Mátyás király cukrásza

Élt Mátyás király korában Budavárában egy gyertyamártó és mézeskalácsos, Győrfy Soma nevű, aki később, mikor gazdag, nemes nagybátyjától egy kis földet örökölt, felvette a Czimbus nevet. Ám ez mindegy is. A lényeg ebben annyi, hogy volt ennek a gyertyamártónak egy apró felesége, mindenféle titkos mézes tudomány ismerője, – ám ez hamar kereket oldott innen szegény, bizony, hogy meghalt elég fiatalon. És volt egy lánya is, aki viszont nem volt apró, szó sincs róla, hogy az lett volna, éppen ellenkezőleg: sudár-szép kisasszony lett belőle, – nos, éppen róla szól ez a históriám is.

Tudni kell, hogy ez felette szép, szeghajú, angyalos beszédű kisasszony volt, ahogy Horatius mondja: Dulce ridentem Lalagen amabo. Dulce loquentem. (Az édes nevetésű Lagalét fogom én szeretni, az édes beszédűt.) Amellett még éjfekete szeme is volt s abban bizonyos mákonyos bűvöletek, olyannyira, hogy például minden kisgyerek is beleszeretett s rögtön azt kiáltotta feléje, mihelyt meglátta:

– Rozálka, Rozálka, adjál hamar csókot! De csípős, csattanós legyen! (Ezt a mai züllött korban cviki-puszinak hívják.)

Tudni kell továbbá, hogy ez a gyönyörű Rozálka semmiképp nem akart férjhez menni, mert azt mondta:

– Én csak ahhoz megyek férjhez, aki engem a görög lepény, meg a strassburgi fonottas sütésében lefőz.

A helyzet ugyanis az volt, hogy még a királynak is nem az édesapja, hanem ő sütötte reggelijéhez a külföldi kalácsokat. Mert azokat szerette, mégpedig forró állapotukban keletről hozatott mangós, pisztáciás, mézes borral s odáig ment e szeretetében, hogy alagútat akart csináltatni palotájából a sütő-mester házáig, hogy akadály nélkűl, elég forrón hozhassák szolgái s főként, hogy kalácsait meg ne babonázhassa senki útközben, – csak ezt az alagútat aztán Beatrix királyné nem engedélyezte.

S mármost ezekről a kalácsokról szólván meg kell jegyezni, hogy volt ezek közt olyan is, amelyet egy álló napig kellett babusgatni, mielőtt a sütőbe kerűlt. Volt ott egy pajta, amelyben, – s ezt a szomszédok is tanúsították, – egy szegény zsellér álldogált hosszú rúddal a kezében s ezzel, – becsületemre mondom, hogy így igaz, – huszonnégy óráig egyfolytában kellett lóbálnia valamit, ami a tetőgerendához volt kötözve és pólyába volt csomagolva, mint a csecsemők, – ez volt ama híres kalács, a király legfőbb kalácsa, a görög, a lógázós. S ezt kellett egy álló huszonnégy óráig lógázni a levegőben, mert csak akkor lett olyan porhanyós s amellett mégis olyan mézesen nyirkos, vagy mondjuk úgy: lucskos, szaftos, s olyan foszlós is, hogy a király így kiáltott fel tőle a hajnali órán:

– Bejártam négy világot, de ilyen reggelit még seholsem ettem. – Ami természetes is. Mert ki bolond értett a süteményekhez annyira és ki volt hajlandó egész éjszaka bronztálakon babusgatni még sütés közben is valami kalácsot?

No mármost: ezt a szép kisasszonyt mégiscsak lefőzte valaki a sütésben s erről szól ez a történetem.

Akadt ugyanis egy bolond talján, akinek az anyja görög volt, aki mert olyan szemtelen lenni és kinevette Rozálkát minden tudományával együtt. Hogy minek kell ezt a tésztát pólyában lóbázni? mikor ő ezt anélkűl is és éppen olyan jól megcsinálja. És íme, meg is csinálta a bitang.

S amellett ez a ravasz talján máris bizottság összeülését kérte s annak előzetes ítéletét s ez az ítélet bizony máris elég kedvezőtlen volt Rozálkára nézve, mert e nagyon derék, páratlan nemesek úgy döntöttek, hogy csakugyan nem tudják megkülönböztetni, melyik süteménynek ki volt a mestere. Sőt, a lány nagy bajára épp aznap a jó király is leüzent, hogy épp ma még jobb a sütemény. (Pedig aznap nem az övét vitték be hozzá, ezt ő biztosan tudta.)

S a pimasz olasz erre persze a hasát fogta nevettében, akár az ördögök.

S mármost mi legyen? – Jaj Istenem mi legyen? – fohászkodott, sőt sírt is a szép fehér kisasszony, (a sírását is csupa élvezet volt hallgatni, olyan gyönyörű volt, nemcsak a nevetése) s azért sírt ő olyan nagyon, mert hiszen most be kellett vón váltania ígéretét és férjhez mennie e röhögőshöz s legyünk őszinték, néki ehhez semmi kedve nem volt. Egy kis baj történt ugyanis vele.

Az a kis baj, uramfia, hogy beleszeretett valakibe. S mármost ki volt ez a valaki? Egy elég hosszú legény, aki egyáltalán nem is tudott sütni, ebben egészen mulya volt, hanem mit tudott? Semmit a világon, más mindenben is, sajnos, szintén egészen mulya volt, csak éppen leülni tudott nagyon szépen, igazán, mint egy keleti herceg: egyik hosszú lábaszárát a másikra rakván, – vagyishát mondjuk úgy, hogy férfimunkához semmitse tudott, mivelhogy vándorlantos, illetve hegedős volt a lelkem és nem sokat kérette magát, hamar lekanyarintotta hátáról kecskebőr dudáját és ráhajtva fejét saját vállára, oly gyönyörűen brummogott vele, hogy bízvást bele is szédűlhetett az, aki hallgatta. De fuvolázni, meg hegedőlni is szépen tudott és énekelt is olykor féltérdre ereszkedve, ha a szerelem dalát kívánták tőle, olykor viszont zsámolyon állva s onnan is, mintha repűlni akarna, oly tüzesen ágált, ha a szabad élet, a szabad kószálás boldogságát kellett kiénekelnie a világnak… Barna fiú volt, kócos hajjal, egyik hollófekete fürtje csapinósan lázas, fekete szeme felé csapva… Mit kerűlgessük az igazat? Oláh cigány volt a lelkem. Nagy ritkaság a hosszú cigány, de hát ez így volt, mit csináljunk? talán éppen ezért lett belé szerelmes ama híres, édes Rozálka. Szégyellte is eléggé a dolgot, nem éppen azt, hogy cigány a szerelme, de hogy sütni se tud? Mi lesz akkor az ő szavának becsületéből? ezt fogadta-e ő meg? Nem olyan fogadalmat tett-e, hogy csakis annak felesége lesz, aki báb-, illetve kalács-sütésben legyőzi őt a király előtt?

S amellett mégcsak meg se szökhet e szégyenével, mert ugyan apja már nem firtathatja, nem kajtathat utána, mert már nem él, no, de itt van a király. Hajnalban nem teszik eléje a forró fonottast, – nagy az ő térdepűltető hatalma s ha akár Bosznia királyához menekűlne is és trónja előtt térdet hajtva mondaná is neki: – Glanyam sze goszpodin Kral… – ez is hiába volna, mert a bosnyák se mer szóbaállni vele Mátyás engedelme nélkűl.

Így képzelgett magában bánatosan s mondhatom, egészen belesoványodott keserűségében. S a baj még azáltal volt sokkal nagyobb, mert a talján, Malondio nevű kezdte követelni jussát, mondván, hogy ő messzi országokból jött ám ide és csakis azért, hogy a híres-neves szépségű cukrászt lefőzze és persze feleségűl is vegye. Tehát a végső döntést követelte fennen, – ami pedig azt az állítását illeti, hogy csakis avégből jött ide, hogy a kisasszonyt megnyerje, erről, mint majd hallani fogják, kiderűlt, hogy csupa hazugság.

S nosza, mondom, ez a szerencsés Malondio valóban egyre pimaszabb lett követelőzéseiben. S nem szégyen-e az is, hogy a híres-neves Rozálka nem teljesíti véle szemben, amit ország-világ előtt megigért?

De még a művészetében is tönkre teszi őt ez a talján, hát nem azt teszi? Ha egyszer ő is tud a királynak s még hozzá lógázás nélkül is és röhögve olyan reggeli kuglófot sütni, amely az övével vetekszik, – mit kelljen tehát csinálnia? Menjen-e fel Beatrix királynéhoz? A szívügyével még mehetne, mert nagy tudósa ő a szerelemnek, csakhogy ő is olasz, igaz-e? s csak nem fog egy honfitársa ellen tanácsot adni! S ha adna, akkor is! Ezek az olasz nők oly egyszerűen csinálják az ilyet! Adnak egy kis rozsólist, vagy aranyvizet fejfájás ellen s attól csakugyan elmúlik az ember fejfájása, de esetleg maga a feje is.

Egyszóval: nagy baj volt ezzel a taljánnal mindenképpen. Mert íme most is mi történt? A jó király rövid időre valahova elment táborozni híres seregével s azt akarta, hogy Rozálka menjen velük a fínom reggelije miatt, de Beatrix királyné ezt sem engedte meg. S nem azt követelte-e ő maga, hogy a talján cukrászt vigye magával a király? Ez persze aztán így is lett, ami pedig már igen nagy baj volt.

Erre már bizony a szép cigányfiú is megszólalt, pedig ő mindeddig csak hallgatott, ha e dologról szó esett. Rozálka rá is förmedt egyszer és azt mondta neki:

– Borzasztó vagy. Jaj micsoda károm az, hogy szeretlek. Te olyan vagy, mint a kő. (S még ezt is úgy mondta, szava úgy csattogott, mint a fülemile éneke.)

De a szép cigányfiú erre se felelt semmit, csak brummogott tovább, vagy talán citerázott éppen s hogy el ne felejtsük megjegyezni: bizony ezt is titokban kellett művelnie. A ház olyan helyiségeiben kellett tanyáznia, ahonnan a zene nem hangzott ki az útra, mert bár nem voltak ott egymással egyedűl, bár ketten hallgatták, Rozál és öreg dajkája, a kisasszony mégse akarta, hogy a világ kapcsolatukról tudomást szerezzen. Egyszóval: mindez így volt, ezenfelűl pedig, mondom, cigányunk mindeddig nem sokat látszott törődni a taljánnal, de most arra a hírre, hogy a király őt viszi magával, mégiscsak megszólalt. Ezt mondotta:

– Csillagos gyémántom, mi úgyse fogunk boldogúlni evvel az ókállos zinajjal, evvel az ócska olasszal, a devla csípje meg. Minékünk csak háromféle útunk van előle, primó: vagy itthagysz kertet, házat, sütőkemencét és megyünk szabad cigányországba, a vajda keze alá, – vagy másodszor: Fehérvára mellett Csoór községben a hegy alatt száz helyen csobog a víz a földből, ott láttam én egy gyönyörű leányzót az anyjával együtt ruhát mosni és íme, no látod, most jutott csak eszembe, hogy szakasztott olyan volt, mint te. Anyád tején nevelt testvéred se lehet hasonlatosabb. Az anyjáról pedig később tudtam meg, hogy budzsandi dzsuvli, vagy ahogy ti mondjátok, vajákos asszony. No szóval elmegyünk oda, amíg a király másutt országol, te megtanítod a lányát titkos tudományodra, vagyis arra, amit eddig senkivel se közöltél, az ókállós zinaj, az olasz pedig a vásártéren, a versenyen azt hiszi majd, hogy ez te vagy s ha ő győz, nagyot röhög megint és őt veszi feleségűl, de most már mi is röhögünk, mert mi megyünk Csoórra, a forrásokhoz, úgyis ott van a két szőllő, amit apád örökölt. És ott élünk majd és nem sütünk többé, úgyis elég volt nekem abból, úgyis megúntam, süssön most már a budzsandi dzsuvli lánya.

Rozálka ezalatt nagyon lehajtotta, nagyon törte a fejét, mialatt hallgatta, azután így felelt:

– Nem, nem. Akárhogy szeretlek is, nem hagyom el művészetemet és nem is tanítok meg rá senkit.

– Akkor van még egy harmadik okosság is, ezt most találtam ki, mialatt e budzsandi dzsuvlin törtem a fejemet. Engem csak megtanítasz a mesterségedre? a nagy titokra? S akkor elnyerlek én.

Rozálka megint nagyon törte a fejét, aztán megintcsak így felelt:

– Téged se tanítlak meg.

– Hej haj, – kiáltott most a cigány. – A devla csípjen meg mézes rubintom, micsoda szerelem ez akkor? No de nem baj. Még valami jutott eszembe, mialatt arany szemedbe néztem, – mert az fekete is, meg arany is. Minek is tanítanál meg engem, mikor én nem is szeretnék sütni, igazad van. Megsütöd te a kalácsot, még egy titokkal jobban, mint amilyen az eddig volt s azt mondjuk rá, hogy én sütöttem, te meg fölmégy a királyhoz és megkéred, hogy a nyílvános versenyen döntse az enyémet legjobbnak. S akkor: azt mondom, hogy a törökök üldöztek idáig, mert arab kávéfőző vagyok s náluk épp akkor tilos lett a kávé. S meglátod, a lakodalmunkon még a tarbúsomat is felteszem a fejemre, az ókállós zinajt pedig megüti a guta. Bezzeg akkor röhögjön, ha kedve tartja.

 

*

 

Csakhogy a másiknak is volt ám esze, mármint a taljánnak s annál inkább lehetett neki, minthogy híre járta ám, hogy a király egész bolondja lett s nyílván a sütése miatt, de talán azért is, mert hiszen mindig is gyengéje volt az olasz ember. S mondom, ez a betyár talján, az igaz szíveknek ez a gonosza szintén nem nyughatott ám, mivelhogy hiába is röhögött ő annyit, ez a Rozálka, mikor templomban, piacon láthatta, egyre jobban tetszett néki. Viszont részéről semmi egyebet nem tapasztalt eddig, mint visszautasító pillantásokat. – Mi lehet ennek az oka? – kezdte törni azt a kerek, talján fejét.

Annyit már megtudott, hogy Rozálka házából este, sőt néha még éjszaka is valamiféle halk zene szűrődik ki. De hogy ki az, aki benn zenél, azt nem lehetett megtudni, mivelhogy nem lehetett megállapítani, ki megy be oda jó későn, jóval alkonyat után, – abban az utcában ugyanis nem voltak sem éjszakai fáklyák, se gyertyák. Rozál maga se lehetett az éjszakai zenész, dajkája az öreg Murci még úgysem, bár kétségtelen volt, hogy e Murci nagyon szerette úgy a zenét, mint a vörösbort, illetve, hogy el ne feledjük, nagyon vallásos is volt és a papokat is nagyon szerette. A kerekfejű talján tehát, miután minderről tudomást szerzett, egy nap szőrös szerzetesi csuhát öltve, jóval alkonyat után bezörgetett a házba s a kaput nyitó Murcihoz így szólt:

– Öreganyám, látod, hogy sánta vagyok. – (És elkezdett előtte bicegni.) – Nem tudom én bejárni a várost az ájtatos lelkek keresésében. Viszont elfogyatkozott a tallérom és nincs már vacsorám sem. De volna egy kis jó miseborom, nem vennél belőle egy keveset?

Amire a nennő közölte vele, hogy bár ő csak a vörösbornak oly nagyon igazi híve, de azért, ha az atya úgy kívánja, ő megkóstolhatja ezt is. Meg is tette, vagyis miután még ott a kapualjban jócskán kortyolt belőle, mindjárt be is csiccsentett tőle kicsit, minthogy a hosszú gyakorlat folytán hamar fejébe szállt az ital. A ravasz talján pedig így folytatta beszédét:

– Aztán ki csinál nálatok éjjel olyan szép zenét? tudnom kéne, mert a király úr megbízott, kajtatnék fel jó zenészeket ebben a városban. No de hogy kajtassam ezt fel sántán, nem igaz? No mondjad már öreganyám, ki a ti zenészetek?

– Jaj atyaság, – felelte a mámi, – ezt biz’ én nem mondhatom meg, mert titok.

– Ajaj. Mért is volna ez titok? – kérdezte a talján.

– A titok azért titok, mert titok, – felelte neki a mámi, egyelőre nagyon okosan.

– Hátha nálam gyónnál, akkor se mondanád meg? – kérdezte megint a nagy ravasz. – Gondúljad azt, hogy én vagyok a gyóntatód, – mondotta néki.

Erre az anyó el is mondta hát néki mindazt, amit nem lett volna szabad: hogy az ő kisasszonya bizony szeret valakit, hogy az kiféle-miféle és így tovább. S persze a csirkefogó erre még egy jó messzely bort töltött be neki abba a szilkébe, amelyet magával hozott, mondván, hogy ezért nem is kér külön fizetséget, az egészért is mindössze egy boroszlói garast kér és azt is csak avégből, hogy cipót vehessen érte a vásári árusoknál, akik már most bontják sátraikat a holnapi vásárra. De azért közben még azt is megkérdezte:

– Nem mondanád meg még azt is, hogy miféle titokkal süt a te kisaszonyod?

– Oh jaj, te szent ember, – felelte az ostoba nennő, – azt senkise tudhatja, mert azt a világért se mondja meg senkinek. De van itt egy vastag könyv, ezt még az apja hagyta rá s ebbe sokminden van beleírva, – folytatta volna még ostobábban, csakhogy a mohó talján szavába vágott.

– Szerezd meg nékem azt a könyvet, – suttogta. S ettől a lázas beszédtől még e kajla eszű néni is észbekapott.

– Hátha te nem is vagy igazi pap, – mondotta neki rémületében.

– Ha úgy akarod, az vagyok, ha nem akarod, nem vagyok az, – felelte erre a csirkefogó s máris úgy eltűnt előle, mintha a föld nyelte volna el.

 

*

 

No de hátra volt még Druhár Lájos is, meg az édesanyja Zimri néni, – ezek is szintén oláh cigányok. Az öreg Zimri híres-neves bajkeverő volt, senkise gondolt rá másképp, mint ahogy az éji bagolyra szokás s ahol ő megjelent, ott még keresztet is vetettek egyesek. Nos ezeknek, anyának és fiának, minthogy természetüknél fogva irígy emberek is voltak, nagyon rosszúl esett földijük szerencséje, nagyon rühellették ők azt, hogy a drusza, egy másik Lájos, mármint a kisasszonyé ilyen jó helyre csöppenjen: földbe, házba, sütőkemencébe s azt gondolták, hogy inkább valaki más jusson ehhez a szerencséhez, akárki! csak ő ne, egy üstfoltozó cigány fia, mit gondoltok? ettől meg kéne repedni nekik.

A dolog történetesen úgy esett, hogy a cigány nennő, mármint Zimri még össze is melegedett a piacon a másik öreg banyával, Murci nénivel. S addig duruzsolt a fülébe, amíg a másik is elkezdte és ő is duruzsolt egy kicsit s így hát, mondom, össze is melegedtek. S amit eddig senkise tudott végbevinni, ez a komisz Zimri mindenféle hízelgéssel és azzal az ígérettel, hogy meg fogja fiatalítani a vén csoroszlyát, el tudta érni, hogy Murci másnapra csakugyan elvitte néki a titkos könyvet, amelyet ő aranykönyvnek nevezett, – le is ültek a piac mellett egy nagy kőre, bele is lapoztak, csakhogy nem tudták olvasni, mert Murci néni csak öt betűt ismert, Zimri pedig csak hármat. Kit hívjanak tehát, aki nekik a titkokat olvassa? Lájos a bitang sohase akart tanúlni, de még öt betűt sem ösmer, akkor tehát hiába van itt ez a drága kapcsos könyv a kezükben, amelyből a legcsodálatosabb sütemények titkait is meg lehetne tudni, – legyünk őszinték, e titkok régen fúrták már Murci oldalát. Nagyon sopánkodtak tehát mind a ketten s amint így sopánkodnak, három szénfekete ló vonúl el mellettük s azok milyen szekeret húznak? Olyat, amelyen a talján űl gőgösen, mint egy király. Ő maga vitte ugyanis a had után a sütéshez szükséges holmit s mikor meglátta a szipirtyókat, így kiáltott rájuk:

– Mit csináltok ott banyák? – amire Zimri így felelt vissza:

– Itt van egy titkos aranykönyv, csak nem tudjuk olvasni. – A talján ekkor persze máris megállította fekete lovait.

– Adjátok csak ide, majd én elolvasom, – mondta nekik. S ez a két vén szamár tényleg odaadta neki.

Így kerűlt az egész titkos tudomány az ellenség kezére.

Pedig a könyv első oldalán a következő fenyegetés volt olvasható:

Mit caplatsz úgy utánam kandi himpellér?

Már rég a sírban van tanyám

S karmaimmal magam mellé lehúzlak ám,

Ha e könyvben hívatlanúl lapozni mernél.

S utána ez a rejtélyes sóhajtás következett:

– Haj Avila lépj elő, ne rejtőzz és ne térj ki, de vakítsd meg tüstént a tolakodót.

S ezt annál inkább szóvá kellett tennünk, minthogy Avila tudvalevőleg az egyik nagy-ördögnek, csakis ördögi szertartások közben használatos neve.

 

*

 

Minden együtt volt tehát a szerelmes pár megrontására. Igaz, némi kis baj volt azért a gonoszok e táborában is, így mindenekelőtt az, hogy az ellopott aranykönyv bejegyzései titkos írással voltak írva s ennek kulcsát-nyitját senki más nem ösmerte Rozálon kívűl, tehát voltaképp csakugyan hiába szerezték meg s a talján hiába lopta el, mert sehogyse tudott boldogúlni vele. És másodszor: a jó király csakugyan zenészeket keresett serege számára s ez jó volt, a gonoszok kedvére való volt, mert a hadnál könnyebb elveszejteni, eltűntetni valakit, csak hogy lehessen megkaparintani ezt az oláh cigányt? (Mert a talján megtudta már Zimritől azt is, hogy ki légyen ama titokzatos éji zenész.) Ám mindez nem lett volna még elég nagy baj a következőhöz képest. Mert volt még egy sokkal nagyobb is.

Mégpedig az, hogy a két banya, aki eddig akaratlanúl és tudatlanúl oly nagyon volt a talján segítségére, most hirtelenűl ellene fordúlt. Márpedig alig tudunk veszélyesebb dolgot, mint mikor banyák szövetkeznek az ember ellen. A dolog úgy történt, hogy a talján rögtön rácsapott lovaira, mihelyt kezébe kaparintotta az aranykönyvet, vagyis megint nem tudott uralkodni magán, megint túlmohó volt, valósággal kitépte a könyvet kezükből és se szó, se beszéd, rögtön tovavágtatott vele, ami mégiscsak felháborította a két öregasszonyt. És nemcsak azért, mert még egy obulust se vetett nekik, amin egy messzely bort ihattak volna, – nemcsak ezért haragudtak. Hanem mert a dajka: Murci vénasszony akármilyen kelekótya volt is, most végre észbekapott, hogy micsoda titkokat adott ő itt ki a kezéből és hogy ő most voltaképp meglopta kisasszonyát, – no és mi lesz akkor, ha a kisasszony netán keresni fogja ezt a könyvet? Mindez ott jutott eszébe rögtön s valósággal belesápadt izgalmába s az a kis mámor is elszállt rögtön a fejéből, amelyet még a reggeli mézesbor okozott.

Ott mindjárt megesküdtek tehát egymásnak, hogy a könyvet visszaszerzik s ennek a pimasznak is beverik az orrát, – először is azt kellett megtudni tehát, hogy ki volt ez a gőgös fickó, aki oly fennhéjázón csapkodta fekete lovait gyeplővel és ostorral? S ezt még a vár főpallérjától Godram úrtól elég hamar sikerűlt is megtudniok. Ami pedig ezután következett, valóságos csoda volt, Murci néni ugyanis nagy józanságában annyira eszére tért, hogy kezdte őt az a kíváncsiság is furdalni, vajon ki lehetett az a sánta szerzetes, aki részeg fejéből annyi mindent kiszedett akkor este a kapualjban? S ehhez tudni kell, hogy szomszédok között ez úgy szokott lenni, hogy esetleg nem is ösmerik egymást, viszont személyzetük valóságos közösséget alkot a gazdák háta megett s így volt ez itt is. Rozálka hogy is ösmerhette volna a prímást és egyben főkancellárt Beckensloer urat, vagy akár a főmagasságú Szapolyai Imrét és Veronai Gábort? Viszont dajkája, Murci ezek cselédeivel, még tiszttartóival is minddel jóban volt, különösen azokkal, akik hozzá hasonlóan kedvelői voltak a vörösbornak. S ezektől aztán sorra megkérdezte:

– Nem járt-e maguknál alkonyat után egy sánta csuhás, aki misebort árúlt?

S íme, mi derűlt ki?

Hogy igenis, mindegyiküknél ott járt s hol a kapustól, hol a kulcsártól igyekezett egyet-mást megtudni. S ez állítólag sikerűlt is neki, ha olyanokkal kerűlt össze, akik a fehér bort is szeretik. És mit tudott meg tőlük? Úgy látszik, sok olyat, amit a királynak jó volt megtudnia. És mindezt nyílván meg is tudta tőle a király, amire abból lehetett következtetni, hogy nemcsak süteményeit dícsérte, hanem felvette őt a személye körűli nagyobb tanácsba is. Egyszóval: a taljánnak valóban kezdett volna nagyon felmenni a csillaga, ha ez a király nem lett volna annyira okos. Mert később aztán egy nap ezt mondta:

– Aki kém, az kém. Az ilyen rendesen nem egy felé kémkedik, hanem javamra is, meg ellenemre. Lássuk tehát.

A nyakába akasztott tehát egy kémet, vagyis valakit, aki a kémet fogja kémlelni. S íme mi derűlt ki csakhamar?

Hogy nem hiába akart ő a király reggelijének cukrásza lenni, vagyis nem éppen csak azért, hogy a szép Rozálka kezét elnyerje, – ez csak amiatt lett volna jó, mert akkor igazán és véglegesen ő itt a cukrász s akkor csakugyan kezében van a király élete is nemde, – vagyis Kázmér lengyel király és Ulászló cseh király intése szerint járhat el mindenkor. És pontosan aszerint. S hogy honnan lehetett tudni, hogy ő erre számított? Több dologból, példáúl abból is, hogy Kázmér negyven postagalambot küldött néki, de fia, Ulászló is tizenkettőt.

S hogy ezek a taljánok nagyon értenek nemcsak a művészetekhez, hanem a mérgekhez is, azt jól tudta mindenki róluk. S amellett itt-ott arról is sugdosódtak, hogy őkelme a perzsa sah követeitől ez utóbbi dologban még újabb tudományra is szert tett, vagyis olyan mérgekről értesűlt, amelyekre itt senkise gondol, amelyek csalhatatlanúl biztos hatásúak: nemcsak biztosan ölnek, de gyorsan is… Egyesek még arról is tudtak, hogy próbaképpen meg is itatta egyik kutyáját a barackfa leveléből készűlt teával, a másikat a nyers borsó pépével etette – s ahogy a királynak beszámoltak róla, mind a kettő jól bevált.

– Tegyünk úgy, mintha minderről semmit se tudnánk, – felelte erre a bölcs király, – csak éppen minthogy mi is szeretjük úgy a borsót, mint a barackot, quia et nos sumus cultores pisi persicique, – mondotta latinúl, – tehát könnyen ránk is kerűlhet még a sor…

No szóval ez aztán így is lett. Senki se szólt semmit s az olasznak épp olyan kellemes helyzete maradt a király közelében, mint volt azelőtt. Azt persze nem tudta, hogy süteményét már nem a király eszi, hanem más bátor emberek, akik ugyan előbb kutyáiknak vetnek egy darabot belőle. Afelől pedig már egy pillanatig se kellett kételkednie, hogy a sütés-verseny győztese s így a szép Rozál férje is ő lesz, annál is inkább, minthogy egy disznóhússal kereskedő nagy-böllér, annyi titkos írás tudója megígérte, hogy a Rozál aranykönyvének titkát is meg fogja fejteni.

Így álltak az ügyek, mikor elkövetkezett a sütés-verseny napja. Rozál nagyon sápadt volt aznap és még éjjel agyonhajszolta Murcit olyan lisztért, amely ehhez a süteményhez legjobban megfelelt volna, sőt ez esetben még a lusta cigány is megemberelte magát és bejárt lóháton hét molnárt, de hiába! Rozálka, mihelyt szétkenegette a lisztet két ujja közt, mindegyikről kijelentete, hogy nem lesz elég jó és végűl is kétségbeesve, sírva borúlt az asztalra.

– Látod, milyen hanyag vagy, – mondta néki a cigány, – ilyen fontos ügyben is mindent az utolsó pillanatra hagysz, mert hol marad még a lógázás? arra már nincs is idő.

– Oh milyen ostoba vagy, – felelte néki Rozál, – milyen szerencsétlen vagyok, hogy téged kell szeretnem és nem ezt az okos taljánt. Nem a lógázós süteményt választotta próbára a király, hanem azt, amelyikbe keserű mandulát is tesznek, – látszik, hogy ebben is az olasznak kedvez, mert ezt csakugyan ő csinálja jobban, mint én.

 

*

 

S ez is így lett aztán. A király megint Budán tartózkodott egy időre s egy napon kora reggel ott ült egy öreg diófa alatt a vár kertjében, ott reggelizett, körötte néhány nemesúr sürgött-forgott, ezek arany tálakon hordták néki az ételeket, – hiszen ez rendben lett volna, de vajon minek állt a tér egyik sarkában vörös köpenyében a hóhér? Jobb keze egy hatalmas pallos markolatán, amely mellette egy tölgyfa tönkjén feküdt, – hogy minek volt ő itt? azt senki se tudta.

Míg végre aztán ez is kitudódott. Mátyás, az igazságos ugyanis így ítélkezett:

Hogy a sütés díját az olasz nyeri, ennélfogva nagy joga van a kisasszony kezére is… – ezt háromszor kihirdették s utána trombita szólt.

Ám ezt Rozálka már nem hallotta, mert az ítéletnek e pontjánál elhanyatlott. Tehát nyílván nem hallhatta az ítélet másik részét sem, amely az eddigiekkel ellentétben úgy hangzott, hogy:

Zamponi Malondio úrnak ezek a jogai mindenekelőtt megállapíttatnak, ez után pedig felszólíttatik az állami hóhér, hogy ugyanőt lóra ültesse, a lóhoz hozzákötözze s ezt a lovat vesszőzve hajtsa Pozsonyig. Ott Zamponi urat szállítsa le a lóról és Újfalu végső határán vesszőzze ki az országból. Itt hagyott vagyona pedig kémkedés miatt koboztassék el. – Ezt is háromszor kiáltották ki s utána trombita harsant.

 

*

 

Másnap a cigány három társával remek hangversenyt adott a király erkélye alatt és megint nagy dalokat énekelt a szabadságról, amire a király szállásmesterével egy finom művű ezüstpoharat küldött le neki. De azt is megjegyezte eközben, hogy:

– Nem vagyunk a korlátlan szabadságnak oly nagy hívei, mint ő, de azért e szabadságról szóló dal mégis tetszett nekünk, mert szép volt. – Ezt is latinúl mondta.

S aztán hát a szerelmesek esküvőjére is elküldte szállásmesterét nagyon szép ajándékokkal.