Libák

A férfi most halkan beszélt, de azzal a veszélyes nyomatékkal, amely a robbanásra figyelmeztet.

– El fogunk válni, egyszerű a dolog! – jelentette ki csendesen. Az, hogy egyszerű a dolog: bizonyításnak volt szánva. – Vagy avval törődől, hogy mit mond a világ? – tette hozzá már fenyegetésképpen, holott a mellette tipegő kis feleség eddig alig adta jelét, hogy érti-e egyáltalán, amit hozzá beszélnek?

Nem is igen akarta érteni. Ha egy-egy élesebb, vagy vastagabb szó zuhant reá, – megremegett tőle: ennyi volt az egész. S hogy a szavak összemarcangolják egész bensejét, – ezt érezte. Inkább a tüneteket figyelte férjén, olyféle komolysággal, mint az orvos, aki a saját baját lehetőleg távoltartja magától, mialatt betegével foglalkozik.

– Idegbaj, – igen az. Ez úgy látszik, most már komoly idegbaj – állapította meg. – Másként hogy lehetne ezt megmagyarázni?

Tegnap este, – nagyon bele volt merűlve regényébe s nem volt kedve levetkőzni. Erre a férje levetkőztette, – a cipőjét és harisnyáját előtte térdelve húzta le lábáról. Aztán úgy tette bele rózsaszínnel áttört csipkés ágyába, mint egy újszülöttet, – lágyan, szinte a tenyerén. S újból letérdelt ágya mellé, rádőlt az ágyra, kezébe temetve arcát s magában beszélgetett. Ezt ő már ismerte: ez annyit jelentett eddig, hogy szereti és gondolkodik szerelmén. Fel se nézett reá ennélfogva: az istenített lények nyugalmával és biztonságával olvasott tovább. S még ez is jólesett: ott tudnia őt maga mellett s nem törődni vele. A lámpa égett, az óra ketyegett, csend volt.

Reggel aztán a férfi mintha hirtelen megőrűlt volna.

– Hazudtam, – mindeddig hazudtam, – rivallt reá s azóta hadakoznak, – illetve: róják a budai utcákat reggel óta. A férfi beszél, ő pedig hallgat s mint látszik, ezzel még jobban ingerli őt. Ha felelne neki, még rosszabb volna, mit tegyen tehát?

Legjobb volna megrázni vállainál s a fülébe kiáltani valamit, amitől magára ébredjen, de ezt sem lehet. Nem, nem szabad többé megcsókolnia sem, semmihez sincs joga többé, ő a kivert asszonyok közé tartozik mától fogva. S már látta is magát, amint ott áll anyja előtt s beszámol neki: sápadtan ugyan, de a megalázottak kényszerű önérzetével.

És mégsem sírt. Inkább bosszúsan mosolygott néha, ha a másik már túlságosan hadart.

– Azt képzelted, hogy lehet tisztességesen élni? – lihegett a férfi. – Hogy gondolod? Őrült vagy? – kérdezte a némán mosolygótól. – Mit még? Mit még? – ordította. Megálltak. – Mit akarsz még?

– Hogy én mit akarok? – kérdezte szomorúan az asszony.

– Gyerünk tovább, ne komédiázzunk annyit, – mordúlt reá, minthogy nem mert a szeme közé nézni. Mentek hát tovább. Kinn jártak már a messzi ligetekben a hegy alatt. Szemük előtt más oldalról jövő kopasz hegyek fordúltak errefelé, meglepő gyorsasággal s minél inkább közeledtek az út kanyarodója felé.

– Még egy lábzsákom sincs, kinn ülök októberben, októberben még kinn ülök, mint a ló! és rajzolok és tudod, mit gondolok ilyenkor magamban? Hogy mit akarok én voltakép? próféta akarok-e én lenni? Dolgozom, mint az állat, – igaz ez? Nem mondhatod, hogy nem igaz. Spórolok, mert szegények vagyunk! igaz? Nem dohányozni, mert az árt, nem inni, minthogy már a szagától is rosszúl leszel, neked ez az apádat juttatja eszedbe. Rendben van – mondjuk. Az ember legyen kíméletes, ha már ilyen kincse van. De az ember legyen tisztességes is, legyen derék, ne hazudjon, ne csalja meg a jó kis feleségét – és mit még? Mi a Jézus Krisztus Máriát? Erre felelj végre. Ez talán az élet? akkor dögöljünk meg inkább, nem? Hiszen hering lesz belőlem, az a vége!

Egészen belevörösödött. Annál inkább úgy folytatta, mint egy tanár, akit nem az indulatai vezetnek, aki tárgyilagos akar maradni.

– Csakhogy nem ez az élet édes kincsem. Tudod? Nem, nem, nem, nem. Szó sincs róla. És aki arra tanított minket, hogy ez az élet, csakugyan! a Dunába fojtanám és becsületszavamra igazam volna. Hát mi? hát mi? Mondd meg te magad.

– Jó rendben vagy. Csakhogy én semmi vagyok? – fordúlt most vele szembe az asszony.

– De ha megúntalak, – bizonyította a férfi. – Nem babfőzelékre születtem én! – Mit gondoltál te? Milyen merész vagy, milyen gyalázatos!

– Akkor tehát mindeddig hazudtál.

– Hát nem érezted? Vagy süket is vagy tetejébe? Azt mondják, szép vagy, gyönyörű vagy, olyan vagy, mint egy baba… erre én mosolyogni kezdek, hogy már a szám is belefárad a sok mosolygásba. Nekem rajongást kell hazudnom! nem? meg kell érdemelnem a kincset…! – Oly tisztelettel beszélek veled, rólad, – hiszen letérdelek eléd, – kiáltotta és kacagni kezdett.

– Szegény! – érezte ekkor az asszony s nem tudta miért? Könnyek fátyolozták szemeit.

– Drága Pista, hallgasson meg engem, – könyörgött. De elhallgatott megint. Megérezte ebben a pillanatban és éppen a másik tompaságán, esengés iránti érzéketlenségén, hogy milyen is az, ha a lélek megsüketül? – Igaza van! – állapította meg réműlten. – Hát nem én is érzéketlen voltam? érezte és a lábai remegni kezdtek. – Agyondolgozta magát értem, teherhordó volt, én pedig olvastam és hagytam, hogy szeressen és kiszolgáljon, hogy még a reggelimet is ágyamba hozza. Úristen!

– Nem érezted a hamis édességet? Drága egyetlenem, nem érezted? – rimánkodott a másik. – Mikor Mucusnak, vagy aranyosomnak szólítottalak. Én azt vártam tőled, reméltem, vártam, hogy okos vagy, meghallod végre a szó értelmét. Ezért nem is azt mondtam Mucus, azt mondtam Mu-cus-ka… – Vagy mi ez? Szerelem talán? Azt hitted? – – S mint aki belefáradt a tombolásba, hirtelen elhallgatott.

– Meghalni! – parancsolta magának az asszony és megállt.

– Tovább menni! – parancsolta a férfi. Mentek hát tovább.

Az élet nem ez, – kezdte újra, – az élet szép, – Isten azt szépnek teremtette. Isten az nem ilyen erkölcstelen nyárspolgár, mint mi vagyunk. Feléred ezt ésszel? A teremtés nem bivaly! Vagy abban reménykedtél, hogy elfeledtem, hogy van más is a világon, hogy egy kis ujjongás is van, – mondjuk, mert olyan jámbor pofákat vágok? tehát azt hiszed, hogy minden rendben van? Végűl én is ember vagyok, nem?

– Én is ember vagyok! – bizonygatta. – És fellázadok kincsem, – íme lásd, itt van, parancsolj! Mivelhogy a vágynak rohamai vannak, ahogy a gyönyörnek és az életnek… Nem merő tompaság az élet. Mi pedig máris betemetkeztünk a sírba, még pedig élve temetkeztünk be, – megértettél? És ezt neveztük boldogságnak…

– Nyílván azt gondolod most, hogy goromba vagyok, – mivelhogy gyengéd lélek is vagy. No de ha egyszer utállak! – jelentette ki és megállt az úton. Kérnélek szépen te tévedsz. Ez mind nem gorombaság, ez az igazság. Nem nevezhetem a narancsot gesztenyének…

Mintha kedve kerekedett volna, hogy fejszét ragadjon és véres cafatokra hasogassa azt a testet és lelket, amelyet egykor szeretett, hogy bosszút álljon rajta azért, amiért szerette. És semmi sem volt néki elég, nem tudott megnyugodni.

– És ezt tanácsolom neked is, – folytatta.

– Mit tanácsolsz Pista?

– Hogy ne légy többé tisztességes, soha az életben többé, úgy értem, ha majd más mellett fogsz élni. Ne tikkadj el aranyom, – magyarázta oly eszelős hévvel, mintha csakugyan eszét vesztette volna. – Az élet színes, – magyarázta, – érted? És ahogy mi éltünk, az unalmas.

– A piszok undorító… nem? – vetette fel fejét az asszony.

– Igen, igen, igen, persze. Várj csak édes – és a férfi újra megállt. – Szóval nem lehet élni, azt akarod ezzel mondani? Ezt már régen tudjuk, ez is unalmas. De viszont igenis lehet azért élni és ezt mondom én neked. Csak nem mulyán, kérem. Alázattal esedezem. A fejem arra való, hogy kiigazodjon és megállja a sarat és hogy ne rogyjak össze idő előtt. Így, úgy és amúgy, – hallod a szót? Görbén, bitangúl kell élni, érted kicsikém? – fenyegetett. – Nem érzed a tested szerkezetéből, – kérdezte.

Most viszont az asszony állt meg.

– Szóval elválunk? – vetette fel a kérdést, de a következő reménnyel: – Ha most a szemeibe nézhetne és úgy nézhetne, hogy feloldja a lélek szörnyű görcsét szerelmével, akkor ez a nagy fiú most sírni kezdene. És ő nem haragudna reá, – fogadkozott magában oly áhítattal, mint az oltár előtt.

– Hogy elválunk-e? – ámúlt reá a férfi.

– Azt kérdezem, kérem, – tette fel újra a kérdést élete minden elszántságával.

– Az csak természetes! – mit kérdezed, kérem, – gúnyolódott a másik, de megint nem mert a szemébe nézni.

– Akkor Isten veled! – És elindúlt oly határozottan és gyorsan, mintha tudná, hová megy.

– Várj! – szólt ekkor utána rekedten a másik. De az asszony ezt már nem akarta hallani. Egyre hevesebb gyorsasággal rohant lefelé a lejtőn. A férfi erre utána futott.

– Az volt a parancs, hogy álljon meg! – lihegett mellette fulladozva. – Vagy csak engedelmeskednem szabad? no nézd! – és megragadta csuklójánál fogva.

– Egyedűl jobb neked, fiam, – válaszolta a nő gúnyosan, hidegen, szinte már a nemlét hidegével. S piciny ajkait megvetőre biggyesztette.

– Kérném szépen, – ne ingerkedjünk, – én megütni nem akarom Önt. Állj meg! – ordította utánaugorva, mikor az asszony elindúlt megint.

Ott álltak tehát szótlanúl, nem tudva, mit akarhatnának még egymástól. Ki voltak merűlve, tompák voltak, szinte eszméletlenek. Ekkor történt a furcsaság.

– Hó – hó! – hangzott egy tréfás kiáltás a kanyarodónál, ott, ahol az egész vidék szinte megfordúlni látszik a Duna felé. – Hó, hó! – hangzott s néhány bohó autó-tülkölés követte. Mind a ketten odafordúltak.

Egy nagy vörös teherautó döcögött a fák között. Csak lassan döcögött, mert libákat hajtott maga előtt.

– Álljon meg – hallja? – ordított a férfi magánkívül a sofőr felé. De az nem állt meg, ki tudja, mért nem? Talán tréfált. A libák szárnyaikkal a földet verdesve, nehézkesen menekűltek előle.

– Álljon meg a Krisztusát magának, – toporzékolt lefelé a hegyoldalról emberünk. Valaki az autóból felnevetett reá.

– Jézus! – kiáltott ekkor az asszony is.

A következő történt: Már-már úgy látszott, hogy a libák megmenekülnek. Ekkor az egyiknek valami ostobaság juthatott eszébe, s ahelyett hogy a hegy felé menekűlt volna, mint a többi, a hosszabb utat választotta a rét felé. S ebben a pillanatban a kocsi már át is ment rajta. Símán, minden zökkenés nélkűl.

– No lám! – mormogta bosszúsan emberünk.

Az asszony erre nem felelt. Különben is egy pillanatnyi csend lett ezek után, nem egyszerű csend, hanem mintegy a világ kerekei között, a mindenségben. Az autó utasai közül ugyan az egyik vigyorogva hátranézett, de nem volt ez sem igazi nevetés. Az autó eliramlott.

A nagy madár pedig ott feküdt az úttesten, puhán és nyugalmasan, mint egy fehér vánkos. Társai az út széléről nyakukat előrenyújtva majdnem csodálkozva bámúltak reá.

– Menj a gazdájához, alkalmi vétel, – gúnyolódott a férfi. De az asszony erre sem felelt. Még egy pillanatig küzdött magával, aztán vadúl, kiméletlenűl és minden szégyenkezés nélkűl zokogni kezdett. Hosszú ütemekben, jajveszékelve sírt, talán mint gyerekkorában egykor.

– Ne sírj, – mondta a férfi szomorún.

– Ne sírj, – ismételte utóbb megalázva. Aztán melléje húzódott. – Ostoba vagyok, – suttogta a hajába, – legázolom azt, ami a legszentebb nekem… – szólt s az ő szemét is elöntötték a könnyek.

– Az élet oly ostoba! – esengett leverten. – Oly értelmetlen. Bocsáss meg édes és ne sírj. Beteg ember vagyok, könyörűlj rajtam.

Valami kis düledező házból eközben egy lány kerűlt elő, ő felemelte a vérző, fehér tetemet s azt messzire eltartva magától, furcsa, apró nevetések közben szaladt vele valaki felé, akinek messziről integetett.

– Szegény Géza, – kiáltotta, – meghalt a Géza!

– Nem is az érték, – az a kis élete neki! – magyarázta egy kalauz társának az úton arramenőben.

Filozófikus hajlamú kalaúz lehetett, mert még azt is mondta:

– A létezése ugyanolyan mint a mienk. A létezés valószínűleg minden teremtett lényben egyforma, vagyis ennyi: – én vagyok én. –

– Az a kis életünk csak ennyi bizony, – bólogatott a mi emberünk is, majd karonfogta síró nejét. – Gyere édes, gyere, gyere! – mondotta néki határtalanúl gyengéden.

A többi liba ekkorig már régen megnyugodott. Mintha mi sem történt volna, enyhén társalogva, csipogva, gügyögve sétáltak együtt az út szélén a fák alatt. Begyesen lépegettek, erre-arra forgatva kecses-mozgású nyakukat, vagy magasra tartva vékony orruk, mintha az eget szimatolnák.

De egyszerre elhallgattak. Szemeik vadúl forogni kezdtek, kinyújtott nyakuk mint a támadó kígyóé hátrahúzódott, mígnem azt előrelökték nyílegyenesen.

Ingerkedve, hetykén a vörös autó jött visszafelé. Himbálózva, lassan közeledett, mintha valami mondanivalót tartogatna. Vad sziszegés hallatszott ekkor az út széléről s egy-egy elnyújtott harci gágogás. Az autó utasai pedig válaszképen ránevettek a libákra.