Méregfogak

– Legyenek csak ázsiai állapotok, úgy van! – förmedt ránk a bég. – Mi gondja vele? – emelte fel ujólag viharvert fejét apám felé. Olyan volt így előttünk, mint egy török Lear-király. Csak még meseszerűbb, még álombaringatóbb s különösen nékem. Piros bugyogóját, a csibukjában pöffedő vastag dohányt oly ámúlt élvezettel nézegettem, szimatoltam, vagy lehúnyva szemem oly ideges gyönyörűséggel szürcsöltem minden szavát, mintha el akarnék ájúlni tőle.

– Basi, basi, – vagy oh, édes goszpodin! Így szólongattam őt magamban s meggyszinű, szúrós szemeimmel egyre csak ösztökéltem őt, hogy minél mérgesebb legyen, mert akkor beszél. A hangja zene volt nékem, ezt éreztem. A hangja olyan volt nékem, mint a boroshordók bágyadt kotyogása. Tíz éves voltam akkor.

– Inkább az a néhány semmitevő üldögéljen nekem itt kinn a parton, minthogy mindenki szorgalmas legyen és senki se üldögéljen többé soha és sehol… – förmedt újra reánk és egyre dühösebben. – Megértett Ön engem? – kiáltotta vadúl. Oda nézzetek fel… – S mi mind a hárman felnéztünk az égre.

– Milyen szine van annak? – ripakodott ránk. – Kék. No látja csak Zsír uram. – Így nevezte apámat, nem tudni miért, azt mondta, hogy az igazi nevünket, amely Kronáka volt, ő nem tudja megjegyezni. Apámat Zsírnak nevezte, engem pedig Maszlónak, vagyis vajnak, szintén ismeretlen okokból. – A békesség kék színű, – folytatta, – a zaklatottság meg fekete, – tette hozzá diadalmasan. S nyomban meg is nyugodott önnön érveitől. Égi békességgel nyomta aztán szájába a sárga borostyáncuclit s szórakozottan szipákolni kezdett. Ám a csibukja ezalatt kialudott. Gyorsan csörgetni kezdtem tehát gyufáimat, hogy hallja. S lobogva, kaján alázatossággal rögtön meg is nyomkodtam a pipa hamvát, majd letérdelve mellé tűzzel szolgáltam neki.

Zsír úr pedig – már mint az én apám szegény: furcsa, kajla, hosszúkás termetű ember, mindenkor álmatagon imbolygó fejjel, – ez a Zsír úr, mint annyiszor, most se felelt semmit. Elfordítá fejét a Drina felé s elkényszeredve mosolygott.

– Csakhogy hány ember élhetne meg itt ebben a paradicsomban? – jegyezte meg utóbb s szokása szerint ezt is inkább magamagának. Ám a bég, mint a forgószél kapott bele ebbe az egy szavába is nyomban.

– Vagyis Ön próféta kiván itt lenni közöttünk, nemde? – kiáltotta, mint az olyan ember, aki végre célpontba talált. – Aztán milyen próféta, mondja csak? Egy olyan próféta, aki nem a békesség, hanem az ipar áldásai felől kíván meggyőzni minket, mohamedánokat? – No köszönjük szépen, – fi! – És messzire köpött ki az alatta zúgó folyóba.

– Vagy nemlétezők felől akar Ön gondoskodni már most? Ne siessen úgy, édes Úr! Legyen csak kevés a lakosság, mondom Önnek én. Aki pedig nem létezik, az nyugodjon békén a természet vánkosán. Úgy, úgy bizony. Mivelhogy semmi kedvem ahhoz, nagyrabecsűlt Uram, hogy ez a békés kis völgyem itt egy-kettőre megteljen emberi szennyel és zajjal. – Szunnyadni kell annak, édes Úr, ami szunnyad, az lesz annak jó. Mivel, hogy mi sokkal többet tudunk a természet titkaiból, mint Önök, nyugatiak. Hogy van hát, hogy épp Önök mernének leigázni minket képzelt fensőségeikkel? No, de rosszúl számítanak, biztosíthatom. Hol lesznek már Önök, mikor mi még mindig békésen fogunk szipákolni ugyane parton Uram…

Így vitatkoztak ők, apám és a bég. Pedig hát szerették egymást nagyon. Csak éppen, hogy vad haraggal, konok indulattal acsarkodtak egymás ellen minden időben. Minden kicsiséget felhasználtak, hogy egymás álláspontját rontsák.

– Ami pedig azon nyomorgó asszonyt illeti odaát, – s itt csibukszárával átal mutatott a folyón, – akire Ön ma reggel volt oly szíves felhívni figyelmemet, Uram, nos, mit gondol Ön? A gyárak tövében majd nem akadna talán még sokkal több oly nyomorúlt nő, aki sápkóros leányával kinn heverész az ég alatt, mivelhogy nincsen másutt tanyája a földön?

Így szólt a bég s mi most mind a hárman tűnődve néztünk át a folyón. Ott, a Drina túlsó oldalán ugyanis egy óbégató asszony ült a szitáló esőben. Még esernyője sem volt. Óbégatása pedig még a folyó zúgásán is átalhatolt olykor. Valami romok alá vette be magát ma reggel a szegény s szinészi fennszóval hirdette nyomorát az elinduló tutajosok felé. Háta mögött kékre meszelt falak meredeztek, az egykori emberi hajléknak bensőségei. A többit: tetőt, falat, kerítést, mint hírlett, egy szeptemberi délután vihara tépte le s vitte magával a megbőszűlt folyóba. Lakosai pedig elköltöztek innen. Tutajon vitték el, amijök maradt s még csak levelet se írtak ide soha többé, úgy mondják.

Itt ült az asszony valami széken, sápkóros lánya pedig a kék falak alatt feküdt egy szalma-vackon, valóságos emberi fészekben, rongyokkal letakarva szegény. Így mesélte apám ma reggel a bégnek, ő maga győződött meg minderről személyesen, mintahogy szeretett meggyőződni a szenvedésről… Mintegy teljesen ki akarta üríteni a keserű poharat mindenkor, mielőtt felemelte volna jóságos, segítő kezét.

Mi pedig itt álltunk éppen átellenben véle. Illetve: apám meg én álltunk, a bég pedig ült. Ő is egy széken ült, ablaktalan háza tövében… (a ház ablakai nála mind a belső udvar felé nyíltak), esernyőt is tartott balkezében, s mint mondá, ma csak azért helyezkedett el itt oly kényelmesen, mert borús időben még jobban van alkalma gyönyörködnie az ijesztően mély Drina folyó halainak vidám ficánkodásában.

A Drina folyó e tájt ijesztően mély volt csakugyan. Sziklafalak között szágúldott tova mélyen bevájt medrében, szilajon kanyarogva, mint az eszeveszett s a fordulókon, sziklaszorosokon olyféle vad ugrással harsogva keresztűl, ahogy talán az albán hordák vetik át magukat mindenféle palánkon vagy keritéseken, késsel a szájokban, ha gyilkolni kell.

Apám tűnődve állt ott még egyideig, aztán két kezét mellére téve elköszönt a bégtől. Úgy látszik, megunta a civódást, menni akart végre, miután kigondolt valami segítséget a szegény asszonynak is. De a török nem engedte még.

– Hallja csak maga outsider, – kiáltott oda apámnak gorombán. (Én még a gorombaságait is jó szívvel vettem tőle. E pillanatban példáúl olyan volt ő nekem, mint egy haragos kis vörös szellem.) – Hallja csak. Ha maga azt a hatszáz disznaját egyszerre csak karámba csapja vagy ólba rakja, legalább a felét elviszi annak az ördög, úgy csinálja meg a számadását, jó előre figyelmeztetem Önt. Egyrészt: a disznó a hegyi farkas ellen itt nálunk csak akkor tud védekezni Uram, ha szabadon van. Vadabb fajta ez, mit gondol Maga, nem tűri ezt hogy bezárják, vagy elsenyved, vagy kitör. Én magam tulajdon szemeimmel láttam egyszer, amint egy nagy hegyi kan lejött a szelid csordákhoz és megfedezte őket. Vagyishát: félig vad disznó ez mind. Mondtam, megmondtam, most pedig elmehet.

Apám mosolygott és újra köszönt. Ám a mosolya most komoly volt. A bég pedig biccentett s ravasz kis szemeiben megcsillant a jóság. Valami fény. Szerettem én ezt a fényt. Megöleltem tehát és megcsókoltam őt. Aztán mentünk is csakugyan.

Az úton, jól emlékszem erre, még meg is mondtam apámnak, hogy én olyigen szeretem ezt a kis törököt. De apám nem felelt erre nekem. Eltűnődve ballagott, én pedig újra meg újra megálltam s hol valamely bokor, hol palánkok mögűl lestem vissza reá. Ott ült ő s mint látszott: lefelé figyel a folyó felé. Az alkonyat hideg fényében megint olyan volt babonás kis alakja nékem, hogy legszívesebben táncra perdűltem volna véle, holmi duhaj kiáltozások közben. Alig tudtam akkor megválni: sem alakjától, se véle kapcsolatos fantáziáimtól. Ám apám füttyentett nékem s én, mint az elmaradozó kis kutya szaladtam ujra utána.

 

*

 

Mi ketten akkor nagyszerű tervekkel foglalkoztunk odalenn, e messze burjánzó vad paradicsomban. Azért mondom, hogy mi ketten, mert apám mindent megbeszélt vélem, tíz éves fiával… én pedig állkapcsaimat összeszorítva hallgattam őt, meglehetősen vad tekintetekkel s rendesen csak ennyit feleltem neki:

– Igen, jól van, csak csináld, helyes.

És szúrós szemeimet, mint a horgot akasztottam a lelkébe. S hogy a szó elhangzott, attól a perctől fogva valóságos görcse fogott el a követelésnek. Sarkalltam őt embertelenül. Érezze, hogy várom, nem felejtettem el, számon tartom, vajon végbeviszi-e csakugyan, amit megigért.

S míly zsugori voltam én akkoriban, apró kölök. Képes lettem volna megbotoztatni a bérest, ha példáúl nem volt elég takarékos s ebédje közben elszórta túrója felét, mialatt ujjaival a szájához emelte, vagy teszem azt, nem szedte még utólag is össze a kenyérmorzsákat ruháján.

– Meg kell becsűlni, amit Isten adott, hé! Hát így becsülöd meg a gabonaszemet! – kiáltottam rá, s úgy megugattam őt, mint kutyánk a vonuló vadmadarakat. Ámúlva s valósággal sérthetetlenűl bámúlt ilyenkor arcomba nem egy cselédünk s különösen az öregebbje. Ám e tekintettel mit se törődtem én. Fösvény lettem, mint az ördög anyja, ilyenkor szinte belegörbűltem már az acsarkodásba, szertelen lettem, irgalmat nem ismerő. Kezdetben ugyanis nem valami jól ment még a sorunk s már ezért is, amit megszereztünk, amire sikerűlt rátenni a kezünket: azt vad erővel kapcsoltam magunkhoz azonnal, számadásba vettem máris, s nem is igen örűltem néki többé. Ez a miénk, ez még nem a miénk, mi lesz, ha még ez is a miénk lesz… ilyféle számadásoktól hemzsegett apró koponyám… s mormogva jártam a kerteket, egészen úgy, mint az apám.

Kétezer hold földet bérlünk, ez sok. Kétszáz korona bért fizetünk az egészért egy évre, ez, ha meggondoljuk, kevés. De csakugyan kevés-e? Hatszáznál több a disznónk, ez igaz s rengeteg a szilvánk, – csakhogy mit csináljunk mi a szilvával meg a disznóval? Ez volt a legfőbb kérdés.

A szilva ott rohadt el a fák alatt, az ördög se törődött avval. – Nézd csak, ez a szilva csupa cukor s ott rohad el a fák alatt, – mondotta nékem apám. S a disznóval is így volt. A mohamedán nem eszi húsát s hogy minek volt itt mégis annyi, nem tudtuk. Ha történetesen hegyi farkas vitt el egy-egy süldőt, a pásztor nemhogy röstellte volna magát, még inkább örűlt is neki. – Kevesebb a bajom, goszpodin, – mondá égi nyugalommal s barátságosan a szemünkbe röhögve.

Szilva meg disznó s ujra szilva meg disznó, – ennyiből állt ott a világ. A lakosok pedig kinn ültek, házaik előtt, naphosszat feketéztek, csibukoztak s amit Isten magától adott: kis búzát, török búzát, – beérték ők ennyivel is.

Csóválgattuk a fejünket: – mit csináljunk? Mert hát nem jól van ez így.

– Mindenesetre a szilvából előbb disznót csinálunk, édes fiam, – mondotta nékem apám. Megrázatta tehát a fákat s aláeresztette a disznókat, hadd hízzanak a szilván legalább ők. Ám a disznók is csakhamar megunták a szilvát, de melegük is volt nagyon idelenn, így hát ki kellett őket csapni a távoli bükkerdőkbe fel, míg a nyolcszáz vagy ezer méter magasságot elérték. Itt megnyugodtak valamelyest s megint elkezdődött csendesebb, barátságos röfögésük. Ez a hír valahogy nagyon megnyerhette tetszésemet, mert nyomban kérdeződtem én is utánuk. Egy béresünk emelt fel magához a nyergébe, mint egy kis kutyát, ő vitt el pántlikás lován fel a magas erdők felé. Útközben, mikor lassan ment a ló, sokat énekelt, majd elkapván egy-egy levelet az útszéli fákról, ajkai közé vette azt s azzal zümmögve danolászott. Aztán kiköpte a levelet is és nevetett. Én azonban keveset nevettem, komor voltam nagyon. Hátravetett kezekkel sétáltam aztán odafenn is az erdőn, sétáltam, tűnődtem magamban, mint egy gentleman. Olykor szivarozni lett volna kedvem. Órákig elnéztem, hogyan dörgölőznek a kanok a fák törzséhez s közben üzleteinken törtem a fejem. Csak egyetlen alkalommal visitottam fel én is s ugyanúgy, mint a többi gyerek, ahogy a kanászok cigánykereket vető purdéi, s ez akkor volt, mikor legnagyobb kanunk a szemem láttára taposott szét egy viperát. Gyors ügyességgel kapta két körme közé s addig zúzta, morzsolta, míg ronggyá nem tépte dühében.

No de apám mégiscsak kitalálta végre, hogy mit csináljunk a disznókkal. Húsfeldolgozó műhelyt állított fel egy patak mentén s nem kímélve se magát, se pénzét, addig acsarkodott, harcolt, perelt, emberekkel, a béggel, hatóságokkal, amíg meglett az is. Nagy költséggel egyenesen Magyarországból hozatott magának egy kitűnő hentest. Akkora fizetést adott néki, hogy az utóbb egész kis vagyonnal távozott haza tőlünk.

Apám konok ember volt s ha egyszer a fejébe vette magát valami, nem tágított mellőle többé s ha minden vagyona ráment is, akkor sem állt meg a félúton.

– Tudod-e mit fizetnek konzervért a nyugati államokban? – kérdezte tőlem, egyetlen társától, pihenő perceiben. A félszemét lehúnyta ilyenkor.

– Tudod-e, hogy a munkásságnak ott mit jelent a konzerv? – hánytorgott, békétlenkedett szűntelen.

– Szalámigyárat csinálok! – kiáltott fel egy alkalommal. – S szakadatlan dolgozott. Megbízható lovaslegényeket hozatott valahonnan, akik vállukra vetett két karabéllyal lábon hajtották el a disznókat egy bizonyos állomás felé, – már nemigen emlékezem, hová. Csak azt tudom, hogy ezen az állomáson gyorshizlaló-telepet állítottunk fel csakhamar, hogy a hajtásban kimerűlt állatokat itt felhízlaljuk valahogy.

Közben a szilváról se feledkeztünk meg természetesen. Még csak meg sem elégedtünk a magunkéval, nemsokára megvettük az egész termést, amerre csak szem ellátott. Apám aszalókat állíttatott fel odaát a hegygerincen, egyiket a másik után. S augusztusi éjszakákon büszkén állt ki a folyópartra velem, hogy megcsodálja, megbeszélje művét. Odaát az aszalókból egyik tűzcsóva a másik után csapott fel s oly szeszélyes erővel, hirtelenűl, mintha szilaj hatalmára hívná fel a figyelmet. A lángnyelvek vörösek voltak, rövidet csattantak, libbentek s elűltek megint. Legjobban az tetszett nekem, ha már semmi se mozdúlt s a békés tüzek egyre vörösebben kezdtek el fényleni odaát, valamely nedves ragyogással, s mint a parázsló, nagy tömbök puffadtak meg aztán egyre jobban, minél inkább előrehaladt az éjszaka. A szél időnként tejsűrű füstfelhőket sodort ide felénk. Egymást hajszolva tólúltak ezek fejünk felett s a Drina völgyében szállottak el valahova északkelet felé. Mi pedig sóhajtottunk.

Nem voltunk se boldogok, se vidámak, pedig sok minden érdekeset láttunk, megéltünk akkoriban.

Olykor apám példáúl felvitt magával oda is, ahol a lekvárt főzték. Magasan fekvő, agyagos völgyben volt ez, tökéletesen zárt és kerek hegyi teknőben. Csodálatos világ nyílt meg itt is előttem: vagy harminc napszámosunk dolgozott itt, harminc lekvárba mártott, füsttől, tűztől feketűlt alak, aki sose mosdott. Ezek nagy gödröket vájtak előbb az agyagba, aztán tüzet raktak bele és kiégették. Mikor ez megvolt, körűlásták a lyukat s e körbefutó árokban futótűzzel tüzeltek, mindaddig, míg kiégetve ott nem állt az óriási vörös agyagfazék. Ebben főzték, mindig az oldalát hevítve, a lekvárt. Dagadozva emelkedett az fel az üstök pereméig, mint a szurok. S mire fölért volna, felszine pöfögve nyílt meg s lesüllyedt megint. S oly sűrű lett a végén, hogy késsel kellett kivágni darabokban a katlanokból. Juhbőriszákokba varrták aztán s megindúlt a szállítmány tutajokon a tajtékzó Drinán.

Ez a veszélyes utazás izgatta mindig a leginkább képzeletemet. Oh, hogy irigyeltem én a szállítmány-vezető törököt. Ott ült ő egyes-egyedül a tutaj orrán, vörös bugyogó volt rajta, napernyő volt a kezében… beszállt, leült, – a tutajt pedig meglökte valaki mögötte s attól a perctől fogva, átadva magát az áradatnak, oly mozdulatlan fenséggel vitette magát a nádfonatú székén, mint egy piros szobor. Sokat néztem én utánuk. Olykor utánuk is futottam bizony, olykor még sikoltani kellett, különösen, mikor fordulók, vagy sziklaszorosok felé közelgett a keskeny tutaj, vagy bérc mellett suhant el oly hajszálnyira s oly egyenletes és közönyös gyorsasággal, hogy az emberben megfagyott a vér… De mégiscsak átsiklott a bajon mindig könnyedén, bár súlyosat billentvén rakományával a hullám hátán. Kiáltozni kezdtem ilyenkor, vagy oly hálásan és lelkesen hadonásztam, hogy elöntött a könny. Ám a komoly török még ilyenkor se fordúlt felém, pillantására se méltatott. Ott ült ő s meredt szemeivel a vizet nézte szüntelen.

Így jutottak a bőrzsákok valahova messzi vidékekre, ahol vasútra kerűltek utóbb. – Apám egy téglagyár tervével is foglalkozni kezdett idővel, de erről mégis letett. Később a gyapju is foglalkoztatni kezdte, vagyishát a juhtenyésztés, de a birkákkal nem boldogúlt sehogy. A gyapjús birka túl hamar elfajzott e vidéken.

 

*

 

Így éltünk, így gazdálkodtunk több mint két éven át.

– Mégis csak jobb, mintha semmit se csinálnék, – mondta nékem egyszer apám hazaballagóban.

– Hogyne volna jobb, – fortyantam én fel erre. – Mit gondolsz, gazdag ember leszel s akkor megvesszük azt a kis házat, odaát Magyarországon, – mondottam és ránéztem apámra. Ma is emlékszem még, mily hitetlenűl mosolygott e szóra, mily szomorún, mint akinek se hite, se reménye többé.

Ment pedig minden, mint a karikacsapás, – apám mégis mindig szomorú volt.

Annál keményebb lépésekkel haladtam én most már közvetlenűl az oldala mellett, mintha biztatni akarnám őt. Nem szaladoztam szerte többé. Azt képzeltem, hogy csizma van a lábamon s füleltem, elég jól konganak-e már lépteim a fahídon. Elhatároztam, hogy télire csizmát kunyorálok ki magamnak okvetlenűl s még gorombább leszek a személyzettel ezentúl. Főként pedig: hogy apámmal most már végképen elfeledtetem hűtlen édesanyámat.

De a béget is meg kellett volna még békítenem valamiképen. Csakhogy ez nem ment, egyre konokabb lett.

– Oh, hogy az ördög vinne már benneteket a pokolba. Oda le, nézd! – rendesen ezzel fogadott, ha apám valamely üzenettel küldött hozzá.

– No, de el is visz benneteket egyhamar, sohse félj, – jövendőlte felőlünk kegyetlenűl. – Mit akarsz, padisah? – idézte aztán a kérdést valamely keleti meséből.

S én karjaimat keresztberakva mellemen, meghajoltam előbb. Aztán nagy alázatosan előadtam kérelmemet.

– Goszpodin, apám jó egészséget kíván neked.

– Én is neki.

– Goszpodin, apám kérdezteti tőled, hogy mi a tapasztalatod? Csakugyan árt-e a drinavíz a jószágnak?

– A ménkű csapjon a jószágotokba, mindbe, – felelte a bég. Aztán, mintha mi sem történt volna, leültetett s nem hagyott elmenni többé. Ott kellett üldögélnem vele egész délután. Beszélgettünk. Ő kérdéseket tett fel, – s ragyogó szemmel várta válaszomat. Rendesen nagyokat hahotázott rajtok.

– Goszpodin kérem, – mondottam néki egy idő múlva, – légy szíves mondd meg, mi a tapasztalatod: mennyi napraforgó magot kell a csirkék elébe vetni? Mi az egészségesebb? – És másodszor: ha valakinek az olaja nem jól sikerült, mert nem tiszta, mit kell akkor csinálni vele? mondd meg.

– Nem tudtok ti a világon semmit, – nevetett ilyenkor a bég. S aztán mégis jószívvel elmagyarázott mindent, ami kellett.

Barátságos ember volt, de távolról sem az, akivel az ember tehetne, amit akar. Nem mondhatom: ő csakugyan sokat segített nékünk. Csak azt nem értettem sehogy, mért itat mindig feketével, egy-egy kortyot muszáj volt innom az övéből, s mért kényszerít, hogy szippantanom kell a csibukjából is?

– Mert az ellenségetek vagyok, – felelte ő nékem egyszer, mikor megkérdeztem őt efelől. S oly komoly szemekkel nézett akkor rám, hogy megijedtem tőle.

– Csakhogy én mindig rosszúl vagyok, ha elmegyek innen, – mondottam neki.

– Persze, hogy rosszúl vagy, ha egyszer el akarlak pusztítani téged, – felelte nekem a bég. Ámúlva néztem rá, majd le is ugrottam a térdéről rögtön. Farkasszemet néztünk egy pillanatig. A szemeiben aztán mosoly villant.

– Ej, nem igaz, nem igaz, – kiáltottam ekkor s a nyakába vetettem magam. Ettől a naptól fogva nem adott többé se kávét, se csibukot.

Egy alkalommal így szólt hozzám:

– Mondd meg apádnak, hogy menjen el innen a fenébe, adok neki pénzt. – Másnap a következő üzenetet hoztam:

– Apám azt üzeni neked, hogy adhatsz neki, amennyit akarsz, mégse megy el.

– Majd meglátod, hogy mégis elmegy, – felelte s most már szinte veszélyesnek tűnt.

– Hát nem szeretsz engem, édes goszpodin? – kérdeztem tőle hízelkedve.

– Dehogynem szeretlek, fiam.

– De ha nem akarsz látni, el akarsz küldeni, sajnálod, hogy itt vagyok.

– Pah! – mondá ő. – Én mindent tudok szeretni, fiam, ami van. Apádat is, mért ne? Mért ne szerethetném azt is akár, aki árt? Nem rontom én a szájam ízét személyes haraggal… Nékem azt hiszed, az egész nem kedves? Nem is gyűlölöm én azt, csak megfogom…

– Oh goszpodin, hát ilyen ember vagy te? – kiáltottam.

– Remélem, te is ilyen leszel, ha lesz majd eszed…

Mindezt még aznap elmondtam apámnak is. Ő aggályos arccal hallgatott engem, semmit se szólt. Unszolni kezdtem hát, mondja meg mi baja, mért hallgat?

– Beteg vagyok, fiam, – mondá ki végre, – mi lesz velünk? – Mintha villám sujtott volna le rám, úgy álltam ott.

S hetekig nem is szóltam a bégnek, pedig hát apám nagyon beteg volt már. Ha eszembe jutott, iszonyodva fordítottam hátat emlékezetének. Egy éjszaka azonban válságosra fordúlt a helyzet. Reggel felé apám szemével intett, hogy menjek ki a szobából. Ez annyit jelentett, hogy itt a halál. Ész nélkül rohantam a törökhöz. Ő már a kertjében járt fel-alá és egy francia könyvet forgatott a kezében. Reszketve álltam meg előtte.

– No, – kérdezte ő gúnyos mosolyával.

– Megétetted apámat, gyógyítsd meg őt, – sikoltottam. S a törökök módján leborúltam a lába elé.

– Elmentek innen? – kérdezte kurtán. Én a földről feléje emeltem esengő szemeimet.

– Megesküszik apád? mert addig nem mozdulok, – faggatott kegyetlenűl. És én átöleltem legnagyobb ellenségünk térdeit. Ha őszinte akarok lenni: bárhogy iszonyodtam is, haragudni rá még akkor se tudtam. Úgy látszik, tanúltam tőle.

– Akkor hát hozzátok a lovamat! – kiáltott az istálló felé.

S felkantároztatta legszebbik lovát. Valami balzsamot is hozatott le magának a cigányfiúval, aki szolgálta, majd övébe tűzte díszes jatagánját. A lovat kantáránál fogva én vezettem, így vittem őt apámhoz, azzal az érzéssel, hogy talán már életben sem találjuk őt. Rémülettel néztem a varjak után, amelyek épp óriási csapatokban vonúltak át a folyón.

– Késő utódaidra gondolsz talán? – kérdezte a bég, mikor belépett apámhoz. – Hát nem több vagyok én neked, akit ismersz, mint valamely rongy unokád, aki már alig lesz rokonod s akit nem is fogsz megismerni soha? Ne csapasd be magad ennen természeteddel…

S apám, aki félaléltan feküdt ott a láztól, rávetette fénylő szemeit. Láttam rajta, hogy minden szót megért.

– Igaza van Önnek, – megszívleltem, amit moná, itt a kezem, – mondd néki alig hallhatóan.

– Megesküdöl előbb, – parancsolt rá a bég. S ezzel engem kiküldtek a szobából.

S ami ezután történt, nem is volt oly szomorú, mint ahogy előre képzelődtem róla. Útrakészen állottunk nemsokára és az ilyesmit szerettem. Vidáman fütyölve gyakran állottam kinn a parton s a folyóba nagy köveket hajigáltam s oly kiméletlenűl, mintha megvetésemmel akarnám sújtani. A bég igen nyájas volt irántunk, ezen is csak nevettem. Akkor tanúltam meg először, hogy mi a szív hidege. A szívnek tudni kell olykor oly hidegnek is lennie, mint amilyen az űr, mintha kinn az űrben bolyongana, magárahagyatva, társtalanúl.

Apám, minthogy a becsület embere volt mindig, lázas gyorsasággal számolt fel, herdálta el mindenét, amije volt, s alig egy félév múlva már büszke mosollyal búcsúzott a bégtől. S így hát elmentünk, rábíztuk örökös nagy csendjére e vidéket.