Zene

Abban a házban én elég gyakran voltam hivatalos azelőtt. Nem volt valami különösen szép ház, sem magános villa, amely arról nevezetes, hogy alig lehet rátalálni, s nem is volt valamely előkelő negyedben. A hetedik kerületben volt, a Damjanich utcában, beépítve a többi házak közé, s csak egy emeletes volt. Ezenfelűl még abban is különbözött a többitől, hogy ha az ember nyitott kapújánál befordúlt az udvar felé, ott még egy kapúval találta szemben magát. Ez zárva volt. Itt tehetsége szerint, vagy megtalálta hamar a csengőt, vagy dörömbözni kezdett. Magam én ez utóbbiak közé tartoztam, mert mindig elfelejtettem, hogy csengőt kéne keresnem. Dörömbözésemre aztán egy nyájas képű fiatal legény nyitotta meg ezt a kapút is, derekán fehér kötény, hóna alatt szervéta és így szólt nyájasan:

– Már vártuk. – Amire én kicsit bosszankodva:

– Nehéz ide bejutni, nem?

– Nem mindenkinek lehet bejutni, – felelte a fiú mosolyogva.

És íme máris: mintha egy elkülönített világba léptem volna, mintha beléptem volna a csendbe. Az udvaron kőkút, még a régi időkből, sőt még egy terebélyes fa is, az előtt lóca, kisasztallal, s ez az asztal télen be volt havazva, nyáron pedig néha egy-egy üveg bor állt rajta ezüst tálcán, de egy pipa is oda volt készítve, továbbá szivarok s hogy el ne feledjem: szép zöld vette körül az egészet. Egyszóval: minden arról tanúskodott, hogy akik itt élnek, szeretik a jólétet. S ennél még jobban a magányt.

Aztán hát e Viktor nevű legény az udvaron át felvezetett az emeletre, s itt egyenesen a zeneterem melletti kis szalónba, hol is egy magános hölgy mozdúlt meg üdvözletemre. Idős hölgy volt és rendkívül kellemes.

– Mindig én vagyok itt az első, – mondtam és kezet csókoltam neki.

– Ez talán azt jelenti, hogy szívesen jön ide? – kérdezte a hölgy.

Bágyadtnak látszott és csendesnek. Mindig ilyen volt. De néha különös élénkség csapott fel a szemében. Ez olyankor volt, mikor az ura felől érdeklődtem.

– Az én uram ilyenkor a palack bora mellett ül – mondotta mosolyogva.

– Úgy szereti a bort? – kérdeztem én is mosolyogva.

– Igen, talán még jobban is, mint engem, mert még nekem sem szabad ilyenkor megzavarnom őt.

– Úgy-úgy, – mondtam én és több kérdést szerettem volna feltenni, de nem is kellett, az idős hölgy, úgy látszik, szívesen mesélt a férjéről.

– Hol a szobájában, ha jó idő van, kinn az udvaron, de mindig egyedűl. Ez a szent idő, ahogy ő szokta mondani. Ilyenkor nem szabad zavarni őt.

– Pipázik és csendben iszogatja borát, aztán bejön hozzám, vállamra teszi kezét, és én tudom, hogy ilyenkor nagyon meg van elégedve az élettel, – mondotta nékem e kedves hölgy és aztán felállt, hogy az újonnan érkezőket üdvözölje.

 

*

 

Nem sokan voltunk vendégek, ketten, vagy hárman, legfeljebb négyen, és pedig: egy zeneszerző, egy orvos tanár és még egy valaki, akinek a foglalkozása kétes volt: az a gyanúm, hogy szintén valami gazdag ember, aki nem sokat törődött a foglalkozásával, inkább a zenének élt. S mi. Egész jó viszonyban voltunk egymással, majdnem, mint régi barátok bántunk egymással, de csak addig, amíg itt együtt voltunk. A háziasszony nagyon buzgólkodott, hogy jóban legyünk, csakhogy ez nem sikerült. Mi csak rajta keresztűl barátkoztunk egymással, e házon kívűl, furcsa módon, idegenek voltunk egymás számára.

S aztán hát megérkeztek a zenészek is, átmentünk a zeneterembe és elkezdődött a hangverseny. Nagyon szép, régi, részben elfeledett zeneműveket adtak elő, hogy melyeket, milyeneket, ezzel nem fárasztom az olvasót, illetve, hisz nagyrészben el is felejtettem neveiket. Csak azt tudom, hogy volt ezek közt Bach, aztán Buxtehude, Vivaldi, Bianchi és más ilyenek. Magam én, már régen elpártoltam a zenétől, de itt e helyt, mintha régi gyerekkoromat élném újra.

Magam én főként ennek az idős hölgynek a művészetét csodáltam legjobban. Kíváló művésznő volt, amellett tökéletesen igénytelen. Alig lehetett észrevenni, hogy ő is játszik, megérzett játékán, hogy csak azért vesz részt az együttesben, mert szükség van rá. Hogy ő ezt így tanúlta be ezekkel a kitűnő zenészekkel, akikkel szintén kitűnő barátságban voltunk, már amennyire lehetett. Mert hiszen azért mégiscsak zenészek voltak, – „Musikant”-ok, – mondja a német. De azt is mondja, „Musiker”, s akik inkább másfajták voltak, valamelyest talán magasabbrendűek náluk.

De mikor aztán egyik futama volt, vagy egy-egy olyan helye, ahol a zongorának kellett érvényesűlnie, ott derűlt csak ki, hogy micsoda művésznő.

– Ön sosem lépett fel nyilvánosan? – kérdeztem tőle a szünetben.

– Nem, nem, nekem arra nincs szükségem, – felelte ő. Majd hozzátette:

– Én a zenét szeretem és nem az érvényesülést.

A szünetben Viktor, most már egyenruhásan és fehér kesztyűben frissítőket és könnyű ételeket kínált, így: hideg halat, francia kakastaréjt tormával és más ilyeneket. Viktor legelőször a zenészeket járta körűl, ezek a homlokukat törölgették, elcsúszott nyakkendőjüket igazgatták, aztán rámosolyogtak Viktorra és jócskán zabáltak. De mi magunk is: lelki élvezetek éhessé teszik az embert, bár hisz magam én, inkább az italoknál maradtam.

Az estély végén bejött néha az öregúr is. Kellemes, joviális, pirospozsgás emberke volt, rendkívűl jóakaratú mosollyal. Csak ácsorgott és mosolygott és semmit se szólt. Legföljebb, ha ennyit kérdezett:

– Jól érzik magukat énnálam? – S mikor mondtuk, hogy igen, nagyon is jól, így felelt:

– No ennek örülök, igazán örülök. – S meglátszott rajta, hogy igazán örűl. Aztán még ácsorgott egy kicsit, majd kezetfogva mindnyájunkkal, kiment.

Néha viszont még tovább is állva maradt, ilyenkor rendesen ugyanazokat mondta. Példáúl ilyeneket:

– Én kérem nem értek a zenéhez, a feleségem viszont nagyon szereti, tehát én is szeretem, ha nem is értek hozzá. – S itt szelíden mosolygott. – Én kérem kereskedő ember vagyok, – mondta szinte bocsánatkérőn, amire felesége, az öreg művésznő odament hozzá, és ugyanolyan egyszerűen, ahogyan játszott, mindnyájunk szemeláttára átölelte a vállát és ráhajtotta a fejét, amire az öregúr így szólt:

– Jól érzed most magad aranyom? – Az asszony nem felelt, csak még jobban odanyomta fejét e csendes ember melléhez…

– No ennek örülök, – mondotta a csendes ember s még egy kicsit szivarozott köztünk, aztán kiment.

 

*

 

Volt aztán idő, mikor sokáig nem mentem el oda, részben az életem viharai eltereltek tőlük, másrészt talán túlságosan fel is zaklatott az a harmónia, amelyet ott tapasztaltam náluk.

– A létezés elmúlik, tudom, de ennyire tudni, mint ezek, – ezt talán nem szabadna, – gondoltam magamban. – Náluk úgy érzi magát az ember, mintha az örök mementót kellene állandóan hallgatnia valahol, s ez a mementó így hangzana:

– Most itt vagyok, zongorázom egy kicsit, ezt a kedves öregembert pedig mindennél jobban szeretem, aztán elmegyek.

Viktorukra pedig még külön is haragudtam. Hogy az ilyen nyájasan és nesztelenűl suhanva köztük átadja magát ennek a fájdalmas igézetnek.

– Nők, szerelem Viktor, mílyen csinos fiú vagy, – szerettem volna fülébe ordítani. – Mit vagy olyan szerény, olyan csendes, olyan megbékélt. Mit vagy annyira a kedvük szerint való? – szerettem volna kérdezni tőle és megrázni őt.

– Vihart akarok, – kiáltottam dacosan és nem ezt a csendet.

Meghívásukra tehát kezdetben mindenféle kifogásokat írtam, hogy most mért nem mehetek, aztán e meghívások is elmaradtak, s én mit sem tudtam róluk, de megvallom, nem is igen jutottak eszembe. Teljesen elfoglalt engem akkor az életem zűrzavara.

Mikor is egy napon az idős művésznő saját kézírású levelét hozta a pósta. Ebben az állt, hogy ők holnap délútán szívesen látnának, utóiratúl pedig még az is oda volt írva, hogy bizony eddig is fájlalták hiányomat és most nagyon szeretnék, ha eljönnék.

Elmentem tehát. Viktor a zeneterem melletti kis szalónba vezetett épp oly nyájasan, mint eddig. Csak épp, hogy aranygombos livréje volt rajta, nem a köténye és ez máris feltűnt nekem.

Mondom, a kisszalónba vezetett. Ott leűltetett, mondván, hogy érkezésemet jelenteni fogja.

Jó sokáig üldögéltem e barátságos helyiségben s minthogy új vendégek nem érkeztek, se zenészek, – ma tehát nem lesz hangverseny, – gondoltam én. – Csak akkor minek vagyok itt?

Egy idő után nyílt azonban az ajtó s bejött a kopasz öregúr. S mondhatom, majdnem felkiáltottam meglepetésemben, annyira megváltozott.

Eddig kövérkés volt és kellemes. Most meg volt kopva. Arca beesett, tekintetében a régi nyugalom helyett révedező, rebbenő bizonytalanság, s a kezei szürkék. Bizony, hogy szürkék, már nem olyan puhák, barátságosak és élvezetesek, mint teszem azt, a húsvéti kalács. Annál kirívóbban hatott megszokott ápoltsága és eleganciája. Mert most is elegáns volt, csak épp, hogy ez a két dolog, ez a szemmellátható pusztulás s hozzá ez a nagy ápoltság sehogyse fért meg egymás mellett. Mit mondjak? Feje majd kiesett a gallérjából, az annyira bő volt. S a nyaka ráncos. S ő maga nehezen lélegzett.

De mintha tudatában is volna mindennek, mert barátságosan mosolyogva így szólt hozzám:

– Ma nem lesz zeneestély. – Majd rögtön utána: – Ön biztosan csodálkozik, hogy gazdag ember létemre, mért nem csináltatok magamnak más ruhákat, mikor ezekbe a régiekbe kétszer is beleférnék. Nagyon lesoványodtam néhány hónap alatt. De parancsoljon rágyújtani talán… Viktor! – kiáltott fel.

– Viktor, – kiáltott újból, majd kézicsengővel csengetett.

– Viktor, – Ön elfelejtett szivarokat idekészíteni, – Viktor némán meghajolt és hozott egy dobozt, melyben havanna szivarok voltak, különféle szortiment.

Semmit se szóltam, részben a meglepetéstől, másrészt a várakozás miatt, hogy vajon mi fog ebből kiderűlni?

– Én kérem öt óra tájban el szoktam vonúlni kis borommal, meg a pipámmal… Mindenkinek szüksége van ugyebár egy kis respirungra. (Így fejezte ki magát.) És ezek most el akarják tiltani nekem az alkoholt is, meg a dohányt is, – nem tudom, mit szól ön ehhez? Mert én a magam részéről, látja uram, én nem vagyok hajlandó ebbe belemenni, továbbis iszom a borocskámat és szívom a szivarjaimat, már amennyi nékem még megadatott, persze, tudom, hogy nem sok. Új ruhát példáúl, vagy új fehérneműt már nem csináltatok magamnak. Van még kétszáz havanna szivarom, ezeket talán még elszívhatom, de ha nem, az se lesz baj. Ujakat azonban már nem rendelek. Nem tudom, helyesli-e ön is mindezt.

Csodálkozva néztem rá, mert hogy tudok én ebbe beleszólni és hogy tartozik ez énrám?

– Tüdős Gáspár orvos professzort kéne ebben megkérdezni, – feleltem én meglehetősen kínos mosollyal.

– Igaz, igaz, igaz, – felelte ő, – csakhogy zeneestélyek már nincsenek itt, s én nem kivánom őt ez ügyben felkeresni. Az ön kedvességét viszont azért kérettem ide, mert tökéletesen megbízom őszinteségében, jobban, mint Tüdős professzoréban, de feleségem is úgy találja, hogy ön az, akire rábízhatjuk ügyeinket.

Még mindig fogalmam se volt róla, mit gondoljak.

– Kérem szépen, miben lehetek rendelkezésére? – kérdeztem tőle. Majd nagyon melegen és nagyon barátságosan hozzátettem: – Mindenben nagyon szívesen vagyok szolgálatára, – és kezemet rátettem az övére. A keze nyirkos tapintatú volt és hideg.

– Én kérem, halálra vagyok ítélve, – mondta mosolyogva. A régi, fínom mosolyával.

– Ugyan, ugyan – kiáltottam fel.

– De igen, – felelte ő. Aztán eltűnődött, erősen szivarozva. – Két betegségem is van: részben magas vérnyomás, részben rák. Tetszik talán ismerni mind a kettőt annyira, hogy tudni tetszik: mind a kettő halálos.

– És honnan tudja ön azt, hogy rákja van? Van olyan orvos, aki ezt megmondta önnek?

– A feleségemnek mondták meg és ő közölte velem.

– Ilyen kegyetlen a felesége? – Nagyon kellemesen nevetett erre.

– Nem jól ismeri a feleségemet. Ő részben nagyon okos asszony, másrészt nagyon elszánt. Ő nem akarja azt, hogy én csupa szenvedés közt tovább éljek.

– Úgy? – csodálkoztam én.

– Igen, ő azt akarja, hogy meghaljunk. És épp ezért kérettem önt ide. Épp ezért hallgasson meg engem és aztán mondja meg, hogy elvállalja-e, amire kérni akarjuk.

 

*

 

Megint csengetett ezüst csengőjével és így szólt:

– Viktor, – kéretem a feleségemet.

Az öreg hölgy megjelent. Nagyon sápadt volt, de különben derűs és nyugodt.

– Megúnt minket, – mondotta a fejével felém bólintva, – hát igen, megúnt minket. Értem én azt. Mi olyan különös népség vagyunk, – folytatta és oly nyájasan nézett a szemembe, – mintha szívének régi barátja volnék.

Aztán leült férje mellé, rátette annak vállára kezét és így kérdezte tőle:

– Nem fáj most a derekad?

– Egy kicsit fáj, – felelte csendesen az ember.

– Akkor dőlj hátra talán, – javasolta az öreg hölgy.

– Ha megengeded, most nem dőlök hátra, – felelte az ember. S ekkor mind a ketten mosolyogva bólintottak.

– Én tetszik tudni kereskedő voltam világéletemben és az, ha sikerűl, kiadós foglalkozás, – fordúlt megint felém a férfi. – Röstelltem is mindig, hogy én, közepes értelmiségemmel oly sok pénzt keresek, mialatt mások, tudósok és művészek példáúl oly nehezen boldogúlnak. Látja, ez a Tüdős professzor is mennyit küszködött, amíg elért valamit, mialatt én, meglehetős kényelmesen, szivarozva, fütyörészve, sok pénzt kerestem már akkor is. Gondoltunk is rá a feleségemmel, hogy lemondunk a jólétről, csak nem lehetett. Mégse lehetett. Mert mi lesz akkor a zeneestélyekkel? És én is túlságosan szerettem délután azt a kis nyugalmat, kis palack jó bor mellett. Meg a szivarjaimat is szerettem, így hát az igazat megvallva, húztuk, halasztottuk a dolgot mindmáig. Igaz-e Laurácska? – fordúlt a feleségéhez s a hitvestársak itt megint kedvesen összemosolyodtak.

– Igen, mindez szóról-szóra így igaz, – felelte az öreg hölgy.

 

*

 

Egyet s mást mondtam is már a sikeres kereskedelemről, – folytatta elbeszélését az öregúr, – a javáról azonban még nem beszéltem s ez abból áll, hogy a gonoszság, úgy látszik, átplántálja magát benne egyik generációról a másikra. Hogy ezen mit kell érteni, azt is elmondom azonnal.

Messziről kell kezdenem. Én nagyon szegény fiú voltam, nálunk rengeteg sok gyerek volt, ennélfogva taníttatásomról szó sem lehetett. Kiraktak hát egy rettenetes emberhez inasnak, olyanhoz, aki mellett mondhatom, nemigen bírta ki senki az inaséveket kivülem. Bádogos volt s már gazdagodóban, ötven év körüli ember s még mindig azon panaszkodott, hogy mint árva gyereknek mit kellett néki szenvednie annak idején, ennélfogva tehát ő már gyerekkorában elhatározta, hogy, – mint mondotta: – ha a veséjébe kell is belelépnem valakinek, akkoris kipréselem belőle azt, ami nekem kell, – s így is tett aztán. Mondhatnám, fő elve a kegyetlenség volt: aki a keze közé kerűlt, az csak megtépázva kerűlhetett ki onnan. S hogy az ő gyerekkora olyan rossz volt, az nem arra késztette őt, hogy jól bánjon szegény, rongyos inasaival, – nagyon könnyen állt pofonra a keze, mondotta is gyakran.

– Vigyázz, nehogy elcsússzon rajtad a kezem. – No, de hiába vigyáztunk: a verés mindig több volt nála, mint az eleség. Ha pedig egy ilyen kis gyerek keveset kap enni, akkor érzi csak magát igazán elhagyatottnak. Vacsorára nyáron kenyér nyers uborkával, télen fekete retekkel, – ez volt a szegődmény. Ha pedig hazamentem látogatóba csónak nagyságú cipőmben, – ott is ahelyett, hogy örűltek volna nekem, inkább úgy néztek rám, mintha csodálkoznának, hogy én is a világon vagyok, mint valami fölöslegre, mintha azt akarnák kérdezni: – még te is jössz megnehezíteni az életünket?

S most tessék elképzelni: Ez az elkínzott fiú is úgy határozott már kora ifjúságában s nyílván a főnöke nyomán, hogy ő is rossz lesz. Vagyis, hogy ő is ki fogja préselni az emberek veséjét, ha arról lesz szó, hogy vacsorát vehessen magának, vagy sem. Mert úgy határozott, hogy ő egész életében éhesen lefeküdni nem akar. De úgy is határozott, hogy egy kenyérmorzsát se juttat majd testvéreinek, akármilyen gazdag lesz is. Tessék megérteni, – mondotta az öregúr szinte izgatottan, – én nem voltam rossz szívű gyerek, de a keserűség és később a kereskedelem rossz embert csinált belőlem. Mit tagadjam, ez így igaz. S a két egymás előtt szégyenkező lény: a régi-régi jószívű gyermek s a későbbi, keserű gyűlölködő fiú viaskodott bennem aztán egy életen át. S már régen bankár voltam, mikor a vita még mindig nem dőlt el bennem. Mondok egy példát. Egyszer megismerkedtem valahol egy elég szerencsétlen, de nagyon rokonszenves emberrel, akiről kiderűlt, hogy szerencsétlenségének nagyrészben ő az oka. Így szóltam hozzá:

– Ha megigéri, hogy a kártyával és a lóversennyel véglegesen szakít, akkor megpróbálom megsegíteni Önt.

Ez aztán így is lett s az illető néhány évig csakugyan kitűnően boldogúlt a kezem alatt, aminek aztán egyszer csak nagy zökkenő lett a vége. Az illető megint elkezdett kártyázni s úgy értesűltem róla, hogy már a zongoráját is eladta, aminek folytán zenei tehetségű kis fia nem is gyakorolhatott tovább. S ez még nem is minden. Az illető megtörten jött fel hozzám s mindjárt le is térdelt az íróasztalom előtt, azzal a kéréssel, hogy egyrészt bocsássak meg neki, másrészt, hogy vállaljak a kedvéért bizonyos veszteségeket is, továbbá még fizetési haladékban is részesítsem őt, – s én ahelyett, hogy átéltem volna nehéz helyzetét, élete eredendő nyomorát, tehát ahelyett, hogy megszántam volna, ellenkezőleg: minél többet kért, annál dühösebb lettem.

– A kereskedelem kérem, nem aggok és hülyék patronátusa, – mondottam néki, – különben is nagyon kértem önt annak idején, hogy ne kártyázzon. És most még azt is kivánja tőlem, hogy az ön kártyázásai miatt még ekkora pénzveszteségekbe is belenyugodjak? Nem teszem Uram, készen vagyunk egymással, alászolgája, – mondottam néki.

Amire az illető, már nem is fiatalember, sírva fakadt előttem.

De én nem tágítottam. – Sajnálom, nem segíthetek, Isten önnel.

– Tessék csak evickélni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen emberek addig evickélnek, amig aztán csak kievickélnek a bajokból nagynehezen, – tettem hozzá.

De a síró ember egyre csak a fejét rázta, és valami olyasmit motyogott, hogy ő már mindent megpróbált, én vagyok az utolsó ember, aki elé ezzel a kéréssel merészkedett.

S itt meg kell jegyeznem valamit, ami talán kicsit furcsán is fog hangzani: amennyire kétségtelennek tetszik is előttem, hogy sorsomat bizonyos előre nem látható véletlenek noszogatták, mintha segíteni akarnának engem, azonképen mintha bizony a magasban ülne valaki, aki rajtam és magatartásomon olykor a fejét csóválná. Sőt, mintha ugyanaz a valaki néha még követeket is küldene hozzám, hogy ne legyek már olyan gyalázatos, olyan kőszívű, olyan szégyenkezés nélkűl alávaló. Így egy alkalommal egy teljesen ismeretlen asztalos keresett fel s egyenesen azzal a kijelentéssel kezdte, hogy ő isten küldöttje s azért van nálam, mivelhogy ő lelkeket gyógyít-javít s elkezdte nekem magamnak magyarázni, hogy én milyen átkozottul elveteműlt ember vagyok, de oly nagy biztonsággal, mintha már régen ismerne. Engem, nem tagadom, ez a biztonsága nagyon megrendített. De közben szamárságokat is beszélt s ez a körűlmény viszont felrázott persze a nagy csodálkozásból.

– Eh, mit, asztalosok és szobrászok között gyakran akadnak eszelős világboldogítók, – mondottam magamnak s ezzel mindjárt ki is dobtam a Krisztus-szakállas fiatalembert.

De aztán akadtak mások is. Így egy öreg anyóka szólított meg egyszer, nyílván koldusasszony, aki az intézetem kapujánál szokott ácsorogni, – és ez az asszony félrehívott, hogy néki titkos mondanivalója van számomra. A következőket közölte velem:

Hogy ő gyakran megfigyelt engem, mikor az intézetem kapúja előtt beszállok hintómba, hogy ilyenkor én mindig körűlnézek előbb, nagyon körűlnézek, – vajon attól félek-e talán, hogy leszúrnak?

Majd elestem a csodálkozástól, mert én csakugyan attól féltem. S ez a vallomás a nagy meglepetéstől, mindjárt ki is csúszott a számon. Vagyis megmondtam az asszonynak, hogy a dolog csakugyan így van.

– Ez azért van így, mert olyan nagyon rossz vagy, – mondotta most az öregasszony, aki valószínűleg őrült volt, mert e szónál szemei lázasan kezdtek tüzelni. Sőt görnyedt hátával kicsit ki is egyenesedett és kijelentette fenyegetőn, hogy ő isten küldöttje (tehát ő is ugyanazt magyarázta, mint az asztalos,) ne legyek tehát olyan nagyon rossz, különben ő megbüntet engem. S én e lázas szemektől megint majdnem rosszúl lettem. De felsorolhatnék még más ilyen küldötteket is s ezeket itt most főként azért említem, mert talán valamennyi eszembe jutott akkor, mikor ezt a szegény kártyást hagytam minden reménység nélkűl kimenni szobámból. Sőt, hiszen hallottam őt, amint előszobámban még hangosabban zokog és még sem szóltam egy jó szót sem hozzá.

Ez az eset mégiscsak nagyon megváltoztatott engem akkor s ez annál plauzibilisebb lehet az ön számára is, különösen, ha számba veszi, hogy ez a szegény kártyás még ugyanaznap este a Continentál-Szálloda egyik szobájában agyonlőtte magát.

S mindezt azért is vagyok kénytelen most elmondani önnek, mert hiszen ez a szerencsétlen kártyás az ön édesapja volt Uram!

 

*

 

Mondanom se kell, hogy ez a közlés olyan váratlanúl ért, hogy fogalmam se volt róla, mit kellene tennem, vagy mondanom, így hát felálltam rémületemben. S az öreg házaspár ezen nem is csodálkozott. Talán, ha a fejem tetejére álltam volna izgalmamban, azon sem lepődtek volna meg.

Most mit csináljak? Maradjak még mindig itt, vagy menjek rögtön el? Tekintsem ezt a békés öregurat apám gyilkosának? Össze-vissza kavargott bennem minden, s csakis azzal voltam azonnal tisztában, hogy ítélkezésre ebben az állapotomban képtelen vagyok. Úgy látszik tehát, hogy a dermedtség, a tehetetlenség győzött bennem, mert íme, újra leültem s valami furcsa kíváncsiság vehetett erőt rajtam, amely arra ösztökélt, hogy harag nélkűl figyeljek, hátha így valamit még megtudhatok szegény apámról, akiről voltaképen még azt se tudtam eddig, hogy öngyilkos lett.

Egyszóval: akármilyen közönyössé, hideggé edzi az embert az élet, az ilyesmi mégiscsak nagy ütés a szíven, ezt elhiheti nékem mindenki.

Annyi tény, hogy jó ideig egy szót se tudtam szólni.

– Nem akarom holmi frivolitás látszatát kelteni, épp ezért nem bontatok most pezsgőt, pedig ilyen pillanatban nagyon jót tenne, – jegyezte most meg az öregúr.

– Még említened is kár volt, – szakította félbe a felesége. Erre hát az öregember másról kezdett beszélni.

– Jól tudom, – mondotta, hogy egy elrontott életet semmivel se lehet jóvátenni s én mégis megpróbáltam, bár hiszen ebben az ügyben én sok mindennel vagyok vádolható, de hogy egészen én tettem volna tönkre a kegyed életét, azzal talán mégse. S én mégis úgy tettem, mintha belátnám, hogy mindennek én vagyok az oka. Ennélfogva arra törekedtem, hogy édesanyjának a létezést megkönnyítsem. Ügyvédem útján dohánytőzsdét vásároltattam neki, az ön intézetbeli neveltetésének költségeit viseltem és így tovább. Nincs szándékomban mindazt felsorolni, amit ez ügyben tettem, s hogy ennyit is elmondtam, ez azért történt, mert a feleségem mindvégig kevesellte azt, ami tőlem tellett. Ő a következő kötelezettségeket állította elém: hogy nekünk voltaképp fiunkká kellene önt fogadnunk, különösen édesanyja halála után, – csak hogy teheti ezt egy olyan ember, akinek az édesapja halálához mégiscsak némi köze is van? – kérdeztem tőle.

Így hát annyiban maradtunk egymással, hogy, miután életünk végefelé közeledünk, legalább arra kérjük meg önt: fogadná el tőlünk amink van s inkább további engesztelésképpen, mint kárpótlásúl. Mert, ismétlem, kárpótlás ilyesmiben nincs, az elmúlt idők balsorsát se földi, se égi javakkal jóvátenni nem lehet. Sokat gondolkodtam ezen, – fejezte be mondanivalóját, – épp ezért én példáúl a Jób könyvének befejezését merőben hamisnak és erőszakoltnak tartom.

 

*

 

S hogy én mit szóltam ehhez? akkor és ott semmit, mert a lelkem és szám merevgörcse még mindig tartott.

Otthon aztán persze sok álmatlan éjszaka következett, míg végre menyasszonyom letérdelt elém és úgy könyörgött, hogy fogadjam el, amit a sors nekem így juttat, mert ki tudhatja előre, hogy mi következik az emberre: betegség, szerencsétlenség, százféle balsors s akkor már nem lehet visszaszaladnunk és esedeznünk, hogy mi mégis elfogadjuk, amit ekkor meg ekkor könnyelműen, mert ostoba gőggel s holmi hazudott előkelőséggel visszautasítottunk. Gondoljam meg, hogy mennyi zöld gyep, fenyőillat, havasi levegő, továbbá mennyi külföldi boldog ámulat adódhat abból, ha most azt mondom: igen. S addig-addig, amíg tényleg azt mondtam.

Mert be kellett látnom, hogy a pénz, akárhogy gyűlölöm is, mégiscsak hasonlíthatatlanul nagyobb hatalom bennem, mint a kevélységem.

Egyébként: ha ma kerűlnék ilyen dilemma elé, ma se tudnám, mit kell tennem. Csak azt tudom, hogy ha visszautasítottam volna, ma is nevetséges volnék magam előtt.