A szent tűz

Volt nem is oly rég Haiderabadban egy Viráta nevű vámszedő, aki bizonyos megvesztegetési pénzek révén elég vagyonos ember lett s akinek volt egy nagyon különös természetű leánya, Duhsalá nevű. Ez a lány sohase volt, már gyerekkorában sem volt az apja kedvére való, olyan illetlenűl, követelőn viselkedett, mintha ő volna az apja lelkiismerete: ha apjánál olyasmit tapasztalt, ami nem tetszett neki, akkor sötét volt. Épp ezért az apja nem is nagyon szerette. De legyünk őszinték, bár a leánya volt, mégis egyáltalában nem szerette, vagyis örűlt volna, ha megszabadúl tőle. S legyünk még őszintébbek: a leány sem szerette az apját. Így mindenekelőtt elfordúlt apja tisztátlan keresetétől és vagyonától s ezt meg is mondta neki. Így szólt hozzá:

– Elfordúlok tisztátlan pénzeidtől, mert Síva papnője vagyok és tiszta vagyok. – Holott nem is volt Síva papnője, hanem hogy mi volt, azt mindjárt meghalljuk. Amire az apa így válaszolt:

– Ha pénzeimtől elfordúlsz, akkor fordúlj el tőlem is. Menj Sívádat tisztelni, ahová akarsz. – S az apának ez a kiutasítása érdekes módon épp a kellő pillanatban érkezett el hozzá. No, de mért?

Hogy ezt megértsük, többet is el kell mondanunk róla. Erről a lányról senki se tudta, hogy milyen. Annyi tény, hogy szobájában a táncos Sívának egy gyönyörű kis szobra volt látható, amely előtt mindig volt némi áldozati olaj és virág. Továbbá: volt úgy is, hogy néha fél éjszakán át ott táncolt e szobor előtt, vagyis hát mintha meg akarta volna mutatni Sívának határtalan alázatát és azt is, hogy tiszteletére mi mindent tanúlt. Illetve hiszen sok mindent megtanúlt, kétségtelenűl, ezenfelűl azonban tehetséges is volt, páratlanúl tehetséges: olyan szépen táncolt, s oly mély áhítattal, ihletetten, alázatosan, az Istenség szeretetében elmerűlten, s oly légies könnyedséggel, mintha maga az Apaszarák égi táncmestere, Tumburu tanította volna. Némelyik tánca oly igen csodálatos volt, hogy aki látta, annak sóhajtania kellett s azt kellett hinnie, hogy ezt talán nem is lehet másként, mint hogy ez a lány bizony valamely életre-halálra szóló nagy szerelembe esett Síva iránt.

S hogy tényleg szerelmes volt-e az istenségbe, nem-e, mi magunk se tudjuk, annyi tény, hogy nincs e világon szerelem, amely szebben áldozhatott volna az érzelmek oltárán, mint ahogy Duhsalá tette. Mert hiszen ő csakugyan elfordúlt mindentől, amit fiatal lányok szeretni szoktak: szalagoktól, édességektől, pillangós szinű száriktól és csak ennek a táncnak élt. Kérőit pedig mind elutasította, mondván, hogy nem akar férjhezmenni.

– Csak nem Sívának a felesége akar lenni? – kérdezték az emberek gúnyosan. És apja is azt mondogatta:

– Milyen szamár lányom van nekem, – fakadt ki bosszúsan, ha egy-egy gazdag kérő távozott pompás házából lógó orral.

– Szép lány, fiatal, tehetséges és gazdag s ez neki mind nem kell, bele van butúlva ebbe a Sívába. Ki fogom tagadni, – mondotta sötéten.

Nos ez most meg is történt, hiszen a fent leírt szavaknak olyan értelme is volt, hogy a lány legjobban teszi, ha távozik apja házából.

S ne feledjük, mi azt is mondtuk elől nemde, hogy e kiutasítás épp alkalmas pillanatban érkezett s most megmondjuk azt is, hogy mért? Egy Risi jelentkezett ugyanis a lánynál, nincs kizárva, hogy Síva maga küldötte hozzá és ez a következőket mondta neki:

– Síva tisztán lát. Síva tudja, hogy nem hiába küldted el kérőidet magad mellől. Mit értenek azok abból, ami te vagy, tehát áhitatodból és művészetedből. Síva azt gondolja, hogy igazad van, csak olyan férfinek légy felesége, aki tudja, hogy te ki vagy, s egyetlen gyönyörű tánclépésedet többre értékeli, mint mások a nagyravágyó képzeletnek rubinból épűlt házait. Épp ezért Síva tanácsa a következő: hogy menj világgá apádtól, merűlj bele a zajba, tömkelegbe, épp úgy, mint boldogúlt anyád tette, az élet sokféleségébe és ott táncolj, mondjuk mulatókban, de ott is épp oly tisztelettel, mint ahogy itt táncoltál. S aki észre fogja venni mélységesen mély áhítatodat és alázatosan hódolni fog annak, az legyen majd a férjed.

 

*

 

– Valamely éjszakai szemétben akarsz fényleni, mint az elkallódott ékszer? – kérdezte tőle egy európai barátnője.

– Magam fogom megkeresni a kenyeremet s már ez is kevesebb tisztátlanság számomra, mint amit itt látok magam körűl, – felelte Duhsalá.

– Különben boldogúlt anyám is ilyen helyeken kereste kenyerét, itt látta őt meg apám s anyám se nevezte soha szemétnek egykori környezetét, – folytatta Duhsalá. Ennyit egyelőre róla. És most képzeljétek el a következőket:

Nyílik Haiderabad egyik utcájában egy alacsony ház kiskapúja s abból egy igen karcsú, igen csinos, magastermetű fiatalember lép ki. S mihelyt kilépett, a szemben levő házak egyike előtt két alak vált észrevehetővé: egy turbános öregember, aki zsámolyfélén űlt az ottani kapú közelében s egy másik, fiatalabb ember, lapos szürke fezzel a fején, aki álltában odahajlott az öreghez és szemlátomást magyarázott néki valamit, de vajon mit? Az öregember folyvást idenézett, a mi fiatalemberünk felé, de a szürkefezes is át- meg átsandított ide, mialatt beszélt, tehát kétségtelennek tetszett, hogy odaát róla folyik a szó. De hova tűntek egyszerre ezek a beszélgetők? Mert íme, hiszen nyomuk sincs többé, mintha a szél fújta volna el őket, vagy netán csak szellemek voltak, vagy akár a délibáb teremtményei? De hiszen tegnap is nem ugyanez történt-e? Fiatalemberünk egy népes utcán ment keresztűl s miután egy bizonyos ponton túlhaladt, két fiatal lány dugta utána össze fürtös fejecskéjét s kezdett el róla susogni, – vajon mit cseveteltek ezek is? Ezt persze soha többé nem tudhatja meg senki, annál kevésbé, minthogy ők is, akárha léggé váltak volna, nyomtalanúl tüntek el, vagy tán még ezek is szellemporontyok voltak? Egy szó, mint száz, ez a mi fiatalemberünk, elég furcsa, mondhatni rejtélyes mozgalmakat tudott kelteni maga körűl, bárhol is jelent meg. Ennélfogva egyes irigyei azt állították róla, hogy tengeri fürdőn még a cápák is meghökkentek tőle és elkezdték őt riadtan szemügyre venni. Ha pedig őt magát kérdezte meg az ember mind e rejtélyek felől, akkor nagyot nevetett és így válaszolt:

– Ez úgy van énvelem, hogy gyerekkoromban annyiszor mondták nekem: bujjon beléd az ördög, amíg aztán csakugyan belémbújt.

S hogy aztán tényleg a gonosz démonok, az Aszurák okozták-e mindazt, ami vele történt, nem tudjuk. Annyi tény, hogy e szép fiatalember már eddig is vagy ötször akasztotta fel magát. Igaz, irigyei azt is mondják, hogy mindenkor jól vigyázott arra, hogy idejében megmentsék, leszedjék a mestergerenda mellől.

De ha már ilyen balsorsú ember volt, akkor hogy lehettek irigyei, ezt is elmondjuk.

Főként azért voltak nyílván, mert ezt a fiút mindezek ellenére mindenki szerette, illetve, ez még nem is elég, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a fiú voltakép maga körűl mindenkit megkopasztott, hiszen abból élt, mégpedig nem is rosszúl, – csak éppen: akiket megkárosított, azok jórésze nem is nagyon haragudott meg rá, sőt azt kell mondani, hogy még ezek is szerették. – Igaz, volt olyan eset is, mikor a károsúltak igen ostobán viselkedtek, ó ezek nyílván közönséges emberek lehettek, vagy talán nem ismerték még eléggé a fiút ahhoz, hogy szívesen csapatták volna be magukat, – mert, képzeljék, a rendőrséghez fordúltak. Ez bizony volt úgy is, hogy már semmi sem segített, csak valami nagyon hősies dolog: bizony, csak holmi mestergerenda, meg egy kis, jó erős spárga is ehhez, – de talán borítsunk fátylat mindarra, amire oly barátságtalan dolog volna emlékezni. Amit ekörül mondani akartam, az csak annyi, hogy egy magas kasztba tartozó idős hölgy így szólt hozzá, miután leszedték őt a mestergerenda közelségéből:

– Hát te szélhámos vagy igazán? Pedig milyen kedves fiúnak látszottál! Sőt, a szobalányom azzal szaladt be hozzám, mikor ide is csalni jöttél, úgy jelentett be, azzal a szóval, hogy: a Dzsehán van itt, ez milyen édes fiú!

– És mért is hazudsz te olyan sokat? mi szükséged van arra? – folytatta ugyancsak ez az idős hölgy, – minek mondod te azt, hogy anyád részéről maláj hercegek vagytok, mikor anyai nagyapád egy szegény, szerény kefekötő volt csupán?

E javító szándékú szavakat a mi Dzsehánunk sápadtan hallgatta, mint az olyan ember, aki szánja-bánja bűneit, aztán leborúlt e nemes hölgy elé és a következő vallomást tette:

– Oh nemes hölgy, ne bánd meg, hogy visszavontad a feljelentésed ellenem, – mert tudd meg, oh nemes hölgy, hogy nem én csalok, lopok, és hazudok, hidd el ezt nekem, oh nemes hölgy, hogy nem én, hanem a bennem rejtező, itt benn, a gyomrom táján lakozó gonosz szellemek, az Aszurák. És én hiába tiltakozom ellenük, szidom őket, tördelem a kezeimet, sőt sírok is, mit mondjak még? ezek küldenek a csapszékekbe, miattuk kell aztán felkötnöm magam, immáron ötödször.

– De mért is kell felkötnöd magad? Hisz ez borzasztó! – jajdúlt fel a főrangú hölgy. – Hát nem kár egy ilyen jól megtermett, szép szál fiatalemberért? Vagy nincs neked rendes foglalkozásod? Mért nem azt csinálod inkább? Mi a te foglalkozásod?

– Igazad van, oh nemes hölgy, – válaszolta Dzsehán, – azt fogom tenni, visszatérek eredeti mesterségemhez, azt fogom ezentúl gyakorolni.

– És mi ez a te mesterséged?

– Állatszelidítő vagyok, – felelte a bűnös fiatalember.

 

*

 

Ebben az óriás arénában csupa olyat műveltek, amit más, rendes ember nem tud végbevinni. Bukfencet vetettek rohanó ló hátán, ugyanott kézállást is csináltak, még hozzá dobpergés mellett egykézzel is, – egy ember bikaháton lovagolva jött be, miután egy kikiáltó előbb tudtára adta a nézőknek, hogy ez nehezebb mesterség, mint ha oroszlánon lovagolna valaki, – dehát még ez is megtörtént: oroszlánon is lovagolt valaki, aztán megint nagy dobpergés következett s Dzsehán jött be egy olyan állattal, amellyel addig még nem cicázott senki: egy fekete párduccal ölelkezett össze mindenki szemeláttára s mikor a fenevad veszélyesen morogni kezdett, ő visszamorgott neki, – aztán még birkóztak is egymással s a dobszó még mindig hangzott. A fiúnak nagy sikere volt s még az éjjel fel is emelték a felléptidíját, mivelhogy ez az ölelkezés aznap volt először, ezt ő az utolsó időben gyakorolta be partnerével. De voltak itt táncok is: több szép táncegyüttes, akrobata-teljesítményekkel fűszerezve, aztán indus zenészek telepedtek le egy dobogón s amit hangszereiken kísérni kezdtek, annak az volt a címe: A szent tűz táncai. – Mindenki azt hitte, hogy ez afféle nagyzoló cím: mert nem lesz ez se más, mint holmi orfeumi magasztosság. S íme, mi történt? Duhsalá fejedelmi volt, vagyis oly méltóságteljes! Nem nézett senkire, lesütött szemmel táncolt, de mikor aztán egyszer mégis felnézett, mintha csakugyan tűz öntötte volna el az embereket tőle. Egyesek még fel is kiáltottak meglepetésükben. A közönség akkor kezdte félig-meddig megérteni, hogy itt miről van szó. Hogy egy másik világ csöppent most be ide és nem tudni mért? Hogy ennek mi a célja, mi az értelme? hogy minek jött ide ez a táncosnő? Mert hisz ez valósággal bosszantó: szent tüzeket gyújtani ott, ahol éppen ezeket feledni jöttek el az emberek. E viszolygás és horkanások ellenére azt lehet mondani, hogy mégis nagy lett a siker. Duhsalá sok virágot kapott, némi drága selymeket is s valaki, nyílván egy keleti nagyúr, egy kis bőrzacskóban néhány szép türkiszt küldött el neki. A Central-szálloda ruhatárosa pedig megvárta, amíg kijött öltözőjéből, mélyen meghajolt előtte és így szólt:

– Én is Auranzeb fajtájából való vagyok. Egy Risi járt nálam, aki bejelentette, hogy jönni fogsz, a nevedet ugyan nem mondta meg, csak annyit közölt velem, hogy a szemedből áradó szent tűzről meg foglak ismerni s engem arra kért, hogy minden tekintetben rendelkezésedre legyek. Ezenfelűl pedig óvjalak, vigyázzak rád s ha veszélyedet sejtem, azonnal ott legyek.

– Épp ezért, máris ott vagyok, – folytatta a ruhatáros, – s figyelmeztetlek az első veszélyre. Földid Dzsehán ugyanis utánad jött ide s én arra teszlek most figyelmessé, hogy ettől az embertől óvakodnod kell, mert szélhámos. Legjobb, ha nem találkozol vele, – így a ruhatáros.

Ezzel szemben európai barátnője, egy Laura nevű kisasszony, aki első szerepléseit látni akarta és elkisérte őt, így szólt hozzá ugyanezen ügyben:

– Ez a gyönyörű fiú is itt dolgozik? – mit szólsz hozzá? Úgy látszik, utánad jött.

Duhsalá pedig mindezt meghallgatta persze, de nem válaszolt egyiknek se semmit. A helyzet különben úgy adódott, hogy nem maradhatott itt sokáig. Az aréna igazgatója ugyanis arra a jobb belátásra jutott, hogy ha volt is sikere, ez a szám még se való ide, mert még sem cirkuszba való. Épp ezért nagyon meleg ajánlással küldte őt egy orfeum-féle szinház igazgatójához, aki Duhsalát előbb megvizsgáztatta a színpadon, aztán azonnal szerződtette. S ami már most Dzsehánt illeti, vele már itt kezdődött a baj, mert az ő jelenete viszont, a párduccal való viaskodás, nem való volt erre a színpadra, a régi helyén viszont már lejárta magát, azelőtt a választás előtt állt tehát, hogy vagy egy másik városba szerződik, vagy olyan mutatványt kell betanúlnia, amely az aréna programjának is megfelel.

Épp ezért egyelőre nem tehetett egyebet, mint hogy esténként be-bejárt az orfeum művész-társalgójába és büféjébe, bevette magát egy sarokba és Duhsalát nézte messziről. S még csak kisérletet se tett olyan irányban, hogy akárcsak be is mutatkozzon neki.

S már erről a társalgóról is hadd mondjunk valamit.

Nem lehet azt állítani, hogy az itt szereplő művészek valamely boldog egyetértésben éltek volna egy klubszerű helyiségben együtt. Az emberi lény nem olyan természetű, hogy örökös barátságban tudna megférni a másikkal: a torzsalkodások természetesen napirenden voltak. És íme mégis! Az emberek úgy jöttek be a színházba és különösen ide, hogy szinte rohantak, nehogy egy percet is elveszítsenek, – és miből? Ezt ők sem tudták volna megmondani. És mégis, aki kénytelen volt egy napig is távol maradni innen, az úgy érezte, mintha az életéből esett volna ki.

– Mi van? történt valami tegnap? – esett neki az ilyen a többinek akkora mohósággal, mintha nem tudta volna, hogy a világon csak vajmi ritkán történik olyasmi, ami hasonló mohóságot megérdemelne.

– Oh, hát semmi se történt? – csodálkozott az ilyen, kiábrándúlva, mintha nem szivesen volna hajlandó belenyugodni a hétköznapok sívár egyformaságába.

Nem sok időbe telt és Duhsalá is így járt ide már. Viszont ne legyünk igazságtalanok, időnként mégis csak történt ebben a világban egy s más. De olykor még szenzációkról is gondoskodott a sors. Így egy nap híre terjedt, hogy az egyik páholy mélyén ott ül a görög király, persze inkognitóban. Mondani se kell, hogy nagy lett erre a hírre a társalgó izgalma. S ha nem is mondta ki komolyan senki, legfeljebb gúnyosan, tréfásan, mégis mindenki legfőképen arra volt kiváncsi, hogy vajon kibe fog beleszeretni? De sötét szenzáció is akadt nem egy: hűtlenségek, elválások, tilos szerelmek s ezek közé tartozott az is, mikor híre járt, hogy Dzsehánt részegen szedték fel a rendőrök fényes nappal valamelyik téren, ahol egy padon aludt.

 

*

 

És mi lesz még akkor, ha Duhsalának tovább kell mennie, egy másik városba szerződnie, mert hiszen, ezekkel a táncaival örökké még sem maradhat itt, mi lesz még akkor Dzsehánnal? Épp ezért az európai barátnő, a kövérkés Laura egy nap, a teljes napfényen megszólította őt és ezt mondta neki:

– Nagyon bizalmasan szeretnék Önnel beszélni és hosszasabban s ezért menjünk talán az árnyékba valahová. – Le is ültek tehát egy helyiségben, ahol jeges italt lehetett rendelni s mikor Dzsehán itt is valami nagyon erős jégbehűtött szeszt kért, akkor Laura megfogta kezét és így szólt hozzá:

– Éppen erről akarok mondani valamit.

S arra kérte, hogy Duhsalá kedvéért mégis csak mérsékelje az ivást. Itt elmondta neki, hogy a Risi milyen útravalóval bocsátotta Duhsalát világgá: hogy annak felesége legyen, aki szent tüzét először fogja majd kellőképen érteni és szeretni. Nos, hiszen ő, már mint Laura régen figyeli azt a csodálkozást, mondhatni elragadtatást, amellyel Dzsehán nap mint nap átadta magát e táncok varázslatának, – nos, megszerezte tehát a jogot ahhoz, hogy megkérje Duhsalá kezét. Miért nem teszi tehát? –

– Azt hiszi, hogy nem utasítanának el? – kérdezte a fiatalember.

– Azt hiszem, – felelte Laura. Dzsehán elgondolkodott. Majd így folytatta:

– Nem bízom én magamban kedves kisasszony. – Én bennem itt benn démonok laknak s ezek hajtanak engem, ezek irányítanak. Nekem tehát nem szabad Duhsalá útjába állnom. Megvárom tehát azt az embert, aki a szent tűznek második értője lesz, s majd akkor fogok dönteni, hogy mi légyen a teendőm?

S ez aztán így is lett. Duhsalá egy másik nagyváros színházába kerűlt s mindnyájuk megnyugvására Dzsehán is elhelyezkedett többféle állataival az ottani církuszban. Egyszóval utána jött, persze, hogy hűségesen eljött ő is ide. És ez rendben is lett volna, a baj itt csak az volt, hogy a fiatalember megmaradt az ital mellett s ezt most már némi meggyőződéssel is tette, mert azt állította, hogy most már fenevadjainak is ád némi keveset a szeszekből s azok majd megbomolnak utána, annyira szeretik s olyan kezesek lesznek tőle.

Duhsalá erre azt mondta barátnőjének:

– Ideje, hogy végre megismerkedjünk. Hátha az én kérésemre mégiscsak változtatna életmódján. – A ruhatárosnak pedig, aki szintén utánajött ebbe a városba s váratlanúl tűnt fel a színház folyosóján, igen alázatosan hajolván meg előtte, – Auranzeb e kései hívének ezt mondotta:

– Márpedig akármit beszéltek, én ennek az embernek leszek a felesége. S hogy mért? Mert én is szeretem őt és ő is engem s az ilyen nagy megegyezés tudvalevőleg elég nagy ritkaság. Tehát örűlni kell néki és nem visszaútasítani.

– Különben is, – folytatta, – mi kifogásotok lehet ellene, neked, meg a jó Risinek? Ő azt parancsolta nékem, hogy az első olyan embernek felesége legyek, aki e világ lámpafényes zajában is képes táncaim áhítatára és alázatára felfigyelni, sőt abban el is mélyedni, – és Dzsehán valóban az, mert hiszen én figyelem őt a színpadról és mondhatom, senkit nem láttam még, akit az istentiszteletnek ez a módja annyira érdekelt volna s annyira kihozott volna sodrából, mint őt, – nos hát a Risi parancsa szerint cselekszem-e, ha a felesége leszek? Vagy a Risi talán épp úgy nem emlékszik előbb kimondott szavaira, mint az otthoni hozzámtartozók?

– Mindezt talán mondd meg neki, – folytatta még, – vagy írd meg neki levélben és azt is, hogy ez az elhatározásom annyira erős, hogy nemsokára meg is fogok vele ismerkedni.

 

*

 

Ha ez olyan könnyű lett volna. Csakhogy nem volt könnyű, mert Dzsehán még Laurával sem akart többé szóba állni.

– Részeg vagyok kisasszony, most nem tudok beszélgetni, majd talán máskor, – mondotta neki. Vagy egész egyszerűen:

– Van nekem elég bajom kisasszony. Kérem hagyjon engem békében. – S ez így ment, Duhsalá végűlis elhatározta tehát, hogy ő maga fogja megszólítani, akárhol találja is s ehhez kereste is az alkalmat. S ez adódott nemsokára. Egyik nagyon forgalmas utcán mentek ketten Laurával, mikor elhaladt mellettük délcegen, oly sudár egyenesen, mint a fenyőfa s Laura rögtön azt súgta barátnőjének:

– Most aztán fogd meg, szaladj utána. – És Duhsalá szaladt is.

– Ön nemde Dzsehán úr? – szólította őt meg szikh-nyelven, amire az illető értelmetlenűl bámúlt rá. Erre maláj nyelven elismételte a kérdést.

– Itt valami tévedés lehet Madame, – felelte végre a rejtélyes férfi angolúl s megemelvén kemény kalapját, máris tovább ment.

Ezalatt azonban Laura is odaért.

– No, ez már szemtelenség, – mondotta néki a leforrázott Duhsalá – ez már szemtelenség – ismételte vérpirosra válva szégyenétől.

– Hát ő volt, vagy nem ő volt? – unszolta őt a másik.

– Persze, hogy ő volt, – felelte Duhsalá. – Milyen egy haszontalan szélhámos ez csakugyan, – folytatta – képes letagadni a saját arcát, hogy ez nem az övé, holott hát rajta van ugyanaz a hegesedés, amelyet még otthon Haiderabadban szerzett, mikor megmarta őt valamiféle cibeti macska. Én már akkor így figyeltem őt, – tette hozzá Duhsalá és megint elpirúlt.

– Gyere, szaladjunk utána, – javasolta Laura. Így is tettek.

És utól is érték csakugyan, minthogy ez az előkelő megjelenésű, finom mozgású úriember egy kirakat előtt megállt és szivarra gyújtott. Mármost Dzsehán volt-e csakugyan az illető? Nyílván sohase fog kiderűlni, minthogy e kisasszonyok még egyszer megszólítani nem voltak hajlandók, mert hátha mégsem ő az?

Utána somfordáltak tehát s ő még észre is vette őket: egy utcai árús ment ugyanis arra teveháton, ki két majmot dédelgetett két karjával s amellett színes selymeit hirdette nagy fennszóval s ez az elegáns úr, aki angol tábornokhoz volt inkább hasonlatos, mint állatszelidítőhöz, elhaladván mellette, utánafordúlt e kikiáltónak. S ekkor tekintete találkozott e hölgyekével, de eszében se volt, hogy köszönjön.

Mármost káprázat volt-e ő, vagy élő ember? Persze ez se derűlt ki soha annál kevésbé, mert nagy tömeg gyűlt ott éppen össze valami téren s a férfiú arrafelé vette útját s ott felszívódott, vagy elkeveredett-e a tömeggel?

Ugyanígy jártak vele aztán egy másik alkalommal is. Egy cellulozeraktárban nagy tűz támadt s az egyik régi rendszerű, kézi hajtású szivattyú mellett tűzoltói egyenruhában ő dolgozott, a hölgyek megesküdtek volna rá, hogy ő az, de mire átvergődtek a tömegen, már nem volt ott, megint nyoma veszett. Így játszott velük bújócskát vagy ő, vagy a démonai.

 

*

 

Mindeközben pedig az történt, hogy valaki elhalmozta Duhsalát igen drága ajándékaival: selymekkel, ékszerekkel, réges-régi kasgari készítményű, aranydrótból szőtt kosarakkal, amelyekben a legfinomabb holmik voltak, úgymint: aranygyűszűk, arany gombostűk, legdrágább teknőcből készűlt dohányzókészlet, – mindez együttvéve egész kis vagyont tett már ki értékben, – az ajándékozó viszont nem fedte fel magát, de sejteni lehetett, hogy egy fekete selyembe öltözött, szakállas úrtól ered mindez, minthogy ez az úr, több hónap óta, minden nap ott van az előadáson, egy emeleti páholy mélyén (ő volt ezek szerint úgy látszik, a második elrévedő) s ezt a programot az igazgatóság nem kis pénzért éppen az ő kedvére tartja műsoron. Minderről a művész-társalgó női tagjai hoztak hírt, akik azt is tudni vélték, hogy ezek szerint tehát e selyembe öltözött úr, valami dúsgazdag nábob s nyílván szerelmes is Duhsalába.

– Te milyen szerencsés vagy? – mondották neki. Talán bizony még feleségűl is vesz. Csak, úgy látszik, muzulmán – azért elmégy-e hozzá – kérdezgették tőle.

Nemsokára aztán kiderűlt egy s más, egyéb is, hogy ez a fekete selyembe öltözött és fínom fekete körszakállt viselő úr nem más, mint a kasgári szultán. Ő maga erről így írt Duhsalának:

„Itt az ideje, hogy rejtélyeskedő magatartásomról letegyek, amely nem is nekem való. Bemutatkozom tehát: nevem Abdullah, harminchat éves vagyok, s minthogy Indiában és Malabárban nevelkedtem, tehát – s ezt a legnagyobb bizalommal és a legnagyobb titokban közlöm – muzulmán létemre erősen hajlok Sívának nem az érzékibb, hanem az átszelleműltebb imádata felé. Ezenfelűl: – és azt is kénytelen vagyok közölni, ha nem is szívesen teszem: csakugyan én vagyok a kasgári szultán, bár nem szívesen vagyok az, minthogy költő vagyok legelsősorban s ebből értheti a művésznő, hogy mért is rajongok annyira csodás művészetéért, amelynél átszellemültebbet képzelni se tudok. S ebből megérti talán azt a merészségemet is, hogy akkora bátorságra merek vetemedni és meghívom magunkhoz vendégünknek s ha Önnek is úgy tetszik, mindörökre s ha ez is úgy tetszik, házam úrnőjének…”

Mindezekre válaszképen Duhsalá csak néhány sort írt. Hogy nagyon köszöni e szép és megtisztelő levelet, de ő még nem tud a lényegére felelni, néhány napra van szüksége, hogy elmélyedhessen annak tartalmában… – körülbelül ennyit írt a kasgári szultánnak, aztán bezárkózott azzal, hogy őt új ihlet szállta meg, most tehát új táncokat akar betanúlni. S még Laurát sem engedte magához.

 

*

 

S elkövetkezett a nagy nap. Ennek az óriás színháznak próbaszínpadán holmi erős világítás fényébe állítva felrakták néhány segítő istenség szobrát, – hogy melyek voltak ezek, arra már nem emlékszem, csakis arra, hogy a fenntartó Síva a legtekintélyesebb helyen, a jobb sarokban volt felállítva, – az ő szobra volt a legszebb és legnagyobb s a legdrágább koszorúkkal feldíszítve. Duhsalá pedig meghívta az igazgatót, a rendezőket, néhány kollégáját, akiről feltételezhette, hogy jó művészi érzékkel fogja a két új táncát fogadni és megítélni, meghívta továbbá természetesen Laurát személyesen, aztán két meghívó levelet küldött a ruhatárossal: egyet Dzsehánnak, a másikat a kasgári költőnek. S csodálatosképen ez esetben Dzsehán se kérette magát sokáig, pedig már-már aggódni kellett miatta, – no de az utolsó pillanatban, mikor már sötét volt a nézőtér, mégiscsak megérkezett s az utolsó üres sorok egyikében ült le és rögtön eltakarta arcát, szemeit egyik kezével. Egyébként ez esetben ő is fekete selyembe volt öltözve. Ami pedig ezután a színpadon történt, azt még a hindú zenészek se tudták könnyek nélkűl végignézni, annyira megható volt. Igazán megrázó.

Az első tánc címe az volt: Könyörgés. Csendesen kezdődött: valamely nagy ünnep kemény fegyelmezettségét fejezték ki a táncosnő léptei s főként kezének az egész világot csendre intő, azt szigorúan figyelmeztetni, majdnem dorgálni akaró lassú mozdulatai. – Csend legyen! én most valakiért könyörögni akarok, – ez volt e kezekben: azoknak virágszerű, és mégis követelő szerénységében, no de hangtalan alázatában is kifejezve.

De volt is ott csend! Ha nem hangzott volna fel ide néhány autós tülök az utcáról, azt lehetett volna hinni, hogy mi mindnyájan máris halottak vagyunk s valamiféle eddig sosem ismert halottas, néma szigorúság kezébe kerültünk. Talán bizony valamely bikafejű istenség hatalma alá. S mindezt lesütött, sőt lehúnyt szemekkel művelte velünk a táncosnő.

S ez még csak a bevezetés volt, a könyörgés csak ezután következett. Azt mindenki érezhette, hogy ez a fiatal, szép művésznő valakiért csakugyan könyörög most. Sorra mindegyik démoni tekintetű, félelmes istennek külön tánc-áldozatot mutatott be s olyan mély alázattal, amilyet életében talán csak egyetlenegyszer tud eszmélete mélyéről kihozni és felmutatni az ember. S mikor aztán Síva szobra előtt leborúlt, és kétségbeesett könyörgéssel átölelte annak lábait, Laura zokogni kezdett, nyílván azért is, mert ő tudta, ő biztos volt benne, hogy ki az, akiért e szép fiatal színésznő most könyörög.

De valószínű, hogy akkor egy szem se maradt szárazon.

S mielőtt befejezte volna, Duhsalá megint ráemelte szemeit a közönségére s íme ez megintcsak úgy hatott, mint a futó tűz, a delejes áram…

A második táncnak az volt a címe: Tanácsot kérünk az istenektől. S ez már nem volt olyan hátborzongatóan lassú, ez már szenvedélyesebb volt. No de minek részletezzük még ezt is? Annyi tény, hogy ezt a számot már nem húnyt szemekkel, éppen ellenkezőleg: bizonyos hindú táncosok módján, a szemei mozgásával táncolta végig, illetve azokkal is. Kezeinek mozdulatai pedig valamely nagy határozottságot és céltudatos elszántságot fejeztek ki sokkal inkább, mint habozást, vagy bizonytalanságot, – olyan nő benyomását tette, aki nem annyira kérdezni akar, mint inkább legközelebbi hozzátartozóitól, az istenektől azt követeli, hogy végleges elhatározását necsak helyeseljék, hanem támogassák is kivitelében.

Úgy is ment le a színpadról, mint aki most rögtön cselekedni fog.

Csakhogy erre nem volt módja, mert az igazgató magához kérette és közölte vele, hogy ezeket a táncokat, bármily „érdekesek”, mégsem használhatja, mert rendezőinek véleménye szerint is nem nagy közönség elé s nem ebbe a nagy színházba valók.

S most már hadd jegyezzük meg azt is, hogy Kuru, a ruhatáros kiérkezvén a szabad levegőre, így kiáltott bele a semmibe, a népes utca forgatagába, hogy:

– Meg kellett bolondúlni, olyan szép volt!

 

*

 

Kasgár költőjének tehát azt írta, hogy ajánlata bármíly jóleső és megtisztelő, mégsem fogadhatja el, mert már szivébe zárt valakit, aki mellett életefogytáig ki akar tartani.

S ezt is a ruhatárossal küldte, – vagyis arra nem számított, hogy ez az ember iránta való túlbuzgóságában ekkora illetlenségre fog vetemedni. Ő ugyanis egyiket se szerette volna Duhsalá férjének tudni, illetve is Dzsehánnal kezdett már így-úgy megbarátkozni, de azt a másikat, a kasgárit sehogy se tűrte, s főként azért nem, mert mohamedán volt, s ő gyűlölte a mozlimokat. Épp ezért felbontotta a levelet.

Márpedig ennek végzetes következményei lettek, illetve még nem is ennek, hanem, hogy Dzsehánnak is elmondta, hogy mit visz ő most a kasgári szultánnak. A fiatalember erre némi tűnődés után így felelt:

– Rosszúl tettem, hogy mindenűvé utána jöttem, – igaz viszont, hogy látása nélkűl ma már aligha tudok meglenni. Mit kell hát tennem? Nem tudom.

– Illetve, – folytatta, – hisz annyival már tisztában vagyok, hogy nem szabad még tovább is útjában állnom, szerencséjének akadálya lennem és miért nem?

– Tudod jól, hogy mért nem, – folytatta. – Mondd meg neki, azt üzenem, hogy megváltozni nem lehet, hiába határoz el ilyet az ember. Fogadkozni lehet, sírni, átkozódni, csak éppenhogy kibújni a bőréből nem tud az ember. És mire megy ő egy szélhámossal? No mert igaza van: én az vagyok és az is maradok. Nekem akkor kezd bemelegedni a bőröm, én akkor kezdem tűrhetően érezni magam, ha valamely jó kis bitangság lehetőségei mutatkoznak az orrom előtt. Eladnám a selymeit, meg a kis ékszereit, nem is szólván arról, hogy mindég kicsalnám belőle a fellépti dijait, – magyarázta a ruhatárosnak, mikor kopogtak szobája ajtaján.

 

*

 

Illetve, hiszen kár volna e dolgokat még tovább is feszegetni. Uraim, őszintén szólva én már régen ott tartok, hogy bele vagyok fáradva önmagamba, – mondotta e rendőrségi hivatalnokoknak. Aztán minden további teketória nélkűl pénzt adott nekik, vagyis megvesztegette őket, hogy hagyják még egy kis ideig szabadon.

Végűl pedig meglátogatta e hölgyeket is és ime uram, uram isten! megint elragadóan kedves volt, olyannyira, hogy még szegény Laura is beleszeretett, Duhsalá pedig boldog volt, hogy végre mégiscsak megismerkedhetett azzal, akit annyira szeret, s hogy ő ilyen jól választott. De a fiú a maga csodálatos módjain még a kasgárival is megismerkedett s odáig vitte, hogy az állataival együtt máris meghívta magához Kasgárba. E dologról különben ő maga következőképen nyilatkozott a ruhatáros előtt, aki időközben ellenfélből legbizalmasabb barátja lett, ehhez így szólt e költőtől való távozása után:

– Ez a költő és király, egynapon meglátod, le akarja majd nyelni a holdat, olyan nagy szamár. Illetve nem is az, mert még okos is, kedves is, csak éppen pólyázni kellene, olyan gyermekes.

– Ebből én, – folytatta, – ha a kelleténél tovább élnék, biztosan kiszedném legtitkosabb aranyait is, – ez kétségtelen, csakhogy most már bele se kezdek az ilyesmibe, részben azért sem, mert unom is az ilyesmit, másrészt, mert minek is ez nekem ma már?

Egyszóval: a fiatalember szemlátomást, lépésről-lépésre haladt a halál felé s nagyon különös e jelenségben az volt, hogy lelkes, uj híve és uj barátja: Kuru, a ruhatáros, nemhogy visszatartotta volna… ellenkezőleg, mintha megegyezett volna vele, hogy igenis ebből az életből, az ilyen életből csakugyan elég volt.

Dzsehán egy nap így szólt hozzá:

– Nem akarok többé uj pénzt szerezni, hanem eladok mindent magam körűl: a gyönyörű állataimat mindenekelőtt s ha már a puszta földön fogok hálni egy gyékényen, még akkor is benn leszek mindennap az Odeon színházban. Csak amikor már erre se fog telleni, ez lesz az a perc…

Nem fejezte ki, hogy milyen perc lesz az, de tudni lehetett, Kuru is tudta persze. S mikor évek múlva erről beszélt, így összegezte mind e szomorú dolgokról való véleményét:

– Tudjátok, én már csak azt fájlaltam, hogy többé nem olyan agyafúrt csirkefogó és nem is olyan hetyke többé, mint amilyen azelőtt volt. Mert hát, tudjátok, még a bitang erők pusztulása is olyasmi, amit látni fáj az embernek.

 

*

 

S halála előtt a következő vallomást tette a ruhatárosnak:

– Az emberek fölött való hatalmamat kérdezed? – aránylag egyszerű dolgokkal értem el. Példáúl azzal is, hogy vadidegen embereket azonnal úgy szólítottam meg, mintha már régen ismerném őket. És lestem a hatást. Legtöbbjük zavarba jött és szemlátomást keresgélni kezdett emlékezetében, hogy hol is találkozott ő már velem. Egész praxisom folyamán egyetlen olyan emberrel találkoztam, aki elég bátor volt nagyon keményen a szemem közé vágni, hogy ő engem nem ismer.

– Én magát nem ismerem, – mondta elutasítóan, – ez egy európai bankigazgató volt, aki úgy látszik, hozzá volt szokva, hogy igyekeznek őt megkopasztani.

Aztán hát… Ez egyszer, hatodszor életében, már nem úgy csinálta, hogy megmenthessék. S mikor leszedték a mestergerenda mellől, szemei már csukva voltak. Szegény Duhsalá felnyitotta ezeket a szemeket és hosszan nézett beléjük, úgy látszik, abban reménykedett, hogy a halott még meg fogja érteni, amit ő fog mondani. Így beszélt hozzá:

– Miért tetted? – mondd meg, miért tetted?, mikor annyira szerettelek? – Aztán hozzátette még ezt is:

– Lásd, apám ferde cselekedeteit mennyire megvetettem s nálad nem is gondoltam ilyesmire soha.

S aztán hogy még mi történt? – nem tudom. Csak annyit tudok biztosan, hogy a kasgári költő nem hagyta magát elriasztani Duhsalá mellől, nyomon követte őt körutain s úgylehet, ennek a nagy hűségnek az lett a következménye, hogy Duhsalá mégis csak felesége lett néhány év múlva.