Bábi

Legényei olyanok voltak, mint a kóbor kutyák. És csahosak is. Alig lehetett közelmenni a tanyájuk felé. Hogy miből is éltek ezek? – ez a külön világ ott kinn a város szélén.

Különben: hisz minden bolondnak megvan a barátja, – volt azért munkájuk ezeknek is mindig, meg tudtak élni.

Maga Bábi is hatalmas, zordon ember volt. Vastag és sötét, nehézjárású. Bőrkötényt viselt, – ami az asztalosok közt nagy előkelőség, – viszont forgács volt még a hajában is és fenyőillat áradozott belőle. Nemigen ejtett az szót, ritkán beszélt: igen, nem – nem, igen, – ennyi volt a rendes beszéde. S ez is, mint a vaskalapács az üllőn, csattant és elmúlt. Inkább beillett ez kovácsnak, – mindenki mondta. De értett is ez mindenféle mesterséghez, – még orvvadász is volt. Gyakran látták őt sötét éjjelen a nyirkos árokból jönni kifele, – mit keresett ott? Nyilván az erdőkből jött le. Beszélték, hogy a bőrköténye is onnan eredt: valami vaddisznó, vagy szarvas bőréből, – mert még cserzőkádja is volt a bitangnak. Nem szerette az embereket, – nem szorúlt az senkire, – neki magának mindene megvolt, ami kellett, – legalább is azt beszélték. S még valamit beszéltek. Hogy hajdan, fiatalkorában nagyon szerelmes volt az örvösmolnár leányába, Lizába. S hogy innen a komorság. A lány lány maradt… de hisz épp erről a Lizáról is lesz itt szó.

Aznap csodálatos jókedvük volt ezeknek a kutyáknak. Jól ment-e a munka? Igaz, hogy karácsony is éppen közeledett. A naptányér kinn vörös volt és mégis csupa fehér fényesség volt környöskörül a köde. Hideg is volt nagyon, – de ezeknek a bitangoknak nem volt elég a hideg. Persze jól befűtöttek maguknak faforgáccsal, – az ajtót viszont csak azért is nyitva hagyták, mintha nem is bírnának már a nagy vérükkel. Hát komisz népség volt az nagyon, csupa önzés a cselekedetük, csupa trágárság minden szavuk.

Bab rotyogott a tűzhelyen a forgács felett, – biztosan annak is örűltek. Ezt Bábi kavargatta, mert még főzni is tudott. Főzni, mosni, női munkákat különösen jól tudott.

A babot kavargatta, közbe beszélt. Aznap elég sokat beszélt, – mert mondom, jókedvük volt nagyon. Még Bábi is nagyokat nevetett.

Ez másodnap azután volt, mikor a végrehajtó megölte magát. Evvel a végrehajtóval ez úgy volt, hogy egy nap bibircsók nőtt az orra hegyén. Evvel még a végrehajtó nem sokat törődött. Ha nevettek rajta, hát ő is nevetett a szegény. De nőtt az orrán még egy és aztán még egy harmadik is. Akkor már a végrehajtó elkomorodott, – látszott rajta, rosszkedvű lett a végrehajtó. Mikor aztán a harmadik bibircsók is szépen kivirult, – senkinek se szólt, bement szépen a másik szobába és ott agyonlőtte magát. Ez történt.

Hát ezen mulattak a bitangok annyira, legfőképpen köztük éppen maga Bábi. Mivelhogy ez a végrehajtó nagyon asszonyos ember volt, – a Bábi meg éppen nem, hát most kitöltötte rajta a bosszúját minden erejével. Azt mondja a Bábi a legényeinek:

– Vigadjatok, mert hátha nektek is nől valami… és itt persze kimondott megint valami gyalázatosságot, hogy hol nől, mi nől, közben hol kavargatta a babot… hol tunyán nekiállt gyalulni valamit… de nem állta meg szó nélkül, valami nagyon furdalhatta, – megint abbahagyta a gyalulást.

– Hátha két orra nőtt volna… – tünődött el az eseten. – Az ilyen embernek jobb előbb megvárni, ami Istentől a rendeltetése, – ebből tanúljatok… – fordúlt oda egyik huncut legényéhez. Az éppen odaköpött egy asztallapjára kaparás közben és tenyerével szétkente rajta.

– Én megvárnám, – mondotta a huncut legény. – Meg, Isten Szűz Mária úgyse. – Hátha nől egy nadrágom is…

Lett erre üvöltés… mint a farkasok, ha zsákmányt lelnek, úgy megörűltek ennek. Mert nem volt olyan szó, amit ki nem tekertek, meg nem szaggattak volna. Nadrág, mellény, kalap, – mi mindent kitaláltak azok mindjárt maguknak, – ami minden nőhetne nekik. Az egyik kitalálta példáúl, hogy szakáll helyett menyasszonyt növeszt, – nem is éppen menyasszonyt, hanem ahogy azt már az ilyenek gondolják. No de a Bábi szeme akkor nagyot villámlott. Mert nem szerette, ha valaki asszonyok után kivánkozott a közelében.

 

*

 

Ezenközben történt, hogy a fűrészpor nagy meleg szagában egy szép, úri karácsonyfa kezdett el illatozni. Egy nagy, szép, melles lány hozta be, hogy csináljanak talpat neki. Akkor az még nem úgy volt, hogy a piacon talpat is árúltak. A lány, nagy, szép lány, – úriház cselédje, – nem volt ijedős, mégis alig mert mukkanni közöttük. Mintha attól félt volna, hogy rárontanak ezek és megeszik. Pedig ezek nem olyanok voltak, ha vadak voltak is… Ha nő jött a műhelybe, – Isten tudja, hogy volt ez velük, – mindenikük elhallgatott, mint a suta tehén. Akkor maga Bábi lépegetett oda… és nagyon édes lett. Mézédes lett az a puffadt pofája, – csupa kedveskedés a mozdulata, még cuppantott is hozzá. Talán azért is féltek ott annyira a lányok.

– Megnézzük, – mondta most is a nagy melles lánynak, ahogy ellépett a tűzhelytől. Senki se szólt, Bábi meg olyan vörös volt, – talán a tűztől is, az ember attól félt, ha ránézett, hogy nyomban megüti a guta.

– Aztán befessük-e? – kérdezte a lánytól valahogy susogósan, – meg oldalvást is nézett rá, miközben még egy fadarabot is lassan simogatott a tenyerével… – Talán szép zöldre fessük? – kérdezte megint a lánytól.

– Igen, szép zöldre, – felelte a lány és úgy elódalgott, Bábi még föl se nézett, már ott se volt.

Hajrá, megint elkezdték persze istentelen mulatságaikat, – most megint erről a lányról. De Bábi elkezdte csinálni a keresztet, ő maga látott neki s nemigen törődött velük azontúl, beszéljenek, amit akarnak.

Aztán még a patikáros is bejött, széles, szegélyes pelcben, hogy szekeret csináltasson hamar az unokájának karácsonyra. Ez mind postamunka ilyenkor, – jól megfizetik, de postamunka. Közben kinn hullani kezdett a hó: s mintha világosság szállott volna tőle a nyitott műhelyajtó elé. Vastag, tiszta pelyhek uszkáltak a szemük előtt, mint a nehéz galuskák. Az egyik mindjárt mondta is:

– Egy jó galuskát de megennék a szentjit…

– No küldök én nektek, – mondta a patikáros úr, aki jókedvében volt. – Mennyi kell?

– Öt kiló, – kiáltotta valaki. – Ám erről több szó már nem eshetett. Mert nyomban ezután nagy valami történt közöttük. A nyitott ajtó elsötétűlt… s ahogy Bábi felnéz, – majd eláll még a lélegzete is…

Mert Liza kisasszony állt meg a nyitott ajtó előtt.

 

*

 

– Jó napot Bábi, – kiáltotta be vidáman az asztalosnak. – A gézengúzok persze elhallgattak galuskáikkal, – a patikáros is, – Bábi meg otthagyta keresztjét, szaladt előre a nyitott ajtó felé.

– Mit akar tőlem Liza kisasszony? – kérdezte olyan esze nélkül, mintha most egyszerre számon akarná tőle kérni a világot.

– Mit parancsol Liza kisasszony? – kérdezte aztán kicsit mézédesen is, szokása szerint.

– Jó napot patikáros úr, – trillázott a vén lány, aki akármilyen vén is volt már és kövér, még mindig huncutkái voltak a halántéka körül…

– De hideg van, – dörgölgette a kezeit odabenn.

– Nincs többé italmérésem, – jajongta… az a bitang főbíró elvette az italmérésemet…

– Hallottam az esetről. Mért nem föllebbez? – kérdezte rosszallón a patikáros, – még külön el is gondolkodván az eseten.

– Föllebbeztem, – felelte a vénlány. – Persze föllebbeztem. De kinek kell azt is odaadni, nem a kutya főbírónak? – kiáltotta. – És tudja, mit írt rá a bitang?

– Nem törődök vele, – ezt írta rá sajátkezűleg a föllebbezésre, magam olvastam, – felelte sajátmagának a kisasszony.

– Elvették a kenyeremet, – mondta utóbb szeliden, – mit csináljak? – El, elvették véglegesen, – szakította félbe a patikáros vigasztaló motyogását…

– De viszont minek is nekem ma már az a kenyér? – kérdezte még sajátmagától rejtélyesen. És leült a kályha mellé, – oda, ahova Bábi vitte neki nagy-alázatosan a széket.

A cudarok persze nagyon hallgattak. Mintha ecetet nyeltek volna, olyan mérgesek voltak. Dobálták az anyagot, hajigálták a szerszámot. Nem szerették ők sem a közelükben az asszonyokat.

A patikáros már régen elköszönt… még egyszer megígérte, hogy küldi, biztosan küldi azt a galuskát… s Liza kisasszony még mindig ott ült a kályha közelében. A lábait nézegette a tűz fényénél. Jó kedve volt pedig neki is, látszott rajta.

– Itt a karácsony Bábi, – nézett fel utóbb az asztalosra, aki szótlanúl állt előtte, miután megkavarta a babot is, újabb forgácsot is vetett a tűzre.

– Itt a karácsony, – ismételte Liza kisasszony, olyan kedvesen, akárcsak fiatalkorában, mikor még sok mindenfélét összebeszél az ember. – Van-e jó dióskalácsa, Bábi, van-e aki csinál? – kérdezte tőle, mint aki honnan is tudhatná, mije van az asztalosnak, mije nincs? S ama régi pajzán vonáskák is ott játszadoztak megint a szája körül. – És lesz-e jó pecsenyéje Bábi?

– Most kelleted magad? mikor megöregedtél? – kérdezte magában az asztalos, – egyen meg téged a fene.

– Pedig olyan szép a karácsony, – mondotta most Liza kisasszony kicsit fájdalmasan. És elmondta, hogy hogy kell megtartani a szent karácsony-estét.

– Az ember délután vesz egy kék csészét és nem gyújt világot. Rumot önt a cukorra és meggyújtja, – akkor van egy kis világosság is, – mondotta neki. – Akkor megissza a teáját, régi dolgokon gondolkodik és este nagy világosságot gyújt… Akkor egyszerre kinyilik az ajtó, – jöjjön be hát a család is…

– És magának volt-e ilyen karácsonya? – próbálkozott az asztalos.

– Nekem soha, – felelte könnyed fájdalommal a kisasszony.

– Nekem se, – mondta próbakép az asztalos.

– Kár, – mondta mosolyogva a kisasszony.

– Ugy-e kár? – folytatta kihívó beszédét az asztalos. Ekkor pedig még furcsább dolog történt.

A kisasszonynál volt egy kis csomag is. Ezt most hamar kibontotta és kivett abból egy még kisebb csomagot. Azt szótlan odanyújtotta Bábinak.

– Hát ez mi? – kérdezte az asztalos.

– Karácsonyi kalács magának Bábi, erre a szent karácsonyra, – felelte gyengéden a kisasszony.

Mire az történt, hogy Bábi semmit se szólt, csak épp gondolkodás nélkül, rögtön bedobta a kalácsot a forgács tüzébe. S még nyitva is hagyta az ajtót utána. Nagyokat sercegett, pattogott odabenn a tűzben a nedves kalács.

A belzebubok pedig nagyon figyeltek, ezek az Isten fattyai, – no most mi lesz? Feláll-e vajon a kisasszony? És mérgesen néz-e majd Bábira? (Csodálatoskép: nem is igen sajnálták most ezt a kalácsot…)

De nem történt semmi olyas, amit vártak. A kisasszony vidám maradt továbbra is. Talán még vidámabb is lett, mint eddig.

– Milyen jól ég, – kiáltott fel olyan örömmel, mint a gyerekek, akik még jobban örülnek annak, ha lobog a tűz.

– Milyen jól ég, – csóválta még mindig aranyos fejecskéjét, – tudja mért? – kérdezte Bábitól. S felnézett reá. – Mert nagyon sok jó finom vaj van abban, – adta meg magának a feleletet. Aztán hirtelen felállt és ugyancsak az egész műhely hallatára a következőket mondta:

– Azért jöttem Bábi, – mondotta neki, – mert azt akarom, csinálja meg előre a koporsómat. De hamarosan Bábi, hogy lássam, még mielőtt meghalok…

Bábi megint kicsit vörösebb lett ott a tüze mellett.

– Mért hal meg? – kérdezte nyersen.

– Most jövök a doktortól, – mondta Liza kisasszony és kicsit előre lépett. Aztán ujjahegyével még meg is érintette az asztalos ruháját, régi szokása szerint.

– Most jövök a doktortól, hamar kiadta jussomat, – itt az idő, meg kell halni, – azt mondja nekem a doktor. És azt is mondta: egy hét, két hét… Hát mit csináljak Bábi?

– Hát mi baja van magának? – kérdezte tőle Bábi, még mindig igen nyersen.

S ekkor megint csak az egész műhely hallatára ezt felelte neki Liza kisasszony:

– Daganat van a hasamba, – felelte, – meg kell halnom… – Ezt még kimondta, aztán nyomban utána elindúlt kifelé, egyenesen az ajtó felé.

– Isten áldja Bábi, – jó karácsonyt! – kiáltott még vissza.

Ekkor azonban az asztalos utána szaladt.

– Az a gyerekek helyett van, tudja meg, meg a férfi helyett, – súgta neki mérgesen. – Kínálkoztam én eleget… – súgta még a füle felé. S a belzebúbok ugyan nem hallottak ebből semmit, de látták, hogy vérvörös.

Aztán nyomban megfordúlt ő is, otthagyta a távozót és ment vissza a pohos vaskályha mellé. S megkavarta mégegyszer azt a babot, hogy valahogy oda ne süljön.

 

*

 

A karácsonyfa keresztjét, valamint a kis szekér dolgát átadta egyik fő-legényének, Lőrincnek, maga pedig rögtön hozzáfogott a koporsóhoz. Egy szót se szólt s ha valaki mukkant a műhelyben, az ő két nagy szemével találkozott azonnal. A nézésük nem volt haragos, csak tilalmas és néma. Nem is igen szólt senki s most már nem is hajigálták a szerszámokat sem.

Csak éppen trágár nótákat dudoltak legalább, ha mást már nem lehetett.

Mert a mester nagyon nekivetkőzött. Ezt ő olyankor szokta, ha teljes erejével csinált valamit. Már pedig ereje volt, – csodás nagy ereje. A jó evés-ivás, magános élet, bivaly-erőt növeli meg benne.

Majd szétment a vastag pad a gyalulástól. A vastag deszkákat pedig úgy emelte két ujjal, úgy szelte nyílegyenes vonalban, mintha valami nagy puhaságot vágna. Pedig égerfát vett, ami nem éppen puha.

Más tisztességes ember talán bölcsőt csinál ilyen gyorsan, mint ez a kutya Lizának a koporsót.

De gyöngyözött is a homloka, csak úgy fujtatott, ki is dagadt homlokán az az egyetlen vastag ér, ami olyankor szokott kidagadni rajta, ha méregben van. Csodálatos gyorsan dolgozott. Nem piszmogott ő a szerszámmal. Isten tudja, hogy volt az nála: ahova nyúlt, ott volt a szerszám.

De ilyen hőséget, hevességet még nem is igen láttak tőle. Azt hitték: mindjárt megszakad. Még csak nem is ebédelt. A babbal se törődött. Lőrinc szedte le a tűzről, ő osztotta szét… Már a galuskát is megették, az is nagyon jó volt… A mester azonban oda se nézett rájuk, egy korty hideg vizet nyelt csak és dolgozott tovább.

Négy óra tájban kész lett végre a koporsó. Nem kellett hozzá mérték: a mester magán vett mértéket, mivelhogy tudta úgy is, hogy Liza kisasszony épp a kulcscsontja gombjáig ért neki annakidején.

Ott állt tehát csuromvizesen, kimerülten, – már be is festette, a legfinomabb fekete tükörlakkot vette hozzá, – csak épp a nevet nem írta még oda: Melczer Liza, élt 53 évet… Meg kellett várni persze, amig a tükörlakk beszárad… S amig így várt a kész munka mellett, végre mégis megeresztette az első viccet.

– Ebbe fogok ebédelni, – mondta. – Melegitsétek meg a galuskámat, – adta ki a parancsot. Nosza lett erre megint mozgolódás, röhögés.

Mindenféle szemtelen és utálatos dolgot beszéltek össze megint, csak épp a Melczer Lizát nem merte még szóba keverni senki. Ekkor azonban egy alacsony, sunyi képü segéd megpróbálkozott evvel is.

– De befér-e vajon majd a kisasszony hasa? – kérdezte ez a legnagyobb szemtelen és körülnézett kicsit maga körül.

Mivelhogy szavaira nem volt felelet, se nevetés, se semmi… Nem is kezdték el, amit szoktak ezek, ama bizonyos óbégatásukat. Sőt inkább, megállt még a levegő is hallgatózni, olyan csend lett a zajos műhelyben. A mester pedig felemelte előbb nagy, nehéz busa fejét, aztán úgy belenézett a legénybe, hogy kilelhette tőle a hideg.

Micsoda nézés volt ez!

– No most szétszedi rögtön, – érezték a legények és lehajtott fejjel álltak ott, valamiféle forgácsot dörzsölgettek talán az ujjaik között… Az egyik odahajitott egy vésőt, hogy csak úgy pengett…

De nem történt semmi.

– Hozzátok már azt a galuskát, – mondotta a mester. – Enni akarok. – Hát erre újra nevettek.

Akkor rálépett egy magas asztalra, hogy össze ne rontsa a festést: úgy eresztette be nagy lábát, egész nagy testét a magasból a koporsóba, óvatosan. De nem kérte még a galuskát, előbb inkább lefeküdt bele, kipróbálni, hogy esik abban a fekvés. A szavát egy ideig nem lehetett hallani.

– Egész jó, – hallatszott végre a koporsóból. – No most adjátok a galuskámat. – S úgy mondják: még fel is emelkedett éppen, – még éppen hogy a szájába tudott venni egy szem galuskát. Mikor egyszercsak elsötétült a világ… csak úgy zengett, ropogott a műhely, nem is a műhely, az egész kis város. Mivelhogy földrengés volt éppen, akkor volt a híres becskereki földrengés.

Talán az Isten sem akarta, hogy a Melczer Liza koporsójában galuskát egyenek.

Ott náluk, először a gyönyörű karácsonyfa esett el a keresztjén. Aztán egy mázas tál repült el valahonnan és vágódott oda Lőrinc fejéhez, aki egy fakondérban éppen a piszkos edényt mosta el. A többi legény meg ott állt, szinte mint a megbabonázott. Senki se mozdult. A mesternek sem hallatszott több szava.

Olyan csend lett akkor náluk… aztán pedig még nagyobb lett a csend. Mivelhogy az történt, hogy hiába mentek oda hozzá, – nem mozdúlt többé, – a Bábi meghalt.

Hogy hogy történt ez vele, valójában senki sem tudja. Különbözőkép beszéltek a dologról. A legények úgy mesélték, hogy már akkor nagyon vörös volt, mikor a koporsóból fölemelkedett. Szinte kék a nagy vörösségtől. Majd kisercent már akkor az arcán a vér. Ők úgy adták elő a dolgot, hogy biztosan a torkán akadt az az egy szem galuska az ijedtségtől s ebbe halt bele. De mások máskép vélekedtek. Hogy talán inkább az a rengeteg bűn is eszébe jutott akkor, amit életében mások ellen, meg a szegény Liza ellen elkövetett… Szó ami szó: hamuszürke volt már, mikor a földrengés után újra benéztek hozzá. S végül is az ő nevét kellett aztán ráfesteni a koporsóra. S így egyesűltek a halálban, sok évi harag után a Bábi, meg a Melczer Liza Nagybecskereken.