Fidrilló és Kokilda

Élt Taljánországban valahol egy Fidrilló nevű karikás bohóc, aki azt állította magáról, hogy ő, ha három rejtélyes bukfencet vet, akkor be tud férkőzni, furakodni mások álmaiba, vagyis megjelenik az alvók álmaiban és parancsokat is tud osztogatni nekik. Továbbá amit parancsolt, azt az illetők ébren teljesítik is. Hogy igazat mondott-e, vagy hazudott, azt már nem tudom, annyi azonban tény, hogy mihelyt meghallották ezt a parasztok, máris seregestűl jöttek hozzá s a legtöbbjük így szólt:

– Oh Fidrilló, Fidrilló, bajban vagyok a szerelmemmel, mert akit szeretek, az nem akar engem szeretni, tedd meg tehát, babonázd meg, jelenj meg neki álmában és parancsold meg neki a szerelmet, hogy engem szeressen, ne a szomszédomat.

S hogy jól megfelelt-e Fidrilló e megbizatásnak, megintcsak nem tudom. Annyi tény, hogy Fidrilló tényleg bűvös-babonás ember lehetett és intézett is így valamiféle dolgokat a kérelmezők javára, mert egyre több boldogtalan szerelmes kereste fel őt. A fickó meg is tollasodott jócskán. Képzeljétek, a szemtelenje még kastélyt is vásárolt magának, ahova időnként visszavonúlt, mint a grófok. Különben is szeretett szerepeket játszani s néha bizony igazán grófot játszott magának: az inasát példáúl pofozta, a halászait megverte, de aztán megint rájött a szerénység meg a szenvedély: a karikás kergeség, hamarosan visszament tehát a városba bohócnak. Így élt, mondom, jócskán megdagadva a pénzétől.

Csakhogy ez a pimasz jóléte mégiscsak szemet szúrt és megbosszantotta a világot, így különösen egy Szmethláge Boriska nevű boszorkányt. S mármost hogy volt ez boszorkány? Ezt is meg kéne most mondani persze. A Szmethláge-fajta évszázados volt már akkor. Avignonból, egy vallon eredetű gyönyörű parasztlánytól származtatták magukat. Ez a vallon parasztlány olyan nagyon szép volt, hogy a legenda szerint egy igen nagy úr, akit nem nevezhetek meg, még ki is ment vele palotája erkélyére és megmutatta őt az ujjongó népnek. S mondom, ettől származtatták ők magukat s legendájuk szerint az is ki volt mondva felőlük, hogy ugyan nagyon meg fognak sokasodni, de minden évszázadban fog támadni köztük egy kiválasztott boszorkány, akinek nagyon rossznak kell lennie. Nos hát, most a Boriska volt az s még hozzá nagyon mérges boszorkány lett s ő volt az is, aki annyira megharagudott Fidrilló mesterre. El is határozta, hogy minden áron megrontja, kerűljön akármibe.

– Meg vagyok rá bosszankodva, tehát tönkreteszem. És ha muszáj, még férjhez is megyek hozzá, de csak azért, hogy mindjárt belefojtsam a tóba. A kastélya melletti tóba, – határozta el véglegesen.

Ugyanekkor történt, hogy egy Mancuvusz-Zirzen Illés nevű északi lovag fordúlt Fidrillóhoz segítségért. Ennek fekete szakálla volt, közepén egy fehér csimbókkal, – egyszóval ez amolyan északi óriás volt és halálos szerelembe esett valamiféle Kokilda nevű gyönyörű pincérlányba, aki híre szerint olyan nagyon szép volt, olyan lankadt szépségű, mint mikor a gyöngyvirág lehajtja édes fejét és elalszik. S ez a virágszál, mondom, nem akart hajtani a jó szóra és nem akarta szeretni az északi lovagot. Épp ezért kereste ő fel ezt a varázslatos bohócot, ezt a Fidrillót.

– Hej te bohóc, – azt mondja neki, – hej te bohóc. A parasztoknak olcsó pénzért, négy petákért űzöl varázslatot, én viszont aranyakat adok neked, tudd meg. Minden peták helyett egy aranyat, ha ráparancsolsz erre a csodálatos pincérlányra, mármint e Kokildára, hogy engem szeressen.

– Nem lehet óriás úr, – felelte néki a bohóc, – ezt az egyet nem lehet.

– Mért ne lehetne? miféle beszéd ez? Ha én valamit parancsolok, arra nem ezt szokták felelni nekem. Mert hatalmam is van és zamatos ember is vagyok. Olyan vagyok, mint az őszibarack.

– Hát akkor úgy mondom, – felelte Fidrilló. – Akkor úgy mondom: nagyszerű férfiú, nem lehet. Nem lehet pedig titkos okokból, – tette hozzá a bohóc.

– Nem lehet, ej a ménkübe, nem lehet, – morogta Illés úr. – Aztán hatékony ember vagy-e te csakugyan? – kérdezte tőle hirtelenűl. Amire a bohóc így felelt neki:

 

Ha nincs benned, a pofádon semmi malaszt, Akkor bezzeg csiba! nem fizet a paraszt.

 

Illés úr erre aztán így válaszolt:

 

Aki viszont reá nagy szemet mereszt És avval bűvöli, Erszénye, sajnos, biz’annak is ereszt, Petákkal tömi.

 

– Ah Kokilda, Kokilda, – sóhajtott épp akkor a komédiás, – olyan ő, mint a gyöngyvirágok, ha aludni térnek.

– Nem olyan, – kiáltotta Illés úr, – látszik, hogy nem értesz a szépséghez. Olyan ő, mint a vízililiom, ha búsul. No de mindegy, hisz tudatik rólad, hogy nincsen sok eszed. Inkább arról beszélj tehát, hogy mért tilos a Kokilda dolga?

– No jól van, megmondom. Azért, mert én is szeretem őt, – felelte a lurkó, – és mit gondolsz, csak nem leszek bolond, hogy valaki másra beszéljem őt rá, mikor éppen nekem kéne valaki, aki Kokildát álmaiban felém hajlítja.

– Akkor hát mért nem beszéled rá te magad sajátmagadra?

– Mert ki van mondva rólam, hogy sajátmagamnak én ne lehessek oszlopa, – felelte a bohóc.

 

*

 

Nem szerette, ha jó embernek mondják, ezért vette fel azt a rossz szokást, hogy pofozta őket. Azért tette, mert minden pofonért négy petákkal fizetett, úgy, hogy kedvelt halászai még kívánták is a verést, mert így még egy sört fizethettek ennek, vagy annak, valakinek a közeli csapszékben.

Aznap is, miután jónéhány petákot szétszórt köztük, sétálni ment az erdőbe s íme két csoda is történt vele akkor. Egyrészt az erdei úton talált egy szakállt. Fölvette és fölkiáltott:

– Hiszen ez a Zirzen Illés úr szakálla, – kiáltott fel nagy meglepetésében, mert felismerte fehér csimbókjáról, mely a közepén virított.

– Az óriás úr tehát erre járt? jó lesz vigyázni, – gondolta magában.

Ám alighogy zsebre tette és megfordúlt, hogy kastélyába visszatérjen, egy katicabogár telepedett meg a kezén és elkezdett hangosan zokogni.

– Oh a gonosz testvér, – kiáltotta zokogva.

– Hát te ki vagy? – kérdezte bohócunk a bogártól, mivelhogy nem hőkölt vissza semmiféle varázslattól, lévén ő maga is elég varázslatos ember.

– Nevem Nofilda, – mondta most a bogár, – oh a gonosz boszorkány, – folytatta, – pedig milyen simulós kislány volt. Majdnem olyan szép volt, mint amilyen én voltam akkor, de elrendeltetett róla, hogy ő lesz a család új boszorkánya, rossznak kell tehát lennie, mindenkit magába kell bolondítania és mindenkit tönkre is kell tennie. És így most téged akar tönkre tenni.

– No de ki, no de ki? – kérdezte a bohóc.

– Szmethláge Boriska, – felelte a bogár, – aki az én féltestvérem s aki majdnem olyan szép most is, mint én voltam s aki után ideküldtek engem Avignonból, hogy figyeljek rá, elég jól teljesíti-e kötelességét, az ősi parancsokat? Erre ő, mikor meglátott engem itt, rögtön átváltoztatott előbb cserebogárrá s mivelhogy nagyon sírtam emiatt, katicabogárrá. Igen ám, de mikor átváltoztatott, elfelejtett kettőt köpni körém, így hát megmaradt a hangom, tehát mindenkinek elárúlhatom őt, ezt nem vette észbe az aranyos.

– És mért akar engem tönkretenni? – kérdezte Fidrilló.

– Mert fél attól, hogy beléd szeret. Ennek nagy a veszélye, mert hisz annyira tetszel neki. Márpedig, – mondotta a bogár, – neki nem szabad szerelmesnek lennie, az ebben a fődolog. Mert hiszen ő most a szépséges pincérlány, a körűlrajongott Kokilda, akinek mindenkit magába kell bolondítania és lehetőleg mindenkit szerencsétlenné is kell tennie, – nappal tehát ő mint Kokilda mutatkozik, de éjszaka ő a kérlelhetetlen boszorkány.

– Én tehát egy boszorkányba vagyok szerelmes? – kiáltott fel a bohóc.

– Hallgass hát ide, – mondotta most a bogár, – ebből a következő dolog adódik: az még nem volna baj, hogy te vagy szerelmes belé. Hanem ő minden éjjel attól fél, hogy ő is szerelmes lesz, mert hisz, mondom, nagyon tetszel neki, túlságosan is. És akkor mi lesz vele? Kimondatott ugyanis róla, hogy ő élte fogytáig ilyen szép és fiatal marad, de csak akkor, ha sohase lesz szerelmes. Viszont mihelyt az lesz, akkor vége, nem lehet tovább boszorkány, kezdődik megint az öregedés. Épp ezért ígéri ugyan, jobbra-balra ígérgeti, hogy ehhez, vagy ahhoz hozzámegy, viszont ezt csak úgy mondja, mert senkihez se megy feleségül. Illetve, hisz annyira szereti ő a szépségét, emiatt még arra is képes, hogy hozzád menjen, de csak azért, hogy így mégis a közeledbe férjen és végezhessen veled.

– Akkor tehát mit kell tennem, mi a tanácsod? – kérdezte Fidrilló a bogártól.

– Mindenesetre a közeledbe küldött most valaki mást, egy haragosodat, aki majd elemésszen, – felelte most a bogár s ezzel elrepült.

A bohóc pedig most elővette zsebéből a földön talált szakállat és hosszan nézte. Nagy fekete szakáll volt, fehér csimbókkal.

– No persze, most már értem én a dolgot, – gondolta magában. – Zirzen Illés urat küldötte a nyakamra, persze. Mindjárt megyek is a halászmesterhez, mert azt hallottam, hogy épp ma fölvett egy új halászt. Illés koma lesz az, senki más. Itt vágta le szakállát az erdőben, nehogy a borbély megsejtse, hogy valakit megölni megy, és itt is ismeretlen akar maradni ugyebár. – No megállj csak Zirzen Illés, – gondolta magában.

 

*

 

S azzal mindjárt be is ült abroncsába, amellyel úgy karikázott, amely úgy vitte őt, mintha négylovas kocsi röpítené. Hiszen erről volt ő nevezetes is, hiszen ezért hívták karikás bohócnak. Sem előtte nem tudta ezt senki utána csinálni, sem utána mindmáig.

És meg sem állt a halásztanyáig. A halászmesternek rögtön megráncigálta bajúszát és most sokat adott neki ezért, többet mint máskor: két aranyat.

– Zirzen Illés koma, bujj elő a halászmester háta mögűl, – kiáltott ekkor Fidrilló.

– No lám. Hát mégis megtudtad, hogy én vagyok itt? – kérdezte sötéten Zirzen Illés.

– Hogyne, mindent, még azt is, hogy meg akarsz ölni. És kinek a kedvéért?

– Egy éjszakai boszorkány kedvéért, – folytatta a bohóc. – Egy katicabogár repűlt ugyanis a kezemre és az mindent elmondott nekem. Ne is próbálj hát mindenfélét összehazudni.

– Egyszóval a sötétség anyjába voltál te is szerelmes, meg én is, – folytatta még mindig Fidrilló, amire Illés úr sértődötten nyúlt volna kardjához, ha ott lett volna vele. Csakhogy nem volt ott, mivelhogy ő a dolgok ilyetén forgása miatt halász volt most éppen.

– Honnan tudod, hogy boszorkány? – kérdezte tehát sötéten.

– Honnan tudom? – felelte a bohóc. – Hát nem mondtam, hogy egy katicabogár röpűlt a kezemre?

– Ej bolond beszéd, azt hiszed, engem is megbolondítasz? És ha igaz is, hogy a kezedre szállt, hátha megcsalt ez a katicabogár?

– Tudod mit? – mondotta most Fidrilló, – próbáljuk ki a katicabogarat. Menj oda hozzá, illetőleg az ablaka alá és éjszakának évadján kopogj be hozzá, aztán mondd neki ezt: – Szmethláge Boriska, mindent tudok rólad és hogy be akartál csapni engem.

– És ha erre se derűlne ki, hogy a bogár hazudott, akkor kösd fel a kardodat és gyere ide. Akkor kedved szerint levághatod a fejemet.

 

*

 

Így is történt. A lovag éjszakának évadján odament a gyönyörű Kokilda ablaka alá, bezörgetett és így szólt:

– Ej te szép Kokilda, te gyönyörű pincérlány, te csakugyan afféle éjszakai boszorkány vagy és hideglelést okozol, mint a denevérek és éjszakai lepkék? És csakugyan be akartál csapni engem, mikor azt ígérted, hogy akkor, tudod már mikor, a feleségem leszel? Biztosan ki is nevettél volna, ha figyelmeztetlek, hogy mit ígértél. Hát ilyen gonosz vagy.

Amely szóra Kokilda kihajolt az ablakon és meglehetősen megréműlve így szólt:

– Jaj annak, aki felismer. Pok, pok, pok, változz át katicabogárrá. – Így is történt. Csakhogy megint elfelejtette körűlköpdösni, amit a helyzet miatt talán nem is lehetett, ennélfogva Illés úr szörnyen meglepetve szállt valami virágra katicabogár alakjában s minthogy néki is megmaradt a hangja, ott elkezdett jajongani.

Csakhogy ez történetesen úgy adódott, hogy ez esetben éppenséggel nem hiába jajgatott. Mert épp akkor röpdösött arrafelé Nofilda, a másik elváltoztatott katicabogár, aki éjszakánként idejárt átkozódni a féltestvére ablaka alá. Rögtön odaröpűlt tehát a virágra, Illés úr mellé és így szólt:

– Hát te is olyan rosszúl jártál, mint én?

S nosza mindjárt el is kezdtek lázasan sugdosódni és mindjárt bosszút is esküdtek Kokilda ellen. Illetve elhatározták, hogy elmennek Fidrillóhoz könyörögni, hogy nagy bosszút álljon az éjszakai boszorkányon.

 

*

 

Csakhogy nem a bosszúért mentek, mint az mindjárt ki fog derűlni. Egy átváltoztatott pap, egy pohos cserebogár jelent meg nemsokára Fidrilló kezefején és így szólt:

– Én még Avignonból ismerem őt, ezért kellett lakolnom s ezért kell, isten tudja, meddig ebben a csúnya, kemény köpenyben élnem, – no de most ez mindegy. Én azért jöttem hozzád, hogy megkérjelek, takarítsd le a kastély legnagyobb asztalát szép símára, mert itt esküvő lesz, amelyen te leszel az egyik tanú. A másik egy nagyon szelíd és ájtatos cincér lesz, aki szintén át van változtatva. Ez mosónő volt azelőtt, de hagyjuk őt is, a fődolog az, hogy Zirzen úr és Nofilda egymásba szerettek és itt akarják megtartani az esküvőt. Én fogom őket összeadni.

Ez is így lett aztán. Negyven tücsök szolgáltatta az énekkart, illetve hát jobban mondva ezek voltak a hegedűsök. Hogy kik voltak az énekkar, arra már nem emlékszem. Annyi tény, hogy igen népes esküvő volt s a két katicabogár, a két házasulandó nagyon meg volt illetődve. A menyasszony egyik lábára olyan pici aranygyűrűt húzott vőlegénye, hogy még a selyemszálat is alig lehetett volna áthúzni rajta.

Aztán hát lakomára gyűltek össze, ám ezt már nem részletezzük, mert sokkal fontosabbak a további mondanivalóink.

 

*

 

– No most végre egyedűl vagyunk ketten, – gondolta magában a bohóc. – Most fog kiderűlni, ki erősebb, te, vagy én.

Egyszóval: két varázslatnak kellett volna megkűzdenie egymással a levegőben, úgy, ahogy fekete felhők szoktak egymásnak nekirontani.

Csakhogy nem így történt. Amint egy nap Fidrilló kinéz az erdei ösvény felé néző ablakán, hát mit lát? Nagy népség közeledik ablaka alá zenével s élükön íme ki megy? Hát nem Zirzen úr, régi vitézi mivoltában, szakállal s mellette felesége, Nofilda? De még a pohos pap is ott volt, meg a mosóné is avignoni fejkötővel és más igen érdekes népek. S ezek mindnyájan táncra is perdűltek csakhamar némi erdei zene mellett.

– Hát ez mi? – kiáltott le rájuk a bohóc.

Meg is tudta aztán, hogy ez mi. Kokilda ugyanis magához intette a levegőből a szegény Illés urat és értésére adta, hogy ő szerelme miatt lemond az örökös ifjúságról és inkább Fidrilló felesége lesz.

S abban a pillanatban, mikor ezt kimondta, Illés úr máris visszaváltozott régi alakjára s íme máris ott jön az úton felesége is, a szép Nofilda égszínkék ruhájában.

De mit is részletezzük a dolgot?

Kokilda épp olyan derék feleség lett, mint amilyen derék kislány volt boszorkánysága előtt. Úgy, hogy a férje mondta is neki néha: – Most vagy csak igazán édes boszorkány.