A kis Tahtúr története

A kalifák korában élt Damaszkuszban egy bizonyos Ibrahim sejk nevű öregember, akinek bizonyos szempontból olyan sors jutott, mint bibliai névrokonának, Ábrahámnak, mert neki is késő öregségében született egy fiacskája. S ő erre annyira büszke volt, hogy mikor a gyerek már valamelyest felcseperedett, akkor vállán vitte végig Damaszkusz utcáin. Sokan szólították meg ilyenkor. Némelyek így szóltak:

– Miféle kis csirkefogót cipelsz te ott Ibrahim sejk? – Amire ő:

– Ez az én fiam, – kiáltotta oda büszkén.

De tevehátról, továbbá remek paripák hátáról is sokan köszöntek neki mosolyogva s ő e mosolyra ősz szakállát a levegőbe emelve ugyanezt kiáltotta oda:

– Ez az én fiam, – büszkélkedett ezek előtt is.

– Add el nekem a fiadat, egy zsák aranyat adok érte, – kiáltotta egy tréfát kedvelő nagyon gazdag gyapjúkereskedő, akinek történetesen valóban nem volt fia.

– Hátha harmincszor annyit ajánlanál, odaadnám-e? – válaszolta néki Ibrahim sejk.

S íme, a vállán ülő eszes kis kölyök, mint az jóval később kiderűlt, mindezt megjegyezte magának. Sőt néha így beszélt lefelé atyjához:

– Ezt a bácsit én nem szeretem. – Máskor meg azt mondta:

– Ez a bácsi jó bácsi. – Ismét máskor így szólt:

– Gyí te paci, szaladjunk, – és megveregette apja arcát. S a vén ember csakugyan elkezdett szaladni. Ilyenkor még rá is szóltak, – egyik üzletből példáúl kiszaladt a tulajdonos és azt kiáltotta:

– Mit csinálsz te bolond Ibrahim? Öreg embernek nem szabad szaladni, nem tudod te azt? Ez még a Koránban is benne van.

Továbbá: ez a gyerek ott fenn ültében mindenféléket kérdezett is. Különösen az épülő házak és a pincék érdekelték.

– Ki lakik ott? – kérdezgette apjától valamely sötétség felé mutatva.

– Ott lakik a Prunkli, – felelte az öregember. S a gyermek már tudta is, hogy ez Iblisznek, a Gonosz Léleknek egyik hivatali segédje.

– És ki lakik ott? – kérdezte megint.

– Ott lakik a fekete Zuleika, – felelte az öreg. S ebből a gyerek már sejtette, hogy Iblisznek női segédjei is vannak hivatalában.

Egyszer valaki így kiáltott rá az öregre egy gyaloghintóból:

– Mit kényezteted ezt a kölyköt, még szaladsz is vele. Jobban tennéd, ha jól elfenekelnéd, – mondotta az idegen s utána nagyot nevetett a markába. Mit mondjak róla még? A hangja dúrva volt s ezt ez az öt éves fiúcska meg is érezte.

– Ki volt ez a bácsi?

– Ez egyik unokatestvérem, – felelte az öreg. – De én se szeretem, nemcsak te. Egyébként, – folytatta, – már alig van neki valamije, de még mindig gyaloghintón viteti magát. Nagyzoló ember.

A fiúcska ezt is megjegyezte magának.

S elkövetkezett aztán olyasmi, amit voltakép nehéz elhinni nekem: hogy ennyi szerencsétlenség érjen egyszerre egy embert. A nyolcvan éves Ibrahimnak ugyanis egyrészről meghalt a felesége, tehát a kisfiú anyja, – másrészt kirabolták hajlékát s a rablók elvitték mindennemű értékét, csak két hétre való pénzt hagytak meg egy fiókban számára és harmadszor, ami a legnagyobb baj volt, Ibrahim sejk röviddel felesége halála után mindkét szemére meg is vakúlt.

– No most mit csináljunk? – kérdezte ennyi szerencsétlenségtől lesújtva fiacskájától.

– Kiállunk a város keleti kapújába s én majd koldúlni fogok helyetted is, – felelte a gyermek.

S ez így is lett. Mielőtt azonban e történetet tovább mondanók, hadd foglalkozzunk egy keveset azzal az éjszakával, amelyen Ibrahim sejket kirabolták.

 

*

 

A Ramadan ünnep első napja volt s az öreg, immár világtalan Ibrahim sejk így szólt kisfiához Tahtúrhoz:

– Sokat gyakorold ezentúl ezt az írást, mert hiszen az a jó, ha folyékonyan tudsz olvasni. S nekem erre ezentúl nagy szükségem lenne, mert hisz te fogsz nekem mindent elolvasni. Egyszóval: gyakorold és gyakorold, – én addig tovább művelem a vakok mesterségét: tovább fonom kosaraimat, hátha mégiscsak megtanúlok vénségemre ennyit legalább…

– Ami pedig a mai estét, az iftárt illeti, – tudod jól, hogy szolgálóinkat mind a kettőt elbocsátottam, hadd töltsék az ünnep első napját szüleiknél, – mi ketten tehát egyedűl fogjuk most már az ünnepet megülni: én a sarokban fogok ülni és te kisfiú én mellettem, – mert tudd meg, hogy nagyot fordúlt a világ: mindeddig én láttalak el megannyi jóval, ezentúl viszont te rakod teli a tányéromat, – ugy-e szívesen teszed? – A kisfiú erre azt válaszolta, hogy nagyon szívesen teszi. Amire az öregúr már csak ennyit mondott:

– Na ha így igaz, akkor ma este mi ketten még énekelni is fogunk, meglátod.

Mindez aztán mégse lett egészen így. Nem pedig mindenekelőtt azért, mert a kisfiú mégse a neszkit gyakorolta egész délután, bárha valóban szövegeket írt mindenféle cédulákra, ezekre azonban még alakokat is rajzolt. Mindenüvé ugyanazokat a személyeket, csakhogy különböző változatokban s ezen ábrázolatok alatt volt aztán a szöveg, s ez is majdnem ugyanaz volt mindenütt, minthogy ezeknek a rajzoknak mindegyike Prunklit és a fekete Zuleikát ábrázolta. Ő ugyanis azt módolta ki magában, hogy ezentúl minden rossz ember, vagy asszony zsebébe egy-egy ilyen cédulát csempész, hadd tudja meg az illető saját magáról, hogy ő milyen.

Ez volt az első Ramadan-bőjt, mióta Ibrahim sejk elvesztette a szeme világát s úgy lehet, ez a körűlmény is oka volt annak, hogy az esti ágyúlövés után, várakozásuk ellenére annyian zörgettek be náluk. Némelyek persze zeneszerszámokkal jöttek, mások csupa tréfával, de mondani se kell, ajándékokkal is: főként finom ételekkel, süteményekkel, valamint hűsítő italokkal. Az egyik csoport példáúl szamarat hajtott be a szobába s ennek hátán valóságos hegyekben tornyosúlt a sok remekbe készűlt étel és fínom ital. Egy csoport táncosokat is hozott s velük egy arab óriást, aki a kis Tahtúrt rögtön a fejére ültette s így: vele együtt járt el egy igen szilaj táncot, de oly vadúl, oly eszeveszetten (miközben két táncosnőt is megpergetett karjaival), hogy a kisfiúnak többször sikoltania kellett, – végűl is feldobta őt a levegőbe, elkapta a magasban és összecsókolta. Aztán egy másik csoport jött, mely halat hozott s ezek vezetője még makámát is adott elő, azt mondván, hogy:

– Ez a hal – nem oly nagy, mint egy bival – de a szeretetünk éppen akkora – mert azt kívánjuk, hogy e ház ura – ötszázhúsz évig éljen s legyen áldott aggkora.

És most következik e gyarló két embernek: e kis fiúnak s e vak embernek gyalázatos kirablása.

Tíz óra lehetett már, mikor rövid szünet után három újabb vendég érkezett hozzájuk s ezek mihelyt bejöttek, máris ráakasztották a kapúra keresztvasát s már ez is furcsa benyomást tett a kis Tahtúrra. Megborzongott tőle, ami nyílván azért volt így, mert hiszen gonosz emberekről: rablókról, gyilkosokról sok mindent hallott s már egykori dajkája sokat mesélt az ilyenekről, akik rögtön bezárják a kapukat maguk után, mihelyt belépnek egy házba. Ezenfelűl pedig – és ezt se feledjük, – e három vendég egyikében egész határozottan felismerni vélte apjának azt a gyaloghintóban pöffeszkedő rokonát, aki oly szívtelen szavakban fejezte ki a fiú iránt való ellenszenvét… a kis Tahtúr tehát azon nyomban, már akkor, vagyis már ott, a kapúban elhatározta, hogy most aztán nincs kegyelem, mert ez esetben mind a három személy megkapja tőle gonoszsága pecsétjét, igenis, okvetlenűl megkapja, tehát máris azon kezdte törni a fejét, hogy mi módon, vagy milyen ürüggyel csempéssze be ezek zsebébe gyalázatuk oklevelét, tehát azt a rajzocskát, amelyen egy kék orrú és tűzvörös hajú alak hosszú nyelvet ölt az édes Mohammed felé s e rajz alatt neszki betűkkel írva ez áll: – ez vagy te, a Prunkli ördög.

Csakhogy valóban nemigen volt rá alkalma, hogy megbélyegezze őket, mert a főalak, a kövér Ganem leült apjával szemben az asztalhoz s e szóval kezdte beszédét:

– Mi nem hoztunk semmi ajándékot vén Ibrahim, nem is az ünnep kedvéért jöttünk, hanem, mert egy régi számadást kell egymás között elintéznünk.

Körűlbelül e szavakkal kezdte, miközben a kis Tahtúrnak az asztal alatt nagyszerű ötlete támadt. Volt egy kis ollója, azzal levagdosta az asztal alá lógó köpenyek csücskeit és ebbe a kis részbe dugta be a róluk szóló bizonyítványt azzal a gondolattal, hogy nekik maguknak nem is kell tudniok róla, elég az is, ha ennyire meg vannak bélyegezve Allah előtt.

S miközben ő így cselekedett, a gonosz rokon ekképpen folytatta beszédét:

– A te Harun bátyád anyámnak is fivére volt és mégis, mikor Bayruthban meghalt, te minden hagyatékát magadnak tulajdonítottad és el is hoztad onnan, még pedig nem is keveset, sokat hoztál el: pénzt és egyéb értéktárgyakat és ilyen gyalázatos módon aztán meg is tollasodtál, minthogy Harun nagybátyám gazdag ember volt és épp ezt a körülményt te itt lehazudtad.

– Harun nagybátyád arab ember létére áttért az óhitű keresztény vallásra – ezért bizony a vahabiták üldözőbe is vették – s ezt nyílván csakis azért tette, hogy kedve szerint ihasson, mert iszákos volt. Nem is maradt utána más, mint néhány karosgyertyatartó, meg egy függöny, – a többit lefoglalták hitelezői. Ezt a pár dolgot viszont máris átveheted, ha úgy tetszik, – felelte a vak ember.

– No, no, bízd csak rám, hogy mit fogok én itt átvenni, – felelte a gonosz. S erre viszont a kis Tahtúr még fezének hajtókájába is dugott egy gyalázati bizonylatot s ezen még két kereszt is volt, ami azt jelentette, hogy duplán érvényes. A nagybácsi viszont máris parancsot adott, hogy a szegény vak embert kötözzék meg, a kis Tahtúrra pedig előbb ráköpött, aztán így szólt egyik emberéhez:

– Intézd el nekem ezt a kölköt. – Amire az egyik legény ölébe kapta a kisfiút és bevitte a másik szobába. Ott behengergette egy takaróba, miközben ezt mondta neki:

– Most meg is fojthatnálak látod, de nem teszem, mert tudd meg, hogy én asszony vagyok és csak éppen hogy férfinek öltöztem a mai éjszakára. És nekem is van otthon egy olyan kisfiam, mint te vagy.

– Légy tehát nagy csendben, – folytatta, – a nagybátyád, tudod, hatalmas ember és nem jó vele ellenkezni. – Így az asszony.

A kis Tahtúr pedig nagy zavarban volt e szavaktól, mert nem tudta biztosan, vajon a hallottak után megérdemli-e ez az asszony a nagy pecsétet, vagyis a fekete Zuleika nevezetet? Végűl is azonban úgy döntött, hogy igenis, mégiscsak megérdemli. Úgy ügyeskedett tehát, hogy a köpenye csücskét ennek is megmetszhesse. Bele is dugott aztán egy cédulát, ezen a cédulán egy boszorkány volt rajzolva hosszú kék karmokkal, óriási, acsarkodó, zöld fogakkal, valamint égnek meredő és ugyancsak zöld hajjal. S ez volt alája írva: – a fene egyen meg téged, te vagy a fekete Zuleika.

Mindezen idő alatt pedig a kövér főrabló, vagyis Ganem szintén alaposan munkához látott. Hátra köttette a vak ember kezeit, aztán fiókjait sorra mind kirakatta és minden értéket az udvarra vitetett ki. S hogy mért? A kis Tahtúr csak most kapott észbe: hogy hiszen ezek a bitangok több málhás öszvért is hajtottak be a kapún, mikor bejöttek, nincs tehát a rablott holmi elszállításával semmi gondjuk. Mondom, a szőnyegeket, drága edényeket és drága ruhákat mind kivitette, viszont az ezüst aranypénzeket, valamint ékszereket is kancsókba öntette bele, úgy látszik, ezeket maga akarta odakinn biztonságba helyezni. Így az egyik kancsóba éppen ott töltötték be ketten e kincseket, ahol a kisfiú takaróba pólyálva lapúlt a földön, – erre a kis Tahtúr gondolt egy nagyot s még ebbe a kancsóba is beledobott egy cédulát, mégpedig a leggorombábbat mind közűl, mert erre nem kevesebb gyalázat volt írva, mint a következő:

Te istenfikarcos szégyentöltelék dögölj meg.

 

*

 

– Dicső muzulmánok, Allah kedveltjei, ne fordúljatok el egykori barátotoktól, amiért ilyen nyomorúlt és szegény lett: elvesztette nemcsak a szeme világát, de szegény is lett, kirabolták, még a bútorait is el kellett adnia… legyetek irgalmasak iránta, vessetek néki valamennyit abból, amiről utóbb amúgyse tudnátok, hogy mire költöttétek… – így a kikiáltó.

És ki volt a kikiáltó? Persze, hogy a kis Tahtúr, Ibrahim sejk vállán. Ezt a szöveget ő kezdetben bizony csak olvasta, – szomszédjukban volt ugyanis egy írástudó, aki neszki-betűkkel leírt neki két vagy három ilyen mondókát. Később azonban már kívűlről tudta mindet s oly meggyőzően és hibátlan hangsúllyal adta elő, hogy az arra járó muzulmánok néha bizony még körűl is állták őket s a fejüket ingatták gyönyörűségükben. Ami pedig e mondókáknak egyebekben való hatását illeti, mármint az adományok dolgát gondolom, az már nem volt ennyire egységes. Mert bármily harsány volt is a kis Tahtúr hangocskája, némelyek úgy tettek, mintha nem is hallanák és megcsapdosták lovukat, vagy megszurkálták tevéiket, mások viszont mégiscsak elmosolyodtak, sőt, volt olyan is, aki még le is szállt gyaloghintójáról és odajött hozzájuk, hogy az adományon kívűl egy jó szót is vessen az aggastyánnak. Példáúl ilyet:

– Na te jó Ibrahim, Allah, látod, mégiscsak megtart téged. És milyen szép kis fiad van… – így tettek egyesek, különösen bizonyos elfátyolozott, fínom hölgyek, sőt, akadt egy olyan is, aki Ibrahimnak a következő ajánlatot tette:

– Mi ismerjük egymást Ibrahim, csak épp most nem mondhatom meg, ki vagyok. De azért tudj meg annyit rólam, egyrészt, hogy gyermektelen vagyok és másodszor: hogy minket gazdag embereknek mond mindenki. S én szívesen fiammá fogadnám ezt a gyereket és ennek fejében tisztességesen eltartanálak téged is. Gondolkozz tehát az éjjel ajánlatomon, holnap reggel jövök a válaszért.

És persze, mondani se kell, hogy sem az apa nem tudott volna megválni fiától, sem a fiú apjától.

– Hiszen mindez jó is, szép is, csak mi lesz veled, ha meghalok? – kérdezte Ibrahim a fiától szomorúan.

– Oh, mért halnál meg? – kérdezte viszont a kis Tahtúr.

Erre hát az öregember megmagyarázta neki, először is azt, hogy minden embernek meg kell halnia és másodszor, hogy ez a gonosz rabló úgysem nyugszik addig, amíg őt el nem pusztítja. Egyrészt szégyelli azt, hogy az ő rokona koldúl, másrészt bűnének tanúsítójától is szabadúlni szeretne, ami még természetesnek is mondható. A kerületi bíró, a kádi, neki sógora, ezért nem lehet ellene tenni semmit, mert a kádi épp olyan gazember, mint ő, – s ő most rá akarja venni ezt a másik gazembert, hogy tiltsa meg néki, mármint Ibrahim sejknek a koldulást, vagy egyelőre legalább is azt, hogy a keleti kapú közelében álljon fel a fiával… A fiút különben is el kell venni tőle, – erre akarja rávenni a kádit.

– Tudod jól, – mesélte fiának Ibrahim sejk, – hogy a pékek szedik fel először a város híreit s íme, látod, bemegyek ma hajnalban az én régi pékemhez, tudod, abba az űzletbe, ahol a felvágott kenyereknek oly remek illatozása teszi bájosakká a hajnalokat s ahol neked oly igen fínom, meleg kenyereket adtak kóstolóba még nem is oly régen, mikor az efféléket még annyira szeretted… no, szóval bemegyek ma hajnalban ebbe az űzletbe kettőnk mindennapi cipójáért, mikoris a gazda, egy Husszein nevű jó ember így szól hozzám:

– Hallod-e te vak Ibrahim, – azt mondja, – megbeszéltem a feleségemmel, ezentúl ingyen kapod a cipót, ne fizess érte semmit, mert rossz hírek járják rólad. A kádi, sógora tanácsára el akar téged tiltani a nyílvános koldulástól, – akkor pedig miből fogsz te megélni? Nehogy nekem éhenhalj, inkább add ide nekünk azt a kisfiút, majd mi gondoskodunk róla.

– Különben is, – folytatta Husszein, ez a jó ember, – mért nem kiáltod világgá, mért nem adod az egész város tudtára, hogy ő rabolt ki téged? Én bizony a dolgot nem hagynám annyiban. Ha meg egyszer arra veszi útját a keleti kapú felé és megint se nem köszön, se alamizsnát nem ad az elrabolt pénzből, akkor kiáltsd bele abba a pimasz pofájába és az egész város fülébe, hogy ő micsoda gazember. Jól tudod, hogy ami a keleti kapúnál történik, arról az egész város rögtön értesűlni szokott, sőt esetleg maga a kalifa is kidugja erre kastélya ablakán a fejét…

 

*

 

S ez aztán így is lett. Ganem, a rabló megint oda merészkedett a keleti kapú közelébe s ez esetben nem is lovon, hanem gyalog. És megint úgy tett, ahogy eddig: nem köszönt és persze alamizsnát se vetett, sőt még köpött is egyet mellettük elmenőben és még azt is sziszegte fogai közt:

– Nem szégyelled magad vén disznó? – de ezt csak sziszegte ugyan, mégis ezt a vak embernek okvetlenűl meg kellett hallania. Amire ő máris megrángatta vállán űlő kikiáltója köntösét s ez: már mint Tahtúr, a kisfiú a következőket harsogta világgá:

– Dicső muzulmánok, Allah kedveltjei nézzétek meg, itt megy unokaöcsém Ganem, aki Ramadan szent éjszakáján tökéletesen kirabolt engem, vak öreg embert, vagyis koldúsbotra juttatott, ám ezzel még be sem érte, mert még gyalázkodik is, sőt, sógorát, a kádit még arra is rá akarja venni, hogy amit Koránunk oly nagyon lelketekre köt, jótékonyságotokban se részesülhessek. Teszi pedig ezt azért is, mert szégyelli, hogy én, a nagybátyja koldulok, azt viszont nem szégyelli, hogy hiszen ő juttatott ide. Hozzátok fordulok tehát muzulmánok és kérlek benneteket, ne hagyjátok, hogy egy szerencsétlen öregemberrel így bánhasson valaki.

A vak ember és fia köré persze sokan gyűltek össze ezalatt s némi morajlás hallható lett a tömegben e szózat egyes kitételei közben, – azonban ez mellékes is. A fődolog ebben az, hogy valaki eközben vad erővel törte magát keresztűl a hallgatóság gyűrűjén s alig hogy a fiúcska befejezte, egy jókora pofont még adott is neki, – de tovább nem jutott. Mert ekkor csoda történt. Valaki úgy ütötte orron az illetőt, hogy vérével együtt rögtön kiköpte néhány fogát is…

– Oh te vagy? – kiáltott rá a kis Tahtúr boldogan az őt védelmező emberre. Mert történetesen épp az az óriás volt, aki Ramadan éjszakáján a fejére ültette és úgy táncolt vele végig a szobán.

– Ah te vagy? – kiáltotta még egyszer és boldogan át is ölelte nyakát. Ezalatt Ganem, a rabló sietve szedte lábait, vagyishát őszintén szólva futnia, menekűlnie kellett, nehogy szétszedje őt a tömeg. Szaladt is, még hozzá nagyon és egyenesen sógorához, a kádihoz.

 

*

 

A kádi jött is embereivel és mindjárt le is tartóztatta mindhármukat: az óriást, a vak embert és fiát. S egy sötét földalatti zárkába csukatta őket.

S mármost hogy a kádi is épp olyan gazember volt-e, mint Ganem? Efelől nem vagyunk egészen biztosak. Hiszen szó sincs róla, elég nagy csirkefogó volt ő is, mert hisz Ganem rablásaiból néki is jutott egy s más, – de hogy igazán tudott-e róla, hogy e pénzek rablásból erednek s nem hazudott-e, nem mesélt-e néki Ganem valami egyéb hősi történeteket, – ez az, ami sose fog kiderűlni. Annyi tény, hogy ami ezekután történt a vak emberrel és fiával, az olyasmi, ami a kádinak némi becsületét látszik igazolni előttünk. Példáúl a következő is:

Hogy másnap kora délután bement hozzá férjezett lánya és azt mondja néki:

– Remélem apám, hogy te nem akarsz épp olyan gazember lenni, mint sógorod, Ganem. Én ezt a kisfiút a zárkából már tegnap kivettem, magamhoz vettem. Enni nem akart, de mikor lefektettük, mindjárt elaludt ugyan, de nagyon nyugtalanúl hánykolódott, s valamiféle hagymázas álmai lehettek, mert többször réműldözött és kiabált. Reggel aztán kiderűlt, hogy mért kiabált. Este ugyanis bejött a szobámba Száfi szolgálóm s ő ugyan nem látta a gyereket, de a gyerek látta őt. S ő ettől réműldözött egész éjszaka, mert ez a Száfi is részt vett házuk kirablásában, sőt még meg is volt bízva vele, hogy őt, már mint a gyereket, fojtsa meg. Úgy hogy mikor Száfi reggel újra bejött, a kisfiú így kiáltott feléje:

– Megint meg akarsz fojtani?

Csakhogy Száfi tagadni próbálta még azt is, hogy valaha is látták volna egymást, erre a kisfiúnak eszébe jutott, hogy hiszen ő nem is egy, hanem két cédulát dugott a ruhája bélésébe: egyet a bugyogója redőibe, a másikat a köpenye csücskébe és mind a kettőre az volt írva, hogy ő a fekete Zuleika. S ezeket a cédulákat mindjárt meg is találtuk.

– Erre azonban eszébe jutott a kisfiúnak az is, – folytatta a kádi leánya, – hogy hiszen ő a sógorod köpenyébe is dugott egy cédulát, – erre hát bementem hivatali szobádba és kivettem a kincses-ládából pecsétgyűrűdet s azzal mentem el Ganemhez. Felmutattam pecsétgyűrűdet, aztán minden tiltakozása ellenére is kihallgattam őt. Persze ő is tagadta, hogy az utolsó évek folyamán akárcsak egyszer is ott járt volna Ibrahimnál. Csakhogy persze az ő köpenyében is megtaláltuk a cédulát.

– Ez csak annyit bizonyít, hogy Ramadan éjszakáján csakugyan ott jártak, de nem azt, hogy még ki is rabolták Ibrahimot, – vetette mindezek ellenébe a kádi.

– Valóban úgy van, – felelte a leánya és én nem azért tanúltam római jogot, hogy ezt ne tudnám. Csakhogy ennek a fiúnak az is eszébejutott, hogy ő még egy cédulát dobott egy kancsóba, amelybe ezüst pénzeket és egyéb kincseket szórtak, még hozzá garmadával. S mi megtaláltuk ezt is, – vagyishát a sógorod, Ganem, csakugyan rabló és bizony én nem nagyon szeretném, ha saját apámat e rablók közé kellene sorolnom.

– Rendben van, jogtudós vagy, veled ily dolgokban vitázni nemigen lehet, – mit tettél tehát? – kérdezte lányától a kádi.

– Mindenekelőtt szabadon bocsátottam a vak embert, aztán a Ganem feltalálható és felásható minden vagyonát átvitettem a vak ember házába és végűl Ganem személye felől is intézkedtem, – folytatta beszámolóját a kádi leánya.

– És pedig hogy intézkedtél Ganem felől? – tudakolta némikép izgatottan a bíró.

– Vele, megvallom, egy kis hiba történt, – vallotta most a leány. – Mert felmutattam gyűrűdet a hóhérnak is és utasítottam őt, hogy kezeit kötözze meg és vigye őt a földalatti barlang zárkái valamelyikébe, – ez volt a parancsom.

– No és? – kérdezte sápadtan a Kádi.

– S ő, úgy látszik, félreértette szavaimat, vagy talán egy mozdulatomat is, mert csakugyan levitte Ganemet e zárkák egyikébe, de ott mindjárt meg is fojtotta.

 

*

 

Eddig van e történet. A kalifa pedig értesűlvén minderről, oly érdekesnek találta úgy ezeket a bizonyítékokat, mint a kádi leányának itélkezését, hogy mind e dolgokat részletesen leiratta arany-könyvébe.

S onnan vettem én is ezt az egész történetet.