íme, – épp ebben a pillanatban egy parányi fej jelent meg az ablakok keretében – és nyomban el is tűnt megint.
– Vajjon ki lehetett? – gondolta Hundt s egyetlen szökéssel vetette fel magát a lóra. – Itt az idő! – határozott magában.
Azonban még egy nyitott batár is következett, amelyen csomagok kőzött két sötét ruhás alak ült, – s nyomukban egy kutya az úton. Különös, hogy nem érezte meg őket – bárha vakkantott is egyet-kettőt, orrát emelgetve a szakadék felé. Pedig e pillanatban – ha tudta volna ő kelme az egész csapat figyelme rajta csüggött – s az ő vezényszaván múlott, ugranak-e már? – De nem történt semmi baj. A két alak pedig eképen beszélgetett egymással tovább, – még hadonásztak is – s fejük és karjaik tiszta pontossággal rajzolódtak ki a borús tisztaságban.
– Férfiak! – állapította meg megvetően Hundt úr mialatt apró figuráikat vizsgálgatta.
S végül újra néhány lovas. Jeromos és a többiek buzgón számolgatták s vad nyugtalanságukban káromkodva szidták egymás szemét. – Tizenkettő, – egyeztek meg végül is!
Hundt úr azonban ezt már számba se vette. – Rendkívül komoly lett – valóban itt volt a perc s valóban mindenki szinte reszketve várta is már keze mozdulását.
Ő azonban még egy ideig meg se rezzent lován… – sőt, mintha próbára akarná tenni őket utóbb a kis erdei virágot mégegyszer a szeméhez szorító.
Pedig már-már el is haladt a karaván – s ő még mozdulatlan arccal bámúl maga elé. – Mindenki őt nézi.
– Vajjon mire vár? – dühösködik ekkor Jeromos és a gyomra körül mély aggodalmat érez. – Csak nem gondolja meg magát, – most?
– Ej, – hisz ez lehetetlen, – javítja ki azonban gonosz ötletét rögtön – s egész lényét bizonyos mély tisztelet máris elönti gazdája iránt. – A biztonság iránti tisztelet, – az a hála, hogy rábízhatja magát, – mert hiszen – hiába – tudja ő mindig, mit tesz, – s Jeromos különös meghatottsággal úgy érzi, hogy nélküle, – ő mégiscsak, – semmire se menne.
El is rohadnék itt az útszélen – rendül meg most már benne a lélek s megindúltan szinte elszontyolodva becsmérli magát. – Mert hiszen, ha vesszük – mégiscsak minden jól ment eddig, amiben ő is ott volt, – virul fel a világosság elméjében s most már megadással s azzal a türelemmel dől el nyergében amelylyel felsőbb hatalmak akaratát szokás bevárni. – Csend van mindenfelé – csak a lovak prüszkölnek, horkannak néha. Az erdő pedig bódító édességgel illatozik csendben. Míg aztán hirtelenül az egyik batár felől furcsa, majd keményen kacskaringós, majd édesdeden elhaló hangok kezdenek szállingózni feléjök….
– Valaki tilinkózik, – gondolja Hundt úr…. De vajjon ki? – S merőn néz el bal felé a távolódók után.
– Oda kell menni – és meg kell tudni – gondolja és még el is mosolyodik. – Aztán kinyújtja karját s a menet komoly rendben és bizonytalan ütemben megindúl. – A tilinkó szava persze hamarosan és végképen el is hal ezek után. –
*
Hát hiába, – nehéz eset volt. Kimerültségüket meglepett dühvel vette egyre-másra észre vitézei mozdulatán, s a legszívesebben ostorral csapott volna közéjük. –
Már az első roham sem úgy sikerült, ahogy akarta. Mire odaértek, már mindenki kiugrált a kocsikból s meglehetősen elszánt fogadtatásban volt részük… Négy embere lovastól nyomban le is fordúlt a lejtőn.
Nyilván nehezek voltak az esővíztől… s bizonytalanok az éhségtől…. Annyi tény, hogy ügyetlenségükben otrombán véresen garázdálkodhattak…
– Lám, a kis tilinkós is itt fekszik, – márpedig mi szükség erre? – gondolja Hundt úr mérgesen és gyengén meg is rúgja a kis halottat, aki hangszerét még mindig görcsösen szorítja kezében…. A rúgásra feje még oldalt billen s száján újra megindul a vér….
A lovak persze szétszaladtak – de szerencsére javát még össze lehetett terelni… – S Hundt úr szórakozottan kotorász élők és holtak között, – mikor egyszerre felkapja fejét.
– Hogy van ez? – kiált fel s nyomban parancsot is ad, hogy mégegyszer vizsgálják meg a holtakat, mielőtt eltakarítanák…. Hiszen ő két férfit látott a második kocsiban, – ne lett volna több?…. S meg is kérdi az egyik kocsistól, aki ostorát magához ölelve s kalaplevéve, alázatosan álldogál az út szélén, nagyon elégedett: hogy íme ő mégiscsak itt van…
– Igenis, – hárman voltak a férfiuraságok, – feleli bús szívélyességgel.
– Úgy? – És egy nő?
– Igen is kérem alássan – egy nagyon szép kisasszony… – s ravasz szemei biztatón megcsillannak.
Hol van tehát a harmadik? – Meg kell lennie! – dühösködik Hundt úr, – mint aki olyat veszít, ami már az ővé volt – s nem kímélve fáradt embereit máris felhajszolja velük az egész vidéket, – erdő alját, bokrokat, patak mély völgyét… – – Nyulak ugranak fel, – különben sehol senki…. – Az egyik tehát elillant!… De ki? – gondolja és az az érzése, hogy ezt meg kell még tudnia…
Aztán levetkőztették s utána bekaparták a holtakat is… – s erősen alkonyodott már, az eső is szitálni kezdett, mikor a menet fordult visszafelé… Elől a préda és a foglyok….
Mielőtt pedig az nap elaludt volna, egy sáppadt arcra emlékezett még vissza az utóbbi napok zűrzavarából. Egy arcra, mely tágra nyílt szemekkel halálos merevséggel bámúl reá…. – Mintha most is maga előtt látná!
Felugrott tehát fekhelyéről és megkérdezte, hogy mi van a fogoly nővel?
– Rendjén! – mondotta komoran, miután meghallotta, hogy a szokásos módon bántak véle is.
*
Haragos volt, ha eszébe jutott ez a nő, – nem tudni miért? Talán mert oly konokan meredt reá mindvégig, mialatt azzal a bizonyos két úrral végzett?… S talán azért is véle volt elégedetlen, mert a harmadiknak nyoma tűnt? – S nem határozott ugyan, de előre érezte, hogy szigorú lesz vele… Vagyis? Vagyis lakolnia kell mindezekért.
Pedig az az arc, mely őt nézte nagyon szép arc volt – s még másnap is megjelent kísérteni őt, mialatt még mindig álmosan a zsákmányból osztott embereinek a várudvaron.
Díszes ruhák és takarók, – ezüst…. – mindehhez hozzászokott ő már – s a legénység mohó hüledezései, kapzsi öröme csak bosszantják….
Hiszen, némely darab – szó sincs, – jól esik szemének látnia…. Itt van – mindjárt ez az almavirág-szín óriási szövet!… – Jó lesz mentének, – még kettőre is kitelik – gondolja és elégedett melegség futja át: – a gazdagoké.
– Minden van, ami csak kell! – mondja magában és bólint is hozzá.
Bár hiszen, tudja az ördög miért van – s talán először életében fél egy kicsit…. Vagy ha ezt nem is – legalábbis zavarja valami… S talán ezért is rendelt ma reggel dupla őrséget a kapukhoz… Egész különös érzése pedig akkor támadt, mikor egy remekbe készült, kék szövettel bélelt bölcső került a szemei elé. Olyan volt, mint egy kis mennyország.
Meghökkent pillantásokat vetve feléje, – majd bohókás, majd bosszús, szégyenlős mosollyal ajkán sokáig állott ott s tűnődni látszott felette. Utóbb még el is bíbelődött, játszogatott vele, – billentgette a délelőtti napfényben – s most már néha hangosan is nevetett hozzá…
De aztán eszébe jutott megint, hogy milyen nehezen is ment ez a dolog… S mint hogyha mégiscsak fordúlna a kerék lefelé…. azt pedig nem szabad hagynia! – az álmán is eltűnődött újra és szeplős arca egészen belevörösödött indulatos aggodalmaiba. –
– Lám, lám…. Jeromos is megsebesült, – most először – és ez rossz jel – az ütőerét vágták át a karján… Furcsa! Beszakadt a vas, – akkorát ütöttek rajta… Más ember beledöglik! Gondolja Hundt úr s bizonyos barátságos nehezteléssel idézi maga elé Jeromos rettenetes haragját sebesülése után.
– Hogy ordított a disznó, – gondolja Hundt úr s mosolyog. S el is határozza menten, hogy most az egyszer többet juttat neki a prédából, de aztán meggondolja a dolgot.
Fölösleges az efféle, – dönt végül is. – – Elég kár érte őt, a négy ember közül kettő beledöglött, – másik kettő pedig még az éjjel forrólázba esett az erdei nedvességtől.
Nyugtalan volt, – szeretett volna még meg is tudni egyet smást, – hogy hát mégiscsak kik ezek?
Türelmetlenségét azonban nem mutatta. Nemsokára felment aludni – s minthogy sokat tudott aludni ilyenkor, – nem volt nehéz behoznia a szokásos két napot.
Akkor éjjel aztán fáklyát gyújtatott s be is ment abba a bizonyos kamarába.
A hölgy pedig egy barna takarón feküdt a padlón s oly fehér volt s omlós, mint valamely meleg hó-halom. Teste ezüstösen csillogott, lebontott vastag haja csavart fonatai pedig, mint megzavart kígyók, ziláltan tekergőztek melle bimbai körül. – Hundt úr csak állt ott egy darabig, magasra tartva a fáklyát jobb kezében s jókedvűen, kipihenten, bohókásan mosolygott hozzá és nem szólt. –
Aztán oda akart menni, megnézni nem halt-e meg vajjon?
Mozdulására azonban a hölgy felemelte fejét. Aztán lassan fel is állott s a fáklyafénytől káprázva egy ideig mereven nézte őt. Meztelen hattyúhoz volt most leginkább hasonlatos.
Mikor pedig már úgy tűnt, hogy megismerte Hundt urat, – valami fellángolt szemeiben. Álmosságától szelid arca pedig méltóságos lett és szigorú.
Mint látszott, nem is szégyenli magát, hogy mezítelen. S Hundt úr jókedvűen mosolygott egy ideig ezen is, – de azután nyilván eszébe juthatott, hogy hát hogy is van ez, hogy nem szégyenli magát és nem sír? S nyomban olyannyira elcsodálkozott ezen, hogy hangos nevetésre is fakadt.
Nem látott ő még bátor asszonyt eddig, – az bizonyos. S erre nem is igen számított, hogy van ilyen. Mind nyavalyás, – szokta volt gondolni róluk s még köpött is ilyenkor sokféle ügyes-bajos dolgaikra gondolva s a komédiára a mi van velük.
– Ha meg bátor, – hát nem nevetni való az is? – gondolta most.
De hát bátor annyi már nyílván látható – mert mi más lehet az, hogy oly szemérmetlen? Ha látni akarsz így – láss! Mert akartad nyomorúságomat látni – legyen, – mintha ezt mondaná. S hozzá oly méltóságosan is áll ott – meztelenűl! S mily titokzatosan. Mintha megvetné őt hallgatásával. Talán oly ostobának tartja?
– Mit érsz el vele? – kérdezi konok pillantása. S Hundt úrnak be is kellett látnia, hogy valami igaza mégiscsak van neki. Mert mit ér el vele, ha egyszer hallgat? Ki nem nyithatja a fejét… – – Holott talán még bánkódik is, – bizonyára. Csak nem szól efelől. S talán gyülöli is őt, – bizonyára. – De hát az nem volna éppen baj.
Ez a néma beszéd volt-e az oka, hogy Hundt úr ezután nemsokára sarkon fordúlt és kiment a szobából?
Tény az, hogy se meg nem rontotta, se meg nem ölette e hölgyet ezek után, mint ahogy azt bosszúságától ő maga is várta volna s ami tőle könnyedén ki is tellett, hanem mindezek helyett megkérte a kezét.
*
Természetesen még az éjjel beküldette néki omlós meggyszín ruháját, vörös cipellőit, fátylait – s ő maga rakta azokat illő rendbe. Aztán megforgatván az illatos holmit jól megszagolgatta előbb s eltünődött fölötte.
– Eh mit! – döntött végül is, – ez a sok rosszkedv úgyis időm előtt megölne engem… – Mégiscsak kell valami, ami felvidítsa az ember szivét….
És menten meg is parancsolta, hogy a hölgyet illőn megvendégeljék, s ha kívánna valamit málhájából – az adassék meg neki! – ő maga azonban e lakomától távol maradt.
Másnap pedig a szokásos udvariassággal megkérdeztette, vajjon fogadná-e őt?… s mikor a választ meghozták, igen ünnepélyes komolysággal járult volt eléje.
A hölgy egy fekete karszékben űlve fogadta s még sáppadtabbnak tűnt, mint tegnap. Sötétzöld ruha volt rajta s így fekete haja is, teste is szinte egybeolvadt körvonalaiban az árnyékos homálylyal. Csak sejteni lehetett merre rejtőznek hosszú idomai – s ez a körülmény Hundt urat még jobban megzavarta.
– Csak néhány lépés, – gondolta ekkor s fakó arca menten ki is pirúlt – ismét fellobbanó nyers indúlataitól. De nyomban elcsendesíté azokat s újból a hölgyet kereste tekintetével. Ám hiába!… – rosszúl látott ő ebben a homályban – s csak élénk sáppadt arca s erős tüzű sötét szemei világoltak élénken előtte, – vágyának egyéb tárgyai nem, – no meg kezei is: – a hosszú ujjak, amint fínom térdei körül összekapcsolódtak.
S miután nemcsak mozgásában volt ő suta, hanem érzései kifejezésében is, – beszélgetni meg éppen sohasem szokott volt, ennélfogva oly reszketegen és dadogva adta elő ohajtását, – mint egy gyermek, ha gyümölcsöt kér, – s ami még sosem fordúlt elő vele szégyenére, egyik szeméből még a könny is kicsordúlt izgalmában.
Mikor pedig a hölgy már jól megértette mit is kíván – szemei, mint tegnap is egyszer, – csodálatosképen újból fellángoltak, s lángban is állottak vagy egy pillanatig. – S hallgatott.
– Mielőtt kérdésekre felelnék, – csendült fel aztán hangja – s Hundt úr előtt először e földi életben, – csodálatos hangja, mely olyan volt, mint a kemény, biztos harangütés, – mielőtt egyáltalán egy szót is váltanék veled erről lovag, – összes emberemet szabadon fogod bocsátani s visszaadod mindenüket – mondá szinte parancsolón. –
Hundt úr még jobban elsáppadt s aztán meghajolt.
– Jól van, – mondá a hölgy…. – különben is én magam fogom elbocsátani őket s velük üzeneteket fogok küldeni….
– Ami pedig kérésedet illeti… – arra három hónapig nem felelek… – három hónapig várni fogok valamire….
– Úgy? – És mire vársz, hölgy – kérdezte Hundt úr sáppadtan. Így még testvérbátyjai sem mertek vele beszélni soha… – de sőt még szülői sem.
– Te magad ölted meg két fivéremet, – mondá a hölgy lassan s a szemébe nézett…. Az egyikbe beleszúrtál, – a másikat pedig, aki beteges volt s a kocsiban maradt nyakánál fogva dobtad ki a kocsiból… – Hundt úr hallgatot.
– Ha tudtam volna, hogy a te fivéreid… – kezdette most beszédét borúsan… – de nem tudta folytatni. Úgy látszik valami nagyon komolyat akarhatott mondani, mert kedvetlen lett e perctől fogva.
– Mindegy most már, – folytatta a hölgy lassan…. Ez most már mindegy….. Fő dolog most már csak az, hogy a jegyesemet nem ölted meg… – Őt kerestetted ugy-e?
– Igen, – felelte Hundt úr kedvetlenül, de határozottan.
– A jegyesem, – folytatta a hölgy, – mellettem ült a kocsiban s én könyörögtem néki, hogy meneküljön…. S ő meghallgatta könyörgésemet, – mert én azt mondtam néki, hogy bármi lesz, – élek-e, vagy halok, – értem kell jönnie…
– Igen, – válaszolta Hundt úr….
– Igen – és ő ezt megígérte…. S akkor, – az út szélén volt egy szekérre való rőzse…. Hiszen láttad te azt is!…
– Igen, – felelte Hundt úr….
Abban elbújt….
– No – akkor nem igen maradt az meg, – mármint a jegyesed, – mondotta Hundt s a szemei csillogni kezdtek okossága önérzetétől, – még a szája is mosolyra nyílt… – Nem igen maradt az meg, – folytatta, mert én abba a bizonyos rőzsébe kétszer beleszúrtam ám mikor kerestük…. Én magam szúrtam bele, – előbb hosszában, aztán szélességében…
– Láttam, – mondotta a hölgy, – de Istennek hála, nem történt baja…. – Mikor elvitettél, hátranéztem s ő kidugta a kezét….
– Úgy? – Akkor mégiscsak bátor ember lehetett, – válaszolt Hundt úr kissé elsötétült pillantással.
– Igen az volt, – folytatta a hölgy… – És ő megígérte, hogy visszajön értem…. És én úgy határoztam, hogy három hónapig várni akarok reá.
Hundt úr a torkát köszörűlte. – S lassan kezdé: – Nézd csak, hölgy…. – mondotta. Nem tud ám a te jegyesed három hónap alatt ide visszajönni, – arról szó sincs… Hiszen sokan próbálták ezt mások is… – s mégiscsak gőgös, fenhéjázó nevetésre fakadt e szavai után. – – Magasan vagyunk mi itt – tette aztán hozzá és legyintett…. Kár lesz néki fáradozni… – s ezután hosszasan elgondolkodott. –
– Hanem mondok én néked valamit, hölgy… folytatta később s őszinteségében oly tágra mereszté szemeit előtte, hogy kacagni lehetett volna most arcának bohókás fintorán… – Ha akarod, – mondotta, – el is mehetsz te innen…. Én megengedem…. És elviheted, ami a tiéd volt…. Sőt! – Egyet-mást… el is vihetsz tőlem… ha éppen kárpótlást is kívánnál…
– Egyet-mást? – kérdezte a hölgy – s szemei megvető kicsinyre húzódtak össze…. – Mi legyen ez az egyet-mást?…
– No – hát éppen amit kívánsz, – mondotta megzavarva Hundt s nagyon szerette volna csóválni a fejét…. Legyen a tiéd, – ha netán kívánságod volna valamire, – tetézte még jobban ügyetlenségeit… S egészen úgy tehetsz, amint jónak látod… én nem kényszerítelek semmire… és minden fizetség nélkül szabad útat is engedek neked…. mert, mert…. a te viselkedésed, – megvallom, – tetszik nékem…. És te voltál az első ilyen… – akarta még folytatni, – itt azonban már elhallgatott. –
– Igen, – mondotta most a hölgy elgondolkodva. – Hiszen lehet. Hiszen ha nem jön is el, – három hónap elég ahhoz, hogy legalább jelt adjon magáról…. És ha ez meglesz, – akkor én menni fogok…. De ha nem… – s e szónál arca kissé tűzbe is borult – szemei azonban tompán, nedvesen csillogtak át a homályon Hundt úr felé. – Az lehetetlen! – döntött végül is.
– És ha nem? – kérdezte sáppadtan.
– Akkor legyen úgy, amint kívánod, – mondotta a hölgy igen határozottan s a hangja most megint úgy csengett, mint az óra-harangok konok ütése. – Hundt úr meghajolt. –
– Várj még, – szólott ekkor a hölgy. – Én, – mondotta, – egy más néphez tartozom – és a hitem más mint a tiéd…
– Zsidó vagy? – kérdezte Hundt úr.
– Igen, az vagyok, – felelte ő, lehúnyva szemeit. És ezt tudnod kell… De ha három hónap alatt nem jön értem senki, akkor már nem vagyok az…. – mondotta lassan… – – Engem elkényeztettek, – tette aztán hozzá tünődve, mintegy maga-magának. – Hundt úr menni készűlt.
– Várj még, – szólt most rá újólag a hölgy s fátylaiba burkolózott a hüvösségben.
– Igen, – felelte Hundt úr.
– Tehát, – három hónapig vendéged vagyok – ugy-e? – kérdezte ő.
– Természetesen, – válaszolt Hundt úr.
– S addig szabadon tehetem, ami tetszik?
– Természetesen, – volt a felelet. – Mindened meglegyen, amire képes vagyok, – mondotta Hundt.
– Tehát akkor így legyen! – szólt a hölgy – s fátylas fejét kissé felszegve elbocsátotta Hundt urat.
*
Mikor karcsú, magas alakja először jelent meg felettük a magas tornácon s ő elnézett a messze völgy felett… – a legények összevigyorogtak. – Csak a beteg Jeromos nézett már akkor is bizalmatlanúl, szinte gyűlölködve feléje. Összeszorította fogait s aztán nem állhatta, hogy oda ne szóljon nekik:
– Most meg már ilyen világ van!….
S a legények nevettek, de nem sokáig. Szigorú szemének villámaitól csakhamar meghunyászkodott valamennyi.
– Te ez aztán a furcsaság! – mondogatták s ugyancsak nagy kiváncsiság szállotta meg őket… – Messziről őgyelegtek tehát körülötte.
S most már különben is hajlandók lettek volna megbékélni véle már azért is, mert Hundt kisasszonynépet hozatott fel a falvakból szolgálatára. – S a legények elkezdtek erre mosakodni, – ami víz-készlet rovására ment s elkezdtek egymás közt verekedni, ami miatt Jeromos lett egyre sötétebb.
– Itt az idő, menni már innen a fenébe! – gondolta magában.
Embereit pedig a hölgy igen pazar kézzel bocsátotta el. Nem is igen vizsgálgatta ő övé-e, nem-e, amit szétoszt közöttük…. olyannyira, hogy Hundt, aki embereivel messziről nézte ezeket a dolgokat… már egy pillanatban a fejét is csóválta s már-már azon volt, hogy közbelép… Jeromos pedig az ajkát harapdálta irgalmatlan dühében – míg aztán gondolt is egyet s vad rántással letépvén a kötést beteg karjáról, azt odadobta Hundt úr elé, odakiáltván néki, hogy:
– Itt mi aztán igazán hiába fáradozunk Nagyságos Úr… – s menten ott is hagyta őket. – S Hundt csak sáppadtan hallgatott erre is egy széna-abora oldalához támasztva gondterhelt fejét. S a hölgy úgy látszott mindevvel nem törődött. Mielőtt elbocsátotta volna szolgáit, még így szólt hozzájuk fennhangon:
– Keressétek fel a jegyesemet, emberek. Aki megtalálja, gazdagon meg fogom jutalmazni… Egy másik pedig menjen Prágába a szüleimhez – s én azt is épp oly gazdagon fogom megjutalmazni… És mondjátok meg nékik, hogy szabad vagyok és három hónapig hűségesen várni fogok rájok, hogy értem jőjjenek…. És aki a jegyesemmel beszélt, az mindenesetre visszajőjjön és mondja el, mit válaszolt üzenetemre…
A hangja néha megremegett ugyan, de nem könnyezett. Csak lehúnyta újból hosszúpillás szemeit s aztán elbocsátotta szolganépét…. Azok pedig nehéz szívvel el is indúltak s csapatjuk a fehér hegyi úton nemsokára eltűnt a kanyaroknál.
Jeromos azonban – akinek a karja újra alaposan kivérzett vad hetykesége következtében, – mikor kicsit jobban lett megint, felment Hundt úrhoz és sokáig maradt véle bezárkózva beható tanácskozásban. – Mert, nem köntörfalazott ő semmit, – mihelyt belépett: már azzal is kezdte, hogy ő elbocsáttatását és jutalmát kéri hosszú szolgálata után. – Ha itt asszony-világ lesz, – így mondta, – akkor ő nem marad semmikép.
S Hundt úr ez alkalommal maga is igen elkomolyodva hallgatta őt. Nem igen szólott, – de látszott rajta, hogy nehéz dolgokon tűnődik. Végre is így szólt hozzá:
– Menj csak vissza helyedre és ne beszélj oly sokat…. Még talán nekem sem ment el az eszem egészen… Hiszen hallottad, mit izent!… Van még három egész hónap… – Addig még fordúl ám a sor! – mondá s a szemei nagyot villantak.
– Én egész másként tennék véle, – annyi szent – mondotta Jeromos s felrándította egyik vállát, ami pedig nála gonosz indulatok jele volt, – de Hundt úr haragos-komoly nézése elhallgattatta őt végkép.
– Mi úgy örűltünk mindig, hogy Nagyságos Úr nem veszkődött soha asszony-félével… – tette még hozzá – s aztán fájdalmas mosollyal, mint aki érzi már, hogy valami elmúlt, lassú léptekkel kiment.
*
Jeromos tehát visszament helyére Rosenbergába s a napok csak teltek. Hundt úr elzárkózott emberei elől, majd papírt küldött az öt mértföldnyi távolságban levő kolostorba.
A hölgy pedig hosszú sétákat tett ezalatt magánosan a váron kívűl, a meredek hegyi utakon, – de alkonyatra mindig becsületesen visszatért.
Nem beszélt senkivel s nem kívánt semmit. Csupán afelől adott parancsot, hogy a kutyáját keresnék a vidéken… S ezt türelmetlenűl több nap egymás után megismételé.
Egyébként, ha szólnak is hozzá, alig felelt. Mindeddig még az ételét is maga készítette el: – csak tejet kívánt, tojást és kalácsot. – S mintha megvetne ő itt mindenkit, oly gőgös volt s oly hideg.
De a napok mégiscsak múltak s mikor az első hónap már letelt hiradás nélkül, – bezárkózott szobáiba s nem ment ki onnan többé. – Azaz hogy egyszer mégiscsak kiment még s ez úgy volt, hogy egy forró koranyári nap után holdas, enyhe éjszaka következett. Egyike azoknak az éjszakáknak, mikor már maga a csillagfény is részegít: egy kristályosan világos másik élet kékes reménységeivel… – hát még a sok illat, fény és hang, mely most mind megtisztúlva igyekszik feléd – mintha tiszta lényét akarná szivedbe tenni emlékezetűl… A hegyek éle is csillogni kezd körös körűl, a messzi patak pedig ott mormol a füled mellett altatót….
A hold világa is egyre nő s már tébolyító hogy ontja álombéli sugarát s szinte varázslatnak hinnéd, mit mivel madárral, virággal, emberrel… A sötétség pedig mind jobban mélyűl a hold-árnyékban s nem tudod már, mi elől menekűlj inkább? De van végül egy perc, mikor a katonák veszekedése az udvaron a vízhordó asszonyok éneke s az óriás hold magasan rengő telivilága együtt úgy szivedre veszi magát, hogy nem bírsz már magaddal. – Szívesen zokognál, de az ének kinn tisztán cseng tovább.
S talán így lehetett ez éjszaka ő is. Kamrája ajtaja nyitva volt – s ő egy ideig a sötétből nézett ki a kék világosságba. Aztán kilépett ajtaján fehér ruhában.
S aki őt látja akkor, – sovárgó vágya holdjává teszi biztosan…. S nyílván elképzelni sem tudná, hogy ő maga is földi tévelygő s hogy talán maguk a messzi csillagok is sovárognak felénk…
Tény az, hogy aztán leguggolt s egy kis nyújtozó cicát csalogatott magához s azt utóbb oly erővel szorította kebléhez magános szeretetében, hogy az méltatlankodó nyivákolásba tört ki, majd prüsszögve egyetlen szökéssel menekült el tőle. Meg is karmolhatta, mert ujját szájához emelé…. Később bement s betette az ajtót maga után.
Ám nem sokáig maradhatott nyugton a sötétben, mert nemsokára rá egy kutya törte rá az ajtót, – mely egyetlen iramban szaladt neki ajtajának – egy nagy fehér, meleg kutya – s ő felsikoltozott boldogságában. S ott sírt aztán felette, ráborúlva hosszasan.
Ez éjszaka pedig messzire kiment kutyájával, messzire ki az őrvonalon, az őrtüzön túl, a kapukon keresztül a szabad hegyoldalra… S csak késő éjjel tért haza. – – Ez volt azonban utolsó sétája ebben az időben.
Mikor pedig már a második hónap is letelt, szolgálattevő asszonya már sírva találta őt egy reggel ablaka mellett.
Hundt úr pedig ezalatt nem bocsátotta el papját többé, bárhogy szabadkozott is az, hogy mennie kell már. S mikor végül mégiscsak mindenáron távozni akart: – Hundt úr bezáratta őt egy szobába s őröket rendelt ajtaja mellé. – A jámbor pap dühében sokat dörömbölt az ajtón, míg aztán azt kiáltotta ki őreinek, hogy igen fontos dolgot akarna közölni Hundt úrral, amire mégiscsak eléje vezették.
S a közölni való az volt, hogy Isten neki, – vegye el Hundt úr a nőt, ha olyan nagyon kívánja, – ő nem lesz többé ellene s a papi áldás se hiányozzék. De evvel aztán eresztené őt már haza rendjéhez, mert néki drága az idő. Hundt úr azonban ennek ellene volt s igen kérte őt, maradjon, míg a három hó letelik s értésére is adta, hogy ha nem akarna maradni, akkor úgyis ismét bezáratná. S különben is őriztetni fogja lépteit, nehogy megszökjék! – A szegény pap erre maradt is persze.
Mikor pedig már az utolsó hónapnak fele is letelt – egy nap mégiscsak jelentették a hölgynek, hogy itt a hírhozó. S a hölgy sáppadtan fel is állott fogadására.
Prágából jött nagy sietséggel a szülőitől. S mint mondotta, ezek a gyászhírre rögtön megszaggatták ruháikat, aztán mind leűltek a földre házuk népével együtt s végül szó szerint a következőket üzenték:
Hogy jőjjön haza, ha valóban szabad s valóban igaz, hogy bántódása nem esett s tiltott ételt nem evett… – de ha igen, akkor meggyászolják őt is.
S a hölgy erre a futárt gazdagon megajándékozta s visszaküldötte őt Prágába evvel az üzenettel:
– Menj vissza Prágába, – mondotta a futárnak, – s vidd hírűl nékik, hogy itt az idő, gyászoljanak meg engem is. – Ezt mondotta, de megintcsak nem könnyezett. Igaz viszont, hogy még az nap betegnek mondotta magát s lefeküdt ágyába s abban fekve gyengélkedett annak a hónapnak utolsóelőtti napjáig. Akkor felkelt s felöltözött mert megérkezett a másik futár is. – Mint mondá, jegyesét hosszú tévelygés után Frankfurt városában találta meg, hol is az igen szomorkodik… S hogy itt öreg tudósok társaságában van, akik helyette hosszú tanakodás után ezt válaszolták: – Aki hűségének határt szab, annak szabadsága nem a hűség. Kelj fel és menj vissza szülőid házába!
Amire a hölgy gazdag ajándékokat adott néki is és ezt izente vissza a vár tornácán mindenki fülehallatára:
– Szülőim már gyászolnak engem, – holott én lakodalmamra készülök… Ha akar, – módjában áll, – eljöhet vőfélynek… – S ismét nem könnyezett, – bár harmadnapon, a lakodalmán Hundt úr karján még mindig igen betegesnek látszott szegény, sáppadt is volt s majd hogy el nem dőlt gyengeségében. – De rövidesen megint erőt vett magán s így Hundt úr boldogan élhetett véle egy ideig.
*
S Hundt úr valóban boldog is lett volna mellette, ha nem lett volna oly pazar költekező és oly hallgatag. Férjét mindkettő nagyon szomorította.
Tehát először is: bármit hozott néki Hundt úr, – szétszórta rögtön.
Nem mintha a prédaságban öröme telt volna, – hiszen látszott rajta, hogy inkább csak szeszélyből osztogatja ő, rongálja Hundt úr vagyonát – s ez annál jobban bántotta emberét. Mintha szórakozottságában tenné…
Hundt viszont akkor már harmincöt éves volt s itt lett volna az ideje, hogy boldogan s nagyobb nyugalomban élje napjait, mint eddig s ne kelljen tovább is olyasmit művelnie, ami több aggodalmat, mint örömöt okozott most már. – De másként kellett történnie.
A hölgy olyan préda volt, aminőre talán még példa sem akadt abban az időben. Ruhát minden évben csináltatott s alig hogy hordta már is odadobta asszonyainak; – képes volt messzi mértföldekre orvosért küldeni valami városba akár a legkisebb baja lett is légyen. Az ezüstöt, sőt aranyat is csak úgy dobálta ostobaságokért – hintókért, szövetekért, edényért, amit szintén messziről hozatott s aztán csakhamar megúnt. S az ételekkel is: – éppencsak hogy csipegette amit drága finom anyagokból ő maga csináltatott – s aztán dobta ki. – S végül: adakozó volt oly mértékben, ahogy királynők nem engedhették volna meg maguknak. Fűnek-fának, minden futóbolondnak odaszórta mindenét, ami kezeűgyébe esett.
S csak éppen panaszkodni kellett néki s ő – szigorú és nemtörődömséget mutató arccal ugyan, – de annál bomlottabb bőkezűséggel pocsékolta Hundt legdrágább holmiját: jószágát, ezüstjét, mindenét…. Persze ezt tudták is róla s ki is használták a jó alkalmat egész alaposan.
Hundt úr némely nap már katonákkal verette szét a kéregetőket…. – s még így sem ment vele semmire, – nem is talált alkalmas segítőtársakra ezekben a gazemberekben. Hiszen épp a katonák terjesztették legjobban hírét, hogy milyen jó bolond – s épp az ő embereik várakoztak legbuzgóbb türelemmel a kapúknál… – S nem ment már azért sem, mert a hölgy mikor megtudta, mi történt ellene, egy hétig bezárkózott s nem engedett senkit sem magához….
Vídám élet volt itt egy idő óta! Nem volt katona, aki húst ne evett volna s bort ne ivott volna naponta, – s a bitangok persze csakhamar egész jól beletanúltak a jómódba s a lustálkodásba… Minek fáradjanak? – ha meg beteg volt valamelyikük, fűtött szobába vitték télen, nem úgy mint eddig, mikor a betegnek az istállóban volt a helye…
Egy szóval a dolog nem mehetett így sokáig – s Hundt úr már mindenféle kísérletet tett, hogy átkos szórakozásától elterelje. Miután azonban hiába próbálkozott volna némaságától felvilágosítást nyerni, – így nem is tudhatta meg tehát, mi szerezhetne örömet néki?
S itt volt ez is: – hogy néma volt, hallgatag. Ez némely nap rettenetesen kihozta Hundt urat sodrából. Felesége volt s nem tudta, ki az, mit gondol magában felőle, mit kíván?… Igaz, hogy e némaság volt aztán Hundt úr ellene való indulatának, gyakori garázda kedvének egyetlen fékezője, az egyetlen tekintély, mely még álmait is megrémítette nem egyszer. No meg a szemei! Ezek a konok, égő, szígorú, becsmérelő, fekete szemek.
S a nevetése: – mintha állandóan fitymálná véle emberét.
Néha már úgy érezte Hundt úr, hogy mindezt nem lehet elviselni tovább. – Néha meg éppen átkozta magát, hogy miért is oly suta ő testben-lélekben, mért nem tud ügyesebben kedveskedni néki, olyasmivel, ami felvidítaná s talán meg is nyitná előtte szivét. – S ez az óhaj idővel bolond, epekedő kívánsággá lett benne, – olyanná, mely sosem hagyta nyugodni többé, – emésztő vágygyá…. Nem is volt tehát egyetlen nyugodt pihenő órája többé.
De hát hiában volt mindez s ő átkozta magában az asszonyokat… Egész fajtájukat – hiszen mindnek csak ez kell, – prédálni, – semmi más. Hallott ő már ílyet eleget! – S vissza is emlékezett rettenetes történetekre: tönkrement hatalmasságokról s ilyenkor reszketés fogta el.
S hiába vitte magával vadászatokra is a messzi völgyekbe, hol kitanított solymokkal mulatatta őt… – majd ritka vadat hozott néki: – élő zergegidákat, – hiúzokat fogatott csapdákkal kedvtelésére… – s mindez nem változtatott semmit rajta.
Egyszer azt is megkérdezte tőle, haza gondol-e vajjon s nem akarna-e haza látogatni? Ám az asszony szemei ujólag fellángoltak erre is – s olyannyira rosszul lett, hogy Hundt úr szinte eszét vesztette ijedtségében s el is határozta, hogy ilyesmit többé nem említ előtte.
Akkor megint másként próbálkozott. Még pazarabb lett mint ő – s elhalmozta ajándékokkal, szinte buzdítván őt a költekezésre… – hogy lássa nem fáj néki, amit érette áldoz…. S ez sem használt semmit: nem lett tőle sem jobb, sem rosszabb.
Pazar volt, – hát igen, az volt. Eldobta, felrongyolta, elosztogatta, semmibe se vette, amit hozott néki. Két almásszürke lovát, melyet egy húsvétra Magyarországból hozatott, két hét múlva, bolond kedvében halálra hajszolta a meredek utakon… Az egyik gutaütést kapott forróságában, a másik örökre nyomorék lett: térdreszketése támadt, s kehes is lett, – egyszóval vége volt annak is.
Pedig ez, – gonosz gazdálkodása fájt talán a legjobban. Mert hiába hozta Hundt mosolygós képpel, amit hozott…. – belűl mindenkor borús volt lelke a vidám ajándékozónak….. Mintha vérét vennék… S volt olyan nap is nem egy, hogy töprengéseiben sorra vette minden áldozatát s nem volt talán egy sem olyan, hogy meg ne bánta, el ne siratta volna ujból… S így aztán örök féreg rágta lelkét: – hogy miért is adta s hogy miért is pusztúl, minden, minden!
S ha arra is gondolt, hogy hiszen meg sem köszöni soha… hogy egyszer fitymálón mosolyog…. Hogy nem tetszik néki semmi… Talán ha a lelkét vetné oda neki!…
– Ó hiszen az is lehet, hogy gyűlöli őt, – jutott néha eszébe. Talán boszúját állja rajta? – Hiszen még a kutyája is, ez a dög, – hogy idegenkedik tőle még ez is… – Vonítani kezd már messziről, ha meglátja!… – S az ő zsírján hízzanak ellenségei? – Meg kellene fojtani mind, – egész egyszerűn!
Hányszor borúlt vérbe a feje, ha a nyugodt léptekkel haladót csak messziről is meglátta valahol – s hát még ha szembe került véle örök némasága…. S hányszor volt a torkán, hogy felveti néki számadásait s hogy kérdőre vonja, – mi lesz már?… S ha mukkani mer, nyomban összetöri….
Mindezek helyett pedig végül már a kulcsait is átadta neki, csakhogy ne kelljen tulajdon kezével kihordania mindenét – s tulajdon szemeivel látni a romlást. S hallgatott, hallgatott ő is – halálosan – s kegyetlenebb lett mint valaha.
Ami pedig nagy baj volt szintén. Mert: – mikor ő a házasságot számításai közzé vette, mindannyiszor úgy gondolt reá, – hogy evvel aztán vége is legyen a régi életnek s kezdődjék egy új! – S mi történt e helyett? – E helyett vad hajszát kellett kezdenie újból s nem volt hónap, hogy kétszer-háromszor le ne futott volna legényeivel a völgyi utakra.
Kedvetlenűl, hiszen nem néki való volt már ez a dolog! Hegyek között, irdatlan erdőkben, havazásban és hideg esőben evvel a bitang néppel veszkődni örökké…. S vad iramokban két-három napot lovon…. Még a lovát is meggyűlölte utóbb. S igazságtalan lett véle is!
Hogyne, mikor egyre csak haza gondol s legszívesebben ott űlne mellette….
Néha sírt, néha lihegett dühében s álmatlan forgolódott vackán.
– Nem bírok – nem bírok a nőkkel, – kesergett magán kívül. S úgy érezte, hogy tanácsra volna szüksége.
Persze, – hogy mások bajával vesződjék, régen abbahagyta! S a vidék népe megint elvadúlt. Öldösték egymást, ahelyett hogy biróhoz fordúltak volna igazságért. S átkozván a változást – dühös gyűlölettel gondoltak Hundt úr asszonyára, – aki láthatólag annyi nyomorúság oka lett! – Mert nemcsak evvel okolták: – tudták ők jól, mi rejlik Hundt úr új gyalázatosságai mögött…. – hogy oly bitang lett amilyen még sose volt….
– Der gierige Hund, – így nevezték őt már mindenfelé.
Mert minden kevés volt most már néki. Apró, rongy dologra vetemedett, csúnya rablásokra… – mindent felemésztett, – semmit sem vetett meg, semmit nem mulasztott most már…. Igáslovakat, apró hegyi lovakat, birkákat, üres hordókat, – mindent elszedett. S a nép néha már odáig volt tehetetlen dühében…. – biztosan ez a rongy nő, – ez kergeti mindenbe bele, – mert csak nő tud íly éhes lenni! – mondogatták mindenfelé.
Szószegő lett! Semmivel sem törődött ő már. Előre engedélyt adott szállítmányok vitelére, – borzasztó dézsma fejében – s aztán megtámadta és elszedte a felét oly ürügy alatt, hogy többet akartak vinni, mint amennyit előre bevalottak… – még saját talléros kisparasztjainak, tulajdon adófizetőinek sem volt nyugta tőle, – nem röstelte megsarcolni ezeket is…. S ha egy tehén, hát egy tehén. Levette azt is.
S maguk, saját legényei is morogni kezdtek már ellene. S főként az nap törtek ki nagy zúgolódásban, mikor egy nap az asszony a szemük láttára ajándékozott oda két szép, egészséges lovat egy rongy kertésznek, amiért az valami alpesi csokrot hozott néki…. S ők itt nyomorogjanak? Még húst is egyszer egy héten ha látnak, – borról meg éppen szó sem esik már, mióta Hundt úr oly zsugori lett vélök is…. S micsoda fáradtság az életük, – hogy meghajszolja őket semmiért? Mert mi részt oszt közöttük a prédából? – semmit, a rongyát…. s még azt is dugdossa előttük, – veri őket, bizalmatlan, mintha megőrült volna. – Ezt tárgyalták aznap s most már hangosan – s Jeromos is közöttük volt, de hallgatott.
Talán ez a körülmény lehetett oka, hogy olyan bátorságra vetemedtek, mint még soha. – Felküldöttek egy embert Hundt úr elé, hogy adja elő neki panaszaikat, – hogy nézze az meg végre is, mi van az ő szivükben s hogy mért szökik el mostanában annyi ember szolgálatából?
S Hundt úr csodálatosképen végighallgatta az embert s annak nem is esett semmi bántódása. Mert épp az éjszaka gondolta el újból, hogy ez nem mehet így tovább! – Minden fel fog itt fordúlni, mert néki nincs kedve semmihez – s amit az ember szertelenül tesz, abban nincs köszönet!
S ezen az éjszakán gondolt arra is, vajjon nem kellene mégiscsak szólnia néki? – Hátha nem is tudja, mennyi bánatot okoz – s ha meginti, talán könnyedén elhagyja gonosz szokását – s ez a sok bánat is, – ki fog derűlni, – mind hiábavalóság volt. S akkor, – akkor végre békesség is lesz… – s ő végre kipihen a sok gondtól – itt az idő! – hiszen már az ereje nem a régi…
Reggel felé pedig új gondolata támadt. Azon kezdte törni a fejét, hogy vajjon, – ez az asszony tudja-e, mit művelnek ők a messze völgyekben, – micsoda keserves dolgokat s mind ő érette? Nem is sejti talán. Különben hogy volna szive így herdálnia mindenét?… Vajjon ne tudna egyet-mást, – lát ő itt eleget! – de hogy mégcsak nem is kérdezi? – Le kéne vinni egyszer, – magukkal vinni, hadd nézze meg közelről, mit pazarol oly könnyű kézzel.
S ezt Hundt úr menten el is határozta, hogy ez pedig így lesz… Lecsalja őt: vadászatot mond neki, – s aztán lássuk mi lesz?
De hát nem vitte végbe persze ezt sem, s ott hevert gondjaiban, tehetetlenségében hónapokig. – S most már egyre gyakrabban ült össze Jeromossal s némely éjszakán hajnalig tanácskoztak felőle, mi volna itt a teendő?
Mert Hundt úr már arra is gondolt, hogy legjobb lenne, ha embereivel együtt zsoldba állana valahol s itt hagyná őt jó időre egyedül… – vagy talán örökre is, fűzte tovább tervezgetéseit nagy borúsan.
Ám Jeromos egészen másképen gondolkodott erről. Ő – ha gyűlölte is az asszonyt – s ezt nem is titkolta Hundt úr előtt sem, – csodálatosképen elmenni innen semmiképp sem akart most már. Egyre hevesebben védekezett Hundtnak ilyen szándékai ellen s épp ezért inkább különböző terveket terjesztett eléje, melyek alkalmasok volnának, hogy ujabb jövedelmeket hozzanak…. Így azt, messze földön az összes malmot birtokba kellene venni, – s el kellene tiltani, hogy a nép bármikép maga őrölhessen s akkor azután azt kérhetnek az őrölésért, amit akarnak… – s más egyéb ilyeneket.
Végül aztán mikor Hundt urat egyszer ilyen elkeseredve találta, egész nyíltan azt tanácsolta néki, hogy az asszonyt verje ki innen, s meg fogja látni, – minden úgy lesz megint, ahogy eddig volt.
S a sok tanácskozásnak mutatkozott is végre eredménye: az tudniillik, hogy Hundt úr egy nap meglátván a konyha körül lebzselni azt a bizonyos fehér kutyát, – oly dühbe jött, hogy nem restelte: – saját maga vette üldözőbe rögtön. A kutya réműlten, szükölve menekült s egy rövid kőfalra ugrott előle, ahol is Hundt úr nem tudta rögtön elérni. Az szegény mintha érezné, mi vár rá, kétségbeesve, vonítva szaladgált a falon fel-le. – Hundt pedig utána kapaszkodván dühös sietségében a lábát szerette volna elfogni valahogy, hogy lehúzza vele… Ám a kutya egyszercsak hozzákapott a kezéhez s alaposan meg is marta… – s mikor aztán Hundt annál dühösebben kapaszkodott utána, egy mély árokba ugrott, ahol Hundt nem tudta már elérni s ahol az állat, mint később kiderült, csúnyán összetörte magát: s az egyik lába el is tört.
Hundt pedig még az nap magához rendelte Jeromost s tudtára adta, hogy most, – most aztán elég legyen! – Nem kell ide asszony!
S oly dühös szándék sarkalta, hogy nyomban el is indúltak Jeromossal. Nem kergeti ki, hanem megmondja neki, ami nyomja s azt is, hogy… ígyekezzék… el kell mennie innen… Ám, mihelyt a szobái elé értek Hundt úr szégyenszemre egyszer csak elkezd ám lépkedni ablakai alatt… – mert eszébe jutott, hogy hiszen kora délután van, ilyenkor az asszony aludni szokott. Mégis bement azonban – s Jeromos mialatt kinn várt, megvetéssel hasonlította össze egykor oly hatalmas, vitéz gazdáját ezzel a gyáva, megtört alakkal.
S teljesen igaza is volt: – mert íme, Hundt úr nemsokára azzal jött ki a várakozóhoz, hogy a kezeit tördelte maga előtt s annélkül, hogy a szemébe nézne csak annyit mondott néki elmenőben:
– Nem lehet Jeromos… Nem lehet… – s azzal szinte futva ott is hagyta őt a tornácon. Nyitott szájjal lihegett s feldúlt vérvörös arcán, mint az iszonyat villámütése vonaglott régi sebhelye.
Jeromos pedig még az nap visszament Rosenbergába s vagy egy hónapig nem is mutatta magát, – s még Hundt úr legszigorúbb parancsára sem – azt az egy szót üzenve urának vissza: hogy minek is menne?
*
S így telt el négy év és semmi sem változott. – Hundt úr tovább gazdálkodott – s az utóbbi időben, azt lehetne mondani, mintha megbékélt volna sorsával valamelyest. Legalább is sosem panaszkodott többé s ugyan sokat volt lehangolt, – de dolgait oly igyekezettel látta el, mintha tudomást sem venne róla, hogy amit ő szerez, zsugorgat, ápol, – azt egy kéz mellette elszórja.
Csak oly gondos és szigorú maradt továbbra is, – úgy látszik nem tudott ő könnyelmű lenni. Sőt, – gazdaságos elveit most már kezdte nem egyben szélsőségbe vinni, – így példáúl kiadta a parancsot, hogy csontféléket nem szabad többé szemétbe vetni, hanem össze kell gyűjteni télire, amikor is azt pompás fütőanyagnak lehet felhasználni. A kovácsnak pedig megparancsolta, hogy a műhelyében elkallódó vastörmeléket szedje össze… – és így tovább. Mindenre volt gondja s másnak nem engedte meg a legkisebb tékozlást sem.
Egy nap ebéd után, mikor az őszi napfényben együtt álltak kinn feleségével a széles tornácon, s a hölgy szokása szerint a felfutó borostyán vadhajtását tépdeste könnyű kezével, – Hundt úr gondolt egy furcsát, s menten mosolyogni is kezdett rajta. – S aztán halk hangon parancsot adott valakinek, hogy kűldjenek le a raktárba.
S nemsokára ott is állott már a súlyos fából faragott, kék posztóval bélelt valami… – a régi bölcső. – S miután Hundt úr aggodalmas figyelemmel megvizsgálgatta előbb, nem esett-e baja a hosszú idő alatt, nem rágták-e meg szövetjét a molyok – s miután meg is nyugodott rajta, hogy nagyobb baja nincs, – így szólott nejéhez:
– Nézd csak, hogy ring, – kiáltotta felpattanva s hirtelenűl igen vídáman s alaposan meg is lökte a kis jószágot. Az pedig súlyos egykedvűséggel meglendült s még jó ideig csikorogva mozgott utána a délutáni csendben. – Ám Hundt úr mégegyszer meglökte. A hölgy pedig, – akinek ma úgy látszik engesztelékeny kedve volt, – maga is tünődve elmerülve szemlélte a kis holmit, mint ring – s néha szinte úgy tűnt mintha még mosolyogna is… – amit pedig évek óta nem leshetett el nála senki… S már a bölcső rég nem mozdúlt s ő még mindig nézte, s oly barátságosan fénylő szemekkel, mintha kék, árnyékos mélyén láma valamit… Aztán könnyedén felsohajtott s utóbb el is rendezte a posztó redőit parányi kezével.
S mintha ennek az eseménynek felsőbb hatalmak is tanúi lettek volna, – kereken egy év után egy őszi napon a nénék apró fiúgyermeket vittek ringatni a nyárutói fénybe a vár tornácán… Ki is a keresztségben ezt a nevet nyerte: Tobias Hundt, Markgraf von Spachtau und Rosenberg.
Benn pedig az asszony vívódott élet és halál között.
*
Úgy vélte, hogy most már magától megváltozik, – hisz gyereke van. Ám, további négy év telt el ugyanúgy s ők végül is egészen elszegényedtek. S ami még szomorúbb: ez most már alig is volt titkolható. A legénység egy részét minden jutalom nélkül szélnek kellett ereszteni… Ezek pedig átkozodva szétfutottak a világban s csakhamar el is terjeszték Hundt úr szegénysége hírét.
Ebből pedig természetszerüleg az következett, hogy a messzebb eső váltságfizető területek egymás után elszakadtak… Fittyet hányt már néki nem egy szomszédos kisnemes is, s felszerelvén kocsisait, béreseit holmi rozsdás vasakkal – úgy vonúlt el Hundt úr vára alatt, dölyfösen mint valami kiskirály. – Még pihenni is ott dőltek el szeme láttára a várövekről lefutó sötét-zöld pázsiton – s még arra is volt bátorságuk néha nap, hogy szócsövön felkiáltsanak Hundt úrnak egyet-mást, amit az szerencsére a messzeség miatt nem értett ugyan, mégis úgy járt fel-le e hangok hallatán a vár tornácán mint a fogoly farkas, – néma eszeveszett szenvedéllyel szivében…. – Kétségbeesésében nem egyszer feltette magában, hogy elemészti magát. – De mi lesz akkor a kisfiával? – s ha ez jutott eszébe, – úgy kezdte csóválni fejét, mintha csodálkoznék… S ha vissza is tartotta a legrosszabbtól, – reá gondolnia, még jobban elkeserítette.
Ám az is igaz, hogy nem egy a hencegők közűl alaposan megjárta, ha éppen legkeservesebb óráiban mert ingerkedni véle. Mert ilyenkor aztán nem törődve többé semmivel, – mintha maga keresné a gyors halált, hamar páncélba öltözött, – megmaradt embereit pedig összegyűjtötte az udvarra s aztán rövid beszédet tartott hozzájuk. – Ez pedig nem kis dolog volt előttük s a hatása sem volt csekély sosem, – mert ahhoz ugyancsak értett ő, mint kell ezeket a fanyarkedvű, renyhe parasztfiúkat felébreszteni!… Ha ő egyszer kíkelt némaságából s szóba állt velök, – olyan volt ez, mintha tulajdon apjokat hallanák dühöngeni. S hogy kemény, keservesen szigorú s recsegő kiáltozása volt-e ami oly nagyon hatott reájuk, vagy parancsainak kíméletlen ereje, melyekkel mintha koponyáikat kalapálná, – vagy talán az, hogy a fogait is gyakran megcsikorgatta ilyenkor, – tény, hogy a hideg futkározott hátukon beszédétől – a gyengébbje még könnyezett is – s úgy rohantak le szavai után, mint a fergeteg… S Hundt pedig ilyenkor nem ismert irgalmat…. Nem a zsákmány miatt többé, – ó nem – hiszen még az állatokat is ott szuratta le helyben nem egyszer… – Hanem hogy érezzék – nem halt még meg ő!… S mikor aztán kimerűlve de mégis győztesen visszatértek mégiscsak egy időre megnyugodott
valamelyest.
Persze: – Jeromos is már régen elszakadt tőle… Ő volt az első, aki a gyengülő nagy-úrba gyűlölete tőrét beledöfte, – mindenfelé kicsinyelvén, becsmérelvén volt urát. – Ám nyiltan szembeszállni véle még nem mert. Hogy pedig Hundt neki is megmutassa még egyszer, hogy még nem halott, – ehhez már még sem volt elég erős. Viszont beletörődnie, hogy ez most már mindig így lesz ezentúl – elviselhetetlennek tűnt.
Csak azon csodálkozott egyre, hogyan volt lehetséges, hogy ez a gazember legényeit ennyire eltántorítsa tőle, – mikor nyílvánvaló volt mindig, mennyire gyűlölik Jeromost…. Ám azt is be kellett látnia, hogy aki elégedetlen azt könnyű ígéretekkel elcsábítani…
Hiszen azóta is nem egy átszökött hozzá, – mondván, hogy nem bírják tovább Jeromos kegyetlenkedését…. s hírül adván, hogy csak egy szavába kerűlne, s mind egy szálig nevét kiáltva kitör… Ám ő, ahelyett hogy örűlt volna az íly beszédeknek, rendesen oly dühbe jött általuk, hogy jól meg is pofozta a hírhozót…. s különösképen semmi kedve nem mutatkozott ilyenkor, hogy nekilásson elveszett birtokát visszaszerezni…. – Kedvetlen volt és fáradt… s inkább kedvetlenűl legyintett és sóhajtozott magában…, hogysem bármit is tett volna íly irányban… Hogy ő visszavegye embereit?… Öreg ő már ehhez, – jóltartani ennyi éhes bendőt – s veszkődni velök – eh! Inkább ott pusztúljon minden!
S pusztúlt is minden, elsősorban pedig ő maga a bánattól. – Haja egy ősz, – jobbkarja forgójában pedig nagy fájdalmak szoktak lenni…
Csak éppen dühös gyülölete és haragja volt még a régi…. S ha arra gondolt, hogy mi lesz, ha egy nap Jeromosnak eszébe jut s mégiscsak rajta üt?… Segít a többi? Hiszen őreá sokan haragszanak… – s a bosszú, ha most alszik is, – fellángol mikor itt a lehetőség!… S mikor hírül vette, hogy most már Jeromos is váltságot szed s hogy vastallér helyett négyszögű bőr-tallért ád nyugtaként a fizetségekért, mert nincs még kovácsa… Hogy a malmokat messzi vidéken mind lefoglalta már s ő maga őröltet embereivel, óriási dézsmát szedvén a gabonából…. – Ilyenkor mégiscsak vérbeborúlt elméje s elhatározta, hogy mégegyszer – igen, egyszer megmutatja még….
Épp egy ilyen dühös napján történt, hogy felesége, – mintha tudomást sem akarna venni róla, ami körülötte történik, egy csiszolt topázkövet rendelt magának Salzburgban s hozzá ezüst öv-csattot….
Hiszen nem költekezhetett már ő sem úgy mint azelőtt, – csendesebb lett végtére ő is… s az utóbbi időben heteken át ki sem mozdúlt szobáiból – s mégis mikor Hundt úr hírül vette, hogy mi járatban küldözgeti embereit a fáradt lovakon már hatodszor egymás után Salzburgba, – oly dühbe jött, hogy majdnem rátörte szobája zárt ajtaját… – Így is ott dörömbölt átkozódott gyalázkodott több mint egy óráig – s egész szégyenletes volt már házanépe előtt, mit művel. – Lehet hogy meg is ölte volna vak dühében.
Ezt az éjszakát pedig ébren töltötte – s egész éjjel, valamint a rákövetkező napon át számításaiba merűlt el…. Hogy mibe kerűlne, ha mégiscsak megduplázná emberét, lovakat venne kellő számban és így tovább… – s aztán két hónap múlva neki Jeromosnak!… – ő maga veri szét a fejét… kalapáccsal – s a várkapúban, hogy mindenki lássa… Persze az embereknek előre meg kellene üzenni Rosenbergába, hogy mi készűl…. – különben nem, még ezt sem, nehogy valami gazember elárulhassa neki…
Estefelé pedig oly fáradt volt már töprengéseitől, – hogy nem tudott lemenni pincéibe, mint ahogy elhatározta volt, megnézni, mi maradt meg bennük nemes érc… Azazhogy, nem volt már lelkiereje, hogy évek után mégiscsak lemenjen és ott a sötétben végre szembenézzen sorsával….
Négy nagy széna-aboráját vizsgálgatta éppen, – lenne-e elég takarmány még húsz ló számára télire…. s aztán azon mód el is dőlt a szénán s rögtön mély álomba merűlt.
S különös álma volt az éjjel. Azt álmodta, hogy ő nem is alszik, hanem a csillagos eget nézi…. Szikrázott, tündökölt az ég feneketlen mélye s egymás mögött a csillagok mintha lángban álltak volna jó ideig…. Aztán kialudt minden fényesség s egy öregasszony közeledett feléje valami réten zsákot cipelve meggörnyedt háta mögött… A zsákot utóbb le is tette eléje mondván, hogy ez itt mind hal most hozta éppen a halászoktól… – Egy zsák hal – vegye meg… Ő pedig meg is vette aztán megvárta még amíg az anyó lassan eltünt a réti fák mögött és akkor sietve kitöltötte a zsákot… S íme hal helyett csupa ló-szemét volt a zsákban… – s az is porrá vált legott….
Hajnalban pedig, mikor álma után felébredt egy remegés volt egész teste… S ez a remegés tagjaiban eltartott vagy két álló napig…. A harmadik nap aztán mégiscsak lement a pincékbe s ott maradt sokáig.
S ettől fogva szavát sem hallották többé. Búskomor lett, nem törődött többé semmivel s gyakran barangolt délutánonként egymagában lenn a messzi mezőkön…. Néha még éjszakára sem jött haza s nem egyszer megesett már, hogy kiéhezve, kimerülve, kócosan és piszkosan érkezett az őr elé, hajnaltájban, három-négy napi kódorgás után. – S ami legkülönösebb, – egész jókedvűnek látszott ilyenkor, – nagyokat nevetett, elbeszélgetvén velök a hajnali csendességben – s egyszer még azt is megemlítette előttük, – hogy meglátják, bizony ő csavargásra adja magát végképen… – aminek pedig híre is ment csakhamar a várbéliek között s bizony igen csóválgatták rajta a fejöket.
Szántó-vető emberek is nemegyszer látták, amint lenn, a nedves réteken valamely kút mellett állt, régi kedves pihenőhelyén, – s karját az itatóvályúhoz, vagy kút-kávához támasztva tünődött…. S bár alázatosan köszöntötték még mindig, de már vizsgálódó pillantást is mertek vetni feléje.
Így volt ez azon a bizonyos utolsó délutánján is… egy kút mellett látták őt utoljára…. Mohón ivott előbb a vödörből s aztán kajla, nedves bajszát pödörgette hosszasan a víz tükre fölé hajolva… Körülötte békés szántó-vető emberek…. S hogy aztán mi történt véle, senki nem tudhatja….
Tény az, hogy másnap kapás paraszt talált reá, amint merev-egyenesen tartva gerincét, karjait pedig maga előtt tolva lépegetett egy ideig, majd hirtelen elvágódván négykézláb bukdácsolt a nedves mezőn s közben hangosan sírt….
Ő is vezette fel a várba a vak embert… Hol is a kérdésekre, hogy mi történt véle, nem felelt, – csak azt kívánta, hogy a feleségével ne kelljen találkoznia s hogy őt rögtön egy sötét szobába vezessék… Itt is maradt négy álló napig étlen-szomjan és senkit sem bocsátott be magához – csupán azt lehetett hallani, hogy néha magában hangosan beszél…. Mikor aztán végre kinyílt szobája ajtaja, úgy megijedt tőle mindenki, mint a kísértettől. Halott-sárga volt, vonásai merevek, galambősz feje pedig merőben fehér…. Mégis mintha valamely méltóság ott világolt volna nyomorúsága felett…. Mint maga az élő, néma szerencsétlenség, olyan volt, mikor magasra tartva fejét, s peckes tartásban megjelent a küszöbön… Azokra a fogoly sólymokra emlékeztetett, amelyek nem szelidülnek meg soha s maró éhségükben sem nyúlnak eledelhez. Éles szemeik egyre csak égnek s forognak – még ott lángol bennök az élet, amíg lángolhat, – s ők élesen elnéznek velök a messzeség felé – s harag nélkül, fenségesen pusztúlnak el.
S ó hogy még szelidségük is! – hogy ez a vad madár nem támad soha többé, hanem ellenállás nélkül tűri, tegyenek véle bármit.
Ilyen volt ő is akkor. Hozzásiető nejét még meg is símogatta arcán téveteg kezével s aztán mindenki hallatára arra kérte, hogy tartsa magát távol tőle…. A kérdésekre pedig csak annyit válaszolt, hogy őt a napfény vakította meg…. Hogy egy pillanatra elszédűlt, elfeketűlt a világ előtte…. – aztán feketén látta is még egy ideig, míg aztán elborúlt előle végkép.
Ezek után pedig nemsokára kampós, hosszú botot vágtak néki egy öreg mogyorófa törzséről s ő azt messzire maga elé nyújtva sokáig járni tanúlt a várfal alatti istálló-közök zeg-zugos utain egyedül. És nem panaszkodott, nem beszélt.
*
S mégis, – mikor el kellett bocsátania meglévő embereinek nagy részét, nem akarta eltűrni, hogy azok búcsúzni elébe járúljanak…. S mikor már elmentek, világtalan szemei könnybe borúltak. S attól fogva is nem egyszer látták őt az őrök, amint tévetegen botorkál éjjel a tornácon… Jól kivehették azt is, hogy jajveszékel s hogy így kiáltja fennhangon: – Istenem! – s még ezek az egyszerű emberek is megcsóválták a fejük erre, hogy íme van bátorsága Istent hívni gazságai éjszakáján.
Mert ezekről, – gonosztetteiről most már egyre több szó esett minden felé. Az emberek mintha csak most kezdenének botránkozni felettök…. S mégsem az kővetkezett, amit minden számítás szerint várnia kellett nyomorúsága betetőzéseül…. Az emberek haragosan tárgyaltak felőle sokáig, – aztán elfeledték ezt is… Végül pedig váratlan-hirtelen sajnálkozni kezdtek felette: – s még talán legendás híre is kelt szerencsétlenségének idővel.
Csend volt tehát jó ideig és senkinek eszébe sem jutott volna bántani őt, vagy megtorolni azt a sok mindent, amit életén át vétett a világ ellen…. A világ dolgai rendben tovább folydogáltak…. Míg egy nap Jeromos be nem tört hozzá s birtokába nem vette mindenét, amije még maradt.
A dolog úgy volt, hogy voltakép be sem kellett törnie. Nyílván árulás történt: – s ő akadálytalanúl bevonúlt embereivel a nyitott kapún. – A legényeket pedig rögtön össze is gyűjtötte a kisebbik udvaron s ki is hirdeté előttük, hogy ezentúl néki kell engedelmeskedniök, mert ő itt az úr….
Hundt úr pedig, aki az istálló falának dőlve hallgatta ki ezt a beszédet, – nyomban el is határozta, hogy most mindjárt megöli Jeromost. – Soha még oly biztos nem volt a dolgában, mint most. Úgy tervezte, hogy elébe vezetteti magát s arra kéri, hogy fogjon véle még egyszer s utoljára kezet, – ő megadja magát, de legalább békülnének ki a hosszú harag után.
S így is történt. Már alkonyodott, mikor Hundt urat két ember Jeromos elé vezette. A várudvaron már borúsan tiszta víz berzenkedett elő csillogva a tompa fényű hó alól…. – Lent a völgyekben már tavasz volt akkor.
Hundt úr pedig elfogódott hangon kezdé, – világtalan fejét keményen hátraszegve. Hogy hát íme, – öreg napjaira rászakadt a nyomoruság….
S Jeromosnak, – csodálatosképen csak úgy futkosott a hideg a hátán, mikor szemtől szembe kerűlt véle… Erre nem számított…
– Nagyságos Uram… – kezdte dadogását s majdnem térdre borúlt előtte úgy megdöbbentette egész bensejét a régi tisztelet…
Mert így látni őt – a nagy urat végső szerencsétlenségében: – tapogatozó járását, kerekre nyílt, mindig könnyező szemeit – s hallani hangjának alázatosságát…. – nem ehhez szoktatta őt a múlt idő! – Egyre csak hebegett tehát s nem tudott mit felelni néki. S mikor végülis Hundt úr felszólítá, hogy hát ne legyen ellensége, ne bánjon rossszúl véle s főként ne gyenge gyermekével és nejével, akiknek most nincs többé pártfogójuk… – s mikor mindezek után Hundt úr még a kezét is nyujtá feléje, – jobbkezével pedig mintha az arcát keresné, hogy megsímogassa, – mindezek után Jeromos nem bírt többé magával…. Szinte magánkívül ragadta meg Hundt úr kinyújtott balját mind a két kezével s zokogva rá is borúlt, bocsánatáért esengve… Hundt pedig nem habozott. Egy ideig ugyan még ott hagyta karján nyugodni a súlyt s jobbjával tapogatott rajta, hogy meggyőződjék, vajjon valóban fej-e az, ami ránehezedik?… – s akkor aztán egyetlen markolással ragadta meg torkát s még mindig rettenetes erejével mint a vaskapocs zárta rá csontos ujjait…
Csakhogy szerencsétlen volt most is. Jeromos a szorítás alatt menten elvágódott ugyan, – ámde Hundt úr is megbotlott testén s ugyancsak felborúlt…. Egy gomolyban henteregtek a földön egy ideig, – mialatt a várudvaron már tétova kiáltások hatottak el feléjök s nemsokára rá futva érkeztek Jeromos katonái… – Ők aztán szétválasztották a hangtalanúl viaskodokat s lefejtették Jeromos nyakáról Hundtnak még mindig görcsösen szorító ujjait is…
Végre is Jeromos feltápászkodott s legott a kardját akarta volna húzni rá. Hüvelye azonban behorpadván a vad tusában, sehogy se tudta kihúzni belőle… Annál dühödtebb lihegésben veszkődött vele s rettenetes arcára fel volt írva, hogy még egy perc és menten beledöfi…
Ekkor azonban hirtelen, mintha mást gondolt volna… Amint a nyitott szemű emberre tévedt pillantása, aki közönyös komorsággal összeráncolt homlokkal s a hátán fekve várta, hogy sorsa végül is beteljesedjék… – hirtelen-váratlan eldobta kardját s dühösen felnevetett. – S aztán is csak annyit mondott néki:
– Du… Du ohnmächtiger Hund… Der Hundt von Ohnemacht!… – S még le is guggolt mellé s úgy nevetett bele az arcába s még az orrát is meghuzogatta közben. – Végül pedig ott hagyta őt hátán fekve s ment a vár belső részei felé…
*
Mindezek után természetesen rettenetes éjszaka következett. Jeromos most már kíméletlen dühvel vetette magát mindarra, ami Hundt úr tehetetlensége miatt védtelen prédának kinálkozott neki…
A várat persze még az nap valóságos hatalmába vette, saját katonáit küldve ki a kapúkhoz s még azt sem restellte nyílvánvalóvá tenni, ami eddig titkos, legfőbb vágya volt: – a hölgyre vetette szemét s egész nyíltan azt követelte tőle, hogy adja meg magát neki….
A hölgy pedig… A hölgy pedig Jeromost már várta…. Volt oly okos, – tudta ő azonnal, hogy erre fog fordúlni a dolog – s hogy mindez talán legfőképen ő érette van… Hiszen észre kellett vennie Jeromos örökké boszús arckifejezésén is annak téveteg epekedését, – s éppen nyugtalan, dühös pislogásaiból….
S a hölgy nem volt szomorú most sem. Sem azelőtt, sem most. Mint látszott, még Hundt úr szerencsétlensége sem zavarta meg semmiben, – épp úgy élt ő továbbra is itt, mint eddig.
Csak éppen egyben változott meg, hogy minden rimánkodására sem engedte többé a vak embert magához. – S ugyan éppen Hundt volt az, aki ezt eleinte maga kivánta így, – mégis e szigorúság utóbb nagy szenvedéseket okozott néki.
S bárhogy átkozodott is éjjelenként zárt ajtaja előtt, – mégsem tudott haragudni reá most már…. Sőt inkább, mintha egyre jobban szeretné s elhagyatott sorsa egyre jobban szivére nehezednék. – Mi van evvel az asszonnyal? – kérdezte magától ezerszer is éjszakánként… s mintha megmozdúlna benne valami, ami még eddig soha: mintha ebben a régi űgyben is igazságot akarna tenni most már s vakságára csak most kezdene látója lenni, hogy hát hogy is volt ez vele?… S ha ezeken töprengett: úgy elkezdte csóválni fejét magános fekhelyén, mintha nagyon rosszallna valamit… S annál jobban reszketett mégcsak a gondolatára is, hogy valaki még egyszer úgy vehesse hatalmába majd, mint ő tette valamikor….
De ami elkerűlhetetlen volt, mégis bekövetkezett.
S a hölgy nem lévén már oly fiatal, – maga sem volt oly hatalmas többé, mint annakelőtte. S ezzel talán tisztában is lehetett: épp ezért most már mégcsak feltételei sem voltak többé…. Sorsának pedig épp oly nyugodtan adta át magát, mint annakelőtte s minden harag vagy szomoruság nélkül. Jeromos tehát akadály nélkül vehette birtokába őt.
*
Valami düh azonban mégiscsak elfoghatta e hölgyet az első éjszaka után – s míly különös a sors! – éppen Hundt úr ellen, – akit, úgy látszik, hiszen joggal is! – egész megalázott sorsa okozójaként tekintett…. Éppen ellene s most, mikor nyomorúlt tehetetlenségében egy pince mélyére zárva jajveszékelt egész éjszaka – s éppen ő miatta.
Így tehát e szegény lovagnak, ki oly rossz volt mindenkihez egész életében: – élete végén az ártatlan martyrok szomorusága jutott ki osztályrészeül. –
S vajjon? Oly nagy bűnösnek kell-e nézni őt? – Ki tudja! Mert kit lehetne okolni vagy vádolni avval, hogy olyan, amilyennek teremtették? S nem ez-e mentsége mindannyiunknak e földi tévuton? S mi mind, – kik vagyunk mi mind? Nem vagyunk-e irgalmatlanok, csalárdok s hatalmaskodók mindazzal, ami él? – Kik halomra öljük e föld élőlényeit? – s eltelvén hurokkal így sohajtunk: – Ilyennek teremtettél, Uram! – Hogy én legyek az úr! – Ki vádolhat engem?
Szóval valami düh foghatta el e hölgyet az első éjszaka után… Különben másként hogy volna magyarázható viselkedése, – az, hogy reggel felhozatta Hundt urat a tornácra – s különben is pokol-kínok között szenvedőnek burkolt szavakban ugyan, de teljes kíméletlenséggel adta tudtára, hogy mi történt véle az éjszaka….
S Hundt úr feljajdúlt! – Erre pedig ő, mintha jajszavától még jobban megdühödnék, még arcúl is ütötte a nyomorúltat…
Rettenetesen dühöngött az nap reggel… úgy látszik Jeromos talán dúrván bánhatott vele, vagy öntelt, fölényes mosolya háborította-e fel s tekintetének lealázó bizalmassága? Vagy a megelégedettség, – mely a volt molnár arcán állandóan ott űlt? Szó, ami szó – talán mindezek miatt, e naptól fogva – kinozni kezdte Hundt urat, – szegényt, aki nemesi származású ember lévén, ha bármire is vetemedett élete során, – viselkedése mégsem volt soha e mohó zsiványéval összemérhető.
S minél jobban visszaélt véle Jeromos, annál kegyetlenebbül fizette vissza Hundtnak. Mintha beleőrűlt volna ádáz dühébe.
Pedig, – mit akart ő már e szegény embertől? Vak volt s tehetetlen, – tehetetlenségében pedig gyakran már oly érzékeny szivű s nyavalyás, mint a kisgyerek.
S hogy ő volt-e oly kegyetlen, hogy szenvedéseit még dúrva tréfákkal is tetézte? – Ki tudja? Tény az, hogy egy nap forró vizet töltöttek néki mosdóvizül s egy másik napon fordítva adták a kenyérszelő kést kezébe.
Hundt úr pedig minderre csak bólintott. Úgy vélte, hogy igen, – ez mind az asszony műve…. Ezzel fizet…. Sőt még arra is gondolt nemegyszer, hogy íme – talán még szerencsének is nézi e változást, – mert hát mi lett volna vele, szegénységében, ha a tollasodni kezdő Jeromos át nem jön ide?
S mikor ezt gondolta már mosolygott is kínjában. S gyötrelme annál nagyobb volt, mert egy idő óta, – talán épp e borzasztó változások következményeként oly szenvedélyek is kezdték megnyomorítani Hundt urat, amelyek azelőtt sosem gyötörték ennyire: – olthatatlan, mohó vágyakozás felesége teste után.
Talán azért is mert vak volt… – állandóan ott reszketett szeme előtt ragyogó fehér bőre – s szinte önkívületbe esett, ha közelebb férkőzvén kezét megsimíthatta. Boldog mosoly űlt ki ilyenkor megkínzott arcán s úgy jajongott boldogságában szemérmetlenűl kicsapongón s oly állati örömmel, mint talán a kiéhezett koldus gyermekek teszik, ha édestejjel vendégelik őket karácsony estéjén a kályha mellett.
– Jaj de jó! – kiáltott fel ilyenkor vagy tízszer is – szinte szégyen volt már hallani – s lehúnyta hozzá világtalan szemét. – S talán ez volt oka, hogy felesége most már útálta is őt – s elpirúlva menekült előle, valahányszor meglátta valahol.
Némely éjszakán – hej, bánta is már Hundt úr Jeromost! Éjszakákon át már csak azon töprengett, miként lágyíthatná meg felesége szivét, hogy csak egyszer… egyszer az övé is lenne még!… – S ha nem is panaszkodott erről, – látta ezt rajta egész házanépe s furcsán mosolyogtak is olthatatlan tűzén, mely mintha állandóan ott lángolt volna feldúlt vonásain. – – De hát ez még mind nem volt elég!
A kovács színjében ült aznap délután, mikor ujabb két nagy szerencsétlenség érte őt. – A kovács éppen két pár szamarat patkolt s később egy hintó-rudat vasalt meg fínom vasalással.
– Képzeld csak el, Ágoston, – mondotta szinte suttogva a kovácsnak, – képzeld csak el, micsoda érzés lehet…. Mindenem volt… – s most itt állok, ahogy látsz – s a vonásai eltorzúltak, de ahelyett hogy sírt volna, inkább mosolyogni kezdett. –
– Hát Uram, – tudjuk mi azt már, – felelte a kovács, – fel is megy, le is megy… – Panaszkodni pedig nem szabad, amíg az ember él…. Mert mi lesz még a gyehenna-tűzben?
– Ó nehogy azt hidd, nehogy azt hidd, – vágott szavába szinte lázasan…. – Vagyok én oly okos…. Hát nem látod Ágoston?… Tudom én azt nagyon jól, – a síró embert senki sem kedveli…. Nekem pedig az a dolgom, sorsom most, hogy legalább kedveljenek valamennyire…. Példáúl, hogy legalább te egy kicsit pártomra állj Ágoston… – De mondd nem jött be senki?…. Valami olyan szagot érzek!….
– Nem senki…. – dehát hogyan pártoljam én Nagyságodat?…
– Sehogy… sehogy Ágoston, csak éppen egy kicsit beszélgetsz velem…. És hogy neked egy kicsit mégis panaszkodhatom…. Mert látod, másnak én nem mutatok semmit… És ha beledöglöm is!…. Pusztúljon minden, minden!…
A kezei ökölbe szorúltak s le kellett űlnie reszketésében, lihegésében. – A kovács pedig nyugodtan tovább dolgozott fogóval hajlítván a tüzes rád-vasat.
– Hiszed-e, vagy sem Ágoston – mondotta néki később, – én néha szinte úgy érzem, hogy látok… – s e szavaknál oly rajongó-édesre lágyúlt hangja, mintha most mindjárt dalolni kezdene… – Ne nevess rajtam…. A lombokat látom, a zöld lombokat… – hallgass ide Ágoston… És ilyenkor úgy ujjong a szivem….
– Hogy látnád a lombokat, mikor erre nincs lomb sehol, – mondotta a kovács… De azért, – hiszen lehet…. Lásd én egyszer lombokkal álmodtam – s másnap nagy szerencse ért…. Hátha veled is így lesz…. – mert csak álom az, amit te látsz hidd el…. Ugyan én már nem tudom mi volt, – de emlékszem rá, hogy valami nagyon jó lehetett, – talán asszonyféle…
S szegény Hundtot, valóban szerencse érte az nap.
Este lovasok jelentek meg a vár előtt s bebocsáttatásukat kérték, – hogy ők hírhozók. S valóban hírrel jöttek, azzal, hogy a salzburgi érsek, Bernát, most már indíttatva érzi magát, hogy az egyházból kiátkozza Hundt úrat, – mert hírül vette, míly kegyetlenül bánt ő annak idején egy jeles papjával, aki azóta kanonoki méltóságba is jutott, – míly gyalázatosan fogva tartotta őt s nem engedte, hogy rendjéhez visszatérjen – s ami még a legfőbb: még arra is rákényszerítette, hogy felsőbb engedelem nélkül valami zsidó nővel összeeskesse.
Mikor Hundt ezt meghallotta, ajándékaira gondolt – s aztán őrjöngeni kezdett. – Saját husát tépdeste, mint az eszeveszett s azt kiáltozta, hogy ő, hogy ő még megtanítja ezeket a gazembereket, – mind egytől egyig. – S toporzékolva követelte, hogy nyomban Jeromos elé vezessék.
S ez volt aznap másik szerencsétlensége! – Mert Jeromos akkor már alig gondolt Hundt úrral. Vállalatain törte éppen a fejét – s most hogy Hundt urat meglátta, igen megdühödött. Csúnya szóváltás lett köztük… – Végre is Hundt odakiáltott néki:
– Te gazember!… te gazember!… – a kenyeremet etted! – kiáltotta oly hangos jajszóval, hogy végigharsogott a messze udvaron…. A kenyeremet etted – kiáltotta újból, – és most… és most…. a feleségemet! – tört ki belőle rettenetes kétségbeesése és megint neki akart menni Jeromosnak, de megint megbotlott. – Jeromos pedig csak kacagott felette.
Ám – megint rettenetes ötlete támadt kacagása közben – s ezt a gyalázatosságot végre is hajtotta rajta még aznap.
Megparancsolta tudniillik, hogy Hundt úrnak ma nála vessenek ágyat – s mikor a szerencsétlen ott kuporgott vackán, – a füle hallatára vette birtokba annak szíve hölgyét.
*
S ez így tartott néhány napon át…. Akkoriban már az éhség is kikezdte, mert még enni sem adtak rendesen néki… A harmadik napon aztán mégiscsak elhatározta, hogy megöli őket, – mégpedig éppen parázna örömeik közben. – Az asszonyt is, – ó igen, azt is, – mert gyalázatosság amit tesz vele, most már gyalázatosság! S délelőtt le is botorkált a kovácshoz s egy élesre fent kést kért tőle kölcsön.
– Minek az neked Uram? – kérdezte nyugodtan a kovács.
– Éhes vagyok Ágoston, – felelte ő, – mert ők nem szelnének nekem kenyeret… ha meg letörök, azt észreveszik és azt nem akarom a világért sem… – suttogta. Nem, nem!… – Lopni akarok Ágoston, – mondotta aztán s e szóra mégiscsak zokogni kezdett.
A kovács persze rögtön megvendégelte szerencsétlen urát… Parázson sütött almát ettek – s ettől Hundt úrnak kicsit mégiscsak jobb kedve támadt, – bár elhatározása mellett mindvégig megmaradt. – S elbeszélgettek. A kovács is elpanaszolta néki bánatát, hogy két szép, felnőtt fia meghalt a múlt nyáron s így egyedül tengődik ősz fejével a nagy világban. S hogy mi lesz ővéle, ha majd kifordúl már kezéből a kalapács? – S estefelé Hundt úr felmelegedett szívvel valamelyest meg is békélve sorsával távozott tőle.
Éjszaka pedig, mikor a pár aludt, ovatosan felkelt s a kését kotorta elő cipőjéből, ahova elrejtette volt. Aztán lábujjhegyen tapogatózva közeledett a szemben lévő másik ágy felé, minden lépésnél szünetet tartva, vissza-visszafojtva lélekzetét is… Ám megbotlott valamiben – s erre izgalmában megfeledkezvén magáról, a kés kicsúszott kinyílt kezéből… Szíve persze most már majd szétszakadt vad dobogásában…. Odakünn a tülök szólalt éppen – itt az idő, most vált az őr, – nemsokára hajnalodik… – gondolta s percekig rázta a reszketés. – Végre mégis ráakadt, – az ujjasa redőjén volt megakadva, hála Isten. – Ám mikor már egyik kezével nagy ovatosan leemelte róla, – a másikkal oly mohón kapott utána, bizonyságot szerzendő, hogy élére fordúlva markolta meg hirtelenségében s az éles kés beleszaladt a husába. S miután a fájdalom iránt is igen érzékeny lett az utóbbi időben – ha nem is jajdúlt fel azonnal, de fájdalmában újra elejtette a kést… Az pengve, csengve esett a földre, sokkal nagyobb zajt ütve, mint aminőt az ilyesmi rendesen szokott…. Jeromos pedig nagyot kiáltva rögtön felriadt.
S az éjjeli mécs fényénél persze nyomban tisztába is jött Hundt szándékaival, – mihelyt a vértől csepegő embert meglátta. Kiugrott tehát ágyából, hogy nekirontson… de megállt s egy ideig csípőre tett kézzel ott gondolkodott véle szemben…. s hogy megint valami szörnyű találmányon tűnődött-e, amelylyel majd véget vet neki, – vagy nem merte tán a kűzdelmet egymaga felvenni véle?… – Lehet.
Tény, hogy gúzsba köttette s még embereinek is kinyilvánította akaratát, hogy holnap reggel megöleti.
*
Másnap aztán mégis elengedték, – talán az asszony akarta így s attól fogva nemigen törődtek véle többé. S ekkor egy szebb élet vígassága kezdődött el Hundt úr számára.
A cselédség között ődöngött, azok falatján tengődve – délutánonként azonban új nagy gyönyörűség nyitott ki számára, – a kisfia.
Akivel eddig csak gondolatban törődött, – a fiú már nyolc éves volt akkor…. S mintha az is csak most eszmélne rá, ki is az az ember, akitől eddig annyira rettegnie kellett – ő is most egész oda volt új boldogságában. Olyannyira szép élet volt ez, hogy Isten rendeletéből valóságos szerencsének mutatkozott végül is valaki számára ez a nagy szerencsétlenség…. Együtt barangoltak távoli réteken, s nevettek.... – aztán megállván a fiú elmondotta néki, mit lát a vidéken szerteszét s ő mohón itta fel minden szavát, – néha meg éppen egész váratlanúl siránkozni kezdett néki, – amire pedig semmi ok sem volt, – összetette a kezét s úgy könyörgött, – sorolna fel mindent, de pontosan s nehogy kihagyjon valamit – egészen a messze szemhatárig. – Akkor aztán kapzsi sovárgással, szinte belezsugorodván a figyelésbe hallgatott s a fiú rákezdte:
– Fák… – És azután? – Házak apám. – És azután? – Újra fák… – És azután?… – És azután egy kis mező… – És azután?… – És ott kezdődik a hegy!… – De nem hagytál ki semmit? – Nem apám. – Igen, igen, emlékszem, – mondotta most ő lehajtván fejét.
Azután pedig ő mondotta el, hogy mit látott belül…. Nagy tüzet!…. S a tűzből támadt egy szép mese.
Míg ezt az örömét is meg nem irigyelték tőle, – mikor is a jajveszékelő gyermeket elzárták előle.
Akkor néhány napig nagyon bús lett Hundt úr – s az apjára emlékezett vissza, hogy míly szomorú lett az is, ha egy-egy fia elszakadt tőle. – S ismét szivét vesztve kódorgott a cselédek között.
Néha aztán mintha eszét kezdené veszteni feszűlt tépelődései közben – s elfeledte volna, hogy itt már semmisem az övé… Megtapogatott egyet-mást, rendben van-e még? – S ha rosszat tapasztalt, – mint régen, – elöntötte a düh s meg akarta verni a cselédeket…. Azok pedig nevettek körülötte…
Nevettek ugyan, de nem nagyon…. mert a régi testőr-vitézek aki még megmaradt belőlük ugyancsak komoran nézték ezt a nevetést… S nem egy közülök öklét is megemelgette már: őnékik nyomorúságában is ő volt még az úr… – – Vagy talán féltek tőle még mindig, miután oly magas termetű, nyulánk ember volt még akkor is – s így sokat nevetni rajta nemigen mert még a szemtelenje sem…
Akkortájban történhetett, hogy az a bizonyos fehér kutya is kibékült vele. Egy nap az öreg állat szaglászgatni kezdte, – a másik nap már melléje is szegődött végkép nyomorúsága osztályosáúl s attól kezdve együtt is aludtak egy cselédház padlásán.
S ez így tartott vagy egy fél évig…. Akkor megint az a hír jutott füléhez mindenféle sugdosódásból, hogy az asszony most már másokkal is összeáll bizony… – s hogy nem éppen nagy ára van annak most már, kegyeit megnyerni…. S Hundt úr töprengései között úgy magyarázta ezt, hogy úgy látszik, nem törődik ez a nő már semmivel!…
S ettől fogva Hundt úr gyakorta levitette magát leinduló szekerekkel a falvakba s nem egyszer heteken át lenn maradt a parasztok között…
Nékik néha kiöntötte szivét s azok szivesen meghallgatták, jól megvendégelték és tisztelték….
Néha még korcsmákban is látni lehetett őt…. Télen benn a házban, nyáron kinn a lugasokban a felfutó vadalma árnyékos mélyén… – mert az árnyékot igen szerette, mióta vak volt. A sarokban űlt rendesen, – nagy üveg almabor előtte s két oldalán szorosan hozzásímúlva egy-egy nőszemély. Ezeket tapogatta, parázna örömeinek most is épp oly szemérmetlenűl adva kifejezést hangos felkiáltásokkal…. A pityókos parasztok pedig nem haragudtak reá még ezért sem: hagyták, hogy menyecskéiket egy kicsit megölelgesse a szerencsétlen… Hiszen úgy sincs egyebe!… Sőt még ők küldtek haza nem egyszer asszonyért, – jönne kicsit a gróf úrhoz a korcsmába vigadni.... S nagyot kacagtak ennen jóságukon… – – S azok: a menyecskék ha szégyenlős nevetéssel is, – úgy látszik, szívesen állottak kötélnek – s még később munka közben is nem egyszer visszagondolhattak e dolgokra, – legalább is emlékező szemeik erről árulkodtak… s ilyenkor a paraszt – józanon – mégiscsak mérges lett, ha effélét látott arcukon írva…
Talán ez volt oka, hogy visszaemlékezve, vágyakozva, kijózanodva bizony nem egyszer ingerülten nézték, amint szikár alakja végigimbolygott házaik között….
S így történhetett meg aztán, hogy mikor a gróf a hatalmas, évszázados topolyák alá igyekezett éppen, a patak partjára, hogy ott imádkozzék s lepihenjen, – oda, ahol a házak köze kiszélesedik s egy Mária-kép alatt térdeplő és pad is van az árnyékban, hogy ekkor, mondom, egy gyűlölködő hang sivított feléje az egyik sövény-kerítés mögül váratlanúl….
– Herr Hundt von Ohnemacht!
Hundt úr pedig ettől a szótól, mintha ütés érte volna, megtántorodott előbb… Aztán feldöntvén a parasztgyereket, aki őt karjánál fogva vezette, – eszeveszetten futni, menekűlni kezdett az irtózat elől… Oly erővel, ahogy talán még sosem futott életében.... – Öreg, fehér kutyája pedig csaholva iramlott utána, – de nem tudta utolérni…
S csodálatosképen most az egyszer nem botlott meg. Ám leszegett homlokával egyenesen nekifutott a topolya törzsének és zúzott koponyával el is terűlt ott eszméletlenűl.
*
Attól fogva tehát nem ment le többé a falvakba sem. – S miután az országuton való kóborlása közben még kétszer hallania kellett azóta is ezt a gúnynevezetet, – nem okúlva múltkori balesetén, – mind a kétszer újból futni kezdett irtózatában, de szerencsére mind a kétszer hamar elvágódott s nagyobb baja nem esett. –
Többé tehát az országutra sem vitette le magát. A cselédség körében üldögélt, ácsorgott megint, – leggyakrabban azonban a fiát leste, hogy legalább ezt az új, olthatatlan szerelmét kissé csitítsa. S néha azután, – mintha az asszony talán valamelyest mégiscsak jó akarna lenni hozzá, – égből érkező ajándékképen, – leküldötték néki a fiát – s ő mind a két kezét a szivére szorította ilyenkor.
Ott játszadoztak aztán. A fiú vezette a vak embert s az az ég felé meresztve szemét mosolygott. Tövisen és bozóton át, – a vár vad, elhagyott zugaiban istállók mögött és raktárakban kószáltak együtt és suttogtak valamiről. S gyakran és boldogan nevettek együtt. Néha pedig Jeromos nevét is ki lehetett venni suttogásaikból.
Ő – a fiú volt most már egyetlen reménysége. S a reménységnek ezt a kis tüzét szitogatta, élesztgette néha szinte önkivületben símogatván a gyermek szőke fejét s szünet nélküli beszélgetésben vele, – titkos magányban, vállig érő csalán-tövis bokrai közt, elhagyatva mindenkitől. A hajnal és alkonyat nevető-szép szövetsége voltak.
Boldogan, szédülten, lobogva világoló elmével tért ilyenkor elhagyott vackára s hitt rendületlen az elsusogott képzelet eljövendő valóságában… Hogy a fia majd megnő egyszer, s megérti, hogy mi történt itt s megállja bosszúját…
S csak az éjszakának a valósághoz sokkal hasonlóbb rémlátomásai ébresztették elméjét ismét élete reménytelen valóságára. Ilyenkor felugrott és újra jajongani kezdett.
Egy alkalommal, mikor így éppen felriadt volt fekvőhelyén, – az a hatalmas érzése támadt hirtelen, hogy ő lát! Irtózatos rémület volt! Olyan egész bensejét megrázó, halálos ujjongás, amilyen a megsemmisülés perce lehet.
Sokáig ott űlt s nem tudott a káprázattól szabadúlni….
A cselédház felszakított oldalán ki-bejárt a szél s ő az imént mikor egy rohama keresztülvágott rajta tüzet látott fellobbanni valahol messze – talán az őrhelyen.... – Remegve űlt a helyén és leste… Aztán ovatosan, négykézláb mászni kezdett kifelé, – végül pedig a kamra nyitott ajtaján át ki is lépett az őszi éjszakába…
Ám hirtelen megállt, – mintha villámütés érte volna.
– Ezek a csillagok? – kérdezte fennhangon…. és tán segítségért akart volna kiáltani, – úgy tátogatta száját jó ideig… De több hangot adni nem bírt. S vagy egy órahosszat ott is állt egyhelyben, az eget bámúlva folyton, mintha még sosem látta volna….
Végül is kételkedni kezdett, – lehetséges-e ez? Mert mégiscsak egész másmilyen, mint ahogy képzelte… valóban: mintha most látná először életében…
S ott-ott lehet valahol fenn, ahol a kisfia alszik… Igen!… És a másik ajtó? Ó – az már mindegy… Azt ő már tudni nem akarja, merre van…
Vagy talán álmot lát s az a sorsa, hogy most vakságához talán meg is kell tébolyodnia….
Hiszen nagy bűnös ő – és ha tébolyt küldene ma Isten büntetésére… És ha meg kell szakadnia? – Itt az idő, – gondolta és mosolygott. – Aztán elindúlt… egyre gyorsabban szedte lábait, – megint futni akart, ám néhány pillanat múlva már ott is feküdt elterűlve a köves udvaron. Utóbb vérző ujját szájához emelve tűnődött, ácsorgott az éjszakában.
És ha most elkezdene sírni rajta, mint egy kisgyerek? S miért is ne tenné?… És valóban elkezdett sírni felette, fájó tenyerét nyalogatva….
Mindenesetre ki kell próbálni előbb, igaz-e? – mert hátha tévedés van a dologban? Megintcsak álmodik – s itt nincs semmiféle tűz… – s e gondolatra azonnal valamely ravasz derű kellemességei járták át egész testét… – Ő odamegy a katonákhoz s nem szól nékik róla, hogy milyen titka van….
S miután hozzászokott volt, hogy hangok után tájékozódjék, – megfeszítve figyelmét, – fülét fordítva a tátongó sötétség felé, lassan elindult arra, ahol az előbb a tűz fellobbant előtte…
Az őrség emberei némán heverésztek s friss fenyőfát égettek védett helyen két kőrakás között… Szikrázva pattogott a friss galy s édes-fanyar illatokat prüszkölt szét. A szél pedig egy ideig lomhán koválygott felette aztán megforgatva kesernyés, sárga füstjét lenyomta hirtelen…. Amire a tűz duruzsolni kezdett, – ám egy hirtelen rohamával újra szétkergette a füstöt, de rögtön utána azt játszi kedvében meghengergetvén s épp a heverészők feje felett: elborította őket sárga homályával… S a tűzláng erre újból felcsapott. –
Mihelyt meglátták, – egyikük felugrott, hogy neki ne menjen valaminek…. Ő pedig botját maga előtt tolva a semmi felé tátongó szemekkel ment el közöttük s hangos szóval jóestét kívánt…
S most, hogy újból a végtelenbe bámúlt, – úgy érezte, hogy mégiscsak tévedés volt, – káprázat… S elcsendesedett, elszomorodott.
Ám ezt senki sem vette már észre rajta mert szelíd ember volt ő már mindenképen. Nem is vétett volna többé senkinek s még az igazságot sem védte volna többé szenvedélyes haraggal. –
Nem volt ő már többé a régi, rettenthetetlen bíró.
S most hogy ott üldögélt közöttük beszélgetve – közben ujra megpróbálta szemeit. De azok, két átkozott, kiégett világ, most mereven a sötétbe fúródtak megint s ő hiába meresztgette őket, – csak éppen könnye csordúlt, – de nem látott velök semmit. – Ám az előbbi látomás csak nem hagyta nyugton: – bizonytalan kapkodással fordítá fejét erre-arra szinte dermedten keresgélve, amit elveszített – s egyszercsak a tűz felé fordúlva megállott vele, – aztán felemelkedett s a világosságba meredve lassú kiáltással szólt:
– Úgy-e ez tűz? – katonák! – kiáltotta.
– Igen tűz, – mondották azok.
– Akkor én ezt látom – talán… – és neked süveg van a fejeden? – kérdezte az egyiktől s tétován nyújtotta feléje balkeze mutatóujját.
– Igen, – mondotta az….
– Akkor talán ezt is látom én, – felelte kissé zavarodottan, – de máris mohón kapva új tárgy után. – És te a bocskorodat kötöd? – sürgette a másikat.
– Igen – volt a válasz…. S ő elhallgatott. Lassan a tűz felé fordult ismét s belebámúlt. S az arca közben teljesen megváltozott.
Először is kipirosodott mintha forró-láza volna, – tűzvörös lett a sok régi, néma szenvedéstől, – szája pedig mozgott, mintha magában susogna….
De röviddel ezután a vonások merevsége is felengedett… Meleg élet járta át arcát, – bárha még mindíg meg-megvonaglott azon a kétkedés… Tévetegen csóválta fejét.
– Az nem lehet, – mondotta halkan s újra elmerengett. Azután egyszerre felkiáltott – s szava úgy hangzott, mint a jajveszékelés.
– Látok én? – Mit gondoltok? – Igazán látok én katonák? – kiáltotta s hangja utóbb átcsapott a tébolyodott boldogság ujjongásába.
– Talán látsz… – felelték azok most már idegenkedve.
– Azt hiszitek? – kiáltotta a messzeség felé, – aztán hirtelen ravasz, eszelős vihogással csapkodta össze kezeit. – A katonák pedig megbámúlták, majd lassan feltápászkodott mindegyikök…
Ő pedig egyszer még újra elcsendesedett. De csak egy pillanatra. Aztán kacagni kezdett ismét, kezeivel tapsolva hozzá, mint a gyermekek… De nem sokáig tapsolhatott. Irtózatos belső vihara elkapta magával s néhány perc múlva már lélekzete nélkül, fojtogatva, hörögve, sikoltva tört ki belőle és dőlt belőle és folyt tovább, – nevetése – mint a pusztító áradat. Ábrázatán is már patakzottak könnyei. Pedig, – mintha közben még mondani is akart volna valamit.
De nem jutott már szóhoz, – csak egyre hadonászott kezeivel, – aztán felhorzsolt öklét dörzsölgette, – s mégsem bírt magához térni. – Így fetrengett ott tehetetlenűl sokáig.
Végül is fájó kezével hirtelen belenyúlt a tűzbe: – s bár a fájdalom erős lehetett s ő vissza is kapta kezét – mégis egyre rázta tovább a csuklás, a vihar, mely belőlről támadt, hogy végezzen vele.
Nem bírt már magával! – kínjában újból odakapott a tűz felé s most már kiráncigált zsarátnokából egy lángoló, szenesedő, vastag ágat. Tüzes vége füstöt vetett kezében. S egy pillanatig még nézte is, most már csendesedve.
De újra kezdte, – s még erősebben, úgyhogy görcs húzta már össze egész mellkasát s ő ott fuldokolt egy ideig kidülledt szemekkel… – végül pedig futni kezdett tébolyodott rémületében. A csóva rohanásában mint az üstökös eregette utána a tűzcsillagokat.
Ő pedig messzire elfutott vele aztán hirtelen megállt s tántorogni látszott…. Majd rettenetes erejét összeszedve az üszköt magasra hajította fel a messzi ég felé… Az visszaesett… ám ő újból felkapta a földről, – forogni kezdett vele szörnyű táncban utóbb pedig hirtelen feldobta annak az ólnak a tetejébe, ahol az utóbbi időben hálóhelye volt… S messziről úgy látszott, mintha mégegyszer utoljára még összecsapná kezét, – s várakozva, bámúlva gyönyörködnék fölfelé…. Közben pedig már kimerülten, csendesebben nevetett. –
S a szél még játszott a lánggal vagy egy pillanatig… De nyomban utána, – mintha fennről rendelték volna így: fordúlt iránya is és hirtelen lökéssel új erőre kapott. –
*
Rettenetes éjszaka volt. A szél a völgybe messzire levitte a tüzes pernyét, úgyhogy hajnal felé egy kis erdő is meggyulladt tőle az egyik hajlatban.
S két álló napig dühöngött a veszedelem. A hegy messziről oly szörnyű látvány volt éjjel a fogyó holdszelet világa mellett tüzes koszorujával övezetten, vérvörös világító felhőkkel egén, hogy a parasztság megigézve mozdúlni sem mert feléje s csak némán bámúlta a borzalmas mozgolódást, s lobogó életet, mely benne minden más életet kioltott.
Tehát vajmi kevés maradt meg belőlük, – mert az őrök maguk is, ahelyett, hogy felkeltették volna legalább társaikat, – eszeveszett iramban rohantak le a hegyről…
Alig néhány katona menekült meg, többnyire azok, akik e hűvös időben is kinnháltak még a szabad ég alatt.
Az öreg kovács űltében fulladt meg a füstben, – különben tűz nem érte.
A bűnös fészek tehát kiégett.
S a drága holmikból is, ami ott még mindig lehetett, – vajmi kevés maradt csak meg, többnyire apróság, s ez is megszenesedve, összeolvadva… – S még két hét múlva is oly forró volt minden, hogy a romokat alig lehetett feltárni….
Hundt úr jól ismert botja azonban megkerűlt. Ott lelték meg a parasztok az őrhelyen. El is tette valamelyikük.
S a kisfiút is csodálatosképen négy nap múlva szintén megtalálták. Messze lenn, a pataknál tanyázott dajkájával… – aki azonban mintha megőrült volna, úgy kergette magától az embereket… S hogy hogyan menekűltek meg, senki sem tudta meg soha.
Ő tehát életben maradt a sok közül s kalandos élet után később híres katona vált belőle is – s egy híres és pompás nemzetség ősatyja lett.
De elnyugszik már ő is, mint annyi más s mint mi mindnyájan egykor, – ott, ahol rabszolga és úr békességben pihen egymás mellett s ahol e földi tébolynak végre valahára s reméljük, mindörökre vége van.
A hatalom
Megint itt az este. – A zenészek lassan szállingóznak befelé. – A nézőtér is élénkül, – a kis csillárt már felgyújtották… félhomály van. Az udvari páholy mélyén világos vörös drapériákon a csillagok tompa fényével reszket egy finom kis mécs világa… Az udvar tehát be van jelentve estére.
A fiatal karmester egészen nyugodtnak látszik. Energikus készsége mögött ugyan ott lappang valami döbbenet féle… E percben éppen a szolgával kefélteti le magát mégegyszer a próbateremben… aztán vezénylő pálcái közül válogat… Az egyik, – ezüst veretű ébenfa bot, (egy hálás női szív ajándéka) – úgy látszik, túl nehéz lesz: – mégis négy és fél órán át kell vele dolgoznia… Eltűnődik… – aztán összerántja a szemöldjeit: – mert e pillanatban megint minden eszébe jut s elönti a vér!… Csak nyugalom! Derűsnek és fölényesnek kell mutatkoznia! – Őt ne lássa senki egy nyomorult kürtös miatt nyugtalankodni… A pimasz! Ezek a kürtösök mégis csak a legmerészebb és legpimaszabb fajzat… mikor már mindenkinek betörte a derekát… mikor már moccanni sem mer senki… Mikor már bebizonyította nekik, hogy nincs kegyelem: vagy megszakadnak és engedelmeskednek, vagy kirepülnek innen… Nem lépett be! Amerikázott – s megállt az egész a főpróbán…
Most már mosolygott: mert újra végigélte nagy izgalmát s rettenetes élvezetet okozott újra felidéznie, mily okosan, fölényesen, biztosan és meglepően viselkedett tegnap… Az arca mozdulatlan, a tekintete szilárd…
– Mért nem lépett be? – kérdezte tőle… s nyugodtan letette vezénylő botját a pultra. – Senki sem felelt, – mindenki megnémult. – S ekkor ő nyugodtan, – mintha mi sem történt volna, de a megvetés egy finom vonásával ajkán fölvette pálcáját:
– Újra! – mondá megrendíthetetlen biztonsággal. – Mindenki fellélegzett… Kétségtelen, hogy nem ezt várták… Dörgést és szidalmat vártak, – valami olyat, ami megint felháborítsa őket, – amin gyűlölködve, epésen nevethessenek…
S a főpróbán, felvonásközben már izgatottan tárgyaltak is: – mi lesz?… Benn hagyta ezt a kürtöst? – Nem dobta ki!… No – és mit fog szólni, ha majd az előadáson is?… S elszántan, bizalmasan összenevettek – s végigborzongott hátukon a küzdelem rémült, boldog reménye… – Elvégre ez aztán mégsem megy! Hogy egy ilyen fiatal kölyök így beszélhessen velök?… Nem mai gyerekek ők!… – Mit? Reformálni akar? – Hát majd megreformálják! – Majd a Vaclavinek megtanítja!
Az első kürtöst, Vaclavinek Ottokárt, – ezt a hallgatag, öntudatos, szőke fickót mindenki jól ismerte… Szőke, ápolt szakállát – s öntudatos, bitang mosolyát… Nem jót ígért! – Ha ő egészen megunja!… Nem egyszer mondta már, – hogy vele nem lehet szemtelenkedni, – ő legfeljebb itt hagyja az egész „paklit” – … Ilyen kürtöst mint ő! – két kézzel kap utána a Metropolitan… – Már hányszor hívták! Ő legfeljebb megteszi azt, hogy – „csudát fogtok látni!” – úgy kiröpíti ezt a kölyköt a székéből, hogy a lába se éri a földet… „Legalább lesz mulatság!”… S a „tagok” köréje csoportosulva hallgatták… Némelyek morogtak, – mások a bajuszuk alatt mosolyogva élvezték a kitörést… S készülődtek!… Csak az óvatosak maradtak a háttérben, minden megnyilatkozástól tartózkodva – ők még vártak… Várták, miként fog eldőlni a küzdelem – s titokban ujjongtak, hogy a „vad cseh” helyettük is „dolgozik”…
Mindenki tudta, miről van ma este szó, – a fiatal karmester is. Mindenki elkészült a küzdelemre – ő is: Rettenthetetlen volt és elszánt. – Elejtett megjegyzés – töredékekből megértette, ami rá tartozik… Míg elment mellettük a folyosón, – látta, hogy most már mindenki tárgyal… Még az „előkelők” is – a „szólista művészek” is… Csoportokba verődnek s míg nevetgélnek, – van magatartásukban valami sunyi, rosszindulatú nyugalom… Mások ott álltak az oszlophoz támasztva fejöket s szigorú tekintettel csak ennyit mondtak: „Ez már disznóság!” – … Itt megalázkodással, közeledéssel semmire sem megy!… Győzni kell!
Hiszen az ügy nem reménytelen. Mert annyit már észrevett, hogy a kürtössel való afférje egyesek szívét mégiscsak megnyerte… Bizonyos szimpátiák máris megnyilatkoztak… Mert nem kis bátorság kell hozzá: – hogy nem dobta ki…; hogy ki mer állani vele az első előadáson, hogy nem fél… A zenész fajta szereti a bátor embereket!… Elvétve egy-egy mosolygós-biztató, bár kissé perfiden biztató tekintet mégis csak elkalandozik felé… Egyik másik öregen pedig – nem csalódhatott, – bizonyos meghatottságot észlelt… A vonások ellágyultak – s mintha meleg és szeretetteljes pártolást ígértek volna fej-bólintásaikkal!… „– Ej! – ez a fiatal kölyök!” – Különben is: – mért oly elégedetlen. Egy kis „kitörés” az egész… Remélhetőleg az utolsó! – Nem megtörte őket? – hiszen ezek a gőgös, hajlíthatatlan fejek mily mélyen hajlanak már meg előtte – az első napokhoz képest! – Hiszen nem is lehetnek közömbösek. – Komoly, odaadó munkája – s a nagy nagy erőfeszítés, végül mégis csak kell, hogy megnyerje ezeket a kitűnő öreg mestereket… Nem vakok: – láthatják, ki ő, – hogy ennél többet ma senki sem produkál…
Az egyik brácsás ma reggel felkereste szállodájában…, s egészen ellágyulva, – levetve a tömeg gőgös fölényét, – s a legmélyebb alázat hangján kezdett el beszélni… – Eh mit!
– Ilyen aljas emberek mindenütt vannak! – Hízelgett, hogy ő látja, mily kiváló emberrel van dolga – s hogy: „ezek a vén szamarak persze nincsenek az ilyesmihez hozzászokva!”… – S elkezdett, máris elkezdett intrikálni… Nyilván: karriert szeretne ő alatta csinálni… S a fiatal karmester megelégedetten mosolygott. – Elküldötte ugyan, nem hallgatta végig, de azért ez mégiscsak jó jel. – Igaz, hogy másnap a gazember, mikor elment mellette, – keményen, bátran és biztonságosan a szemébe nézve, – alig hogy megbiccentette a fejét… – – Mindegy! – Annyi bizonyos, hogy máris két pártra oszlik a zenekar – s ez a fő. – Egyesek már úgy kezdik emlegetni, mint a Messiást, aki azért jött, hogy „megtisztítsa ezt a testületet a tisztátlan elemektől s visszaállítsa a régi szép állapotokat”… Hogy-hogynem arról is értesült, hogy egyesek összeállottak, mert „ennek a Vaclavineknek ki kell törni a nyakát, ha itt botrány lesz”… Viszont tudja azt is, – hogy mások erősen készülődnek: – a rivális tartja őket együtt: – a másik karmester… s tüzelik a kürtöst… „Kirúgni innen ezt a kölyköt! – majd mi itt hagyunk magunkkal szemtelenkedni… Vagy kezes lesz, mint a bárány, vagy repül!…” S nem egy öreg, „előkelő” van köztük…
Hiszen nehéz, – kétségtelenül nehéz: – csupa öreg zenész között egyszer csak megjelenik egy fiatal ember… Nagy részük híres, nagy muzsikus – nem egy köztük magának Wagner Richárdnak barátja… Ezeket a kényelmes urakat nem oly könnyű felrázni közönyükből… S ha az első betanítás nem sikerül?… Sok függ tőle!
A levegő forróbb lett a próbateremben, – a fűtőkészülék csengve roppant… – Ő ott ült s lapozgatta a partitúrát… Aztán letette: – fejből fog dirigálni. – Kissé elöntötte ugyan fejét a vér erre a gondolatra – s újból a könyv felé nyúlt. De éppen ebben a pillanatban csengettek: – negyed hét – le kell menni! S ő nehogy mégegyszer meggondolhassa: – máris felállott s ment, – vissza se nézve támolygott a szoba ajtajáig, – ott összeszedte magát, – felvett az asztalkáról egy nádpálcát s odaadta a szolgának… A szolga, egy öreg, tapasztalt színházi ember, – tiszteletteljesen meghajolt előtte s így szólt:
– Mester! – A partitúra benn van?…
– Nem kell, – válaszolta röviden… s észrevette, hogy az öreg kissé visszahőkölt s el is sáppadt… Aztán egy lépést tett – s igen szelíden mosolyogva, bár kisé édeskésen mondá:
– Mester… bocsásson meg… én már régen vagyok itt…, mégis a „Judit” – bocsásson meg mester – – az igen veszélyes… s én félek! – S merészségétől még jobban elsáppadva újból visszalépett… – Ekkor ő melegen és jóságosan ment oda hozzá, – a folyosón nem volt senki, – s kezet fogott vele. – Mosolygott:
– Köszönöm az együttérzést, – mondá neki nagy méltósággal, – nem lesz baj. Ezt az utolsó szót már oly hangon ejtette, hogy maga is megerősödött tőle… Az öreg szolga pedig máris ráhajtotta fonnyadt öreg arcát karjára:
– Mester, – szólt, – én tudom, hogy Ön kicsoda… én láttam – mert én ott voltam a próbákon… De ezek – ezek nem nyugszanak… ezek felborítják… S mégis – ilyen fiatalember, mint Ön… higgye el, mintha a fiam lenne… – S a szemei megteltek könnyel. – A fiatal karmester pedig már derűsen és enyhén mosolygott:
– Nem lesz semmi baj, – mondá könnyedén s megsimogatta az öreg arcát…
Mikor benyitott a zenekari ajtón, nagy forróság csapta meg. Már mindenki a helyén ült s a hangszerét próbálta. – A tekintetek komolyak s elfoglaltak: – rezervált gondolatoknak, tartózkodásnak semmi jele rajtuk. Ráhajolnak hangszereikre, – mások pultjokat igazgatják… Szívét megcsapja valami hálás melegség: – mégis mily jó, mily buzgó és forró fajta ez, ha komoly munkáról van szó… Az arcok kissé mintha lázasak lennének… Valaki hosszan nézi: – egy hegedűs bámul rá, mialatt gyantázza vonóját… – Különben senki sem törődik vele… S Vaclavinek?!… Lopva feléje néz… Megdobban a szíve… Már éppen a zenekari igazgatótól akarja megkérdezni – hol van… – mikor felbukkan a kürtös csontkemény, sáppadt, közömbös arca…
E pillanatban a nézőtéren is észrevették alakját s a klakk halk és elég diszkrét tapsba kezd… Ekkor fordul először a közönség felé… eddig zugását még meg sem hallotta:… Fényesség! Fehér ingmellek, – fénylő keblek világítanak felé… – Zsúfolt ház!… Nagy előkelőség!… s az udvar? – Igen: Két hölgy… Nyilván Zsófia!… – Újra megdobban a szíve s érzi, hogy igen sáppadt lehet… De mosolyog… Kissé szertartásos mosollyal bukdácsol most végig a pultok közt a közönség felé fordulva… S merőn néz el a karzatok felé… Majd egy kemény, lassú és acélos mozdulattal fellép pultjához… Végignéz a zenészeken s felveszi pálcáját… – Nagy csend! – Máris egy boldog nyilallást érez: – még nem kopogott le s ők már mozdulatlanok… Mégis könnyedén kopog, – mert a basszisták, – ezek a nagy urak még most is motoznak… Mily komikus is az ilyen öreg „tanácsos úr” frakkjában, rendjeleivel s vállán egy ilyen nagy bábuval – s hogy gyantáz a vén szamár, – gondolja s majdnem elneveti magát… De összehúzza szemöldjeit, – csenget, – felemeli karját – s e pillanatban elsötétül a tér s minden elcsöndesedik… Néhányan pisszegnek még a háta
mögött s ő erre lehunyja a szemét… – Aztán lassan és csendesen, mintha egy nagy folyamot küldene világgá, megindítja az áradatot…
A hegedűk kissé fáradtak, – érzi az első pillanatban, de nem mozdul, – nyugodtan, szívósan és szigorúan dolgozik s néha lehunyja a szemét… Mikor ismét kinyitja: – az üres pultra mered s eszébe jut, hogy nincs előtte partitúra… De nem hagyja, hogy elszédüljön – egy óriási lendületet vesz s ebben a pillanatban a zengés úgy csap fel karjaival együtt a magasság felé, mint a szárnyaló fohász… Mosolyog… Jutalmazni akar s komoly arccal bólint feléjük… Ám a zenészek közül senki sem törődik véle… Mintha dühösek lennének: elásták fejöket lapjaik közé… S hogy ő könyv nélkül dolgozik, – senki sem hederít rá… – Hencegés – már láttunk nagy embereket! – hallucinálja egyik „öreg” fitymáló szavait – s erre kissé elpirul, – ám nem ad időt magának, hogy hasson reá a kritika – újra nagyot lendül: s a zuhatag oly erővel csattan fel utána, mint a mennydörgés – e pillanatban pedig a kürtösök irtózatos erővel belépnek: – S láthatóvá lesz Vaclavinek nagy sárga, kipuffadt arca, – mint egy tritón, – amint erőlködésében kissé felemelkedve helyéről, – hűséges és megtört kutyaszemekkel mered rá mozdulataira… A zenekari igazgató mosolyog és halkan bravót kiált… Az arcok
felderülnek… – Csak a színpad vakítja néha mint a lángözön…
…Az énekesek kitesznek magukért!…
A taps orkánja végül is egészen megnyugtatja, – kibékíti.
Még csak egy felvonás, – gondolja boldog fáradtsággal a szünetben. – Most, hogy pihen, – józanabb. Nem dicsér és nem jutalmaz többé – hideg és gőgös. – A zenészek is megenyhült arccal, fáradtan, kiizzadva sétálnak körülötte. – Mintha számtalan gyengéd, dédelgető pillantást érezne most már magán… Lám-lám! – Maga Vaclavinek is arra settenkedik – szinte tüntető meghunyászkodással, – mintha várná, hogy megszólítsa… De ő már egészen nyugodt: rá sem hederít – ez a fráter el van intézve, – gondolja magában… „Holnapután pedig kirepülsz innen disznó, – mehetsz a Metropolitan-be”… – De azért mégis gondolkodik… Nem volna-e mégis csak jó, ha az egyik „öreget” megszólítaná… talán jó hatást tenne… Éppen Rohde tanár megy el mellette, a híres oboista… Kimérten, de szívesen megszólal:
– No kolléga úr, – kiizzadtunk ugye-e? – s a kezét nyújtja néki.
Az öreg úr húsos pecsenye tenyerét lomhán nyújtja felé… s szürke szemeivel kifejezéstelenül, – tunya unalommal bámul bele arcába… Mintha a semmibe bámulna bele…
– Igen, – feleli lassan – s elmerengve azon, amit hallott, – aztán kihúzza kezét s nagy hasával tovább görög.
A fiatal karmestert pedig elborítja a vér… – Lám mégsem kellett volna… – Megint hibázott!… Milyen sokáig is tart, míg az ember megtanulja, hogyan kell!… – Csak nem a „kolléga úr”-on sértődött meg? Biztosan a „professzor úr”-at várja tőle… No de várhatja!… – Kínos, – igazán kínos! Hogy mégsem tud tapasztalni, – hiszen tudhatná már, kik ezek.
…Nagy blamage érte, az kétségtelen,… mert e jelenetet egy egész kis csoport nézte végig – s éppen a szólisták… Csúnya megszégyenülés!… – s legfőképen az, hogy zavarában még akkor sem eresztette el Rohde kezét, mikor az már húzta ki az övéből… Mi lesz? – Hiszen máris gúnyos, fitymáló hangtöredékek jutnak el füléhez… Nini, ott már hangosan nevetnek is… s íme: még meg is lökik…
– Nem tud vigyázni? – förmed rá valakire – s az első hárfás apró alakja egy pillanatra kiegyenesedik előtte, – ő pedig boszúsan elfordul. – Mi lesz! – gondolja s kissé zúg a feje. – A legnehezebb felvonás következik… ő pedig kiejtette kezéből a gyeplőt… Eh mit! – legjobb lesz bemenni a szobájába.
Már éppen indul, mikor a szólisták csoportjából kiválik valaki… Még volt ideje megfigyelni! – Előbb néhány tánclépést tett… egy fiatal tacskó – ki is ez? – Ja persze: a második koncertmester: kitűnő művész, – de végtelenül szemtelen, pöffedt olasz kölyök… Aztán táncolva megfordult maga körül… mintha éppen csak mulatozna magában… Mikor pedig eléje ért, hirtelen megállt előtte – szétterpesztett lábakkal…
– Nini, a karmester úr, – kiáltja jovialisan, vidáman… S a hangjában annyi szemtelen jóakarat… – S ezenfelül: még kezet is nyújt neki.
– No, hogy volt velünk, szegény „hundlerekkel” megelégedve?
– Ez a válasz! – gondolja a fiatal karmester s végigméri. – S ott állanak egy pillanatig, – egymással farkasszemet nézve… A koncertmester tekintete nyugodt és felháborítón közömbös!… Kihívó – elviselhetetlenül kihívó!… A fiatal karmester szemei pedig hirtelen elborulnak, – mintha borongana: lehajtja fejét – s aztán, anélkül, hogy felelne, lassan elfordul s megy a szobája felé… Ám e percben csengetnek:… vége a szünetnek… Még ez is! – gondolja, mert érzi, hogy nézik… Hiszen ez maga is egy kis blamage:… hogy ő épp most akar bemenni, – hogy ő még nem „érzi”, – meddig tart a szünet… De azért nem áll meg útjában, – megy be egyenesen a szobájába… Addig úgy sem lehet kezdeni, míg ő nem ül a helyén, – gondolja öntudatos elégtétellel… S beszólítja a szolgát:
– Vilmos, – mondja néki sötét arccal, de mosolyogva, – vigye le a partitúrát… Az utolsót mégsem akarom így… s elakad a hangja… Mérlegeli, vajjon lehet-e bizalmas evvel az öreggel, – aztán érzi, hogy mégis csak ez az egyetlen ártatlan ember itt, – az ő egyetlen barátja fagyos magánosságában. – Vigye le, – folytatta teljesen elgyengülve s eltűnve egy karosszék mélyén, – most már félek!…
Mosolyog, mert mégis megbánja vallomását – s ott ül fáradtan, gyáván, merengve, – mindenről megfeledkezve.
– Kérem, karmester úr, – már régen becsengettek, – riasztja fel a zenekari igazgató s ő felugrik, – felrázza magát. – Fürgén szalad le a zenekarba, – ahol most minden szem őt nézi. – Kíváncsian, – mosolygó érdeklődéssel, – kissé szemtelen várakozással merednek reá… Ferdére dőlt, édeskés holdvilágarcok, – összetöpörödött, száraz töpörtyűpofák alattomos nézéssel – mind csak őt bámulják… – Mi van itt! – ordítja magában s érzi, hogy a vére lassan fellázad… – Ja úgy, – gondolja, miután körülnézett – s azonnal megérti a helyzetet… Az udvar már eltávozott – szabad a vásár!… – Most jön az akasztás! – érzi. Érdekes, hogy ezek a disznók mindig az utolsó felvonást választják, – ez, úgy látszik, tradíció náluk… Három felvonáson keresztül olyan szelídek, mint a bárányok… – s épp itt!!!… Nem érti a dolgot – s nincs kedve elkezdeni. – Töpreng: mért épp itt? – Igaz, hogy ez a felvonás a legnehezebb, – de még ebben is, – furcsa! – szépen dolgoznak körülbelül a közepéig, – a legdicséretesebb buzgalommal, – ott aztán valaki, – (úgy látszik, mindig akad rá emberük) – feldönti az egészet… Rendesen
egy fúvós… ő – ő már hallott effélét, – de sosem hitte el, hogy ez a maffia ilyen tökéletes gonoszsággal működjék… – No de meg van adva a jel!… már értésére adták a főpróbán, hogy mit akarnak: – az F-dúr kürt-szóló akar lenni a halálos döfés… Ám lássuk!… ő el van készülve s a helyén ül… s ő nem fogja elveszteni a fejét – bármi történjék!!… Itt vér fog folyni – olyan szégyenbe hozza őket, amilyen még nem volt. – – Felült a pultjához, – mintha a küzdő porondra lépne. – Komor és zordon. – Senkire se néz. – Felveszi pápaszemét, – fellapozza a könyvet. – Újból minden elcsendesedik.
S íme: az ellentállás jelei már az első tíz taktus után jelentkeznek, – a timpanista egy nyolcaddal később lépett be… A karmester nem mozdult, – csak szelíden, de átható világossággal ránézett, – mint aki értésére akarja adni, hogy tisztában van a dologgal… S e tekintet úgy látszik hatott is, – mert egy ideig megint békesség volt…
Ámde nemsokára újból megkezdődtek az apró jeladások… A timpanista megint csak késett – s most többször egymás után, – a picoló rosszul intonált, – a rájuk kényszerített tempóból kiestek, – az együtt kidolgozott árnyalatokat nem hozták ki, – szóval néhány perc múlva már érezhető volt, hogy az egészet kezdik széjjelzülleszteni, hogy Vaclavineknek jól előkészítsék a talajt.
Ekkor aztán váratlan dolog történt. – A karmester, aki eddig lehajtott fejjel s összeszorított szájjal, – magát fékezve dolgozott s szemüvege mögül figyelte az orvtámadást… most váratlanul, lassú mozdulattal felállott székében… Feje túlemelkedett a súgó-lyukon… – E látványra a suttogás halk szele csapódott feléjük a nézőtérről, – aztán egy hangos megjegyzés volt hallható, – amire a karmester nyugodtan, mint az állatszelídítő hátra fordult a közönség felé… Majd lassan, – csavarodva, – visszafordult… s egész marokra fogva botját elkezdte a pulton kiverni a taktust… Nyugodt volt és méltóságos, mint egy ifjú isten… Arcán a szenvedő komolyság átszellemült fénye világolt, – sötét karcsú alakja pedig erre-arra ingott, mint a nád… – A zenészeket nézte rettenetes pillantásával… – S e pillantás nem ismert irgalmat – az erőfeszítések maximumát követelte s oly ellentállhatatlan erővel, mint egy ifjú imperatoré… – A zenészek pedig ismét sáppadtan húzták be fejöket lapjaik közé – s az egész nagy súly újból meglendült… – De ő még mindig nem ült le helyére… Ott, ahol a szerelem szent himnusza kezdődik, – ő még ott állt a magasba meredve, – de most már
nem mint egy büntető istenség, – hanem mint a boldog, ég felé törő művész, – aki túláradó szívét egyetlen összefogó mozdulattal emeli, – lelkét lendíti az örökkévalóság felé.
Aztán leült. – A színpad sötéten ásítva gomolygott szemei előtt, mint egy barlang mélye. – S később még feltűnt egy pillanatra előtte Vaclavinek sárga arca… Felbukkant s eltűnt a kavargásban… S mintha ez az arc a gyűlölet halálos tüzében égve, – acsarkodva meredt volna még egyszer reá – s épp az utolsó tétel előtt… – S mégis küszködve, – megfojtva lázadó szívét, – a lealázottság irtózatos keserűségével torkában, – tombolva fújta el szólóját.
*
A banketten aztán mégis kibékültek Vaclavinekkel, – ő végtelen boldogságában lágyan omlott el egy pamlagon s mosolyogva először véle fogott kezet:
– Jól ment, – mondá elismerőn biccentve s megveregette a kürtös karját. – Már nem kellett modorára vigyáznia, a próbatételen ő túl volt már.
Vaclavinek komor volt, tisztelettudó, ünnepélyes.
A zenészek arcáról pedig csak hálát, meghatottságot, elismerést és hódolatot olvashatott le – és mély alázatot…
Leigázta őket s ők ott kúsztak a lábainál.
S mint egy ifjú imperator: kényeskedve, gyengélkedve hagyta becézni magát egy ideig, – de nem sokáig… A holnap jutott eszébe – s e pillanatban elkomorodott.
– Ez hát a hatalom? – gondolta. Hiszen édes… De mibe kerül?
S mikor a drámai szoprán megérkezett és elébe járult, hogy gratuláljon neki, – már nem is volt többé boldog.
Megint itt az éjszaka
A szerény mozdulatú, sötét ruhába öltözött, fiatal hölgy most már még jobban összehúzódott székén… Bizonyos homályos aggodalmak keltek benne s kedves, finom arcocskája ezektől még sáppadtabbá lett s még félénkebbé amúgy is csendes hangja. – Vajjon mi lesz itt? – kérdezte magától gépiesen többször egymás után s úgy érezte, mintha elveszne, – teste-lelke elmerűlne a téli napnak sivár végtelenében, mintha egyedül kerengene most már valamely messzi égi testek között s örökké egyedül… parány!… mely egyedül bolyong… s mi végre? S még a gyerekek zaja a másik szobában, – még ez sem tudta mosolyát kicsalni. – Szép homloka borús volt, arca gondtelt, – eltűnődött.
– Kegyelmes Asszonyom mindig oly jóakaratú volt irányomban, – szólalt meg végre hosszú szünet után s türelemhez, várakozáshoz szokott lénye egész alázatosságával… – Oly szíves volt mindig… – Hiszen akkor sem utasított el magától…
– No és ugy-e nem bánta meg fiam? – kérdezte az idős hölgy tűnődéséből felocsudva. – A fiatal pedig maga elé nézett előbb s onnan a messzeségbe.
– Nem bántam meg, – mondta lassan s ugyanolyan lankadtan.
– Jó ember, – ugye-e?
– Igen, nagyon jó ember, – felelte az igyekezet buzgóságával, bár még mindig leplezhetetlenül fáradtan. – Nagyon jó ember, – ismételte még fáradtabban. – Dehát az embernek sokat kell szenvedni, Kegyelmes Asszony, – tette hozzá s most már mosolygott is. Azzal a bájos, vonzó, kifürkészhetetlen mosolyával, amelylyel eddig – akaratán kívül is, – még mindenki szivét megnyitotta.
– Ó, ó, ó – hiszen mindenkinek drága Zsófikám, – mindenkinek, – felelte az idős hölgy s nem tudta, mért van úgy meghatva. – Azt hiszi, nékem nem? – Ó, ha én magának mesélhetnék… – mondá s már érezte is, mint indúl meg benne a panaszkodás, az örökös panasz régi, ismerős, meleg lendülete. De megállott hirtelen. Ő is félt ma a bizalmas percek közlékenységétől.
– Ó, ha én mesélhetnék, – folytatta kis idő múlva. – Dehát minek? – tette aztán hozzá s furcsán mosolygott. – Végül mélyet sóhajtott: – Nekünk asszonyoknak kijut!
– Ó nékik is, – a férfiaknak is, mondotta ő ugyanoly komolykodó tárgyilagossággal, mint amelylyel otthon férje tudományos magyarázatait szokta hallgatni.
– Nékik is? – De mennyivel több nekünk! – csapott rá a kegyelmes asszony a régi rossz tapasztalatok örök indulatával. – Mennyivel több nekünk! – Igazán csodálom, hogy magának ezt még mondani kell! – Hiszen csak a gyerekek! – vegye csak ezt! Azt hiszi oly kis dolog, gyerekeket a világra hozni? – – A hangja megint bizalmasabbá vált s kissé előre is hajolt.
– Tudja, hogy én mennyire gyülöltem mindig az állapotomat? – folytatta aztán egész érthetetlenűl keserű indulattal. – Magának megmondhatom, hiszen maga, – maga volt talán az egyetlen, aki megértett engem. – Nehézkes voltam, – mozdulni alig tudtam… Se ez – se az! Se dolgozni, se emberek közé menni! És mintha tisztátalan lennék! Sosem felejtem el! – És még hozzá a gondok… Ó micsoda zűrzavar, – micsoda zűrzavar… És ezalatt ők, az urak jól megfésülködve a klubban kártyáztak… Én meg itt fetrengtem egyik karszékből a másikba… kócosan! – Hiszen mesélhetnék én magának sokmindent, – folytatta, – de érezte, hogy ez már megint túlsok, – megint kezd keservesen elkomolyodni s ezt nem óhajtotta most. – Ami pedig azt illeti, lássa: én mégsem bántam meg Zsófi, – mondotta később. – Maga akkor megkérdezett engem, hogy mit szólok… Az ilyesmiben, tudja, tanácsot adni nehéz…
– Hová fordultam volna Kegyelmes Asszony?
– Igen, – igen, hiszen nagyon jól is tette… Persze, mikor senkije sincs… Eltünődött. – És most is jól tette, hogy idejött… És jöjjön csak mindig ide Zsófi, – akármi kellene… Amíg mi élünk, ez a ház mindig nyitva áll maga előtt… – S szavai után csend lett, furcsa csend. S az idős hölgy hangja melegen vibrálni kezdett benne.
– Mert lássa, – mi szerettük magát… – kezdte újból s aztán fájdalmasan mosolyogva, megadással legyintett. Ez a mozdulata pedig nyilván azt mutatta, hogy megadja ő már magát kényszerűségeinek: ha ennyire feltolul a szivéből a szó, hát legyen.
– Mi szerettük magát, – mondotta újból. Az uram egy nap hazajött a hivatalából és azt mondta: – Lujza, egy olyan kedves, drágalátos kislány dolgozik nálam… Hiszen tudod, hogy én reggel mindig álmos vagyok… De ha ezt a kislányt meglátom, mindjárt jókedvű vagyok… Te, – az úgy mosolyog…, de úgy mosolyog! Bámulom! És egész boldog vagyok tőle… – – Tud-e még úgy mosolyogni Zsófikám, édes?…
– Óh – Kegyelmes Asszony…
– És én akkor gondolkodtam ám ezen Zsófi… Mert ez a szó… Én tudom már, hogy az ilyen szavak mit jelentenek nála… – – Mit csináljak most? – Negyvenéves voltam éppen… – ő meg negyvenkettő… emlékszem, hiszen ugyanazon héten van a születésnapunk… Á – ostobaság! Féltékeny leszek – most? – Hányszor húnytam én le a szemem – épp most ne? Igaz, hogy ez már nem olyasmi… Dehát éppen azért… – És ha ő ilyen kedves és megmondja nekem… Hiszen én szeretem az uramat… Én szeretem…
Újra csend volt, – s úgy látszott, mintha az idős hölgy még egyszer meggondolná, vajjon mégiscsak mondja-e tovább, vagy sem? – Most már úgyis hiába, – minden hiába, – gondolta aztán. – Önuralmának megint vége volt – tovább beszélt tehát, bárha tudta, hogy évekig szégyenkezni fog miatta… – Ó micsoda zűrzavar, – micsoda zűrzavar! – csengett vissza benne saját panasza s ő maga ebben a zűrzavarban elveszett. – Tovább beszélt tehát…
– Megvártam, fogja-e még említeni? – És ő említette… Szinte könnyes volt az a komoly, jóságos szeme, ha magáról beszélt… Hogy árva leány és senkije sincs… És hogy milyen szelíd…
– Akkor aztán egy este odamentem hozzá, – vacsora után voltunk… és… és megöleltem… – Ugy-e Zsófikám, édes Zsófikám, most már mindent elmondhatok magának…
S nem sóhajtott sem ő, sem a fiatal, – Ó, ha most sírhatnék! – érezte mind a kettő. S ez az óhaj tette fátyolossá szemeiket s az öreg hölgy tétova hangjait a rideg, téli csendben. – Odakinn alkonyodni kezdett.
– Szóval igen… – megöleltem őt… és sírtam… talán sírtam is… Ő pedig reám nézett és nem értette a dolgot… És akkor azt kérdeztem tőle… Mondd Kálmán… mondd meg az igazat, – én elbírom… én nekem talán, – talán még jól is esik… Légy egész őszinte velem… Hát olyan vagyok én, akivel te ne lehetnél őszinte?… Rossz vagyok? – vagy nem szeretlek téged annyira?… – azt hiszed, hogy nem szeretlek?…
– És akkor rám nézett és megsímogatott engem… és mosolygott ugyan… de láttam, hogy gondolkozik… És azt is láttam rajta, hogy most – most nem fog hazudni… Mert, tudja Zsófi, – én azt már a füle állásáról észreveszem, ha hazudni akar…
– És nem is hazudott Zsófi… megmondta nékem az igazat… És nekem most be kellett bizonyítanom… hosszú évek alatt… hogy én méltó vagyok erre… erre a bizalomra… hogy nekem nem kell hazudoznia, mert én elbírom az igazságot… Ő megmondta nekem egész nyíltan, hogy ő igen, szereti magát… Még azt is megkérdeztem tőle, hogy nagyon-e? És akkor… akkor láttam a tekintetén, hogy most már szenved kérdéseim miatt… tehát nem kell tovább firtatnom a dolgot… – Nagyon Lujza, – mondotta és igen komolyan nézett a szemembe és én éreztem, hogy küzködik magában… és hálás voltam néki ezért… Oly komoly és meghatott percek voltak… – El kellett tehát hinnem mindezt – és esküszöm, esküszöm Zsófi, – nem haragudtam egy percig sem… – csak álmomban. Álmomban egyszer úgy volt, hogy ő nagyon beteg és én sírok, majd megszakad a szívem… de nem ott ahol ő van, hanem a másik szobában… és mikor bemegyek hozzá, nem mutatom néki, hanem közömbös vagyok véle… – És ezenkívül reggel, – tudja, mielőtt felkeltem volna, – az ágyban szoktam mindig haragudni vagy egy fél óráig…
– No és akkor néhány hét múlva már én sem bírtam ki tovább és azt mondtam néki: – Kálmán, Kálmán, – hozd el ide azt a kislányt, – hadd lássam én is… – ugye-e megteszed… No és akkor… – így volt a dolog… És akkor én is megszerettem magát… És higyje el. Egész szivemből…
Előrehajolt. Szemei komoly és fájdalmas fényben ragyogtak – s mégis, mintha valamelyest most már megkönnyebbült volna.
– Mert tudja… tudja, maga is abból, – egészen abból a fajtából való, mint az én uram, – folytatta kis szünet után. És én ezt már régen meg akartam mondani maguknak… Akiket csak szeretni lehet… És ezenkívül… ezenkívül még azt is régen meg akartam még mondani… magának, vagy az uramnak, hogy én tudom… Ó én tudom, hogy maguk jól összeillettek volna…
– És mondja Zsófi… legyen most velem egészen őszinte maga is… hiszen láthatja, hogy én megérdemlem ezt… És ennek különben is most már tizenegy… nem is, – már tizenkét éve… És nézze gyermekem: – én már egészen ősz vagyok…
Elakadt. A hangja újra remegett s az előbbi szédület környékezte. A könnyei is megeredtek s elborították szemei már megtört fényét. – Suttogott.
– Mondja Zsófi, – maga is szerette úgy-e?
– Igen, – szerettem, Kegyelmes Asszony…
– Nagyon szerette Zsófi?
– Igen, – nagyon szerettem Kegyelmes Asszony…
– Úgy mint én?… Mondja meg őszintén… – A másik valahogy fájdalmasan mosolygott e furcsa kérdésen… Láthatóan kínlódott… De azért lassan és nyugodtan felelte:
– Úgy szerettem Kegyelmes Asszony… hogy jobban már nem tudok… – mondotta és a szemeit nagyon kimeresztette reá. – Újra csend volt egy pillanatig.
– Jól van Zsófi… ezt én magának el is hiszem… Hiszen őt csak így lehet szeretni… – És mondja: – úgy-e nem voltam rossz magához soha?…
– Nem Kegyelmes Asszony…
– Nem úgy-e? És megigérem, – nézze, a szívemre teszem a kezem és úgy igérem meg, – hogy sosem leszek rossz magához… Hiszen nem is tudok… Mert magukat… a maguk fajtáját szeretni kell… – Mondja Zsófi… Nézzen a szemembe és adja ide a kezét… – úgy! – És mondja meg nekem Zsófi, – hiszen én már öreg asszony vagyok… mondja, történt… történt maguk között valami?…
– Soha semmi Kegyelmes asszony, – felelte a másik azonnal és épp oly rendületlenül, ámde érezte, hogy az a keze, amelyet a kegyelmes asszony símogat, jéghideggé vált. –
– Meg mer maga erre esküdni? – kérdezte tovább s kínlódásában bizonyos elidegenítő, hamiskás nyájasság jelent meg arcán. – Nyilván azt hitte, hogy ennyi hízelgésre mégis csak szüksége van e döntő pillanatban… – Zsófi azonban mindezt mégsem bírta már el tovább: – legalább a kezét kellett hamar kihúznia a forró kezekből… – Aztán ügyetlenül mutatott a másik szoba felé… Reszketett.
– Ott… ott… – dadogta. – Ott van a gyermekem…
– Nem… nem… azt a világért sem… – nem kívánom, – kiáltotta a másik… – s talán ennek a beszélgetésnek egész szégyene zuhant reá e pillanatban, – mert orcái egész ijesztően kigyúltak. – Szörnyen kínlódott.
– Nem Zsófi… hiszen ez már jól is van így… – kiáltotta s mintha hadonászni akarna kiáltozásával, hogy mindent: az arcát, – a szívét újra eltakarja vele… – Aztán hirtelen elcsöndesedett.
– Most már… most már minden jól van… – mondotta összetörten s oly fáradtan dőlt el karszékében, mint aki most mindjárt el fog aludni. – Utóbb még a szemeit is lehúnyta. – Újra csend volt.
– Akkor… akkor én meg vagyok nyugodva, – szólt később. És ez a hajsza, ami azóta van az én szívemben, – akkor ez mind hiábavaló volt… – mondotta maga-magának – s az utolsó szavakat olyannyira erősen hangsúlyozta, hogy saját maga is felijedt erre.
– Mért kínozza magát az ember? – kiáltott fel… Afelől csak biztos lehetek?… Azt csak nem hiszi senki, – maga sem, hogy ő ne szeretett volna engem?… Mondja csak? – – De nem várta be a választ. – Újra hátradőlt székén, lehúnyta szemeit és lihegve, nyugtalanul dobálta magát benne. – Aztán újra elcsöndesedett de megint csak egy pillanatra. Olyan volt ez, mint az álmatlanok egy másodperces mély álma.
– No és – mondja Zsófi, – kiáltott fel hirtelenül, izgatottan, mint aki gyötrelmétől már nem tud megválni… – Mondja, – ő sem akarta?… Értsen meg: – ő nem is akarta, hogy valami… valami legyen?…
Ámde, – a fiatalasszony most már összeszorította a száját és hallgatott. – Finom kis arca a rettenetes erőfeszítés után csak most kezdett tüzesedni. A téli nap is éppen véle szemben borult az alkonyatba s elöntötte alakját fáradt fényével. – Az egész lény: szőke haja, gyermekes, bízó, szürke szemei, szédítő karcsúsága minden ízének, – minden minden ragyogott rajta. És hallgatott.
– Így volt szép, – mondotta ki végre nagy nehezen és – még mindig vérbe borulva mosolygott. – Hiszen én itt bejáratos voltam, – tette még hozzá halkan és újra elnémult. – Úgy remélte, hogy ezzel a döntő szóval be is van fejezve mindez, – mindez a sok szörnyűség, de tévedett. – Mert ez az „így volt szép”, – újra rettenetesen felizgatta a másikat. Egészen oda volt már, – levegő után kapkodott s talán szeretett volna felállani, – de nem volt ereje hozzá. – Pokolian szenvedett megint: úgy, ahogy ő szeretett szenvedni… De csak pillanatokig. Nem bírta már, – hirtelenül elbágyadt – összeesett s láthatóan elejtett mindent.
– Igen, – mondotta kis idő után, még mindig lehúnyt szemmel. Igen, – maga megkérdezett engem… – Mi más tanácsot adhattam volna?… Bűnös nem vagyok…
– És én nem is bántam meg Kegyelmes Asszony…
– De azóta maga csak egyszer volt nálam…
– Én is asszony lettem Kegyelmes Asszonyom… De szegény asszony…
Úgy?… Hiszen igaza lehet… – mondá a másik megrázva fejét. – S kis idő mulva újra felriadt:
– Mondja, – magának talán rosszul is esik, hogy én még mindig Zsófinak szólítom… Mondja meg az Istenért… Hisz én csak azért teszem… csak azért, mert oly jól esik…
– Jól esik, hogy így szólít, – mondá a másik kiegyenesedve. – Szándékosan nem címezte őt e pillanatban, – mert úgy érezte, hogy a régi megaláztatások elégtételének perce ez… – Rendben van, – megengedtem, – most már szólíthatsz Zsófinak, – gondolta.
– Én nem vagyok bűnös, – el kell hinnie, – kezdte a kegyelmes asszony újból… Hiszen maga azt mondja Zsófi, hogy az ura jó ember… Ó – az nagyon sok Zsófi!… akkor nem szabad panaszkodnia… Mert lássa, – én még ezt sem tudom biztosan… az enyémről…
– Az talán mindegy is Kegyelmes Asszony, hogy jó-e valaki, – mondotta a másik – és most már mosolyogni is tudott.
– Mindegy? – kérdezte az idős hölgy ijedten. – S mint, aki csak most eszmél rá valamire: megdöbbenve mereszté reá szemeit egy ideig a homályban. – Mindegy? – kérdezte újból és fürkészve leste arcát, vajjon jól érti-e?
– Mindegy, – felelte a másik, szerénységétől alig várható határozottsággal. – Mindegy, – ismételte. – Hogy szeretjük-e, az a fontos…
– Úgy? Maga ezt hiszi? – Hiszen lehet… Mert lássa: én jó akartam lenni hozzá… ez volt minden erőm… azt hittem, hogy akkor… akkor talán megérdemelném… – Elhallgatott s a szemei megint megteltek könynyel.
– Mi mindnyájan erre törekszünk Kegyelmes Asszony… Csakhogy…
– Mi – csakhogy?… Mondja csak ki Zsófi…
– Csakhogy – az megint más valami, – mondotta a másik s elfordítá a fejét. – Talán mégsem – mégsem szabadna ily nyíltan beszélni erről… – gondolta s a másik szobából beszűrődő villanyfény fényjátékát figyelte a padlón… Ó csak már elmehetne innen!…
– Hisz ez nagyon érdekes, – pattant fel tűnődései után hirtelen s keserű frisseséggel a kegyelmes asszony… Szóval a maga ura is ilyen, – ő is hiába jó… – s még fel is nevetett e szavai után. – No de mindegy az ma már! – mondotta azután, felrázva magát szenvedéseiből. – Szóval… szóval, – most már el kell hinnie nekem… Sok álmatlan éjszakám volt emiatt… – és végül is felmentettem magam… Én nem azért tanácsoltam magának akkor, hogy igenis, menjen hozzá… Én, mikor maga eljött hozzám és elmondta a dolgot – én akkor lehúnytam a szemem… és azt mondtam magamnak: – lehúnyod a szemed és úgy figyelsz reá, mintha a magad ügyéről volna szó… Mintha a tulajdon leányod volna… És a szívedre hallgass és semmi másra! – Azt mondják, hogy jó szíved van!… Most mutasd meg… – Ez egy szegény leány, senkije sincs… És ez… ez a dolog… ez a boldogtalanságba vezet… Egyedül marad és egész életében fájni fog a szíve… Mert őt, tudom, nem lehet elfelejteni… És akkor senkije sem lesz, csak az örökös bánat… És azt mondja, hogy aki kéri, jó ember, – ő meggyőződött róla, – kiismerte… Igaz, hogy zsidó… – de ez csak jó… mert a zsidók jó férjek… Talán nem lehet
őket annyira szeretni, – de nem hiszem, hogy olyasmire képesek volnának… olyasmire, ami… ami a legjobban elkeserít… – – És igaz, hogy művészféle… és az nem éppen valami jó foglalkozás, – de van hivatal is… És magát szereti…
– És mikor aztán elhozta őt ide, – még jobban megnyugodtam… Egészen derék, szép ember… E mellett élni nem lehet kellemetlen… És hogy mennyire szereti magát, – hiszen az minden mozdulatán látszik… És amit maga most itt mondott nekem, hogy egy kicsit lusta… – Hát Istenem! – Sőt én még azt is mondom magának, – ne bánkódjék most sem, – egy percig sem! Nézze, – mindenki menekül most az állami hivatalokból… Hát meg lehet abból élni?… Azt hiszi, mi nem kezdünk nagyon is nyugtalankodni?… Hogy mi lesz már?… Örüljön, – örüljön Zsófi… Elbocsátották, mert zsidó… Rendben van, – kap egy másik állást, ahol ötször annyit fog keresni… És én – és az én öregem, megigérjük, – szívből megígérem…
Hirtelen ismét elborította szemét a könny.
S a másik most már felugrott hozzá és átölelte lelankadó fejét… – és mind a ketten ott zokogtak egy ideig, – átfonva egymást, boldogtalanul.
– Megigérem Zsófi, – suttogta, – én magam megyek el… és nem nyugszom… nem hagylak el Zsófi… – ne sírj édes… édes kis leányom…
Csend volt. S azt az ügyetlen, gyenge kaparászást, mely ezalatt a szomszéd szoba ajtaján oly állhatatosan neszelt, ők nem hallották meg, sem azt, mikor egy kéz belülről kinyitotta az ajtót. – S egy pillanat múlva már egy gömbölyű, apró leányka topogott a küszöbön.
– Nagymama! – sikongott feléjük. – Nagymama, hogy mit tud ez a fiú… – Mind a két asszony felegyenesedett.
– Hát mit tud, – kincsem, drágám? – kérdezte könnyeit törülgetve s most már boldogságában is még egyre zokogva.
– Hogy ez mit tud, – ez a – ez a fiú, – kacagott a kicsike boldogan s két karját nyujtotta nagyanyja nyaka felé.
– Hát mit tud? – mondd, – meséld el nekünk szépen…
– Hát úgy bolondáz… De úgy bolondáz, – mondotta a kicsi s arcocskája duzzogóra gömbölyödött…
– Hát bántott téged az a csúnya, rossz fiú, – kérdezte a fiatalasszony átölelve őket… – Na mondd!…
– Nem bántott éngemet, – de csak úgy bolondáz, – kényeskedett tovább a puha kis jószág, mohón ölelve nagyanyja nyakát. – S ők ezalatt már ott is állottak a villanyfényes gyermekszoba küszöbén, ahol mind a ketten szótlanul megálltak.
*
S valóban, nem közönséges fogósdi ment odabenn végbe. A „fiú”, – a fiatalasszony tíz éves fia volt a bohóc, – aminek jeléül egy piros kendő volt a fejére kötve s már maga ez igen mulattatta őt, hogy őneki kendő van a fején. Szívből, kicsapongón kacagott s lelógó csücskét oda-oda libbentette üldözőinek, miközben grimaszokkal, bohókás, csúfondáros mozdulatokkal is ingerelte őket. Két kislány, egy hat év s egy nyolc év körüli, ott settenkedett körülötte, kesernyés, ideges jókedvvel kacagva mókáin – s neki-neki iramodva – kétségbeesett elszántsággal, hogy mégis csak megfogják. Még nevettek ugyan, de már kimerülten – s nyilván látható volt, hogy a síráshoz vannak már közelebb, mint a nevetéshez… Fáradtak voltak s kielégületlenek… Csak a fiú volt közöttük még mindig friss és élénk s egyre ragyogóbb, egyre boldogabb.
S most, hogy közönségük is akadt, – a két kislány is nekilendült – még egyszer! S ő mint a gyík, siklott ki újra kezeik közül, – hajlékony dereka majd hogy ketté nem roppant… Ott hajlongott, guggolt, bújt, siklott előttük alig néhány tenyérnyi területen, – szédítő gyorsasággal és ügyességgel – s ajkán anyjának boldog nevetése… A kislányok pedig ettől nemsokára már egészen vadak lettek, – most már ütni akarták volna s kiabálva, sikoltva úgy szédültek utána, mint valamely bohó, piros üstökös után a csóvája, – lobogó szoknyácskáikkal – s újra kipirulva az élvezettől és boszúságtól… A nagyobbik, – különösen a nagyobbik sikoltott nagyot, ha már-már elérte… Szemei kitágultak ilyenkor, karjai kinyúltak utána, de ő térdre bukott, vagy megállt, vagy elvágódott, – bámulatos találékonysággal s a gyermek célt tévesztve lendült tovább egyedül, kitárt karjaival… – A kegyelmes asszony a meglepetéstől szótlanul nézte, – a kisbaba nagyanyja nyakán ujjongott, – a másik asszony pedig az ajtóhoz támasztva szép, szőke fejét, kissé kinyílt ajakkal hosszan, hangosan nevetett.
Szédült a büszkeségtől.
– Hiszen ez az én fiam, – érezte lénye legbensejében, – szinte a szerelem testi forróságával, – ez az én kis fiam, – ujjongtak erei és szíve s a vér boldogan kerengett benne e pillanatokban.
– Milyen szép fiú ez! – mondá egyszerre a kegyelmes asszony, feléje fordúlva, kissé szárazon.
– Nagyanya, – nézd, nem birunk vele!… – fakadt ki végre a panasz a kisebbik gyermekből s nyafogva, lihegve állt ki a játékból nagyanyja elé.
A fiút most már csak a nagyobbik üldözte, – de ő aztán konokan: összeszorítva száját és szemöldeit, – most már haragos és megalázott becsvággyal. Látszott rajta, hogy nem könnyű természet.
S a fiú csak annál szilajabb lett. A kis asztalt most már úgy ugrotta át, hogy oda sem nézett… Az ő arca is tüzelt, – sötét szemei pedig oly sokatmondón villantak anyja felé, mintha néki, csak néki akarna ő dicsőséget szerezni…
S az anya felfogta e pillantást. Az ő szép, bágyadt szemei is különös fényben ragyogtak most, – mosolyogtak…
Aztán hirtelen leguggolt s kitárta karjait.
S mint ahogy a karcsú fecskék egyetlen ívben libbennek fészkükre, – úgy repült ő is, a vad fiú egyetlen ugrással karjai közé. Összefonódtak, forrón. A kislány pedig dacosan, lihegve állt meg előttük s várt. Mintha még most is a jussát követelné.
– No jöjj hát te is, – mondá Zsófi mosolyogva s együtt ölelte át a kettőt: a boldog fiút s a kesergő, vonakodó kislányt.
– Hát nem vagy boldog? – susogta most a kegyelmes asszony feléje – és suttogásában is ott égett szívének minden keserüsége.
– De az vagyok, – mondotta ő halkan, lehúnyva szemeit. S e pillanatban képek és gondolatok száguldottak keresztül benne, mint a villámcsapás: – talán egész életre. S egy sikoltás: igen, igen én boldog, boldog, boldog vagyok. – S ott térdelt még sokáig, rájok borulva.
Aztán sápadtan felállott s körülnézett: – a kegyelmes asszonyt kereste tekintetével. Ő ott állott most már a kályha mellett, didergősen melengetve fájó tagjait – s mintha ő is, ő is mindent átgondolt volna újra ezalatt. Homloka ráncos a gondtól és bánattól, arca sápadt s egy végzetes, mindennel leszámoló, halálos komolyság rajta.
Mikor észrevette hogy nézik, megrázkódott.
– Megint itt az éjszaka… – mondotta ekkor tünődve s mintha e szóval mondhatatlan fájdalmakra emlékeznék. S utána még bólogatott is magának.
– Hallatlanul ügyes! – fordult ekkor hozzájuk az örökké mosolygó német kisasszony, egy minden rejtély nélküli arc. – Hallatlanul ügyes!… Famos! Kérem, Kegyelmes Asszony, – tessék megnézni, – ezt is ő csinálta…
A nagy asztalon egy építőkövekből összeállított kis híd állt. Első pillantásra valóban formás kis építmény, ügyes munka… De mielőtt jól megnézhették volna, – a nagyobbik lányka odaugrott s felborította.
– Vera! – hát ilyen vagy! – feddte őt a nagyanyja, egész belepirulva szégyenébe.
– Ilyen vagyok… Hát! – Ilyen vagyok! – kiáltotta a kislány – de hangjának vidámsága s kielégültsége nem volt őszinte. Érezte ő, hogy mindenki haragszik itt reá s a feddő pillantásoknak ebben az idegenségében, – hogy jókedvét kimutassa, – mindenkitől elhagyatva még ugrálni is kezdett az asztal körül.
A fiú pedig elszomorodott, de csak egy pillanatra.
– Kár volt, – ugy-e anya? – mondotta aztán és hátrahajolva kereste anyja nyakát kitárt karjaival.
– Oh anyám, – vegyen nékem is építőköveket, – rimánkodott.
– Minek az neked? – Hiszen te nagy fiú vagy már ahhoz…
– Ha nagy fiú is… – mondotta most a kegyelmes asszony… Amiért Vera ily csúnyán viselkedett veled szemben,… most elviszed az építőköveit… A tied, – neked adom fiam…
– Az nem baj, – mondá most Vera, – kesernyés mosollyal és tovább ugrált s még karjait is lóbázta hozzá.
– Mindig azt mondod, hogy fiús játékokat akarsz, – de hát látom én, nem vagy te méltó rá, – mondotta most a kegyelmes asszony őszinte haraggal. – Baba való neked!
– Nem vagyok méltó rá, – feleselt Vera és gömbölyűen fénylő, gyűlölködő szemekkel pislantott nagyanyja felé. Ám mégis csak megállott mulatozásában: – mert itt volt a komoly perc, – az öreg hölgy valóban kezdte becsomagolni az építőköveket. Látszott rajta, hogy sírni szeretne, de összeszorította száját.
– Nem vagyok méltó rá, – mondotta újból és vállat vont.
– Oh, mily rossz vagy, – mily rossz vagy, – sopánkodott felette a kegyelmes asszony… – És most már elég is, tudod… Ne hozz még nagyobb szégyenbe…
Szinte fiatalnak látszott most: – régi, érzékeny szépsége világolt kipirult arcán. Buzgón csomagolt, lesütve szemeit.
– És ha majd este sírni fogsz Vera, – én nem foglak vígasztalni, nehogy azt hidd, – folytatta aztán és unokáján feledve aggódó, tünődő tekintetét, már rátette volt a fedelet a dobozra. Ám, – hirtelen, mintha egy gondolat megzavarta volna – újra leemelte róla s ziláltan, kapkodva egyéb dolgokat is rakott mellé… ami éppen a kezeügyébe esett. S miután érezte, hogy figyelik, – annál nagyobb lendületbe jött zavarában. Végül is az egyik szekrényhez futott s kitárta tiszta gazdagságát… És mindenfélét szedett ki most már onnan is, – lázasan, lélekjelenlét nélkül, – hogy ezt mind, mind odaadja – mindenét, a vérét, zakatoló, szegény vérző szívét… – S a többiek szótlanul, bámulva nézték riadt munkálkodását.
Ám ekkor egyszerre, mintha senki sem volna itt olyan, aki előtt szégyenkeznie kellene, – hirtelen odaszaladt a kályhához s ráborulva csendesen, nyiltan s egész szívével elkezdett sírni.
Velencei mese
Sok száz év előtt e mögött az ablak mögött egy fiatal lány élt. S hogy mit művelt és hogyan élt, ki tudná mindazt elmondani? Ki tudná felsorakoztatni az elmult milliónyi élet eseményteli gazdagságát, vagy mozdulatlan csendjét… Amióta a világ áll, hány fiatal leány szenvedett, szeretett, bizakodott, mig a végén elhervadt és eltünt innen. S hány ifjú? Mindezt elmondani, mindezt elmesélni, az egész elmult világ regényét, ez volna csak a regény!
Egy délután ott állt az ablaka előtt tünődve. Nehéz, tikkasztó meleg volt… Az alkonyatot várta, amikor mégis valamelyest megenyhül a hőség: rendesen egy kis szél is indult ilyenkor a tenger felől, s a lélek is megbékél. Kimenni is nagyobb a kedve: az élet sem zajlik már oly vásárin a lagunán, s a tolakodó pillantásoktól is megoltalmazza a homály.
Fiatal lánynak lenni ma oly nehéz Velencében! Az aranyifjuság s még a legelőkelőbbje is valami parlagi nyerseséggel tetszeleg magának, – s egyebet nem, egy-egy szemtelen pillantást még véle szemben is szívesen megkockáztat… Vállat vont. – Menjünk! – Szólt a duennának, aki a szoba árnyékos hátterében lankadtan s kötését ölébe ejtve tünődött.
– Ebben a melegben, édes? – kérdezte az szinte ijedten.
– Igen, most, – sétálni akarok, – mondotta, s összehúzta a szemöldeit, s még toppantott is hozzá. Olyan volt most, mint egy durcás cica, ha rémületében félelmesnek akar látszani. A duenna már ismerte őt, s tudta, hogy helyesen cselekszik ilyenkor ha ugy tesz, mintha valóban megijedt volna tőle. Sietve szedelőzködött tehát. Puha bőrből font saruiban ott tett-vett körülötte, mialatt ő még egyszer végigdőlt a hűvös bőrkereveten, s lehunyta szemeit. Az öregasszony leguggolván melléje a harisnyáit kezdte felhúzogatni s közben úgy nézett fel reá, mint a templomi szentségre, s könnyen elhihető, hogy a simaságok, a tearózsa szin, a finoman kidolgozott izületek még őt is kápráztatták.
Ugy parancsolta, hogy a legnéptelenebb lagunákba irányítsák kékernyős kis hajóját s az első szigeten kiszállt.
– Alig lehet megösmerni ezt a városrészt, – ahogy igy minden reszket, mozog s még a tetők is mintha félredőltek volna… Mindent megváltoztat ez a szikrázó napsütés, – gondolta. Fájtak a szemei s nem sokáig bírta: a zajt, ezt a nedves, buja, félig édes, félig émelyítő szagot. Csak a macskák érezték jól magukat: boldog álomban nyujtóztak azon a napon. Egy pár lépést tett előre, merőn nézve maga elé, aztán visszafordult. Nem érdekelte őt itt semmi. Sem az utas, sem az emberek, sem életük, sem mulatságaik… Még egy szórakozott pillantást vetett arra, a bámész csoportra, mely egy piktor állványa körül őgyelgett a forróságban, aztán indult hajócskája felé.
– Itt mindenki azt hiszi magáról, hogy művész, – gondolta s egy megvető pillantást küldött a piktor felé, – aztán hirtelenül, mintha éppen e gondolatának igazsága felől akarna meggyőződni, mégiscsak odament. Tűnődve nézte munkáját.
A fickó az egyik hidacskát rajzolta szines krétával s valami új módszer szerint a szines vonalakat rögtön befedte olajjal. Jókedv és könnyedség mosolygott rajzáról s ennek szemmelláthatólag ő maga is örült: fütyörészve dolgozott, nemegyszer hátradőlt székén, hogy félszemét behunyván a szinek olajos, aranyos fényében gyönyörködjék. Ecsetjét is oly kedvteléssel lenditette festékes táblájától vásznáig, mintha játszanék, mint ahogy a bűvészek szokták s csakhogy éppen csókot nem dobott nézőinek.
Örömében nagyot kiáltott, ha kedvére sikerült valami.
– Megy – mi? – Szólította meg a körülállók némelyikét és azok lármásan biztatták. Tanácsot is adtak neki, vagy kifogásoltak egyet-mást. A kifogásokra a festő nevetett. Jókedv és zaj volt körülötte.
– Kinek csinálod ezt? – vetette oda néki egy pillantással végigmérve őt és rajzát valami bársonykabátos.
– Ezt? A szeretőm férjének csinálom, – dobta vissza a szót a festő és újra mindenki nevetett körülötte.
A fiatal hölgy is nevetett. Egész felüdült e pár perc alatt. Tünődve lépett aztán gondolája felé és nemsokára megállt, majd ujra tovább ment és ujra megállt, végül is megparancsolta a duennának, hogy értesitse a festőt: ő beszélni akar vele. Épp ezért ma este ezen a helyen várakozzék: érte fognak menni és el fogják vezetni hozzá.
*
– Miért tette, s mit várhat tőle? S mit mondhat néki? Valami bolondság elragadta nyilván.
– Nyilván ugy kellene élni, mint ahogy a férfiak élnek – gondolta később. Mért kedvetlen ő most? Nyilván azért, mert semmi olyant nem várhat ettől a találkozástól, ami váratlan, ami meglepő.
Oh, ezek az örök tilalmak s ez az örök unalom! Mit várhat? Az élettől semmit, csak a haláltól! – Mondotta magának izgatottan, ingerülten s máris könnybeborultak a szemei.
Az az ember, akit atyja néki szánt… Szorongva gondol reá, hogy mellette kell majd eltöltenie az életét. Nem csunya ember, csak siralmasan ügyefogyott. Néki sem volt anyja, talán azért. De hát mindaz ami körülveszi, mindig ily tökéletlen, nyűgös és siralmas lesz…. – egész életében? Sohasem lesz része valamiben, ami fénylő és tökéletes?
Ez a festő, ez sem kellene néki. Nem! Minek is hivatta? Legjobb volna kidobni, ha jön… – S legszívesebben öngyilkos lett volna szeszélyes keserűségében.
Már a nevét is tudja, már azt is tudja, hogy van egy reménytelen szerelme… s hogy a szeretője, akivel együtt él, minden pénzét elveszi, hogy egy öreg anyóka: az anyja főz nekik s ő takarít reájuk…. Egy szelid és jókedvű öregasszony, aki délutánonként ott ül a ház kapujában kötésével a kezében s mindenkinek köszön, aki arra megy.
– Szegény kis öregasszony, – gondolta most. – Én nem akarok ilyen öregasszony lenni. – – Éjfél van, riadt fel hirtelen, – s a szolgák bejárója még mindig nyitva van! – csak baj ne legyen belőle. Végigfeküdt pamlagán és várt. Egyszerre valami iszonyat száguldott végig idegein s elállitotta szivverését. Nem, nem tévedett. A lépések zaja ujra hallhatóvá vált odakinn, s az ajtó nyomban ezután kinyilt. Apja állt a küszöbön.
– Ó, ha most érkeznek, – gondolta, s arca egészen fehérre sáppadt szobája tükreiben.
– Te még fenn vagy? kérdezte tőle apja s gyengéden, fáradtan mosolygott. – Leült melléje a pamlagra.
– Mi hozta őt ide? – kérdezte magától a lány, – ez az első eset, hogy éjszaka benyit. Talán elárultak neki?… Az sem baj, – vetette fel a fejét s rámosolygott atyjára. S az öreg ember, mintha felelni akart volna gondolataira, így szólt:
– Láttam, hogy még világosság van a szobádban, hát bejöttem. – Oly jóságosan nézett reá, oly ártatlanul. A leány körülfonta karjaival nyakát s nagy szivdobbanások között arra gondolt, hogy miként fog ez az ártatlan arc eltorzulni, ha majd az idegent ilyenkor belépni látja. S hiába próbálta dacossággal legyürni lelke megalázottságát… Félt, rettenetesen félt, sajnálta, féltette ezt a szegény, megtört öreg embert.
– Nem, nem, a világért sem – sikongott benne a lélek… – Óh, talán a dadának csak lesz annyi esze, hogy előbb ő maga jön… jutott eszébe hirtelenül s nyomban ezután halálosan el is fáradt s karjai lankadtan hullottak le atyja nyakáról. – Unod magad apa? – kérdezte tőle aztán oly szomorúan, hogy még az öreg ur, ez a merőben gyanutlan lélek is felfigyelt rá.
– Izgatottnak látszol, valami bajod van talán? – fordult hozzá az öreg ember s megsimogatta arcát.
A lány pedig ezen az éjszakán oly érzékeny volt minden iránt – talán érzékenyebb, mint bármikor eddig életében. S igy észrevette azt is, hogy ez a simogató kéz mily sárga már!… s a szaga is… amilyen az öreg emberek testének szokott lenni. Arca kitüzesedett fájdalmában ettől a felfedezéstől. – Ó, apám! – akarta kiáltani, de nem jött hang a torkán, – mosolyogni próbált, de nem tudott. – Majd hirtelen lehajolva hozzá, fürkésző szemmel kiégett szemeibe bámult. Hogy mi van azokba irva?! Talán már a halál?!
Az apja pedig mintha ismét eltalálná gondolatait s mintha rögtön felelni is akarna azokra, – egészen összeroskadt székén s még karjait is lankadtan leejtette róla. – Fáradt vagyok, nem tudok aludni, – mondotta kesernyés mosollyal s még egy kissé maga elé tünődött, aztán felállt. S most, hogy a gyertyák fényébe ért arca, még jobban látni lehetett vonásai mennyire megtörtek már. Hálókabátja is szétnyilt s láthatóvá tette merevre soványodó bordáit s testének megőszült pihéit.
Hát te mit csinálsz ilyenkor éjszaka? – kérdezte egykedvüen s a kis sarokasztalhoz ment, amelyen az a bor állott, amelyet a dada a festő részére tett oda.
A lány reszketve figyelte apja mozdulatait.
De baj most sem történt. Az öregur rá sem nézett a borra. Egy pohár tej állt mellette, azt kézbefogta, s reszketeg mozdulattal emelte ajkához. Hátrahanyatló fáradt feje, sovány nyaka, mely lassu mozgással mutatta kedvetlen kortyait, – mindez rettenetes volt. Aztán letette a poharat, közömbös tekintettel maga elé meredt. A száját nem törülte meg s a tej lassan folydogált le, álla felé… – hagyta. A lány kendőt vett s megtörülte atyja száját, aztán megcsókolta. Hallgattak – végül az öregember szórakozottan körülnézett előbb, aztán bizonytalan lépésekkel kiment. Mintha még mondani akart volna valamit. S a lány dermedten állt helyén. – Ó, hiszen öreg, nagyon öregember lett belőle, – nyilallott belé a fájdalom. Levetette magát pamlagára, hogy zokoghasson. De nem tudott. Hangtalanul, gondolattalanul hevert ott tompa aléltságban. Az öregasszony riasztotta fel, aki a félig nyitott ajtón át benézett s aztán édes mosollyal rögtön vissza is vonult. A lány pedig felugrott, de nem volt már ideje rendbe szedni magát, – a festő ott állt előtte az ajtóban.
– Hosszukás fej, pocakosodó termet, henye, feleslegesen lendületes mozdulatok – ezeket figyelte meg, mielőtt az idegen, intésére közeledett volna hozzá. Összeszedte magát s kiegyenesedett. Nem tudta, nem akarta elviselni, hogy most bizonytalan percek következzenek s még növeljék a helyzet bizalmasságát.
– Hivattam, – kezdte ő, – mert a munkája érdekelt. Kicsoda Ön?
– A munkám érdekelte? – kérdezte a festő azzal a gunyoskodó fölénnyel, amelyen mostanában Velencében széltében beszélni szoktak.
Kellemetlen önteltség hangzott ki szavaiból s még nevetett is utána.
A lány pedig összehuzta szemöldeit.
– A személye is érdekelt – felelte most határozottan s azzal a tökéletes nyiltsággal, amellyel az udvariatlanságot mindig sikerült megdermeszteni. S a hatás most sem maradt el.
A festő rábámult s aztán fanyar mosollyal szólt:
– Mi érdekelte rajtam Excellenza? – s mintha ujból mérlegelné, ki is ő voltaképen, arcvonásai kesernyésen elkomorodtak. Mintha egész élete elvonult volna szemei előtt.
– Beszéljen, mondotta a lány s a kis asztalhoz lépett, hogy töltsön neki.
– Valóban, a bort szeretem! – mosolygott a festő, – de hát ki ne szeretné azt Excellenza. Látom, itt tej is volt. Azt is szeretem, – s megint gunyosan mosolygott saját szavain. – Szegény ördög vagyok én Excellenza, – tette aztán hozzá, láthatóan azért, hogy jóvátegye nevetését.
S ez a jószivűsége egy kissé meghatotta a kisasszonyt. Letette a kancsót s figyelmesen nézett az arcába. – Milyen hű szemei vannak ennek, mint a kutyának, – gondolkodott felőle. De a festő folytatta:
– Szegény is vagyok s nem elég daliás ahhoz, hogy a lányok szeressenek. Épp ezért érthetetlen nekem ez a kegyes érdeklődés, – mondta, de ismét szükségét látta, hogy jóvátegye szavait. Valami balsors üldöz engem! – kiáltott szenvedélyesen s úgy látszik, abban reménykedve, hogy a nyíltság lendülete kiragadja majd kényelmetlenségeiből.
S a kislány most már mosolygott is felette. Szegény – gondolta, valóban nagyon ügyetlen, de kedves, végtelenül kedves. S a szivében erre a gondolatra olyan meleg mozgolódás támadt, hogy szerette volna odaszorítani kezét a melléhez. De mint mindig olyankor, ha veszély környékezte, vagy ha érzései fenyegetésétől kellett tartania, hideg lett hirtelen és méltóságteljes. – A szenvedélyek, de sőt az érzések is betegségek, – gondolt vissza régi megállapitásaira s e gyerekes gondolat oly erőt adott neki e pillanatban, hogy országokat tudott volna kormányozni vele.
Meg sem kinálta tehát a kitöltött borral, le sem ültette. – Azért hivattam, mert érdeklődtem Ön iránt s miután hallom, hogy szegény anyja van… Fogja! – mondotta, és odanyujtotta néki kis erszényét, amelyben szerény zsebpénzét szokta tartani. Tizenhat éves szőke, aranyos fejét mintha szellő lengte volna körül nagylelkűsége meghatottságától. – Fogja, – ismételte most már kissé nyersen, mert megfigyelte, hogy a festő arcán éhes mohóság cikázott át az erszény láttán. – Adja oda az anyjának, – de ne másnak és ha bajban volna, – folytatta kis szünet után, – forduljon megint hozzám, illetve a dajkámhoz.
– Ó, azt már nem! – kiáltott most már a festő. – Pénzre nincs szükségem, nekem arra van szükségem, hogy valaki szeressen – mondta oly hevesen és merészen, hogy maga is megingott bele kissé.
– Amire szüksége van, mindazt elnyerte, – válaszolt a kis hölgy, szédítő nyíltsággal nézve szemeibe. S a „mindazt” szót olyannyira hangsúlyozva, hogy belepirult. Az erszényt a festő köpenye zsebébe csusztatta. – És most már menjen, menjen, – sürgette hirtelenül.
Az pedig földreborult előtte: – Ne küldjön még el, – rimánkodott s a lány köpenyének a szélét kezdte csókolgatni.
– Mennie kell, – mondotta a kis hölgy határozottan s mégis oly meglepő melegen, hogy nagyon megharagudott most már. – Menjen, menjen! – kiáltott haragosan és még toppintott is szokása szerint.
A festő még pár pillanatig bódultan állott ott, aztán hirtelen, rá sem nézve többé, lehajtott fejjel kiszaladt a szobából.
Elment, – gondolta s nagyon fájt a szíve. Sokáig ott állt még helyén meredten, sáppadtan, félve és remélve, hogy hátha visszajön még? De nem jött. S ő sokáig siratta éjjelente ezt a percet s különösen akkor zokogott hangosan, ha arra gondolt, hogy sohasem fogja látni többé.
*
Mielőtt férjhez ment volna, még egyszer elvitette magát abba a bizonyos városrészbe s ott egy közeli templomban előbb hosszasan imádkozott, s aztán fölkereste azt a bizonyos barátságos öregasszonyt és hosszasan beszélt vele. – –
Senki sem tudta meg soha, mért oly néma és szomorú. Mert az volt mindvégig, amíg élt. Hallgatag volt és mégis barátságos mindenkihez, aki közelébe került, csak azt nem tűrte soha, hogy érdeklődjenek szomorúsága felől.
Némán élte le életét, és egyszer még látta is barátját.
A veronai Szent Domokos-templom látogatására utazott éppen tiz évi házasság után, hogy utódokért könyörögjön hozzá. Verona előtt egy lovas emberrel találkozott, aki nyerge mögött festő-fölszerelését vitte. Ő volt. A festő nem ismert rá azonnal, mikor megállítván kocsiját, megszólította, s biztosan azért nem, mert akkor már igen rosszul nézett ki s régi szépsége is egészen elhamvadt.
Igen szívélyesen beszélgettek akkor egymással; a festő olyannyira örvendett neki, hogy leugorván lováról, kicsomagolta előtte egy munkáját, s kérte, mondaná meg, hogy tetszik neki? Nyilván azt akarta bebizonyitani előtte ily hosszú idő után, hogy nem érdemtelen embert pártfogolt akkoriban. Egészen felmelegedett a viszontlátás örömétől, jóságos angyalának nevezte a hölgyet, s mikor elvált tőle, megcsókolta a cipőjét.
A hölgy is, mintha valamelyes lelkierőre kapott volna e találkozás után; – jobb kedvű lett… s mégis, – alig egy évet élt már ezután.
Valami szörnyű járvány pusztitott akkoriban Velencében s az elvitte őt is, szegényt.
S azóta elfeledte őt mindenki, – senki sem emliti többé, hogy élt, aminthogy azt sem tudta meg senki soha, hogy mennyit szenvedett.
A kapitány felesége
Akkor fejeztem be végre ama bizonyos fuvolás önarcképemet is. – Gyertyafény, vörös reflexek, ha emlékeznek még reá.
Mikor elkészültem a képpel – átfestettem vagy kétszer is, de nem igen mentem többre vele, kiállottam a piactérre, mellettem a kép… Szerényen álltam ott s hagytam, hogy tekintse meg a sokaság. Számosan jöttek akkor oda – kufárok megharapott almával, a dóm szolgái baretben s a városháza ügyes-bajos népsége közül is nem egy – olyik mosolyogva csudált, volt olyan is, aki megcsipegette még arcomat is. Fiatal voltam, igaz, alig tizenöt éves s pirospozsgás, jókedvű fiú. Fennen dicsérték művemet, – egy fiatal lányka pedig fürgén ugrott az állványomhoz oda s irónt ragadva, kipirult arccal írta fel:
Krakó, 1742, Benedek napján. – Imádlak. – S elszaladt.
Már forró volt ugyan a napsütés, de kora tavaszi még az idő. Valami kristályos hidegség állt felettünk a levegőben, – s ehhez a kavargó fény forró áramai… hideg és meleg egymást váltogatta magát arcomon s megborzongatott. S az ég is hogy ragyogott odafenn, s az aranykupolák is micsoda szikrázást csaptak az ég alatt! – galambok csattogtatták szárnyaikat körülem, – némelyik oly közel repült el a fülemnél, hogy csak a kezem kellett volna kinyújtanom utána, hogy megszerezzem jó ebédemet… – Déltájban harsonások jártak körül a piacon s régi szokás szerint mind a négy sarkán megfújták a delet, – vagyis hogy takarodni kell, félóra múlva tiszta legyen a tér. Bevonták hát a sátraikat is. Üres kosarakat hajigáltak fel a szekerekre. Seprősök nagy porfelhőt kavartak az utakon… – két perccel harangozás előtt pedig a dóm ura haladt el hatalmas talárban a tiszteletadó nép között… Uszályát két nevetős kölök cipelte mögötte… ezek egymással mulatoztak, – fintort vágtak, vagy nyelvüket öltögették, – röhögték a tömeget.
Magam is nyúltam épp az állványomhoz, hogy lebontom azt… mikor lóháton egy hölgy érkezett oda. Lova körbefordult vele, hogy megállt, ő maga pedig odaszólt az egyik őgyelgőnek, hogy segítene leszállani neki. Úgy rábámultam mindjárt, mint a gyerek. Lova is, sudár alakja is igen-igen megkapott. Közben harangozni kezdték a delet. Mikor leszállás közben felhajlott a szoknyája: erős szúrást éreztem a szívemen.
A hölgy leszállt, egyenesen odalépett az állványom elé s anélkül, hogy akár egy szót is vetne nekem, – figyelmesen kezdte vizsgálgatni önarcképemet. Jó sokáig állt ott szótlanul. S én viszont… az ő arcát néztem eközben szüntelen.
Elragadtatás helyett hol röpke, gúnyos mosolyok futottak azon át, hol konok szigorúságot, szinte megvetést látszott kifejezni szeme. Bizony ettől még a bensőm is megremegett. Nyomban el is határoztam hát, hogy megszólítom őt, – ő azonban megelőzött, odafordult hozzám hirtelen:
– Sutba vele! – ezzel a sok szeméttel itt, – mondotta szenvedélyesen s lovaglópálcájával bizonyos cafrangokra mutatott… (Ilyet akkor szerettem még festegetni csakugyan.) – Ki a mestered?
Megmondtam hát, hogy Pinero mesternél vagyok itt, nála tanulok, s hogy a tandíjat értem apám fizeti.
– Szállásod van-e valahol? – kérdezte szigorún.
Habozva felelhettem neki valamit, mert ostorával bosszúsan az állványom felé csapott.
– No van-e, vagy nincs? – Ki vele.
Bosszantott engem ez a hang, főként a tegezés. Koraérett fiú voltam, – mindenképpen az s hogy ez így volt, még szerette is bennem az apám. Mikor itt járt, két hete sincs, nevetve büszkélkedett vele mesterem előtt, hogy íme, ide s tova már a bajuszom is sarjadozni kezd s még aznap este burnótos szelencét is adott ajándékba nekem. – Egyszóval: akkoriban már sértett bizony ez a mód. Durván feleltem hát vissza neki.
– Nem, nincs szállásom, – mondtam neki mérgesen. – Apám küldi nekem a pénzt, – de én ezen a héten elherdáltam az egészet. – S ma már ebédemre se telik. – A hölgy vidáman felnevetett.
– Van kedved nálam ebédelni? – kérdezte csendesen. – Az uram muskétás kapitány s egyben a város parancsnoka most.
– Van kedvem, – feleltem én már szinte kihívón. Mert semmiféle parancsnoknak nem volt akkor becsülete nálam… mivelhogy a művészetem volt az Istenem.
– Van kedved nálam is lakni? – firtatta tovább. – Semmit se fizetsz. – Unatkozom itt, – tette hozzá s felnézett a toronyba.
– Ahhoz is van kedvem, – feleltem én. – De még ahhoz is Asszonyom, hogy lefessem is Önt… Ön oly gyönyörű!
– No-no! – állította meg a szavam s pálcájával odasuhintott a kezem fejire. Felszisszentem előbb… s a szemem is nyilván szikrát szórt a dühtől… Ám a hölgy megint csak kinevetett.
– Szegény vagy? – kérdezte ingerkedőn, megvetőn.
– Az apám gyapjúkereskedő! – feleltem neki büszkén.
– Szóval rongy! – mondotta dölyfösen.
Már ezt bizony sehogyse tűrtem el. Szótlan hagytam ott, hogy veszem az állványomat, összerakom… az arcom hamuszín lehetett. Ám ekkor az ujjasomnál fogva visszafordított…
Belenevetett a szemembe, – az arca lángolt, gyönyörű volt. S így állt szemtől szembe velem, nevetőn, lángolón, vagy két pillanatig. Nem tudtam az ámulattól hova legyek. A szívem hangosan dobogott.
– Haragszól kisfiú? – susogta kábítón… S oly andalító, lágy volt ez a szó… Majd elaléltam a gyönyörtől, igazán. Képzeljék csak el, hogy rokoni szó – anyám, családom nélkül bolygok, vadidegenbe’ s oly sok éve már… s egy ily csodaszép hölgy, aki lovon érkezik, most így beszél velem. Ám a lángja megintcsak egy-kettőre kimúlt. Arca kedvetlen színeket vett fel – mint az imént… Újból a kép felé mutatott s ajkbiggyesztgetve, gúnyosan így szólt:
– Minden megvan ebben ami jó… s amit a nagyokban is olyannyira szeretek, – ez a kéz, ez a szem… Csak éppen a szentlélek hiányzik az egészből, kedvesem…
Majd nyájasan végignézett a tömegen, – mosolygó asszonyokon, fiúkon, – mintha csak figyelmére méltatná még ezeket is…
Jól emlékszem rá, egy öreg ügyvéd is volt a tömegben, – szürke kendő volt a nyakán…
– Micsoda asszony ez, Teremtőm, egy Uram! – kiáltott fel ez az öreg, szemeihez kapva kezét, mikor a hölgy már biccentett a fejével, s felfogva ruháját, ment a lova felé.
Borravalót vetett a fiúnak, majd sarkantyúba kapta lovát… De fejét még visszafordítá az aranyos napba’ felém s így ferdén ez a fej, nevetős, kegyetlen mosolyú, – oly szép volt, hogy imádkozni kellett volna felé…
– Ne töltsd az időt! – kiáltott vissza nekem. – Férjem itt a városkapitány, – lakásomat is megmondja bárki neked… – S szembefordulván a széllel, máris otthagyott…
S én pedig: zavart lélekkel s bizony megrendülve bámultam utána még jó ideig.
*
Régimódi ház volt, csupán egyemeletes. Évszázados épület, amilyet ismerünk eleget, meredek, mohos fatetőivel s mennyezetes, kanyar folyosóival… Ezek felvezettek valahova s az ember még hetek után se tudta biztosan, hova. – Az udvaron hatalmas vaslap dongott a láb alatt, – erről se tudtam meg soha, mirevaló… – De különben se mondtak ott semmi bizonyosat semmiről. – Furcsa mosolyok járták a szolganép között, – tunyaság, vagy vállvonogatás… többnyire csak ennyi volt a felelet.
Legjobban egy kis kőszentet szerettem ott, – ez mindig megijesztett, különösen estefelé. Mélyen alant állott ez a földszínén, – a ház sarkába volt bemélyesztve zugolya – úgy állt ott szegény, mint egy valódi kis emberalak. Újra meg újra elfeledtem őt, s ha hirtelen fordultam be netán a ház felé, rendesen megijedtem tőle kicsit. Az volt ráírva: Wladimir… s éjszakánkint zöld kis lámpa égett egyik karján igen barátságosan.
Itt laktam én, ez volt az új tanyám.
Nem voltam én már akkor se válogatós, – kényes se voltam én, hiszen mennyi mindenféle: viszontagság és vándorlás volt már a hátam mögött addig is, – ezt a világot mégse tudtam egészen megszokni soha. Néptelen volt ez a ház. Dongott és kongott, mint a várkastélyok… s istállószag terjengett az udvarán. A szomszédban hosszú, trágyával rakott veteményeskertek húzódtak el, – ezek villódzva gőzöltek eső után. S ez szép is volt, bizony elragadó. Ám hideg télen, mikor éles volt a rög, oly gyilkos és kemény, – szinte sikoltani tudtam volna néhanap, mikor e sok hegy és él az ablakomból felém meredezett.
Egy földszinti sötét zugocska volt a szobám, – ablaka épp e kietlenségre nyílt, – festenem tehát itt nem igen lehetett. Úrnőm azonban nem is így rendelkezett efelől. Ott kellett dolgoznom a közelében, e célra kijelölt egy kis szobát… Mint mondotta volt, ő akart felügyelni rám, vajjon szorgalmas vagyok-e? – S ha netán elkéstem a felkeléssel, – vasárnapon, ünnepnapon, mikor nem volt iskola… rögtön értem is üzent, hogy ne lustálkodjam így el az időt… Rendesen leküldött egy cédulát, amelyen csak ez az egy szó állt: haszontalan. Egyszóval: akár a kölökkel, úgy bánt ő velem még jóideig. Vagy ebbe’ lelte tán az örömét?
Ő maga viszont annál többet teázott… heverészett, mint a beteg, üldögélt… – néha lantot vett elő s pengette vadul… Majd újra ledőlt, – nem is igen értettem eleinte, mint lehet így élni valakinek? – főként: hogy mért hajt engem akkor így? – Néha napokon át felém se néz és nem mutatkozik, s ha végre bejön, szeszélyesen, agyonpihenve fitymálja munkám akkor is… nevetve nézi le, amit olykor lázasan, s néha bizony könnyeim közt létrehozni sikerült. – Ennyi az egész? – szokta volt odavetni dölyfösen. S máris otthagyott.
Úgy lehűtött engem ez a mód… úgy elvette minden erőm, – míg aztán kezdtem hozzászokni lassan szeszélyeihez s furcsa kedvességeihez egyaránt. Volt úgy is, hogy minden félórában benyitott. De kikapta kezemből még az ecsetet is, színt kevert s felrakott valami badarságot, kijavította művem. S persze hogy kacagott aztán, bocsánatokat is kért, el is pirult. Nyugtalan lélek volt s felette leányos. Ha el-elábrándoztam felőle néha, hogy mint is festeném meg őt, sose tudtam mint asszonyra gondolni vissza reá, mindig az angyalok közé sodorta őt a képzelet, vagy azonkép láttam őt: amint mezítláb s könnyű léptekkel a jeges göröngyön szaladt át, – kiválogat egy-egy rögöt s úgy jajong eközbe’, mint a szél, mert kergetik.
Hogy velem bíbelődött, egyre kevesebbet lovagolt, – s utóbb fel is hagyott vele teljesen.
Egyszer sírva találtam őt a kerevetén. Őszre járt már akkor az idő – korán sötétedtek el a szobák. Lábujjhegyen mentem el a műterem felé, majd – megfordultam aztán hirtelen.
– Édes Asszonyom, – így szólítottam őt, – én úgy szeretem Önt… – De mért sír Ön – mi baja van az Istenért? – A kérdésemre jóideig nem felelt. Majd rámnézett és váratlan felült.
– Kedves! – susogta felém s szinte hátra kellett hőkölnöm e susogástól. Soha még ily lágyság meg nem remegtette szívemet.
– Hogy mondja Kedves? – kérdezte megint.
S beszélni kezdett akkor, – hosszasan beszélt… Ám nem igen voltam képes odafigyelni rá. Csak ezt a hangot lestem szüntelen, csak ezt a susogást. S lassan, mintha régi, delejes álmom kezdett volna rámborulni megint…
Gyerekkoromban ugyanis időnként delejes álmok fogtak el – s én ezt az érzést mindmáig se tudtam elfelejteni.
Meleg volt a hangja s mégis csillogó. S minden szavával hogy odadobta magát! Külön kis bűn volt minden szava – kerek árulás. S ahogy ő mondta ki: „kedvesem”… – micsoda jelentősége lett e szónak is, mily kábító hatalma volt!
– Másállapotban vagyok Kedvesem! – susogta felém. – Tudod-e mi az?
Verejték öntött akkor el. A testem kihűlt, ám a szívem mind vadabbul, egyre kalapált. Rettenetes állapotom volt ez, alig éltem…
S így tartott ez több napon és több éjjelen át. Így háborogtam a szobámban álomtalanul, sok lázas képzeletnek adván át magam…
– Mit csinálok, hogyha megcsúnyul, – folyton csak ez gyötört… S nem leltem semmiben a nyugtomat.
– Kivárni pedig nem fogom ezt, mert nem szabad… – ezt parancsoltam meg magamnak végérvényesen. Vagyis hát most kell megfestenem őt, itt az idő… s ha megszakadok is… S mielőtt még megváltozik e kép és e szépség is mindörökre tovatűnne majd a szemem elől.
*
Magam részéről talán csak a magyarok közt találtam olyanokat, mint a lengyel nemesek. Alig tudok más ily fajtát. Vitézkötésesek, hetykék, alvajárók… s szakasztott ily ember volt a pattantyús kapitány is. Duhaj ember volt. Nyilván szerette is, ha annak nézik… többet aligha tudtam volna mondani róla, ha megkérdeznek eleinte. S amellett hogy közönyös volt, de milyen! Oly hatalmas tudott lenni néha nagy nyugalma, mint a hegyeké.
Engem például, mikor odakerültem, számba se vett, még csak oda se hederintett soha felém, ha különös komolysággal s nyomatékkal üdvözöltem őt… olybá vett, mintha felesége valami kiskutyát szedett volna fel az utcán valahol…
Ám ez még hagyján. Úgy látszott azonban, hogy gyönyörű feleségével se törődik ő sokat. Én legalább sose voltam tanúja, hogy akár egy pillantást is vetett volna feléje olyat…
Ma is előttem áll nehéz pilláival s néma szemeivel… A szeme tüzes, csupa fekete fény s a tüze tárgytalan és állandó.
Ott állok előtte, mint a nebuló, – azon igyekszem, hogy mulattassam őt – ebéd előtt vagyunk… fecsegek hát a munkám felől is valamit, – többször meg is hajlok előtte, szívemre téve jobb kezem, ahogy egykor engem anyám tanított, mikép kell majd viselni magam, úrinép elé ha kerülök, – még ezzel se megyek azonban nála semmire, – elfordul, fütyörész, s még csak nem is felel. Minek tűr meg akkor itt, – ha megvet engem, sehogyse szível? – csudálkoztam felette jóideig. De még csak nem is én voltam ott az egyetlen olyan, akivel így bánt, vagyis, mintha öröme telt volna benne, hogy észre se veszi… S ez a másik egy Flandorine, vagy másként Gora nevezetű öreg nőszemély volt, – furcsa cseléd, valóságos szörnyeteg. Mikor az első nap a szobámba benyitott, majd hogy le nem estem az ágyról, oly rémületes volt e látomás.
Csak meghajolva tudott járni, valamely derékmerevsége miatt… így járkált néhanap kinn a folyosón s hadart, hadart, darált magába’ szüntelen. S még csak kilesni se mertem őt, hogy mit beszél, valami iszonyú villogás volt ugyanis a szemeiben. S ha nem is féltem tőle – legalább is elkerültem őt.
Hogy, hogy nem, – annyira kezdett utóbb érdekelni ez az alak, mért van itt, mi titka van: hogyan tűri meg őt így maga körül a kapitány, – hogy egy őszi napon, mikor csipkés ünneplőben kora reggel kiment a kapun, – fogtam magam s utánalopóztam egész a piacig… Hátha megtudok az úton így-úgy valamit?
Nem volt azonban erre mód, mert nem állt szóba senkivel. Lassan botorkált, magába merülve botladozott, s megintcsak hadart persze folytonosan… néha szitkozódva meg-megállt… Vagy eszelős ez? – kérdezgettem egyre magamat. – Dehogy is eszelős, ez nem bolond! – döntöttem el azután. Mert a kofákkal viszont úgy elbeszélgetett a sátrak előtt, – oly finoman bólogatott, módosan tartva fejét, kicsit kegyesen, mint egy igazi beteges úrihölgy.
– Parancsoljon édes Asszonyság, – szólították ezek őt, mint régi ismerőst, s egyesek vásznat, mások törökdiót, mazsolát kínáltak oda neki, s ő hol csipegetett, hol eszegetett, itt mazsolát, ott ánizsos aprósüteményt – s egészen felvidult. Majd mikor egyszercsak nagy gágogással harsantak fel a libák s a Podborzsé csupa zengés volt, csupa riadalom, – ő felnézett az elvonuló vadludak után…
– Haj, haj! – kiáltott oda nekik s felemelte rájuk csontos két kezét, – de csodák csodája! – ez egyszer szívből nevetett. S oly enyhe volt ez a nevetés, oly könnyen áradó. Ámulva álltam ott és néztem őt…
S hogy elhaladtam aztán a kofák sora közt, – fínoman meg is emeltem előtte széles kalapom… s ő ugyanoly fínoman biccentett vissza felém…
Hát igen, – úrihölgy volt egykor, mint utóbb ő maga mesélte nekem… Gazdag volt, szegény lett, – mit tudom én már, – szerencsétlen volt nagyon…
No de lázító cseléd lett s ezt ő maga is tudta jól… s nyilván azt akarta maga is, hogy az legyen.
Oly cseléd volt, ki – mint mondá, féken tudta tartani a férjeket… s leült az asszonyok ágya mellé és mesélt. S hogy miket beszélt nékik akkor, mit mesélt? – vajjon buzdította-e őket s olyasvalamire… vagy a férjek ellen uszított-e acsarkodón, dühösen – mindezt feltételezem inkább, mint tudom, s mindabból is, ami történt, s a nehéz sóhajokból is, amelyek olyankor hatoltak át a függönyön…
Ott dolgoztam, mondom, nem messzire tőlük… a szomszédos szoba volt kijelölve munkahelyemül… S bizony sok mindent megéltem ott olyat, ami megdobogtatta szívemet. De ennyit mondanom nem is elég talán. Már alig voltam képes mással foglalkozni, csak vele. S hogy miket is képzeltem én róla folytonosan… hogy a bőre világít… s hogy remeg alakja körül a levegő…
Igazi munkáról persze szó se lehetett… Hozzáfogtam ugyan ehhez-ahhoz, nem boldogultam mégse semmivel. Aggodalom, vad viaskodás – magamban való révület, – evvel telt az egész életem.
S még csak mukkanni se volt szabad, mivelhogy összeszorítottam ám a fogam… Sötét lélekkel és konokul álltam a csatát, mintha csak azt akarnám kilesni magamon: vajjon meddig tarthat ez így? – Volt azonban nem egy oly napom, hogy ollóval hasogattam szét a legdrágább vásznamat is.
S mikor arra szántam végre rá magam, hogy hozzáfordulok… S ha nem is tártam fel előtte még a titkomat… sok mindent elmondtam neki aznap olyat, ami keserített… s amiből megérthette nagy bajom… – e furcsa s oly sokáig érthetetlen szenvedélyű lélek nem hogy velem érzett volna bajomban, de sőt, mintha örült volna neki. S mikor aztán kifakadva kértem őt, hogy mondaná meg, min nevet oly boldogan? – a káromat szereti-e látni vagy a szenvedésem, hisz Pinero mester is érzem, lassan veszti már a bizalmát… – kezd kétes leveleket irogatni haza, kilestem őt egy délután, – s nem is szeret már olyannyira, mint szeretett…
– Most lehet belőled valami, kölök! – felelt ő végre nekem, – ez talán a pillanat, amelyben kiderül, hogy érsz-e valamit. Tudni fogod legalább, – nem örülsz? – susogta felém… s oly kegyetlenül, mégis oly boldogan nevettek rám izzó szemei.
S még csak ekkor kezdődött el a nyomorúság. Mindezzel még jobban megzavart… Bárha megesküdtem volna rá, hogy megértettem őt. Mit jelent e nevetés – s e nagy buzgalom is? – ha nem azt… hogy hideg már a szíve, mint a tél… S hogy a halált is nem hogy félne tőle, – neveti… s hogy az életet is, bizony azt is, ugyanúgy neveti…
S úgy lestem e naptól fogva titokban utána, – a lélekzetem is majd elállt. Úgy mutattam, mintha festenék, – ám a lelkem ott keringett szüntelen az alakja körül… képzeletem mögötte járt, fülelt, osont. S ha nem hallottam semmi zaját, úgy képzeltem, no most lepihent… s ha roppant valami odaát, feljebb emeltem a fejem… ha pedig bevágta valaminek az ajtaját szelesen, – reszketés fogott el ettől, – Isten tudja mért?
Ám egy nap lerúgtam magamról mind e varázslatot, mint egy undok köpenyt, amelyet végkép meguntam hordani. Ez már úgy március eleje felé lehetett. S hogy mint történt velem e változás, – közvetlen okára vagy elejére ma már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy egy vasárnap kora reggel felriadok valamire… s hogy csodálatos erők öntötték el a tagjaimat hirtelen… No de nem is maradtam én egy percig sem az ágyba’ tovább.
Bizony, az ember némely éjszakán sok évet ugrik előre.
S az ember bizony olykor álmában nyeri útmutatását, ma is meggyőződésem ez.
Ugyan hideg volt még az idő s én mégse tudtam ellenállni neki: szinte ragadott el a szenvedély. Ki a szabadba vágytam valahova s próbát tenni vele rögtön: rajzolni tudok-e még? – Egy dombon kincstári takarmányraktárak voltak nem messzire tőlünk s egy zeg-zugos kis tér, a kilátása jó, – sivár vidék volt, de mégis érdekelt. Minthogy közel is volt, ezt választottam ki tehát. – Itt-ott a messzeségben kis paloták pihentek még a hó alatt, – jobbkéz felől pedig ugyancsak jó mélyen alattunk, ismerős kis tanya volt: a kosárfonók laktak odaát. Furcsa volt ez a kis telepük. Néhány zsupfedelű házból állt, – körüle megkopasztott nyírfafélék, ezernyi mindenféle fa… ezek koronája lefelé görbült, mint az alázat… a kosárfonók ugyanis hosszú, kampósvégű rudaikkal addig-addig nyúzzák, nyomorítják, amíg magukhoz nem szoktatják az ágakat…
Mint az eszeveszett, úgy dolgoztam ott. S néhány kitűnő vázlatot vetettem oda szinte percek alatt. Majd kiugrott belőlem a lélek, úgy ficánkolt, úgy faltam a sok látnivalót… mégis, bárhogy rivalgott is bennem az erő, – úgy kormányoztam, vaskézzel nyomtam el a tüzem. Még a színeket, a világítást is bizonyos jelekkel, irányvonalakkal külön papírlapon megjelöltem előbb, – emlékezetemül, ha mindezt fejből is meg akarnám még festeni…
– No lám, még dermedt ujjakkal is mi mindent lehet!
– Nevetni pedig nem fog rajtam senki, – s egyszerűen azért nem, mert nem tűröm el! – parancsoltam meg magamnak akkor délelőtt. – De még az ustorát se suhintgassa többé, – nem tűröm…
S úgy nyitottam be hozzá aznap a szobába… mosolyogtam ugyan s mégis elzárkóztam minden fölösleges szó elől… Meghajtottam előtte magam, mint rendesen s vonultam is vissza mindjárt – a munkahelyem felé mentem egyenest. S mikor ő megállított s gyors pillantással végigfutva rajtam kérdőre vont, hogy mi bajom hát, – mi oly sietős?
– Dolgozni akarok, szeretett asszonyom, azért sietek – válaszoltam néki nagyon csendesen.
– Az ily sietés mitsem ér, – torkolt le kíméletlenül.
Mosolyogva néztem a szeme közé.
– Én művész vagyok, édes Asszonyom, – aki még eddig látott, mindenki még annak nevezett. S csak nem töltöm el így képzelgésekkel az időm…
– Úgy, úgy, – mondá s apró kis mosolyok futkostak szemeiben, mint a tűz. S belém is kapott mindjárt ez a tűz.
– Nem is képzelgés ez, – keserűség ez, édes Asszonyom, – javítottam rögtön ki magam.
– Csakhogy a viszontagságokat ki kell ám tudni tartani, fiam, – mondá bizonyos nyomatékkal – s a tekintete vagy egy pillanatig még ott is nyugodott az arcomon…
– No menj csak, csináld csak, minek a beszéd, – fordított hirtelen a szón. S mintha csak ott se volnék, nyúlt is azonnal ölbetett könyve után.
Nem tűrtem azonban el, hogy így egy-kettőre elküldhessen valaki.
Annál dacosabban álltam ott. S hogy megeredt a szavam, – bántam is én már, akármit mondok is. – Hogy éppen őt akarnám megfesteni most, – vetettem oda hetykén, könnyedén. (Mi lesz ebből Uram Isten? – csodálkoztam ezen magam is.) – Nem vagyok ugyan biztos benne még, vajjon belekezdek-e csakugyan, minden attól függ, régi bátorságom nem hagy-e cserbe’ megint? Közbeszőttem valahogy azt is, hogy megjegyzések munkaközben ártanak nekem…
S csak miután megsokalltam ennyi szót – csakis akkor hajtottam előtte újra meg magam…
S el is rendeztem, de fel is állítottam egymagam az egész környezetet aznap délelőtt. – Parancsomra létrát hoztak fel az inasok – s én zöldszínű posztókat próbáltam ki velük háttér gyanánt deszkafalakon…
Ebéd alatt, hogy lopva nézegettem őt (ő hallgatott) – mégiscsak arra szántam rá magam, hogy Gorát festem meg előbb. – Bármily nagy is a tüzem, jobb azt előbb fékentartani… S hogy Gorát viszont fekete fejkötősen, beteges úrihölgynek, s ama különös úrihölgynek fogom ábrázolni, – ezt tettem feladatomul.
S ma is szemem előtt vannak még a barna bútorok s mindaz, ami barnaságaik mélyén mozdul és változik… Gorát is ott látom magam előtt: fekete csipke borítja vállait… s a fényt ama zöldszínű fal kicsit oldalvást vetíti rá… remek összeállításnak tartottam akkoriban az ilyet… Ferdén hajlik a széken előre s világoló szemekkel néz rám, – mint a sandaság: – s ezzel is meg voltam elégedve nagyon…
Még egyszer végig is jártam hát a szobát s leguggolva hátulról és alulról is megnéztem az egészet… s csak akkor szántam végül rá magam, s könnyű kézre törekedve kezdtem éppen felrakni az alapszíneket, mikor minden kopogtatás nélkül benyitott s egyetlen mozdulatával elfújta, mint a pihét – tönkretette minden örömömet.
Történt pedig ez úgy három óra tájt, egy vasárnap délután. Emlékezetes lesz e nap nékem amíg élek, – de még az utána következő különösen… mert oly dolgokon estem akkor át… no de nem vágok most a történet elibe.
Túlhangos volt és szeles. – Láttam azt is rajta: kicsinyelni volna kedve megint, no de gyorsan végzett ő a művészettel e napon. Szeszélyesen kergette ki Gorát, majd minden bevezetés nélkül odalépett mellém szorosan… s két kezébe fogva fejem, elkezdett csókolni vadul… s oly erővel csókolt percekig… mintha el akarná szívni tőlem még az életet is. – S mikor lihegve, kifulladva olykor meg-megállt, – ilyeneket mondott akkor is:
– Nem tudsz csókolni? – Majd:
– Csókolni kell, eh! – te csókolózz velem! – Majd megint:
– Csókolj hát vissza már, – vagy arcul üsselek?
S lehúnyva pilláit, enyhén kipirult arcával úgy állt ott és olyan egyedül… mint aki már-már ennen szívében is csak a pusztulásra figyel.
– Csukd be már a szemed, hallod-e? – sziszegett még a fülembe. S én mégse húnytam le a szemem.
Csudálkozva néztem őt… s a ruháit bámultam-e meg annyira, vagy pompás karperecét? Valami megbénított engem teljesen.
– Ezért vett hát engem ide? – hüledeztem egyre s főként magamon…
S hogy mi minden járhatott a fejemben, – nem tudom. Csak azt tudom, hogy olyan voltam, mint az eszelős. S vajjon megsejtettem-e már valamit is abból, ami kergeti őt… – s hogy vannak e világon oly erők… s hogy már csak torkoskodni akar ő és semmi mást… s ha meghal is bele, – ő semmi mást e földön többé nem akar?
Hogy mit éreztem akkor ebből, mindhiába kutatom. Manapság, ha visszaidézem e jelenetet magam elé, s az egyetlen lényre gondolok, akit jobban szerettem, mint enmagamat, – olykor ilyesmiken tűnődöm el, nem is tagadom. S mégis, valami más lehet az, – egy titkos reménység az talán, ami munkál bennem, ami lelkesít, hogy minderről most beszámoljak itt és igen részletesen… – tán hogy meggyőzzem magamat is e regényben – hátha tévedek? – s mégiscsak jobban szeretett, mint képzelem.
Akkor, mihelyt csak lehetett, visszavonultam előle, mint a vad. Le is ültem utóbb valahol… kurtán feleltem a szavaira – itt-ott valamit. – S szinte gyűlölködve bámultam őt… e remek alakot.
S hogy mennyire fáj érte ma is még a szívem! Mert gonosz voltam, nem tudtam még mi az irgalom. – Ott állt már az ajtó közelébe’ valahol… – s mégiscsak mosolyogni se tudott. – Mint aki már-már menekülni szeretne, de késlekedik… kezét is kinyújtotta már a kilincs után s mégse ment… tágult szemekkel figyelt előbb valami zajt…
No de mihelyt aztán kitette lábát a szobából… máris ugrottam fel lázasan. Szétszedtem az állványomat egy-kettőre, – összeszedtem ami ecsetem, miegymás a kezem ügyébe akadt, s azzal mentem is… Lementem a szobámba csomagolni.
S ide-oda futkostam aztán megbénult lélekkel, tévetegen. Nyomorú ingek, elfeledett régi cipők kerültek innen-onnan: ládafiából elő, – ám a végén undorodva löktem el magamtól még a holmimat is. Jó vastag volt ott minden anyag – oly durvaszövetű, kemény… hogy elfogott már ettől is a gyűlölet. Mert elém állt ezzel is ama régi világ… a tenyeres-talpas, vastagsipkás otthoni nép, amelynek minden gondja csak a meghűlés. S mikor végre-valahára, nagy nehezen este lett… úgy ereszkedett le lassan a szívemig, mint a nehezék… hagytam: hadd pusztuljon ott az egész. Leültem és eltűnődtem. Nem akartam tudni semmiről.
– Nem lakhatol itt tovább! – riadtam fel egy hangtól utóbb. Csakugyan ő volt. S ott is állt még vagy egy pillanatig a küszöbön, feje mögött a csillagos ég… s már aztán ott se volt, – úgy eltűnt onnan, mint a látomás…
S így telt el azután valahogy ez a nap.
S ami rákövetkezett, a másnap lett csak furcsa még!
Úgy döntöttem, hogy már másnap ugyan, de csak délbe’ megyek… délelőtt még szállás után nézek itt-ott valahol…
Nem tudtam azonban felkelni sehogy, – s tünődve-vetődve henteregtem el az időt…
S délben viszont értem üzent. Egyedül van itthon, únja magát, – jöjjek fel azonnal, ma még ebédeljek itt vele.
Akkor ugyanis már napok óta nem láttuk volt a kapitányt, – üzenni sem üzent, – nem mutatkozott…
Örömtanyákon ivott ilyenkor, – mulatott, – leányokkal, cimborák közt napokon át. Tudtuk is ezt, mert híre jött, – de nem is igen tagadta ezt ő maga sem.
Hétfőn délben aztán váratlanul megjelent. S alighogy belépek a szobába – az asszonyomnak kezet csókolok… (Kicsit elkéstem az ebédtől akkor magam is…)
Oly nagyon részeg ő még nem is volt talán… csak tornyos csákójának bojtja fityegett furamód’ s hatalmas, vörös bőriszákja lógott le sután a háta felől. Sujtásos, fekete mentéje pedig csupa kaparás, – mint látszott, itt-ott a gyertyafoltot késsel vakarhatta le róla valaki. – Nehéz ezüsttálakon halat tálalt föl éppen az inas.
– Hogy-hogy nem nyittok ti ablakot? – e szóval lépett be közénk. Köszönni se köszönt. S ment is rögtön, – kinyitotta mindjárt ő maga.
– Egy kis frisseség, egy kis frisseség! – hadonászott peckesen. Majd megállt ott a szoba közepén és nevetett. – Odakinn süt a nap! – S maguk így bóbiskolnak együtt idebenn…
Hogy lesúnytam én akkor a fejem… – no most innen hogy tűnök el? Vadnál vadabb ötletek cikáztak az agyamon át… Arra gondoltam, hogy elvágódni talán? – csapok valami zene-bonát. Ha most elájul itt valaki, – csak nem folytatja megint szörnyűségeit. Majd oldalt sandítottam jobbra-balra, – kerestem a hegedűm… azt gondoltam hátha játszanék? – S óvó két karommal úgy öleltem őt… ha szó, ha durvaság, – hogy elhárítsam tőle mind e bajt…
Épp akkor ölelte meg őt azonban a kapitány. Odalépdelt, átölelte felesége nyakát, – úgy bukott rá, mint a zsák. S még engem is megölelt… amit eleddig sohase tett. – Az inasba viszont bele akart rúgni valamiért, beleszagolt ugyanis a tálba s nem tetszett neki valahogy a leves. – Majd úgy ahogy volt leült oda közénk, csizmásan, porosan, – lőporos táskáját ölébe vetve. Senkise szólt.
No de meg is szólalt aztán ő maga:
– Mért oly hideg Ön? – fordult oda felesége felé. – Akár ez a hal itt! – S nagyot mulatott ennen ötletén.
– Hiszen Maga úrihölgy, vagy mi a szösz? – ingerkedett véle pimaszul. – Maga féltékeny egy zengerájos lányra, mondja csak?
Gora ott lebzselt épp a tálalónál valahol, s az asszonyának igent intett oda súlyos fejivel.
– Kifutom a formám Kedves, akár a gyerek, – mi abból a kár? –
S most már piszkos kezeivel ott is babirkált a felesége nyaka körül.
– Nézze meg a gyereket, mily kezes az, – kell hagyni tombolni kicsit, no nem igaz? – S olyan leszek én is, ha maguknak itthon van annyi eszük…
– S ha netán én is az leszek? – vetette úrnőm oda csendesen.
– Micsodát? – kapta fel erre tömzsi fejét.
– Én is kifutom a formám Kedvesem, – folytatta úrnőm éppoly szelíden s egyben fel is emelte rá mozdulatlan két szemét. Megintcsak senkise szólt. Moccanni még Gora se mert… mintha csak a halastál kellős-közepébe bámult volna bele villogó kis barna szemeivel.
– Ezt én megígérem Önnek! – zárta le asszonyom a szót. – Valamint azt is, hogy kezes leszek aztán, – máris az vagyok… – S erre persze Gora is, mint az imént, hamar odabólintott egy rövidet.
A kapitány szeme viszont lobot vetett előbb, – úgylehet még rám is nézett vagy egy pillanatig megbokrosodott szemeivel, – aztán szép nyugodtan nyúlt a tál után s úgy ahogy volt, halastól vágta ki a nyitott ablakon át… Majd felállt s kissé peckesen, szélesen lépdelt kifelé. Nem is láttuk akkor estelig, – s még csak akkor következett el a java.
*
Vannak ily furcsa esetek.
A halastál egy polgárnak éppen a fejére zuhant… a szomszéd városka polgármestere volt az illető, – aki bevásárlások végett jött be szekerével, – a nagyvásárra ment. Az ütéstől, – vagy ijedtségtől-e? elájult a szegény, lefordult a kocsiról s olyannyira szerencsétlenül, hogy fejjel egy útszéli kőhalomra bukott… még ájultában is azonban a szekérülést szoríthatta görcsösen a kezivel, mert magára szakította még ezt az ülést is: s még az is nagyot koppant utólag a fején. Már pedig ez vasülés volt, – magyarázta nekünk estefelé nagy élvezettel a sok cseléd… (Mivelhogy ennyi baleset: szinte nevetnivaló csakugyan.) – Mert mindezek tetejébe bizony még a vendégoldalban is megakadt a lába… nem is igen értettük eleinte, mikor a sikoltozás az ablakokba csalt, – mért vonszol így a szekér maga után vagy nyolc-tíz méternyire még egy szerencsétlen, feketeruhás alakot?
S amikor már el mertem hinni magamnak a csodát… éreztem teste melegét – ahogy mellém simult… – mialatt így egymás mellett néztünk ki a keskeny ablakon, – majd elájultam a váratlan örömtől magam is.
Mit bántam én már e világot, örök zajgását és forró jajjait…
Kóbor kutyák marakodtak lenn az utcán, ették már a jó halat.
S engem is valami láz, szilaj, vad örömök sodortak Isten tudja mifelé…
– Ittmaradok, ittmaradok, – folyton csak ezen ugrált a szívem.
Bizony furcsa boldogság volt ez is akkor délután.
Mi hallgattuk a lármát, bámultuk a tömeget, láttuk azt is, mint mossák le a feketeruhás alakról a vért… s mindez együttvéve, bárhogy kavargott is, bomladozott, úgy állt bennem össze mégis e kép s lett nehéz időkben vigasztalóm, – mint legédesebb álmaim.
A halastálat felemelte s bólógatva, jó sokáig nézegette valaki.
Tanui lettünk annak is, mint lépdel oda maga a kapitány is a kocsihoz, – dölyfösen tör magának utat, s jelenti ott be magát, harsány szóval zordonul, hogy ő maga volt e baleset okozója, senki más, – vállalja hát a felelősséget is érte, s mutatóujját felemeli tulajdon háza felé.
Egy kis mosolyt is figyeltem meg ugyanekkor asszonyom arcán. Mintha csak ennyivel, – e röpke semmiséggel akart volna felelni neki. S úgy pihegett is utána… csupa forróság volt, – fel is állt…
A szerencsétlen idegent, ahogy később Gora mesélte nekem, kórházba szállították el még aznap délután… s mint megtudtam utóbb: egyik szemére bizony megvakult… S bár úrnőm akkor este úgy beszélte meg velünk, hogy pénzt is, élelmet is naponta fog ő beküldeni neki… Nem volt azonban módja rá, hogy ezt meg is tegye… – s hogy mi gátolta meg? – elmondom azt is itt egész részletesen.
Csak el ne feledjem előbb, amit akkor este beszélt.
Gorával aznap különben is sokat susogott. S hogy benyitottam hozzájuk estefelé, – ott állt ő egymásba nyíló két szoba közt, s a függöny szövetébe fogózva, száraz, tüzelő szemmel magyarázott éppen valamit:
– Ne fecsegj annyi ostobaságot Gora – szólt rá indulatosan. – Minek azt annyit firtatni, ki-mi vagyok én? Aki látszatot emleget – az sokkal becsületesebb. – Mert hogy milyen vagyok aztán csakugyan, s hogy mit is gondolok – és mit viszek a sírba majd: – afelől én számadással senkinek se tartozom. De nem is való az mások elé… az ember maga se tudja tán mire való?
Majd odafordult hozzám – s csak ennyit mondott nekem szinte ridegen:
– Maradj csak itt, – mi várunk most egy keveset.
S hogy mint töltöttem el aztán azt az éjszakát? Háborogtam – dideregtem, mint a lázbetegek. De túlsok is volt az, ami rám nehezült, – sok az édesség, sok a nyomorúság. Gyönyörű nevetése, szörnyű sikolyok s az utcanép zaja, hullámra hullám, mint a vihar, – csak úgy tombolt bennem egyre, kergetett…
Csizmásan, széles köpenyemben ott ültem hát a szoba közepén, – s bárhogy vacogtam is, – nem igen volt ahhoz sem erőm, hogy magamra kerítsem a takarót. – A gyertya kanócát piszkálva töprengtem egész éjszaka.
– A szerelem gyilkos, – úgy mondják, – ijesztgettem egyre magamat… – S hátha szeretik is egymást, – ki tudhatja mi a titkuk?… nagyon is, túlságosan is szeretik… s épp ez az talán, amit halálos szerelemnek mond a világ?…
– Most szóval itt vagyok, – de mit keresek itt? S olyik pillanatban talán rámosolyog… s még a gyarlóságomat is együtt nevetik?
No de belefáradtam a sanyarúságba nagyon. S már azon tünődtem el épp’, hogy feküdni kéne menni már, – mit kínozom itt egyre magam? – Mikor figyelmessé kezdtem lenni valamire. Mintha éles sikolyok hatoltak volna felém – s nem is egy! – S ami körülvett és elborított: a sötét, – az is mintha meglibbent volna belé…
Iszonytató ám a természet nagy idegensége, közönye. – S nem ezt is csak úgy képzelem-e? S hogy felverjem evvel is az erőm?… Mégse töltöttem én további huza-vonával az időt. Mindkét pisztolyomat zsebembe nyomva be, s egy pillantást is vetve még a tükör zöldesszín sötétsége felé, otthagytam a szobát. Az udvaron éppen tökéletes volt a csend. – De menjünk feljebb is talán… mi újság az emeleten? Ám odafenn is csend volt mindenütt.
S mégis oly remegés állt be térdeimbe fenn a folyosón, – hogy meg kellett kapaszkodni valamiben. S alig állok ott is vagy egy pillanatig, – mikor közvetlenül a közelembe’ megint egy éles hang hatolt át a falakon… – Ebben pedig semmi tévedés! – Valami most végbemegy itt odabenn.
S nemsokára itt-ott már ki is vehető volt egy s más. A kapitány vad ordításai… s nyilván nagy tárgyakat is hajigált, – vagy hangtalan dühvel döntögette benn a bútorokat…. iszonyú némaságok után ugyanis egy-egy tompa zuhanás remegtette meg idekinn az ablakok üvegét… vagy enyhe csörömpölés futott azokon át… mint remegő, furcsa kis futamok…
Lenn a falak tövében pedig, a holdárnyékban ezalatt a cselédség is itt-ott lassan gyülekezett már az eresz alá. Ezek sugdosódni kezdtek odalenn, – egyikök még halkan fel is pisszegett… s én viszont a teljes fénybe’ fenn, – vadul ágaskodva, lapulva, úgy nyúlhattam el ott, mint holmi álomalak… Hol az ajtót tapogattam, hol a falat, – kilincseken bíbelődve átkozódtam tehetetlenül…
– Szabad-e megmozdulni? – mi most a tennivaló? S vajjon nem ártom-e bele magam ostobán és olyasvalamibe megint?… Sehogyse tudtam eldönteni, mit tegyek…
Nyilván a maiakért tartott egy kis számadást… – S még Gorát is megrugdosta talán… az ő jajgatása volt ugyanis időnként a leginkább kivehető. Egy pillanatban aztán, mint a trombiták, úgy elsöpört egy kiáltása minden egyebet.
– Átkozott legyen a gyermek, amelyet hordozol, – hangzott a falakon át, – átkozott legyen a perc, amelyben megismertelek… S egy lövés dördült el a szó után.
Hogy mi adhatott akkor oly erőt? – vagy az ajtó mégse volt elég jól bereteszelve talán, – annyi tény, hogy egyetlen nagy nyomásra mégis engedett s én bizonyos külső helyiségeken átugorva, ott álltam egy szétdúlt hálószoba küszöbén.
S itt utamat is állta nyomba’ valami.
Hideg volt és szinte kevély a pillantás, mely felém világolt s elsuhant. A barátnőm szemei voltak ezek.
Ott állt ő egy ingben, vörösbóbitás papucsában s a férje karját fogta szelíden. Az háttal fordulva felém, épp akkor emelt le a fogasról egy másik karabélyt…
– Térj eszedre, Kázmér, – csitítgatta felesége csendesen. – Holnap is van nap, – legyen úgy, – megbeszéljük ami keserít… még mindig én vagyok én… – Ilykép fáradozott vele, símogatta kezét…
Ám ezt nem érdekelte már a szó. Kábultan álldogált a szoba közepén… rettentően részeg lehetett.
– Nem! – csapott egy kisasztal kellős közepébe hirtelen. S még innen is sok mindenféle repült szanaszét.
– Megmutatom én még, ki vagyok! – nyakaskodott egyre vadul. S e hangokra Gora még furcsábban kezdett el a szőnyegen ide-oda hajladozni, mint a sás. – Ott térdelt ő ugyanis a cserepek közt… – kicsit tán túlközel is a kapitány lábaihoz. S már a távolságot kezdtem el éppen mérlegelni, – vajjon hány lépéssel ugrom oda? – s hogy hátulról ha rávetem magam… ledöntöm akkor, mint a zsákot s megkötözöm őt… mikor szembefordult velem, – észrevett.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte szinte nyájasan. Csak épp hogy a bajszát szippantotta be kicsit a foga közé.
S még várt is vagy egy pillanatig. – Ám aztán lassan, hidegen, – mint a kutyára, felemelte rám a fegyverét.
– Ide lőjön, ide! – kiáltottam ekkor én, szélesre tárva ki előtte mellemet. S mily boldog voltam én e szótól is, mily részegült! S hogy mennyit sírtam én még másnap is ezen!
Ám ami azokban a pillanatokban fel se tűnt s csak jóval utóbb kezdte foglalkoztatni képzeletem: az a következő apró furcsaság. Hogy az én barátnőm voltakép le se fogta férje kezét, mikor az célbavette s pontosan a szívemet, – de sőt, mintha átszellemült, vagy várakozó mosolyát figyeltem volna meg az arcán… megint egy kis mosolyt! – s hogy ez nékem szólt-e csakugyan s hogy büszke volt-e rám? – vagy evvel is csak ingerelte, nevette tán a duhajt, – nem tudtam ekkor se mire magyarázni, ma sem tudom. Bárhogy volt is a dolog, – annyi tény, hogy még akkor se voltam képes levenni róla szemeim, mert nem akartam vele betelni s utolsó pillanatomig.
– Takarodj, – szólt ekkor rám a kapitány. S az ágyra valahova dobta le a karabélyt. S mintha csak elfújták volna róla mámorát is teljesen.
Oly zilált voltam úgyis, csupa fájdalom… – mitse feleltem hát a szavaira. S erre gondolni ma jól esik. Meghajoltam úgy, mint rendesen – s mentem is már kifelé. – Ám az ajtót kinn a folyosón, miután hangosan becsaptam előbb, óvatosan kinyitottam újra kicsit, – hogy figyelhessem újra, mit csinál…
S még csak itt kezdődött el a kín, a gyötrelem…
– Mért kell így élni, – így szenvedni valakitől? – S épp annak, akit egész szívemmel s úgyis oly csodálkozva szeretek… S bűnösnek éreztem most már magamat is.
Őgyelegtem, fel-le jártam s mindenre készen szorongattam újra két kis pisztolyom. Ha netán elkésem az ugrással s megöli őt? Nos, akkor is – abban engem mi sem akadályoz: bemegyek, – letérdelek a halotthoz előbb s megcsókolom őt a homlokán. S ha kérdőre von azért, vagy rám rivall, – még akkor se mutatok én semmi haragot, – odaállok ám az úr elé s tudomásul adom, hogy magyarázatképen súgni szeretnék valamit a fülébe… s mialatt megteszem ezt, hátulról, orvul agyonlövöm őt… Ilyesmiken képzelegtem, háborogtam szüntelen. S olykor bizony megrázott még ettől is a zokogás… S mi történik akkor, ha most idejön… ha mondjuk, megjelenik itt a folyosón… nos, akkor se megy el mellettem oly könnyedén, mint azelőtt… mert a csizmájára lépek ám, – s fel is ajánlom itt mindjárt egyik pisztolyom…
Így, vég nélkül zakatolt bennem a lélek, mint a kovácsok. – Dideregni kezdtem utóbb az éj hidegétől, – bizony későre járt az idő. Az ablakok alól is elvonult már a cseléd… Még olykor hallgatóztam is… ám alig-alig hallatszott már a szava. Csak oktató, gonosz suttogatásából fogtam el időnként valamit – s oly rossz érzés futott át ettől is a tagjaimon: mintha gonosz tüzeket, vagy fekete fátylakat lengetne felém a szél.
– Ne tedd, ne tedd, – hallatszott előbb.
– Mért nem mondod akkor? – vetődött felém zaklatott sziszegése. – Miért nem dobod ki te magad? – Vagy kidobjalak, azt akarod?
– Megígérem azt is – nem iszom. – No még mit akarsz? – Csak aztán jaj lesz nektek is! – és úgy vigyázz!
Ámulva hallgattam e szavakat. – Szigorúbb lesz vele, hogyha nem iszik?
– És ha gyertyafoltok voltak csakugyan? – kérdezte megint, és szinte nevetett.
– Ezt a rongy szipirtyót pedig eltaposom itt, – mert ez az, aki lázít téged ellenem… – hallatszott még a szoba felől. Aztán el is némult minden odabenn. Kiment-e talán, vagy ledőlt valami kereveten? – egyszóval: hogy hova tűnt az éjben, nem tudom.
Később, hogy hajnalodott, – oly zöldesszínű szép lett túl a tetőkön a világ! – mintha horkolása lett volna még itt-ott hallható. S még nagyobb lett utána mindig a csend.
Végül pedig: Gora csoszogott még át a folyosón. Hogy észre ne vegyen, visszahúzódtam előle: hamar, az eresz kádja mögött bújtam el.
A derekát fogta megint s mint a sisak emelkedett ki kemény könyöke túl a fején. Lassan csoszogott a szobája felé… s a gyertyája miatt olykor meg-megállt, hogy megója tüzét s eközbe’ nagyot köpött le az emeletről, mint a kocsisok. S persze hogy makogott is és átkozódva hadart… de bizony hogy meg-megrázta még őt is a sírás…. s így, mint akit a forgószél kavar: elegyíté jajját és felháborodását iszonyú habarékká. Majd kulcsa csikordult, – s oly erővel vágta be maga után a padlás-feljáró vasajtaját, hogy csak úgy kongott utána s még hosszasan a magános folyosó.
*
Másnap persze: mintha lidérc feküdte volna meg a házat. Úrnőm, mint látszott, bezárkózik s a kapitánynak is nyoma tűnt. Csak Gora meg én lebzseltünk a nagy lakásban egyedül, – ő gonosz pillantást lövellve maga köré, mintha fel akarná velök égetni még a bútorokat is… úgy csapkodott a szobákon, vadul kaparászott… – megúntam ezt a dögöt.
El is határoztam hát, hogy megyek el innen, – mi dolgom itt? – s már fordultam is éppen kifelé, az udvaron át, mikor ő pisszegett oda felém.
– Sst, – intett oda nekem. Odaléptem hát az eresz alá.
– Essen a nyavalya beléd, te vagy mindennek az oka, – susogta felém s nyomban visszavonult.
– Én? – ámuldoztam előbb. – Hülye! – kiáltottam be neki a nyitott ablakon át. – S azzal mentem is… Sokalltam ezt. No de most? – hogy hova vezet most az út?
A mesteremet hetek óta kerülöm, az iskolát is kerülöm, – üzenek, – nagyszerű kompozíciókról mesélek társaimnak utcasarkokon s ennen hazugságomtól villog a szemem – most menjek el éppen oda? – s mit mondjak ott?
Kár lett vón’ áltatni magam: nem álltak jól az ügyek. Neheztelt rám a mester is, – sehogy se volt megelégedve velem… – tudtam is ezt, hisz nem titkolta ő ezt maga sem.
Így álltam akkor, – mint az ujjam, olyan egyedül. S amire csak gondolni mertem, keserített. Apámnak is egyre szűkebbszavú levelei jöttek… s hogy haragudnék, afelől ugyan egy szót sem írt, – csak épp hogy keveset írt. Nyilván szelet fogott valami felől az öregúr, s amit megtudott, az nem okozott neki örömet. S mi lesz még akkor, ha majd eszibe jut s beállít egy nap ide, mint látogató? Mit csinálok itt vele? – S már láttam is őt: amint megjelenik majd az apám, – benyit az ajtón s rögtön meghajol… meglátja majd a kapitányt is és egyre csak hajladozik…
No de meg kell vallanom azt is itt, szégyelltem volna már az öreget. Tépett szakállát és foltos ködmönét, de bizakodó meleg szemeit is, amelyekben itt-ott felgyúlt olykor valami kis fiára-hiú fény… vidékies beszédét is persze, s nagy heje-hujjázását a jó ebéd előtt… s ahogy szakálla tövét vakargatta néha, el-eltűnődve míg evett… s úgy rágott eközben, mint egy jó malom… Mindez bizony nem igen volt idevaló. Szerencsémre arról tudósított éppen, hogy beteg, – s nem gyalázat-e vajjon ez is? Hogy ennek örülök? – Beteg az apám s tán két bottal biceg a falukon át szegényes kocsijához, podagrája miatt… S így szerzi meg azt, amit nagyszerű fia tőle követel? – – Édesanyámra s az öcsémre pedig, – még gondolni se mertem ezekre soha.
Csupa fájdalom volt a szívem… s zavart a nyugtalanság keresztül-kasul a városon át.
Bekukkantam itt-ott templomokba, kapualjakba dúgtam be a fejem – néhol még rajzoltam is: kocsiút-jelző kövekre rakva fel a lábam… s aztán boldog keserűséggel szélnek eregettem a rajzokat is, s odafüttyentettem még a szélnek is… Így jutottam el aztán a piactérre valahogy. S itt megálltam a sátrak előtt.
De keserű volt a szívem! – Nézz csak oda, – hol is álltál te az állványoddal valaha? – Így biztatott engem a nyomorúság.
– Haj, mikor én még ideállítottam fel az állványomat egykor, – milyen más is volt még az én egész életem! – Mennyit rajzoltam én akkoriban, – de olvastam is, hegedültem is épp eleget, – mindenhez maradt akkor időm. Filicaja olasznyelvű költeményeit is ez időtájt vettem épp elő, ama remek balladákat Sobieskyről – s egész könnyen szedtem be az olasz szöveget. S ma már talán olaszul se tudok.
Ám aztán, mint a duhajok löktem el magamtól mind e bajt.
– Én vagyok én! – S szeretnek: az a fő! – kiáltottam bele a szélbe… s nagyokat lépkedtem a hegyilépcsőn felfelé… de megintcsak megállított itt is valami. Messzi lenn lányok labdáztak ugyanis egy kert fái között.
– Mért sütöm én le mostanában a szemem, ha lányokkal találkozom valahol? – kezdtem el töprengeni magamon. Hát olyan nagy a szégyen rajtam, hogy így lapulok? – S hova lett hát bátor kiállásom is akárki elibe? – Vagy mi vagyok én, cinkos-e? betörő? – Hiszen úgy búvok én már, mint egy Grigalszky nevű társam, – e fura lovag, – aki bezzeg csúnyán lecsúszott… hamisításokra vetemedett… – S a csontjaim is csupa vénség, – az lesz itt az igazi baj!…
S egy kékruhás kis alak, egy kislány képe jelent meg a szemem előtt a pillanatba’ megint… Rég nem láttam őt, de nem is akartam látni talán, – még az emléke is keserített. Pedig hogy tudtam én egykor örülni neki – mosolyának, – villogó szemeinek. Vele kezdtem ki egy év előtt.
Kövérkés volt, olyféle, mint az almák, jókedvű lányka volt. Többször találkoztam véle plantage-okon, utcán… s egy nap megpróbáltam, – mért ne tenném? – belenevettem a szemeibe… S íme: ő is visszakacsintott rám és nevetett. S így ment ez utóbb hónapokig, – s ennyi maradt is az egész. – S mily hűséges volt mégis irántam. Megfigyeltem egyszer: Mária mennybemenetelének napja volt… teli volt deli legényekkel a tömeg… s hogy furakodott ő mégis utánam, – ide-oda repdestek szemei, – vajjon ott vagyok-e? – S hogy fellobbant azután: tiszta piros lett, mint akibe belekap a tűz… Ott álltam ugyanis épp szembe’ vele, – jókat szippantottam a pipából s kinevettem őt.
S ami fő: már azt is tudta rólam, mi vagyok. Hogy festő vagyok, művész, – nemesek között is valaki. – Egy alkonyatkor két nagy képet cipeltem a hónom alatt valahova s ő jött épp szembe velem. Ámulva megállt előbb az úton… s én viszont: micsoda vidáman haladtam el előtte, fülem mellett egyik ecsetem… S fennszóval fütyöltem is valami dallamokat oda, – hadd gyönyörködjék bennük, amíg elhaladok.
Így volt, elmúlt. S hogy így elmúlt: vajjon mit tehetek?
S hogy megláttam messziről a gátak vonalát, – szinte szaladtam is: ott volt már a Visztula. Az ily látványtól mindig reméltem is valamit… – Vizek partjain ugyanis mindeddig megkönnyebbült még a szívem. – S csakugyan: köd ült éppen lenn a folyón, amit olyannyira szeretek… Az iszapos, kiöntéses partok egy magas meredekét választottam ki tehát… Körül akartam nézni kicsit. – Rég nem voltam itt… nem jártam én már akkor ide sem.
Be szép is volt pedig e táj, – s ilyenkor volt csak érdekes!
Már kezdődött is lenn a tavasz, mégcsak nem is itt, valahol messzi lenn (én mindig megéreztem ezt: oly furcsa szagokat hoz ilyenkor a szél…) – De már a folyó is kezdett piszkosan habzani vadvizeitől, – párákkal és ködökkel pedig úgy teli volt itt a levegő, hogy egy-kettőre szinte testemhez tapadt a ruhám. – A ködből itt-ott a túlsó dombokon haragos-vörös tűz csapott az ég felé… Nád és sás törekével tüzeltek ott a halászok. Voltam is egyszer náluk, kedves emberek. – Jól megjegyeztem mindezeket, – határvonalakat, s ami kell, – s már indultam is épp’, hogy megyek el innen, – szép lassan hazaballagok… mikor két ember haladt el előttem egy hevenyészett gát felé.
– Biz’ Isten ez az! – Nézd csak azt a gyereket! – intett oda felém az egyik alak. S oly furcsán vihogott. No de mentem is utána mindjárt, mint a bolond.
– Rólam beszélt Ön az imént? – toppantam oda… Megállt az úton.
– Hát nem te vagy a kapitányné szeretője? – kérdezte vidoran.
– Te vigyázz csak, mert oldalba bökünk – szólalt meg a másik is – mikor megmozdulni látta kezem.
– Vágj csak oda neki komám, sose félj – nevetett ki jószívűen s ugyancsak az első ladikos. S szemeiben csak úgy ugrált az öröm. S ezzel aztán végig is mértek alaposan s mentek is mind a ketten odébb.
Engem pedig valósággal megsemmisített ez a szó. Elhűlve bámultam utánuk, az ajkam remegett.
– Hát így vagyunk? – hogy képes ezt gondolni rólam valaki? – ámuldoztam előbb. – Nem oly nagy e város, körülfut itt hamar a hír. S hogy a kitartottja vagyok? ezt sugdossa rólam, aki lát? – S ezt képzeli tán a mester is? – Elöntött a hideg veríték.
Hát nem ő mondta tegnap éjszaka? – maga mondta neki szószerint a kapitány: mért nem dobod őt ki? – s ki mást érthetett e szó alatt?
De mért kell akkor elviselnie, hogy itt legyek? – mi készteti, kényszeríti erre valaki? – Vagy olyannyira könyörtelen szívű ez a nő?
Át kellett hogy érezzem a kapitány nagyobb igazát. Aki karperecet csörget a kezén… s délutánokon át heverész… s egy fiatal fiút vesz játékszerül ide – oly szívtelen… hisz mindezzel szemben csak a kapitány oly igen komoly pillantásait kellett felidéznem újra magam elé…
– Hiszen ez az asszony csal! – kiáltottam fel és olyan keserűn, mintha most eszmélnék csak igazán, s való-értelmére mindannak, ami gyötört…
– No lám – hajtottam le megadással a fejem. Hiszen meg is csókolt akkor… – állapítottam meg szomorún. – Velem csalja meg az urát, lehet az? – S megállottam egy kis tér közepén.
– De vajjon megfessem-e még? Most mit tegyek?
Ma is előttem áll e kis piac és színes sátrai: ez volt ama híres karmelita-kert s fölötte állt az ősi Piasek. – Enélkül én tovább élni úgyse tudok! – suttogtam magam elé csendesen.
S ama kolostor kertjében azután, hol a hagyományok szerint egykor Jadwiga sírt, – egy koszorús kis oltár elé térdepeltem ott le magam is és úgy zokogtam, oly sokáig, mint az elveszett.
– Most adj jelet, – hogy mit tegyek? – S hogy megfessem-e még? – így esdekeltem a kereszthez hosszasan. És megígértem ott, hogy gyónni megyek, holnap áldozok…
S akkor tettem első fogadalmamat is, hogy itthagyom őt, – megesküdtem rá, hogy elmegyek, – úgy eltűnök innen mindörökre, híremet se fogja hallani!
Igen, Olaszországba megyek, mert odavágyom, s megélek ott bármiből is, – porcellánra vagy elefántcsontra fogok festeni.
*
A történtek után még aznap este utamat állták kinn a folyosón s átadták üzenetét. Hogy ne dolgozzak most a régi helyemen, menjek néhány napra máshová talán, – iskolába, szabadba ki – dolgozzam addig ott, s ne érdeklődjem addig utána, ő beteg. Így is tettem hát, – szigorúan a parancsa szerint. Ha ő kívánta tőlem, hogy ne tudjak valamiről… elnémultam ilyenkor – firtatni nem is akartam az ilyet…
Ám a bajt titokba’ tartani sokáig mégse lehetett. Orvos jött a házhoz, nem is egy, – vermekből vederszám hozták a jeget, – egyszóval: kiderült, hogy elveszítette gyermekét. – Koraszülése volt s ő nagybeteg… Élet s halál közt vergődött akkor hetekig. S eladdig én egyszer se láttam őt.
De nem is óhajtottam volt így látni talán. Egy nap, mint más… alig is mertem én már megkérdezni valakit. Ugyanaz volt úgyis a felelet… Hogy sárgán, kimerülve liheg függönyei mögött, s olykor: hogy árnyék-alakokkal küzködik. S minek mérgezze meg szívemet ez a látvány? – Inkább maradjon meg bennem sértetlenül annak, ami volt, s ahogy elképzeltem őt: violái között… Így terveztem ugyanis újabban egy képet róla.
S ha meghalna netán, – meghalok akkor magam is, – oly biztos voltam én már efelől… Hiszen élet és halál, mint távoli táj, – oly messzi volt… S már-már talán csak messziségből érdekelt.
Csendesen énekelgetve sokat dolgoztam akkor odalenn… Ki se mozdultam a szobámból hosszú hetekig. S bár enni is alig ettem itt-ott valamit, paraszti jószínemen sem esett semmi változás. Erős fiú voltam az igaz. S ugyan Gora is buzgólkodott akkor értem, meg kell hagyni: le-leküldözgetett mindenféle jót, – nem kellett azonban úgyszólván semmi se nekem… úgy ahogy volt, máris küldtem az egészet vissza neki. Mindössze valami sajtot, egy-egy almát tartottam ott és kenyeret… volt azonban eset rá, – még ez is megmaradt. S a hulladékot viszont: különös kedvteléssel mindig ugyanabba a kuckóba vetettem oda, mintha gyűjteném… nyakig ért különben is szobámban a piszok… mert azt se tűrtem el, hogy takarítson, ilyesmivel zavarogjon nálam valaki.
Egy kivert macskát mentettem meg utóbb… s jócskán felhízlaltam a sok hulladékkal az öreget…
Akkor festettem különben egy újabb önarcképemet is – s ez sokkal jobb volt már, mint ama régi, fuvolás… (Sajnos azonban ez elveszett.) – Egy szemernyi se volt már ezen olyas, ami cafrang, vagy akár henyeség… komoly arccal ábrázolt s mégse tűnődve, – tükör előtt. Oly fiatal férfit mutatott, aki mintha nézne, elmerülve figyelne valamit s mégse nézés már az övé, vagyis a szemtengelyek párhuzamosok s a tekintet mégis határozott volt azon, de hideg.
Világoszöld ruhában festettem le magam, mert ez volt a kedvenc színem akkoriban. S ami magát az anyagot illeti: egy remek-erős, zöld szövetet idéztem vissza magam elé… Gyerekkoromban láttam ezt. Olyan volt a színe már a messzeségből, mint az álom. Nyolcvan vagy száz éves köpeny lehetett, sűrűszövésű, tömör. Apám egy nagyúri kiárusításon vette valamikor. S ez volt önarcképemen a ruhám.
Két macskát is festettem ugyan képpel egyidejűleg. Döglött halakkal mulattak azok színjátszó kagylók között… Egy színes vázlatot is készítettem a Visztula árterületeiről, tüzekkel és szürke füsttel… Majd lefestettem fejből ama kékruhás, kedves mosolyú lányt… s a tervem az volt, hogy e képet ajándékul küldöm el neki… s ha netán a bajból most kilábolok is… A többi pedig szépen itt marad… – s hogy mire méltatják, hova teszik, nem igen érdekelt. Csak épp hogy szörnyű világítás volt a szobámban, – s már-már el is romlottak a szemeim.
Később, olykor kivittem hát mégis a vásznaimat, – különösen ha borús volt az idő… S a szobám közelében dolgoztam ilyenkor kinn az udvaron. Nem tudom, vajjon más is nem így van-e vele? – a borulatok nyugodt világa mellett szeretem én ma is még ellenőrizni színeimet, s ami hiba bennük itt-ott akad, ilyenkor kijavítom. Régi fortélyom ez, s épp ott és akkor jöttem erre rá. Ily alkalmakkor nem egyszer megesett, hogy elment mellettem a kapitány, – ám a figyelmére se méltatott egy ideig, alig hogy visszaköszönt… Az istállókba kellett erre járnia, – s így volt is alkalmam, hogy megfigyeljem őt.
Csodálatos volt a csend és a csendet követelő nagy tompaság, amelyet arca kifejezett. Szörnyű lehetett ez a némaság odabenn, – mint akinek merőben üres lett, vagy megbénult a szíve. Az arca semmiről se beszélt, csak épp hogy puha volt. – Hogy-hogy nem történt aztán, – egy nap aztán mégis odajön… s olyannyira meghatották őt a képeim, – leolvastam ezt a szemeiről, e művészet őt mennyire lenyűgözi… Majd meg is szólított és igen barátságosan:
– Már jobban van a feleségem, – fordult oda felém. – Nagyon féltetted őt?
– Jobban mint az életemet, Uram, – válaszoltam neki csendesen. Ő pedig felemelte rám a szemét… s csodálatosképpen: szeretet volt a mosolyában. Mint aki olyat hall, ami jól esik, amiben kedvét lelheti… s mintha még buzdított is volna szeme…
S ami engem illet: pár szót akkor mondtam is… régen sajgó, érzésektől agyonfáradt szívemen úgy látszik könnyített a vallomás…
– Én úgy szeretem őt édes Uram, – hogy elfeledtem érte szüleimet… – Csak ennyit mondtam ugyan, de majd hogy el nem borított a könny… s valami nagy ostobaságra is el nem ragadott a hév. Kezet is szerettem volna csókolni neki, vagy effélét… s ha megteszem: tán szégyellném is magam érte biztosan, – de hogy szeretni tudtam őt, azt ma se tagadom.
De szíves volt ő hozzám, meg kell hagyni maga is.
– Nem való vagy te ide, – mondotta szelíden, – alig is dolgoztál itt eddig valamit…
– Elmegyek én innen édes Uram… Nem maradok én itt, biztosítom, – lelkendeztem előtte szomorún. – Csak hogy megyek el így? – Itt hagyom őt, így betegen, s még az arcképét se csinálhassam meg, édes Uram!…
– Rendbe’ van – mondta ki végre határozatát. – Csak aztán el ne feledd nekem addig is… fiatal is vagy, szinte gyerek, – tájékozásod sincs elég az élet ügyeiben.
S miután még egy százfrankos nagy aranyat is odacsúsztatott egy képem alá, összecsapta sarkantyúit s tüstént tovább is állt.
S oly felemelő volt ez a köszönés is, – rendkívül udvarias. De mindenekelőtt: hogy a művészetemnek szóló tiszteletadás volt, – úgy fogadtam ezt.
De még a mester is meg volt akkor elégedve velem.
– Ezt csináltad három hét alatt? – kérdé hitetlenül. S úgy ellágyult az arca, mialatt végigmustrálta képeimet… ilyennek én még nem is láttam őt. – De mondott ő később egyebet is.
– Legkedvesebb fiam mégis csak te vagy itt, – e szóval lépett oda mellém s vállamra tette kezét. A lépcsőn mentem éppen lefelé.
– Mondd csak, hogyan élsz?
Ránéztem előbb, nem mindjárt tudtam felelni neki. (No de nem is igen kérdezett ő ilyeneket azelőtt.) – Mégis, utóbb félretéve minden aggodalmamat s mitse törődve már azzal is ha pirulok, – feltártam hát előtte is a szívemet, megmondtam néki kereken, hogy halálosan szerelmes vagyok.
– Ja úgy! – csapott a homlokára s nevetett. Úgy tett, mint aki tréfálkozó kedvibe’ van. – Most értem én csak a te dolgaid…
A mester ugyanis az érzelgésnek, effélének nem nagy barátja volt. Tudtuk is ezt, – rettegett is tőle már az egész iskola… S most éppen én: így kikottyantom minden titkomat? – Szégyellni kezdtem előtte magam.
– Nézze Mester, – mondtam néki nagyon komolyan, – meg is vetem magam ezért voltakép’, – de mit tegyek? – Aki művész akar lenni, idejét, életét kár annak ilyesmivel elherdálni, jól tudom. De vannak válságos pillanatok is… vagy nem ilyen a foganás? – S ha megbotlom az úton, az is lehet végzetes… s ezzel szemben áll aztán a híg és üres pillanatok hosszú sora…
– De miért is mondom el ezt Önnek, nem tudom. – A szerelem nékem komoly dolog édes Uram. S ha meg is tudná majd felőlem ezt az apám, – az anyám engem nem fog ezért elhagyni Mester, biztosítom. De vegyük úgy, hogy minden elhagy, tegyük fel, hogy boldogtalan leszek is… nos mi marad akkor egyéb? – Megyek akkor Olaszországba, – s megélek ott bármiből, porcellánra vagy elefántcsontra fogok festeni…
S a mesterem ugyan elmosolyodott itt-ott egy-egy szavamon, ám mindezekre most már mit se felelt. – Komor volt a tekintete, nyugtalan, – azon igyekeztem hát, hogy szóval tartsam őt.
Beszéltem hát erről-arról, beszéltem a terveimről is… Egyszercsak eszembe jutott valami más.
– Ami pedig a művészetemet illeti Mester, – próbálkoztam előbb óvatosan, – mindaz nem is az igazi még, amit itt ma bemutattam Önnek, biztosítom. – Egy violás kis arcképre gondolok ugyanis… s ha még az is úgy sikerülne nekem…
– Beteg volt ugyanis a modellem, – tettem hozzá kissé bizonytalanul. – S attól rettegek – mit gondol Ön? – betegségek után nagyon megcsúnyulhat valaki?
– Nő vagy férfi? – kérdezte zordonul.
– Nő, nő, persze, hogy nő, éppen az a nő, – válaszoltam néki sebesen. S így valahogy túl voltam hát ezen is. Épp akkor azonban nem akart odafigyelni rám. Ott volt ugyanis nem messzire már a folyó, – s nagyon szerette ő is e hepe-hupás, furcsa partokat. – Elnémult ilyenkor, – messzire nézett, elmerült… nem mertem volna megzavarni őt…
Mégis, utóbb, hogy leteríté köpenyét, pipára gyújtott, lepihent, – fütyölni kezdtem hát neki legalább – egyet-mást a kedve szerint, mert tudtam róla, hogy a füttyöt s a füttyös növendékeket is mennyire szereti. No de értettem is hozzá remekül! – Csak épp hogy odaintett a kezivel s már tudtam is, hogy mit akar, – egyre-másra szedtem hát elő szebbnél-szebb darabjaimat: cavatinát, operarészleteket… s még szent dalokat is. Többek közt ezt a régi-régi dalt, amelyet mint gyakran mondá, olyannyira szeretett:
| Asszonyok közt ragyogok én… |
|
Különben lustán elheverve pipált, s hol a felhőket figyelte fenn, hol a pipacsutorát… S egy alkalommal, hogy pihenni kicsit abbahagyom: hát könnyel vannak teli szürke szemei. Hogy is mondjam el itt? – Hogy a büszkeségtől is mennyire dobogott a szívem! – Annál lágyabban kezdtem én bele megint… s hogy mennyire vigyáztam én akkor minden hangra külön! – De még ami fioratura volt, azt is hogy körülcirkalmaztam ám, – de kacskaringósan és kereken, – mint ahogy vidám szobrászinasok kavargatják és penderítik oda végül kanalukkal a nedves agyagot. – Egyszercsak megragadja kezemet s megszorítja csontos ujjaival:
– Két hét előtt meghalt az apád, – jelenti ki s félrenéz. – Egy szót se szóltam, – felültem a köpenyén. De ő még szorosabban fogta le a két kezem.
– S az anyád is, az anyád is – tette hozzá szemlesütve, borúsan.
– Meghalt az anyám? – kiáltottam fel előbb. S úgy elnémultam akkor igazán, – valóban, mintha villám vágott volna belém. Szótlan lettem, csendes, téveteg. S a mester aztán ami kellett, el is magyarázta nekem, – hogy egy utazáson, a költözködésük alatt, mint bokrosodtak meg a lovaik… s hogy velük együtt halt meg ugyanott az öcsém…
S én még egy ideig hallgattam is őt… sokféle szavait, – s aztán futni kezdtem tőle, fel a gát felé…
Ám a mester engem hamar utolért. Különben is erős ember volt nagyon, – hiszen mint favágó is tengődött az erdőkön hosszú éveken át… – de valami most meg is sokszorozta még az erejét. Ott tepert le mindjárt a fövényen s úgy ütött-vert, ahol csak eltalált.
– Oh, te őrült, te őrült, – kiáltozott eközbe’ vadul. S aztán zokogva rámborult.
*
Ragyogóan fehér volt az út, olyan, hogy még az alkonyatban is világított. Az erdő fái rézsutos rendben szaladtak elénk az útra le… s szinte forogni látszott az erdő körülem, mialatt vágtatva szeltük át…
A leggyorsabb lovakat s a legkönnyebb kocsit kerestem ki magamnak, – telt miből! – hiszen volt is már vagyonom.
S hogy minek is hajszoltam magam olyannyira, – nem tudom.
Időnként a fák sora egészen összezavarodott… kavarogva futottak le ilyenkor valamely hegyitölcsér szakadékaiba. Majd vágtatva fordultak vissza megint, fel a hegytetők felé, hol is derűsen bontakoztak ki, mint ritkás kis ligetek. A lovak patái pedig úgy csapkodták az utat, mintha meztelen hátakat vernének odafenn a hegytetőn.
Mikor egyszer elaludtam a kocsiban, nagy eső lett éppen, felhőszakadás. Oly mély volt azonban rajtam ez az álom, hogy hál’ Istennek: – ágyba tettek le valahol s nem eszméltem fel még erre sem. – Nem tudtam semmiről… s vele beszélgettem akkor mély-álmomban is.
Jól kipihenve magam utóbb, pipával a számban, lementem estefelé, hogy körülnézzek a fogadóba’ kicsit… s ott csavarogtam lenn az udvaron. – Egy lélek se járt akkor arrafelé s engem boldoggá tett e magány… Hogy megpihenhet bennem legalább itt a gyűlölet… Mert mindenkit gyűlöltem akkoriban, aki elémbe került, s heteken át engesztelhetetlen volt a szívem.
Eső után szép volt ez a táj. A vidék mélyén lustán terjengett a csend. Sziklák orma felett pedig egy-egy felhőrongy még itt-ott megakadván, tétován mozdult olykor… s egy madár kiáltott a fák között.
– Uáv, uáv, – kiáltotta olykor e madár.
Zöld kis liget volt ott nem messzire tőlem jobbkéz felől s benne almafák. Koronájuk tökéletes szép volt, valamennyié s kerekded gyümölcsökkel is voltak telitüzdelve mind… mint a mesék világa, olyan volt e liget. Tengerzöld volt a színe s a rendje, tisztasága csodálnivaló, – s épp itt, e zeg-zugos, bozótos vadvidék kellősközepén. Jól emlékszem e képre ma is s hogy mily sokáig álltam ott, – nem tudtam megválni e tájék közönyétől s újra meg újra ábrándozni akartam hatalmas csendje felett.
Mindazzal őt okoltam én, ami történt, s hiába tiltakozott ez ellen az ész, – minden csepp vérem ezt harsogta fülembe folytonosan. Hogy hívott engem haza s hányszor az édesanyám s hogy könyörgött most is utolsó levelében, – egy napig ha látna megkönnyebbülne talán… S egy napig se bírtam én ki nélküle… de még csak nem is ez! – Elszakadtam tőlük, idegen lett nékem az otthoni nép… Mióta megismertem őt, – tudni se akartam én többé semmiféle faluról!
S most én még haza is megyek, – éppen ide megyek el közibük?
S csakugyan, alig hogy megérkeztünk egy bizonyos itatóig s kisvártatva rá áthaladtunk szülőfalum piacán, máris fordultam volna vissza megint. Ott álltak ugyanis az emberek bódéik előtt, mint a medvék s mintha álmokkal volnának teligyömködve füleik, lassú mozdulatokkal hol egy csizmát, kerek kalapot, hol egy kacabajkát rakosgattak vagy emeltek, – pillantást is alig vetve az előttük elfutó kocsi után.
S mily nyomorult ez a város, mily szegény! – Ezt idéztem fel annyiszor magam elé? – Mintha összetöpörödtek volna benne még a házak is, – a piactér is szinte összezsugorodott, – a templomunk egyik tornya pedig azóta bedőlt.
Tíz éve nem voltam itt. Szülőim utóbb, hogy nevelőbe vittek innen, elköltöztek innen maguk is, s most akartak éppen visszaköltözni megint. Útközben érte őket ama baleset, s itt temették őket el aztán s az öcsémet is… őt, a szegényt, alig is ismertem én voltakép.
De nem is a házak, nem is a város… Se fát, se bokrot, alig találtam én már olyat itt, ami ismerős. A mezőt felszántották, ahol szőlőnk volt azelőtt, ott elburjánzott a gaz, ahol búzatáblák álltak, ott kiöntött a folyó, s még mezsgyéket, utat is újat taposott ki magának a nép, s a régit pusztulni hagyta szívtelenül. Persze, hogy is tartotta volna számon valaki, hogy egykor majd itt állok én s ily bolondul fog fájni minden kicsiségért a szívem.
S még alkonyat előtt felhágtam a magasan fekvő legelőkig is, hogy körülnézzek kicsit ott is, ahol annyit kószáltam egykor, mint gyerek… Nem vártam ugyan ettől se sokat. Csak épp, hogy megtegyem a magamét, s viszontlássam újra régi hegyeimet…
Fásult voltam. Sokáig álltam ott.
Ködös volt épp az idő. Az ormok felett vastagon állt a borulat, – alig láttam hát a hegyekből is valamit. Csak itt-ott tisztult fel néha magasan, a gerinceken egy-egy ritkálló fasor keskeny vonala…
Ám ekkor felhői mögül hirtelen kibújt a nap.
S egy sötétsárga szikla is lobot vetett ugyanekkor szembe’ velem… s elválva környezetétől, mint egy meztelen tenyér emelkedett ki magosan a táj fölé.
Nem tudtam mindjárt mire véljem, mért dobog úgy a szívem? – Ám aztán úrrá lett felettem is lassan a fájdalom.
Hányszor álltam én itt tétován, vesszővel a kezemben, vagy fűszállal a fogaim közt – s bámészan tünődve valamin, bizonyára azt se tudtam mire gondolok… S így hát ügyet se vetettem én e sziklára soha.
S most mégis olyan nekem éppen ez, mint a hazám. Mintha benne végre megtaláltam volna, amit olyannyira keresek.
– Majd erre gondolok talán, – mondottam magamnak szomorún.
S emlékezetembe véstem e látomást legalább… Hogy legyen miről eltűnődnöm olykor, ami megvár, – mert úgy éreztem: nem egyhamar lesz az, hogy én ide még egyszer visszajövök…
S ahogy kigyúlt, megmutatta magát, – épp oly hirtelenül húnytak is el a szikla tüzei. Ott hagytam hát a hegyeket is s ballagtam egyedül szép lassan hazafelé…
A nagybátyám számára pedig két aranytallért kötöttem le évi fizetségül még aznap éjszaka, ha megőrzi vagyonomat s mindent kiszolgáltat pontosan, ami jár nekem. Ugyanekkor, ékszert, pénzt miegymást, ami érték, magamhoz vettem az egészet – s körül se néztem többé, semmi sem érdekelt…
S csak másnap reggel mentem ki a temetőbe.
S ott megfogadtam újra, hogy Olaszországba megyek.
S ott megesküdtem rá, hogy nem szeretem őt.
*
Nem hogy megcsúnyult volna, még szebb is lett, mint volt azelőtt. Sápadtsága elmélyült, szemei még nagyobbak voltak, sötét tüzük pedig el-elboruló… Mintha felhők járnának olykor ez arc előtt, az hol elborult, hol kiderült, s tán e borús mozgalom is volt az oka… szépségének valami hatalmas, vagy megrázó ereje volt akkoriban.
S mégis, mindez vajmi kevéssé tudott már hatni rám, – legalább is ahhoz viszonyítva, milyen bolondja voltam azelőtt… Mintha megszakadt volna bennem valami: olyan lett a szívem. Közönyös voltam, tűnődő, szórakozott. Az volt az érzésem, hogy már-már nem is szeretem, inkább csak figyelem őt… S mégcsak mondanivalóm se volt!
Nem is oly rég’ pedig: nem győztem a fellengzős szavakat kitalálni szilaj szemeiről… s még a szobám falára is verseket írtam fel a ködökről, amelyek arcát körülremegik… – Most, mialatt festettem őt, sokkal józanabbul fejeztem már ki magam. Hogy éppen ez az örök mozgalom az, ami szépségében olyannyira érdekel, – ezt vagy effélét hangsúlyoztam előtte is néhanap – s hogy nem is hiszem hát, hogy könnyű lenne majd a feladatom.
Mondogattam, hittem is ezt, mégse törődtem én már magával e munkával sokat. Csak épp, hogy túllegyek már ezen is. – Úgy fogtam hát fel, mint a megbízást, – Jó legyen a kép – az a fő! – s aztán elköszönök szépen, s elmegyek.
Gondtalanul kentem hát fel előbb a zöld alapot s ahhoz kikevertem egy pirosas-lila színt… mert régi gondolatomat, a violákat, mégsem akartam feladni egészen. Zöldet veszek és lilát s ehhez az arcnak és kebelnek egyetlen mély színét, – ama gyönyörű sárga színt, amelyről annyit álmodoztam mint gyerek… Ilyesmi volt a terv – s a többit rábíztam a pillanatra, majd csak eligazít…
Csak éppen a ruhájával nem tudtam tisztába jönni sehogy. Mert hiába vétettem fel vele egyik öltözetét a másik után, semmi se volt a színeknek megfelelő. De sutba is vetettem aztán mindezeket, valamennyi bolondságomat… s egész más, könnyedebb színekre szántam rá magam. Libegő legyen majd a kép – s épp ebben legyen majd a mozgalom.
Felraktunk hát egy tornyos frizurát, – kemény derekat vétettem vele fel – s egy lágy ruhát, hogy e kettő is egymás ellentéte legyen… De fényt is akartam a fej mögé, – oly mozdulatlan, néma fényt, amelyről nem tudni, honnan ered…
Fütyörészve azt csináltam vele már, – úgy ráncigáltam őt, ahogy csak jól esett. – Nem függök én tőle semmiben, – nem is kértem én, hogy pártfogoljanak, – a munkám felől pedig senkinek sem adok számadást…
– Vannak hazátlanok is, – hát az vagyok, – megyek hát innen is el! – ilyesmi mozgolódott bennem szüntelen… S ezért is fütyörésztem akkor oly sokat.
– Ág voltál, fatörzs lettél, gyökeret kell hát eresztened valahol, – de nem itt! – hallottam anyámnak intő szózatát… s gúnyos nevetését is, amellyel úrnőm szeme közé nevetett…
– Ez az én fiam itt! – mondotta neki gőgösen.
Persze: ő maga is megérezte rajtam mihamar e változást. S meg is akart annak felelni talán, mert egy napról a másra, mintha meggondolta volna magát, kezdett ő is máskép bánni velem. Azzal kezdte, hogy már nem is tegezett – oly becsmérlőn se beszélt velem soha többé, mint azelőtt. Enyhébb lett, sokkal szelídebb. Oly nyugodt volt olykor valóban, mint a tej. S oly édes is…
– Mikor utazik el? – fordult hozzám váratlanul egy napon.
– Mihelyt ezt a képet befejezem itt. – Oly bágyadt volt a pillantása, – felnézett reám…
– Én az ily halálos könnyedséget – szeretem is, – tudja jól… – jegyezte meg enyhén, kissé gúnyorosan.
– Miről beszél Ön voltakép? – Miféle halálos könnyedségről Asszonyom? – Nem szoktam én bölcselkedni, nem is kenyerem. Én csak egyet mondhatok: – Hogy Önt szeretni többé nem tudom. – De csendesen kell ülnie…
– És miért nem tud szeretni, mondja csak!
– Honnan tudom én azt? – Nem is kutatom.
S azzal dolgoztam is nagy vígan tovább. S hogy víg voltam-e csakugyan? – Ránkborult megint ugyanaz a csend. Szinte örökös volt már ez a csend. Gorát vidékre küldte volt, egy kastélyukba küldte ki… S kezdetben ez még jól is esett, hogy a munkában így senki se zavart…
– Hogy bír így élni, ilyen egyedül? – töprengtem felette mégis nem egy éjszakán. Hogy egyetlen barátnője nincs, – vagy ő maga is azt akarja, hogy ez így legyen? – S mit fog itt csinálni most, – ha most majd én is elmegyek?
– Ezt a kis képet Önnek hagyom itt, – ha elfogadja tőlem Asszonyom, – próbáltam őt kiengesztelni előbbi szavaimért. Csakhogy ő nem az a fajta volt… nem az volt, aki adományokat fogad el.
– Úgy, úgy, de minek? – S a szemem közé nevetett.
– Azt látja magam sem tudom.
S megint csak hallgattunk egy ideig.
Ő csengetett és teát hozatott… Magam egy kék kis korsót festettem épp az asztalán… s elmerültem annak gyönyörű színeiben.
– Tán szerencsém is az, hogy nem volt gyerekem, – fordul egyszercsak oda felém. S némán emeli rám a szemét… E kérdés furcsa volt. – De nem is vettem arról tudomást. Úgy tettem, mintha nem is hallanám.
– A férjem milyen zordon mostanában, – veszi észre? – kezdi megint.
– S mit szól Ön ahhoz is, hogy nem iszik?
Nem értettem őt. Nem tudtam megérteni mit akar? – Azt hiszi tán: zavarba jövök emiatt, vagy elpirulok? Vagy csúfolódni akar ezzel is? – Kihozott a sodromból e furcsa közeledés.
– Számomra oly bonyolultak, de nemcsak azok, kínosak is egyes ügyek, – feleltem neki most már szinte ridegen, – hogy távoltartom magam azoktól, – mert amit láttam, erre kényszerít…
– Én azonban nem fogom Önt megkímélni Kedvesem, – csapott le rám – s hogy lobogtak rám e szürke szemek! – Mert én a rokonszenvét nemcsak élvezem, de számítok is arra, igénybe veszem azt, – mert szükségem van arra Kedvesem! – Vagy nem látott Ön eddig olyat?
Mit is felelhettem volna neki? Ámulva figyeltem őt… S egy hang se jött ki már a torkomon.
– Hát ilyen nagy csacsi maga, – lehet az? Egészen csak nem fog engem kivetni a szívéből, – mit gondol Ön, – ez Önnek is oly egykettőre sikerül?
De most már odaléptem ám eléje magam is.
– És Ön édes Asszonyom? – kérdeztem tőle vadul. – Vagy Önnek ez is, – minden nyomorúságom, keserűségem tréfa talán? – S ordítani kezdtem el vele, bizony ugyanúgy, mint akkor este részegen a kapitány.
Lehet, hogy tekintetem elől is lehúnyta előbb a szemét.
– Én halálosan szeretem Önt, – adta értésemre szelíden. – Mit kíván Ön tőlem még egyebet?
– Egy parasztfiút! – szakadt fel mellemből a fájdalom. S oly leverten álltam ott. – Mintha megkötözték volna tagjaim.
– Igen, igen, egy fiút, – suttogta lázasan. – S Ön még csodálkozik ezen? – Senkim e világon… – Még gyerekem se lehet… S csak úgy omlottak a könnyei. – Vagy akármit mondok is, Ön nem tud már hinni nekem?
Bizony igaza volt. – Mert én akkor se tudtam már hinni neki.
*
S mind vadabb lett aztán, egyre szilajabb.
Iszákosokat láthat az ember olykor estefelé, amint beleselkednek kocsmák ajtaján… s ma is ő áll még elém: valahányszor ezeket figyelem. Mintha türtőztetnék magukat előbb, – ám aztán mint a vihar… Még fel is öklelnék talán, ha útjokat állaná valaki.
Így vetette ő is új életébe bele magát. – S állhatatos volt és rendületlen akaratú. A bűnösök makacsságával akart valamit, s az őrültek nyiltságával ment egyenesen a célja felé.
Egy nap felállt, kiment s ruha nélkül jött vissza megint. – Hogy dobjam el ezt a képet s mint fekvő Vénuszt, tükörrel a kezében ábrázoljam őt, – ő ehhez köti magát… S így vette aztán kezdetét valami más… s amit elkerülni talán úgy se lehetett.
De nem is állt ő meg a félúton. Tökéletességet akart. Gorát lovas legénnyel hozatta haza s megparancsolta neki, hogy bizonyos időközökben, – majd ő megmondja neki mikor, – ott vigyázzon, – kinn álljon majd őrt a folyosón…
– Ott a helyed, – nézz ki magadnak egy jó helyet. – S szüntelen vigyázz, – hadarta egész esztelenül. – S ha valaki váratlanul jönni találna, bekopogsz… Vezesd az istállóba, – mondd, hogy megdöglött egy ló… vagy mondj amit akarsz… Eh, bánom is én! – dühöngött mint a tébolyult.
– Viszi már a sátán! – súgta nekem még aznap este Gora. S mint látszott, ennyi könnyelműségtől még ő is megijedt.
S hogy én mért nem vetettem mégis közbe magam, hogy megpróbáltam volna hatni reá, vagy eszére téríteni valahogy… Egy fajta tunyaság vett hatalmába engem is… S elnémultam előbb, – majd elvetvén magamtól az élet gondjait, rábíztam magamat is teljesen.
S hogy így túltette magát a nehezén, – nem is törődött ő már semmivel. Elbágyadt az erőfeszítéstől, – elmerült… Lustán heverészett heteken át. Nem is kelt fel az ágyból olykor csak estefelé.
Kócosan szaladgált még alkonyat után is, egy szál gyertyával a kezében, de még akkor is meg-megállt s a körmét rágcsálva egy-egy ajtónak támasztotta fejét… Vagy elvetett holmija után motozott szanaszét a sötétben. S ha megtalálta, nevetett. Rendesen ott ültem már a közelében valahol, könyvvel a kezemben s vártam őt. Olvastam, vagy nem is olvastam, – megpróbálkoztam a teával is… semmit se csináltam, s így telt-múlt az idő… A képem is árván állt ott, – sarokba tolva, letakarva szegény… – de mit törődtem én már ezzel is? – S különösen mikor felcsendült odabenn ama nevetés! – A hangjának csodálatos élete volt, – amint úgy átáradt felém s keresztültört: annyi homályon át.
S hogy felkapta magára köpenyét, selyemzsinórral kötötte át a derekán, papucsokba bujt, – már készen is volt, ennyi volt az egész. Kimerülve dőlt le megint…
Megesett, hogy csak ilyenkor reggelizett. S nagyon válogatós volt, gondos, finnyás… úgy vigyázott magára, mint a betegek…
Vagy csak üldögélt a helyén… olykor énekelt.
Egy nap felugrik, észbe kap… Hogy ő megmutatja nekem, milyen a parasztok tánca odahaza náluk, ahol gyerekkorában élt.
– Én is parasztgyerek voltam ám! – mondotta pajkosan… S máris kapja magát… oly buzgón hajladozott, diót csörgetett az ujjaival, sokat nevetett, – a kedvemért egy kicsit tán túlsokat is fáradozott… Már ezért se tudtam odafigyelni rá. Gonosz dolgok zakatoltak bennem szüntelen.
Épp aznap reggel adódott is valami kis furcsaság.
Két idegen asszony állt ugyanis kinn a ház előtt szembe’ velünk a széles úton. Cselédfélék, szolga-feleség… ilyes volt mind a kettő, de kedvesek, takarosak… Különösen az egyik alak, – a csintalanabbja volt az, aki meglepett. – Mert élénk volt és csúfondáros, – úgy trécselt egyre, csak úgy csattogott. Még figyeltem is őket a kapu mögül, – vajjon miről folyhat közöttük oly élénken a szó? S hogy kilépek a leshelyemről, – elhallgatnak hirtelen s ama csintalan köténye mellől még kisfiú is szalad oda felém…
– Hova mégy te nagy semmi! – mereszti rám kedvesen a szemeit s megsuhint a vesszővel, ami nála volt.
– Hova mégy, hova mégy? – unszol egyre. S az asszonyok közül senki se szól… várakozón figyelik a gyereket…
– Te nagy semmi! – kiáltotta még utánam is, – mintha kitalálta volna, mire gondolok?
S nékem most valaki még táncol is… a tetszésemet tudakolja, mint egy nagyúrét? –
Bizony hogy nagyuraknak gonosz éjszakái, – gonosz helyek… s mit tudom én már miféle csarnokok, – ilyesmi kavargott folyton a szemem előtt.
– Ki ez a nő? – hördült fel bennem a gyanú, bizonyos furcsa kis, talányos mozdulataira. Ringtak a csípői, – két karja alig észrevehetően, de hivogatott s még a lesütött szemeiben mozdulatlan álló tüzek is ama démonokat idézték vissza elém, amelyek oly gyakran népesítették be gyerekálmaimat.
– Háremhölgy? – kéjnő? – kinek a kezébe kerültem én? – S kicsi hijja, hogy a torkának nem ugrottam, úgy elborított a düh.
S újból elkezdtem hát ugyanazt: nyomába’ jártam, hallgatóztam… – Egy nap délután leült a tükör elé. S ott úgy cibálta gyönyörű haját, mintha ki akarná tépni tövestül.
– Minek ez a cafat, – kiáltotta vadul. De nyomban hátrafordult, észrevett…
– Én ettől úgy sem akartam gyereket, – jelentette ki megint s mintegy magyarázatképen valamire…
El kellett hát végre szánni magam!… mert nem bírtam ezt így tovább.
Odamentem akkor eléje s kérlelni kezdtem őt szelíden. Hogy mondjon el magáról is végre valamit, – könnyítsen a szívemen… Mért oly szomorú? S hogy boldogtalan-e csakugyan? – Mert annak látom őt – bizony ezzel olykor magamat is okolom…
Hagyott beszélni, – kezét is átengedte hidegen, – könnytelen’ figyelt… Szárazon égő szemeivel mintha el akarna magától utasítani minden egyebet, ami további közeledés.
– Ej no, de minek az? – És nem is tartozik az senkire…
– Úgy érzem azonban, hogy el akarja pusztítani magát – igaz ez? – tettem fel végre nyiltan is a kérdést. – Nem felelt.
– Csakhogy engem is magával akar elpusztítani, – faggattam őt tovább… De most már kinevetett. Még a könnye is kicsordult bele, addig kacagott. S bárhogy igyekeztem is megmagyarázni neki, hogy félreértette szavaimat, s hogy nem is panaszkép teszek erről említést… Oda se figyelt. A hajamat huzigálta, mint a gyerekét, – majd két kezébe fogva fejem, úgy bámult rám, hosszasan, mintha belém akarna hatolni szemeivel… – újból akarna meggyőződni felőle, ki vagyok?
– No üljön csak le kis barátom, – szólt mintegy felfrissülve megint – valamit majd elbeszélek, – idefigyel?
S fésüvel a kezében, most már szelíden fésülgetve csillogó haját, valami csekélységet el is mesélt akkor este gyerekkora emlékeiből.
– Műhelytől a lakásig, – mesélte nekem, – sokat futkostam én az udvaron át, – néha mezítláb is persze. Apám kocsigyártó volt a faluban. Annyit szalasztottak azonban ide-oda… egy nap eszembe jutott, hogy behúnyom én a szemem, – megpróbálom azt is, – vajjon odatalálok-e húnyt szemekkel is? – S mivel hogy konok természetű voltam, ugyanaz aki most, inkább ott kapirgáltam hát félórákig is az ajtó körül s egy világért se nyitottam volna ki a szemem. – Egy alkalommal, hogy így állok ott, – kinyújtva kezem a kilincs után… – szinte sírva fakadtam már a dühtől, – egyszercsak megszólal mögöttem az apám. – Mi lesz már ott – hallod-e, – kiáltja mérgesen, – kinyitod-e már azt az ajtót vagy mi lesz? – Hogy nem néztem fel akkor az arcába, mondani se kell. Mint a bolond futottam el előtte, – be a műhely ajtaján s ott azonmód’ a dongafák közt bújtam el.
– De már bizony onnan nem hívott ki engem az apám. Dacos természet volt ő maga is s amit egyszer akart, annak úgy is kellett lennie. Ott is maradtam hát étlen-szomjan aznap – s utána még egy teljes éjszakán. Gondolja csak el Barátom, patkányok között. Rámzárták a műhely ajtaját… s persze hogy reggel is ugyanő – egymaga nyitott be megint, – ilyet aztán el nem engedett ő senkinek… S hogy oly szépen sütött kinn a nap, – egyszóval egy gyerektől mit várhat az ember egyebet? Hogy meghaljon az akaratától, – ahhoz annak úgysincs elég ereje. – Kibújtam hát az állványfák alól, – egyikünk se szólt, – de nem is tettük szóvá többé ezt az esetet…
– Egyszer aztán hogy értem üzent… akkor láttam őt utoljára szegényt… meg is halt aztán rövidesen… már én ezidőtájt a magam lábán is álltam, – előkelőbb is volt a helyzetem, mint az övé… Gondoltam hát: megkérdezem egyszer efelől: – Mért bánt akkor így velem? – De meggondoltam magam akkor is… És hát: ennyi volt.
– És az édesanyja? – kockáztattam meg a kérdést.
– Nem ismertem őt.
– És mit akart Ön ezzel tudomásomra hozni voltakép? – mert nem tudom.
– Többfélét is, úgy lehet. Mindenekelőtt: hogy Ön is tudjon rólam valamit. Mert oly sokáig már ez úgyse tart… – Önnek mennie kell innen hamarosan… legyen hát mibe fogóznia legalább, ha valahol majd, Isten tudja hol, az eszébe jutok… S hogy ez vajmi kevés, azt jól tudom, – fejezte be kedvesen… – no de mit tehetek?
S szeszélyesen összecsókolt ahol ért, – a számra tapadt, – vagyis mindent elkövetett, nehogy újra kezdjem majd a faggatást s kérdezhessek tőle még egyebet.
*
A végleges gyanú, csakis ez mérgezhette meg az életüket ennyire, semmi más, ugyanúgy, mint az enyimet. Nem is volt már nehéz elképzelnem a kapitány helyzetét, mint nincs maradása sehol, – kergeti őt ki a kétség, tivornyába, kéjlányok közé… – Hát nem velem is majdnem megesett ugyanez?…
Néhány nap előtt történt, épp akkoriban, hogy egy társammal, ama Grigalszkyval ott sétáltunk a Thurzó-palota közelébe’ valahol… (azzal szemben van ugyanis a híres ház) – két szép lány is kijött akkor utánunk a kapuból, – holmi kis üzenettel jött az egyikök – a másik már színes cédulácskákat is osztogatott s mézeskalácsból apró szíveket… S hogy belenézek ez utóbbi szemeibe, – hát tüzes volt a szeme, lobogó… Mit töltöm én ezzel az asszonnyal az időm, – nyilalt belém a szabadulás vad öröme, mit töröm én a mások titkain annyit a fejem? – mikor szabad ember vagyok én, – tárva-nyitva áll előttem s mindenütt e széles nagy világ?…
Hogy egymást szeretik ők, kétségem nem is lehetett már efelől. De mintha tüzes ösvényen kergetnék egymást kölcsönösen s mindegyik a másik kínjaiban keresné már az örömét… S hogy csakis dacból vett engem az egyik ide, – s a másik kizárólag dacból hallgatott… – Tehát, hogy én bolond és ostoba kölök csak eszköze lettem itt valaminek, – réges-rég megnyugodtam ebben is… S mégcsak nem is ez volt az igazi baj… De hogy kezdtem alattomos lenni, sunyi, elvetemült… Oly mélyre süllyedtem akkor én! Mint aki kezdi már a hinárban is jól érezni magát…
Annál jobban dühített, hogy a kapitány úr épp akkoriban kezdett irántam így-úgy érdeklődést mutatni megint… – Nagykegyesen lép elém és tiszteleg… – Hogy dolgozom-e mostanában, mondjam meg neki.
– Nem dolgozom én semmit sem édes Uram…
– És mért nem te fiú?
Valamit odamondhattam hirtelenül, ami épp az eszembe jutott. Lehet, hogy megártott ez a pénz is… – mit tudom én? (az örökségről tettem említést…) de még a bordélyra is áttereltem valahogy a szót. S felnéztem aztán s egyenesen a szemibe… mert nem volt kedvem többé lesütnöm a szemem.
– Úgy, úgy. – S az iskolába jársz-e mondd?
– Nem járok én már oda sem Uram.
– No ne mondd! – kapta fel a fejét. – Az Istenit a pofádnak, – súgta oda felém. – Nem sok jóra vezet ez te! – S szemeiben egy rövidet villant a feketeség.
Nem sokkal ezután pedig, hogy benyitok a munkahelyemre valamiért, – a képemet karddal összevagdosva lelem. De már erre bizony kicsit elállt a lélegzetem is. Mégse törtem én már magam emiatt se sokat. – A keservét! – Megijedni pedig nem fogok.
S azzal: sarkon fordulva máris mentem odébb. – Lássuk csak: mit szólnak az esethez odabenn? Vajjon tréfálkozni fog-e megint vagy rejtvényeket ad-e újra fel nekem?
Már ébren is volt éppen, nem aludt, – nagy rendetlenség kellősközepén feküdt a kerevetén s mint látszott, buzgón merül el olvasmányaiba. Könyvek hevertek körüle szanaszét, – gyógyszerek szaga töltötte be a levegőt… Ingválla alatt, közvetlen a hóna közelében pedig sárga selyemmel volt a karja bebugyolálva: s szokása szerint ez is hanyagul, – gondoltam: megütötte magát, – fájhat ott valamije talán…
Ott is álltam már az ágya mellett, mikor észrevett.
– Most pedig menni kell, – elbúcsúzunk, – itt az idő, – nyomban e szóval fogadott. A hangja izgatott volt, – arca kipirult… No de most már én mosolyodtam el úgy, ahogy ő szokott azelőtt.
– Szó sincs erről, – hova gondol Ön? – mondottam neki nagyon szelíden. – Felült a kerevetén.
– Hogy-hogy, Ön nem megy el?
– Csillapodjék, Asszonyom. Eszembe’ sincs. Én innen nem megyek el! – S azzal széket vettem – leültem az otomán elé… – Nem vitázott, visszafeküdt… Kimerülve hunyta le utóbb a szemét…
– Én azt se bánom, – jegyezte meg aztán élesen.
– Befejezzük előbb amit Önök kezdtek el, – felelhettem volna még neki, – de nem volt kedvem szólni többé, meg is untam már a szavakat. Mert úgy éreztem: mitse segít, – hogy más kell ide már, nem elég az emberi szó…
Felállottam, fel-le jártam… s még ez se tudott megnyugtatni, – dúltam-fúltam, mint a bolond. – Kezembe vettem egy-egy könyvet is, – de visszatettem újra csendesen. Mert szerelemről érzelegtek, áradoztak azok is… – Egy kis kép volt ott a falon, azt kezdtem hát nézegetni megint… s ettől meg is könnyebbültem aztán csakugyan. – Már ilyen a festészet nagy hatalma felettem s az is lesz már, amíg itt vagyok. E kis furcsa képet ott például mindmáig se tudtam elfelejteni.
Hókunyhókat ábrázolt ez a kép, – bennök gyertyafény, s előttük az országúton valami császár kíséretével, vastag lovakon… ósdi művecske volt, de nagyon kellemes. – Ez hát a régi mesterek nagy erénye, – tanítgattam újra magamat… – hogy parányi kis ötleteket így tudtak ezek melengetni a szívükön! – Mi van ezen olyas, ami nagyszerű? Fényhatások, egy kevés, – s a lovak sonkáinak egy-egy jól ívelő, könnyű vonala… S mi mindent nem csináltak ők ennyiből is!… Elfordultam onnan… sóhajtottam egy nagyot…
S a művészetről, régi mesterekről, de szívesen elbeszélgettem volna valakivel…
Gondoltam is, hogy hozzáfordulok… – úgy teli volt a szívem… – Minek ez az örök keserűség. S hogy odanézek az ágya felé…
– A karjának mi baja van? – bámultam oda rá. S megdermedt minden idegem. Egy vér volt ugyanis ama sárga kötés… S amellett fel se nézett, tovább olvasott…
– Mi ez ott a karján édes Asszonyom? – szólítottam újra őt.
– Ütés, – felelte végre közönyösen.
Ilyenkor úgy látszik, mikor így támad rám valami hirtelen… olyan ez rajtam ilyenkor, mint az önkívület. Hogy mit dadogtam, – mit beszéltem akkor össze-vissza, nem tudom. Forró hullámok borították el az agyam, egyik a másik után… s ölni tudtam volna bizonyára, – Isten tudja, mit akartam, mire vetemedtem, – még a könnyek is elöntötték égő szemeimet.
Arra kértem őt: eresszen el. Mert nem érzem itt jól magam, – hadd járok egyet kinn a levegőn…
Csakhogy most már ő nem engedett. Mellém simult és forrón átölelt, – mert így ment ez a játék, – egyre vadabb lett a játék, – egyre gonoszabb…
– Nem, nem, most éppen nem, – mondotta nagyon dallamosan, mintha éppen énekgyakorlatot tartana. S hogy oly megtört voltam és zilált… – szinte, mint a beteg állat oly levert, – ilyesmi nála mitse számított. Még örömét is lelte benne, – mit tudom én? Az ágya mellett kellett ülnöm egész délután.
No de mihelyt csak elszabadultam aztán úgy estefelé… rohantam is a mesteremhez egyenest. Bekopogtam fenn a műhely ablakán, kihívtam onnan őt, – akkor állt fel épp a vacsorától úgyis… S kinn aztán a sötét udvaron, egy kocsi rúdjának dőlve mint a zuhatag – nem volt bennem megállása többé semminek. Mit is titkolóztam volna tovább? A címemet ő úgyis tudta rég, – s a mende-monda éppen őt kerülte volna el?
– Jó vége pedig ennek úgyse lesz édes Uram, – fejeztem be végre nagy nehezen a hadarást. Majd arra kértem őt, adna tanácsot, mi most a tennivaló, – s hogy mit csinálna most a helyzetemben ő maga?
A mester előbb nagyot nevetett.
– Ma már haza se mégy! – ezzel kezdte, ezek voltak első szavai. Majd rábeszélt, hogy hagyjam csak ottveszni még a holmimat is, s hogy másnap kora reggel az első postakocsin induljak el gyorsan Bécs felé.
– Elviszed ajánlólevelemet is, – van ott jóbarátom elég… S ha megunod a dicsőséget, – jössz haza… Mi dolgod ott? Nincs igazam? Felszeded a sátorfádat s félév múlva, mintha mi se történt volna, – visszajössz.
Mindez bizony elég furcsa volt. – Csodálkozva néztem őt.
– Nos, hogy tetszik ez Önnek atyafi?
– Nagyon is hogy tetszik Mester, igazán… feleltem én. – S nem gondoltam többé semmire. Üres volt a szívem is és oly hideg… már-már el is vesztem én az ürbe’ valahol.
– Félév múlva megint itt vagyok? – Ez nagyszerű! Csak aztán hogy képzelik ezt az ilyen emberek? – Hogy így egy-kettőre fogom magam s elfelejtem őt?
De még ama fura szólásmód is: atyafi… Rosszkor mondta, – rosszul tette… Meg is bántam ám, hogy ott vagyok.
– Sose búsulj, – biztosított. – Majd elmúlik ez is a többivel édes Öcsém!
– Oda se neki! – mondta megint. S amellett rágott, egyre rágott, nem volt vége, – meg nem állt.
Kenyérhajat rágcsált akkor is, mint rendesen.
Istennek ama fura teremtményei közé tartozott ugyanis, akik – ebéd lett légyen az, vagy vacsora, még kenyeret is esznek utána s nem is keveset. Csakhogy ennek akkor este bárhogy fohászkodtam is – nem akart az evésnek vége szakadni sehogy. Pedig majd megőrjített már a zaja… S annál sivárabbnak tűnt az életem.
No de hagytam is őt aztán, hadd egyék. – S mondjon is már, beszéljen csak, ami jól esik. Felmásztam a kocsi bakjára, mint a gyerek s onnan, a magasból lestem őt… Hogy mi telik ezektől bölcseség, – sok mindenféle szó? – Meg is eresztett volt éppen egy kis oktatást.
– No látod, ugye, – magyarázta nekem. – Ezért kell hogy megkapaszkodjunk valamiben. Szerelem és szerelem, – hisz ezt kürtölik mindenütt. Hát jól van az is, – legyen szerelem. No de se korlát, se fék, se zabola? Egy nap azon veszed ám észre magad, hogy itt se vagy – nagyot ugrottál a semmibe.
A semmiségről, hideg ürről gondolkodtam éppen magam is.
– Kinek mi a vére Mester. – Miért ne ugranék?
– No persze, persze, – nevetett. Csak épp, hogy hogy ugrasz vissza megint?
– Vagyis holnap reggel mégy el a fenébe fiam, – fordított hirtelen a szón. – No ébredj már fel, hallod-e? S jól megrázott a maga módja szerint, hogy el ne feledhessem addig is a leckét, – megjegyezzem jól a tanítást.
– Hát a boldogság édes Uram, – próbálkoztam ezzel is, hogy ingereljem őt. – Mert nem akartam megmozdulni még a helyemen.
– No látod a boldogság, – magyarázta gúnyosan. Az már teszi, látod, az már valami. – S maga se vette már észre talán: kezdett egész másra tanítani, mint az imént. – Életében ő csak egyszer volt ugyan boldog, az igaz… S itt elmondott a múltjából egy esetet… Milánóban történt ez még, vándorútján, annak idején… s hogy szerepelt ugyan a dologban valami lány is…
– Nem mondom én, – ott ült mellettem az a lány… No de mit számít olyankor az, ami van?… részeg voltam én barátom cudarul. S most megmondod-e nekem, minek örültem én annyira? Nem először voltam részeg, – szeretőm is volt elég… nyavalyogtam is velük épp eleget… S mégis úgye látod, – egy pár rongy kis órát kihalásztam én magamnak e kutyavilágban olyat, hogy azt hittem akkor, minden az enyém, ami kell… amit csak a szívem, szemem valaha is megkívánt… megöleltem volna még a csillagos egeket is!
S hogy viszont a részegséggel sincs az mindig úgy! S hogy mit gondolok én? – szidott ki mérgesen. A boldogságra számítani merjen valaki?
– Bujálkodom ezzel-azzal… s majd az boldogít, mert úgy dukál? – ami fodra csak e világnak, habja csupán, – olyan, mint a legfinomabb fonadék… hogy az így egy füttyentésre mind a miénk? No nem édes Öcsém, – nem így megy itt a tánc. S még jobb az úgy, ha nem csinálunk erről semmi számadást…
S mialatt így egyre vitázott… s olyasmi felől, ami nincs… ennen múltjával hadakozott, magáramaradva, dühösen, – én már el is szántam magam ezalatt. Leszállottam volt a kocsiról.
– Még én egy napra visszamegyek, – jelentettem ki előtte komoran. S lehajtott fejjel álltam ott. – Még elintézem egy-két dolgom is… – Egy nap csak nem a világ, – hogy félni kelljen attól édes Uram!
– De bizony hogy visszamegyek és ne tegye rám a kezét, – kiáltottam rá garázda dühvel s miután még jobban megszorította volt a karomat, – egyetlen rántással téptem ki magam a kezéből s tobzódva, csattogva vágtattam az éji tereken át… A legrövidebb utat választottam akkor este hazafelé.
*
– Mikor mehetek el? Vagy azt se mondja meg?…
– Ha nem tudom. – Még egyelőre itt marad.
S így ment ez olykor egész délután. – Odáig vitte már, hogy meg is fenyegettem őt.
– Elmondok mindent az urának. S Ön az éppen, aki erre kényszerít.
– Hogy mire kényszerítem Önt, azt nem tudom. De hogy ő még ebben Önre szorulna? – nem hiszem.
– Hát tudja már? – rémültem el.
– De mért kell Önnek engedelmeket kivárni, – mondja csak! – Menjen hát az Isten hírével, aki menni akar…
S még nekem kellett ilyenkor könyörögni neki… s azon igyekeznem napokon át, hogy jóvátegyem azt, amit jóvátenni nem is akartam én voltakép.
Már bizony a halálát is óhajtottam nem egy éjszakán. – De volt az úgy is… eltűnődtem olykor azon is, hogy megmérgezem őt.
Bezárkóztam időnként lenn a szobámban s fejfájósan heverésztem át a napot. (Tőle vettem ezt a szokást is, mint annyi mást.) Így egy koratavaszi napon, mindjárt délután: ruhástól dobtam az ágyra magam, – s visszavonulva minden elől, ami külvilág, – boldog voltam ilyenkor, ha minél többet alhatok. – S csakugyan – oly mély álom vett rajtam azonnal erőt… már réges-rég bealkonyult, borul, homályos este volt, hogy felriasztott valami nesz. S hogy felülök az ágyamon és elbámészkodom… már kívülről is az esti sötét… az ég egy hűs darabja néz be szobámba csillagaival… Mi van itt, – ámultam el. Az ajtó is így tárva-nyitva van? Vagy ő járt itt talán… – s egy szót se szólt, – kileste még az álmomat is?
– Nem én akarom Uram, – mások akarják velem a bűnt, – sóhajtottam utóbb magam elé… (Hosszú alvásoknak ez az átka: mindig rámszakad az egész életem.) – S mialatt így eltűnődöm erről-arról, elmerülve figyelek… No de meg kell vallanom most már egyebet is: én vártam is akkor valamire megint…
Sosem beszéltem erről szívesen. – Gyerekkoromból maradt rajtam ugyanis a furcsa szokás: válságos időkben én bizonyos fényjeleket szoktam kilesni sötét falakon, s azokat megjelenésük formája szerint, hol megváltatásom előjeleként, hol baljós fenyegetésként fogadom… kijelentem azt is itt, hogy e tünemények hívásomra mindig megjelentek pontosan s a jövendölésük is beteljesült, – de nem kívánok erről többet mondani.
Ily intelem, vagy jeladás akkor este nem mutatkozott a falakon. – Semmi se mozdult, – állandó volt azokon a feketeség. No de bennem, – a lelkem egy titkos rejtekén mégiscsak volt egy mozdulás… felvillant abban valami fény.
– Ki tudja kire gondol vissza, kit szeret? – tünődtem el előbb… No de baj is az? – kaptam aztán észbe hirtelen.
– Itt maradok, amíg élek! – lelkendeztem boldogan. – S ha ezer évig élek, akkor is! – Ha pedig ennek több akadálya sosem adódik, mint ami van… Mit kívánok akkor egyebet? – Vagy azt is elrontom én mindig, amit Isten ad?
A változékony ifjúság oly furcsa pillanatai voltak ezek, – gyengédséggel nézem őket még ma is. Mint aki hirtelen vet pillantást a tükre felé – s ez egyszer csodálkozni kezd el önmagán… – Sokkal józanabbul kezdtem megítélni helyzetem – s latba vetve szenvedélyt és rám váró magányt, – mintegy így akartam kifürkészni sorsomat, – legfőként pedig ama végső kényszerűséget is, hogy ki vagyok én?
– Mit nekem a szégyen ezentúl vagy a gúny! Valamit csak elviselhetek én is az életemért! S egy-két ferde pillantásért csak el nem adom!
– Gondolj csak a régi képre kicsit, – szólongattam egyre magamat. – Hókunyhók és könnyű fények, – csupa kedvesség az, ami szerény! Aki ezt csinálta, – jószívű volt maga iránt, – megérzik a munkáján is, s mégcsak nem is ez! – Hogy elnéző volt, engedékeny, porig hajolt le az örömért! – S én viszont még zúgolódom? – ki vár engem, ha most elmegyek? S ha körüljárom is a földtekét, találok-e magamnak e világon mint ő mégegyszer olyat?
Mindezt 1744 április havának egy borus éjszakáján gondoltam el így, – vagyis két teljes évvel azután, hogy ide vetett a sors… Húsvét ideje volt s épp feltámadás előtti nap.
Oly jól kezdtem magam érezni mindezután, hogy megelégelvén a hosszú heverést, nyakamba kaptam valami köpenyem – fogtam magam, kiültem az ajtóm elibe. – Mért ne tenném? S mért ne élvezném a csendes éjszakát?
Már csak azt sajnáltam, hogy oly áthatolhatatlan volt a sötét… Időközben ugyanis el-elborult az ég… De szerettem volna rajzolni pedig… s ha bármi badarságot is… mert szédült vágy fogott el annyi tétlenség után.
Sokáig volt csillagtalan, – mozdulatlan volt az éjszaka.
Meggyónt tegnap kora reggel, meg is áldozott… s mint a férjének ma mondotta volt: áhítatában valósággal újjászületett az idén. Jól érzi ma magát, – nyugalom ömlik el ereiben. – S ahogy akkor ránézett a kapitány… Valamelyest mintha fel is engedett volna közönye.
Ez ma történt, ma délelőtt.
Ebéd után sokat olvasott. S hogy elmegyek a karosszéke mellett, át a szobán… kalap van a kezembe’, sétabotom… – mosolyogva intett oda felém s oly pajkosan, oly buzdítón. Egy szót se szólt ugyan, de mintha küldene… Hogy menjek bátran, – miért ne tenném? S csupa lélek volt a lénye, csupa lobogás.
Épp evvel tartott fogva megint. Nevetve dobtam el a kalapom. S le is telepedtem hát a karosszéke közelébe’ valahol.
Tovább olvas újra, nem beszél…
– Még szép is volna talán… – szólal meg utóbb, mintegy megittasulva álmaitól. S mámorosan emeli rám a szemét…
– Hogy el tudom-e képzelni egy állat félelmét, ha kergetik?
– No igen, igen, – magyarázta szenvedélyesen. – Tajtékkal teli menekül… – képes Ön elképzelni ezt a lobogást? S nem csupán a félelmét, – a boldogságot is?
– Hát így van ez! – mondottam én. S már vettem is a kalapom. – Mily bűnös Ön, – mily társtalanok az Ön álmai… – –
S hogy vele kódorogtam, – Grigalszky tett róla megjegyzéseket…
Kinn sétáltunk akkor, nagyon messzi kinn a nedves réteken – míg be nem alkonyult. A bordélyt jártuk aztán újra körül. – Nem láttunk azonban akkor se semmi különöset. Félálmukban libák gágogtak az udvaron… – Majd késő éjszaka két szótlan társaság, vad alakok csörtettek át a folyosón s oly sötéten és féktelenül, majd elsodorták a kiskaput.
– Bojárok is járnak ide, látod… gazdag emberek… – suttogta Grigalszky felém. – Majd ráterelte hirtelen a szót.
– Nem az a falat ám, akivel magunkfajta jóllakik, – magyarázta nekem hosszasan. – S hogy vékony is… meg túl finom, – meg nincs is elég hús a derekán. – Ő megfigyelte sokszor azelőtt… míg lovagolni látta kinn a mezőn… S hogy az ínyenc az a fajta… az bolondul az ilyenért… meg holmi nagyurak…
– Ha pedig még több is érdekel… – Épp mostanában hallottam is róla valamit… – E szóval búcsúzott s oly csúfondáros gúnnyal hajtva meg magát…
No de bárhogy dobogott is a szívem… s már e kitételnél is, hogy „nagyurak”… egy szót se szóltam, meg se moccantam a helyemen. Mert áthatolhatatlan akartam lenni neki… – S hogy helyes volt-e vajjon – jól tettem-e csakugyan? Nem kellett volna mégis inkább szaván fognom őt?
– No nem és nem… mert ebből elég! – így tanítgattam magam akkor éjjel… – E furcsa jószándékú éjszakán feltámadás előtt. S csendet parancsolván mindannak, ami bennem lázadoz, letiltottam minden kérdést s régi képzelgésemet is.
– Ha tündököl… – minek azt tudni felőle, hogy a fénye honnan ered? – S hogy mily tűzön kell annak átalmenni, ami boldogít? S nem festő vagyok-e? Ki törvényemül veszem azt, ami van… S épp a látszatot, az örök változást…
S míg mindez így keresztül-kasul járt a lelkemen s a szemem előtt az életem is szintén felvonult, – a hold megint kibújt felhőiből… s egy kocsisunk énekét is hallani véltem, a messziségbe’ kinn, – valahol kinn a hegyen… S minél inkább előhaladt, annál mozgalmasabb lett az éjszaka.
Majd házunk előtt nemsokára megszólalt az őr:
| „Ti Urak az éjszaka fordúl, |
| Már sötétebb szakába lép. |
| S egy óra múlva itt az éjközép. |
| Holnap az Úr feltámad a porbúl |
| Értsetek hát szót, elég a borbúl, |
| Még keskenyebb, mint tegnap este volt.” |
|
Kinn ekép énekelt az őr. – S utána kétszer adott kürtjelet. – S valahogy így: hallgatózva, vagy el-eltűnődve megint… s mégis furcsa szívdobogással telt el ott utolsó éjszakám.
*
S ami még e történetből hátra van…
Másnap együtt heverésztünk odafenn, – már régen elkongatták kinn a delet is – s mi lustán álmodoztuk el az időt… – ő nyakam köré fonta hűvös karjait… – Jól el is volt különben függönyözve szobánk s egy szál gyertya égett csak egy alacsony kis asztalon épp a tükör előtt…
Mint mondotta, ma éjjel ő sem aludt, panaszkodott is, hogy kimerült. Inget váltott kétszer is, hogy felfrissítse vele tagjait – mert úgy érezte: láza van. A nagy derűnek tegnap óta persze vége volt… egy kicsit talán túl sokat is nevetett… S a csókja is oly nyugtalan volt, szeszélyesebb volt, mint bármikor.
Nem is volt egyébként különös oka rá, hogy aznap éppen izgatott legyen. – Mint máskor is, az öregasszony kinn vigyázott, ott állt őrt a folyosón, – a kapitányt pedig én magam is láttam ma hajnal előtt, amint két lovásszal s néhány vezetéklóval eresztették ki a kapun a lámpavivők… hogy vidékre kell kiszállnia, maga vezet oda csapatot… hogy határvillongások ügyében fog vizsgálatot tartani kinn… így beszélték maguk közt az emberek… S hogy kihallgatná őket valaki, ki gondolt a derengésben arra, – eszükbe se juthatott.
Még nevettük is őket utóbb… Mint baktatnak odakinn a poros országutakon, mint a juhok…
S már nógattam is magam éppen, hogy itt az idő… fel kellett volna kelni már… S nagyot nyújtózkodva megmutattam neki karizmaimat is, – fennen dicsekedve velük, hogy egy ütéssel íme, lássa, leütöm én azt, ami elémbe kerül… amit aztán ő sem hagyott persze annyiban s nagy buzgalommal hozott össze vékony karján egy kis semmiséget, tapogatta, nyújtogatta nekem és csiklándósan kacagott… Mikor zajtalan kinyílt egy oldalajtó, mely a belső szobák felé vezetett… s azon teljes díszben lépett be közénk, majd meg is állt a küszöbön a kapitány.
Olyannyira gondtalanok voltunk ugyanis, oly hanyagok… hogy ezt az ajtót be se reteszeltük, hagytuk úgy.
A kapitány pedig sápadt volt ugyan, de nyugodt… s hogy hozzászokott a sötéthez a szeme – egyenesen odajött az ágy elé.
– Van-e nálad itt most valaki? – kérdezte csendesen. (Mert felhúztam ám ezalatt a fejem búbjáig a takarót. – S hogy mi vett erre rá: a rémület, vagy szörnyű szégyenem?)… akit pedig jobban szerettem, mint az életemet, hasonlókép igen enyhén válaszolt, felette könnyedén.
– Jókor jött, – felelte dallamosan. – Most nem is vagyok éppen egyedül. – Majd senki se szólt. – S én ma sem tudom elképzelni, mit csináltak ezalatt? Vajjon képes volt-e felnézni még akkor is az ura szemeibe? Vagy pillantásaik eközbe’ hátam megett meg is állapodtak volna?
Végül aztán nagy-nehezen meg is szólított a kapitány.
– No menj csak, – mondá, – kelj fel már az ágyból hallod-e? – És várt. Majd újra szólt. S még mindig igen barátságosan:
– No mi lesz már te fiú, – ne töltsd így az időt, – nem érek én erre rá!…
Egy vad rántással téptem le a takarót. S felugrottam – ott állottam. Ahogy világraszült engem az édesanyám… –
– Most pedig szedd a ruhád… És lesütvén előttem a szemét, félrefordult… odament és kinyitott egy ablakot.
– Igen, igen, öltözzék fel édesem! – hangzott most felém e furcsa dallam is… S az ablakon át ugyanakkor beözönlött a koratavaszi nap.
– De nem úgy édes Uram! – kiáltottam ekkor én.
– No mit nem úgy?
– Nem úgy édes Uram, – ismételtem szinte könyörögve neki. S meglepetve figyeltem a hangomat. – Nékünk előbb beszélni valónk van egymással édes Uram…
– Egymással gondolod? – nevetett fel könnyedén. – És így akarsz te beszélni velem?
– No menj az iskolába, szedd a lábad – ott a helyed… S már e parancsa bezzeg szigorú volt. – S mint a lassú tűz, – úgy sétált rajtam végig, a szeme úgy korbácsolt, úgy kergetett…
– Vagy nem szégyelled így magad? – hallatszott még e pokoli hang. – S egy perc se telt aztán bele már, hogy indultam is kifelé.
S még ez egyszer, elmenőben, kerestem is őt – de nem láthattam többé szemeit. Már akkor elfordult a fal felé. S már úgy feküdt ott engedékenyen… mint aki már-már szendereg is… vagy mélyálmának adja éppen át magát.
S mikor aztán észbekapva s mint a tébolyult rohantam vissza megint, – még mindig úgy feküdt. De kívüle már a szobában akkor senki se volt.
Először és utoljára szólítottam őt a nevén. S hogy erre se felelt, – odamentem hát az ágyhoz is… S még fel is emeltem a fejét szelíden.
S ahogy várta is már a csapást, – úgy végeztek is vele, – épp oly egyszerűen. Egy rongy kis penecilus volt odavetve paplanán… nem is volt az se tőr, se kés… azzal játszott mindig – ott is hevert az rendesen az asztalon… – S mit folytassam még tovább? Megölték ezzel. Meg se mozdult. Már nem élt.
*
S én még most is élek, – mit tegyek? Az ember él tovább.
Ügye tárgyalásán a kapitány hetet-havat összehordott, hazudott. Egyik szavával a másikat verte folytonosan. Már egy bíró se bírt vele. Így egyszer azt vallotta dölyfösen, – hogy mit neki ez a ronda kölök, – engem értett persze ezalatt, – hogy feltett szándéka volt ez neki rég s ma is elkövetné ugyanazt és ugyanúgy.
Egy másik alkalommal viszont sírva fakadt. Hogy egy ilyen asszony, aki magtalan… ily szívtelenül használhasson fel egy gyereket… egy nagyrahivatott és tisztalelkű jó fiút… S ezen aztán fellengősen, jó sokáig zokogott. S végül több napi faggatás után már odáig ragadtatta el magát, hogy tajtékozva kapta fel a bírák asztaláról magát a szent szakramentumot is s azt az egyik főbírónak pontosan az arcába vágta bele – oly féktelen lett az indulata.
S nyilván ezért is, de legfőként: mert ünnepnapon ölt… s nemkülönben: mert a csizmája sarkával még egy öregasszonyt is halálra taposott… (Ez Gora volt, a szegény. Mint megtudtam utóbb: őt ott taposta el, ahol őrt állt, kinn a folyosón… vagyishát úgy tett ebben is, ahogy jóelőre megígérte nekünk…) – Egyszóval mindezekért: elrendelték előbb kínzatásait… s mikor már túlment ezeken: pallós általi halált szabtak ki reá. Minthogy pedig Lőcse volt a szülővárosa, – még attól se kímélte meg ez az élet, – elvitték oda talyigán – s ott is szabatták le aztán hóhérral a fejét szülővárosában a nyilt piacon. A pallóst úgy tíz év múlva talán, hogy odavetett a sors… volt alkalmam rá, megnézhettem egyszer magam is. Virágdíszes pengéjében ez a vers volt belevésve nagy betűkkel, németül:
| „Wenn ich dieses Schwert tue aufheben |
| So wünsch ich dir du armer Sündiger |
|
A tárgyalások alatt és után sok mindent összehordtak róla persze, – fecsegők. De hallottam ott érdekeset is. Így azt is állította róla valaki, hogy ezt az asszonyt bizony öt éven át tartotta szinte lakat alatt a kapitány… S hogy egy előbbi házában, a messzi hegyvidéken, kőkerítést kellett huzatnia kertje köré… – Mivelhogy oka volt féltenie őt, – ezt a bűnös kincsét, amely mindenekre hatni tudott… – Mások viszont arról tettek vallomást, hogy gyanús volt a személy, s hogy ezért se fogadta őt be semmiféle társaság… De mit folytassam ezt is – sok a szó. S amíg ember él e földön: sok marad.
S hogy még magamról is tegyek említést: sokat faggatott engem is persze nem egy bíró… s még jóval a kivégzés után is hosszú hónapokig. Olyannyira hatott rájuk még akkor is az eset. Ám folytonos zokogásomon kívül alig vettek ők ki belőlem akkor egyebet… sem ők, de később se soha senki fia. Mivelhogy ez az első és teljes vallomásom ezen ügyben. –
Írtam Páris városában, 1769 május másodikán. S ezzel végzem is. Az életem e bús regényét le is zárom itt.
Beszédes vendég
Hadd mondom el, hogy mi történt velem mostanában.
Tegnapelőtt nyertem ezer forintot a nyeremény-kölcsönön. Gondoltam: veszek magamnak egy rend ruhát. Nyár is van, én meg mindig olyan elhanyagolt vagyok, gondoltam, ez egyszer ne legyek olyan. Majd megfésülködöm, felveszem az új ruhát és kiállok vele a napra. Majd illegetem magam, fordulok jobbra, fordulok balra, mi egyebet tehetek?
Kocsmába menni nem szeretek. Ismerem ezeket. Dolgozik egész nap, szekírozzák, szekíroz, akkor este bemegy a kocsmába és alig iszik egy kicsit, és máris ő a hős. Jár a pofája, majd szétreped. Hazudik mindenfélét, mit csináljak vele, jól esik neki. Ezt is megpróbáltam, én is hazudtam mindenfélét, voltam hős, voltam nagyszájú, de senki se figyelt rám. Ezt észrevettem. Ez mind saját magának hős. Így voltam én is. Handabandáztam és a másik oda se figyelt. Másnap savanyún megy a munkába és ha megkérdezed tőle, hogy én mi mindent beszéltem neki, eltünődik. – A fene se tudja, mindenfélét, – feleli rá.
Márpedig erre én sehogy se mondhatom azt, hogy én is éltem, jöhet a nirvána. Vagyishát a dolgok széleit kell nézni, nem a közepét. Én is csináltam ezt egy ideig, aztán abbahagytam. – Hogy mért nem nősülök meg, mikor már harminchat éves vagyok, – szokták kérdezni tőlem. Isten tudja. Talán, mert sehogy se boldogulok a lányokkal, nekem ugyanis van egy módszerem. Elkezdek a mesterségemről mesélni nekik, hogy mennyire szeretem a rezet, s hogy az milyen jó anyag, azt hogy eszi a szerszám, hogy azzal azt csinálok, amit akarok, hogy az sose köp vissza – s a lány, látom, unatkozik, nem figyel oda. No, ez se kell énnekem. Nem figyel oda, pedig épp azt kezdtem volna magyarázni neki, hogy szeretem ugyan a mesterségemet, csakhogy ez nem elég. Kellene még valami. Csak a fene tudja mi, talán éppen ő. S éppen ez az, amit ez a szamár lány nem hallgat meg. Akkor viszont nem is kell nekem.
Hát persze, kellene még valami, csak éppen mi légyen az? Az R. M. művekhez elkerült valami nyavalyás droguista-segéd, jól ismertem, még annak idején segítőnek ment valami bádogoshoz, mert, azt mondja, árt neki a droguista szakma. Mi az a segítő? Egy semmi. Ott áll, ácsorog a szakmunkás mellett és tologatja, hordja ezt, vagy azt, olyan teszem ide, teszem oda. S így került az R. M.-be aztán. És most mi történt? Hoztak külföldről egy nagy gépet, de nem tudták összeállítani. Tanakodtak, hogy bizony drága ez a gép, hozatnak ők hozzá külföldről szakértőt, de a gyár írt, hogy majd két hónap múlva, most nem ér rá. Erre a droguista kikérte a rajzokat, éjjel a mellére tette és gondolkodott. Akkor bejött a gyárba és mondja, hogy ő össze tudja állítani a gépet és meg is csinálta.
S azóta ott ül a gép mellett, senki se ért hozzá, csak ő. Egyszóval kotlik rajta, nem enged az senkit a gép közelébe és amellett az úristennek nem betegszik meg, pedig azelőtt csupa nyavalya volt. Vagyis hát csupa boldogság az élete, ő most a fő matador.
– No – gondolom magamban, – ennek semmi egyébre nincs szüksége. Ez meg van elégedve, ki van békülve a mindenséggel, jöhet a nirvána.
Hogy én honnan tudok a nirvánáról, az megint más kérdés, erről most nem beszélek. Ott kezdtem el, hogy vettem egy ruhát. Csak mit csináljak én egy ruhával, mit csináljak azzal, hogy szép fiú vagyok? Egész héten teli vagyok rézporral, erről ugyan nem mondhatom azt, hogy rossz, csak mi az a jobb, amit vasárnapra várhat az ember?
Hatszázhetvenkét forint volt és kétszáz a nadrágja. A jánkli nagyon csinos, afféle zippzáras. Megyek be vele Weihingerhez, a szabómesterhez, mellettem lakik. – Hát ez mire való? – kérdezi tőlem.
– Nem látja? Arra, hogy felvegyem, nem arra való? – felelem én.
– De akkor is mire való? – ragaszkodik a saját elméletéhez.
– Hát nem látja rajtam? Ruha, vadonatúj. Hát felvettem.
– Milyen kár, – feleli ő és dolgozik tovább.
Neki ugyanis csak az számít ruhának, aminek rendes zakó kabátja, mellénye és nadrágja van. Hogy ma már mellényt is alig csináltatnak, neki már az is csupa fájdalom. A zippzárat pedig megveti, utálja, meg van tőle sértve, – de hát mit csinálhatok vele?
Másnap vasárnap volt és reggeli hét óra. Gondoltam: mi juthat nekem eszembe egyéb? A körmömet jól kipucolom, felveszem új ruhámat és kimegyek vele a napra, vagyis sétálok egész egyszerűen. Hadd lássanak. Ez azután így is lett.
Csak nem jó ám az ilyen séta, aminthogy a semmittevés sose tesz jót az embernek, rég tudom. Mert mindenféle gondolatok lepik el. Így én a korai napsütésben azon kezdtem törni a fejem, hogy milyen furcsa is ez az én életem. No nem igaz? Nekem nincs semminemű élettörténetem. Ha kifacsarnak se tudok egyebet mondani, minthogy megszülettem és vagyok. Hogy közben nyomorogtam itt-ott, hát istenem, megesik az emberrel, de élettörténet ez?
Blau szabót megpofozta a felesége. Ez már valami. Hát még, ha a többit hozzávesszük. Blau szabónak ugyanis volt egy kifutólánykája és annak volt egy nővére. A többit már tudhatják.
Schwach János leesett az állványról, összetörte magát, de akkor jött egy tündér, megszerette, és ma boldogan élnek. A fekete Schwach elvtárs nagy szivarokat szív, és fölfelé fújja a füstöt. Fölfelé szivarozik a lelkem, mert ő most anyagbeszerző, a tündér megcsinálta neki, ha-ha, csúnya tündér az igaz, de mi már ismerjük az ilyet.
Az öccse, Schwach Hubert meg Amerikába ment jó tíz év előtt, ez is valami, de mi van énvelem? Semmi a világon. Dolgozom, a körmöm teli van rézporral, a ruhám is, a fülem is, meg a szempillám is, a hengerek feketék a vidia-fúrótól, az én arcom is fekete. Kicsit megmosdok, kicsit megkefélem magam és kész. Mehetek, ahova akarok. De hova akarjak? Nincs énnekem élettörténetem, az az én bajom. Így pedig még meghalni sem érdemes.
Közönyös vagyok, az a bajom. Meghalt a mámi, hát meghalt. Hogy bánkódjunk, azon már régen túl vagyunk, – a dolgok széleit kell nézni: van, ami van. Ő meghalt, én meg itt vagyok, ez csak nem élettörténet? Vagyis állapítsuk meg: én tehát nem vagyok olyan szerencsés, mint az a bizonyos droguista-segéd, mert mondhatok-e én erre olyat, hogy rendben van, éltem, jöhet a nirvána?
Egy üzlet előtt ácsorogtam a körúton. Az volt rá kiírva: borbély, kozmetika, épp akkor nyitották ki. Egy kisasszony is jött lihegve-sietve a boltba, a szoknyája nagyot libbent. Gondoltam: bemegyek én ezután a kisasszony után, hadd történjen velem is valami, hátha itt elér a szerencse. Az üzletben nyomban elém ugrott egy fiatalember, – parancsol? – kérdezte nyájasan.
– No – gondoltam, – ez is újság. Most ez már természetes dolog, hogy én is bejövök ide. Azelőtt elájultak volna a rémülettől. Ilyen elegáns üzlet, és egy ilyen pasas bejön ide, a körme zöldes-fekete a portól, meg a savtól… Még a fejük is leesett volna rémületükben. De most? – ami igaz, az igaz, mondjanak, amit akarnak, nem szép ez tőlük?
– No, – mondok, – szaktárs, figyeljen ide. Most van pénzem, csináljon hát velem, amit akar. Ilyen fényes üzletben úgyse voltam eddig. – És nevetek.
Erre ő is. De rám is villan a szeme, vagyis szinte már össze is ölelkeztünk. Persze, ő is melós, meg én is az vagyok.
– De mért szaktárs? – kérdezi halkan.
– Mert nekem is van ollóm, meg késem, csak azt maga nem tudja felemelni. – Erre újra nevetünk.
Mondom neki: új ruhám van, látja-e? hát vakarjon most ide-oda, aztán a fejemet is dédelgesse, meg cirógassa, akarom látni, milyen az? Van pénzem, megtapasztalom hát ezt is.
De alig hogy ezt mondom, odalibben a kisasszony.
– Menikűr? – kérdezi nyájasan.
– Hát az mi a csoda? – kérdezem az első pillanatban. – Ja, igaz, igaz a körmeim, – kapok észbe. – Ezekkel ugyan csinálhat, amit akar. – És mutatom neki a körmeimet. – Én ugyanis rézműves vagyok, – magyarázom neki. – És szeretem a mesterségemet, mit szól ehhez?
A kisasszony ámolyog. Pedig szép kisasszony volt, szó sincs róla.
– Szeretem a mesterségemet, mert a réz remek anyag – és itt magyarázom neki a dolgot, hogy milyen puha, milyen engedelmes, hogy soha se köp vissza, hogy aki vassal dolgozik, annak mennyi baja van, az mennyit káromkodik, én meg sohase káromkodok és így tovább.
A kisasszony hallgatja. Nem berzenkedik, nem unatkozik, csak hallgatja. Sőt még azt is kérdezi közben nagyon édesen, mikor próbaképp elhallgatok:
– No és?
– No, – gondoltam, – erre most kíváncsi vagyok. Csak nem szerzek magamnak ezeknél feleséget?
– Ez báróné volt azelőtt, – súgja ekkor a borbélylegény a fülembe.
– Maga báróné volt? – kiáltok fel. – A kisasszony vérpiros lesz és dacos.
– Béla minek fecseg annyit? – mondja halkan a legénynek. A legény röhög. Én pedig így szólok:
– Mit mérgelődik ezen a kisasszony? Maga azelőtt báró volt, most meg nem az. Igazam van?
– Igaza van, – feleli kezesen. De én folytatom.
– Különben is, mit jelent az, hogy valaki báró, vagy gróf, hogy bárni szokott, vagy grófni?
A kisasszony nevet, a legény is, erre hát én is.
– Milyen szép fürtös feje van magának, – mondom én. – Kipróbálom, hátha szerelmes leszek magába. Jó lesz?
– Jó lesz, – feleli nagyon kedvesen, mosolyog, de készségesen, mondhatom.
– Na, akkor udvarolok, – folytattam én, mialatt a kezemről a rétegeket szeletelte. – Figyeljen ide, – kezdtem újra.
– Ha valaki osztályvezető, akkor tudom, hogy valamit vezet, osztályt, vagy mi a fenét, de ha valaki báró, mit csinál egy báró?
– Semmit, – feleli rá a legény a fejem fölött. – Üldögél, – mondja és viháncol.
– Igaza is van magának. Maga ugratni akarja a kisasszonyt, és észre se veszi, hogy igaza van, – mondom én. – No most nézzen ide: maga kisasszony, amíg báró volt, mit csinált? Ugra-bugrált, meg üldögélt, nincs igazam?
– No, nemcsak üldögéltem, – feleli ő.
– Tyhű a mindenit neki, – ez megszólalt, gondoltam magamban.
– No nézze csak, – mondtam újra, – a végső széleit kell venni a dolgoknak. Igazán olyan jól érezte magát, amíg báró volt? Én harmincnyolcban hallottam egy kislányról, akitől megkérdezték, mit akar reggelire? Persze gazdag kislány volt. A küszöbön állt és azt mondta dacosan: ha tejet mond, kávét mondok, ha kávét mond, tejet mondok, mármint a nevelőnőjének. Nem maga is így volt vele?
– No nem egészen, – emelte fel fürtös fejét a kezemről.
– De félig talán mégiscsak így volt, mit gondol?
– Félig talán igen, – feleli ő.
– No látja, – kiáltok fel diadalmasan. Maga mindaddig a pontig, amíg báró volt, maga mindaddig sohase unatkozott?
– Hát hogy sohase, azt nem lehetne mondani, – feleli ő.
– No látja, – kiáltok újra diadalmasan. – Most meg sohase unatkozik, mert ezernyi gondja van és az is valami. Ismétlem, mert nem győzöm hajtogatni, hogy nem a közepét, a dolgok széleit kell nézni kisasszony. – Erre felemeli fejecskéjét.
– Tartsa csak így a fejét és nézzen a szemembe, – mondom én. – Nem volt maguknál az udvarban bodzabokor? Mármint ott, ahol maga született.
– Mért kérdezi? – ellenveti ő.
– No csak mondja, mondja, – sürgetem én.
– De volt, – azt mondja és abbahagyja a kaparászást. – De mért kérdezi? – veti rám szép szemeit.
– No ugye volt, – mondtam én. – Mindjárt gondoltam. És nézte már azt maga a bodzabokron hogy fényeskednek ősszel a bogyók és amellett hogy aranylik bennük valami? No látja, hát ilyenek a maga szemei is. – A kisasszony nevetett.
– Szép szeme van magának, aranyos szeme ehhez a szőke fejéhez, – ismételtem. – Majd kitépem az egyiket, – mondta a múltkor a művezető egy kislánynak, – mert minek magának ebből a gyönyörűből kettő? – De én nem mondom, nem vagyok olyan vad, sose féljen. Hát olyan jó volt, amíg báró volt? – akaszkodtam tovább is ugyane dologba.
– Hát egy kicsit talán jobb volt, – feleli lágyan. De olyan bágyadtan, hogy majd megöleltem.
– Mert még mindig nem a dolgok széleit nézi, – ellenvetettem én. – Az embernek azt kell mondania magában: no lám, én mégiscsak éltem, jöhet a nirvána. Más lányoknak ezt hiába magyarázom, mert azt mondják rá: gondolja? Megint magyarázok valamit, megint azt mondja rá: gondolja? Innen tudom, hogy semmi esze nincs. De magának, úgy látom van esze. Mi a nyavalyát csinál egy bárókisasszony? Nyafog, szekírozza a nevelőnőjét, sír, mert nem vesznek neki pulyka-herkentyűt, igazam van?
– Ebben igaza lehet, – felelte édesen mosolyogva.
– No tessék, belátja, nagyszerű! – feleltem én. Most már teljes volt a diadalom. – Egy nap fasért-hús, a másikon cibere-leves, oda se neki kisasszony és fel a fejjel, – folytattam. – Látja, én olyan ember vagyok, hogy nincsen semmi különös bajom, csak ehhez a nincshez keresek még valamit. És van egy társam, aki az esztergán dolgozik, aki mindig azzal jön be reggel, vagyhát nem is mindig, de sokszor: barátom, én itt élek Pesten, nem járok sem a tengerre, sem Afrikába, mégis oly kalandos az életem, hogy rázom tőle még a nadrágomat is. És akkor elkezd mesélni: hogy ő látott egy embert a villamoson, és így tovább. Találkozott egy bábával a posta előtt. Teli van csodálatos, mindenféle mesékkel és ezt az embert irigylem én. Mert most még meg is nősül a gyerek, hát ez az. És én ezért is jöttem most ide be. Magát láttam ide bejönni nyitáskor, gondoltam, megpróbálom én is, hátha segít a szerencse. – Majd hozzátettem:
– Mit szólna hozzá, ha bejönnék ide máskor is?
Nagy csend lett erre, mind a ketten elkomolyodtak. – Ez a bagoly ott fenn, ez a Béla a fejem fölött szerelmes ám ebbe a kislányba, – állapítottam meg, – mert az arca nagyon csúnya lett a tükörben. De a fene se törődik ővele, engem a kisasszony érdekelt.
– Nagyon örülnék, – felelte csendesen, aztán felemelte fürtös fejét s a két szép szeme nagyon komoly volt. – Nagyon örülnék, – mondotta még egyszer, de úgy, mint aki közben most meggondolt ám valamit.
– No lám, – gondoltam erre. – Ebből a végin mégiscsak lehet ám valami.
Arany-virág
A levél így hangzott:
– Szívednek Harmata! – Holnap elviszem magukat mindnyájukat úgy ahogy vannak barna sört inni. – Tudniillik kocsim is van tegnap este óta, mert főügynök lettem. Öltözzön fel talán habselyembe, – gyönyörű legyen! Ez a kivánságom, mit szól ehhez? És én is gyönyörű leszek: ezt viszont igérem Önnek: világoskék felöltő, cilinder s egy sárga virág a gomblyukamban, – hogy el ne felejtsem sárga keztyű, mit akar még? De nem folytatom! nehogy szigorúan összevonja szép szemöldeit, – aranyom!
– Illetve még egy szót mégis hozzáfűzök ha megengedi: pénzem is van… de csörgetem is. – Hűséges szolgája: Fernando a könnyűkezű.
Mia kisasszony, – egy röpke lény, ezt olvasván, felsikoltott előbb. – Majd így kiáltott fel:
– Haha! – Győzelem! – majd ujra felkiáltott:
– Marquis Posa! – Szárazbarát!
Az ember azt hitte volna, hogy e hívásra tán két lompos, városi komondor ugrik elő valahonnan, vagy esik neki a másik szoba ajtajának és addig dörömböl azon, mig bejöhet hízelkedni. De nem! – a másik szobában semmi se mozdúlt.
– Mi az meghaltak ezek? – kérdezte erre Mia kisasszony, – látszólag a semmihez intézve könnyelmű szavait, – miután a szobában senki se volt éppen, csak árnyak. Azok lopakodtak elő egy nyitott szekrény alkonyatából melyben halott fehérneműek feküdtek hűvösen. És sóhajtoztak. De voltak ott lenge kis apróságok is, amelyek nem illettek bele e komor sötétbe, így szalagocskák, szines csipkécskék s más ilyenek.
– Hallo, hallo, – kiáltott Mia kisasszony. Az ördög magukkal! – És belépett a másik szobába.
Ott bent még mélyebb volt az alkonyat. A tárgyak mintegy ködben feküdtek s némán. Olyan volt ez a szoba egymagában is, mint egy elfeledett apró város, oly zegzúgos s oly sokatmondó. – Volt abban egy nagy bronzveretű tornyos ódon óra, egy ódon sublóton, ez volt a városháza. Volt egy ispotály azon a helyen, ahol holmi kis miniatűr hordszékek meg egy kis babaágy voltak egy polcra kirakva, – onnan még jajgatás is hallattszott talán, különösen ilyentájt, este felé. És más ilyen mindenfélék. De még tündéri lidérckék is jártak benne, már mint e homályban, amelyben fel-felparázslott a messzeségből egy-egy cigaretta tűze, s mint önálló fényforrás járt a levegőben. – Mia kisasszony megállt a szoba küszöbén s e fényforrások felé intézte szavait.
– Maguk meghaltak talán? – kérdezte.
– Még nem, – volt az egyik felelet.
– Sakkozunk, – volt a másik felelet.
– Sötétben? – kérdezte Mia kisasszony. – Oh maguk. – Felgyújtom a lámpát.
Az egyik lidérc erre felparázslott megint. S utána egy nehéz sóhaj is szállt el e vidéken.
– Haj, haj, – hangzott a sóhajtás. Szinte viszhangzott.
– Megint túlsokat dohányszik, – mondta Mia kisasszony valakinek. S aztán meggyújtotta a petróleumlámpát. Sárga, kerek fény ömlött el erre a szobában a sötét kerek ernyő alól. – A tornyos városháza pedig eltűnt.
S két hű szempár emelkedett fel az asztalról egyszerre Mia kisasszony felé. Az egyiknek tulajdonosa így szólt:
– Nyertem.
– S emiatt szomorú? – kérdezték tőle.
– Hja, aki kártyában nyer, – tudja már, – mondta az illető komoran.
– De hisz ez nem kártya, – kiáltott Mia kisasszony. És nevetett.
– Igaz, igaz, – mondta erre az illető és megzavarodott. – Különben megyek is már, – javította ki magát és felállott.
– Nem megy, hanem itt vacsorázik, – parancsolta Mia kisasszony. Különben is holnap kirándulunk, sört iszunk…
– Hogy, hogy? – kérdezte az illető.
– A könnyűkezű meghívott holnapra.
– Ah úgy? – kérdezték tőle.
– A könnyűkezű? megint felszedett magának valakit, szólt az ülő alak a másik szemébe nézve.
– Ah, szárazbarát, látszik, hogy szárazbarát, – mi van abban, ha nekem udvarolnak egyesek? Teréz azt üzeni magának, hogy másutt egy kisasszonynak tízen is udvarolnak.
– De hisz nem is én mondtam, – ámúldozott a szárazbarát nevezetű.
– Összecserél minket egymással, – szólt az ülő alak a másik felé bólogatva. – Az álltában gyorsan savanyú arcot vágott.
– Csakhogy én nem járok olyan házba, ahol tízen is udvarolnak, – bökte ki nagy merészen és el is vörösödött mindjárt. Szemmel láthatóan megrendűlt saját merészségétől.
– Nem jár? és házba? – riadt meg erre Mia kisasszony.
– Cselédek üzenetét közvetiti nekünk, – szólt az ülő alak a társához nagyon jelentősen és megint bólintott.
– De mi is van ezzel tulajdonképen? – kérdezték hirtelen a szobában. – Mi van Terézzel? – Mért ment el olyan hirtelen innen? Kérdezték mind a ketten.
– Maguknak mindent kell tudni?
– Nagyon szerelmes volt a szegény, – mondta az ülő alak kárörvendőn.
– Ah én itt hagyom magukat, illetlenek, – mondta Mia kisasszony.
– Túlságosan is – egy hatvanévesbe, – erősködött gonoszúl a másik.
– Meg vagyok sértve! mondta Mia kisasszony és bevágta maga után az ajtót.
A két férfi egyedűl maradt.
– No most mi lesz? – kérdezte az egyik.
– Ezt megcsináltuk, – mondta a másik és járkálni kezdett a szobában. – Majd így szólt:
– Marquis Posa, menjen be és kérjen bocsánatot.
– Én? – kérdezte az ülő alak.
– Maga túlságosan kövér, – jegyezte meg epésen a sétálgató.
– Maga meg keszeg, – mit akar? – válaszolta dühösen a másik.
– Megint felszedett magának valakit, – ez a kétségbeejtő, – állt meg az asztal előtt a sétálgató.
– Ezt én csak úgy mondtam, – felelte oktatón a társa.
– Hisz ez régi imádója neki, – mit akar maga? – régebbi mint mi vagyunk ketten, – suttogta az ülő alak. – Elküldte, – legyen előbb főkönyvelő, vagy valami, – ezt mondta neki és elküldte.
– Honnan tudja? – kérdezte sápadtan a másik.
– Tudom, tudom, – hadarta az ülő alak. – És ez most ugylátszik be is következett. – Főkönyvelő lett s ez bizony baj nekünk.
– Milyen fürge esze van magának, – dicsérte a másik.
– Ja mert kövér vagyok, – nevetett keserűn az ülő alak.
– Mia! – kiáltott most a szárazbarát.
Most viszont a másik szobából nem jött semmi válasz. Mia kisasszony ott űlt a sötétben az asztalnál és sírt.
A gitáros*
Nem valami messziről, innen a közelből való az a kis történet, amelyet itt elmondok.
Adatik egy szegény asszony, akinek férjét megölte egy lovasrendőr. Ez úgy történt, hogy a férj, aki kötélverő segéd volt s amellett házmester, részt vett egy nagy munkásfelvonuláson. – Ronda cucilisták, – kiáltotta itt egy lovasrendőr. – No majd jönne még maga is közénk, – felelte néki a kötélverő. Amire a lovasrendőr úgy megkardlapozta, hogy egy hét múlva, hogy hogy nem, belehalt.
Itt maradt tehát a felesége egy kislánnyal, és teli gonddal. A háztulajdonos jószívű ember volt, meghagyta a házmesterségben, a lakással tehát nem volt baj, csak épp, hogy a többit meg kellett keresni valahogy. Hol mosóné volt, hol takarítóné, – a sors jól megtanította őket, őt is meg kislányát is a szerénységre. A töpörtő ilyen emberek számára nagy jótétemény, meg a csemege kereskedések maradéka-vagdaléka, amely esténként nem sok garasért kapható. S így aztán eltengődtek mindaddig, míg a kislány be nem állhatott valami üzembe munkáslánynak.
Attól fogva víg élet kezdődött náluk: a paprikáskrumpli és aludttej bohókás világa. Hát nem édes dolog-e az, hogy az ember dolgozik, meg dolgozik abban az üzemben és előre tudja, hogy meleg paprikáskrumpli várja otthon, vagy pláne ha grenadírmars.
S el kell mondani erről a kislányról, hogy remek, jó kislány volt: dolgozott és dolgozott a mamáért, zúgolódás nélkűl s hogy a mama is jó asszony volt, azt is bizvást megállapíthatjuk, mert ő is szívesen dolgozott a kislányáért. Igy hát nagyon jól megvoltak. S így múltak, röppentek az évek, az életük semmiféle jajos hangot nem adott s ha meggondoljuk, már maga ez se kicsiség. Sőt, egész évtizedek múltak el így s mire felocsudtak, íme: a karcsú, sáppadt, szőkehajú kislány már harminc éves volt. Harminc lett zúgolódás nélkűl, ez úgy igaz, ahogy állítom. Mikoris a mamája egy nap így szólt hozzá meglehetős aggályosan. Megállt a konyha küszöbén és összevont szemöldökkel hallgatott előbb, majd így szólt, kezében egy nagy tányér levessel:
– Férjhez kéne menned, már harminc éves vagy.
– Igen, igen, gondoltam én is rá mostanában, – felelte Emer, akinek születésekor a korházi apáca az Emerencia nevet adta.
És annál inkább gondolt erre mostanában Emer, minthogy a napokban Subák Mátyás sütőmester így szólt hozzá:
– Vörös ember, vörös ló, – szokták mondani, – hogy az egy se jó. Nos én vörös ember vagyok és mégse vagyok rossz, mert igaz, azt akarom, hogy nekem minden nagyon jó legyen, ez igaz. Csakhogy ha másnak amellett szintén jó valami, én azt se bánom, igaz-e? Akkor mért volnék én rossz ember? Ha vörös vagyok is. Hát ez most is így van. Mert azt mondom: maga Emer kisasszony keresi a kenyeret, én meg csinálom. Mármost mért ne lehetne ebből a kettőből egyféle dolog: magának nem köll keresni, mert csinálok egy kicsit többet és akkor magának is van, nem kell többet keresnie, nincs igazam? Mit szól ehhez a kisasszony?
A kisasszony végignézett erre a sütőmesteren és mégegyszer megállapította, hogy lábai szélesek, mint a cipók s a kezei, mint két sütőlapát. Azt kérdezte tehát tőle:
– No és? – Amire Subák Mátyás:
– Nincs no és édes kisasszony, – felelte néki. – Nincs no és, mert ennyi az egész. Illetve még egy valami van itt. Az én boldogúlt feleségem Angliában szolgált, mint szobalány és azt magyarázta nékem, hogy ott az emberek nem kenyeret keresnek, ők azt mondják ott, hogy vajas kenyeret keresnek. Hát ezt is lehet énnálam, – mondotta Subák Mátyás. – Még csak keresni se kell magának a kenyeret és mégis kenheti rá a vajat. Megszegi a kenyeret és rákeni. Mit szól ehhez a kisasszony.
Emer megint végignézett rajta és azt kérdezte:
– És mit követel maga ezért? Szerelmet? Minthogy hozzászoktatta magát ahhoz a gondolathoz, hogy az emberek semmit se adnak ingyen. Amire a sütőmester így felelt:
– Az én főnököm már fiatal koromban így szólt hozzám: – Mátyás, te művész vagy. – Ezt azért mondta, mert én, ha szétmorzsolom két ujjam közt a lisztet, akkor előre meg tudom mondani, hogy meddig kell keletni, dagasztani, hogy mennyi krumplit bír el, egyszóval, hogy mit kívánhatok én attól a liszttől. Ezt előre tudom, pedig a liszt semmit se beszél, maga pedig beszél kisasszony, hát hogyne tudhatnám akkor, hogy mit várhatok én magától.
Emer mindezt összevont szemöldökkel hallgatta, végűlis minderre így felelt neki:
– Hát jó. Majd meglátjuk.
*
Csakhogy volt itt még egy kis baj. Illetve, a mi silány, emberi körűlményeinkhez képest nem is kicsi, elég nagy. S ez a következő volt:
Meg kell előbb jegyezni, hogy mindez Ujpesten történt, a Borz utca környékén, ahol egy kis házban volt a kisasszony mamája házmesterné. Itt laktak ők a félemeleten egy elég tágas szobában, ahol azonban a kisasszony nem szívesen szokott tartózkodni. Volt nékik ugyanis az alagsorban egy kis kamrájuk, ahol a varrógépe is állt, ő ide szeretett lemenni mindjárt tavasz kezdetén, mert itt egyedűl volt. S itt történt a baj.
Ha ennek a kis kamrának ablakát kinyitották, akkor a föld szintjéről egyenesen be lehetett ide lépni, ezért mindig kicsit ijedelmes volt, ha valaki elment a nyitott ablak előtt, hátmég ha egész arcával behajolt ide. S ez történt egy tavaszi alkonyatkor.
– Ne énekeljek magának szép kisasszony? – kérdezte egy nevetős, széles arcú valaki, akitől úgy elborúlt a világ, mintha sárkány akarna bebújni a kamrába. A kisasszony felsikoltott, amire a sárkány rögtön visszahúzódott.
– Oh édes kisasszony, nem akarom én megijeszteni magát, éppen ellenkezőleg. Vándorénekes vagyok, bujdosó lengyel, hallgassa meg kérem a dalaimat.
– És mit követel maga ezért? – kérdezte a kisasszony.
– Oh, – azt mondja a sárkány, – mit is követelnék? Már régen nézem itt magát, valahányszor elmegyek itt, mindig nézem, keresem… tisztességes ember vagyok, Kadét Mátyás cigánypincérnél lakom a Bokréta-utcában, kérdezze meg tőle, hogy ki vagyok én? ő tudja. Úr voltam én, fínom úr, de el kellett menekűlnöm az uraságból. Hallgassa meg ezt a dalomat.
S csakugyan elénekelt gitárja pengetése mellett egy dalt, amelyen nagyon kellett nevetnie még ennek a szigorú kisasszonynak is. Arról szólt, hogy a hold odafenn mennyire megtisztelve érzi magát, ha csak rá is néz a kisasszony, ha pedig még rá is mosolyog, akkor majd megbolondúl s örömében peregni kezd.
De aztán énekelt egy komoly dalt is, a kisasszonynak legalábbis úgy tetszett, hogy nagyon komoly, ez arról szólt, hogy Diósgyőr felett a sasok mennyire vetélkednek egymással: följebb és mindegyre följebb szállnak, keringve körkörösen, mintha valami olimpiai verseny volna köztük, hogy ki éri el előbb a napot.
S ezt a dalt mindennap el kellett énekelnie, a kisasszonynak annyira tetszett. De énekelt más dalokat is s ezekhez törökülésben űlt le az ablak mellé, hogy jól pengethesse gitárját, – volt úgy is, hogy elmondott egy-egy szép mesét, amelyek hazája hegyeiből jöttek el vele ide. Néha utcagyerekek, sőt felnőttek is állták körűl s azok is hallgatták, ilyenkor a kisasszony elfüggönyözte szobáját.
De hogy el ne feledjem, még egy vers tetszett neki rendkívülien. A címe volt: Nem lehet visszaszaladni. Már nem emlékszem biztosan a tartalmára, illetve csak homályosan emlékszem rá, ennélfogva azt se tudom biztosan, hogy mért tetszett annyira a kisasszonynak. Körülbelűl arról volt szó benne, hogy, ha valaki rosszul csinálta ezt vagy azt valamikor ugyanazt utóbb hiába próbálja jobban csinálni képzeletében, mert a multat evvel megváltoztatni nem tudja. Egy juhászlegényről szólt a dal, aki megbántotta a hegyek között nagyapját, aztán ezt megbánta és szeretett volna visszaszaladni, hogy jobban csinálja azt, amit rosszúl csinált, de valahányszor nekiiramodott, hogy hazaszaladjon, mindig orra bukott.
Annyira tetszett ez Emernek, hogy még könnyezett is belé, lehet, hogy azért, mert ilyesmit gondolt:
– Lám, én milyen okos vagyok. Nekem nem kell visszaszaladnom, mert nem mondtam meg a sütőmesternek, hogy az ilyen nagy lábakat és kezeket én nem szeretem.
*
Csak aztán ebbe is belevágott a menkű, amint azt az életben oly gyakran tapasztaljuk. Egy délután ugyanis lejött a mama és azt mondta:
– Csak nézem és nézem, hogy mit zenél ez itt az ablakodnál annyit? Hova gondolsz? – Egész csinos ember, de neked a sütőmesterhez kell férjhezmenni. Épp ezért most betámasztom ezt az ablakot.
– Ne támassza be, – mondotta a lány.
– De betámasztom, – felelte az anyja.
S ez aztán így is lett. S mikor a bujdosó lengyel mégiscsak dalolni kezdett az ablak mellett, a mama mérgesen odaugrott és nagy zajjal lelakatolta az ablakot sőt ráhúzta mind a két függönyt is.
A lengyel elhallgatott odakinn, a kisasszonynak pedig némi könnyek csordúltak meg a szemeiből, idebenn. S ennek meg volt a maga nagy oka: mert nyílván tudta ő már, hogy a lengyelt aligha fogja látni mégegyszer az életben.
S csakugyan nem is látta többé. A lengyel érzékeny lelkű ember lehetett, mert e sértésre eltűnt, nyomaveszett. A kisasszony még Kadét Mátyás cigány-pincért is felkutatta, de tőle is csak annyit tudott meg, hogy a lengyel kiment a városból és elsomfordált Lőcse felé.
A kisasszony tehát, mondom, délutánonként hiába várta s emiatt bizony elég gyakran könnyek is jelentek meg borús szemeiben. De azért nem szólt anyjának semmit, nem tett neki szemrehányást, csak nemigen tudott többé olyan tréfásan nevetni azon, ha a sütőmester esténként meleg cipókat, sőt kalácsot is tett az asztalukra s ehhez az utóbbi időben még vajat is, hogy kenjék meg vele akár a kalácsot, ha úgy tetszik.
Mindezt a mama is észrevette persze, s egy nap alkonyatkor lement hozzá a kamrába, ahol lánya éppen új nyári ruháját szabta-varrta a varrógép nagy zörgése közben.
A mama nem beszélt, hanem jól kitárta az ablakot, aztán kihajolva rajta jobbra-balra körűlnézett az utcán. A varrógép zaja megszűnt.
– Mit les? – kérdezte komoran, szinte ingerűlten a kisasszony.
– A lengyelt lesem, mert hátha mégse ment el, hátha itt ólálkodik valahol, – felelte a mama.
– Mi az? Megint goromba akarna lenni vele? Nem volt elég? – csattant fel Emer.
Csakhogy a mama az utca túlsó oldalára, sőt azon túlra is, bizonyos kertek felé meresztette szemét.
– Az imént úgy rémlett, mintha ott ódologna gitárjával, – mondotta előbb, azután így szólt:
– Megbántam, hogy elkergettem.
– Megbánta? – hörgött Emer s most már bizony némi gyűlölettel is. – Szaladjon utána, – gondolta magában. – Nem lehet visszaszaladni, ugye? – kérdezte az anyjától most már hangosan is. Az persze nem jól értette a szót, ezért így felelt:
– Sajnos, muszáj lesz visszaszaladni Subák Mátyáshoz édes lányom, úgyse bántál vele mostanában elég barátságosan, mióta az a zenélő idejárt. De azért sajnálom ezt a zenélőt is és tudod mért? Megmondom.
– Nekem erős a képzeletem, – folytatta. S már most képzelem-e én ezt a dolgot, vagy álmodtam-e? Mert lehet, hogy igaz se volt. És mégis, mintha valami ködből kezdene kilépni egy régi alak – ez néhány nappal ezelőtt éjszaka történt velem, hogy szinte fölkiáltottam az ágyban, te akkor mélyen aludtál.
– Nekem ugyanis eszembe jutott akkor, – folytatta, – hogy apám egyszer pofonvágott engem ugyanitt, ebben a helyiségben, – nagyon szigorú ember volt az én apám. Mert valamiféle ember járt ide akkor is az ablakhoz s annak is volt zeneszerszáma: harmonika-e, vagy hegedű, erre már nem emlékezem s apám elkergette ezt az embert, én pedig akkor nagyon sírtam s apám akkor vágott engem pofon.
Így beszélt az öregasszony s megint hosszan nézett ki az ablakon át a messzi kertek felé. Lánya semmit se felelt neki, de nem is zakatolt most tovább a gépen, ott űlt ölbe tett kézzel és semmit se szólt.
Boszorkányos éjszakák
Minek nevezzem? Falúnak? Nem volt ez falú kérem, valamely rejtélyes település volt, alig néhány házból álló, New Peebles nevű város közelében s itt volt az én apám vízimolnár. A kis település lakói pedig néma bányászok voltak, illetve inkább rosszkedvűek, vagy félénkek? akiknek nemigen volt kedvük beszélni. Házacskáik pedig megintcsak olyanok voltak, mint ők maguk. Úgy tetszett, hogy miután megépűltek, valaki sapkájuknál fogva benyomkodta őket a földbe: mert ferdék voltak az istenadták, csapinósak… egy erre vetődő idegen az egyik láttára ki is fakadt.
– Hej az istállóját, – mondta, – itt minden háznak fogfájása van?
Ezzel szemben mi voltunk most itt a grófok. Ez pedig úgy értendő, hogy csakugyan volt itt egy települő, aki kijelentette, hogy igenis, ő Amerikában is gróf s ezért egy domb tetejére építette házát, mégpedig jókora magas falakkal, szinte várszerűen. S már most vegyünk ehhez néhány vasajtót is és keresztvasakat az ablakokba, – amely keresztvasak különben a többi fogfájós házban se hiányozhattak, valamint a hálószekrényekről a gépszerkezetű pisztolyok sem, mivelhogy az úgynevezett repülő rablóktól még mindig tartani kellett… Egyszóval a mi házunk már mindezeknél fogva is sokkal tekintélyesebb volt a többinél. (No lám, most majdnem elfelejtettem beszámolni róla, hogy hiszen a gróf úr, az osztrák Herr von Nikolaus Niczky elment magának gazdag özvegyet fogni feleségül Csikágóba és apámnak adta bérbe házát, négy jókora szobával.) És most vegyük még ehhez apám rettenetes méltóságát, amelytől mindnyájan nyögtünk ebben a nagy házban s amelytől nemcsak mi reszkettünk idehaza… mert hallgatag volt ő is, de amellett morózus szúrós szemű és kíméletlen, egyszóval igazi tirannus. Mondta is az egyik bányász:
– Majd fogjatok le, ha egy nap agyon akarom vágni. – Ám ez mindegy is ma már.
Amiről itt beszélni akarok, az csak annyi, hogy bizony furcsa éjszakákat éltünk mi meg ezen a vidéken. Ezt ott kell kezdeni, hogy itt mi úgyszólván mindnyájan magyarok voltunk ezen a településen, de a szomszédos községek népsége nem az volt. Mi tehát megtartottuk eredeti magyar nevünket, nem így azonban ez a néhány magyar, aki a szomszédos Belem nevű falvacskában lakott. Ennek legszélsőbb szélén, jó messzire a falutól egy Gold nevű házaspár lakott három gyerekével, – ezek nevüket Gouldra változtatták s az országút mellett lévén házacskájuk, egy kis űzletet is nyitottak itt, afféle vegyeskereskedést. S ez az űzlet egyre jobban ment aztán, minthogy jó árujuk is volt nekik s Gould úr kezdte megszedni magát, mikoris automobilos banditák nemcsak kirabolták őket, hanem ki is irtották az egész családot. Egy vér volt egész lakásuk még másnap is. Hogy mi szükség volt ennyi kegyetlenségre, senki se tudta meg soha. A rendőrség épp e kegyetlenség miatt rögtön délvidéki indiókra, de cigányokra is gyanakodott s valamely különös véletlennél fogva csakugyan sikerült is két barna fickót elfognia (ez a véletlen pedig annyi volt, hogy a gazemberek Gouldék háza előtt elgázoltak egy szkunksz nevű állatot s ennek az autó elején tapadt rettenetes acetilénhez hasonló bűze vezette aztán
állítólag nyomra a rendőrök kutyáit) –, szó, ami szó, egy ideig csend volt itt aztán, amíg megint nem kezdődtek a rablások és öldöklések ezen a vidéken.
S mármost mit mondjak? Apám szinte elkészült rá, hogy ezek után ránk is sor fog kerűlni, mert mi is jómódúak vagyunk, – mondotta, de továbbá szinte még kínálkozunk is, minthogy a településtől mi is majdnem olyan elkülönülve élünk itt a dombon, mint szegény Gouldék kinn, a széles országút mentén. Ennélfogva még több pisztolyt helyezett el szanaszét a házban, még jobban beszögeltette ezt meg azt, már nem is emlékszem rá, mi mindent, továbbá két vészjelző szirénát is szereltetett a ház tetejére, – egyszóval, nagyon meg voltunk mi illetődve-riadva s annál érdekesebb, hogy ezzel szemben néhány munkáslány éppen hozzánk menekedett, vagyis ezek megkérték apánkat, hogy a két jókora kamránk egyikében adjon nekik szállást, mert, mint mondották, odalenn a teknőben (mármint a lapályon) könnyebb megfulladni, mint itt, ahonnan mégiscsak nagyobb lármát is lehet esetleg csapni, éjszaka… egyszóval a falúban is féltek az emberek kétségtelenűl.
Mindezek után pedig el kell képzelni a mi fekete éjszakáinkat. Itt ugyanis a mi vidékünkön vannak olyan csillagtalan, fülledt sötétségek, már rövidesen alkonyat után is, hogy még a felnőtteknek is borsódzott tőle a hátuk, hát még nekünk, gyerekeknek, ha ilyenkor kidugtuk orrunkat ebből a házból, mármint, el ne feledjük, a végzetes csendnek e szigetéről.
Igen, idefenn korán este lett s mondom, végzetes lett a feketeség s már nem is mozdult semmi, vagy nem is mert mozdulni? Legfeljebb ha a nálunk lakó kisasszonyok sétálgattak még odakinn a ház közelében udvarlóikkal, mielőtt elűltek volna fészkükön, mint a madarak. El kell képzelni, hogy milyen volt az, ha ilyenkor kinyílt egy-egy ajtó s a nehéz fény úgy borúlt ki rajta, mintha maga az aranyos tűz zuhanna rá az éjszaka kormos, fekete bársonyára, hogy az ember félénk szíve mindjárt fürödni akart volna benne.
Eddig mindez hagyján volna. Mikor is egyszer az történt, hogy a nehéz függő lámpa, nem tudni mely oknál fogva, leszakadt a mennyezetről és egyenesen az asztal közepére, bele a friss ángolnából készült remek hallevesbe. És mit mondjak? ettől még nem is ijedtünk volna meg, sőt, inkább hajlandók voltunk ezen nagyokat nevetni nénémmel, Erzsébettel, akármennyit dühösködött is apánk. Gyertyákat szedtünk elő, meggyújtottuk és igyekeztünk nagyon ügyesek lenni a vacsora dolgában. Nemsokára tehát sült tojás, valami gombaféle és almalekvár-konzerv került az asztalra. Mikoris egyik vendég kisasszony réműlten szaladt be hozzánk ezernyi bocsánatot kérve, hogy ő nem mer lefeküdni és nem tudja, most mit csináljon, menjen-e ki a rémítő sötétbe, mármint vissza a nagynénjéhez, mert nála is az történt, hogy a függőlámpa az ő szobájában is lezuhant, minélfogva egy kis petróleumos tűz is ütött ki nála, amelyet azonban szerencsére el tudott oltani mindenféle pokrócokkal. S ettől a híradástól már nekünk is torkunkon akadt a falat, még Erzsébetnek is, aki pedig soha se mutatkozott eddig ijedősnek. Hát még mi lett akkor, mikor ómama a szoba egyik sötét sarkából elkiáltotta magát:
– No te Jézus, a meggyilkolt Gouldék üldöznek minket!
– Most már csak az a kérdés, hogy melyik? Az asszony-e, vagy a férfi? – kérdezte apánk.
– No, jól nézünk ki, – jegyezte meg még Erzsébet is és képzeljék, még keresztet is vetett.
Hát aztán mégis ágyba vergődtünk valahogy. Persze elaludni nyílván egyikünk se tudott, annál kevésbé, mert éjfél után a padláson valami, vagy valaki kotorászni kezdett. Mikor már túlsokáig kotorászott, bekopogtam nénémhez, akinél különben is égett a lámpa és így szóltam hozzá:
– Erzsike cukros, figyelj ide, odafönn valaki hurkát süt a serpenyőn, még a szagát is érzem.
– Már megint hülyűlsz te hülye. Ne röhögj mindenen mint a fakutya, inkább imádkozzál, – felelte nekem ő.
– Te olyan vallásos vagy? – ámuldoztam én, – azt nem is tudtam.
– Én nem vagyok vallásos, – mondotta suttogva és mégis dühösen Erzsi, – csakhogy ez mégis borzasztó. Hát nem borzasztó? Rettenetes ez a sok vér. Még most is magam előtt látom Gouldékat. Eddig nem szóltam, de most megmondom, hogy nem tudok tőlük aludni. No de hányszor!
– Hiszen nem te ölted meg őket, akkor mi bajod van velük? – kérdeztem én. Csakhogy ekkor megszakadt beszélgetésünk, mert apánk nyögése lett hallhatóvá, vagyishát, mint látható volt, ő se tudott elaludni.
Mindezt én még nem is vettem volna olyan nagyon komolyan, – tudja az ördög mért nem? egészen addig a pontig, mikor velem is a következő történt:
Néném szobájából kis, sötét folyosón kellett a saját szobámba vissza mennem, mikoris kilépvén nővérem ajtaján, akkorát kiáltottam, vagy ordítottam, hogy a ház megrengett belé. Mert a folyosó végében ott állt egy rémalak (én persze most már kísértetnek néztem) vagyis valaki, földigérő hálóingben, gyertyatartóval a kezében. Itt meg kell jegyeznem, hogy ómamának kiaszott, kiégett, szikkadt arca azokra a rajzokra emlékeztetett engem pici gyerekkorom óta, amelyek valamely régi, padlásról előkotort könyvben emberi koponyákat ábrázoltak. Szóval, most is halálfejűnek néztem őkelmét.
– Mit ordítsz? Persze, hogy a Gouldék vannak odafönn, – azt mondja nekem, illetve hát apámnak is, Erzsinek is, mivelhogy persze, azok is kidugták a folyosó felé orrukat ordításomra.
S ez így ment körülbelül három napig, hogy odafönn sütötték a kolbászt. Eközben apám nappal végűl is végig vizsgálta a padlást, hogy nem fészkelte-e be magát valamiféle állat oda, menyétféle, vagy denevérféle, de nyoma se volt ilyesminek. Mikor aztán harmadik éjjel se lehetett aludni, apám fogta magát és felment viharlámpával a padlásra. Csodáltuk bátorságát, de csak egy ideig. Mert, hogy nem jött aztán vissza félóra után sem, elkezdtünk mindnyájan rettenetesen félni. S mikor aztán további félóra múlva se jött, ómama fogta magát, keresztet vetett és felment utána. Mi pedig Erzsivel szintén legalább odáig merészkedtünk, hogy elmentünk a padlás gádorjához és lestük, mi lesz. S íme: egy perc múlva rettenetes sikolyát lehetett hallani s mint a tébolyult, bukdácsolt le a padláslépcsőn. Csak mikor lejött, akkor eresztette el a gyertyatartót. Az lezuhant, miközben ő ezt a szót nyögte ki:
– Meghalt.
– Kicsoda halt meg? Édesapánk? – kiáltotta Erzsi és nyomban elájult ő is.
– No jól nézek ki, – gondoltam én magamban, mivelhogy ez már a kómikum határát súrolta. – Itt állok egy halottal és két ájúlt nőszemélylyel ebben a derengésben egyedűl. S amellett, valljuk be, voltaképp nem is merek fölmenni a padlásra, mert ott esetleg engem is agyon vág valami.
No de aztán mégiscsak fölmentem. Szerencsére már erősen pitymallott, így hát rögtön megláttam a holttestet. Viharlámpáját ő is görcsösen szorította bal kezében. Ez a lámpa nem égett már, ki volt aludva.
– Mármost hogy vigyem én le ezt a rettenetesen nehéz testet egyedűl? – kezdtem el tűnődni magamban. (Meg kell jegyeznem, odafönn én már semmit se féltem, csak annyit állapítottam meg, hogy voltaképpen milyen melegség, fülledtség van egy ilyen padláson.) Mikoris szerencsémre megbotlottam a halott lábában. Ez már bizony sikoltó rémület lett volna számomra is, ha e pillanatban a halott nem űlt volna fel és nem mordúlt volna rám.
– Mit keresel itt? – kérdezi tőlem.
– Hogyhogy mit keresek itt? Hiszen maga meg volt halva, vagy nem is tudja talán?
– Meg voltam halva? – mormolja. – Valami rettenetes látomás volt itt, az igaz. – Ennyit volt hajlandó elárúlni. Harapófogóval se lehetett volna többet kivenni belőle.
*
S mármost hadd mondjak valamit a mi ómamánkról is, mert muszáj itt róla is beszélni. Ott kell kezdenem, hogy legőszintébben szólva, voltaképp nem is tudom biztosan, ki volt. Ómamának hívtuk mindig, de hogy kinek az anyja volt? Korán elhunyt anyánké-e, vagy netán apánké? Ez, bármily furcsán hangzik is, sohase tisztázódott teljesen. Vagy netán a nagyanyja volt-e apámnak? Mert még az is lehet. Határtalanul öregnek ismertük mindig s ezenfelűl nem szerette őt egyikünk se, illetve, én semmiképpen. De lehet, hogy Erzsi egy kicsit talán.
S hogy én mért nem szerettem? Majdnem meg tudom mondani még ezt is. Kezdjük el ott, hogy már azért se szerettem, mert táncos természet volt, – képzeljük el, egy öregasszony. Igaz, fürge volt még mindig, mint valami menekülő egérke: még az előbb itt volt, aztán huss, egy pillanat alatt eltűnt és sohasem lehetett tőle biztonságban az ember, hogy mikor hol bukkan fel és hogy nem hallgatódzik-e? De maradjunk a táncnál. Hányszor lestük meg őt Erzsi nénémmel, mikor a konyhában rádiószó mellett főzőkanállal kezében táncolt. Egyszer még rá is nyitottunk ilyen pillanatban s ő magasra emelve a főzőkanalat így szólt:
– Látjátok? Ez a szeretőm.
Hej de rettenetes volt ezt hallani. Erzsi néném akkor mégiscsak válaszolt erre nekem. (Mert némineműképp a bizalmasának tekintett annak ellenére, hogy ő akkor már tizenhat éves volt, én pedig csak tizenkettő.) Egyszóval, mikor iszkoltunk kifelé a konyhából (mégpedig Erzsi szigorúan összevonva szemöldeit, én ujjammal befogva füleimet), Erzsi ezzel a magyarázattal szolgált:
– Kétségtelenül van benne valami túlvilági.
– Ördögit akartál mondani? – kérdeztem én.
– Nem tudom, lehet, – felelte ő.
Vagyis idegen volt számunkra s mindvégig az is maradt. Most is mit csinált éppen ezekben a gyötrelmes napokban, mikor úgyis el voltunk árasztva hidegleléssel? Férfiruhát öltött, csizmát húzott, rágyújtott egy jókora pipára és lement a ház előtti sötétbe. S mikor a két kisasszony lejött szellőzködni, nyilván a vőlegényüket is várni… Nagy sikoltásokra lettünk figyelmesek. Hát nem megtámadta a lányokat és el kezdte őket kényes helyeiken csipkedni? Erzsi néném ekkor is nagyon elkomolyodott és megint nagyon csóválta ehhez a fejét.
– Hátha ezt az egész kalamajkát is ő csinálja velünk? – kérdezte tőlem, ezekkel a Gouldékkal, meg a padlással?
– Hogyhogy? – kiáltottam fel. – Egyedül csinálja, vagy embereket fogad fel?
– Nála minden lehetséges, – felelte Erzsi és egy kicsit ravaszkásan még el is mosolyodott.
S aztán volt még egynéhány olyan boszorkányos éjszakánk… S ezekből aztán véglegesen és egész határozottan azt a hitet merítettük, hogy igenis, ő csinálja az egészet. De hogy honnan vettük ezt, erről fogalmam sincs és annál kevésbé, mert semmi kapcsolatban nem volt vele, bármelyiket veszem is. Az egyik, röviden szólván körülbelül így folyt le:
Egy éjszaka Erzsók égő gyertyával benyit hozzám és azt mondja:
– Te, kelj fel, mert az alsó úton autó állt meg. – Ennélfogva ki is ugrottam rögtön az ágyból. S attól fogva hallgatództunk.
S íme, csakugyan mintha csizmás léptek közelednének felénk, igaz, hogy nagyon ovatosan.
– No hiszen, most kezdődik a hadd el hadd, – mondtam én. – A Gouldék nyisszantói, úgy látszik, most végre idejönnek.
– Félsz? – kérdezte Erzsi.
– Nagyon! – feleltem én.
– Én is, – mondotta nővérem és rámnézett. Nagyon sápadt volt. Tovább füleltünk tehát a falon át, minden erőnkkel füleltünk.
És csakugyan. A lépések egyre közelebb hangzottak, aztán a gyilkosok megálltak odakinn és mintha tanácskoznának. Még valami mormolásfélét is véltünk hallani.
Aztán megint kipp-kopp, mentek odébb.
– Úgy látszik, körüljárják előbb a házat, nézik, hogy hol lesz a legjobb nekitámadni.
– Gyere, menjünk fel a padlásra és lőjjünk le rájuk két pisztollyal, – mondtam én. És tényleg, fel is mentünk és most már minden félelem nélkűl. Csakhogy senkit se láttunk odaföntről, viszont némi mormolás megint hallható volt.
– Újra tanácskoznak, – mondtam én.
Lementünk tehát, hogy felköltjük apánkat. Csakhogy nem kellett felkölteni, már úgyis fenn volt.
– Íme a bizonyság, hogy csakugyan itt vannak.
Apánk pedig kinyitotta az egyik ablakot, körülbelűl ott, ahol a gyilkosok tanácskoztak (megtehette, mert beépített, kosaras vasrács volt az ablak előtt), és így kiáltott ki a messzi sötétbe:
– Hozd a puskámat, hadd lövök ki vele a kutya szentségit. – Ebben a pillanatban rohant be közénk hálóingében a mi halálfejű ómamánk és így kiáltott:
– Bontják a falat a rablók. – Amire mindnyájan odaszaladtunk, ahol csakugyan holmi kopácsolás lett hallhatóvá. S erre aztán olyasmi történt, amire igazán nem készűlhettünk el. S ezért volt az, hogy máris összenéztünk Erzsivel és mind a ketten bólintottunk. Mert nagy szamárul ebből állapítottuk meg újra és mind a ketten egyszerre, hogy igenis, ómamánk keze van az egészben. Holott hát, ha ma is meggondolom, hogy is lehetett volna benne a keze?
Az történt ugyanis, hogy apánk felrántotta a másik ablakot is és csakugyan kilőtt a sötétbe, arrafelé, ahonnan a kopácsolás hallatszott.
A lövésre pedig előbb erőteljes nyerítés hangzott, majd eszeveszett röhögés.
S hogy mi volt ez, ma se tudom. Később úgy beszéltük meg Erzsivel, hogy valószínűleg ugratni akartak minket holmi gyűlölködő emberek. Főként arra a bányászra gondoltunk, aki azt mondta egyszer apámról, hogy:
– Majd fogjatok le, ha agyon akarom vágni.
E külső röhögés ellenére se tudtuk persze a szemünket lehunyni reggelig. Mikor is Erzsi jó, erős teát csinált reggelire, pirított kenyérrel. Ez nagyon jól esett. Ám ezt csak mellékesen mondom.
*
Aztán volt még egy utolsó is, amely után véglegesen csend lett. S ez az éjszaka csak ennyiből állt:
Hogy ómama bejött hozzám éjszaka és közölte velem, hogy egy kisbaba sír odakinn az ajtó előtt. És azt kérdezte: mit csináljunk? Ő nem meri kinyitni a külső ajtót, mert hátha valami boszorkány sír odakinn és valami gonoszra akar vezetni minket.
Mit csinál ilyenkor az ember? Megint felköltöttem a jó Erzsit és elmondtam neki a dolgot.
– Bánom is én, hagyj aludni, – mondotta ő. – Megint tréfát űz velünk valaki.
– Nem hallod? – mondtam én.
– Nem hallod? – kérdezte ómama is. Tehát megint füleltünk egy ideig mind a hárman. De aztán Erzsi így szólt:
– Föl ne költsd apát. Hadd sírjon. Egye meg őt a fene. – És befordúlt a fal felé.
Csakhogy reggel már nem volt ilyen hősies őkelme. Minthogy egy gyönyörű szép baba volt odakinn az ajtó előtt egy kosárban és édesdeden aludt. De igazán úgy, mint az angyalok. Egy cédula is volt kosarában, amelyen, magyarúl ugyan, de nagyon rossz írással és helyesírási hibákkal tűzdelve a következő állott: – Visza kűdöm anak, aki csinyátta. It van, egyék meg.
No mármost kié ez a gyerek, és hogy jutunk mi ehhez, – álmélkodtunk mi Erzsivel.
Apánk arca pedig olyan vörös lett dühében, hogy gutaütéstől kellett tartanunk. Föl-alá járt és dúlt-fúlt szemlátomást. Egyszer egy tigrist láttam prüszkölve, őrjöngve így fel-alá szaladgálni ketrecében. S ami a legkülönösebb volt: ránk vetett szemrehányó pillantásokat, mondhatni szörnyűeket. Ami persze, érthetetlen volt.
Itt meg kell jegyezni, hogy ez a kíméletlen tirannus, mármint a mi édesapánk, egyetlen lény iránt érzett respektust, sőt, valószínűleg félt is tőle és ez Erzsi volt, a néném. Ha ő jelen volt, akkor szemlátomást uralkodni próbált magán, sőt, néhányszor azt is észrevettem, hogy meghunyászkodik előtte. Ennélfogva Erzsi bátran lehetett még szemtelen is iránta, – most is az volt.
– Mit néz úgy ránk? – kérdezi tőle. – Meg van maga bolondúlva? Csak nem képzeli, hogy bármi közünk van ehhez a gyerekhez? Hogy netán az enyém? vagy ezé a szegény, ostoba Gecsőé? (Ez én lettem volna, mármint ostoba is, meg szegény is.)
– Jó lesz, ha nem hűtöd annyit a szájad, – felelte néki apánk, nála szokatlan szelídséggel. (Azért nevezem ezt szelídségnek, mert mindenki másnak, nekem is a fejemhez vágott volna valamit, ha így merek beszélni vele.)
– Ni-ni. Cö-cö. De édes, – mondotta eközben ómama, letérdelvén a kosár fölé.
– Gyere be velem a másik szobába, – parancsolt rá apánk Erzsire hidegen, megvetőn.
Sokáig maradtak aztán odabenn s mikor kijöttek, rendkívül hallgatagok voltak mind a ketten. Néném egy szót se volt hajlandó elárulni abból, ami köztük odabenn történt. Végűl azonban, néhány hónap múlva mégis okosabbnak látta, ha változtat magatartásán.
– Azt akarom, – mondotta, – hogy jobban szeresd ezt a szegény kis porontyot, mert ez a mi testvérünk.
– Hogyhogy? – kérdeztem én.
– Apánk gyereke, – felelte Erzsébet és lesütötte ehhez a szemét.
– Mit sütöd ehhez úgy le a szemedet? – kiáltottam én. Micsoda marhaság ez? Még te is? Mi van ezen szégyellni való? Vagy az egész emberiségnek szégyellnie kell talán, hogy a világra jött?
– Ne ordíts, – mondotta Erzsi. – Nem kell, hogy a vénasszony meghallja, hogy mit beszélünk. Apa különben is megesketett, hogy ezt a titkot nem árulom el senkinek, csakhogy, látod, muszáj. Mert neked tudnod kell, hogy ez a mi testvérünk. Ami pedig apát illeti, hát persze, szokása szerint: előbb agyon akart vágni még engem is, meg mindenkit, aki ekkora szégyent hozott az ő tisztességes házára…
– Mit beszél ekkora badarságokat? – mondtam neki én. – Mi köze van a gyerekszületésnek a tisztességhez?
– No ne tedd már magad olyan édesnek és naivnak, – dühöngött ő. Igenis, hogy van köze hozzá, – ordított bele az arcomba. És hogy ő neked kitépi a füleidet, kiveri a fogaidat…
– Hát igazán elment az esze? – kérdeztem tőle szelíden. – Feltételezi, hogy egy tizenkét éves fiú…
Hogy ő igenis már hallott ilyet…
– No akkor én már megyek is, – mondtam néki és fel is álltam. – Máris viszem be a gyereket, sajátkezűleg viszem be a new-peebles-i lelencházba. – S a kezem már rajta volt a kilincsen, mikor apánk utánam rohant s a vállamra borúlva elkezdett zokogni. S akkor már persze nem is kérdeztem semmit, – mesélte Erzsi.
– Úgy látszik, a zsarnokok közt vannak olyanok is, akik belűl voltaképp igen bizonytalanok és lágyak és voltaképp egész életükben ezt palástolják, – tette még hozzá.
S mármost minek is folytassam? Elég ebből annyi, hogy ez volt a mi kistestvérünk regényes életének első fejezete. A többit persze nem mondhatom most el, de talán majd máskor.
Ómamáról pedig még csak annyit akarok megjegyezni, hogy mielőtt meghalt, jó ideig eszméletlenűl feküdt s ezalatt az ágyban táncolt. Vagyis delíriumában úgy rúgkapált a lábával, majd kirúgta az ágy végét. S eközben fogait összeszorítva, a szemöldeit szigorúra ráncolva ezt kiáltotta ki a világnak:
– Én dolgozok, én táncolok.
Morfium
Mindenekelőtt van szerencsém bemutatkozni, Kopper Ferenc kultúrmérnök vagyok. Itt mindjárt arra kérem Önöket, hogy ne méltóztassanak összetéveszteni hasonnevű unokatestvéremmel, aki hasfölmetsző egyetemi tanár, és aki nyilván épp olyan ostoba ember, mint én vagyok, csakhogy önérzete van, tetszik tudni? S nyilván nem szívesen venné, ha személyét összetévesztenék az ilyen senkiháziéval. Hogy miért nevezem sajátmagam senkiházinak, épp erről akarok szólni, ha megengedik.
Mindenekelőtt arról kell beszámolnom, hogy jóban vagyok Dr. F. Konstantin lélekbúvárral, aki egy nap így szólt hozzám:
– Tudod, azoknak az embereknek, akik valaha önképzőköri elnökök voltak, mondjuk a gimnáziumban, azoknak túlnagy igényük van az élettel szemben, s azt hiszik, hogy ugyanolyan méltóság illeti meg őket később is, mint amilyenben egykor részük volt. Tehát javarészt sértődöttek. Figyeld meg, ezek postagyakornok korukban is cilindert hordanak.
Már maga ez az észrevétel is meghökkentett engem, mert hiszen én vagyok az, aki önképzőköri elnök voltam, s bizony én is gyakran veszem fel szép, fényes cilinderemet. De ami a lényeg, én is a magyar póstánál vagyok alkalmazva és sértődött vagyok.
De barátom nem is hagyott sokáig kétségben aziránt, hogy milyen mértékben kell személyemre vonatkoztatnom e szavait. Egy más alkalommal ugyanis így szólt:
– Nem találod furcsának, hogy az emberek azt még hajlandók elhinni, hogy ők gazemberek, de hogy ostobák volnának, azt semmiképp. Két kísérletet tettem erre vonatkozólag, méghozzá az egyiket levélben. Mindkét esetben minden erőmmel, egész ékesszólásommal azt igyekeztem bebizonyítani, persze harag nélkül és szinte tudományosan, hogy az illető semmiházi tökfilkó. S mi volt az eredmény? Mindkét esetben ugyanaz volt, vagyis az emberek úgy tettek, mintha nem jól hallották volna, amit mondtam, s azt kérdezték, hogy fáj-e még a fogam, vagy azt mondták, hogy tévedés, ők nem Fehérváron születtek…
Nem részletezem tovább a dolgot, csak annyit közlök, hogy a harmadik alkalommal lélekbúvár barátom felfedte titkos szándékát és velem is közölte, hogy hiába hordom ilyen fennen cilinderkalapomat, végeredményében én is ostoba fráter vagyok, egy igazi senkiházi. S hogy mit szólok ehhez? – kérdezte tőlem.
Persze pofon kellett volna vágni a lélekbúvár urat, ez lett volna a dolognak egyik elintézése. Csakhogy nem ez történt. Melegen megszorítottam a kezét, s még mosolyogtam is, olyaténképpen, mint aki valami boldogítót hall, és azt mondtam néki:
– Én nagyon jól tudom, hogy ostoba vagyok s épp ezért hordom a cilinderkalapot. Kárpótlásul. – Ez a felelet annyira meglepte a lélektan búvárát, hogy még meg is ölelt, és végül is ezt felelte:
– Milyen tiszteletre méltó dolog ez!
*
És nemcsak tudtam, hogy ostoba vagyok, hanem már rég tudtam ezt. Ennélfogva már régen úgy viselkedtem – hogy is viselkedtem én? A telefonba például nagy nyomatékkal mondtam be a nevemet, az első szótagot élesen hangsúlyozván, hogy az illető kicsit megdöbbenjen hallatára. Aztán ez a lényeg, ha valamiről szó volt az emberek között s nekem is nyilatkoznom kellett, rendesen nem azt mondtam, amit én gondolok, hanem feltettem magamban a kérdést: mit szólna ehhez egy sokkal okosabb ember, mint én vagyok, mondjuk például F. Konstantin lélekbúvár, aki valóban nagyon okos ember is. S ezzel a módszerrel meglehetős nagy sikereket értem el.
De nemcsak ezzel. Ostoba embernek sokat kell hallgatnia, mikoris e hallgatás útján szép lassan megnő a tekintélye. Mert az emberek azt gondolják: Isten tudja, mi van ennek a fejében? Hogy milyen okosakat gondol. A beszédes emberek pedig, még az eszesek is, elszégyellik magukat jelenlétében.
Egyszóval: bár állandó, nagy lelki ellenőrzés alatt éltem, de kezdtem egész jól boldogulni. Munkáskérdésről volt szó például. Viszont én sose foglalkoztam munkásokkal – semmi közöm se volt hozzájuk soha. Ezért F. Konstantin lélekbúvár egy alkalommal össze is szidott, minthogy ő nagy szocialista volt és gyűlölködő ellensége Tisza Istvánnak. Én tehát lassan és nagyon óvatosan kezdtem mondanivalómat ebben a társaságban. Méltányosan. Tudtam, hogy vannak a társaságban Tiszának rajongói. Elismertem tehát Tiszának bizonyos képességeit, ahogy nemrégiben a lélekbúvár is elismerte. De azt is tudtam, hogy társaságunk többsége izgága, tüzes ifjakból áll, akik úgy várják szavaimat, szinte mint a kinyilatkoztatást. Minthogy olyan nagyon tekintélyes ember vagyok én. Lassan, fontoskodva elmondtam tehát, amit a lélekbúvártól munkásokról és munkáskérdésről hallottam, mégpedig óriási hatással. Az ifjak megtapsoltak engem, aztán azt kérdezték tőlem, hogy miért is nem lépek be a pártba?
– Milyen pártba? – Őszintén szólva, még azt sem tudtam biztosan, hogy van itt nálunk is valamiféle párt.
Ekkor azonban mégis nagyon elszégyelltem magam. Mivelhogy ezeket a szegény, tüzes fiatalembereket ennyire becsapni mégiscsak gyalázat. Ne mondjam-e el egyiküknek legalább: őszintén, alázatosan, hogy ki, mi vagyok és hogy voltaképp majmolás az egész életem?
De aztán ezt mégse tettem, inkább arra kértem az egyik fiatalembert, mondja már meg nekem, hol van ez a párt? És csakugyan beléptem a pártba. S itt elég szép karriert is futottam be. De erről majd máskor.
El ne felejtsem mondani, hogy ekkor már nemcsak ez a Konstantin nevű lélekbúvár volt az ideálom, hanem vetélkedett vele egy bizonyos Hajagos Jóska nevű futballista is, különösen nőügyekben. De egyébként is, minden tekintetben, sőt ez a Jóska kezdett túlsúlyba kerülni. Küzdöttek egymással lelkemben, mint két birkózó, és bizony-bizony az én Jóskám nemegyszer teperte le a busongó és okos lélekbúvárt. Sőt, én még szellemes is voltam egyetlenegyszer az életben, szintén eme Jóska révén. Éppen távozóban voltam a New York kávéházból, mikor egy ismerősöm megszólított.
– Milyen szép ez a télikabátod – mondotta szinte lelkendezve –, milyen finom kelme igazán… – Amire én tűnődést, szórakozottságot mímelve és végtelen távolságokba vetve tekintetemet, úgy, amint azt Hajagos Jóska szokta, így feleltem:
– Finom kelme bizony, őkelme.
Erre mindenki jót nevetett, aki a közelben volt.
*
Arról akarok mármost beszélni, hogy ideáljaim miként mondtak csődöt bennem.
Kezdjük az elején. Elhatároztam ugyanis, hogy megnősülök. Evégből olyan helyeket kezdtem felkeresni, ahol fiatal lányok vannak. Valamiféle turista egyesületbe iratkoztam tehát, úgy emlékszem, a villamos kocsivezetők turista egyesületébe, amelynek tekintélyes ember lévén, csakhamar elnöke is lettem. Ámde most az egyik ilyen kirándulásunkról akarok szólani. Szegény kis törekvő lányok gyűltek össze a Széna téren, s én elhatároztam, hogy ezek között is körülnézek. Hajagos Jóska ugyanis így oktatott:
– Nehogy gazdagon nősülj nekem. Szegény lányt vegyél el. Egy gazdagot sohase fogsz tudni kielégíteni. Az nem lesz hálás neked. De egy szegény lány… Az egész rokonsága is érted fog imádkozni.
Gondoltam: ez egy kicsit gyanús beszéd, futball-szaga van, de hátha rejlik benne valami nagy okosság is, ami énbennem nem rejlik. Nőügyekben tapasztalt ember ez, futballistákhoz ragadnak a nők. Odamentem tehát a várakozó lánycsoporthoz, és még mielőtt bemutatkoztam volna, elkezdtem szemlélődni. Ekkor történt a váratlan csoda.
Szó sincs róla, ezek között a proletárillatú, szegény kis lányok között néhány nagyon csinos is akadt, sőt kettő határozottan szépnek mondható. Ezek máris nekem riszálták magukat, mert a velük levő fiatalemberek nyilván megsúgták nekik, hogy én vagyok ama tekintélyes elnök, akit legalábbis mérnök úrnak kell szólítani. Egyszóval helyzetem jó volt ezekkel a ficsurakkal szemben, mert tudvalevő, hogy az ilyen szegény lányoknak mennyire szokott imponálni egy mérnök úr. Már éppen mosolyogni kezdtem, hogy odalépek, mikor valószínűleg mindnyájuknak nagy meglepetést okozván hirtelen elfordultam tőlük és megindultam ellenkező irányban, felfelé az egyik budai hegynek. Egy lány vette ugyanis arrafelé az útját, szintén egy fiatalemberrel. S az én szívemből ugyanakkor egy szózat emelkedett fel, mégpedig oly erővel, hogy magam is elcsodálkoztam rajta. A szózat így hangzott:
– Én ezt a lányt akarom feleségül venni.
Márpedig ilyen követelően határozott hangja csakis a serdülő fiúk szívének szokott lenni, viszont én már harminckét éves voltam akkor. Ez a hang követelő volt, s egyszersmind oly mámorító, hogy szinte elszédültem bele. És mért? Mert legősibb mivoltomnak megnyilatkozása lehetett, és eltolt előlem mindennemű eddigi ideált. Például ezt a Hajagos Jóskát is a fészkes fenébe küldte. Hajagos Jóska ugyanis így oktatott engem:
– Nehogy valamiféle dajnaféle személybe botolj bele nekem, mert akkor kitagadlak. Leveszem rólad a kezemet. Mert a dajnafélék olyan veszélyesek, hogy nemcsak a fejedet veszted el náluk, hanem még a diplomádat is. Elmehetsz utcaseprőnek.
Így oktatott engem lankadatlan türelemmel Hajagos Jóska. Márpedig ez a lány éppen ilyenféle volt. Valamiféle dajnaféle. Ez abban a szempillantásban látható volt rajta. Mert az összes tagjait dobálta, s oly dallamosan… vagy nem is dobálta? Én mindenesetre máris zenéket hallottam attól, amint ott ment. És azt gondoltam: bánom is én, ha dajnaféle. Én veszem feleségül, nem te. A fene egyen meg téged Hajagos Jóska.
Vagyis még egyszer mondom: saját, elföldelt egyéniségem gyűlölködve és követelőn lépett fel összes ideáljaim ellen.
Utánuk mentem tehát egy szűk, néptelen utcán fölfelé. És szavamra mondom, továbbá esküszöm, sőt kétszer is megesküszöm rá, hogy a következőket tapasztaltam, és hogy ez nem volt káprázat, hanem tényleges valóság. Ebben a szűk utcában a lány feje felett a levegő megtelt villamossággal és előbb remegett, aztán elkezdett táncolni. Még egyszer mondom: nem a lány kezdett el táncolni, hanem a levegő. Továbbá, mintha azt is susogta volna, amit egyszer egy Bököle Imre nevű ember mondott nekem részegen:
– Koma, te koma. Vagy megöleled az egész világot, vagy dögölj meg! – Ez a lány… hát igen, ahova ez lépett, minden utcakövön új élet fakadt.
Hogy én mennyire szédültem, azt el sem lehet mondani. Egyre följebb mentünk, s ez a lány, ahelyett, hogy egyre nehezebben lépegetett volna, egyre könnyebben lépegetett. Ez se fért a fejembe sehogy. Ezt a fiatalembert pedig, aki mellette ment, ezt a suttyót, ezt a semmiházit szemmel láthatólag kutyába se vette. Nem neki beszélt, hanem a levegőnek, mint mikor a szarvas lélegzik. Igyekeztem elébük kerülni, hogy olyan benyomást keltsek, mint valami szorgalmas ügynök vagy földmérő. Jó messzire elébük kerültem, s aztán megálltam egy ház előtt, mintha keresnék valakit. Mikor is hirtelen szembefordultam a lánnyal. Még mindig volt köztük legalábbis tíz méter.
– Igen, ez a lány lesz a feleségem, és ha belehalok is! – határoztam el véglegesen.
– Ez aztán a leánynéző! – diadalmaskodtam magamban.
A lány láttomra lesütötte szemét, és Isten bizony lassabban kezdte himbálni magát. Flúidum áradt belőle – erre is szavamat adom. Olyan volt, mint valamiféle legnemesebb állatja ennek a világnak. Az őzek ilyenek vagy a pávák? Valahol azt olvastam, hogy a hinduk egyes szép nők dallamos járását szent teheneik andalító, ringó járásához hasonlítják… Hát ilyen volt ez a lány is. És ezt ne vegyem én el, Hajagos Jóska? Tőlem akár meg is repedhetsz, mégis elveszem.
*
Elég ebből annyi, hogy ezt a pár sort a fegyházban írom. Az történt velem ugyanis, hogy hivatalomban sikkasztottam. Bár, hiszen el is menekülhettem volna a gyalázat elől külföldre, de nem tettem, mert nem tudtam nélküle élni. Olyan lett ő nekem, mint a morfium. Hiába szabadkoztam, esküdöztem barátomnak, hogy elmenekülők előle, nem lehetett. Ilyen rosszul jártam tehát mélyen tisztelt, igazi egyéniségemmel.
Igaza lett tehát Hajagos Jóskának. Rá kellett volna hallgatni, aminthogy nekem mindig is másra kellett hallgatnom.
A főpincér álma
Bizonyára vannak még velem együtt más öreg emberek is ebben a városban, akik jól emlékeznek rá, hogy a pesti Műegyetem valamikor a Múzeum körúton volt, a mai Tudományegyetem épületeiben. De talán még arra is emlékeznek ezek, hogy szemben vele, a Károlyi utca sarkán volt egy árnyas, kedves öreg kávéház, a Fiume-kávéház, s hogy ide jártak a Műegyetem professzorai, mármint azok, akik történetesen nem voltak haragban egymással. S hogy ide járt a méltóságos úr, a Műegyetem rektora is, akkoriban V. A. nevezetű éltes, de mégis, még mindig igen vidám úriember. S ezek az urak itt, úgy látszik elég jól érezték magukat. Oly otthonosak voltak e helyt, azt lehetne mondani, mintha itt születtek volna. Már azért is, mert ősidők óta itt volt szolgálatban Guszti bácsi, a kávéház öreg, fehérszakállas főpincére, aki hűségesen és pedánsan állt mindenben rendelkezésükre. Már mikor beléptek ide, Guszti bácsi elébük szaladt, hogy lesegítse kabátjukat. De továbbá: feladta leveleiket, átadta egymásnak szóló üzeneteiket, megbízható hordárról gondoskodott, ha kellett, egyszóval minden tekintetben nekikvaló ember volt. Azt se feledjük, hogy Guszti bácsi mindöket méltóságos úrnak nevezte, holott ez a titulus akkoriban még nem minden professzornak járt ki. Azt se feledjük
továbbá, hogy az urak némelyike itt tartotta egyik tajtékpipáját, vagy csibukját és Guszti bácsi ezeket a pipákat se cserélte össze soha egymással, de kérés nélkül meg is tömte s már hozta is, ha pedig netán hosszú volt a pipa szára, ott állt e bajos-kéjes készülék végén égő gyufával, és segített rágyújtani. Tudta ezen felül, hogy kinek kell karosszék, kinek kell még meleg vizet is hozni a kávéjához, teájához, mert szereti maga is kiöblíteni csészéjét, mielőtt inna belőle, de főként, az a néma szolgálat vált mindenekfelett becsületére, hogy tudta, ki milyen időben milyen itókát szeret, s azt máris hozta, szinte vakbuzgó alázatossággal.
Hát nem megbecsülhetetlen az ilyen ember? Szerették is mindannyian. Mikor egy nap az történt, hogy az egyik vendég így kiáltott fel:
– Guszti, maga elfeledkezik rólam? Maga már nem szeret engem.
– Jaj, bocsánat, – kapott fejéhez Guszti bácsi, – hát hiába, szórakozott vagyok, feledékeny vagyok. Ilyesmi nem történt meg velem húsz esztendeje. – S már hozta is a rozsólist.
Később aztán e szóval lépett oda, az urak asztalához:
– Méltóságos urak, – mondta csendesen, – én most elbúcsúzom.
– Hogy-hogy? – kiáltotta valaki.
– Hogy-hogy elbúcsúzik? – kérdezte meglepetten, és épp ezért kissé izgatottan a rektor úr is.
– Én kérem itt hagyom a szolgálatomat… – kezdte volna Guszti bácsi.
– Mi az, hogy itt hagyja? Nem hagyjuk, – mondotta rögtön a rektor.
– Persze, hogy nem hagyjuk, – mondták a többiek is.
– Méltóságos urak, nekem muszáj mennem, elküld a gazda. Fiatalabbat akar… – Aztán elmondta, hogy a gazdának igaza is van, mert hiszen az utóbbi időben, egy hónap alatt négy csészét ejtett ki a kezéből, mivelhogy reszketős lett a keze. Majd így fejezte be mondókáját:
– A gazdának mondom, igaza van. Én gyenge vagyok már. – S ezzel a szóval fejezte be:
– Fáradt vagyok. – S egy könnycseppet törölt ki a szeméből.
Kis csend támadt erre. Végül is a méltóságos úr ezt kérdezte:
– És miből akar maga élni? – Amire Guszti bácsi szomorkás mosollyal így felelt:
– Úgyse sok van már hátra, méltóságos úr és addig majd csak eltart a lányom.
– Mi a maga lánya? – kérdezték.
– Vénlány, – mondotta Guszti bácsi – és most gyerekek mellett van.
– Hát nyugdíja, ilyesmije semmi sincs? – kérdezték.
– Egy pincérnek, professzor urak, egy pincérnek? Hogy volna nyugdíja egy pincérnek? – mondotta Guszti bácsi.
A nagy kerek asztal mellett megint csend lett. Végül is a rektor úr elég kedélyesen így szólt:
– Barátaim, elő a bukszát. Mi, ahányan itt vagyunk, mind adunk most magának öt forintot. Én pedig külön adok magának egy kis nyugdíjat. Minden hónap elsején eljön hozzám, a lakásomra, ott elbeszélgetünk egy kicsit és maga fölvesz tőlem havonta egy tízest. Nem sok, de mégiscsak valami.
Guszti bácsi pedig még állt ott egy darabig, aztán nagyon halkan ezt mondta:
– Kezüket csókolom méltóságos úr.
*
Ferenc, az inas, óvatosan nyitott be, mint mindig.
– Orrodnak beljebb tolása – hangzott az ágy felől. Ferenc erre felgyújtotta a villanyt és görnyedt állásban megintcsak mosolyogni akart. Mindig mosolyogni.
– Guszti bácsi van itt, – mondotta csendesen.
– Mi? mi, mi? – kiáltotta az öregúr és felemelkedett az ágyban.
– Guszti bácsi van itt, – ismételte az inas.
– Hát elseje van?
– Bizony hogy elseje van, – válaszolta Ferenc és most már olyan mosollyal, mintha az idő múlásának mementója is ő volna e házban.
– Jöjjön be, jöjjön be, – kiáltott ekkor rakoncátlanúl a jókedvű öreg. S intett neki, hogy fel akar űlni az ágyon. Ferenc pedig jó fiú volt. Oly hevesen ugrott oda s valamely buzgó melegség öntötte el azonnal a szívét, hogy legalább ebben segítségére lehet. De nem tudott már mosolyogni, mikor gazdája arcát jobban szemügyre vehette.
Sápadt volt az, sárga, mint a ködös téli reggelek.
– Guszti bácsit szokás szerint beeresszem? – kérdezte Ferenc mégegyszer visszafordúlva az ágy felé.
– Természetesen! Hallod-e? – riadt reá jókedvűen a gazdája. S az inas ezt a nagy lendületet is úgy fogadta, mint illik, megértette belőle, hogy mindennemű végzetes gondolat, így a halálé is ezennel száműzve van innen. Bolondozni kell tehát tovább is. Megint mosolyogni akart, de aztán meggondolta magát és szótlanúl kiment.
– Köd van, – mondotta ekkor maga elé a beteg, kibámúlván az ablak előtti gomolygásba.
– Bolond idő! – tette még hozzá. – Mit szól ehhez Guszti? – e szóval fogadta a másik öregembert, aki már az ágya előtt állt.
– Bizony bolond idő, kezét csókolom méltóságos úr, – felelte Guszti bácsi.
– De mi van magával, miért olyan sápadt, és a hangja is milyen különös, – mondotta a rektor úr. – No de űljön le hamar.
– Hogy mi van énvelem? Eljött az időm. Nemsokára meghalok én kérem alássan. Hiszen azért is jöttem. Elbúcsúzni jöttem. – S ezzel leűlt.
– Hisz akkor kolléga. Mert én is elég nagyot léptem ma éjszaka a másvilág felé. No de azért ne szomorkodjunk. Legföljebb majd együtt ropjuk a polkát a túlvilágon. De mégiscsak mi van magával?
– Tüdőgyulladásom volt, de abból már kigyógyultam. Csakhogy mégis, valami nagy bajom maradhatott utána, mert azóta, tetszik tudni, olyan hehezetes vagyok, a hangomnak nincs tartása a mellemben. Nincs mögötte talaj, ami tartaná és érzem is, hogy ez a vég.
– És ki ápolta magát?
– A lányom. Csakhogy az is azt mondta: – wie lang wollen’s denn noch leben? Vagyis, hogy meddig akarok én még élni?
– Őszinte lány. Dicsérendő, mert őszinte. És maga mit felelt neki?
– Hogy én már nem is akarok élni, de ha még nem jött el az órám, mit tehetek én arról? Akasszam fel magamat?
Megint hallgattak egy kicsit mind a ketten. Úgy látszik, a rektor úrnak is valamelyest elment a kedve a tréfálkozástól. De aztán csengetett az inasának.
– Orrodnak beljebb tolása, – mondta megint. – Hozd be a pénzemet. – Guszti bácsinak pedig ezt mondta:
– Mindenesetre elővigyázatosságból szétosztom most az itthon levő aprópénzemet. És magának is jut ebből valami Guszti. Figyeljen ide.
– Hozzál egy névjegyet is, – küldte ki megint a fiút, – és a töltőtollamat is, – kiáltott utána.
– Két töltőtoll van eddig Magyarországon, egyik az enyém, – mondta Guszti bácsinak bizonyos diadallal. Aztán így folytatta:
– Itt van magának ötszáz forint, vagy ahogy manapság mondják, ezer korona. Vigye ezt haza annak az őszinte lánynak. És mondja meg neki, hogy nyisson magának ebből egy kis trafikot és menjen el evvel a névjeggyel Wolfrumb Károly pénzügyigazgatóhoz, aki osztálytársam volt, és barátom ma is. Látja, csak annyit írtam ide, hogy Kedves Károly légy szíves. Ennyi elég. A többit majd a lánya mondja el neki.
*
Most aztán igazán nem tudta mit gondoljon. Olyannyira zavarban volt, hogy majdnem nekiment a villamosnak. Most mit csináljon? Menjen haza, adja oda a lányának ezt a sok pénzt hálaképen, amiért oly cudarul bánt vele? És hogy fogja ezt tenni, mit fog mondani neki?
– Hiszen ez pénzsóvár, ennek mindene a pénz és könnyen megeshetik, hogy gyorsan elteszi ezt a pénzt is és mintha nem is volna, még zsugoribban fog gazdálkodni, mint azelőtt. Dehogyis. Ő nem megy többé haza. A Debreczen Szállodában van egy földije, és ott még ma is vannak a vidékről érkező kocsisok számára fenntartott kamrácskák, ez a földije pedig biztosan juttat neki valami ilyen kis lyukat, ahova behúzódhat, amíg még él. És miből él? Ebből az ötszáz forintból. Tart, amíg tart, és ami megmarad belőle, legyen azé, aki megtalálja nála. Így határozott.
El is indúlt volna a Debreczen Szálloda felé, csak előbb elment a Károlyi utca sarkára és belesett a régi kávéház ablakán. Aztán eszébe jutott valami. Harminc, vagy negyven évvel ezelőtt egy pálinkamérésben látott egy embert, aki rosztopcsint rummal rendelt magának és azt úgy itta meg, hogy előbb körüljáratta a kortyot szájában, nyilván a hosszabb kéj okából s csak aztán nyelte le. Ő pedig ott, akkor rögtön föltette magában, hogy ugyanezt egyszer ő is meg fogja csinálni. S azóta, lám, eltelt az élet s ő mindeddig adósa maradt ennek a rosztopcsinnak. Pedig milyen szép, tiszta volt, vízszínű, mielőtt beleöntötték a rumot, még most is jól emlékszik rá, csak szemmel láthatólag sokkal nehezebb volt, mint a víz. S talán épp ezért annyira kívánatos.
Bement tehát egy pálinkamérésbe s megivott egymás után két kupica rosztopcsint rummal. Ettől még a lába is felmelegedett, a szívét pedig olyan bánatos-bájos jó érzés kezdte környékezni, hogy majdnem sírva fakadt tőle.
Még bolyongott egy kicsit az utcákon, aztán bement valahova még egy rosztopcsinra. Ettől már a feje is elnehezült. Leűlt tehát a Múzeum kertben egy padra és elaludt.
*
Azt álmodta, hogy színházban van s a színpadon megjelenik Little Tich, a bohóc, és ezen mindjárt úgy kellett nevetni, – mindenki úgy nevetett, majd szétszakadt tőle. S mellette a méltóságos úr is, aki azt kérdezte:
– Ugye-e Guszti, nagyszerű ez a Little Tich, – s ő nem tudott mit felelni neki a nagy nevetéstől. Csak nevetett, egyre csak nevetett és boldog volt, mert amellett még nem tudni honnan, nagy fényesség is sugárzott reá. S ettől a szíve megintcsak megmelegedett.
Ám ez a sok szépség és nagy boldogság nem tartott soká. Egy kéz nehezedett a vállára:
– Guszti bácsi, Guszti bácsi, maga itt alszik? Ébredjen már fel. Április van még, megfázik.
János bácsi volt, a Múzeum kertésze.
– Mért nem megy haza? Még tüdőgyulladást kap itt, – mondotta János bácsi.
– Az nem is volna rossz, – felelte néki Guszti, kicsit talán szemrehányón is, amiért az álombeli édességből ilyen durván visszarántotta őt erre az érdes világra. Aztán köszönés nélkül szaladni kezdett az oldalsó kijárat felé, nehogy sokat kelljen beszélnie. Elmondani azt, hogy nincs hova hazamennie. És hogy miért nem? Nem akart ő már senkivel sem ilyen sokat beszélni.
*
Mégis, talán tanácsot kellett volna kérni tőle, hogy mit szól az ő helyzetéhez egy ilyen higgadt ember, mint János bácsi. De hiszen itt van Anna kisasszony is, kapóra, neki majd elmond mindent, ami a szívét nyomja. Jó teremtés ez az Anna kisasszony és neki régi ismerőse.
Mármost illik azt is elmondanunk, hogy ki ez az Anna kisasszony. Öreg emberek, velem együtt még nyilván emlékeznek reá is. Kinn ült az utcán évtizedek óta a Műegyetem fala mellett, a „pontos óra” tőszomszédságában és horgolt. Piros és fehér, rózsaszín és kék pamutszálból topánkákat, kesztyűket, főkötöcskéket pici babák számára. S e piros és világoskék, továbbá fehér gömböcskék úgy világítottak holmi alacsony székre kirakva a Múzeum körút aszfaltján, mint holmi tündérkerti virágocskák. Aki arra ment, különösen ha fiatal mama volt, okvetlenül vásárolt valamit a kisbabája számára. Már azért is, mert Anna kisasszony oly édesen tudott ránézni, oly nyájasan, oly jókedvűen… Mert Anna kisasszony öreg lány volt ugyan, de mindig jókedvű volt.
Hát ehhez ment oda most Guszti bácsi, hogy a bánatáról beszéljen neki. Csakhogy nem lehetett. Kiderült, hogy Anna kisasszonynak ma éppen izgatott napja van és a saját ügyeivel van elfoglalva. Így avval, hogy mért is akasztották nyakába ezt a kakukkos órát, mikor ezt úgyse veszi meg itt senki. Még Guszti bácsinak is felajánlotta.
– Vegye meg maga Guszti bácsi, – mondta neki. – Szép óra, jó óra és csak hat koronába kerül, ami potom pénz érte s amellett egy koronát én is keresnék rajta.
– Hova gondol Anna kisasszony, – mormolta Guszti, – én takarékos ember voltam világéletemben. Bár, máma megittam három rosztopcsint rummal, – tette hozzá.
– Egészségére, – válaszolta Anna kisasszony, de látszott rajta, hogy nem figyel oda, hogy gondolatai egész másutt járnak. A lakásügyéről kezdett hosszan panaszkodni, úgy, hogy Guszti bácsi kénytelen volt egy energikus szót vetni közbe.
– Nekem egy kékhasú ezres van ma a zsebemben, – állította meg Anna kisasszonyt a hadarásban.
– Örüljön neki, – felelte Anna kisasszony, és még mindig nem figyelt oda. Lerakta kirakatát az ölébe és hellyel kínálta meg Guszti bácsit a zsámolyon. De Guszti bácsi nemigen akart leülni. Menni akart. No de hova? Világgá, – adta meg magának a feleletet. Így aztán mégis leült.
Közben azonban Anna kisasszony mégiscsak észbekapott. Úgy látszik a kékhasú mégiscsak a lelkébe markolt.
– Hát maga ilyen gazdag? – nézett hirtelenűl fel reá.
– Igen, én most gazdag lettem, – felelte ő, – de mondja csak, mit csináljak a pénzemmel, mit vegyek magamnak érte?
– Adja nekem, – tréfálkozott előbb Anna kisasszony. – De hisz azt úgyse teszi. Akkor vegyen magának…
– Mit vegyek magamnak? Mit tudok én venni magamnak, – kiáltotta, mert úgy látszik, kezdett indulatba jönni. Még arcát is elöntötte a vér.
– Mire van nekem szükségem? – kiáltotta. Mondja meg, ha tudja.
– Vegyen magának egy zsiráfot az állatkertből, – tréfálkozott tovább is Anna kisasszony, aki ugyan jó lány volt, de úgy látszik, nemigen volt képes beleélni magát a mások helyzetébe. S Anna kisasszony aztán tovább beszélt és elmondta, hogy mostanában csakis a horgolt férfisálak divatosak és öt koronáért árúlják darabját a férfidivat-üzletekben. Őneki viszont darabját kettő ötvenért szállítaná valaki, ebből tehát egy kis tőkét tudna kovácsolni magának.
– Meglátja, még én is meghájasodom itt, ezen az aszfalton, – mondotta nevetve Guszti bácsinak.
Csakhogy most, viszonzásúl ő nem figyelt oda rá. Igaz, hogy nagyon érdekes dolgok történtek vele eközben. Guszti bácsinak volt ugyanis egy idősebb nővére, aki már körülbelűl ötven éve ment ki Amerikába. Őszintén szólva ő már nem is igen gondolt rá, most azonban az ő hangját vélte hallani. Egész tisztán hallotta a gyerekkorából jól-ismert hangját, amint ezt harsogta feléje s persze most is a megszokott szigorral:
– Minek keseríted el ezt a rongy kis életedet, ezt a pár napodat ami még hátra van. A Debreczen Szállodába akarsz menni? Hát ilyen szamár vagy? Mit akarsz te ott csinálni?
S ezek a szavak, bármi különösnek tetszik, bizonyos világításban voltak hallhatók.
– Mért nem veszel példát Little Tichről? – kérdezték tőle.
– Miben vegyek én példát Little Tichről? – ámuldozott az el-elboruló áprilisi napfényben Guszti bácsi. Csakhogy erre nem felelt a nővére.
– Hát nincs igazam? – riasztotta őt fel Anna kisasszony.
– De tökéletesen igaza van, – felelte néki Guszti bácsi rögtön, anélkül, hogy fogalma lett volna róla, miről is beszél Anna kisasszony.
– De a méltóságos úrnak is tökéletesen igaza volt, – folytatta a meglepett és most már erősen rábámuló Anna kisasszony felé – de milyen igaza volt. Új életet kezdeni most, – kérdezte tőle, aki mindebből nyilván már semmit sem értett ugyan, de, úgy látszik, máris belenyugodott ebbe is. Guszti bácsi tehát megelégelte mindezt és felállott.
– Hazamegyek most Anna kisasszony, – mondotta, – ha pedig nem megy a dolog…
– Ha nem megy, ráérsz akkor is felakasztani magadat, – felelte néki a szigorú nővér.
*
Aztán még sokáig ment, mendegélt Pest város utcáin, főként a belvárosban, míg eszébe nem jutott, hogy hiszen a Király utca elején van egy éjszakai virsli-árús, aki talán már fel is állította és befűtötte barátságosan zümmögő kazánját.
Az egyik toronyóra akkor már ötöt ütött.
Azt már ugyanis régen elhatározta, hogy ennél a virsli-árúsnál még ki fog ő egyszer kötni. Mert nagyon barátságos, hívogatós dolognak tartotta, hogy az ember ebben a rossz városban, a nagy idegenségben itt megállapodjon és hallgassa egy kicsit ezt a kazánt.
Így is tett tehát. Leült nála egy kis székre a járda szélén és megebédelt, sőt, meg is próbált beszélgetni ezzel a virsli-árússal. Megemlítette példáúl, hogy ő tudja, nagyon jól tudja, milyen nehéz dolog lehet téli éjszakákon itt kinn ülni a nagy hidegekben. Majd még így szólt hozzá:
– Tudja, én ma Little Tich-csel álmodtam, bizonyára ezért ízlik nekem annyira a maga virslije.
A virsli-árús erre értetlenül rábámult, majd mégis így felelt:
– Na ne mondja. – Amire Guszti bácsi, az öreg főpincér, úgy látszik, észbekapott, hogy hiszen hiába beszélne ő ennek is, tehát valljuk meg, egy kissé sértődötten cihelődött fel és innen is tovább állt.
És még ment, ment, jóideig rótta a várost, amíg el nem nyelte őt az alkonyat.
Egy hűséges vallomás
Most már határozottan állíthatom, hogy királyi főbírónk, Zánitz Mátyás, megbolondúlt. Vagy talán megszállta őt a szentlélek? Ő, aki nyakra-főre akasztatott, kínoztatott, kerékbe töretett embereket, sőt, még asszonyokat is, különösen vénasszonyokat, az most egyszerre megváltozott. Összehívott bennünket és így szólt:
– Szíveskedjenek a nagytekintetű bíró urak észbe venni, hogy ez az egész emberi élet csak egyszeri látogatás itt, röpke látogatás, tehát rendkívül becses. – És hogy ő erről verset is írt, amely körülbelül így hangzik:
Ezt a kis zsákutcát végig kell járni
Egyszer, soha többé.
– Hát a mennyország? – akartam volna kérdezni tőle, csak nem mertem. A királyi főbíró úr arca ugyanis mély meghatottságot fejezett ki és átszellemültséget. Mintha imádkozna. De nem az Istenhez, hanem talán saját magához, vagy mi az ördög. Egyszóval, Isten bizony hogy meghibbant a lelkem, meghibbant őméltósága, egész határozottan ez volt a benyomásom.
Rövid szünet után még azt is közölte velünk, hogy újra kiszállunk Győrbe. Mikor az elképpedő arcokat látta, így folytatta:
– Igenis, kiszállnak az urak, így rendelkezem az özvegy Gibiczerné dolgában.
Tudni kell, hogy ezt a Gibiczernét négy év előtt gyilkolták meg a kis pénze miatt, s mi éppen négyszer szállottunk ki Győrbe, tökéletesen hiába. Nem lehetett megállapítani, ki a tettes. S ő most mégegyszer is kiküld minket, mondván, hogy az emberélet becses dolog, hogy az csak egyszer van, és kioltását mindenképp meg kell torolni.
Gondoltam magamban: emberélet, igen, emberélet. De Gibiczerné sváb volt az istenadta, és az csak félig számít emberéletnek.
S hogy el ne feledjem azt is elmondani, már másnap a főbíróság ajtaján hirdetmény volt kitéve, amelyben kiküldetésünk megállapíttatott, különleges kiszállási napidíjunk is, s ehhez még egy csodálatos függelék is illesztetett, amelyben ki volt mondva, hogy a vizsgálat alatt Győrben nem szabad 1.) inni, tehát korcsmába menni semmiképp, 2.) továbbá bordélyt látogatni sem szabad. S éppen ez, még szigorúbban tiltva van.
Szóval báró Zánitz királyi főbíró úr feje határozottan meglottyant. Hiszen sose volt okos ember, de most aztán igazán…
*
Hadd mondok erről is valamit, hogy miként folyt annak idején az első vizsgálat ebben az ügyben. A királyi bíróság hat teljes héten át volt Győrött kiszállva. Akkoriban én még fiatalember voltam, még csak asszesszori rangban, s a bírák engem valamiféle leltárnok és becsüsként használtak fel, mintha bizony mindenhez értenék e világon. S nekem vállalnom kellett ezt is. S a bírák, Isten tudja miért, talán valamely felsőbb utasításra, ki akartak tenni magukért. Még nagyobb alapossággal dolgoztak mint bárhol eddig. Mindent megszimatoltak, minden kis tárgyra, amelyet a kezükbe vettek, amely bizonyíthatott valamit, mondhatni vad mohósággal vetették rá magukat. Mintha rajtacsípnék valamin a tárgyakat, hogy szinte azt kiáltották: – áhá! – Megnézték kétszer is, mielőtt a helyére visszatették, s még az ujjaikat is megnézték utána, nem ragadt-e rá valami? Rengeteget nevettem ám ezen, persze, csak magamban. Hát még ha valaki történetesen leejtett valamit. Ilyenkor, majd hogy önnön széke alá nem bújt félelmében, hogy nem maradt-e ott mégiscsak még valami a földön? Ha nem lettem volna olyan alárendelt helyzetben még akkor, ha történetesen kerületi kapitány lettem volna legalább, az úr Jézus se mentette volna meg valamelyiküket, hogy a hátsó részébe ne rúgjak, vagy legalábbis azt szerettem volna
mindenképpen megkérdezni tőlük, hogy egészen meghülyűltek-e az urak nagy buzgalmukban?
Egész nap dolgoztunk, illetve legalábbis ott kellett állnom valamelyik mellett, s nem győztem kérdéseikre felelni. Állítólagos szakértelmem soha még így nem remegett a hasamban, soha még ily veszélyes próbákat ki nem állott. Nosza, hogy mondjam meg, milyen öreg lehet ez a szép, sötétzöld, símaszövésű, puha posztó? Ha csakugyan öreg, gondolom-e, hogy már száz éves? ha nem száz éves, van-e hatvan? és hogy legyek oly szíves, vegyem még ezt is, meg ezt is gyorsan jegyzőkönyvbe.
Mindezt egy örök nyugvásra tért vénasszonyért, aki, mint azóta a tanúvallomásokból kiderült, talán még hálás is azért, hogy a túlvilágra küldték, feltéve, hogy az ember halála után is oly gondolkodású, mint életében volt.
– Hogy hogy érzem én itt magam? Akarják tudni, hogy hogy érzem én magam? Mint hét elvetélt, idétlen macskakölyök, – szoktam volt mondani. S persze, ezt is jegyzőkönyvbe vettük. Én már ettől a sok jegyzőkönyveléstől is halálig voltam. Hányszor kellett a legképtelenebb időben egy bizonyos másik asszesszorért rohannom… Bármikor, ha az egyik nagyképűnek valami eszébe jutott. Ma is előttem van, amint ez a barom, mármint ez a bizonyos másik asszesszor ruhástól elnyúlva fekszik ágyán, a hideg, sötétes, takarítatlan szobájában és jajgató hangokon horkol. S én, miután belépek hozzá, nézem őt vagy egy percig, mielőtt elkezdeném rázni.
*
Mindehhez hozzá kell venni még azt is, hogy voltaképpen én halálosan szomorú voltam abban az időben. Vidámnak és fürgének mutatkoztam ugyan ezek előtt a nyárspolgárok előtt, de a szívem legmélyére végzetes sötétség nehezedett. Még a halálra is gondoltam. Egy este aztán a sok hiábavalóságtól és meddőségtől zúgó fejjel elmentem a városba sétálni. A nagyon gyéren világított kűlvárosi utcán egy finoman öltözött, sötétbe öltözött, fiatal és csinos hölgy megszólított, és ezt mondta nekem:
– Úgy látom, te halálosan szerelmes vagy. Kísérj engem haza, és gondold, hogy én vagyok ő. Sötétben minden tehén fekete.
Meglepve néztem rá és azt kérdeztem:
– Honnan tudod? Honnan tudod ezt az Istenért? – Amire ő:
– Jó, jó, szegény fiú! Hisz tudom én, hogy hűségedért többet érdemelnél nálam. De azért próbáljuk meg. Te tetszel nekem, gyere, kísérj el.
Elkísértem tehát.
– Nem fognak itt engem meggyilkolni, ebben a sötét városban? – még ez is eszembe jutott.
– Oh Isten, Isten, – sóhajtott fel ő, miután birtokba vettem.
– Oh Isten? Igazán Isten? – kérdeztem én meglehetős zabolátlanúl. – No, majd meglátjuk, – kiáltottam elborúlt aggyal.
*
Mi ugyanis a téboly szélein szágúldottunk, de persze, mindig csak néhány pillanatig. Utána, egy pillanat múlva még a hangunk is oly igen hétköznapi csengést nyert! – ezt az állapotot egyébként máskor alig tudtam elviselni, más asszonnyal ilyenkor elkerültük egymás tekintetét. Itt azonban csodálatosképpen nem így volt. Úgy látszik, itt nem szégyelltük magunkat egymás előtt… Úgy látszik, semmiért a világon.
De ezenfelül – mi telik az úri kisasszonyoktól, az úgynevezett nemesi szűzektől? Legyünk szívesek és epekedjünk utánuk, – ők pedig netán a kisebbik ujjukat ha hajlandók csókra nyújtani feléd. Mi telik tőlük? Semmi a világon, – hiú bálványok. Hát nem többet ér akkor az ilyen lány? Hát nem százszor becsesebb? És jótékony már csak a jelenléte is, – amilyen egy asszony kell, hogy legyen, illetve kellene, ha egy csöppnyi eszük is volna.
– Ha van egy kis borod, hozd be, – mondottam néki nyersen. S ő felállott és szaladt, hogy kiszolgáljon, – de milyen szerényen és gyorsan, hogy még időm se legyen tekintetemmel érdeklődnöm nála, csakugyan megkapta-e Istenétől, ami gyönyörű, fényes, fekete, sötéten ragyogó ifjúságának, fiatal ajkainak és édes derekának kijárt. Hogy el ne felejtsem megjegyezni, ez a lány mindenestül olyan volt nekem, mikor így utána néztem, mint egy sötét, kiismerhetetlen, borzongó erdőség.
S ha saját magamtól kérdeztem volna meg ugyanezt? Hogy boldog vagyok-e vajon, vagy effélét? Ki felelhet erre? – S ami őt illeti, bizonyára ő is mérhetetlen elégedetlenséggel, vagy megvetéssel nézett erre az állapotára. A gyermek, ha eltakarja szemeit, azt hiszi, hogy őt nem látják. S talán ez a lány is így volt vele. Nyilván azt hitte, ha lehunyja szemeit e kérdés elől, ezáltal szegény, megkínzott lelkével mint egy fekete lepellel eltakarja magát. S már akkor nem is kell önmagának se számot adnia erről. És mégis, nap mint nap hajlandó újra, meg újra átesni ezen a kis megsemmisülésen? – én ezt csodáltam benne legjobban. Éjfél felé aztán addig csikartam (a csuklóízületét csavartam hátrafelé), míg szólásra nem bírtam.
– Hát igen, – vallotta szegény. – Az öröm csak annyi, mint valami nyerítés.
– A boldogság pedig, – fejlesztettem azonnal tovább a gondolatot, – a boldogság pedig édes Margeritám olyan táj, amely csak távlatokban létezik.
*
Éjfél felé már meglehetősen részegek voltunk, mikor is megint azt mondta:
– Kár érted, hogy így kell töltened az életedet, hogy velem kell beérned, te szegény fiú. – És megsímogatott.
Ekkor megöleltem és megcsókoltam. Aztán együtt heverésztünk még sokáig.
– Te kibe vagy szerelmes? – kérdezte végül is.
Erre megmondtam neki név szerint is, hogy kibe vagyok szerelmes, de az egész, áldatlan történetemet is végigmeséltem, nem hallgatván el a hibákat sem, amelyeket elkövettem. S ő, nagyon komolyan hallgatta. Bámulatos odaadással, amelyhez szintén nem vagyok szokva nő részéről. Hol azt mondta rá: – ez tényleg hiba volt, – de volt úgy is, hogy haragosan fortyant fel, és így kiáltott fel:
– Ez nem volt hiba. Szó sincs róla, hogy ebben bármi hiba is volna. Mitől olyan finom ez a dáma?
Aztán én kérdeztem meg tőle:
– Hát te kibe vagy szerelmes? – Erre ő oly természetesen válaszolt, mint ahogy a nap szokott besütni az ablakon. Megmondta ő is, hogy kibe szerelmes, név szerint, továbbá a vele való történetét, mindent. Én pedig azt gondoltam: – Látott már ilyet a világ, hogy emberek ilyen őszintén beszéljenek egymással és ilyen elfogulatlanúl? Hogy semmi hazugságra ne kényszerüljenek azok, akik egymással éltek egy egész éjszaka? Ő megmondja hogy kit szeret, de én is megmondom, s amellett nincsen köztünk semmi baj. Épp ezért valamiféle kötelezettséget is éreztem iránta, s ezt súgtam a fülébe:
– De azért ma éjjel téged szerettelek. – S amellett úgy éreztem, hogy némiképp igazat is mondok. Amire ő így felelt:
– Te milyen jó lelkű fiú vagy, – mondotta. Később aztán, miután még sokat ivott, hosszú elbeszélésbe kezdett. Először is, hogy miképp került ő ide, ahol én rátaláltam… Ebben az elbeszélésben pedig sokat szerepelt egy rendkívül gonosz sváb öregasszony, aki őket, az ő egész családját kifosztotta, de a mi a fő: elmondta, hogy akit szeret, annak családját is hogyan tette tönkre ez a nő. Végül felemelvén fejét még azt is közölte velem, hogy akit szeret, az nemrég felment ehhez az öregasszonyhoz számon kérni tőle valamit, amire az a méregkeverő nőszemély felháborodván e merészségen, arcul ütötte a fiatalembert. Az pedig indulatában a keze ügyében lévő kancsóval addig verte az öregasszony fejét, amíg az a földre nem zuhant. Miután mindezt elmondta, újra rám emelte szemeit, s mintha álomból ébredne, azt kérdezte tőlem:
– Ezt most mért mondtam el neked?
Igyekeztem őt mindenképpen megnyugtatni. Hogy ne féljen, nem lesz semmi baj ebből, én hallgatni fogok. Megbízhat bennem, bárha éppen én a királyi bírósággal vagyok itt, és ebben az ügyben, de nem veszek tudomást erről, amit most elmondott. Csak arra kérem, hogy senki másnak ne tegyen többé ilyen vallomást.
– És mi lett a fiatalemberrel? – kérdeztem utóbb.
– Még aznap éjjel elment a toborzókkal. Katonának ment, – felelte. Azt pedig még részegségében is erősen hangsúlyozva adta értésemre, hogy úgy látszik, az eset után valaki még benn járhatott a halott asszony szobájában. S az a valaki aztán az ott levő pénzt elvitte, vagyis ez már nem az ő szerelmesét terheli.
Egy pár aranyat hagytam aztán az asztalán.
*
Hogy őszinte legyek, oly sok minden történt velem mindezek után, hogy még ennek a kedves lánynak emléke is ki tudott röppenni belőlem. Nem hogy elfelejtettem volna, hanem nemigen gondoltam rá, s ha mégis eszembe jutott, elfordultam tőle. Hogy miért, azt nem tudom. Találkozni sem akartam többé vele… Egyszóval: úgyis torkig voltam mindenféle ügyeimmel, úgy látszik, nem kívántam még ezzel a lánnyal is megterhelni az életemet. De most, hogy negyedszer szálltunk ki Győrbe, mintha csodálatosképpen újjáéledt volna bennem. Arra gondoltam: hogy mily egyedül is vagyok én ezen a világon! Ér így valamit az élet? Mi volna tehát, ha éppen ezt a lányt venném el feleségül?
Elkezdtem tehát kutatni utána, de hiába. Eltűnt, nyoma veszett, az is lehet, hogy meghalt, – mondották nékem a kűlvárosiak.
Hosszan néztem utána. S az éjszakáim olyanok voltak ebben az időben, hogy melankóliám még állandóbbá, még tartósabbá vált általuk.
De mit csinálhatok, ha egyszer olyan szerencsétlen vagyok, olyan ügyefogyott, hogy mindig utóbb jut eszembe, mit kellett volna tennem…
Hisz valószínűleg ezért is írtam én le mindezt, nyílván megnyugvásomúl, vigasztalásomúl. Én úgy gondolom: aki figyelni akar rám, az talán meg is ért engem. Illetve: hogy is akarna valaki erre figyelni, mikor ez a sok nyers vallomás nem is arravaló.
De nem baj az sem. Mert hisz legyünk őszinték, inkább önmagamnak írtam én le ezt a történetet, és annak a csendnek, mely az éjszakában körülvesz.
S persze, aztán dolgunk végezetlen mentünk megint haza Győrből.
Az Úristen lába
Nem érek rá, ezért csak röviden mondom el, hogy volt, mint volt.
A dolog úgy esett, hogy Piszáki Lator Gergő erdélyi gyerek lévén, világéletében csak nagy nehezen boldogúlt ezekkel az alföldi emberekkel. Székely paraszt volt ő is, mégis így nyilatkozott felőlük:
– Büdös parasztja, amit az megfog, ahhoz mindjárt hozzá is ragad. Hát még a pénzt mennyire tiszteli, arról ne is beszéljünk.
És mégis alföldi lányt vett feleségül. De meg is járta vele.
Nagy tuty-muty ember volt, az igaz. Jókedvű volt, könnyelmű volt, ennélfogva mindent az asszonynak kellett meggondolnia. A legfőbb baja pedig az volt, hogy nagyonis süppedékes ember volt, – ismerik az ilyet? Amit mondtak neki, az eltűnt benne, se híre, se nyoma, mintha nem is mondták volna. Amellett mindig úgy nézett az emberre, mintha bágyadt lenne.
Szidta is érte a felesége, mihelyt megmelegedett mellette.
– Kend süppedékes ember, – mondotta neki.
Illetve még egy baja volt. Az orrán keresztül szeretett beszélni, akárcsak a szolgabírák. Ezért is kiszidta őt az asszony.
– Előbb fújja ki kend az orrát, ha velem beszél. Nem bírom az ilyet, – és befogta a fülét, – megpukkadok tőle.
Csakhogy… – már amilyenek a tuty-muty emberek rendszerint, – minél jobban szidta az asszony, ő annál jobban ragaszkodott hozzá, annál nagyobb mulatságát lelte benne. Dehogy vette ő az ilyesmit komolyan. Nagyokat röhögött magában. Talán szerette is, ha a felesége kínozza. Mikor az asszony így szólt:
– Nagy disznó kend, – ő ahelyett, hogy felképelte volna, legföljebb csak ennyit felelt rá:
– Püff neki. – És esetleg még hangosan is cuppogott, kuncogott a bajusza alatt. Egyszer azonban mégis elkomolyodott. Mégpedig nagyon is.
Előbb azonban azt kell elmondani, hogy ők egy olyan kis házban laktak, amely az apósáé volt. Az apósa viszont nagy paraszt volt, mai értelemben véve igazi kulák, ő pedig csak egyszerű bírósági segédvégrehajtó. Az após mondta is a lányának:
– Te választottad, most már csak boldogúlj is vele, ahogy tudsz. – Mellékesen megjegyezve: a fiatalasszonyt Johannának hívták, mert így nevezték őt el az apácák.
S ez a Johanna így szólt egy napon az urához:
Először is tegezni merte, amit nem tudom, hol tanúlt, s ami mégiscsak hallatlan dolog volt.
– Apám azt mondja, hogy most már csak boldogúljak veled, ahogy tudok, – ezzel kezdte, s persze, egyre jobban belemelegedett. – Csak hogy tudok én veled boldogúlni? – folytatta. – Szűz Máriám, mire tudok én az ilyen nyámnyilával menni, amilyen te vagy. Ezért azt mondom, hogy te most már menj is el innen, el a keserűségit, mert elég volt, nem lógsz tovább az én nyakamon, mint a sülly.
– Már ilyet! Hát hova menjek? – kérdezte tehetetlenűl, mert végre csakugyan meghökkenve Gergő. Amire Johanna olyan kacskaringósat és csúnyát felelt neki, hogy azt már le se írjuk ide.
Hát hiába, ilyenek ezek az alföldi népek.
Ezzel, Johanna fogta a kendőjét, megkötötte a nyakán, fogta kosarát és elment a heti vásárra. Gergő viszont egyhelyben maradt űlve, mozdulni se tudott.
Most aztán csakugyan nagyon el volt keseredve, még sírt is egy ideig. Mert ugyan mit csináljon, mit csinálhat ő mindezek után.
Jó ideig azon tűnődött, hogy megy ő innen vissza a pátriájába, vagyis csakugyan beáll csendőrnek. De aztán mást gondolt.
Ő felakasztja magát, csak nem egészen. Persze, hogy egyelőre még nem egészen, csak félig. Úgy csinálja, hogy nagy baj ne legyen belőle. A nyelvét mindenesetre jól ki fogja ölteni, mielőtt jön az asszony. A szemét is kidülleszti, vagy jobb ha lehúnyja? Nem látott még akasztott embert.
– Aztán meglátjuk mi lesz, – gondolta. – Majd csak adódik valami. Ha az asszony sikolt és sír, akkor megérdemli, hogy tovább is a kutyája legyek, hogy tovább is szeressem. Ha viszont nevet … Meglátjuk.
*
Ott lógott a mestergerendán. Hogy hogy csinálta, nem tudom. Ügyesen csinálta.
Még a nyelvét is sikerült egyre jobban kiöltenie, az arca is elég vörös lett valami vértolúlástól, vagy mitől is?
Már itt is volt az idő, hogy az asszony hazajöjjön. Már vagy kétszer hallani vélte lépéseit. Egyszer meg is csikordúlt a kiskapu s Johanna csak nem jött.
Mikor is minden előzetes zaj nélkül, hirtelen benyitott valaki. Szerencsére éppen kinn volt a nyelve.
Csakhogy ez sem Johanna volt, hanem inkább egy bizonyos Mári néni, a szomszédasszony, egy elég ócska boszorkány.
– Jézus Mária, mi lesz most? – nyílalt Gergőbe az ijedtség. – Ha ez most fellármázza a világot, akkor ő mit fog itt csinálni?
Mindenesetre gyorsan visszahúzta a nyelvét.
Habár ez is hiábavaló volt, mert a mámi a napfényről jövet erősen hunyorgott idebenn s nyílván nemis igen látta, hogy mi van itt.
De mikor ráeszmélt… nehogy azt higgyük, hogy megijedt, vagy sikoltott. Nem, nem.
Én egyszer láttam a moziban egy tigrist, amint köhögve, morogva, egyre közelebb jött, majd hirtelen megállott. Felemelte fejét és némán felfelé figyelt egy ideig. Megvolt rá minden oka. A cölöpház magasában ugyanis egy kecske volt számára kikötve. Ezt előbb jól megnézte, aztán nyugalmat erőltetve magára, tovább indúlt a terepszemlén.
Ugyanígy a néni. Megállt, és előbb jól megnézte az akasztott embert. Aztán továbbindúlt feléje. És miután jobbra-balra leselkedvén meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, kiszedte a halottnak vélt ember zsebéből az óráját láncostól, majd a kabátja mélyéről símán kiemelte tárcáját és még meg is nézte, van-e benne valami, miközben megint az ajtó felé lesett. Aztán gyorsan keblébe rejtvén zsákmányát, megfordúlt és indult kifelé.
Ám alig tett két lépést, mikor az akasztott ember, mint valami hintán, hirtelen előre lendűlt, és nagyot rúgott Mári néni kicserzett fenekébe. A vénasszony előbb nagyot sikoltott, aztán össze is esett. Mégpedig nem is tréfából, hanem mindjárt holtan.
Nyílván, mert azt hitte, hogy ez csak a bosszúló Úristen lába lehetett. Hogy ez a bűntetés, amiért a halottat kirabolta.
Gergő pedig annyira megijedt e cselekedetétől, hogy tökéletesen elfelejtette, mi a dolga. Minthogy a mámi csak nem akart megmozdúlni, pedig elmúlt talán már öt perce is, hogy fenéken rúgta. Fejvesztetten kezdett tehát rángatózni fenn, a mestergerenda közelében. Még rá is rivallt a belépő Johannára:
– Nézzed meg már az Isten verje meg, hogy nem halt-e meg? – kiáltotta.
Johanna pedig azt kiáltotta:
– Jézusom, mi van itt? – ezzel máris letérdelt a halott mellé és rögtön így szólt:
– Hisz ennek még a szeme is ki van fordúlva… – Aztán hirtelen dühvel:
– Maga pedig büdös, annyit mondok, szálljon le arról az akasztófáról, különben… különben, – nagyon lihegett. És oly csúnyán fejezte be, hogy le se merem írni.
Csak annyit jegyzek még meg, hogy ez alkalommal mégse merte tegezni. Ennyit tehát Gergő elért a komédiával.
És még azt is mondom, hogy hát ilyenek ezek az alföldiek.
Milavka*
Egy Milavka nevű kislány odatopogott az anyjához, aki a haját fésülte és éles hangon azt mondta neki: – Én a nagypapa felesége vagyok! – A mama lenézett a kicsire, szórakozottan. Nem mosolygott, talán el is tűnődött egy keveset, aztán tovább fésülte szőke fürtjeit, mintha nem hallotta volna Milavka szavát. A dolog úgy állt, hogy a nagypapa közel tíz hónapja meghalt, mikor Milavka még csak két éves volt, – az öregúr különben is csak keveset tudott a kislánnyal foglalkozni, az orvosok nem tartották előnyösnek, ha szívét nagyon megviselik az érzelmek… Ezért a nagypapa, hogy elűzze unalmát, gyakran sakkozott az ablaknál egyedül s Milavka is hallotta, hogy beszélget valakivel, noha senki se tartózkodott rajta kívül a szobában.
– Maga megint szórakozott, – mondta például, – megint kinéz az ablakon. Mi van odakinn? Köd? Veszélyben van a futója.
Amint ezt a szakácsnő kinyilatkoztatta, szegény nagypapa mindig a feleségével játszott. Márpedig a nagyanya még akkor halt meg, amikor Milavka még meg se született. S Milavkát nagyon nyugtalanították ezek a viszonyok. Hogy a nagymamát mindenki ösmerte a házban s ő nem. Hogy itt mindenkinek volt annyiféle rokona, – a szakácsnéhez például két udvarló is járt, csak a nagypapának volt a felesége levegőből s aztán már Őmaga se volt itt, eltűnt s Milavka nem tudta, hogy s mikép? Mert úgy beszéltek róla, mintha vándor lett volna.
Volt is itt a múltkor egy vándor, késeket köszörült s forgó korongja úgy szórta a szikrát, mint a nagypapa pipája nemrég. Aztán elment ez is. S Milavka nagy vágyat érzett az ilyesmihez. Hogy mihez? Nem tudta biztosan. Talán, hogy tengjen-lengjen, olyan legyen, mint a levegő, gyengéden beszéljen róla is a többi… s némi sóhajjal. Mint azokról, akik eltávoztak innen.
– Elment a köszörűs is, no látod, – mondta múltkor a szakácsnő, mikor a köszörűs kiáltása egyre távolodott az utcán.
– Késeket és ollókat! – Én vagyok az Olcsó János.
S Milavka utána nézett az ablakból.
Mert ilyesmihez érzett ő vágyat. De senkinek se szólt.
*
Ezért hát nem egyszer elbújt és ha hangos szóval keresték, nem válaszolt a hívásra. Sőt egyszer átment őmaga, egyedül messzire ki a présházba s egész nap ottmaradt, hiába keresték.
– Milavka, – kiáltották az udvaron át, – Milavka! – – Csak úgy visszhangzott belé a folyó partja. Még a halászok is keresték.
Épp ezért egy orvos tanácsára az anyja bársony sapkát varrt neki és a sapkán csillag is ragyogott. A szakácsnő pedig, aki úgy látszik, okos nő volt, azt mondta Milavkának: – Ha ezt a fejedre teszed, akkor én se látlak. Hallod-e Milavka?
S Milavka ehhez tartotta magát. Mert nagyon szerette a szakácsnét. De ehhez tartotta magát a szakácsné is, mert azt mondta mindenkinek. A Milavka nincs itt, igazán nincs. – Pedig ott volt csillaggal a fején.
*
A Milavka öccse, Irvin szórakozott gyerek volt, imádta a püspökkenyeret s azonfelül semmivel se törődött. Szóba se lehetett állni vele. Hihetetlen vékony szeletekre vágta fel, hogy tovább tartson s mivel sohase tudott vele jóllakni, elfogadta Milavka láthatatlanságát s arra kérte, hogy haladjon át a konyhán, menjen be az éléskamrába és hozzon ki egy kicsit abból a frissen sült gyönyörűségből, amelyet a szakácsné épp ma tett ki az ablakába, hogy hidegen maradjon. S Milavka csakugyan átment a konyhán láthatatlanul s benyitott az éléskamrába. A szakácsné meg a szobalány éppen kávéztak együtt, de abbahagyták rögtön a trécselést, mintha szellem nyitott volna be a konyhába… de csak egy pillanatig. Mert aztán tovább beszélgettek, az emberek ama régi szokása szerint, hogy szeretnek elfordúlni a rendkívülitől.
– Milyen idő lesz holnap Annuska? – kérdezte a szakácsné.
– Majd megkérdezem a kondástól – felelte rá a szobalány.
S mikor aztán Milavka ismét megjelent s most már a csemegével, a szakácsné mintha már nem fordulna el annyira a rendkívülitől. Meg is jegyezte szerényen:
– Te jó Isten, a szél viszi a püspökkenyeret.
– Milyen püspökkenyeret? – kérdezte a szobalány és nevetett. – Nem látok én semmiféle püspökkenyeret…
Milavka összehúzta szemöldeit, mert nem nagyon tetszett neki a dolog. – Akkor tehát mégse volnék egészen láthatatlan? – gondolta magában. S még hallgatózott egy ideig, majd lábujjhegyen tovább topogott, mint ahogy kis tolvaj szellemekhez illik is.
Viszont a dolog így se tarthatott örökké, ezt be kell látni s annál kevésbé, mert a püspökkenyerek kezdtek ijesztően megfogyatkozni az ablakból s Irvin egyre többször kapott gyomorrontást.
A mama meg is kérdezte a szakácsnét: – Bertuska mi van itt? Ez a gyerek sáppadozik. Nincs valami baj a maga konyháján?
– Majd leveszem én a kisasszony sapkáját, – felelte rá a szakácsné. És így is tett.
– Hát maga van itt kis Milavka? – kérdezte hirtelen egyik este, mikor Dávid már elkürtölte a teheneket, meg a disznókat s a gazdasági udvarban sorra becsukták az istállók kapuit. S Milavka éppen lopakodóban volt, már-már a kilincsen a keze, már csak egyetlen helyen kellett volna átsurranni légiesen, mikor a szakácsné hirtelen rátette a kezét: – Hej Milavka mi van abban a kötényben?
Ekkor történt, hogy Milavka kinevezte magát a nagypapa feleségévé. Mert azt gondolta magában: – A nagymama volt a nagypapa felesége. S őt nem merné megérinteni senki, ha sejtik is, hogy ott van. Járhat, kelhet a szobákban.
Csakhogy a mama így felelt erre neki: – Most erre semmi szükség, eredj csak aludni. Bertuska szóljon, hogy fektessék le a gyerekeket.
Milavka tehát lefeküdt.
S a következő képek járultak eléje: A budoárban volt megint. Csillogás és tükrök között, mert ez volt az álmai netovábbja, ott lenni. Milavka mamája tudniillik gyönyörű asszony volt s gyönyörűek voltak a barátnői is. Oly szépek, hogy olyat nem is igen láthat az ember, csak ha lehunyja szemét. S Milavka, – mit tagadjuk? – néha belopózott ide s titkos beszélgetéseknek is tanúja volt. Nagyon érdekesek voltak. Mert bálokról volt itt szó, katonákról, táncokról és gyertyákról, amelyeket esküvőkön gyújtottak meg az emberek. Egyszer pedig így szólt az egyik gyönyörű, aki olyan volt, mint egy fátyolos álom, – Máriának hívták – s ez a Mária hirtelen így szólt: – Akkor pedig, tudod édes, bekenytem magam ezzel a krémmel. S a kapitány erre azt mondja nekem: – Mit keni már annyira magát? Hiszen nem is látszik már ettől a krémtől!… – S a gyönyörű Mária nevetett.
Milavka nem hallott egyebet, viszont meg kell mondanunk, nagy hatást tettek rá e szavak.
Mert azt gondolta magában: – Ah, no lám! Itt a titok. A krémben van a titok.
*
A mama furcsa teremtés volt, szó sincs róla, amilyet alig látott a világ. Mert néha majd megette Milavkát, különösen a nyakát szerette harapni… – Eggyem, csöppöm, – kiáltotta s képes volt vele végiggurúlni a földön, miközben holtra nevette magát.
Így most is.
– Még, – kiáltotta Milavka, akinek nagyon ízlett a mulatság. Mert a mama azt játszotta vele, hogy ők most a hegyen vannak és legurúlnak. E célból gyorsan épített egy kis hegyet párnákból, magához szorította Milavkát s azt kiáltotta:
– Mi most áldozatok vagyunk. – S azzal legurúltak.
Csak még egy nagy baj volt evvel a mamával. Ezt csinálta öt percig, vagy tízig, aztán hirtelen abbahagyta, sóhajtott… – Most menjetek, – szokta mondani nekik. S mintha elfelejtette volna őket, őt is, meg az öccsét…
Most is megúnta Milavkát.
– Nos jól van. Csak meg ne mondd senkinek, hogy mi mit csináltunk, – súgta még a fülébe, aztán hozzátette. – De még az öcsinek se.
Irvin ugyanis egész olyan volt, mint a papa. Komoly volt, nem szerette ő a tréfákat, csakis a püspökkenyeret.
Ezért a mama néha furcsán nézett ám rá. Azt szokta mondani neki: – te mamlasz. – Aztán megölelte.
S Milavka tudta a titkot, hogy a mama mit gondol ilyenkor. Nyilván azt gondolta: – Mi ketten nem valók vagyunk ennek. S mármost ki ez a „mi ketten?” Ki lenne más, mint a mama, meg ő?
Ezért Milavka halálosan szerette a mamát.
– No most mulattunk titokban, most eredj, – mondta neki most is egész hirtelenűl és sóhajtott.
S Milavka tudta, mit kell ilyenkor tenni. Lábujjhegyre kell állni, mint az egérnek. És kimenni hangtalanúl a szobából. Mert a mama ilyenkor nagyon ideges. – Takarodj, – szokta mondani, ha nyafogott.
– Takarodj te kölyök. Úgyis csak nyűg vagytok a nyakamon. Mert mi volnék én most, mit gondolsz, ha nem megyek férjhez? Énekesnő, tudod-e, mi az, hogy énekesnő?
Milavka tehát máris lábujjhegyre állt, régi szokása szerint.
Csakhogy ekkor történt valami a szobában.
– Mi ez az üveg? – kérdezi máris nyugtalanúl. Mert csodás érzete volt – egy gyönyörű kis üveg volt ugyanis a polcon, amely eddig nem volt ott s rajta csodálatos felírás. Milavka még nem tudott olvasni.
– Mi az, hogy micsoda? – kérdezi idegesen a mama. – Nem látod, hogy krém? Hát olvasd el.
Milavka megremegett.
– Nem tudok még olvasni, – mondta szelíden.
– Mért nem tudsz olvasni? – Mama szerette másfelé terelni a beszédet.
– Milyen krém? – kérdezte Milavka.
– Hát olvasd el, – kezdett el ingerkedni vele. – Mért nem tudsz te még olvasni? Nem tudsz angolúl? – kérdezte megint. – Mért nem tudsz még angolúl?
– Vanishing cream, – nem látod, ez van ideírva.
– Mi az a vanishing? – kérdezte hebegve.
– Hát eltüntető krém…
– Eltüntető? – kiáltott fel. – Aki bekeni magát vele, eltűnik? Mondd mama, az Istenért, hát igazán eltűnik?
– Hát ez az a krém, amivel Mária néni is bekente magát, hogy ne lássa őt a kapitány?
Milavka nagyon elpirult, de hogy is ne? Mikor így elárulta most magát evvel a szóval, hogy leskelődni szokott. Csak szerencsére ezt most nem vette észre a mama. Ő különben is más asszony volt. – Senki se tudta, milyen. Azt például sose lehetett tudni nála, hogy miről mi jut az eszébe.
Most is: ravaszúl csillant a szeme.
– Hát te nem tudtad? Aki evvel bekeni magát, az eltűnik, – mondta most már a mama is.
– Kenj be vele mama, – kezdett el rimánkodni Milavka.
S a mama rögtön hajlandó volt.
– Idenézz, csak a kis orrod hegyét kell bekenni vele…
S akkor nem lát engem senki? – Kenj be vele, – könyörögte remegve.
Volt ott egy tükör is a szobában, amelyet ide-oda lehetett forgatni, tologatni, – fölfelé is, lefelé is, azt kicsit fölfelé nyomta most a mama.
– Idenézz, – kiáltotta, – hol a Milavka? Látod a tükörben a Milavkát?
S íme csakugyan.
Még az orra is hideg lett rémületében. Hideg borzongások futkostak a kis bőrén s nagyon sápadt is volt, még a szíve is mintha elállt volna kicsit.
Mert pontosan olyan érzés volt ez, mint mikor egy olasz fiú nemrég a szellemekről tartott neki előadást.
– Bizony kis grófkisasszony, nézze meg odafenn a holdat, ugye-e milyen piros? Ilyenkor szellemek járnak ám az országutakon…
Ezt mondta neki.
S Milavkának akkor még a térde is megcsuklott, s a hideglelés könnyű borzongásait érezte végigszaladni a hátán, – minthogy a hold is olyan álmatagon nézett le reá s ennek a szavoyai fiúnak is úgy csillogott a szeme… S még hozzá oly gyönyörű szeme is volt…
– Hát nézd már meg magadat, itt vagy-e? Hol a Milavka? – kiáltotta megint a mama. – Most pedig letörlöm az orrodról a kenőcsöt, hunyd le hát hamar a szemed… – S azzal megint megnyomta kicsit a tükröt.
– Ez talán az igazi bűvészet? – gondolta magában Milavka.
Mert amikor kinyitotta megint a szemét, ott volt egész kis mivoltában a tükörben. S mikor újra bekenték, megint nem volt ott.
– Az eltüntető krém, – mormolta magában.
*
Nagy vigasság volt a faburkolatú régi szobában, a papa borokat töltött, a mama zongorázott a vendégeknek. Hugó bácsi pedig megemelte poharát és így szólt:
– Én azt mondom erre, hogy Isten éltesse a kitűnő házaspárt, úgy ahogy van, mindenestül. Kiáltsuk tehát mindnyájan a szót, hogy vivát!
– Nagyon jól van, – felelte erre a papa. – Nagyon jól van, nemes unokafivérem, De Gravennois Károly Hugó pápai kamarás és provence-i gróf. Már hogyne mondanám, hogy vivát? Saját magamra ne mondanám? Úgy van, éljünk, a feleségem is, meg én is, meg mi mindnyájan, akik itt vagyunk. Csak azt mondaná meg e szent napon, a házasságunk ünnepén Annuskának, a húgának, az én kedves feleségemnek, hogy ha igazán élni akarunk, változtasson kicsit a tempón, az édes Istenért és ne vadítsa cselédeimet, hogy éjjel egymást ijesztgessék, maskarába bújjanak, miegymás. Mert kinyilvánítom itt, mi történt a múltkor is ebben a házban. Egy vén banya fiúnak öltözött, pipát vett a szájába és elment udvarolni. Mármost kérdezlek benneteket, lehetséges-e az ilyesmi? Mert addig kergette a lányokat a szérűskert körül, míg az egyik nyavalyatörést nem kapott pajkos izgalmában, no meg rémületében is, természetesen…
A mama felállt a zongorától.
– De sok kifogása van ellenem Theodor, – mondotta csendesen.
– No, mert imádom – felelte rá a papa. – Az embernek csak azzal van igazán baja, akiket szeret, no nem igaz, rokonaim?
– Úgy van, – felelte rá Hugó bácsi, meg a többi.
– Kis Annuskám, – folytatta ekkor engesztelően a papa, – nekünk szabad akármit, – ért engem ugye-e? Még bolondok is lehetünk, csak arra kell vigyáznunk, hogy az olyan rétegekben el ne harapózzék…
– Ugyan ne veszekedjetek mindjárt, – mondotta valaki a sarokból.
A mama kedvetlen volt.
– Kérjen bocsánatot, – mondta haragosan.
– Ha akarja, térdenállva, – felelte rá a papa.
– Igyunk erre, – kiáltotta Mária néni. – Maga pedig térdeljen le rögtön a felesége lábaihoz, látni akarjuk.
A papa letérdelt és felemelte poharát.
Csodák csodája, tréfálni volt kedve a papának. Úgy látszik, mert mindenki nevetett, egy picit még a mama is.
– E szent napon, – kezdte borízű hangon… – Csak hogy tartsak szónoklatokat? – S itt elakadt. – Mert térdelésből remekűl lelövöm a szarvast… no de bölcsességeket?
– Milyen érdekes, – hallatszott e pillanatban a függöny mögül egy angyali hang.
– Hát ez mi volt? – kérdezi a papa. S a mama is felemeli rögtön a fejét.
– Milyen érdekes, – hallatszik újból a hang s mondom, angyali zenével.
– Ez a Milavka, – dörmögi magában a papa. És máris feláll a térdelésből.
– Kijöhetsz nyugodtan, – hallatszik újból ugyanaz a szózat, – minket úgyse látnak ezek. – S már ott is van Milavka a papa mellett, az öcsikét húzva maga mögött. S még meg is csípi kicsit a papa térdét.
Szó sincs róla, egy kis csend támadt erre a faburkolatos, régi szobában. Minthogy meztelenek voltak a gyerekek, mint a porcelán babák. Még a kis ingüket is levetették.
– Hát ez mi megint? – ordít fel a papa.
– Hát a papa lát engem? – kérdezi Milavka szelíden.
– Az Istenért, – kiáltanak a vendégek.
– Hát ez remek, – kiált fel a Mária néni és felugrik a helyéről.
– Imádlak Milavka, – tárja feléje a karjait és odaszalad.
– Ugyan ne mondja már neki, hogy imádja, – ordít a papa. – Különben is, mi ez itt, az őrültekháza?
Éppen Bertus is benn volt valami tállal.
– Jézus, – kiált fel a Bertus is, – mit csinált maga Milavka?
– Ne kavarj már mindenből ekkora ügyet, – próbálja Hugó bácsi csitítani a papát, aki fel-levágtat a szobában.
– Hát tegyetek már valamit erre a két kölökre, különben megölöm őket, – ordít a papa.
S annál jobban kiabál, mert a mama viszont ott áll a szoba közepén, s mintha imádkozna, összeteszi a kezét Milavka felé és nevet.
S a szemei annyira ki vannak tágulva, mintha ki akarnának ugrani a gyönyörtől.
De aztán rögtön sírni kezd, mert a papa tényleg meg akarja ölni a gyerekeket. Úgy látszik. Mert a háza becsületét emlegeti.
Bertus tehát rohan velük gyorsan valahova. Még be se takarja, csak viszi mind a kettőt a két hóna alatt, mint a kis malacokat.
– Rettenetes, – lihegi maga elé De Gravennois Tivadar gróf. Amellett senki se tudja, mi ezen olyan rettenetes, mert a vendégek nevetnek. S mintha arany ülne ki a szemükbe.
– Hát nem édesek voltak? – kérdezi az egyik.
– Hát ezt a cukrot, ezt a Milavkát, – rajong a Mária néni. Egy idősebb hölgy pedig így szól:
– Ennivaló. – A kapitány úr pedig ezt mondja:
– De azért, az igazat megvallva, majd kiejtettem a kezemből a kancsót.
– A tébolyda kezd ez lenni, beláthatja szívem – kezd el a papa prédikálni a mamának, – mert mit csinál maga a gyerekeivel is, mi lesz ennek a vége?
A mama kimegy a szobából. S a papa utána.
S még bentről is hallik a mama zokogása.
Bertuska pedig így szól a komornyikhoz a benyílóban:
– Én neveltem az Annuskát. Most mondja meg József úr, mért szidják mindig? Ő annyira rossz?
No ugy-e, hogy nem? Pedig szakasztott olyan volt, mint a Milavka.
Mozi-kísérlet
Elbúcsúzik az anyjától, hiába minden könyörgés. A kutyájától. A lovától. Madarától. Gyerekkori kadétruhájától (azt mégegyszer fel is próbálja, – már nem tetszik saját magának, megjelenik a kép, hogy milyen volt egykor Párisban.). Az inasától is elbucsuzik s az hiába könyörög, hogy vigye magával, – nem, most új élet kezdődik Ralph, – csak épp az apjától nem bucsuzik el. Az anyja utánaszalad és megígérteti vele, hogy valaha ha szükség lesz rá, akkor visszajön, hogy anyja védelmezője legyen. Alfréd öccsének csak annyit mond, hogy vigyázzon anyjára és ne legyen oly kemény, mint az apjuk. Alfréd gúnyosan mosolyog, amire köszönés nélkül elválnak egymástól. Kocsiút. Meg-megállítja a kocsit, hogy valamit még egyszer megnézzen. A nagy vitorlás. A luxussal berendezett régimódi kabinok. Beírja nevét a hajókönyvbe, Sir Roger Titchborn. De türelmetlen. Valaki nem érkezik. Már felszedik a hajóköteleket. Ki akar ugrani a hajóból. Ekkor kiáltozás a partról, amire elbújik. Egy gyönyörű fiatal hölgy érkezik. A hajó elindul s egy pillanatban láthatóvá lesz a neve: La Bella. A hölgy egyedül van a hajón, senki se tudja, kicsoda? A hajókönyvbe csak annyit írt be: Helena. Ott látja a Titchborn nevet, kérdezi ki az? Elmondják neki, hogy egy fiatal gróf,
aki összeveszett az apjával. Az egész hajót foglalkoztatja a kisasszony, de senki se boldogul vele, – minden figyelmességet elutasít. Csak egy furcsaság van, – T. nincs sehol. Végül a keresésére indulnak. A kapitány megtalálja a hajófenéken patkányok között. És ekkor csak annyit mond a kapitánynak: kapitány, tudja meg, hogy szerelmes vagyok abba a kisasszonyba. – Akkor mért bújt ide? – Mert nem akart tudni rólam. Ha megtudta volna hogy itt vagyok, nem szállt volna be. A kapitány: és mit fog csinálni ott? – Új életet kezdünk Kapitány. – Pénze van? – Elővesz egy bankjegyet. – Ez az egész? És luxuskabinban utazik? – A kapitány öreg ember, nagyon meghatódik a fiatal mágnás szerelmén. – Majd én segítek, – mondja neki. És hova akar utazni? – Nem tudom. – Maguk hova mennek? A kapitány elővesz egy térképet, – megmutatja, hogy hova mennek. – Milyen világ van ott? – Hát bizony elég nehéz világ. – Az a kérdés, hol akar kiszállni? – Nem tudom, ahol a kisasszony. A kapitány nevet. Nagyon tetszik neki ez az ügy. Elmegy a kisasszonyhoz. – Hol akar kiszállni, kisasszony? – Nem tudom. – Mit tanácsol? – A kapitány nevet. A kisasszony: maga kapitány olyan, mintha az apám volna, – magának megmondom tehát, hogy szerelmes vagyok, – és az elől menekülök, akit szeretek. – És ki az akit szeret? – Nem tudom. Egy hatalmas úr üldöz a szerelmével és el kellett menekülni
előle. – Mért? – Mert szeretem. – És mi a célja? – Új életet akarok kezdeni. Eladtam mindenemet… Mennyi pénze van? Mutat egy bankjegyet. A kapitány nevet. Visszamegy a fiatalemberhez: nem tudja, hogy hova akar utazni. Elmondja neki, hogy a kisasszony nagyon gyűlöl valakit, aki üldözi, az elől menekül. T.: az én vagyok. Elővesz egy tükröt: nézzen meg kapitány. Ez az a fickó, akit utál, – nincs igaza? A kapitány nevet. – A lány szép! – – – Holdas éjszaka a tengeren. A lány nem tud aludni. Egy fényképet néz a holdfény mellett és sóhajtozik. Egyszerre feltűnik a kép eredetije a holdfényben. Sikolt. Ide is utánamjött? – A túlvilágra is. – Beugrom. – Nem baj, akkor én is. S ilyen jelenet több van. Végre megmutatja neki egyetlen bankjegyét. S megmondja, hogy érte elvált mindenkitől, hogy felvette még egyszer a kádétruháját… A kisasszony is megmutatja egyetlen bankjegyét. Közben a fiú állandóan jelentést tesz a kapitánynak. – A dolog nem megy, utál. Nem csinálok semmit, amíg a pénzem tart, aztán a cápák közé. Lemutat a tengerre. Ott éppen több cápa látható. Ekkor a kapitány: két hét múlva célnál vagyunk. Ha lovagi szavát adja, hogy békésen viselkedik, akkor egy szót bízok rá magára: szereti. Másfajta udvarlás. Tudja, hogy szereti. Nagy tervek. Ott feleségül veszem az első indián lányt. És efféle. – –
– Vihar. Köd. Hajótörés. T. a lányt menti. Halálos veszedelemben, végre sikerül a lányt megmenteni. Az utolsó pillanatban: szeretlek. T. azonban eltűnik a tengerben. Kutatnak utána. Semmi nyom. Egy sivár partot látunk, ahol T. még egy pillanatra megjelenik, aztán holtan elterül.
Melbourne. A hajótöröttek. T. nincs sehol. A lány erőfeszítései, hogy megkeresse. Özvegyi ruhában jár. Megkísértik. Az anyja otthon megtudja a hajókatasztrófát. Hirdetések az egész világon: Drága fiam… Sehol semmi nyom. Egyszerre egy képet látunk, – ahol egy hentes szép nyugodtan szeleteli húsait. Kicsit kövérkés alak. S ahogy felénk fordul, – R. T.-t látjuk magunk előtt. A hajótöröttek közül egy nap valaki véletlenül betéved a boltba s tátva marad a szája ijedtében. Sir Tit – mondaná neki, – amire válaszképpen azonban azt a feleletet kapja: ürübordát parancsol? Lassanként valamennyi hajótörött oda szállingózik a parasztosbeszédű mészároshoz. – Ez T. de megőrült azon az éjszakán, – mondják. Jön a kapitány. S az elkezd vele azon éjszaka nyelvén szólani. Előveszi pl. tükrét: – nézze ezt a csúnya pasast, mondja neki a tükörképre. A mészáros nem érti a dolgot. – Úgy látszik maguk mind megőrültek azon az éjszakán, – mondja neki. – Hát R. T. most már ne okoskodjék annyit, – feleli a kapitány. – Maga engem T-nek nevez ámuldozik a mészáros. Addig-addig, amíg elhatározza, hogy elbujdosik az üldözők elől. Titokban elköltözik. Ekkor már szólnak a kisasszonynak is. El kezdődik a kutatás utána. Végre a kisasszony egy
város utcáján meglátja. Épp holdfény van megint. Roger, kiáltja és elájul. Ezalatt a hentes egérutat nyer. Az egész kolónia lesben áll. Ám a hentes is résen áll és egy éjjel batyujával az egyik postakocsira száll fel éppen, hogy tovább bujdokoljon az üldözők elől, – alighogy leül, – a szemben lévő hölgy felsikolt. – Roger kiáltja, és a karjai közé veti magát ájultan. Ott áll a hentes egy idegen hölggyel a karjai közt. Most már a rendőrséggel is meggyülik a baja: Ön idegen nevet használ. Biztosan rossz fát tett a tűzre hazájában, – ismerjük az ilyen mágnás urakat. – – Egy jelenet. Az esdeklő leány: Roger nem akarsz tudni rólam, – előlem menekülsz… Végül is a mészáros megelégelvén a dolgot, – felemelvén kezét, jelentősen így szól: – Nem akarok tudni semmiféle T-ről. Elég volt ebből a fickóból. S most a kapitányt utánozva tükröt vesz elő, – rámutat a tükörképre s így szól: – Hát nem undok egy pofa? Ezt már a lány parancsnak veszi s azzal megy haza, hogy békében kell hagyni, – úgy látszik megőrült, abban kell reménykedni, hogy majd kitisztul az elméje – s elmondja a tükör történetét is. – Akkor egész biztosan ő az, semmi kétség, – mondja rá a kapitány. S ettől fogva csak távolról lesik,
ólálkodnak… időnként egy-egy virágszálat kap a mészáros, amelyet furcsán mosolyogva, csodálkozva tart ujjai között… Vagy egy-egy csipkés ingmellet kap. – – – Eközben T. anyja is értesült a rejtélyes hentesről. Egyik levelet a másik után írja neki, – még apja és fivére haláláról is értesíti. Emlékezteti utolsó ígéretére, hogy majd pártfogója lesz. Elküldi néki kadétruháját is, – mert evvel akar hatni rá, hogy zavartságából vagy katasztrofális feledékenységéből felrázza. Ezt a ruhát egyszer fel is próbálja. A pénzecskéket pedig szépen gyűjti, amelyeket szerencsétlen anyja küld neki… azonban a levelekre nem felel. Üldözöttnek is érzi magát, ezért elhatározza, hogy remete lesz. Egy síkságra vándorol és itt sokat látni őt lovon, kadétruhájában… Egy nap rejtélyes idegen érkezik, aki nagyon mosolyogva kezdi neki T. történetét elbeszélni. Úgy tesz az idegen, mintha belemenne abba, hogy ő hentes, – élesztgetni próbálja az emlékeit. Kezd neki Párisról beszélni, – kadét élményeiről, egy fiatal lányról, a szülői házról… s a múltnak e képei megjelennek a vásznon. A hentes mohón figyel s az idegen ezt jó jelnek veszi. Eltávozik azzal a biztos érzéssel, hogy a hentessé változott T. néhány hét múlva
magára ébred. S valóban nagy magányában a hallottak alapján elkezdi gyakorolni régi életét. A gyűrűket felveszi. Parforce ruhába öltözik… A lány is megjelenik a jóakaró kapitánnyal, – aki szemérmesen és kedvesen magukra hagyja őket… És itt egy éjszaka a holdfénynél a hentes rajongásba csap s megvallja a lánynak, hogy ő csakugyan T. A lány letérdel eléje s úgy kérleli, hogy akarjon emlékezni. S erre a hentes el is kezd emlékezni. Párist idézi vissza, a kadétiskola emlékeit, egy kislányt… ugyanazokat a képeket mégegyszer…
Az özvegy haldoklik. Orvosok vannak körülötte. Fia után kiált… Egyszerre nyílik az ajtó és bejön a hentes. Viszontlátás öröme. Csak épp franciául elfelejtettem anyám… Az özvegy jobban lesz. – Az életmentőm vagy. Senkim sem volt. Kikocsiznak együtt… A világ ujjal mutat a megtért T-re, azonban egyesek gyanakodnak. Pl. az ügyvéd. Ez végre a grófné mellé merészkedik gyanújával. Ez nem Roger. S bejön Roger. Két perc múlva már előtte térdel az ügyvéd, úgy kér tőle bocsánatot gyanújáért. Egy katonatiszt társa is volt, – egyetlen intimusa, – ez fellázítja a grófságot. Hogy egy szélhámos kelepcéjébe estek mindahányan… ő majd felmegy hozzá. Ő is felmegy s néhány perc múlva ő is ott térdel a hentes előtt, bocsánatát kérve. – Az özvegy végre csakugyan meghal, boldogan ölelve megtért fiát. Mikor az asszony meghalt, – következő képen a vágóhíd felé látjuk őt menni… ott dolgozik nemsokára egy leölt sertésen, s mikor a grófságból érte jönnek, kijelenti, hogy ő egy szegény hentes… Tehát csalt eddig. – Mért tette? – kérdezik tőle a tárgyaláson. Ő nem tudja. Egy asszony nyugodtan halt meg, – válaszolja végül. Hát volt szíve? – kérdezik tőle.
A fogház kapujában egy asszony várja, mikor kiszabadul. – Én nem vagyok T. mondja neki… Nem baj, mindegy, – feleli néki az asszony. Szeretlek, – mondja néki a La Bella egykori másik rejtélyes utasa.
A kettős életű
A kettős életű. – Párisi éjszakák. – Az éjszaka királynője. – Éjszakai fények. Két hordár beszélget a párisi pályaudvarok egyikén. Az egyik nagyon rongyos és éhes s ez mesél családjáról a másiknak. Hogy mennyire szereti a családját, hogy milyen dolgos asszony a felesége s hogy a kislánya… A másik mosolyogva hallgatja.
– Hát ilyen édes a kislányod? És mennyi idős?
– Négy éves – azt mondja. –
– És szép? –
– Hogy szép-e? Nem is tudok másra gondolni, csak rá.
– Hát annyira szereted?
– Imádom, – azt mondja, – csak nincs dohány. Itt a karácsony és én alig tudok neki venni valamit. Nézd, ezt vettem neki máma.
– Gyertyákat? –
– Igen, két kis gyertyát, legalább ezt. Pedig ezt nem is szívesen veszem neki és mégis. –
– Hát minek ez a gyertya? –
– Tudod, van neki egy furcsa szenvedélye, ennek a csöppnyi gyereknek, s ez a tűz. Rettenetesen szereti a tüzet. És hogy én mondjam neki, mi az? Hogy az valami állat-e, vagy lakik-e benne valaki?
– A tűzben?
– Igen, a tűzben. És mit csinálok én. Nem tudok ellenállni neki, – gyújtok valami lángot a sötétben, abba beletartok mindenfélét, ha sót tartok bele késhegyen, attól sárga lesz, ha régi rézpénzt, attól zöld lesz, és akkor összebújunk és én mesélek neki mindenfélét.
– Ami eszedbe jut, igaz-e?
– Persze. (Megjelenik a kép, amint mesél neki.)
– És a feleséged?
– Vasal.
– Vasalónő?
– Igen.
– És te nézed, ahogy vasal?
– Igen.
– És a feleségedet is imádod?
– Azt is imádom.
– Ilyen jó fiú vagy te? (Nevet)
(Megjelenik a család teljes képe, – az asszony vasal.)
– És otthon vasal az asszony?
– Nem vasal otthon. Néha otthon vasal, néha nem.
Mindezalatt utasok mentek el mellettük, pályaudvaron várakozók, de senkinek sem volt szüksége rájuk. Ám ez mit sem számít, mert a Marseille-i expresst várják. Az meg is érkezik s íme az egyik ablakból a mi emberünket inti valaki az ablakhoz. És micsoda remek kígyóbőr táskák közé! Mind a ketten nekilátnak s ezeket cipelik lefelé s közben mutatják egymásnak az exquisite holmikat, mondván, hogy Isten tudja micsoda keleti nábob lehet ez. Beteszik egy autóba a táskákat, a másikba az utas száll be s persze kifizeti őket. Mindkettőnek ezer-ezer frankot ad (mondjuk) s a mi emberünk mégegyszer megnézi a pénzt, beteszi a harisnyába, szemét lehunyja a boldogságtól. Képzeletében megjelenik a kép, amint megrakottan ér haza, csupa ajándékkal van teli a zsebe és a kislánya kotor benne. A másik már elszaladt, valaki magához intette s a mi emberünk még mindég ott áll elragadtatva az autó mellett. Ekkor az utas, aki jól megnézte őt, kiszól neki, hogy nem volna-e kedve néhány napra szolgálatába állni? Az ő autója ugyanis együtt futott a vonattal, de útközben defektust kapott s ha megérkezik, majd ő ül a sofőr mellé, majd ő irányítja, mert az nem jól ismeri Párist. – Máris boldogan ugrik be a sofőr mellé s elindulnak. Az utas egy helyen megállítja a kocsit és beküldi az üzletbe, hogy vegyen magának egy rendes szolgálati sapkát s
emberünk sapkáját ő maga veszi le fejéről, s ki akarja dobni az ablakon.
– Az Istenért, szükségem van még nekem arra, – feleli neki a hordár s egy olyan arany-zsinóros sapkát vesz magának az üzletben, hogy úgy néz ki benne, mint valami tengernagy.
Megérkeznek a fényes szállodába, ott már várják a vendéget s egy fényes lakosztályba vezetik az első emeleten, az épület egy külön szárnyán, ahol már várja is a titkárja s kosárban átnyújtja levelezését. S itt ácsorgás van. A szálloda személyzete közül is néhány ott lődörög s a mi sipkásunk nem tudja mit csináljon. Az egyik lányt megböki és megkérdezi tőle, hogy ki ez az úr? – Mit tudom én, – azt mondja – láthatod, gazdag ember, a fene egye meg őt. A gazdag utas, miután leveleit átfutotta, visszavonul hálószobájába, előbb azonban előveszi szivartárcáját s kivesz egy szivart. A gyűrűjét ledobja s rágyújt. Éppen mögötte áll a mi emberünk s háta mögött felveszi a gyűrűt. Egy Upman vagy Clay s a nábob hátrafordul s látja a csodálkozást, – elővesz még egy szivart s a hordár szájába dugja s ezzel bemegy a hálószobájába. Ezt viszont a hordár már alig tartja ki: – elhatározza, hogy ő mindenképp hazarohan most s otthon rágyújt. Hadd lássák. Csakhogy a titkár útját állja. Nekem utasításom van, hogy magát ne engedjem el innen.
– Hogy-hogy, fogoly vagyok?
– Igen, – feleli a titkár.
– Eladtam a lelkemet?
– Igen, – feleli a titkár.
– Csak azt tudnám legalább, hogy mennyiért?
– Nem hiszem, hogy panaszra lesz oka – feleli a titkár.
– Mondja, titkár úr, a maga gazdája maga az ördög talán?
– Bizony az könnyen lehet.
– Az ördögök fejedelme?
– Még az is lehet.
– És Belzebubnak is hívják? – Hogy hívják?
A titkár névjegyet mutat, hosszú spanyol névvel:
Maria Fernandez de los Cajos y Garzia
– Női neve is van, – kérdezi a hordár. – És mi a foglalkozása?
– A foglalkozása? – Isten, feleli a titkár.
– No ne mondja. Az Istenek szivaroznak?
– Nemcsak, – feleli rejtélyesen a titkár.
– Mi az a nemcsak?
– Majd megtudja.
– No mondja meg igazán, mi a gazdája? – könyörög a hordár.
– Az én gazdám nagy tudós.
– Tudós? Milyen tudós?
– Tengeri élettan, – feleli a titkár.
– És azonfelül még micsoda?
– Azonfelül még milliomos is.
– Nézze, ne vicceljen velem, – nekem van egy édes kislányom odahaza, aki nagyon szereti a tüzeket és én vettem neki két gyertyácskát, (megjelenik a család képe) – és a feleségem is elég édes és nekem van most ezer frankom is (megmutatja) én ez egyszer autóba ülnék, mint a nagyurak, – nem mehetnék egy fél órára haza? Útközben vennék a feleségemnek két tyúkot is a fazekába, negyedik Henrik utasítása szerint. – Ki van zárva – feleli a titkár. – Különben is ruhát hoztak itt magának, nézze csak.
– Jézus, és honnan vették a mértéket?
– Én már mondtam magának, hogy az én gazdám foglalkozása: Isten. Ő szemmérték szerint is tud rendelni ruhákat.
A hordárt felöltöztetik szmokingba.
– Itt mindenki szmokingban jár? – kérdezi a titkártól, mert az is úgy van öltözve. Gyanúsan nagyszerű a ruhája.
Elegáns úriembernek maszkírozva végérvényesen megvadúl: – most aztán hazamegyek – mondja, akármi lesz is, botrányt csapok, ha nem engednek.
– Rendben van, – feleli a titkár, – csak akkor lehúzzuk ám előbb ezt az új ruhát. – S ezt a hordár mégiscsak nehéz szívvel fogadja. A titkár mellett nézegeti magát egy nagy tükörben és szájába veszi a nagy szivart is, tengernagyi sapkája még rajta van. A titkár nem engedi az ajtóig. Végre a titkárt behívja gazdája. Emberünk kimegy, csakhogy a lépcsőn is útját állja valaki: innen csak úgy mehet el, ha leveti ruháját.
– Hol itt a hátsó lépcső? – kérdezi egy szobalánytól. Az megmutatja neki s ő elindúl. Alig tesz néhány lépést, egy hátsó ajtó nyílik előtte és egy elég szegényes, szerényen öltözött alak lép ki rajta s indúl ugyancsak a hátsó lépcső felé, emberünk megáll, nehogy megint útját állhassa valaki, csakhogy a hátsó bejárat előtt az illető is megáll s furcsa módon int neki. A hordár nem tudja, mit csináljon. – Az illető mégegyszer int s emberünk még mindég nem mozdul. Végre az illető fínoman füttyent. Erre emberünk mégiscsak odamegy. – Úgy látszik, a füttyszót jobban érted, – mondja neki az illető, – csakhogy ezentúl majd a legfínomabb intésre is figyelned kell. – S íme, legnagyobb meglepetésére azt látja, hogy a gazdája áll előtte szegényembernek öltözve. – Együtt megyünk el valahová, – mondja neki. Lemennek, autóba ülnek s a hordár az Isten minden világának sem akar hátra ülni, csak a sofőr mellé. – Ezt is meg kell néhány napra szoknod, – mondja neki gazdája és ugyanakkor kalapot is cserél vele, leveszi fejéről a tengernagyi sapkát és a saját fejére teszi. De telitömi a zsebeit pénzzel is, sőt még egy csekkfüzetet is tesz a zsebébe. – Fene tudja, talán szükséged lesz rá az
éjjel, – mondja neki, – mert ez nem elég pénz. Figyelj ide: azt a titkos nevet írod rá: Salomé és ezt a számot: 120. Nem felejted el? – nézd, ide írom a mandzsettádra. – Jó, – feleli a hordár. – Pénz, az pénz, – mondja neki. – Csak adjál minél többet, hátha marad is belőle valami a zsebemben. – – Este van. Egy ragyogó párisi mulatón mennek végig s annak is egy különszobájában telepszenek le, vacsoráznak, isznak és mind a ketten becsípnek egy kicsit. A hordár bizalmas kezd lenni s annál inkább, minthogy a nagyúr közli vele, hogy ezentúl tegeződni fognak, minthogy ő az éjszaka folyamán úgy fogja őt, a hordárt beállítani, mintha egy gazdag unokafivére volna, s ő, a nagyúr neki, a hordárnak inasa-titkára. Amire a hordár becsippentve: – mondd te marha, mért csinálod ezt az egész kutyakomédiát? Olyan gazdag ember vagy, minek neked ez az egész maskarádé? Ha nekem századannyim volna, mint neked, tudod, milyen boldog volnék? Mondd te marha, mért nem nősülsz meg? Mit jársz ilyen kuplerájos lebujokba? (Mindenféle nép, pőre kisasszonyok is mentek el az asztaluk mellett s egyik-másik le is ült melléjük egy-egy pillanatra.) Különben is az éjszakára való készülődés jellemzi itt az egész környezetet: egyik a másikat fésüli, – sőt fodrász és kozmetikus is dolgozik egy-egy hölgy arcocskáján, haján, a
szépítő-szalónban, amelynek ajtaja kinyílik s amely teli van virággal, de ez a sok szép fiatal leány is úgy nyüzsög-hajladoz együtt, mint valami csokor virág… némelyek balettre készülődnek, ezeknek megmasszírozzák a kis bokáját, s a balett cipőt kötik, de zenészek is jönnek és készítik, próbálják hangszereiket, – de a maîtresse is megjelenik, egy kiszolgált szép és idős éjszakai hölgy, hogy szemlét tartson népsége fölött, az egyiket összeszidják és kitiltják két hétre a helyiségből, mert tegnap este berugott az egyik vendég asztalánál s egy kis botrányt is kavart.
– Mondd, te marha, nem volna jó, ha ilyen gyönyörű kislányod volna, mint nekem van? – kérdezi a hordár a nagyúrtól és megmutatja neki a kislány fényképét, de megmutatja a gyertyácskákat is, amelyeket nem felejtett el áttenni gyönyörű, új ruhájába – s elpanaszolja, hogy itt az ezer frankja is s hogy egy pillanatra sem mehetett haza, hogy a kislánynak vegyen valami jót.
– Nézz ide, – azt mondja neki, – látod ezt a habtortácskát, hát ezt a cukorkát? Nincs szívem egyedül megenni, viszek belőle haza a gyereknek. (S becsomagolja papírszalvétába, s beteszi hátsó zsebébe.)
– Kulimász lesz abból addig, – nevet a nagyúr.
– Hát mondd már meg ki vagy? Igazán tudós vagy? – kérdezi a hordár.
– Igazán az vagyok.
– És azonfelül milliomos is?
– Az is vagyok.
– És mikor vagy te milliomos és tudós?
– Nappal, – feleli a nagyúr.
– És éjjel? Te sose alszol éjjel?
– Én csak három órát alszom, – feleli a nagyúr.
– No ne beszélj, te ilyen különös vagy? És ez elég neked? Mi lenne akkor énbelőlem. Látod, én erőművész voltam, azelőtt és mi lett volna belőlem. Jaj, – csap a fejére – most már kezdlek én érteni téged. Nappal fotel, éjjel ágy, – nappal tudós vagy te, éjjel meg jómadár. Igazam van?
– Persze, hogy igazad van.
– És mért kellek neked ehhez én?
– Nézz csak ide, épp itt a felelet rá, – válaszolja a nagyúr.
Egy tündérszép nő megy el mellettük, akit tréfás meghajlással fogad mindenki. Ennek éjszakai korona van a fején s az éjszaka királynője nevén tiszteli az éjszaka népe.
– Ezért vagy te itt, – mondja emberünknek a nagyúr.
– Nekem már van feleségem, rám akarod varrni talán? – kérdezi a hordár.
– Nem cserélnéd el? – kérdezi a nagyúr.
– A feleségemet esetleg, de azt is csak egy hétre, – no de a kislányomat semmikép.
– Hát ne is cseréld, – feleli a nábob. – Itt egy dologról van szó. A féltestvérem, aki épp oly gazdag volt, mint én, egy ilyen szép nő kezén tűnt el itt Párisban.
– No látod, – feleli a hordár. – Úgy-e mondom, mire mentek ti a sok kurvával. Eltűnt?
– Örökre nyoma veszett.
– Bizony az megesik, – feleli a hordár.
– Épp azért, nem szeretném, ha nékem is elveszne a nyomom. Épp azért ma te leszel itt a nagyúr.
– Vagyis nekem vesszen el a nyomom?
– Épp az, hogy ne vesszen el a nyomod neked se. Vagyis én vigyázok rád és te vigyázol rám. Jó lesz?
– És ha te nem tudsz elég jól vigyázni? Még a hátam is borsódzik bele.
– Ne borsódzon előre. Jól megfizetek érte. Egész gyertyagyárat vihetsz haza a kislányodnak. Neked egyetlen feladatod lesz itt, – hogy ne hódolj be ennek a királynőnek, akárhogy körülcirógat is. S addig én, a szegény legény majd behódolok neki.
– Ahá, már értem, te vagy a felhajtó, leszeded a tejfölt és én leszek a fizetség.
– Pontosan így van.
– No akkor a feje tetején táncolhat, még a szoknyája is a fejére hullhat, én akkor se hódolok be neki, mondhatom.
– Olyan biztos vagy az ilyesmiben?
– Olyan biztos. Csak elő kell vennem ezt a képecskét, meg a gyertyácskát és akkor már nem hódolok be neki.
– No, no majd meglátjuk. Csak aztán jól vigyázz, s ami jelet majd adok neked, arra is.
Egy nagy éjszakai mulató élete kezdődik: ad libitum. Vendégek, párok, pőre táncok a nagyteremben, – az egyik fal elmozdúl s egy kész színpad van a nézők előtt. A mi embereink pedig egy idő után visszakerülnek lefoglalt régi asztalukhoz a különszobába. Közben tánc is volt s a nábob már táncolt is az éjszaka királynőjével. De a nábob már fel is hívta a hölgy figyelmét a hordárra, mondván neki, hogy rettenetesen gazdag, spanyol ember ez s hogy ő az unokaöccse, de szemjátékkal már abban is megállapodtak, hogy jó volna megfejni kicsit. Leülnek egy külön asztalhoz s egy ideig ketten beszélgetnek ugyanerről. A nábob tanácsokat ad, hogy hogy lehetne elcsábítani az álnábobot, minthogy ez hideg ember ám és nagy különc is, valóságos tűz-imádó. Él-hal a különböző színű tüzekért, – most is két gyertya van a zsebében. S amint így beszélgetnek, már ott is ül valaki a hordár mellett s már kezdenek is összebarátkozni nagyon. Pezsgőket isznak s a világ legfinomabb szivarjait szívják. – Ne ebből vegyél, – mondja emberünknek az idegen, – te spanyol ember vagy és nem tudod, hogy Párisban mi a haut gout; és ne csirkepezsgőket hozass, ez nőknek való… mondd, mit szólsz itt a nőkhöz? – kérdezi végül macquereau, mert hisz az barátkozott össze a mi emberünkkel, az
Éjszaka Királynőjének felhajtója. – Hahahaha! – kacag erre a mi emberünk, – hogy én mit szólok? Semmit se szólok.
– Nem tetszenek neked? Például a gyönyörű királynő? Nézd milyen szép a dereka.
– Mit ér a világ legszebb nőjének dereka egy szép kifutó-fiú orrához képest?
– Hogy-hogy? Te az orrokat szereted? – Ehem! – feleli a hordár, – ilyen a természetem, mit csináljak?
– És a fiúkét?
– Ehem, – feleli a mi emberünk újra, – csakis a fiúkét. Tehát sose fáradozz velem koma, mert én megközelíthetetlen vagyok.
– Nem is egészen így van ez a dolog, – vág e pillanatban szavába a nábob, aki épp e pillanatban érkezik oda, – az én gazdám csak tréfál. – És finoman int a hordárnak. – Az én gazdám szereti a nőket is, ha tudnak vele bánni. S ugyane pillanatban már jön is az Éj Királynője két gyönyörű kandeláberrel a kezében, amelyen égnek a gyertyák. – Huh, de gyönyörű ez a nő! Még a hátam is borsódzik belé, – kiált fel a hordár erre, de aztán észbe kap. – Vajon mit szólna ezekhez a gyertyákhoz az én édesem? – kérdezi hangosan – vagyishát megint csak ostobaságot kérdez. – Milyen édesed, – kérdezi a macquereau. A nábob: – van neki egy édes testvére, az is nagyon szereti a tüzeket. – Persze, – feleli a hordár, aki észreveszi a dolgot, – én imádom a tüzet s ha valaki meggyújtaná nekem ezt az egész szobát és én bemehetnék a nőért a tűzbe, – tetszik érteni engem? – azt a nőt én azonnal imádnám és százezer frankot is adnék neki azonnal.
– No látod, ugye, mondtam, – súgja az Éj Királynőjének a nábob. Bízd csak rám magad, csinálunk a dologból valamit. – Gyere velünk, felgyújtunk neked egy szép szobát, – ajánlkozik rögtön a macquereau. – Persze, hogy megöljetek és kiraboljatok, – feleli a hordár. – Én ugyanis nagyon gazdag ember vagyok ám és a zsebem teli van pénzzel. (És veszi ki egész marokkal a bankjegyeket a zsebéből megmutatni.)
– Csakhogy nekem ez a fajankó most már nem is kell, – mondja eközben a királynő a nábobnak – te tetszel nekem. – Én, a szegény ember? – Igen, igen. – Térdeljek le eléd? – kérdezi a nábob. – Látod ez volt mindenkor az álmom, hogy ne a pénzemért szeressen valaki. – Hogy-hogy a pénzedért? – hát van neked? Már úgy értem, hogy habár semmi pénzem nincs és éhenkorász is vagyok, mégis szerethessen valaki, minthogy én nagyon gyanakszom ám e tekintetben a nőkre. – Én már egy hónap előtt itt voltam ám egy hétig Párisban és akkor láttalak meg téged és akkor halálosan beléd szerettem.
– Hogyhogy, te egyedül is jársz Párisba, a gazdád nélkül?
– Tudod, – akadozik a nábob, – autógumiért küldött engem ez a marha unokafivérem Barcelonából ide.
– És hogy kerülsz te egy ilyen drága mulatóba, ahol engem láthattál?
– Tudod, a részvények miatt voltam itt, – akadozik a nábob.
– Milyen részvények miatt?
– Mondtam már neked, hogy ez a marha gazdám nekem az unokafivérem is és úgy tart engem, mint a rabszolgát. Még csak ki sem szabad mennem a szállodából.
– Te szegény.
– Ha pedig, tudod, elküld engem Párisba, akkor ezernyi feladatot bíz rám, hogy vegyek részvényeket is neki. És ezek a részvények, tudod, itt voltak kaphatók éjjel egy pasasnál ebben a lebujban.
– Hagyd a fenébe az egészet, gyere csókolódzni, – mondja neki a királynő. A nábob letérdel és ezen mindenki nagyon derül. Tapsok hangzanak és a Királynő még büszkén is néz szét a teremben, – a macquereau viszont kicsit elégedetlenül figyeli a dolgot.
Egy autó mélye látszik, amelyben az új pár boldogan csókolózik. – Csak mit fog szólni, hogy eltűntem, nekem nem szabad elmenni a közeléből, – riadozik a nábob, – én rabszolga vagyok.
– Hagyd ezt a marhát – feleli a királynő. Muszáj neked tőle függni? Megszököl tőle egész egyszerűen, – én megszöktettelek mindörökre tőle.
– Hogyhogy mindörökre? Hát igazán annyira szeretsz? Engem, szegény embert, igazán?
– Nézd, nekem elég nagy gyakorlatom van a férfiakban, ezt csak elhiheted. Én egy perc alatt látom, hogy ki mire való.
– És én arra való vagyok?
– Te vagy a második az életemben, akire azt mondom, hogy szeretnivaló. (Csókolóznak.)
– És majd csak kapsz te is valami állást Párisban, – te ne kapnál? Én pedig addig is visszamegyek manequinnek, mit szólsz hozzá? Úgyis utálom már ezt az éjszakai üzletet.
– És ez a sötét pasas mit szól majd ehhez?
– Útálom ezt a pasast. Sejtem én, hogy mit akar ez is. Egyetlen nagy coupt akar csinálni és aztán eltűnik innen.
– Valakit eltüntetni, – ez is azt akarja?
– Rossz nekem ez nagyon, de úgy látom, hogy ez is azt akarja. És én nem tudok szabadulni tőle.
– Pénzeket ad kölcsön?
– Ő csinált nagy nőt belőlem. Nagyvállalkozó.
– Felszabadítjuk egymást kölcsönösen, jó lesz? – kérdezi a nábob.
Ezalatt a macquereau észreveszi, hogy a királynő eltűnt emberével. Mérgében elhatározza, hogy ezt a gazdag pasast most már egyedül készíti ki. No de hogy? Ez nem akar elmozdulni helyéről és hiába hoz oda neki más szép nőket. Beviszi a mulató csodás márvány fürdőtermeibe is, ahol gyönyörű nők fürdenek és állnak színes zuhanyok alatt eszményi mozdulatokkal. De ez folyton csak azt hangoztatja, hogy ő az elegáns fiúkat jobban szereti s a nők közül csakis azokat, akik felgyújtják neki a mulatót. Gyújtsák csak fel, nem baj, ő majd megfizeti. Közben megjelenik a folyosón a macquereau felesége, kihívatja urát, hogy pénzt kérjen.
– Itt a nagy coup, – mondja neki a férfi, tűnj el hazulról és már holnap déltájban megyünk is innen a fenébe. Készítsd ki a negyedik számú hamis útlevelet.
– Csakhogy nálam épp holnap vasalónő lesz.
– Dobd ki, mihelyt megjön.
– De egyetlen vasalt inged sincsen.
– Két inget vasaltass ki és dobd ki, – parancsolja a macquereau és ezzel visszamegy a hordárhoz. Csakhogy ez nincs már sehol. Szalad utána, de sehol sem találja, végül is a ruhatárban meglátja. Emberünk egy széken ül és részegen és boldogan röhög. Azt magyarázza a ruhatárosnőnek, hogy ő nem hagyja magát megölni és kirabolni, – hogy olyan csodaszép nő ült itt az ölébe, hogy ő majd megrepedt a gőztől, – mit szól ehhez a ruhatárosné? S ő mégis ellenállt. Ezt hallván a macquereau kimegy a sőförjéhez és magyaráz neki valamit. – Ne marhulj, – mondja neki a sofőr, – ne kicsinyeskedj, néhány üveg bort is tégy ide akkor. – A helyzet az, hogy a mi emberünk, a hordár, egy idő után mégiscsak észrevette, hogy a gazdája nincs sehol, – meg is kérdezte a macquereautól, hogy hol az inasom?
– Elment a fenébe azzal a szajhával – felelte a macquereau, és most, hogy végre a macquereau is elment mellőle: – boldog mosoly fakadt tehát fel az arcán. Elővette a gyertyácskákat a zsebéből, megcsókolta és elindult. És sikerült kabátját is megkapni a ruhatárból s minthogy jócskán be volt rúgva, elkezdett dalolni az utcán. Egy autót lát maga előtt, abba mindenesetre beül a sofőr mellé és fütyörész. A sofőr alszik.
Részegségében elkezdi csiklandozni a sofőrt és boldogan röhög. Azt mondja neki: legyecske, legyecske. A sofőr tüsszent. – De emberünk aztán észreveszi a borokat. Hű, a mindenit, most nincs nálam bicska. Bontsd fel, – ordít a sofőrre. A sofőr felébred és máris isznak a kocsiban. – Olyan remek nők ültek máma az ölemben, – dicsekszik a hordár, – hogy attól megvesztél volna, pajtás.
– És te nem vesztél meg?
– Dehogy nem, azt mondja, – csakhogy én megközelíthetetlen vagyok, – érted ezt?
– Hogyne érteném, csak mért vagy te olyan megközelíthetetlen?
– Mert az ilyen lebujokban nem tréfaság az ilyesmi. Én nagyon gazdag ember vagyok, – akarod látni, hogy milyen gazdag vagyok? (Mutatja neki marokszám a pénzét.) És nem akarom, hogy megöljenek és kiraboljanak.
– Hát az is létezik?
– Hogyne létezne, te marha. Csak nem tudsz nekem egy gyönyörű tyúkocskát valahol? Mert én máma fel vagyok ám magasztosulva nagyon.
– Fel vagy izgatva?
– Mint a fene.
– Viszlek én egy gyönyörű tyúkocskához, akarod? – kérdezi a sofőr.
– Hogyne akarnám, a gazdám úgy sincs sehol, mehetek ahova akarok.
– Milyen gazdád?
– Hát a patron, – nem érted ezt?
– Milyen patron?
– Hát tudod nekem van itt hatvannégy házam Párisban, – én viszont idegen pasas vagyok itt, – hát a házak patronja. Nem érted ezt? Te marha.
– Dehogy nem értem. Vigyelek a tyúkocskához?
– Hogyne hogy vigyél. De tündérke is legyen, jól vigyázz.
S már mennek is. Hajnalodik. Elérkeznek egy igen elegáns lakásba, amely tele van függönyökkel. – Itt egy függöny, ott egy függöny, – mondja emberünk és szimatol. Milyen remek szag van itt, de hol a tündérke?
– Fel kell előbb kelteni álmából, – feleli a sofőr.
– Jaj, – mondja erre a hordár, – azt inkább én. Hiszen épp az a legszebb az egészben.
– Csakhogy akkor megijed, mert nem ismer téged:
– És akkor majd felöltözik a tündér?
– Fel, fel, természetesen.
– Jaj de minek?
– Hát hogy elkápráztasson téged.
– És korona is lesz rajta?
– De minek?
– Csak legyen rajta korona is.
– No, de végem van, – kiált fel hirtelenül és egész kijózanodva, mert rögtön megérti a helyzetet. A macquereau nyit be ugyanis az ajtón.
– Igaz, hogy végem van? – kérdezi tőle. – Meg akarsz ölni és ki akarsz rabolni, igaz-e?
– Csak az utóbbit, a másikat még egyelőre nem.
– Szét fogsz darabolni és bedobsz a Szajnába?
– Mondom, hogy még egyelőre nem. De ne töltsük az időt. – S emberünk máris szedi elő minden pénzét.
– Több nincs? Ez semmi, – feleli a macquereau.
– Haj, haj számítottunk mi erre, – csak ti is számítottatok-e? Pap van-e a háznál, hogy meggyónhatok és megáldozhatok, mielőtt feldarabolsz?
– Mondom, erre még ráérsz.
– Mennyit érek rá?
– Majd meglátjuk. Ha okos vagy és nem evvel a salátával akarsz jóllakatni, akkor beszélhetünk. De akkor még ma este kell hazautaznod abba a ronda Spanyolországba.
– Mért ronda? És miért kell nekem odamenni?
– Hogy időm legyen elszelelni, – érted ezt? Tehát hajrá! Adj tanácsot, hogy hogy vehessem fel a pénzeket baj nélkül. De okos tanácsot adjál, olyat, amiből kijön valami és amiből semmiféle kalamajka nem lehet. Mert nézz ide! (A sofőrre mutat:) Ez a derék fiatalember elkísér engem és ha baj van azt ő meglátja messziről és akkor visszajön ide és akkor nem jó dolgod lesz. – A hordár: – szétdaraboltok?
– Az csak természetes, – feleli a macquereau.
– És a Szajnába dobtok?
– Persze. No gyerünk. Hol van neked letéted, vagy pénzed, vagy ilyesmid?
A hordár: – no látod, hogy kellőkép elkészültünk. Itt hordom a csekk-könyvemet a zsebemben. –
A macquereau (megnézi): – És mennyi pénz van ebben a bankban?
A hordár: – mit tudom én azt? Az ilyen gazdag ember sose tudja, mennyi a pénze, nem igaz?
– Van egy millió?
– Tizennyolc is van, – úgy éljek.
– Akkor írd rá, hogy mindent odaadjanak.
A sofőr (közbeszól): én ügyvédnél szolgáltam, ide figyelj, azt írd: minden letétem kiadandó bemutatónak. A hordár írja, megnézi a mandzsettáját.
A macquereau: – mit nézel ott?
– Nézem, hogy nekem most mi a jelszavam. (Olvassa): Ezen a héten: Salome 120. – A macquereau a sofőrre néz.
A sofőr: – akkor komoly a dolog.
A macquereau: – most pedig összekötözünk, hogy addig is kényelmesebben fekhess a földön. – – (Összekötözik).
A hordár: – ne olyan szorosan, te marha. Mi a fenének szorítani ennyire? Még a húsomat is vágja.
A macquereau: – akkor legalább erre gondolsz és nem érzed, hogy milyen kemény a palló.
A hordár: – és ha most megkapod a pénzt, akkor is összedaraboltok?
A macquereau: – az valószínű, a dolog természetéből adódik.
– És bedobtok a Szajnába?
– Szintén abból adódik.
– Te talán mészáros voltál azelőtt?
– Nem én, ő. (A sofőrre mutat.)
– Ő fog összedarabolni?
– Persze. (Lefektetik ketten a földre, mint egy csomagot.)
A hordár (a földön fekve): – És ha most megmondanám neked az igazat, hogy én csak egy szegény hordár vagyok, tehát nem is én vagyok a gazdagember, hanem a másik, aki elment a tyúkkal? Nem hinnéd el. Azt hinnéd, halandzsázok, mi? Igaz, hogy azt hinnéd?
A macquereau: – Persze.
A sofőr: – Ismerjük már az ilyen meséket.
A hordár: A mészárosok olyan jól ismerik a meséket? Nézd, én szegény hordár vagyok, úgy éljek, van egy kis családom, egy szép kislányom is van, három éves, – nézd meg, a zsebemben most is van két kis gyertya, azt akartam neki hazavinni. Nézd meg.
A macquereau: Láttam már, mikor kikotortam a zsebedet.
A hordár: Ja igaz, igaz, hiszen azt mondtad rá: fáj. Amilyen marha vagy.
A sofőr: az a legfőbb kérdés, kikapjuk-e írásodra a pénzt, vagy nem?
A hordár: sajnos, attól félek, igen.
A macquereau: no látod, te marha.
A sofőr: és te meséled, hogy szegény ember vagy? (Menni akarnak.)
A hordár (utánuk kiált): Vigyázzatok marhák, lehet, hogy a gazdám ezt úgy csinálta…
A sofőr (visszafordul): Milyen gazdád?
A hordár: Úgy, ahogy mondom, a gazdám…
A macquereau: Ne add már úgy a bankot.
A hordár: Lehet, hogy a gazdám olyan okos ember, hogy rögtön lefognak benneteket, mihelyt evvel a Salomeval jelentkeztek a bankban.
A sofőr: Szóval úgy csináltad, te bitang?
A hordár: Nem én, a gazdám.
A macquereau: Mondtam már, ne add nekem a bankot. Különben is nem mi vesszük fel a pénzt.
A hordár: De ha mégis lefognak benneteket, akkor mit csinálok? éhenhalok itt?
A macquereau: Ne félj semmit, addigra megjön a feleségem.
A hordár: És az is mészáros?
A macquereau: Az majd kiderül. (Elmennek.)
Előzőleg pedig e dolgokba beleszőve a következő kis jelenet volt látható: egy vasalónő gyorsan kivasalt két férfiinget a konyhában, miután nyűgös, álmos kis gyerekét lefektette valahová.
– Most menjen, menjen már no de gyorsan, – mondja neki a ház asszonya, aki belép a konyhába és valami pénzt ad neki hamar. – A gyerekét adja le a házmesterhez és odamenjen, ahova mondtam. Különben itt is hagyhatja a gyerekét, úgyis alszik, majd én ellátom délig. Csak gyorsan, gyorsan. A vasalónő erre a gyereket befekteti a ruháskosárba, jól betakarja, a hölgy bezárja belülről a konyhát és az előszobán át kiengedi a vasalónőt. Ezek voltak a közbeeső jelenetek.
Most a gyerek felébred s az anyja után kiált. Minthogy nem felelnek neki, kilép a kosárból, nyújtózkodik, aztán körülszimatol. Sámlit vesz és odaviszi a gáz tűzhelyhez és feláll rá és egy lábasból tejet iszik. Egyszercsak felkiált: – tűz, egy kis tűz! – és boldogan beleréved. Ezek ugyanis egy kicsit égve felejtették a vasaló-lángot. Nosza, ott hagyja rögtön a tejet, mindenféle papírokat kerít valahonnan, szakértelemmel összehajtogatja és sorra meggyújtja egyiket a másik után. – S csak úgy ingatja fejét boldogságában, amint nézi-bámúlja: már egész kis máglya van a konyha közepén. Majd gondol egy jót és felgyújtja az ablak függönyét is. S egész el van káprázva a boldogságtól. Csak nincs több papír, elmegy tehát keresni.
Az előszobába vezető ajtó még nyitva van, de a belső ajtók csukva. Sámlit visz tehát, és kinyitja. A szobában keresgél mindenfelé. Egyszer csak hallja ám, hogy a nevén szólítják: – Ma belle, ma petite Solange, – majd erősebben: Solangeka, hát nem hallasz engem? Nem látsz? Itt vagyok a sarokban, össze vagyok kötözve. – Oh papám, – kiált fel hirtelenül, – hát te itt vagy? – És boldogan összecsapja kis kezeit. – Ez milyen jó játék! Rádülhetek? – És ráül az apjára? Csiklandozhatlak? – És elkezdi csiklandozni. – Meg is húzhatom az orrodat? – kacag fel boldogan. – És meghúzza. – Hát a füledet? – Azt is meghúzza. – És pofon is üthetlek?
– Solange, hozzál hamar egy kést, – játszani fogunk valami nagyszerűt. De hamar hozd, az Istenért.
– Mi az a kés?
– Nem tudod mi az a kés? – Amivel az almát szoktam hámozni neked.
– De hol van az? – Megmagyarázza neki, hogy a konyhakredencben, a fiókban keresse. Solange kimegy, megint rááll a sámlira, de nem tudja kihúzni a fiókot. – Nem tudom kihúzni a fiókot, – kiált be az apjának?
– Van ott kinn gyufa?
– Van.
– Hozd be hamar. – Behozza. – Kotorj csak a zsebemben, hamar, gyertya van benne, két szép gyertyácska, játszani fogunk gyönyörű tüzeket. – Ebben a zsebedben nincs, – mondja Solangeka. Amire apja nagy lendülettel megfordul fektében.
– Állj fel, azt mondja neki a kislány, így nem tudok belenyúlni a zsebedbe.
– Én nem tudok felállni.
– Hát te nem vagy bűvész? Hiszen azt hazudtad, hogy erőművész is vagy! – Újabb forgások, nagy ügyesség, lendületek, az apa feláll. A kislány boldogan kacag. – Most gyorsan, gyorsan, ki azzal a két gyertyával. – Ki is veszi végre, csak nem tudja meggyújtani a gyufát. Egyiket a másik után próbálja, hiába. Akkor vége mindennek, nem játszhatunk tüzeket, – mondja szomorúan a hordár. – De hisz odakinn ég a vasalóláng, – mondja hamar a kislány. És már megy is és jön is az égő gyufával. – Most égesd el hamar apádat, – mondja neki a hordár. – Itt, itt, ahol a kötél van, – mondja neki. S addig-addig, míg csakugyan el nem égeti a kötelet, de még az apja ruháját, meg a húsát is. S mialatt az apja kitekerőzik, Solangeka még gondol egyet és titokban egy kicsit meggyújtja az egyik függönyt is. Aztán boldogan távoznak a konyhán át s a hordár még be is zárja a konyha ajtaját és zsebre dugja a kulcsot.
Volt kép már arról is, hogy milyen boldog a nábob új kedvese lakásán. Hajnaltájt azonban észbe kap, emberére gondol, hogy mi van azzal? Gyorsan felöltöznek és mennek a mulatóba. Senki se tudja, hogy hova tűnt. S a macquereau sincs sehol, arról se tudnak itt semmit, – s a nevét, lakását még a lány se tudja. – Ennek vége van, – állapítják meg mind a ketten, – ez a szegény ember eltűnt mindörökre. – De a nábobnak mégiscsak eszébe jut a csekk s megy a bankba.
Újabb képen a hordár látható, amint egy kocsmában üdül. Harisnyájából veszi elő az ezerfrankost és egyik üveg bort hozatja a másik után. S a kislánynak is likőrt adat, az is becsíp egy kicsit és táncolni kezd a többi vendég nagy mulatságára. A hordár a vendégeknek azt magyarázza, hogy mennyivel jobb az embernek rossz ruhában járni, mint jóban.
A következő képen tűzoltók verik szét csákánnyal a macquereau lakásának ajtaját, – s kiderűl, hogy későn érkeztek, a lakás porrá égett. S egy zokogó asszony ácsorog ott, a gyerekét siratja. Vége van, benne égett a lakásban. De megérkezik a nábob is, sikerült még idejében lefogatni a macquereau-t és így megtudták tőle a címet. A szegény ember tehát odaégett.
– A férjem is, a gyerekem is? – sikolt az asszony és elájul, mikor megtudja, hogy valami csoda folytán a férje is épp itt volt, ugyanabban a lakásban. A két elégett test után csak a rendőrségnek szabad kutatnia.
Hazaviszi tehát a megtört és apatikus asszonyt s otthon a házmesternével lefektetik, borogatást raknak a fejére. Később gyászruhákat hoznak az asszonynak, s ugyanazt a csekkfüzetet, a Salome 120-ast. Az Éjszaka Királynője is eljön látogatására sötét ruhában. Az asszony meg akar halni, de aztán orvosságot adnak neki és elalszik.
Későn éjjel érkezik meg a hordár remekül becsípve kislányával a vállán, aki alszik. A házmesterné majd elájul láttára. – Hát maga él? – kiáltja s elmeséli neki a felesége gyászruháit. – Fogja csak ezt a gyereket, – mondja erre a hordár és úgy röhög: a hasát tartja és leül a lépcsőn. – Fektesse csak le azt a gyereket, – mondja a házmesternének és maga megy fel a feleségéhez. – Vagy hozza fel inkább tíz perc múlva, – kiált vissza néki. Szellemként nyit be a feleségéhez. – Huh, – kiáltja a hordár, – huh! – Oh, – kiáltja ez. – Jézus segíts, már itt is van a szellemed? – Szó, ami szó a dolog megoldódik, – ez már a játékon múlik. – No, de a gyerek, a gyerek, – sikít az asszony, nem is tudod, hogy vége van a gyerekünknek? De benyit a házmesterné is a gyerekkel.
S még egy kép van: pályaudvar s a Marseille-i expressz. A nábob az Éj Királynőjével utazik vissza hazájába. De a hordár is ott van: megkérte őket, hadd vihesse még egyszer ezt a poggyászt, mielőtt – s most már némi tőkével visszatérne erőművészi pályájára.
Egy kutyus meg a cica
Volt ott egy kis kutya, pincsi-féle, s azzal ez a Janika fiú nagyon jól érezte magát. Nagyon jól megvoltak együtt. Janika fiú bukfenceket vetett neki, s ha előre vetette, Samuka mindig rémülten hátra hőkölt. S ezen jókat lehetett nevetni. Ha meg hátra vetette, akkor Samuka előre ugrott és még ugatott is hozzá. Ezt ugatta:
– Paff, paff, vitéz te vagy, vitéz te vagy, kluk, kluk.
– Ugye, hogy vitéz vagyok, – felelte Janika, – No lám.
S így éltek együtt.
Mikor is az a csoda történt, hogy apuka egy délután egy szép kis macskát hozott haza valahonnan. Képzeljétek. Egy tarka kis cicát, akinek csillagos, fekete folt volt a szeme fölött. Képzelhetitek, micsoda ribillió lett ebből!
– Nem kell nekem, nem kell nekem, – ugatta Samuka, mikor meglátta a cicát. (Bugyika volt ennek a neve.)
– Csúf vagy, csúf vagy, – kaffogta rendületlenül, miközben nézegette, s egyet ugrott előre, egyet hátra, annyira dühös volt.
Bugyika pedig púposra görbítette hátát, sötéten nézett maga elé, s a szőrét borzolva még fújt is egy párat, s folyton csak ezt nyivákolta:
– Utálim, utálim, uái, uái.
Még azt se tudod kimondani, hogy utálom? Akkor marha vagy? – gondolta magában Samuka. – Ha-ha-ha! – És egy kicsit előreugrott, de nyomban utána rémülten menekült el mellőle. Úgy elszaladt, mint a golyó.
– A szentségit neki, – káromkodott magában, – hiszen ennek macska-szaga van, ennek záptojásos szaga van, – gondolta magában és elbújt a sarokba. – – Hát eddig így vagyunk.
Történt ezután, hogy Janika kíváncsi volt, mit fognak ezek egymással csinálni, letett tehát egy tányérban sajthéjat a szőnyegre. Aztán megfogta őket a bőrüknél fogva: Samukát egyik kezével, Bugyikát a másikkal. Ezek pedig a levegőben így szóltak egymáshoz epésen:
– Utálim, utálim, – nyafogta megint Bugyika. És még fújt is egyet.
– Csúf vagy, csúf vagy, – kaffogta megint Samuka.
– Na egyetek hát együtt, – mondotta Jani gyerek, és odatette őket egymással szemben a tányérhoz. Bugyika megint púposra görbítette hátát, és kilökte farkát az ég felé. Samu viszont éppen ugorni akart ellene, de megállott, mert azt mondotta magának:
– Milyen szép kis piros orra van ennek a nyavalyásnak. Tetszik nekem. És íme, már nem is fél, sőt, hempergőzik a földön, miközben kényesen nyafog, nem különös? – Ezért hát ezt ugatta feléje: – ejnye, ejnye! Fura, fura, fura, vau, vau.
De Bugyika is feltápászkodott, és ő is megnézte végre Samukát. Hosszan nézte. – Milyen csinos kis farkincája van ennek, – gondolta magában. Ezért ezt nyávogta feléje:
– Csinus, csinus!
– Nem tudod azt mondani: csinos, te marha, – gondolta magában Samuka, de azért odament és átugrotta őt. Amire Bugyi pofonvágta Samukát. S így aztán nagyon jól összebarátkoztak.
*
Nagyon is jól. Ha Janika sajthéjat, vagy egyebet tett a tányérba, akkor Samu ugyan odaszaladt, de aztán hamar visszaugrott. – Egyél büdös, – gondolta magában.
Bugyika pedig nyafogott ugyan, de azért megette a sajthéjat mind.
– Nem hagytál nekem? – ugatott Samu.
– Nem hagytam, nem hagytam, – siránkozta Bugyika. Amire Samu odaugrott és pofonvágta őt, de mondhatom, nagyon barátságosan. Így éltek ezek együtt, és mondhatom, nagyon jól megvoltak egymással.
Mikoris egy nap, nagyon is nagy baj történt. Bugyika eltűnt. Senki se tudta, hova lett. Tűvé tették érte a házat. Nem volt sehol. Valaki ellophatta nyilván. Janika-gyerek sírt, apa a kulcsait csörgette mérgében, Samu meg folyton ugatott, s mikor Jani-gyerek pofon verte, bebújt a kályha mögé és nyüszített. – Hol van Bugyika, – ezt nyüszítette.
De hiába volt minden, Bugyika nem volt sehol. Szomorúan ültek hát le az ebédhez, de senkinek se volt kedve enni. A mama még a levest is kilöttyentette a terítőre, aztán haragosan nézett Janira, mintha ő csinálta volna.
– Hol van Bugyika, hol van Bugyika, – siránkozott Jani-gyerek is.
És íme egyszer csak azt veszik észre, hogy Samu nagyon ugatja az ajtót. Azt ugatja:
– Záptojás szaga van, záptojás szaga van.
Kiengedik tehát, kiszalad. Utána mennek. Hát lám, szalad előre, mint a bolond.
Szalad és szalad, s Janika utána. (Hallottatok már ilyet? Hogy egy kutya kezdi keresni édes barátját, a macskát? Hát nem csodálatos ez?) Apa, anya pedig ott álltak és nézték a dolgot.
Egyszercsak ott van egy ember Janika előtt, s a zsebéből siralmasan, nagyon siralmasan kikandikál Bugyika feje. S azt nyávogja:
– A-u-a, a-u-a, ei, ei. Ami annyit jelent: – Samuka, Samuka, segíts, segíts. – Samuka nagyon csahol, az ember meg arra fordítja nyakát és jócskán röhög. Persze ő lopta el szegény kis Bugyikát.
Nagy selma volt, jól ismertem. Efraim Goldnagel volt, a sanda bohóc. Mondom, jól ismertem, híres macska-tolvaj volt, majd egyszer még mesélek róla.
Bambu meg a zsiráf
Nem mintha Bambut azért nevezték volna így, mert bamba volt. Erről szó sincs. Bambu nagyon okos kis néger fiúcska volt.
Hogy milyen okos volt, mutatja mindenekelőtt az, hogy barátságot kötött a zsiráffal.
A zsiráf nagyon szelíd, jó állat, hisz azért is nevezik e néven, vagyis angyalinak. Mert zsiráf annyit tesz, mint szeráf, ez pedig angyalit jelent. Nos, mondom, Bambu nagyon jó barátságba keveredett vele.
Ha beszélgetni akart barátjával, felmászott a pálmafa tetejére, levetette nadrágocskáját s azzal integetett az angyalinak. S az angyali, mármint a zsiráf, akit Bambu nagyapja után Bimbinek nevezett el, rögtön felemelte fejét, s akármilyen messze volt, odavágtatott hozzá.
Odadugta fejét a pálma lombjai közé s Bambu mindenekelőtt elkergette szeméről az apró legyeket, aztán vakargatni kezdte a bőrös szarvgyököcskéket homlokán, aztán jó kis dinnyével megetette, majd súgott valamit a fülébe.
– Jól van Bambu – mondta neki Bimbi. – Csússzál le a nyakamon a hátamra, úgy elviszlek.
S így is lett. Jó messzire bevágtattak a pusztába, de mint a szél (Bambu nagyokat kurjantott Bimbi hátán), s ott Bimbi így szólt a zebrához:
– Hallod koma, Bambu a barátom. Hadd lovagoljon kicsit a hátadon, koma.
– Mit? – kiáltott fel a zebra és nagyot nyiherészett. – Hogy ebadta emberfia az én hátamon lovagoljon? Nem addig a! Akik szíjat hasítanak a hátamból és finom gulyást főznek a húsomból? – És megint nyiherészett és elvágtatott.
Na jól van, de Bambu legalább megismerte a zebrát.
Az elefántok viszont jószívűek. Az elefánt-bácsi már sokkal barátságosabb volt. Ormányával megvakarta a füle tövét és így szólt:
– Most nem érek rá. Ma van az unokám századik éves születésnapja, viszek neki egy szép kis cuclit, meg egy csörgőt az erdőből, meg egy élő lovacskát a zebrák közül, hadd örüljön neki. Majd gyertek el máskor.
No jó, de Bambu legalább megismerte az elefántot. És így a többi állatokat is. Az óriáskígyó például így szólt:
– Neked mindent megteszek, te zsiráf, mert rokonom vagy, mert hisz kígyóból van a te nyakad, de Bambu ne lovagoljon most rajtam, mert ma vedlettem le a téli kabátomat és fáj az oldalam, majd máskor.
Na jó, de Bambu legalább megismerte az óriáskígyót.
Viszont az oroszlánt is nagyon szerette volna megismerni, de hiába. Akármennyit kérte Bimbit, hogy vigye el az oroszlánhoz, az mindig a fejét rázta és így válaszolt:
– Torokfájásom van, nem lehet.
– Pedig mekkora torkod van neked – felelte Bambu szomorún.
– De tudod mit? Majd meglátjuk – azt mondja Bimbi. – Hogy el ne felejtsem a dolgot, csomóra kötöm a nyakamat. Mert tudod, híresen szórakozott vagyok én. – És tényleg: csomóra kötötte a hosszú nyakát.
De mit is mondjak? Bambu addig-addig sírt és rimánkodott néki, míg egy délután Bimbi váratlanul megjelent. Már nem volt csomó a nyakán. Bambu éppen lent ült egy kövön (azon búslakodva, hogy nem láthatja az oroszlánt), Bimbi tehát széttárta elülső két lábát, lehajolt hozzá és így szólt:
– Elviszlek az oroszlánhoz. De jól karold át a nyakamat, mert ha meglátod, ijedtedben lepotyoghatsz. Ha meg átkarolod a nyakamat, akkor, ha le is esel, visszahuppantlak a hátamra.
Így is lett. Mikor az oroszlán meglátta őket, elkezdett ordítani:
– Miah, bua, buh, buh, buh – ezt ordította. S Bambu tényleg lepotyant volna rémületében, ha Bimbi vissza nem huppantotta volna.
– Buá, buá, puh, puh! – ordított egyre az oroszlán. S Bimbi csak nem akart tőle megijedni. S ez már maga is furcsa volt. Hát még, ami ezután történt. Az oroszlán odajött egész közel s Bimbi még mindig nem ijedt meg tőle. Az oroszlán aztán még le is térdelt Bimbi előtt, s Bimbi még meg is cirógatta patájával a pofáját.
Szó, ami szó, még le is csúsztatta Bambut a nyakán az oroszlán hátára s Bambunak még a béle is majd kiesett rémületében, hát még, mikor az oroszlán elkezdett ugrálni vele.
De aztán mégse lett, gyerekek, semmi baj. Mert ahogy így lovagol az oroszlánon (még a lelkét is majd kirázta neki), hátrafordul nyöszörögve:
– Bimbi – akarta volna mondani, s íme mit lát?
Hát nem két emberi láb látszik ki hátul az oroszlánbőrből? Tehát ez nem is volt igazi oroszlán, csak oroszlánbőrbe bújtatott ember.
– Te megcsaltál – mondta Bambu a zsiráfnak szomorún.
– No te mit gondolsz? – felelte Bimbi. – Az igazi oroszlántól én is félek ám.
S persze, most arra vagytok kíváncsiak, hogy ki volt az oroszlánbőrben. Én tudom, hogy ki volt. Egy öreg csirkefogó, névszerint Efráim Goldnagel, a sanda bohóc. Jól ismerem én ezt a selmát, egy vándorcirkusszal került a sivatagba, egyszer még majd mesélek róla.
Utószó
A novella, a short story Füst Milán sokműfajú életművében, de még az epikai műfajon belül sem játszott központi szerepet – bár ebben is alkotott jelentőset. Ő maga elsősorban költőnek és drámaírónak vallotta magát, akinek ihletét, a „látomás és indulat” vezérli. A novella formailag és tartalmilag határolt, „kiszámított” műneme nem felelt meg igazán sem költői látomásai határtalanságának, sem szertelen indulatai drámai feszültségének. Füst azonban nemcsak költő és drámaíró volt, de pályája kezdetétől bölcselő és tanár is. Erről tanúskodnak ifjúkorától vezetett Naplójának esztétikai és filozófiai gondolatai és a később ezek (részben elveszett) anyagából készült esztétikája: Látomás és indulat a művészetben (1948), valamint gondolati „Ezeregyéjszakája”: Ez mind én voltam egykor (1957) és Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve (1958). Az 1940-es évek végétől így kedvelt prózai műformájává vált a filozófiai dialógus és a mese, tanmese is. Rövidebb „novellái” közt ezért nem egyszer olyan köztes formák, műnemek jelennek meg – sokszor
már a címben is jelezve –, mint a költőre utaló ballada, az egyes szám első személyben írott emlékezés és levél, a drámai dialógus és a filozófiai tanmese, esetleg anekdota.
Ha mégis par excellence prózai művet írt, akkor inkább a hosszabb elbeszélés, vagy ahogyan ő nevezte, a kisregény volt a kedvelt műformája. Egyetlen igazi nagyregényével, A feleségem történetével (amely a világhírt is meghozta számára) rengeteget küszködött, de egyúttal a feladat, a teljesítmény nagysága is vonzotta, hiszen mint egyik esztétikai jegyzetében írta: „Nagy regényt létrehozni annyi, mint egy dómot megépíteni… Az effajta, igazi művészi alkotásból a legnagyobb mesterek is csak egyet vagy kettőt hoztak létre egész életük során.”
Hogy Füst Milán saját írói gyakorlatában mit nevezett novellának, elbeszélésnek vagy éppen kisregénynek, azt nemegyszer csak az írás terjedelme döntötte el, s még inkább a szöveget közlő folyóirat vagy könyvkiadó szerkesztője. A Nyugatban – ahol valójában írói pályáját kezdte – a Nevetők és az Amine emlékezete című kisregényei például a novellák, míg az Advent és A szakadék címűek a regények között kaptak helyet. A Nevetők először kötetben is elbeszélésként látott napvilágot (Athenaeum K., 1920), ugyanúgy, ahogy majd az Amine emlékezete és A szakadék is. (Amine emlékezete. Két novella, Almanach K., 1940)
A Véletlen találkozások (Dante K., 1948) című novelláskötetébe viszont bekerült egy, az ún. életműsorozatban később kisregénynek minősített írása Mit tudom én! címmel. Ahogy Őszi vadászat című, két kisregényt tartalmazó könyvébe (Magvető K., 1955) is egy, majd az Összegyűjtött elbeszélések közt felbukkanó „igaz története”, A Lomnici csúcs.
Füst Milánnak először élete végén, a Magvető Kiadó ún. életműsorozatában nyílt lehetősége arra, hogy összegyűjtött kisregényei két kötete (1958) után összegyűjtött, rövidebb elbeszéléseit, novelláit is közreadja (1961). Az összeállítást az író már betegen, felesége segítségével készítette, aki újra gépelte a már korábban megjelent, vagy csupán kéziratban fennmaradt novellákat is. Az 1961-ben Öröktüzek címmel kiadott gyűjteményes kötet 42 rövidebb prózát, „novellát” tartalmazott, melyben az írások egymásutánja sem a címek betűrendjét, sem a művek keletkezési, sem első megjelenési kronológiáját nem követi, tematikai rendet nem mutat. A kötet feltűnő vonása, hogy az írások majdnem kétharmad része az író gyermekkoráról, gyermekekről vagy gyermekeknek is szól.
Az időrend alkalmazásának mellőzése, valamint egyes írások végén a keletkezési, megjelenési dátumok hiánya valószínűleg Füstnek abból a tudatos törekvéséből fakadt, amely már Válogatott és Összegyűjtött versei életében megjelent köteteiben is megfigyelhető. Füst Milán ugyanis minden újabb kiadás előtt átdolgozta, megrostálta korábbi verseit, s mindig csak a legutolsó változatot tekintette az érvényesnek, vállalhatónak. Nem óhajtotta, hogy az olvasó költői „fejlődésének” tanúja legyen, netalán kevésbé remek műveit is megismerje. Összegyűjtött elbeszélései válogatott és némiképp átdolgozott elbeszélések is egyben. A kötetben szereplő írások mintegy negyede pedig csupán a könyv megjelenésének apropójából, nem sokkal annak előtte íródott, úgy, mint korábban Válogatott versei (1934) egy része is.
*
Az Összegyűjtött elbeszélések második kötete egyrészt az író hagyatékában fennmaradt szövegeket közli (ezek között vannak eredetileg kiadásra sem szánt novella-kísérletek, -zsengék, valamint elfeledett ifjúkori vagy későbbi alkalmi írások, melyeknek első megjelenése mostanáig nem ismert). Szerepel továbbá a kötetben a Nyugat novellák-rovatában megjelent minden olyan írás, amely (legalábbis ebben a változatában) könyv alakban még nem látott napvilágot. Ezek közül a legtöbb ú.n. megtagadott novella, amelyeknek Füst Milán még az Összegyűjtött elbeszélések első megjelenésekor (1961) sem kegyelmezett. Pedig e tekintetben ekkor már engedékenyebbnek bizonyult: „Életem összes műveinek kiadója felszólított, hogy minden novellámat gyűjtsem össze, s ekkor nagy meglepetés ért engem. Hogy én túlontúl szigorú voltam saját magammal fiatal koromban, ezt mindig tudtam, eddig is. De hogy ennyire? Feleségem felkutatta iratszekrényemet, s abban hat olyan novellát találtunk, amelyen ugyanez a jelzés állt: Szemét. Halálom esetén elégetendő! – S amely most, annyi évtized elmúltával remekűl tetszett nekem. Fel is vettem a gyűjteménybe.” – írja egyik gépiratos feljegyzésében. A megtagadás oka tehát – akár
színművei esetében – nem annyira az elbeszélések minősége volt, mint inkább „a halálos barát”, Osvát Ernő elmarasztaló kritikája vagy a szövegeknek Jaulusz Erzsébettel, a „megtagadott szerelemmel” való közvetlenebb, még felismerhető összefüggése. (Egy nap története Dídó leányom életéből, Dániel bíró, Herr Hundt von Ohnemacht, A kapitány felesége.)
A novellák összegyűjtésekor a lehető teljességre törekedtünk, de nem kizárt, hogy az író műveinek készülő bibliográfiája még újabb Füst-novellákat is felderít, továbbá néhány, az olvashatatlanságig átírt, átdolgozott, vagy be nem fejezett írásának témájára, keletkezési körülményeire is fény derül majd egy kritikai kiadásban.
Bár a hagyatékban néhány, itt nem közölt korai novella-kísérlet is fennmaradt, például a Melancholia című, melyet Füst Milán Osvát Ernőnek küldött el egy levél mellékleteként 1908 augusztusában a Nyugathoz, a zsengék közül csupán Az életénekest vettük fel gyűjteményünkbe. (A diák Füst Milán vonalas lapokra írta, és aláírása még Fürst Milán, ami keletkezési idejét is valószínűsíti, hiszen csak íróvá válásától, 1908 nyarától használta a Füst nevet.) Az életénekes ugyanis egy olyan személyiséget jelenít meg, amely a későbbi írót és léthelyzetét is mindvégig meghatározta, jellemezte. Túltengő ambíció, az elismerés, a siker, sőt a hódolat fokozott óhajtása az emberek és kivált a nők részéről, uralkodói, királyi attitűd és egyúttal kifinomult, szinte beteges érzékenység, sebezhetőség, amely írásművészetének, de örökös sértettségének és magányának is forrása lett.
A művészi siker, a szívek feletti hatalom kérdése egyébként e kötet novelláinak egész sorában megjelenik (A hatalom, Herr Hundt von Ohnemacht, Dániel bíró), csakúgy, mint a „nem lehet visszaszaladni” problémája. Az elszalasztott lehetőségek, a jóvátehetetlen pillanatok, a boldogság elérhetetlenségének fájdalma az életben, az emberi kapcsolatokban (Karácsonyi kaland, Ákoska, Dániel bíró, Velencei mese, A gitáros, A főpincér álma, Egy hűséges vallomás).
Füst Milán azonban nem látványos összeomlásokban, tragédiákban mutatja fel a beteljesületlen életek, kapcsolatok kudarcát, hanem váratlan szökések, furcsa, bizarr, szürrealista álmok, emlékképek, kísérteties képzelgések, játékok, hallucinációk formájában, amelyek a gyermeki képzeletvilággal is rokonságot mutatnak (Karácsonyi kaland, Milavka, Arany-virág, Boszorkányos éjszakák, A főpincér álma).
Az Összegyűjtött elbeszélések második kötetének egyik legizgalmasabb írása a csupán kéziratban fennmaradt Herr Hundt von Ohnemacht, amelyről Füst Milán naplójában és nagy szerelmének, Jaulusz Erzsébetnek írott leveleiben 1920–22 között többször is említést tesz. „Hogy hogyan sikerült, – nem tudom, – lehet, hogy csak kísérletnek kell tekinteni… Befejeztem egy új munkát, amely Osvátnak tetszik ugyan, de nem nagyon… – talán novemberben kerül sorra a Nyugatban.” (Füst Milán Összegyűjtött levelei, Fekete Sas K. 2002, 107–108. oldal.) Az elbeszélés az 1910-es évek „objektív szomorúságát” kifejező nagy szerepversek közül az Egy magános lovas szoborszerű képének magyarázata, előtörténetének drámai és helyenként filmszerű megjelenítése. Egy „különös életű és különös természetű ember”, egy rettegett zsarnok hatalmának, iszonyú, már-már perverz kegyetlenkedésének, bűneinek és talán még iszonyúbb bűnhődésének története, Shakespeare Lear királyát idéző monumentális drámája. A történet mögött az író személyes élete, egy iszonyatos szenvedélyeket és
szenvedéseket kiváltó, majd felkavaró szerelem lezárásának a tébolyig fokozódó kegyetlen indulata is jelen van. (V.ö. Jaulusz Erzsébetnek írott 1922. március 15-i dátumú levelével – Füst Milán Összegyűjtött levelei, Fekete Sas K. 2002. 94–98. oldal.)
Füst Milán, akinek a filmes, szinte operatőri látásmód (az arckifejezések, a gesztusok, az apró részletek mélyebb tartalmakat sejtető hangsúlyozása, a kimerevített vagy elnyújtott pillanatok feszültsége az elbeszélésekben) is sajátja volt, kísérletet tett barátja, Bíró Lajos biztatására, de főleg anyagi meggondolásokból, filmnovellák írására. A Függelékben közölt Kettős életű (1947) című filmnovellája, amely Sárközi Mátyás szerint (Holmi, 1995/3. szám) Az aranytál (1921) c. regényéből készült forgatókönyv, csupán alapgondolatában mutat némi hasonlóságot a kisregénnyel, s a korabeli kommersz filmek irányába mutat. A személyiségcsere témájában jóval érdekesebb Tichborn című befejezetlen novellájából írott Mozi-kísérlete, amely az 1930-as, 40-es évek filmjeiben szokványos témát groteszkebb és mélyebb emberi jelentéssel ruházta fel. Az ugyancsak a Függelékben közölt Gelléri-novella, a Milavka átdolgozása az írónak nem annyira a „tanítványaival” szembeni diktátori hajlamaira, mint inkább arra a módszerére példa, hogy egy megromlott vagy titokzatos
férfi-nő kapcsolatot hogyan tud felfedni, megértetni egy külső szemlélő, többnyire a szituációba értetlenül és ártatlanul került gyermek vagy ifjú által (Milavka, A kapitány felesége, Boszorkányos éjszakák). A Függelékben kaptak helyet Füst Milán előbb külön könyvecskékben megjelent gyermekmeséi is.
*
Az Összegyűjtött elbeszélések jelen kiadása két kötetben lát napvilágot. Az első kötet az ultima manus elve alapján a még Füst Milán életében megjelent Öröktüzek (1961) anyagát adja közre változatlan sorrendben, tartalommal és helyesírással. Kivéve a Szívek a hínárban című kisregényét, amely A kapitány felesége (1932) című novellája átdolgozott, bővített változata, és már az Öröktüzek második kiadásában (1983) sem szerepelt, illetve átkerült a Kisregények újabb (Magvető K., 1983) kiadásába. Füst Milán 1961-ben valószínűleg csak azért sorolta az elbeszélések közé, mert amire az átdolgozás elkészült, életműsorozatában a Kisregények két kötete (1958) már megjelent.
A második kötet helyesírása is az ultima manus elvét követi, amely itt nagyrészt egyenlő az első kiadással, illetve annak hiányában a kézirattal. Számos tanulmány bizonyította már, hogy Füst Milán egyéni helyesírása nemcsak hóbort és modor, de a művek előadásmódjában és jelentésében is funkciója van. Ugyanakkor mégsem állandó, mert bizonyos mértékig tükrözi a korabeli általános helyesírási szabályokat is. E kétféle helyesírást szétválasztani, illetve az egykori általános szabályokat a mai helyesírási szabályok szerint módosítani azonban e kiadásnak még nem lehet feladata.
Petrányi Ilona
|