Az elefántfejű bölcselő

Egy lázadó Risi egyszer nagyon megharagudván az istenekre a következőket gondolta:

– Ezek ott fenn igazán azt hiszik, hogy életet adtak nekem? Hát ez az, amiről szó sincs. Akkor hát mit adtak? Nem életet, csakis lehetőséget ahhoz, hogy éljek. Ha szorgalmasan telirakom magamat, mint egy nedves büdös zsákot, mindenféle anyagokkal: mondjuk tojással és batátával, akkor élhetek. Továbbá, ha még meg is küzdök életem ezernyi ellenségeivel. Ha viszont mindezt nem teszem, ha képtelen vagyok rá, akkor isten veled szép világ. Igazán szép világ? Nem szép világ.

– Mindenesetre kipróbálom most, – folytatta elmélkedéseit, – hogy meddig tart örökkévalóságom, ha nem rakom teli a bendőmet. Hadd koplaljak s hadd látom meg, hogy mi lesz ez esetben? Mert ha erre igazán megszűnök, akkor csakugyan felkiálthatom feléjük, hogy: – nem tartozom nektek semmivel.

S ahogy elgondolta, úgy is cselekedett. Tágas ketrecet ácsolt össze magának az őserdő szélén további elmélkedéseihez és koplalt. Már a tizedik napja nem evett semmit, mikor megjelent nála egy fekete holló. Azt mondja néki ez a holló:

– Mit csinálsz te bolond Risi? Mert mi a különbség, hogy életnek neveznek-e egy adományt, vagy az élet feltételes igéretének-e? Ez csak elnevezés kérdése és nem a dolog lényege. De vedd azt is tudomásúl, hogy az ilyen kérdéseket nem szeretik az istenek. Próbára teszed őket? Különösen Síva nem szereti az effélét.

– Micsoda beszéd ez? – kiáltott fel a Risi dühösen. – Mi közöm van nekem ahhoz és mit tudhatom én azt, hogy ő mit szeret, mit nem. Hiszen nem én csináltam őt, ha ugyan igaz, ő csinált engem, vagyis ők mindahányan volnának kötelesek arra figyelni, hogy én mit szeretek. De nem teszik, eszükben sincs. – Te Síva madara vagy? – kérdezte tőle.

– Igen, igen, az vagyok, – felelte a madár.

– Akkor mindezt mondjad is meg neki, – utasította őt a Risi.

S úgy látszik ettől a beszédtől Síva mégiscsak megrettent, vagy talán el is szégyellte magát, mert valami igazát látta talán, esténként elküldte ugyanis egy másik Risijét hozzá. Ez már évekkel ezelőtt örök némaságot fogadott s persze most is hangtalanúl gurított be emberünk ketrecébe minden este egy tojást, kezeivel mutatván neki, hogy eressze be a bendőjébe s aztán nyomban távozott is.

– Oh szent egek! mit művelsz te balga Risi már megint, – riadt rá a holló néhány nap múlva, fekete szőrposztóval elsötétített ketrecét látván.

– Azt próbálom ki, hogy a fény, a látás is csak feltételesen van-e adományozva?

– Hát persze, hogy feltételesen, – felelte a holló. – Ezt sem tudod te saját magadtól? Neked ezt is ki kell kóstolnod, mint ahogy egyes szent orvosaink próbálják ki a betegségeket sajátmagukon?

– No igen, mert végre is biztos akarok lenni egyben-másban, – felelte Risi, – éppen ezért mondd meg istenednek, hogy hagyjon is engem békében.

– Békében fog hagyni, – mondotta most a madár. Minden este fog ugyan néhány szentjánosbogarat küldeni, legalább is ezt igérte, – hogy bevilágítsuk éjszakáidat, de ennek fejében tudni szeretné, hogy minek a vizsgálatába akarsz még belekezdeni?

– Mondd meg neki, – felelte a Risi, – hogy legjobban a jóság érdekel, minthogy szivemet növeltem legnagyobbra életem során. Tehát azt szeretném megtapasztalni magamon, vajon a jóság is feltételes adomány-e, vagyishát én csak akkor lehetek-e jó, ha kellőképen teliraktam a bendőmet, ha tehát nélkülözök, koplalok, szenvedek, akkor ezek szerint eszembe se juthat a saját jóságomra számítanom? – mert arra már nem is telik. – Ez is tehát épp olyan feltételes dolog, mint az ember testi tisztasága, vagyishát az ember nemde csakis akkor lehet tiszta, ha vize van hozzá, mert ha nincs, akkor mindennemű tisztaságról le kell nemde mondania, mint ahogy mindenről, ami csak félig adatott néki, ahogy a szerelmes ifjúnak az életéről is, ha főzeléket kap ugyan eleget, de valamely bengáli leány nélkűl mégse tud élni.

– S ha már mindezzel a végleges tudásoddal gazdagabb, vagy szegényebb leszel, akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte a holló. – Mert ezt is hírűl kell vinnem Sívának.

– Jó, jó, nagyon helyes kérdés, – mondotta a Risi. – Hogy mit fogok akkor művelni, magam se tudom. Hogy kétségbeesem-e, vagy ujjongani fogok-e tőle, csakis a Sors istensége felelhetne erre a kérdésre. Mert hiszen szét is repedhetek ennyi mindentől, az sincs bizony kizárva.

– Illetve legvalószínűbb mégiscsak az, hogy vándorolni megyek, – tette még hozzá, – és lázítani fogok az istenek ellen, ezt mondjad meg annak a henye nagy úrnak odafenn, de az is lehet, hogy hadsereget gyűjtök és megtámadom vele a semmit, vagyis azt a helyet, ahol állitólag laknak. Ezt mondd meg neki.

S alig hogy ezt kimondta, villám csapott bele a ketrec tetejébe, de sem a Risinek, sem a madárnak semmi baja nem történt. Úgy látszik, Síva csak meg akarta vele mutatni veszélyes hatalmát.

 

*

 

A helyzet az volt, hogy ezek a semmiből szőtt alakok ettől a Dara-Shikoh nevű Risitől mégiscsak megijedtek odafenn. No de mért? Mert ez a Risi mégiscsak egy húsból, vérből alkotott valóságos lény volt s ezzel szemben mik voltak ők? Olyan árnyékalakok, akik csak addig vannak, amig a képzelet fenntartja személyüket, viszont ha már senki sem imádja őket, akkor megszűnnek, elenyésznek. S ezt ők jól tudták önmagukról.

Épp ezért Síva sebtiben gyűlést hívott össze, valamely hozzáférhetetlen égi palotában s ebben az volt a rendkívüli, hogy e gyűlésre a gonosz démonokat is meghívta és őket is testvéreimnek szólította. S aztán leplezetlenűl terjesztette elő aggodalmait, mondván, hogy épp mostanában egy Gautama-Sziddharta nevű szerzetes, aki a Buddha híveinek arra a kérdésére, hogy csakugyan vannak-e istenek, azt a feleletet adta, hogy: – ha akarod, vannak, ha viszont nem akarod, nincsenek, – s ha ez így megy tovább, akkor nagy veszélybe kerűlhetünk mi istenek, – mondotta. Amire éppen a gonosz démonok a raksaszák fejedelme, továbbá Ganésa, az elefántfejű isten adott nagyon jó tanácsokat. Ezek ketten egyértelműen azt mondták, hogy:

– Ez a szerzetes, mármint Dara-Shikoh folyton kínozza magát, vagyis aszkéta, – lám a nagyértelmű Gautama, a szerzetes is, aki a Buddha, szintén helytelennek tartja az önkínzást, mert ferde, de mi azt is mondhatjuk erről, hogy túlmerész gondolatokra is vezet. Éppen ezért ők azt tanácsolják, hogy nem büntetni kell ezt a Dara-Shikoh szerzetest, hanem el kell látni minden jóval, mindenekelőtt fínom ételekkel, mert mihelyt az a bendő jól érzi magát, pláne, ha még egy kis jó borral is öntözik, akkor e bendő tulajdonosa, már inkább hajlandó feledni keserű és lázadó gondolatait és főként azokat is, amelyek e világi élet értelmét akarják mindenáron felfedni, – holott hát olyan értelme, amilyet az emberi elme keres benne, olyan értelme nemcsak az egész életnek és világnak, de semminek, azok egyetlen részletének sincs. Minden földi jelenségnek egyetlen igaz és nagy értelme van csupán és ez az, hogy létezik. Aki ennél többet is keres benne, azt nevezzük mi istenek, magunk között tudákos bivalynak.

– Egyszóval, – folytatta az elefántfejű isten, – ha jó ételekhez juttatjátok, az százszor annyit ér, mint Síva mennykövei, vagy dorgáló hollója, hátha ezeket az ételeket még egy gyönyörű lány is főzi meg néki s hátha ezekbe még szerelmet ébresztő varázsszerek is kevertetnek, s hátha a mi szerzetesünk halálosan is beleszeret ebbe a lányba. Ha pedig még gyereke is származik e nagy szerelemből, fia, vagy akár lánya is, de főként ha fia, akkor már minden lázadásnak, istentelenségnek muszáj, hogy vége szakadjon. Mert ki ellen lázad akkor? Ha még mindig az élet ellen lázad, akkor ez a fia ellen is van, – ez pedig lehetetlen dolog nemde, mert hiszen a fia életének ő is teremtője. Ne feledjük el továbbá, hogy mi istenek voltakép költészet vagyunk s ez az édes emberszív a szerelemtől és szeretettől hajlik leginkább a költészet felé, és Kusát, illetve szent Barbha-füvet is akkor áldoz nekünk legszívesebben, ha boldog.

Ennyi volt az elefántfejű isten beszéde s minthogy amit mondott, szemlátomást mindenki helyeselte, ő tehát ormányával hármat trombitált, amire az istenek, mintha szél fújta volna el őket, úgy eloszoltak onnan semmivé az egy Síva, vagyis a Végrehajtó istenség kivételével, aki máris megmintázott ezüst felhőből egy csodaszép lányt s azt máris leküldötte hatalmas sassal a vállán Dara-Shikoh szerzetes ketrece elé.

 

*

 

– Ki vagy te? – kérdezte tőle Dara-Shikoh, – te is afféle féléletű, félporonty-féle vagy? Képzeletszűlte gyönyörű csoda, akit megölelni talán már nem is lehet, mert léggé foszlanál a karom alatt?

– Én csakugyan efféle légi baba vagyok, – vallotta a lány, – csakugyan egy isten habarcsolt engem gyorsan össze, de azért nem oszlok szét semmivé, majd meglátod, illetve már most is megcsípheted ezt a naptól és szerelemtől forró arcomat s már abból is láthatod, hogy igazán nem foszlok semmivé. No tapintsd hát meg az arcomat, látod, kínálkozom, mint a rossz táncosnők, mert ti szerzetesek, tudom, ezt szeretitek. No tapints hát meg, vagy itt a karomat, nézd. A karom olyan, mint a kígyó, ráfonódik a nyakadra és megfojt téged. No ne kéresd annyit magad, tapints hát meg.

– Dehogy tapintlak, – felelte a Risi. – Mondhatom, szép kis dolog volna, ha egy szentségkedvelő lányokat tapogatna.

– Titokban sem? – kérdezte a lány.

– Te talán egy csábító gonosz lélektől, valami ráksaszától származol? – kérdezte a férfi.

– Szó sincs arról, – felelte a lány. – Nevem: Szívharmat és azért van ilyen szép nevem, mert a szerelem istenétől származom.

– Úgy, úgy és kibe vagy oly nagyon szerelmes, hogy, mint mondtad, forró tőle az a csodaszép, piros orcád?

– Hogy kibe, vagy mibe? Mindenbe, – felelte a lány, – én azok közé tartozom, akik mindig szerelmesek, mert úgy formálta meg őket sorsuk. És nem is éppen egy emberbe, hanem mondjuk a levegő-égbe is, a föld bársony füvébe, de különösen a simogató szélbe, meg a pironkodó napba, aki néha eltakarja arcát, nehogy észrevegyem, hogy engem néz, a temetőbe, a hajnalba… De ha buzgó leszel, akkor te is elérheted, hogy eszemen kivül téged is szeresselek. – A Risi megrázta fejét, mintha gondolatokat akarna elhessegetni magától.

– Elkéstél, – mondotta a lánynak. – Fiatalságomban ilyen forró arcú lányt kerestem magamnak mindenütt, e nagy világ négy sarkát bejártam érte, de bezzeg ő nem volt sehol, – te tehát most már rosszkor jöttél, későn jöttél. De hiszen Risi is vagyok, gondold meg. Nézd milyen sovány vagyok.

– Majd én meghízlallak, – felelte néki Szívharmat.

– Ejnye no, most már elégis ebből a beszédből. Nem akartam veled olyan goromba lenni, mint ahogy más szerzetesek bánnak a nőkkel, de úgy látom, muszáj lesz. Azt mondom tehát, hogy távozz tőlem. Illetve még arra is felelj előbb, hogy minek ül ez a nagy sas a válladon?

– Ez azért ül itt, – mondotta Szívharmat, – hogy egy időre csakugyan távozzam tőled és bemenjek a környező nagy erdőségbe. S ott benn a sűrű sötétben egyrészt megvéd engem a párductól, de alighanem még a tigristől is, másrészt ő akar neked csodálatosan jó étkeket fogni karmaival. Ezt majd én sütöm meg neked. Majd meglátod, milyen fínom lesz. Miközben aztán te észre sem veszed és belém fogsz szeretni.

 

*

 

Valóban hozott egy kis őz-gidát s egy apró fekete emberke is jött vele, aki olyan alázatától meggörnyedten baktatott mellette, hogy szemlátomást affélének látszott, aki valamely pokolbéli katlan mellől kerűlhetett ide, Szívharmat mellé, Síva parancsára. S íme, valóban sütő-nyárs és bogrács is volt vele. El is készítették a tűzhelyet egykettőre közvetlenűl a ketrec mellett, – csak éppen, hogy tüzük nem volt, erről megfeledkeztek. Erre hát mintegy vezényszóra, mind a ketten egyszerre felnéztek az égre. S mit gondoltok, mi lett a következménye? Szörnyű dördülés hallatszott, – vagyis Síva másodszor is leküldötte egyik kisebb villámát, csakhogy most már egész más céllal: csakis azért, hogy a rőzsét felgyújtsa vele. Ez meg is történt, – meg volt tehát a sütéshez való jó kis tűz is.

S már a sűlő pecsenye szaga is széditő volt ebben az alkonyodásban. E görnyedt kis szörnyeteg mögött meg is jelentek az erdő-szele fái között különböző hivatlan vendégek, úgymint: még egy párduc is, – igaz, ez a fa tetején, – de több szegény kis koldús, szimatoló kis sakál és két vaskos hiéna. Ha jól emlékszem, a kis fekete szörnyalak még vetett is a sakálkáknak valamit, úgy látszik, azokkal tartott fenn néminemű rokoni kapcsolatot, a koncot ezek boldogan habzsolták fel. Csámcsogásuk, ropogtatásuk egészen idáig elhallatszott.

De mi volt ez ahhoz a jajongó, ujjongó, néha szinte zokogó és bőnyálú csámcsogáshoz képest, amelyet a kis fekete szörny hallatott, mikor elkezdte görbe fogaival tépni a húst, miközben nyála is lecsorrant álla felé… S ez így ment: agyon zabálta magát a még mindig éhező Risi szemeláttára, mialatt őt magát kutyába se vette, vagyishát eszében se volt, hogy megkínálja, holott a kis őz-kölköt majdnem egészen befalta már. Mindez úgy látszik, annyira őrjítő volt, hogy a párduc már le is ugrott a fáról és megpróbált közelebb férkőzni a tűzhöz, a hiénák pedig máris belekezdtek éjszakai kacagásukba. De még a sas is ficánkolni kezdett s meglengette hatalmas szárnyait Szívharmat mellett egy faágon.

Egyszóval rettenetes volt ez az egész! Kígyók keltek ki a föld alól s még talán a hold is le akart ugrani az égről ekkora zabálás láttán. Nem túlzok tehát, ha még azt is mondom, hogy olyan volt ez, mint egy kisebb földrengés.

Mindezt pedig Szívharmat egy kis dombon ülve nézte végig és hangosan nevetett. Az éhező Risi pedig izzadni kezdett. Végűl is így szólt:

– Adjál nekem is egy keveset. – Amire a kis fekete szörnyeteg piszkos körömmel, foggal lemarcangolt néki egy jókora darabot és azt egyenesen a szájába dugta.

A Risi ettől alighanem meg is őrűlt. Alighanem rágatlanúl nyelte le a hatalmas húsdarabot, aztán letérdelt és úgy kezdett könyörögni, hogy adjanak néki még egy kicsit. Szívharmat erre a dombocskán még hangosabban kezdett nevetni.

S bár a nevetése gyönyörű volt s bár tudvalevő volt, hogy e jó Risit fiatalkorában a nők szép nevetése, a dallamos, hullámos nevetése tudta legjobban megbabonázni s ez pontosan olyan volt: hogy szinte delejes álomba eshetett tőle az ember, ha sokáig hallgatta, – de most ez a nevetés úgy látszik, visszahozta a Risi eltévedező eszméletét s íme most inkább megdühítette, mint boldogította.

– Most aztán igazán elvesztettél engem, – szólt oda teli szájjal a lánynak. –

– És ugyan mért? – kérdezte Szívharmat.

– Mert olyan szívtelen voltál és kinevettél, – felelte a Risi.

– Tévedsz szent férfiú, én nem nevettelek ki, csak gyönyörködtem ebben a hatalmas zabálásban, – mondotta Szívharmat.

– Te talán már nem tudsz nevetni, – fordított hirtelen a szón. – Mikor nevettél utoljára?

Kiderűlt, hogy Szívharmatnak igaza van, mert a Risi valóban elfelejtette már, hogy mikép is kellene nevetnie. Amire elmondott néki egy titkos történetet az istenek életéből. Ezt Síva gúnyos hollója mesélte el neki, mialatt most vadászott az erdőben.

Ganésa, az elefántfejű isten, aki mégiscsak épebb eszű, mint a többi, – e szóval jellemezte őket a holló, – egy nap ez az okos nemtő ugyanezt a kérdést intézte kollégáihoz, hogy: – vajon tudtok-e még nevetni? Amire megállapítható volt, hogy már bizony egyik se tud, mert réges-régen elfelejtették, hogy azt hogy s mint kellene. Az elefántfejű tehát elkezdte őket tanítani, mondván nekik, hogy emlékezzenek csak vissza gyermekkorukra. No, szóval, addig-addig, amig olyan harsány kacagás remegtette meg az égi palotákat, hogy tőle országos eső kerekedett s utána hat szivárvány jelent meg egyszerre az égen.

– Hát így nem tudhatja más, hogy valaki, mit miért csinál, – fejezte be oktatását Szívharmat, – én éppen erre gondoltam, mikor benneteket zabálni láttalak. S azt kérdeztem magamtól, vajon tudok-e szívből és úgy nevetni, hogy attól meggyógyuljak, vagyis szívemnek minden bánata, terhe eloszoljon tőle.

 

*

 

No de minek is folytassuk? Végül Dara-Shikoh szerzetes is megtanúlt nevetni, de úgy látszik, csakugyan kiábrándult mindennemű bölcseletekből, mert, ha valaki példáúl bölcselkedni jött eléje, sóhajtott egyet és így szólt:

– Én nem értek az ilyesmihez, én csak azt tudom, hogy a fiatal őz húsa nagyszerű, különösen akkor, ha nagyon éhes az ember.

S persze Szívharmatot is elvette feleségűl és volt tőle és még két másik feleségétől összesen tizennyolc gyermeke. Ezektől származott aztán a későbbi szikhek egyik törzse, egy híresen zabálós fajta.

Síva apró, fekete szörnyetege, – hogy őt is el ne feledjem, – házmester lett nála és arról volt nevezetes, hogy tökrészegen is jól tudott sakkozni.

Halála előtt pedig az egykori Risi így szólt feleségeihez:

– Hogy minek voltam e világon, arról én semmit sem tudok. Vagy az emberi lény mindezt is azoknak a silány isteneknek köszönheti? Mit gondoltok asszonyok? Vagy mindez velük együtt mondjuk a holdfény bukfence csupán?