Hogyan jutott Bertók a szalonnához?

Tudjátok gyerekek, ez úgy volt azelőtt, hogy azok a büdös nagyurak minden szalonnát megzabáltak s nem hagytak semmit belőle a szegény népnek: jobbágynak, zsellérnek. Így nem jutott már jó ideje semmiféle szalonna egy Bertók nevű házatlan zsellérnek, aki egy kis vityillóban lakott messzire kint a falutól. Nem lakott körűle senki, csak jó távolra tőle egy ugyancsak szegény kis öregember, Soma nevű, aki azonban folytonosan részeg volt valamiféle magakotyvasztotta sörtől.

Mondom ennek a Bertóknak már majd kiesett a szeme egy kis szalonna után.

– Nem adják ki a kommenciót sem ezek a bitangok, – mondotta ennek az öregembernek, Somának, aki a másik kalyibában éppen sört főzött megint, – folyton csak cibereleves, folyton csak cibereleves, – sóhajtozott Bertók keservesen.

Hát igen, cibereleves, de nehogy azt higgyétek, hogy tojással behabarva, egyszerű korpaleves volt az bizony, s ezt rühellte már Bertók oly nagyon.

– Már az ördöggel is szövetséget kötnék egy kis szalonnáért, – mondotta Somának. Ezt éppen akkor mondta, mikor kifordúlt a kalyibából. S mindjárt meg is hallotta ezt a sóhajtását egy Navgirli-Kucuji nevű külföldi boszorkány, aki éppen arra repűlt a szél szárnyán. Rögtön le is ugrott tehát fergeteges paripájáról és megjelent előtte. Nagyon illegette magát. A szoknyáit riszálta így, meg úgy.

– Kellek? nem kellek? – kérdezte szegény Bertóktól.

– Huj te csúnya boszorkány, – kiáltotta Bertók és rögtön fel is emelte cséphadaróját, ami épp a keziben volt, hogy lesújtson rája.

– Hát jó. Majd meglátjuk, – mondotta erre eltűnőben a boszorkány. – Aki úgy szereti a szalonnát, – mondotta még rejtelmesen és csakugyan el is tűnt.

S attól fogva ez a Navgirli-Kucuji, külföldi boszorkány csúnyán megjáratta Bertókot a szalonnával. Cicázott vele, járatta vele a bolondját. Mindenfelé szalonnát mutatott neki, hogy csaknem már maga az ég is csupa szalonna volt. Így egy éjszaka zörget valaki a kalyibáján.

– Kelj föl, nézz csak ide, – szól hozzá kívűlről egy idegen hang. Erre hát ki is megy szegény Bertók.

S íme, te hétágú jóság, mi van odakünn? Hát egy kastély s egyik oldalán piros, másikán zöld ablakok s ezek mind csillognak, világítanak. S az emeletről lelóg egy óriási szalonna.

– Hőj a keservét, ezt megszerzem ám, – mondja magának Bertók s már indul is a kapuja felé.

Csakhogy a kapu zárva volt. Erre zörget.

Erre jön egy ici pici kis ember, ez volt a kapus.

– Ugyan adj már egy darabot ebből a szalonnából, – mondja Bertók a pici embernek, – már majd kiesik a szemem utána.

– Ebből te nem eszöl testvér, – mondja neki a pici ember. – Ez a szalonna a Falasa-Királyé.

– Ki az a Falasa-Király? – kérdezi Bertók.

– Hja, hogy ki az? a Falasa-Király az a király, aki minden éjjel másutt van a kastélyával.

– És annak mindíg van szalonnája? – kérdezi Bertók.

– Hogy van-e néki? Van neki odabenn annyi hű embere, azok szereznek neki szalonnát, ha kell, – feleli a kis ember.

S alig hogy ezt feleli, máris halványodnak a piros és zöld ablakok, a kastély, úgy látszik, máris tovatűnt.

Ez volt egyik éjjel.

Másnap éjjel megint szól egy hang odakinn: – gyere csak ki Bertók, mi van itt? – Kimegy erre Bertók, hát egy gyönyörű torony áll a kalyiba előtt, ez is csupa lobogás s emeleti ablakából kilóg egy hatalmas ódal-szalonna, nagy hízóé, még hozzá az egész. (Mert a tegnapi csak tokaszalonna volt, igaz, jó darab az is.)

– Hűj az áldóját! – kiáltja el magát Bertók, – ezt én most leszedem onnan, akármi lesz is.

S amint lép egyet, szép kisasszonyok jelennek meg az ablakokban, a nagy világosságban s egyikük így szól hozzá:

– Oh lelkes idegen, éppen téged vártunk, mert ez a szalonna a tiéd, néked kűldte ezt valaki, aki nem akarja megmondani a nevét. Vigyázz csak, most dobjuk ki eléd az ablakon.

És csakugyan, lezuhan lába elé az óriási szalonna. Csak mi történik?

Nyolc rozomák terem ott azonnal, mintegy a föld alól. (Akkor még volt e hazában rozomák is, ez egy rettenetes falánk, zabálós, nagybélű állat volt.) S elképzelhetitek, ezek mindjárt nekiestek a szalonnának, Bertók meg visszabújt előlük vityillójába, ami természetes, nehogy őt is megzabálják.

Aztán hát ilyesmiket csinált vele váltig Navgirli-Kucuji. Álmában orrára eresztett a tetőről jó zsíros, sült kolbászt, forrón, hogy szinte remegett illatától a kalyiba, meg pörcös, sült szalonnát is persze, hogy már előre nagyokat nyelt szomorú éhségében s mikor utánakapott, a fínom étel egyre magasabbra szökött előle. S ekkor aztán történt valami igazi dolog is.

Éppen aznap megint megjelent előtte Navgirli-Kucuji, a külföldi boszorkány és illegette magát.

– Szeretsz, nem szeretsz? – kérdezte tőle és megriszálta derekát, hogy suhogjanak a szoknyái.

– Fuj, te csúnya boszorkány, – kiáltotta Bertók, – mit csinálsz te énvelem?… s már nyúlt is megint a cséphadaró után, csakhogy addigra ez a furfangos céda megintcsak eltűnt.

– Hát jó. Majd meglátjuk. Aki annyira szereti a szalonnát… – mondta még a kalyiba sarkából. S épp aztán történt a következő:

Benn a várhegyen a Nagyúr, meg a felesége azt gondolták magukban:

– Itt van ez a szegény Bertók, csakugyan itt van. És már olyan régen nem kapott se babot, se szalonnát. Hát küldjünk neki egy kicsit, nem sokat, valamennyit. Úgyis azt mondják, hogy járna neki valami kommenció, vagy mi az ördög.

És csakugyan küldtek neki. Arra ment egy szekér, a sáros, lucskos országúton, (ezt bivalyok húzták,) s erről a szekérről letettek az árok szélére egy zsák szép, fehér babot, – igaz, egy kicsit zsizsikes volt, de azért még jó volt, – továbbá, ami véleményünk szerint sokkal fontosabb: egy kis kosár remekűl sózott hasa-szalonnát. A kocsis belefújt szarúkürtjébe és bivalyaival máris tovább baktatott.

Bertók meg rohant az országút felé a kommencióért. Igen ám, csakhogy…

Még oda sem ért, már menekűlnie kellett, mert nyolc nagy farkas ugrott elő az árok mellől és persze neki a szalonnának. Bertók pedig eszét vesztve szaladt a falu felé, hogy mentse az irháját, no meg, hogy segítséget is hozzon, csakhogy persze hiába. Mire visszatért volna, már nyoma se volt a szalonnának. – –

Mindeközben pedig az történt, hogy az öregember, Soma kalyibájának tetejéről lecsúszott egy kosár fínom hasa-szalonna, Navgirli-Kucuji külföldi boszorkány pedig béka formájában ott ugrált körűle és ezt kuruttyolta:

– Zabáld meg öregember, zabáld meg öregember.

– Oh szent Jónás, – felelte rá az öreg, – hogy zabálhatnám meg, mikor csak egyetlen fogam van és az is itt az orrom alatt.

– Mégiscsak zabáld meg, – kuruttyolta Navgirli-Kucuji és azzal eltűnt.

Szegény Bertók pedig nagy-búsan lopózott haza egy idő múlva s mivelhogy azt látta, hogy nincsenek már itt a farkasok, fogta hát a zsák babot, haza húzta kalyibájába, aztán leült eléje és búsult. Amint így búslakodik magában, egyszerre csak megjelenik előtte Navgirli-Kucuji.

– No hogy ízlett a sok szalonna? – kérdezi tőle röhögve.

Csakhogy Bertók nagyot gondolt ám magában azóta. Nem felelt neki erre, hanem így szólt:

– Te küldted rám a farkasokat is?

– Persze, hogy én, – felelte a gonosz és szoknyáit jobbra-balra riszálva elsétált előtte.

– Ejnye, ejnye, – azt mondja Bertók, – nem jutok én így szalonnához.

– Nem jönnél hozzám feleségűl? – azt mondja, – akkor legalább karonfogva sétálnánk, igaz-e és máskor megmaradna a szalonnám is.

– Megvan a te szalonnád, sose félj, – feleli a gonosz. – A feleséged pedig hogyne lennék, mikor te tetszel is nekem. Csakhogy paphoz nem megyek ám, – teszi hozzá.

Mindezt pedig azért bonyolította így ez az okos Bertók, hogy megint el ne szökjön egykettőre s hogy legyen ideje megfogni a nyakát. Meg is fogta bizony. Hanem előbb azt kérdezte:

– Megvan a szalonna, azt mondod, hát azok nem voltak igazi farkasok?

– Oh, – feleli a gonosz, – ezek csak olyan délibáb-farkasok voltak, mint ahogy a rozomákok éjszakai bábok. A szalonnát pedig egy öregembernek adtam, hogy zabálja meg, olyannak, aki nem tudja megzabálni, mert csak egy foga van az orra alatt.

És ez volt a perc. Máris megkapta a nyakánál fogva és odavágta egy fatönkhöz. El is nyúlt ottan azonnal.

– No ez megdöglött, – gondolta magában s máris elindúlt, hogy bemegyen a kalyibájába, de szerencsére hátranézett hirtelen. Hát íme mit lát ottan? A boszorka eltűnt s helyiben egy kis kígyó szaladt a fatönk mellett s hogy orrán egy kis piros petty volt, rögtön tudta Bertók, hogy ez is csak ugyanaz a Navgirli-Kucuji. Rögtön le is nyisszentette hát bugyli-bicskájával a fejét.

– No ez most megdöglött, – gondolta magában. Csakhogy ez is eltűnt s helyébe máris egy nagy pók szaladt végig a tönkön s ennek is piros folt volt az orrán.

– Huj, de kettéváglak én, – gondolta magában Bertók s csakugyan úgy is cselekedett. Ezután pedig nagy csönd lett, nem mozdúlt semmi többé.

– No ezek kimúltak, megdöglött egy csúnya boszorka, – gondolta megint és már indúlt is a kalyibája felé. Be is ment.

Azonban alig hogy betette maga után az ajtót, hát mit lát? Egy szalmaszál búvik be a kulcslukon, vigye az ördög.

Csakhogy most már volt neki esze, mármint Bertóknak. Ott hevert a birkanyíró olló s azzal máris ketté vágta a szalmaszálat. Nagy jajgatás támadt erre, csakhogy íme mi jött ki ebből is? Egy gyönyörűszép lány pattant eléje, a haja teli gyöngyvirággal s a szemeiben csillagok.

– Mi a fortyogós fene, hát ilyen szép vagy? – kiált fel Bertók. A lány pedig így szól:

– Tudod, az úgy van énvelem, hogy egy varázsos ember megátkozott külföldi hazámban, mert nem akartam a gonoszságaihoz engedelmeskedni néki, és azt parancsolta, hogy addig legyek boszorkány, amíg valaki, egy szép fiatalember meg nem vált, vagyis háromszor ketté nem hasít. És én mindjárt tudtam is, hogy te leszel az, mert mindjárt tetszettél nekem.

– És azért is bosszantottalak annyit, – folytatta a széplány, – mert hiszen muszáj volt, hogy dühös legyél rám, el ne feledd.

Ezekután mit is szaporítsam a szót? Meglett hát a lakodalom s volt már ott is szalonna bőven. Később meg éppenséggel. Mivelhogy a gyönyörű Bertókné a kastélyba ment szolgálatra s ott úgy megcsudálták, megszerették, hogy nap mint nap így szólhatott a nagyasszonyhoz:

– Nemzetes gerófné asszony, nem lophatnék egy kis szalonnát az öregemnek?

– Csak lopjál hát, lopjál, de úgy, hogy a geróf meg ne tudja, mert az is nagyon eszi ám a szalonnát…

Hát így.

Evett is Bertók élte fogytáig rengeteget. Persze, hogy rengeteget, mert hisz öregebb lett még száz évesnél is.