Párducok paradicsoma

Volt valaha Haiderabadban egy nizám, akinek két gyönyörű lánya volt. Illetve, talán nem is itt kellene kezdenem, hanem inkább ott, hogy a nizám élemedett korában elpártolt Allah tiszteletétől és Indrát választotta istenségeül. S úgy mondják, hogy Indra nagyon hálás volt neki ezért, annyira, hogy ennek számos jelét is adta. Így egy alkalommal, mikor a forró napsütés elől bement palotája óriási, harminc méteres, besötétített tanácstermébe hűsölni, hát itt mit tapasztal? Egyszerre zajt hall, valami csörrenésfélét s íme kiderűl, hogy a mennyezetről vagy honnan egy piros és fekete kövekből álló nyaklánc esett a lábai elé s ennek kövein misztikus, vésett betűk voltak láthatók. Nem lehetett a dolgot másként magyarázni, mint hogy Indra isten ezt küldötte néki, hogy majd e terem tanácskozásai közben viselje, mert általa bölcsen fog országolni s hibáitól menekedni fog. Ám ez még nem is elég, rátérhetünk a lányokra. Idősebb lánya, aki országoshírű szépség volt, szintén Indra imádatát tette élete vezérlő csillagává s ebben az imádatban annyi hév volt, olyan exstatikus lelkesedés, mámoros odaadás, hogy ez még magát Indrát is nagyon meghatotta. Meg is jelent tehát a lány előtt teljes, vakító fényességében és azt kérdezte, hogy mit kíván tőle? Kunti leborúlt.

– Nem örökéletet kívánok, oh Indra, szívem csak azt óhajtaná, hogy az enyém maradjon az, ami voltam és amit átéltem. Mert így, nem az enyém. Hol vannak napjaim? Elröppentek nyomtalanúl. Akkor tehát nekem voltaképp semmim sincsen, ha minden eloszlik semmivé és még a tegnapi napom sincsen sehol…

Indra rögtön megértette ami e szavak mögött rejlik, mert, úgy látszik, nagyon ismerte az ember életét. Épp ezért kedvesen bólintott a lány felé és azzal rögtön el is tűnt.

S úgy mondják, hogy ami ezután történt, hogy ezt már a jó szellemek és egyes szentek, vagyis Risik csinálták. Valakik ugyanis éjszakánként nagy hévvel építettek a lány számára, szemben az apa tanácstermével egy másik, ugyancsak harminc méteres könyvtártermet, valamely igen különös könyvtár számára, amilyen még nem is volt a világon eddig. A lány élete száz évre volt tervezve, ami körülbelül harminchétezer napot tesz ki s Indra úgy rendelkezett, hogy a lánynak minden napja, miután elmúlt, ide sorakozzon be, ebbe a terembe s ha a lány, mármint Kunti ismét találkozni akar régi napjaival, akkor csak elő kell húznia ebből a könyvtárból s megint szemtől-szembe fog állani mindazzal, ami vele történt.

S mármost beszéljünk hugáról is. Ezt Punti-Prithának hívták, s arról volt nevezetes, hogy nem tért át Allah tiszteletéről Indráéra, hanem megmaradt az előbbiben. Épp ezért, gúnyos lélek lévén, mindenféle feliratokat akasztott e könyvtárterem előcsarnokába, mert magába a könyvtárba belépni azért mégse mert. Az első felirat így hangzott:

– Mit művelsz, botor? Amit teszel, nem embernek való, nekünk az való, hogy ami életünkben elmúlt, az szétoszoljon. – Amire Kunti feliratban szintén így válaszolt:

– Csakhogy az öröm is ellobban, a gyönyör és szépség is s mihelyt ellobbant, nem marad semmi nyoma. – Ezt kiakasztotta, de másnap mégegyet tett melléje. Ezen csak ennyi állt:

– Az emberélet minden öröme újabb átélés nélkül csak annyi, mint a nyerítés.

 

*

 

Viszont annak, hogy ő Indrától ezt kérte, nagy oka volt. Ezek a lányok ugyanis anyátlanul nőttek fel, anyjuk pici gyermekkorukban halt el – s apjuk annyira szerette ezt a feleségét, hogy voltakép ennek halála miatt pártolt el Allahtól. S ugyan Indra nem adott az elhúnyt bájos-édes helyett egy hasonló édeset az apának, de valaki más, talán éppen Allah küldött a gyerekeknek egy mindenkinél édesebb dajkát, – ilyen édes csak asszony lehet ezen a világon! Ezt a gyerekek annyira szerették, hogy úgy érezték, szívesen meg is halnának érte. Ennyire csakis a gyerekszív tud szeretni! – S Allah ezt is elvette tőlük, nem tudni, mért?

Kunti ekkor pártolt át Indrához, Punti-Prithá, a fiatalabb pedig akkor lett gúnyos és kétkedő. Nos, tudni kell, hogy Kunti nagyrészben éppen emiatt kérte vissza Indrától elmúlt napjait: részben gyerekkorának tündéri, napfényes szépsége miatt, másrészt azért, mert nem bírta elviselni, hogy rajongva szeretett dajkájával, Uttarával többé ne kerűlhessen szemtől-szembe. Különösen pedig azért, mert egyszer ő bizony megbántotta Uttarát s ezt akarta volna jóvátenni, mert ez még most is nagyon nyomta őt. Uttará ugyanis narancsot adott a gyerekeknek s Kunti éppen durcás volt, a narancsot tehát fejéhez vágta, de olyan szerencsétlenűl, hogy még a szemét is megsértette vele. – Oh, te rossz gyerek, – mondta erre Uttará s Kuntinak éppen az fájt még ma is, hogy csak ennyit mondott. S bár ő akkor mindjárt zokogni kezdett, ez azonban ma sem elég szívének és nem békíti ki önmagával. Az ő szíve többet kívánt volna ennél s hogy mit? – nem tudta biztosan. Uttará, a jó dajka, e végetnemérő zokogásra ugyan ölébe vette őt és símogatta, ő azonban talán azt óhajtaná, hogy Uttará őt még egyszer, egyetlenegyszer az életben ölébe vegye és símogassa. Gyakran benn volt tehát könyvtárszobájában s mialatt régi napjait idézte, ezerszer megjelent előtte Uttará, de megszólítani, persze, nem lehetett többé.

A könyvtár előcsarnokában fel volt állítva a dicsőséges Indrának egy igen szép táncos szobra, az elé lépett Kunti, leborúlt előtte és így imádkozott hozzá:

– Oh, dicsőséges Indra, mért van az, hogy nem lehet hozzájuk szólni, hogy nem fogadják el a szót és nem is felelnek.

– És oh, dicsőséges Indra, hogy van az, hogy a halál nem adja őket vissza, egyetlen pillanatra sem?

A háládatos Indra pedig, úgy látszik, ezt a fohászát is meghallotta és meghallgatta, mert íme, elküldte hozzá egyik Risijét, aki a következőket mondta néki:

– Minden háládat az iránt kell majd kimutatnod, akit életedben szeretni fogsz. Az pedig majd menjen el a jó dajka sírjához és mutasson be olaj és rízs áldozatot, vagyis, néki köszönje meg a te jóságodat, – így rendelkezett Indra.

Miután ezt mondta volt, a Risi máris elment, illetve, hisz szinte léggé vált, oly hirtelenűl tűnt el.

Kunti pedig nap mint nap, egyre csak benn töltötte idejét e végzetes könyvtárban s valami fájdalmas boldogság öntötte el ifjú szívét, mikor gyermekkorának egy-egy napfényes délutánja járt vissza eléje, vagy lámpafényes estéinek csendje, mikor nem volt körülötte senki és csak a müezzin éneke hatott el idáig mindenféle selymeken, függönyökön keresztül…

Sőt, mikor aztán látta magát mint gyermeket, olyankor is, mikor a kastély körüli kert egyik útján szalad át és megáll egy kis facsemete mellett, amelyet ő maga ültetett…

– Oh, ez a kis fa, – gondolta most, ott űltében, meghatottan, – oh ez a kis fa, hogy elfelejtettem, vajon megvan-e még?

– Nem, nincs már meg, – állapította meg magában, – az idő kegyetlen, az idő mindent felemészt, – ezzel sírva is fakadt e semmiségen, megsiratta ezt a kis fát, illetve nem is azt, hanem megintcsak az elmúlt időt.

Ugyanaz a Risi erre újra megjelent előtte és így szólt:

– Mi lesz veled öregkorodban, ha már most ennyire megrendíti szívedet az elmúlt idő? – Ezt mondta neki és megint, mintha föld nyelte volna el, úgy eltűnt.

Hát igen, ittas volt, kétségtelenűl, részege volt annak, ami elmúlt, olyannyira, hogy e múlt miatt jelene számára alig maradt figyelme többé, vagyis a jelenben mindig, mindennel elkésett, mert múltja húzta vissza magához. Anyja derengő emlékét például felidézni már ő maga se merte, annyira félt attól, hogy mi lesz vele, ha e jelenés teljes testiségében eléje lép: vajon nem fog-e elégni, vagy nem veszti-e eszét tőle? vajon nem a megsemmisülésbe vezet-e az, ha valaki olyasmit idéz fel, amit látnia talán már nem is szabad?

Mindezt a gúnyos Punti-Prithá élénk figyelemmel kísérte. Csakhogy most már aggodalmas volt inkább, mint gúnyos. Azt mondta neki:

– Fel fogom gyújtani ezt a könyvtárat, ha nem hagyod abba a merengést. Az életed pusztítod el vele.

De Indra se hagyta cserben hívét. Újra elkűldte hozzá ugyanazt a Risit s ez csak ennyit mondott:

– Aki örökké csak sír, az nem élhet, aki örökké csak a halálra gondol, az sem. S aki mindig a múltakon tűnődik, az épp oly kevéssé. Ne akaszkodj bele tehát semmibe, soha, mert itt mindig, minden változik. – Aztán megsímogatta őt, ami egy Risi részéről nagy ritkaság s igen gyengéden, mintha csakugyan atyja volna, még ezt a rövid mondatot is hozzátette:

– Nem vagy már gyermek, menj férjhez kislányom. – Azzal megint eltűnt előle.

 

*

 

S íme, mi történt csakugyan?

Kertjében űlt, kora hajnalban, a tartalmas csendnek azokban a csodás óráiban, mikor semmi se mozdúl, csak éppen hogy az egész határ szinte zeng a madárfüttytől, de a müezin hangja is el-el hat idáig s az ember mégis csodálkozva néz körűl és azt mondja magának: milyen nagy itt a csend! Továbbá: égő-zöld pillangók keringenek az ember arca körűl, mint a repülő smaragdok s keleten egy felhő tűzbeborúl s az ember mégis azt mondja magának: – milyen csodás ez a mozdulatlanság! – Mikoris a kert végén csakugyan támadt egy kis mozgalom. Többféle állat volt először is látható, nagyon szép, gyönyörködtető állatok, aztán ezek sora megnyílt s egy nyurga fiatalember lépett ki körükből, a vezeklők csuklyás szőrcsuhájába volt öltözve, egy igen szép fiatalember s ez most mellén keresztbe tett kézzel mélyen meghajolt Kunti felé és messziről így szólította meg őt:

– Bocsáss meg, hogy tűnődésedben zavarni merlek, zarándok vagyok és ide vagyok rendelve. – Amire Kunti intett, hogy jöjjön közelebb s mikor ott volt, azt kérdezte tőle:

– Ki rendelt ide? és mi itt a feladatod?

– Egy Risi rendelt engem ide, de hogy mi a feladatom, azt nem tudom még, ennek később kell kiderűlnie.

Alig, hogy ezt kimondta, a lányok atyja, a nizám lépett kertjébe, reggeli sétára indúlt s ezenfelűl úgy látszik, nagy tanácskozásra is készülődött, mert nyakában volt Indra fekete-piros nyaklánca. S ez a nyaklánc valószínűleg nagy tisztánlátásra is képesítette emberét. Míg lánya a múltba látott, ő, úgy látszik, e nyaklánc által a jövőbe: e fiatalember dolgában például máris mindent tudni látszott, hogy annak jövője is mit rejteget. Így szólt ugyanis rögtön hozzá:

– Isten hozott zarándok. Te Sántanu király fia vagy, nemde? S téged azért küldtek a nagyobb hatalmak ide, hogy kigyógyítsd az én szomorú lányomat merengéséből, nemde?

– Ezt nem tudtam, – felelte a fiatal herceg elpirúlva, – bár a Risi megmondta nekem, hogy e palota kertjében rögtön meg fogom tudni, hogy mi célból rendeltek engem ide.

S íme, az apa jövendölése csakugyan bevált. A csodálatosan szép Kunti mihelyt meglátta, mondhatni abban a pillanatban beleszeretett a csodálatosan karcsú és hajlékony fiatal hercegbe. S úgy lehet, hogy a herceg is ugyanakkor őbelé, mert mire az apa reggeli sétájáról visszafelé jött, hogy a tanácsterembe menjen, ő, mármint a herceg, egész pirosra válva, vagyis lángragyúlva kérte meg az apától leánya kezét. S az apa, minthogy még mindig rajta volt a nyaklánc, mosolyogva így felelt:

– Úgy látom, máris kigyógyítottad s ha ez így igaz, akkor meg is érdemled őt. Csak vigyázz, újabb szomorúságot ne okozz néki, mert ez olyan, hogy szinte megsemmisűl tőle, nem jól bírja életünk viszontagságait és változásait.

Ezek után pedig Kunti csakugyan boldog volt végre valahára. Esküvőjére készűlt és olyan gondtalanúl és időtlenűl, hogy repűlni tudott volna. Órákig üldögélt példáúl hajnalban egy helyen és semmit se csinált, mégcsak nem is tűnődött, hagyta, hogy a nap süsse, vagy belengje az árnyék. Ha egy bogár repűlt el mellette, az is boldoggá tette őt, ha szél volt, annak örült, ha nap sütötte, attól borzongott. Oly könnyűnek érezte a létezést, sose hitte volna, hogy az ilyen testetlen tud lenni: mintha csupa mosolyból akarnának felépíteni egy házat.

S ahogy a szomorúsággal nem tudott azelőtt betelni, most ugyanúgy a boldogsággal sem. Órákat töltött tehát ismét könyvtárában, mert nem érte be annak az egy napnak örömeivel, a letűnt napok elmúlt szépségeit újra meg újra felidézte maga elé, azokat sem akarta ugyanis többé elbocsátani magától. Ahogy azelőtt a szomorúságtól volt ittas, az emlékezés bánatától, úgy most a jelen fényességétől. S leborúlván az előcsarnok Indra szobra előtt, így imádkozott:

– Oh, fényes Indra, kit küldtél te nekem, dícsértessél fenségedben. Hisz ez a fiú majdnem olyan fényes, mint te magad. S tegnap, mikor hosszan belenéztem a szemébe, észrevettem ám, hogy tekintete nem olyan, mint a hűséges kutyáé, hanem mint az őzé, oly barna, oly ártatlan és derűlt. Sose hittem volna, hogy engem ilyen nagy szépség megillet s hogy ilyenben lehet részem, hála neked érte. – De még azt is vallotta Indrának:

– Együtt ülünk vele órákig s ez a hallgatás oly boldogító. Én a zajtalan létet mindennél jobban szeretem. Semmit se kell szólnunk és mégis jó együtt lennünk, – ezt köszönöm néked legjobban, oh Indra. – Majd még így imádkozott Indrához:

– Oly karcsú, oly karcsú, a lányszívek mind megremegnek, ha látják. Némelyik szobrod ilyen, oh Indra, hogy nem szabad véle önfeledten egyedűl maradni, nehogy a lelket s annak vágyait a gonosz Aszurák hatalmukba kerítsék.

Mindeközben húga, Punti-Prithá sokat járta keresztűl-kasul a kerteket gyönyörűszép, szelídített állataival: gepárdjaival és ködpárducaival, – addig-addig járta, míg az ifjú zarándok figyelmét magára nem vonta velük. Illetve, hisz saját személyével is. S ennek, nyílván, többféle oka is volt. Nagyon szépen tudta ugyanis a vinát pengetni, de flótázni is tudott s oly érdekesen, mint némelyik madár, aztán fenevadjaival hengergőzni, bukfencezni a kert smaragdzöld tisztásain, de legszebben nevetni tudott. Ami pedig a fődolog ebben: a vele való együttlét semmire se kötelezte az embert, még arra se, hogy okos legyen, mert hisz ő az okosságot kinevette. Most vegyük az okoknak másik részét, amelyek nem benne rejlettek. Legyünk őszinték: az ember hamar és könnyen belefárad abba, ha valamely kapcsolat el van számára rendelve. De továbbá, az emberi szív nem jól viseli el azt, hogy ő legyen valakinek mindene, mert az ember úgy érzi magát ilyenkor, annyira kötelességekkel terheltnek, hogy óhatatlanúl menekűlni szeretne e kötelezettségektől.

Úgy látszik, így volt ez a karcsú zarándokkal is. Mert boldogan menekűlt e gyönyörű állatokkal való hempergőzés és birkózás örömeibe s az imádkozásokat, leborúlásokat, esengéseket teljesen átengedte a szegény Kuntinak.

Azért nevezem őt szegénynek, mert az ifjú herceg becsületes lélek lévén, egy napon mindezt meg is mondta menyasszonyának, vagyis mit mondott meg neki? Így szólt hozzá:

– Nemes szép hölgyem, menyasszonyom, hetedhét országon te vagy a legszebb, legerényesebb, sőt, legokosabb lány is, ezt tudjuk. És Indrának én is tartozom, de nemcsak köszönettel, hanem ezernyi áldozattal, amiért idevezérelt, hozzád. Nos, de tudod jól, hogy milyen az ember. Te ne tudnád? Mindig rád gondoltam, mióta itt vagyok és észre se vettem, hogy közben valaki becsempészte magát a szívembe. És mivel? Nem tudom, talán zenével, talán a bukfenceivel és a hegyes kis nyelvével, amellyel mindenkit kicsúfolt. Nemcsak engem, hanem még Indrát is.

– És engem is? – kérdezte Kunti.

– Igen, téged is, – felelte a becsületes herceg.

– És most őt akarod elvenni? – kérdezte megintcsak Kunti.

– Őt is, – felelte a becsületes herceg.

– Őt talán jobban szereted, mint engem? – kérdezte megintcsak Kunti.

– Nem jobban, csak éppen úgy látom, hogy nemigen tudnám nélkülözni. Nálunk a halászok természetesen halból élnek, – folytatta az őszinte herceg, – viszont, megintcsak természetesen annyira megszokták, hogy alig tudnák szerecsendió nélkül enni, vagyis okvetlen meg kell fűszerezniök azt, ami nélkül nem is lehetne már élniök…

– Szóval húgom, Punti-Prithá volna itt a nélkülözhetetlen szerecsendió, – kérdezte megint Kunti.

– Úgy van, igen, ez az igazság, – felelte a becsületes herceg.

 

*

 

Kétségtelen, hogy ez olyan fiú volt, akit még az állatok is szerettek. Mihelyt belépett e kertekbe, azonnal hozzácsatlakoztak, olyik ködpárduc annyira szerette, hogy majdnem meg is fojtotta. Vannak ilyen emberek.

S a szegény Kunti ezt is látta bizony és kezdett neki ez is nagyon fájni, mert őt bezzeg nem szerették az állatok, elhúzódtak tőle, igaz, hogy ő is idegenkedett tőlük. A Risi újra megjelent előtte és így szólt:

– Te mindig a legfontosabb dolgokkal viaskodol, tudósnak ezt lehet, de aki élni akar, annak nem. Az állatok se szeretik a tudósokat.

De hiába volt a Risinek ez a vígasztalása. Ő ugyan mindenfelől azt hallotta itt, hogy az emberek több feleséget vesznek, s a főasszonyok mégis boldogan élnek urukkal, – illetve, hol boldogan, hol nem boldogan. – S itt mégiscsak ő lesz a főasszony, már annál fogva is, mert nem fütyöl és nem szokott hempergőzni. No de mégis! Se éjjele, se nappala nem volt többé. A húgát pedig elkerűlte, nem akarta látni, ne hogy beszélnie kelljen vele, mert mit mondhatna neki? – Egy hajnalban pedig, napfelkelte előtt a Risi újra megjelent előtte és azt mondta neki:

– Te azt panaszlod Indra oltára előtt, hogy rövid ideig milyen tökéletesen boldog voltál s hogy mért kellett ennek megszűnnie? Ha valaki már ilyen okos, mint te vagy, hogy is kérdezhet ilyet? Te ne tudnád, hogy a tökéletes boldogságok csak rövid ideig tarthatnak? De mondok még valamit: az ilyen nagy boldogságot mégcsak kitartani se lehet sokáig. – Amire Kunti így felelt:

– Attól félek, hogy húgom, Punti-Prithá sokkal okosabb, mint én vagyok és annak ellenére, hogy folyton fütyöl és bukfencezik. De még azt is kimondom, hogy nem átall, egy-egy pillanatra ugyan, de mégiscsak ennek a gyönyörű hercegnek az ölébe ülni.

– Te éppen ezt nevezed okosabbnak? – kérdezte a Risi.

– Igen, éppen ezt. Illetve, bölcsnek nevezem, – felelte Kunti. – Mert aki az élet természetét ösmeri és ahhoz igazodik, az a legokosabb. Aki viszont követel valamit tőle és nem alkalmazkodik hozzá, az nem képes élni, az a rövidebbet húzza, tehát az a legkevésbbé okos. Abban nincs is semmi bölcsesség.

– Tévedsz, tévedsz, sokszorosan tévedsz, – válaszolta erre a Risi ingerülten. – Minthogy itt nincsen lázadás, mert ki ellen lázadsz itt? Viszont lehetséges-e az, hogy elégedetlen se légy? Az egyetlen gyógyszered, hogy elégedetlen vagy. És minden okosságod is idevezet, – elégedett okosságot nem is ösmerek. Az elégedetlenség tehát voltaképpen gyógyszer itt s ha valóban az, akkor okosság is, – olyan okosság, amely nem az életbe vezet. Vagyis milyen hatású ez a gyógyszer? Hogy az ilyen ember megúnja a herce-hurcát, kilép innen és eltűnik.

– Meghal? Mint egyes szekták követői? – kérdezte Kunti.

– Igen, – mondotta most a Risi, – vagy meghal, vagy a következőket teszi: fenn a hegyek csúcsa felé van egy egész nagy világ, ahol sok a párduc. Úgy is nevezik ezt a térséget, hogy: a párducok paradicsoma. Ide szokott eltűnni az, aki már mindent tud és ezt nem bírja ki tovább, – jegyezte még meg s most már lassú léptekkel, mintegy gondokba merűlve ment ki a kertből. Éppen akkor kelt fel a nap.

 

*

 

Nem sírt, szigorú lett, a szíve megkeményedett. Vőlegényének ezt mondta:

– Menjetek a szemem elől. Menj vissza hazádba, feleségeddel. Nem akarlak látni benneteket.

Ő maga pedig gyászruhákat öltött és gyászünnepeket tartott a saját sorsa felett. Ő küldte el vőlegényét innen s hogy valóban elment, ezt ő gyászolta meg legjobban. Izzó szemei azt kérdezték a levegőtől:

– Vajon ez a térség nem tud-e róla, hogy ő valaha erre járt? Továbbá ki tud arról, gondolta magában, – hogy ő maga valaha itt élt zöld hajnalodásban, mikor szinte peng a láthatár s a hangok: a boldogság sóhaja s a susogás ijedten szökken fától-fáig. – Vajon én voltam-e ez a boldog ember itt csakugyan? – kérdezte magától. S most már kénytelen is volt elmúlt napjaihoz menekülni, viszont ez most már olyan volt, mint a méreg. Nem hogy nyugtatta volna, annál jobban fájt neki mai elhagyatottsága, minél jobban mélyedt bele abba a látomásba, hogy milyen boldog volt még nem is olyan régen. Most is gyakran lett ittassá saját múltjától, csakhogy ez nem a boldogság ittassága volt, hanem a reménytelenségé, vagyis, mikor ez a reménytelenség már oly nagy, hogy szinte dalolni kezd az emberben. A Risi így szólt hozzá:

– Mit csinálsz esztelen? Fiatal vagy, szép vagy, erőteljes és mindez együtt is kevés neked? – Amire Kunti csak fejet csóvált.

– Én nem is oly rég még boldog voltam, – felelte néki.

– Látod, ezért nem lehet a boldogságra építeni, – mondta neki a Risi. S úgy lehet, egyenesen Punti-Prithához távozott innen, mert nemsokára a boldog nővér megjelent itt. Az hírlett, hogy apját jött látogatni, lehet is, hogy így volt, de a nővérek nem találkoztak. Viszont a könyvtárat egy éjjel felgyújtotta valaki, lehet, hogy ő.

Kunti pedig nem segített oltani a tüzet, nem is sírt miatta, megint nem sírt, csak mikor már erősen hajnalodott, elindúlt egyedűl a hegyek felé, oda, annak a nagy térségnek irányában, amelyet a párducok paradicsomának neveznek az emberek.

Szegény Kunti! Nem tudta, hogy bár a könyvtárban minden elégett s a forróságtól Indra szobra is arcraborúlva zuhant az előcsarnok padozatára és íme, magának a könyvtárnak, vagyis Kunti napjainak mégse történt semmi bajuk. Úgy látszik, Indra parancsára ezeket nem lehetett elégetni.

Sőt, ez a dolog úgy van, hogy tovább is gyűlnek és gyűlnek Kunti napjai gazdátlanúl, mert senki nem hatol a mélyükre többé, senki se ül ott éjszakákon át, vagyis nem akad többé olyan lélek, aki egy elmúlt hajnal madárfüttyén annyit tudna zokogni, mint amennyire ő tudott valamikor.