A beszélő fal

Krisnász-Vámi olyan hindú istenség volt, aki nemigen szeretett isten lenni. Mondjuk ki a szót úgy, ahogy a dolog állt: ő rühellette istenségét, – hogy hagyják őt békében az emberek! – ez volt hő kívánsága, hadd lebzselhessen ő ég és föld között a középen. Ő itt szép csöndben éldegél három feleségével, továbbá: ő szeret velük kártyázni, – kinek árt az? Nem árt ő senkinek s az emberek mégse hagyják békén mindenféle kívánalmaikkal, – de nemcsak az emberek.

Hát nem a három feleség is összeesküdött most ellene? Ezek a haszontalanok megtudták most egy kisebb istenségtől, egy gandharvától, hogy mi a Sors szándéka most? Hogy a Sors úgy rendelkezett, hogy Dusjanta királynak két gyönyörű leánya fog születni ugyanegy feleségétől s az első ezek közűl olyan csodaszép lesz: még Krisnász-Vámi isten is kisértésbe fog esni, ne vegye-e őt ég és föld közé negyedik feleségének? Nos mit eszelt ki erre a három gonosz asszony? Ezek megtudták egy másik gandharvától, hogy mostanában az emberek legnagyobb félelme az olyan személyektől leszen, akiknek kétféle szemük van, vegyük ezt: egy kék, meg egy zöld. Addig szekírozták tehát a mit sem sejtő istent, amíg rá nem vették, hogy parancsolná meg a Sorsnak, hogy ez az első, csodaszép lány ezzel legyen megverve, vagyis, hogy a szemeinek kétféle színe legyen. És ez meg is történt, Krisnász-Vámi tudatlanságában ezt el is rendelte s a Sors meg is hajolt rendelkezése előtt kétszer, homlokára téve bal kezét.

S e dologról aztán köröskörűl sok mindenki tudomást szerzett, csak éppen, ahogy ez lenni szokott, akit e dolog legjobban érdekelt volna, maga az istenség, de még a leány atyja, Dusjanta király sem szerzett tudomást e dolog gyalázatos eredetéről. Így történt aztán, hogy egy másik gandharva felkereste először is a királyt és elmondta neki, hogy mi készűl születendő leánya ellen. Ez annyira meglepte és elszomorította Dusjantát, hogy rögtön sírva fakadt és azon kezdte törni a fejét, hogy lányát, mihelyst megszületik, bedobatja a szent Gangeszbe. Ezt hallván a gandharva mégiscsak felröppent ég és föld közé Krisnász-Vámihoz és így szólt hozzá:

– Oh te Krisnász-Vámi, milyen igazságtalan vagy te. Látszik, hogy te nem szeretsz isten lenni. Hát ha igazán nem szeretsz, akkor mért nem adod fel ezt a mesterségedet és mért nem választasz magadnak másikat? Rögtön javítsad ki csúnya parancsolatodat a Sorsnál, mert ha nem teszed, az összes anyák fel fognak lázadni ellened. Mit tettél balga? Amire féltékeny feleségeid rávettek…

S itt elmondta néki a többit is, hogy mit tett. Krisnász-Vámi persze nagyon elszomorodott és aztán közölte a gandharvával, hogy parancsát visszavonnia nem lehet, mert hiszen a Sors homlokára tette kezét, még hozzá a balt, ami annyi, mint pecsét az íráson. De hát mit javasol a gandharva, mivel tegye ő, akárcsak valamelyest is jóvá ezt a hebehurgya dolgot? Amire a gandharva, – minthogy ők valamennyien nagy zenekedvelők, – e kérdésre így válaszolt:

– Akkor legalábbis parancsold meg utólag, hogy kárpótlásúl szeresse a zenét, tudjon nagyon szépen énekelni és minden hangszeren játszani, illetve még valamit is tudjon: – tanúlja ki egyik tanítványodnál az összes varázslatokat.

 

*

 

Mindez aztán így is történt. A lány csodaszép hajadonná serdűlt, még szebb volt, mint a néhány évvel fiatalabb húga. Jöttek is számosan messzi országokból, hogy megkérjék a kezét, de mikor szemébe pillantottak, gyorsan bekapták ujjaik közé mindkét hüvelykujjukat, vagyis öklükkel eltakarták, nehogy szemverés érje őket. S a három gonosz feleség még buzdította is istenséges urát, hogy csak menjen le a földre és vizitálja meg a kisasszonyt. S miközben erre bíztatták, a szemükkel egymásközt összenevettek.

Így hát a kisasszony, bár már elég idős lett, tizenhat éves, mégse ment még férjhez. S persze, hamar észrevette ő is a fiatalembereknek tőle való félelmét, ezért elhatározta, hogy nem fog férjhezmenni, de bosszút áll az egész férfinemen. S e bosszújáról lett aztán híres. Különben Ambiká volt a neve.

Meg kell jegyezni, hogy Dusjanta király leánya miatt való bánatában korán elhalt s mihelyt a lányok egyedűl maradtak, az idősebb hozzálátott bosszúló tervei kiviteléhez. Vagyis a következőként cselekedett:

Ott hagyta a rezidenciát és egy erdőbe vonúlt. Ott szép kis palotát építtetett magának, ennek udvarán pedig börtönt, kazamatával és ketrecekkel, fiatalabb nővérét pedig máris elvarázsolta: ő lett a Hárfahangú Madár. S hogy ezt tette, annak is megvoltak a maga okai.

A testvérek ugyanis nem voltak valami jó viszonyban egymással. A kicsi, akinek Ambaliká volt a neve, egy alkalommal így szólt testvérnénjéhez:

– Súgok neked egy titkot. Neked kétféle szemed van. De azért én épp úgy szeretlek, mintha egyféle volna.

Azt mondta neki, hogy épp úgy szereti, de azért, ha bosszantani akarta, mégiscsak ezt kiáltotta feléje:

– Kétféle szemű, kétféle szemű!

S ezt a nagyobbik sehogyse tudta megbocsátani neki, minthogy van az úgy, hogy az emberek nem nagy dolgokért, hanem éppenséggel szamár, kis dolgok miatt szoktak végzetesen megsértődni és megharagúdni egymásra. S Ambiká, aki okos lány volt, tudta ezt, no de azt mondotta magának:

– Aki ilyen szerencsétlen, mint én vagyok, az nem lehet se jó, se igazságos.

De volt ám ott, az új palotában egy ősrégi fal is, amelynek az volt a tulajdonsága, hogy, ha egyedűl maradtak a szobában, felelni szokott Ambiká legtitkosabb gondolataira. S most ezt felelte:

– Akkor a legalsóbb, boldogtalan kasztok gyermekei mind rosszak és igazságtalanok legyenek?

– Hogy beszélhetünk igazságról ott, ahol szerencsétlenség van? – kérdezte erre a kisasszony.

– De jóságról se beszélhetünk? – kérdezte ezzel szemben válaszként a Fal.

– Vagyis az legyen jó, aki szerencsétlen? – hogy is kívánhattok ilyet? – kérdezte megint Ambiká.

Csakhogy erre már nem felelhetett a Beszélő Fal, mert épp akkor lépett be a szobába Mazud, a néger porkoláb és jelentette, hogy a Hárfahangú Madár újabb fiatalembert csábított idáig. És megkérdezte Ambikától, hogy mit parancsol, mit csináljon vele?

– Pofonverted-e már? Elnáspángoltad-e? – kérdezte Ambiká.

– Ezt nem vesszőztem meg, – felelte a néger porkoláb. – És pedig azért nem, mert azt vallotta, hogy ő pásztorfiú, ezenfelűl azonban nagyon szereti a zenét is, ezért tudta őt idáig csábítani a Hárfahangú Madár. Mindezen felűl ő még tudós is s te az ilyen bolondokat kedveled.

– Mitől vagy te tudós? – kérdeztem tőle.

– Attól, hogy gondolkodom, – felelte ő. Különben Pratipának hívják, – jelentette Ambikának a néger porkoláb.

 

*

 

– Ábrándos ember vagyok, – vallotta Pratipa Ambikának – s ez a Hárfahangú Madár engem egyre beljebb csábított az erdőbe. Egyre beljebb, mind beljebb, míg végre Mazud, a néger porkoláb párducaival útamat nem állta.

– S itt aztán rabtársaim elmondották nekem, ártatlanúl mennyire bünteted őket, mert hogy is tehetnének ők a te nagy szerencsétlenségedről?

– Senkisem ártatlan, – felelte Ambiká. – Mindenki bűnös, ha nem ebben, akkor abban, tehát mindenki megérdemli büntetését.

E szavakra Pratipa úgy elkezdett kiáltozni a kisasszonnyal, mintha az volna az ő foglya és nem megfordítva.

– Térdelj le és fogadd be a tanítást, – parancsolt rá. Ambiká csakugyan letérdelt, sőt, ki is ejtette kezéből azt a vesszőt, amelyet Pratipa első megvesszőzése végett magával hozott.

– A világ összes férfián akarsz bosszút állni végnélkűl és határtalanúl? Oh te botor, – kiáltott rá a térdelőre, – mit érsz el vele, ha a Gangesz örök hullámzását paskolod dühödben? Nem inkább Krisnász-Vámit kéne igába fognod és megszántatni vele a rízsföldet, mint a bivallyal? És ha nem húz elég jól, véresre verned a hátát?

– Ez jóvá tenné tönkretett fiatalságomat? gondolod? – kérdezte a még mindíg térdeplő kisasszony.

– Ami elmúlt, azt semmi se teheti jóvá, nincs olyan Isten ég és föld között, akinek ennyi hatalma volna, mert ezt a hatalmat a Teremtés nem juttatta senkinek, még magának Krisnának sem. És mégis, ha nem is tesz jóvá semmit, magam is örömmel látnám haszontalan locska-fecske feleségeit a pocsolyában térdepelni és bocsánatodat kérni, – folytatta a tudós pásztorfiú. – A bosszú édes. Mi emberek ugyanis ilyenek vagyunk, – tette még hozzá.

– Csak hogy lehet megközelíteni Krisnász-Vámit? Vagy idecsábítani? – kérdezte Ambiká.

– Erről tanácskozzunk, – felelte a tudós pásztorfiú. – És kérd meg a Beszélő Falat, hogy ő is résztvegyen a tanácskozásban.

 

*

 

– Térdelj le, – parancsolt rá Pratipára az ősrégi Beszélő Fal. – Még nem vagy te elég nagy tudós, mint az a Krisnász-Vámira kiszabott büntetésedből kitetszik. Próbáljuk ki tehát büntetéseidet. Térdelj le és te vagy most Krisnász-Vámi, téged akarunk most büntetni e szegény gyermeken elkövetett gonoszságodért. Első büntetésed az, hogy Isten létedre bocsánatot kell kérned tőle.

Amire Pratipa négyszer bocsánatot kért a kisasszonytól.

– Nos, jobban érzed most már magadat? – kérdezte Ambikától a Fal.

– Nem érzem most sem jobban magamat, – felelte keserűen a lány.

– No látod, – felelte a Fal. – Mit kellene tehát tennie az Istennek, hogy jobban érezzed magadat.

– Azt nem tudom, – felelte Ambiká.

– No látod, – felelte megint a Fal. – Ha négyszer, vagy négyszázszor kér tőled bocsánatot, ezzel elrontott fiatalságod a múltban ki van javítva? Azt kérdezem, lehet-e visszaszaladni és életed repedéseit a bocsánatkérésekkel visszamenőleg behabarcsolni?

– Nem, azt nem lehet, – felelte a kisasszony.

Így tehát Krisnász-Vámival készen is vagyunk, minthogy neki sem adatott, de magának Krisnának sem adatott az a kegyelem, hogy a múltakon változtatni tudjon. Vegyük tehát most gonosz feleségeit, akik összenevettek a te megrontásodon. Akik nem sajnálták a szép, fiatal arcocskádat és életedet féltékenységük oltárán feláldozni. Azt kérdezem, mi öröm származik rád abból, ha ők itt térdelnek előtted és te meghengergeted őket a sárban? Boldogabb leszel-e ezentúl ettől?

– Ettől sem lehetek boldogabb, – felelte Ambiká.

– No te fiatal tudós, most te is térdelj le újra és próbálj felelni arra a rejtélyes kérdésre, hogy mitől lehetne Ambiká boldogabb. Délceg fiú vagy és ha erre is felelni tudnál, akkor valóban tudósnak nevezhetnéd magadat.

Amire Pratipa letette két kezét a padlóra és ráhajtotta fejét. Így gondolkodott jó sokáig. S mikor felemelkedett, ezeket mondta:

– Ha valaki Ambikának veleszületett hibáival nem törődne s hátralévő életén át úgy élne vele, mintha nem is tudna róluk, akkor, úgy vélem, Ambiká meg lehetne elégedve ezzel. Mit szól ehhez a kisasszony? – kérdezte feléje fordúlva.

– Ha valaki szeretné, – tette még hozzá csendesen.

– Azzal talán csakugyan meg lehetnék elégedve, – felelte Ambiká és máris könnyezett egy kicsit.

– És mit szólna ahhoz, ha én volnék az az ember? – kérdezte még Pratipa. Amire megint megszólalt a Fal és azt mondta:

– Látod, ugy-e, most aztán igazán tudós lettél!

 

*

 

Csakhogy minderről Krisnász-Vámi is értesűlt odafenn, ég és föld között, titkos követei útján. S mondhatom, nagyon búsult, olyannyira, hogy még aznap le is rándúlt a földre és bánatában leszopta magát az egyik csapszékben. S ez még nem lett volna baj, berúgott isten minden évszázadban adódik valahol, csakhogy ő még hamis rupiával is fizetett s mikor ezért fel akarták pofozni, felfedte istenségét, mondván, hogy neki voltakép nem is lett volna muszáj fizetnie, minthogy ő isten. És mégis, ha mindjárt fel nem szökken kellő gyorsasággal ég és föld közötti rezidenciájába, akkor nyílván meg is verik.

Ott azonban olyan csúnyán folytatódott részeg dühe, hogy fogta mind a három feleségét és lerúgta őket valami távoli szigetre, hogy ott piperéskedjenek ezentúl a halak örömére. S e hölgyek épp akkor dördűltek le a távoli szigeten, mikor a titkos követek jöttek jelenteni Ambiká eljegyzését. Erre az isten még dühösebb lett. Máris ledördűlt megint a földre, egyenesen Ambiká rezidenciája elé, a palota kapúi még meg is rázkódtak tőle, a Beszélő Fal is majdnem összeesett ijedtében, a párducok is, mint a kismacskák lapúltak meg a kapúaljakban, mikoris Krisnász-Vámi a következő fennkölt beszédet hallatta kettejük, valamint a Beszélő Fal előtt:

– Micsoda szemtelenség ez? Most löktem le három feleségemet egy rákokkal teli szigetre, hogy ott piperéskedjenek ezentúl a földi rákoknak és halaknak. És ezt csakis azért tettem, hogy jóvátegyem általuk sugalmazott hibámat, vagyishát, feljössz velem a libegésbe feleségnek. Máris szedelőzködj, – fordúlt oda Ambikához.

– Hát te mindenben csak átok vagy? – mordúlt meg erre a Beszélő Fal. – Ezek ketten, a tudós pásztorfiú, meg a bánatos Ambiká egymásba szerettek és te most jössz, a kövér istenségeddel és fel akarod borítani az egészet.

– Itt van, ezt vedd el, – rendelkezett a Fal, mert épp akkor lépett be közéjük a Hárfahangú Madár, visszaváltozva kuncogó kislánnyá.

– Ezt vedd el, – parancsolt rá az Istenre a Fal. – Ez is van majdnem olyan szép, mint a másik.

S ez aztán így is lett.

 

(1960)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]