A szív lidércei

Az ördög tudja, hogy van ez? Vannak dolgok és emberek, akikért a jónak és rossznak szellemei harcban állnak egymással, hogy melyik birtokolja. Így volt ez hajdanán Tifandi szigetével is, – hogy mit akartak vele az Aszurák, a gonosz szellemek, hogy el akarták-e emészteni, azt nem tudom, annyi tény, hogy a sziget azóta beleveszett az Óceánba. Nevét ugyan még egy ideig nekicsapdosta a szél a tengeri szikláknak, de aztán azt is elfújta a végtelenbe.

De ezen a szigeten egyes emberekért is harc folyt a szellemek között. Így egy Csitra-Sanza nevű kisfiúért, akit közönségesen Sanzának neveztek. Ezt a Sanza gyereket a jó szellemek, nem tudom kik? lehet, hogy az Apszarák vagy Gándharvák, de lehet, hogy a Risik szinte elhalmozták jótéteményeikkel, tehetséggel, emlékezőképességgel, sőt, szépséggel is s ezt a gonoszság szellemei nem nézhették tétlenűl. Belebújtak tehát a gyerekbe s elhalmozták mindenféle rosszal. Tény az, hogy a fiú mindenki számára kiállhatatlanná lett. Így már a tanítója is azt panaszolta atyjának, hogy a fiú tudákos s okoskodó, továbbá feltűnést kereső, – no de mért? Mert ha Ardzsunáról volt szó, vagy Judhistriráról, vagy Bhísmáról, akkor ő, a fiúcska, mindezt jobban tudta már, mint maga a tanító s ezt a tanító nem jól tűrhette, mert hol marad akkor az ő dicsősége? Hol marad akkor az az öröme, hogy a gyerekeknek tátva marad a szájuk és Bhísma fényéből valami rá is sugárzik, nemde? Mikor pedig egy év múlva a Magasztosra, Krisnára fordúlt a szó és Sanza azt is kívülről darálta, holott a tanító arra számított, hogy most aztán elönti az ifjú társaságot csupa napfényes bölcsességgel, – mikor Sanza ezt is megakadályozta, akkor a tanító, Purusa nevű, abbahagyta a tanítást, kiment a szabad levegőre s ott émelygése támadt izgalmában.

– Útálom ezt a kölyköt, – morogta magában. S ezt elmondotta vagy hússzor, amitől aztán megkönnyebbűlt. Szó, ami szó, visszament a gyerekek közé és Sanzát, ahelyett hogy megdícsérte volna a tudásáért, jócskán megvesszőzte, amit a fiú összeszorított fogakkal, némán tűrt el s mikor ez is megvolt, a tanító végleg megnyugodott ugyan, a fiú szemei viszont attól fogva szikrát szórtak, ha csak Purusa szólítani merte is. No de minek is részletezzük? Így volt ez mindenben vele. S az évek múlásával ez még egyre jobban öregbedett is. Mondjuk ki a szót: Sanzát mindenki útálta. Úszni példáúl nagyszerűen tudott, mintha maga a vizek istene, Varuna tanította volna rá. S mikor egyszer egy kislánykát mentett ki a hullámokból, azt mondták róla, hogy csak egy ilyen ijesztő bivaly tud megmenekűlni a cápáktól. Az édesanyja pedig egyszer azt mondta, mikor meg akarta őt tanítani, hogy miként kell a sört jobban csinálni s mikor ehhez még meg is fogta anyja kezét, az anya izgalmában így kiáltott fel:

– Átok vagy te rajtam. Minek is szültelek?

Meg kell ehhez jegyezni, hogy Sanzának olyan emlékezőtehetséget adtak a jó szellemek, vagyis nyílvánvalóan a Risik, amely emlékezés, esküszöm, az örökkévalósághoz hasonlítható. Mindenre emlékezett csecsszopó kora óta s egy, a szigeten élő aszkéta azt mondotta erről, hogy ilyen emlékezés csak azoknak adatik meg, akik vagy királynak, vagy szentnek vannak kiszemelve. S ezt Sanza megtudván, ettől fogva gőgös is lett. Hiszen elvarázsolt, elátkozott hercegfinek tudta magát eddig is. Most tehát még egy bizonyos tükörben is gyakran nézegette magát, abban homloka nagyságát méregette és azt mondta:

– Igenis. Vagy ez, vagy az. Meglátjátok, bitangok.

Ez utóbi szót a sziget népére értette, jó atyjára, a kádármesterre is bizony, sajnos, mert mindenkit gyűlölt. Ezt már a rossz szellemek tették, hogy így legyen. Csak hogy lehetne ő király, vagy szent ezek között? mikor mindenki megveti, talán egy ember kivételével.

Egyszer egy szegény koldússal találkozott a hídon s még az is tudott őróla. (S nyílván ez volt az a bizonyos egyetlen lélek, aki nem vetette meg őt.) Azt mondotta néki:

– Ne mondjad meg nékik, amit tudsz, soha, akkor szeretni fognak. Úgy mutasd inkább, hogy ostoba vagy, akkor nevetni fognak s akkor máris kedves leszel nekik. – Nagy szamár ez, de kedves, – fogják mondani.

Sanza megköszönte a tanácsot, pénzt adott a mindenttudó koldúsnak s erősen törve fejét továbbment.

Mondom, hogy mindenre emlékezett, minden sérelmére is, ez volt a baj. – Nekem százezer elégtételre van szükségem, – morogta magában. Legjobban pedig a kis Duhsalá által okozott bántalmak fájtak neki.

Még kicsi fiú volt, mikor apjának, a derék kádármesternek ezüsttel kivarrt, rojtos-bojtos, idegen hajósoktól kapott hálósapkáját nyomta fejébe, oldalára apjának egy léniáját tűzte s odament a kislányék ablaka alá, őrt állani.

– Én hadvezér vagyok és megvédlek téged, – mondotta a kislánynak, mikor az kihajolt ablakjukon. Duhsalá idősebb volt mint ő és így válaszolt:

– Ah, egy ilyen magas kasztba szeretnél bejutni, igaz-e? – Már ez is vérig sértette őt. Mikor pedig egyszer, vagy tíz év múlva egy szál lótusz-virágot nyújtott át neki, már a szerelem jelképeként is, a kisasszony erre megint így válaszolt:

– Úgy viselkedel, mint egy herceg. Milyen jogon? – Amire Sanza dühében a lány szemeláttára falhoz vágta virágját és elhatározta, hogy ha ő csakugyan király lesz, ezt a lányt lefejezteti és hogy ő maga lesz jelen a kivégzésénél.

Ez volt az egyik halálos ítélet. A másik pedig még ennél is furcsább volt, mert ő, a nagyemlékezetű, ezt a második, súlyos sérelmét rögtön elfelejtette, mihelyt megtörtént vele. Egy nagyúrnál volt akkor irnoki szolgálatban jó fizetéssel, mert igen szépen tudott írni. Ennek a nagyúrnak pedig borzasztó fejfájása támadt, erre ő, mint a növényeknek és állatoknak is jó ismerője, valamiféle orvosságot kotyvasztott néki hamar, mikor az fájdalmában a földön tekergőzött, mint a kígyó. S íme, a fájdalom rögtön el is múlt, mihelyt lenyelte a kotyvalékot. Aztán felűlt a földön s valami effélét mondott:

– Nagyszerű vagy, csak ne lennél egyszersmind olyan undok is. – Nem biztos, hogy ezt mondta, de valami effélét mondhatott köszönetképen, mert a fiú nagyon elpirúlt bele. A sérelmet akkorának érezte, úgy érezte, hogy ilyet még nem élt meg. Agyon is akarta rögtön vágni főnökét, de minthogy nem tette, lehet, hogy ezért is, rögtön elfelejtette azt, amit mondott néki, a szavait, és később is, hiába törte a fejét, többé nem jutottak eszébe. Éjszakákon át pedig azon tűnődött, hogy meg kellene kérdeznie tőle:

– Mit is mondtál te nekem köszönetképen, mikor meggyógyítottalak? – S mikor ezután elaludt, nem egyszer azt álmodta, hogy írtózatosan pofonvágja őt e kérdés után, de olyannyira, hogy annak feje elröpűl, fölfelé száll a levegőben s ott büdös füstté változik.

Természetes tehát, hogy ennek a halála is el volt döntve. Csak hogy lesz az emberből király?

 

*

 

Egy hajógyáros műhelyében lett aztán mérnök és képzeljétek, az is megsértette őt, Csitra-Sanza ugyanis összes eddigi hajóit rossznak mondta és sokkal jobbakat épített neki. Ez is azt mondta:

– Neked adnám a lányomat feleségűl, ha nem volnál olyan tudákos. – Ám ez a történtek után mindegy is. Minek mondjunk erről még többet? A lényeg ebben annyi, hogy gyűlölni kezdte szülőföldjét és a rossz szellemek mellé csatlakozott, vagyis azok mellé, akik ezt a szigetet mindenestől el akarják veszejteni. Ő tehát elmegy innen véglegesen és majd csak akkor tér vissza, ha már kezében lesz az az isteni hatalom, amely meg tudja rengetni a földet és egekig tudja felhajszolni a tenger hullámait e gyalázatos város ellen. Épített magának tehát egy remek csónakot, aztán felkutatta azt az egyetlen embert, aki barátságos volt iránta, vagyis a sánta koldúst és így szólt hozzá:

– Szívemben már régen apámnak fogadtalak és most már el is akarlak tartani. Azt kérdezem tehát, hogy jössz-e velem a vöröshajúak közé, mert én odamegyek, a haragos tengerre bízom magamat egész egyedűl, vagy, ha akarod és vállalod, veled együtt. – Sokkal inkább ezt teszem, semhogy e gyűlölt országban még tovább maradjak. – Amire a koldús, Csitrángada nevű, így válaszolt neki:

– Vigyázz és vigyázz, – azt mondja, – mert aki apja, anyja, vagy hazája ellen támad, az csakis rosszúl járhat. Nehogy tehát eszedbe jusson valamely hadi gondolat e sziget ellen… Lásd én is hős voltam valamikor és most tört tagokkal koldúsa vagyok ennek a szigetnek, tehát haragudhatnék rá éppen eléggé és mégse teszem. Tehát veled se megyek el, nem hagyom itt hazámat, bárha koldúsa vagyok is, a jó szellemek így parancsolják ezt bennem. Ha segíteni akarsz rajtam, adjad el, ami fölösleged van és ajándékozz meg az érte kapott összeggel, az elég lesz nekem alighanem holtomig.

Ez a beszéd is nagyon hatott rá, de keserűsége oly nagy volt, hogy mégse változtatta meg nagy eltökéltségét, mert azt megváltoztatni, úgy látszik, többé semminek se lehetett. Azt gondolta magában:

– Ha rosszúl járok, hát legyen úgy. Sokan vannak, akik rosszúl járnak, – nekem se muszáj okvetlenűl jól járnom. Sorozzanak akár az elbukók közé, az is jobb nekem, ha tiltakoztam sorsom ellen, mintha hang nélkűl eltűrném örök gyalázatomat.

Ez volt végleges határozata élete ügyében s ezzel el is indúlt magaszerkesztette csónakján, a habokra bízva magát.

– Apámtól se búcsúzom, – mondotta magának, – mert ő ugyan nem volt annyira rossz irántam, de sohase védett meg, mindíg csak nevetgélt, ha rólam volt szó. Nevetgéljen tehát tovább is, kedve szerint. – Ezt felelte sötéten a tengernek s ezzel elindúlt rajta. – –

Nem írjuk le, hogy mennyit küszködött a tengeren, vegyük mindjárt azt, hogy valóban megérkezett bizonyos menádónak nevezett fajta szigetére, amelynek Tilgitt-i-i volt a neve. Ezek meglehetősen elvadúlt emberek voltak, nem is voltak ferdeszeműek, se nagyon barnák és csakugyan sok volt köztük a vöröshajú. S ezek csakugyan gyűlölték a Tifandi-sziget ferdeszeműit. S ezek közé merészkedett Csitra-Sanza.

Hogy el ne feledjük: a sánta koldúsnak mindkét intelme vörös festékkel volt egy bőrtáblán felírva nála, egy nyakára akasztott bőrtáblán, mert a második és utolsó intelmet ugyan nem volt szándékában megtartani, de az elsőt, mindenképpen. Elhatározta tehát, hogy mint bohóc fogja kezdeni itteni életét.

Alig hozott magával valamiféle öltözékeket, de festéket igen és azt a bizonyos hálósapkát és léniát, amellyel gyerekkorában őrt állani ment a kevély Duhsalá ablaka alá, – ezt a két dolgot, továbbá egy hatalmas tengeri sasnak szárnyait magával hozta s mindjárt ezekkel is kezdte meg új pályafutását.

Nem könnyű elmondani, hogy mikép nevettette meg ezeket a rosszkedvű, vörös embereket, viszont annyi tény, hogy bojtos sapkájában, sasszárnyaival nagy hőst mutatott s annál vadabbakat kellett nevetni azon, ha e nagy hős egy kupac tehéntrágyán elcsúszott és keze, de még a szemöldöke is teli lett vele. Ezenfelűl a nagy hős még fehérre is meszelte arcát, sőt, még be is rúgott s ebben az állapotában ezernyi furcsa dolgot művelt ottani derék, vöröshajú férfiakkal és nőkkel, úgy, hogy ezek azt mondták:

– No lám. Hiszen ez hülye. – És részben megrúgdosták, de másrészt édességet is dugtak a szájába, miközben azt mondták neki: – zabálj.

Mikor Csitra-Sanza ezt a hülyézést hallotta, kezdett nagyon megelégedett lenni, azt mondta ugyanis magának:

– Rendben van, akkor tényleg egyenes útban vagyok a sánta koldús, Csitrángada tanácsa szerint.

Aztán megtanította őket a wajang művészetre, amelynek kitűnő mestere volt. S remek árnyékokat tudott létrehozni: éppen Ardzsunát játszotta s megintcsak a régi hálósapkában és léniával, – rendkívül fenyegető hőst mutatott így a vászon árnyékán.

De kezdte őket a hajóépítésre is tanítani, csak nem oly módon, ahogy hazájában, Tifandi szigetén tette, hanem olyaténképen, hogy azt mondta nekik:

– Ti nagyszerűen csináljátok hajóitokat, sokkal jobban, mint mások, de a ti királyotok, úgy látom, voltaképen azt szeretné, ha egy kis változtatás esne rajtok itt meg ott. – Ő ugyanis akkor már a királynak is sokat komédiázott s a király, aki épp eléggé hülye ember volt, mikor meghallotta, hogy ő maga bármit is akar, elégedetten mosolygott. Viszont, e változtatásokat senki se tudta, csakis ő, mármint Csitra-Sanza. Ellentmondani a királynak persze senki se mert, így hát kiderűlt, hogy a sánta koldúsnak, Csitrángadának tökéletesen igaza volt: sokkal jobb gazdálkodás az, ha az ember nem mutatja fel okosságát, hanem inkább elbúvik mögéje… és így tovább.

Hogy lehetne mindazt elmondani, ami e tekintetben éveken át végbement, vagyis, hogy miként szerette őt meg a nép, mindenekelőtt mint komédiást. Ha valahol megjelent, máris nevettek és várták, hogy mit fog nekik mutatni. E tekintetben a már annyit említett, európaiaktól származó, ezüsttel kivarrt hálósapkának megint nagy szerepe volt. Egyszer ismét lótuszvirágot nyújtott át egy szép fiatal hölgynek, a szerelem és hűség jelképeként s az csodálkozva kiáltott fel:

– Milyen kalapod van neked? Te talán király vagy?

– Most még nem vagyok az, – felelte ő mosolyogva, – de ha majd az leszek, akkor érted jövök. Jó lesz?

S ezt az ígéretét, már most megmondhatjuk, be is tartotta. Mert már régen ismerte ezt a kisasszonyt és tetszett is neki. És azért is tetszett, mert okos volt. Legfőképen pedig azért, mert gyűlölettel beszélt Csitra-Sanza régi hazájáról. S persze, ennek is megvolt a maga nagy oka, amint azt majd szintén elbeszéljük.

 

*

 

Itt rögtön meg kell jegyezni, hogy Csitra-Sanza, aki annyi dologban volt kiváló, a birkozásban szinte legyőzhetetlen volt, – olyan jól tudott birkózni, mintha maga Dzsimúta tanította volna.

S ezt azért kell már most előrebocsátanunk, mert dicsőségét voltaképen ezzel tetézte be Tilgitt-i-i szigetén.

Tilgitt-i-i nagy sziget volt, őserdővel volt borítva s néhány évtized óta az a hír járta a tengerparton, hogy az őserdőből kibújt a kígyókirály, egy rettenetesen hatalmas óriás, Asvaszéna nevű. Erről aztán idővel több bizonyosság is adódott. Egyes papok tudni vélték, hogy a kígyókirálynak évente egy élő gyereket kell áldoznia, s ha ez meglesz, akkor nem kell tovább tartani tőle. Meg is lett, Asvaszénának évente egy kisgyereket áldoztak, rendesen lánygyereket, mert annak értéke kicsi. A papok utóbb azt is tudni vélték, hogy ettől az átoktól csak úgy lehet szabadúlni, ha valaki szabad kézzel megbirkózik a kigyókirállyal és legyőzi, mert késsel, tőrrel, nyíllal vagy dárdával nem tanácsos elleneszegűlni. Aki ezt megmerészeli, – mondották a papok, – azt tűz fogja elemészteni, háznépestűl. Nem is mert ilyet megkísérelni senki, inkább letették évente az erdőszélre a kisdedet.

Épp egy ilyen napra virradott a népség, mikor nagy híre járt, hogy egy idegen jelentkezett a papoknál, mert meg akar birkózni Asvaszénával. Az idegen arca, úgy hírlett, zebu vérével van vörösre festve. E hírre, persze, nagy izgalom támadt. Mindenki látni akarta a viadalt, még a gyökérszüretelők is abbahagyták munkájukat és keresztűl-kasúl szelve a levegőt hadonászásukkal, rohantak az erdőszélre. Épp akkor értek oda, mikor a kigyó már rá volt tekergőzve az idegen testére. Az hírlett, hogy az idegen ellenállás nélkűl várta a kigyó támadását, csak épp ravaszságában két karját az ég felé emelte, mintha az egektől kérne segítséget s mikor ez a borzasztó kigyó villámgyorsan rátekerődzött, abban a pillanatban már meg is ragadta nyakát és szörnyű két tenyerével úgy összeszorította, mint a vaskapocs. Ám ez a kigyó nem volt olyan, ez nem ment le róla még ekkor sem, mint a többi kigyók ilyen helyzetben mind, ez rajta maradt, úgy, hogy a yamszgyüjtők, ennek a népnek a legvadabbja, megint hadonászni kezdett, karjukkal szelvén a levegőt, hogy az idegennek vége van, mert bordáit máris összeroppantja a kigyó… Csakhogy, ez az idegen kitűnő birkózó volt, úgy bánt a kigyóval, mintha ember volna. A nyakát persze egy pillanatra el nem engedte s így, ebben a helyzetben földhöz verte magát vele s elkezdett himbálódzni rajta, mint ahogy nagyszerű birkózók tenni szokták, mikor ellenfelüket ezen a módon akarják össze-vissza tördösni. A yamszgyűjtők megint ordítozni kezdtek, mert a kigyókirály egy idő után ájúltan esett a porondra, vagyis lehengergőzött az idegenről s szemlátomást eszméletlenűl terűlt el a mézsárga fövényen. Ekkor az idegen nyakára lépett, s fejét harminc tekeréssel csavarta ki testéből. Aztán egy bokor alól kihúzta az európai, ezüsttel varrt hálósipkát, meg a léniát. Az egész nép rivalgani kezdett.

 

*

 

Így kapta meg a király testvérét feleségül s ekkor ment el ama bizonyos másik hölgyhöz, hogy második feleségének vegye, vagyishát, mint látszik, megtartotta ígéretét. Igaz, hogy nem volt még király, de ettől fogva ő kormányozott az ostoba király helyett s itt is kezdődik történetünk legfontosabb része.

Mert ez a második felesége lett voltakép az első. S ez arra ösztökélte őt, majd minden nap telibeszélte a fejét azzal a kívánsággal, hogy egykori hazáját mégiscsak támadja meg s abban egy Sisupála nevű embert okvetlenűl fejeztessen le, mert az megcsalta és megrabolta őt. Apjától, annak egyetlen vagyonát, öt portugál aranyát csalta ki mindenféle nagy ígéretekkel s miután ez sikerűlt neki, visszaszökött hazájába. Ezért hát okvetlenűl foglalja el honiföldjét, a ferdeszeműek szigetét s annál inkább, mert hiszen néki magának is van ott néhány emberrel elintéznivalója. – Csitra-Sanza ugyanis elmondott néki egyet-mást régi életéről.

De ő még nem határozott akkor. Lehet, hogy néki magának is kissé különösnek tetszett, hogy öt portugál aranyért feldúljon valaki egy egész világot? – Pedig hát ha még többet tudott volna rólunk, emberekről, akkor tisztában lehetett volna vele, hogy néha ilyen semmiségek döntik el esetleg egész évszázadok életét is. Ahhoz, hogy ő oda karddal a kezében áthajózzon, bele kellett előbb nyugodnia, hogy igenis, ez így van, csekélységek döntik el e földi futást, akárhogy tiltakozunk is ellene, hogy ez így legyen… De hát ez is megtörtént. Meggyőződött róla, beletörődött, hogy ennek így kell lenni. Ehhez azonban különös tapasztalatok segítették, legfőképpen pedig egyetlen szó. De mondjuk el talán azt is, hogy mi volt ez a hatékony szó?

 

*

 

A történet ugyanis, hogy végre-valahára némi híradás jött szülőföldjéről, Tifandi szigetéről. Ha ember jött át, valamiféle silány hajócskán, rézércért. Egész jó árat ajánlottak érte. Ez eddig rendben volna, Csitra-Sanzának nem volt ellenük semmi kifogása, csak épp, hogy látni nem akarta őket. De mikor meghallotta, hogy vezetőjük, egy sunyiképű ember, – mint második felesége mesélte, mert ő találkozott is vele, – mikor arról is értesűlt, hogy az miként nyilatkozott róla, vagyis Csitra-Sanzáról, akkor Csitrát mégiscsak elöntötte a vér. A vásárlók vezetője ugyanis ezt mondta:

– Ki a ti fő-wajangosotok? Csitra-Sanza? Oh hisz én azt ismerem, tőlünk való. Vigyázzatok, mert az megrontja a fiatalságot.

– Mivel rontja meg? – ugrott egyenesen neki a szemének a második feleség.

– Hát képzeld csak te asszony, – felelte a ferdeszemű, sunyiképű, – nálunk is nem azt tanította-e, hogy Mátali Ardzsuna kocsihajtója volt, – mikor pedig nem is az övé volt, hanem Indráé.

– És ezzel megrontotta a fiatalságot? – kérdezte az asszony.

– Hát persze, – felelte a sunyiképű, hát persze, – ha egyszer hamisat tanít, akkor megrontja vele az embereket. Hát még a gyerekeket.

Mikor Csitra-Sanza második feleségétől mindezt meghallotta, majd elvágódott, olyan vértódulása támadt. S mikor az illetőnek nevét is meghallotta, még vörösebb lett. Körülötte mindenki azt hitte, hogy megüti a guta.

Kiderűlt a nevéből ugyanis, hogy az illető fecsegő a nagybátyja éspedig közelálló nagybátyja, mert Csiroka-Sanzának hívják.

– No, ezeket most mind összepofozom ám, sajátkezűleg, hogy léggé válnak, – mondotta egészen kikelve magából. – Te pedig szedelőzködj, – fordúlt második feleségéhez, mert téged is magammal viszlek. Megyünk ugyanis Tifandiba, – jelentette még ki és máris elindúlt a kikötő felé. De aztán még egyszer visszaszólt az asszonyhoz és ezt mondta:

– És ezennel át is adom néked Sisupálát, aranyaitok elrablóját, csinálj vele amit akarsz. – Az asszony szemei villámokat szórtak.

– Sajátkezűleg megfojthatod, ha akarod, – mondotta néki. Az asszony szemei elkezdtek tűnődni.

– Hogy én végezzem ki? – kérdezte elgyengűlve.

– Vagy csak tépd ki a nyelvét, ha ez jobban tetszik, – folytatta Csitra-Sanza.

– Hogy én tépjem ki a nyelvét, – méltatlankodott az asszony, – aki elővette most már okosságát is. – Te azt megtennéd? – kérdezte tőle és most már elkezdte az urát csitítani.

– Mit kell azért olyan dühösnek lenned, mert ezek az ostobák mondanak valamit. Van egy lyuk az arca közepén és azt hiszi, hogy azt mindenáron mozgatnia kell, ezért fecseg, hord össze mindenfélét. Te ott igazán ölni fogsz? – kérdezte hirtelenűl az urától. – Mert akkor nem megyek veled.

– Nem fogok ölni, – felelte csendesen Csitra-Sanza. – Csak meg fogom ijeszteni őket, de nagyon, főként a tanítómat és egykori gazdáimat is. Azt akarom, hogy berezeljenek rémületükben, az is lehet, hogy pofonvágom őket, hadd lássák, hogy kivel bántak oly gyalázatosan. És te majd nézed ezt, – mosolygott rá a feleségére. S rövidesen ezután el is indúltak huszonkét hajóval.

 

*

 

Nem szándékunk, hogy itt még egy hőskölteményre valót összehordjunk, ezért csak röviden mondjuk el a továbbiakat.

Mint látható, a rossz szellemek megintcsak megtették a magukét Tifandi-sziget lakósainak elpusztítása érdekében, mikor elküldötték ezt az ostoba nagybácsit Tilgitt-i-i szigetére, csakhogy, nem jól sikerűlt tervük, mert a jó szellemek úgy látszik, közbeléptek, ennélfogva nem sikerűlt Csitra-Sanzát annyira felbőszíteniök, mint amennyire szükséges lett volna. Ez már Tilgitt-i-i szigetén sem sikerűlt.

Hát még, mikor megérkezett Tifandiba, ott nemcsak a haragtól ment el minden kedve, hanem az életétől is. Megintcsak igaza lett tehát a sánta koldúsnak, mikor azt jövendölte, hogy aki szülei és hazája ellen feltámad, az csak rosszúl járhat. Mindez pedig így történt:

Már mikor meglátta a hazai partokat, már akkor is nagyon elkedvetlenedett. Volt neki egy öreg portugál ágyúja, – ezt most süsse rá a kikötőre? minek?

Nem sütötte rá. De volt neki egy titkára is, aki jól tudott írni, annak lediktálta, hogy kit hozzon a királyi, nagyszerű kulipintyóba, felpofozás végett s íme, kiderűlt, hogy ezek nagyrésze már rég meghalt, – a fejfájós nagyúr ugyan még élt, de az, mikor meglátta, rögtön leborúlt eléje és így szólt:

– Nem mindig mondtam, hogy te milyen nagyszerű ember vagy, oh király.

– Te mondtad? – kérdezte kétségbeesve Csitra-Sanza. – Hát nem letapostál?

– Én téged? – ámúldozott a nagyúr. – Nem mindig rajongtam okosságodért? Nem mindig dícsértem ügyességedet s hogy milyen gyönyörűen tudsz írni? Hogy milyen szépen tudsz dalolni.

– Én neked sohase daloltam, annál kevésbé, mert hiszen mindig meghajolva kellett eléd lépnem és meghajolva nem lehet énekelni.

– Ej, az lehetetlen, hiszen még a feleségem is hányszor emlegetett, hogy olyan dalos nincs több a szigeten, mint amilyen te voltál.

– Jaj, – kiáltotta ekkor Csitra-Sanza, – ne vitatkozzunk tovább. Nálatok, tudjuk, mindig az a próféta és az az igazi dalos, – mondotta, – aki már nincs. A köztetek élő prófétát, dalost, észre se veszítek, vagy még inkább halálba kergetítek, ugy-e? No de mindegy. Nem bántalak, csak menj már innen az istenek hírével és gondolj az eddigi hazugságok helyett inkább arra, hogy most felpofozhattalak volna, de nem tettem.

S ugyanígy járt egy vénasszonnyal, aki valaha az a kackiás kisasszony volt, aki már gyerekkorában is kinevette, Duhsalá nevű. Mindenekelőtt az is leborúlt eléje, amire Csitra-Sanza rögtön így szólt:

– Semmi örömöm abból, hogy leborúlsz. Mit akarok én tőled? Vénasszony vagy. – S ez a vénasszony aztán elkezdett óbégatni arról, hogy ő mennyire imádta Csitra-Sanzát, mikor az gyerek volt. – És milyen gyönyörűen tudtál te citerázni, oh király, – esengett néki.

– Te imádtál engem? És te hallottál engem citerázni? Összetévesztel valakivel, én soha se tudtam citerázni.

Ez is így valahogy történt, vagyis, ismétlem, a jó szellemek is megtették a magukét, hogy lekókasszák az ágaskodó gonoszságot mindkét emberben, a férjben, de a feleségben is. Csitra-Sanza így szólt második feleségéhez:

– Szüleim szintén meghaltak már. Most menjek a sírjukhoz és kiáltsam be nekik hatalmamat és dicsőségemet, vagy mit tegyek? Hogy bírom őket belátásra sírjukban, hogy ők is azt mondják: rosszúl bántam ezzel a gyerekkel. De ha tudnának is emlékezni, akkor sem mondanák, hogy rosszúl bántak, azt hazudnák, hogy mindig jól bántak velem. Mit tegyek tehát? Te oly okos vagy, mondd meg.

– Én azért kétszer pofonvertem a nagybátyádat és mikor földig hajolt előttem, belerúgtam a szájába. No, mert silány vagyok, asszony vagyok, – mondotta a feleség. Viszont hát Sisupála is visszaadta ám a portugál aranyakat, mert azzal fenyegettem, hogy kitépem a nyelvét. S ettől ő annyira megijedt, hogy igen jól mulattam.

– No hisz ez nagyszerű akkor, – nevetett Csitra-Sanza s aztán szembefordúlt feleségével és igen szigorúan így szólt hozzá:

– Akik részéről elégtételre vágytam, akiknek meg akartam mutatni, hogy mennyire hibásan cselekedtek ellenem, azok nagyrészben nincsenek már s akik még itt vannak, egész hülyén változtatják meg azt, amit az én örök emlékezetem, mint valami márványtáblára, lelkembe vésett. De mit is akarok én tőlük? Elégtételem-e nekem az, amit mondanak, vagy vigasságom-e, ha megbánják, amit valaha tettek? Elismerésük ér-e nekem valamit, – hiszen te mondtad róluk, hogy az arcuk közepén van egy lyuk s azt hiszik, hogy ezt mindig mozgatniok kell, ezért beszélnek. Ezek talán még büszkék is rá, hogy agyuk és nyelvük között semmi összefüggés nincs. Tehát semmi tennivalóm többé e világon. Mert kinek mutassak hatalmat, ha ezeknek nem érdemes mutatnom. Vad idegeneknek, akiket sosem láttam, sosem ismertem, akik nem tartoznak nékem semmivel? A hatalom nekem így nem édes. Mi közöm nekem a tömeghez, annyi emberhez. Nekem Duhsalá kislányhoz volt közöm életemben s a Duhsalák közűl is egy bizonyoshoz, nem háromezerhez. Elégtétel tehát nincs, ezt tanúld meg. Az elégtétel vágyai nem mások, mint a szív lidércei. Arra felelj tehát, jössz-e velem a párducok hazájába, a hegycsúcsok felé, mert én odamegyek, mert nekem nem kell többé sem a hatalom, sem a legremekebb mangó, vagy pompás gyékények, amelyeken oly színeseket álmodik az ember.

Amire az asszony azt felelte, hogy még meggondolja a dolgot.

Csakhogy ezt Csitra-Sanza már nem várta meg. Mindenekelőtt elment abba a kis kamrába, ahol valaha a wajanghoz készítette elő magát, sőt, ahol annyit tanúlt is. Evvel a kamrával szemben egy ősi falnak töredéke emelkedett s ebben valaha verebek tanyáztak, mármint réseiben. A verebek már nem voltak itt, de a legfelsőbb részén, az utolsó üregecskénél valaha egy fűpamacs volt látható, amelyet nyílván fészeképítő verebek hordtak ide s íme, amint kutatva néz fel a kis kunyhó ablakából, azonnal észrevette a fűcsomót. A szíve nagyot dobbant.

– Még mindig itt vagy? – kérdezte tőle és máris sírva fakadt éppen ettől. Illetve aztán még valamitől.

Már éppen távozni akart, amikor megszólalt egy szú a szemöldökfában, épp úgy, mint sok-sok évvel ezelőtt.

– Hát te is itt vagy még? Minden megváltozott itt, fájdalmas fiatalságomat se hozza semmi vissza, csak te vagy még itt örök emlékeztetőnek, mint amilyen bennem az örök emlékezés? – mondotta még ennek is, aztán letörölte könnyeit és elindúlt a magas hegyek felé. Nem is látta őt többé soha senki.

 

*

 

Ezek szerint a régi aszkétának az a jövendölése, hogy az örök emlékezőből vagy király lesz, vagy szent, – ez is szintúgy bevált. Mint látható, Csitra-Sanzából mindkettő lett, mert aki a párducok hazájába vonúlt vissza végső elmélkedésre, az szentnek számított ezen a szigeten.