Lalikám! Málikám!

Oly boldogok voltak, csak úgy kurjongattak az örömtől. Ezt is azonban, szokásuk szerint csendesen. Pedig fiatalok voltak még, de milyenek!

Ej haj! Hogyne! Hisz jó melegre volt befűtve szobájuk, jócskán világos is volt ám idebenn, az ablakokon túl viszont oly dermesztő volt a sötétség! A világ ködbeborúlt odakinn. A fergeteg egész nap addig vonított s nyítt, mig estére ködköpenyt nem vett magára s elhallgatott. S nem jó-e az ilyet tudni s időnként még el is gondolkodni felette? És hasonlókép még jobban beburkolózni csendbe, magányba? Hogy odakinn sántikálva jár a zimankó, meg van fagyva lába s csak úgy csikordúl léptei alatt a rög.

Ilyen volt a világ köröskörűl. Ám idebenn, a szobában mazsolás kalács illata lengedezett. Oly határtalan ez az illat s oly édes! Szívd be mélyen pajtás s meglátod: úgy érzed magad majd tőle, mint a berúgott pék. Amellett, hisz születésnap is van ma, vagy mi? Ne lenne hát az ember vidám?

S már a múlt éjjel is mily furcsa vendégük akadt. Nyílván már a mai nap, már az ünnep tiszteletére. Alkonyatkor, hogy teli lett a szoba füsttel, a férjecske mostanában bizony megint kicsapongva pöfékel, ki kellett hát szellőztetni a szobát. Megtanácskozták a dolgot, meg is állapodtak egy-kettőre s mivelhogy a szót követi náluk fürge tett, kinyitották hát az ablakokat s bújtak be gyorsan a fürdőszobába. S mire bejönnek vissza, óvatosan benyitnak, felgyújtják a villanyt is suttyomba’, haladnak előre, kivizsgálni: nem rabló ül-e az ágy alatt? – hát mit látnak? Ott ül egy árva madár egymagában a képkereten. Hát nem ajándék? S úgy odaillett a szegény, oly szivük szerint illett éppen oda, mintha a jó Isten maga, vagy legalább is művész eszelte volna ki az egészet.

– Hogy odagubálta magát! jaj csak csuknád már be azt az ablakot! Lalikám, Málikám!

S a kis asszony ott melengette meg a kebelén, – bedugta hamar két kis fehér almája közé,… majd meg is etették a szegényt s a tetszésére bízták utóbb, mint cselekedjen? Marad itt náluk vagy vándorol-e tovább? Fészket raktak hát neki egy női cipőben, teligyömködték azt harisnyával, hogy jó helye legyen ott a szürke barátnak. S miután nyitott ablaknál kellett aludniok ugyis, lévén a gyerek-férj bizony kicsit gyenge tüdejű, rányitották hát éjjel az ablakokat.

S csakugyan: hajnalban a madár becsicsergett még a balkon küszöbéről, majd meghajtotta magát s elrepűlt. S még hozzá: oly hangos volt a kölök, hogy fel kellett ébredni tőle. Hát nem gyönyörű? S kacagva kellett aztán elaludni s még egy jót aludni reggelig.

S mily szép volt, mind az egész nap, csupa gyönyör! A férjecske reggel ölében hozott be egy nehéz medvét. A medve belsejében tojásos kalács volt, négy liter bor, egy kosár aszuszőlő, füstőlt csülökből, nem is egy, de kettő, apró, jeges cukorkákból pedig két dobozka… (ezek olyanok, hogy azonnal elolvadnak a száj melegében), s még mi minden! Hálóingekre selyem, két vég, selyempapucs, fénylő, fekete, nyakba való selyemkendő a hideg ellen, tündöklő habos-fehér, egyszóval: csupa selyemfénybe borúlt ott a világ! S ami a végére maradt még: egy ködmönke, fekete, perzsa prémből… S még ettől se lenne hát az ember vidám?

A férjecske este ott korcsolyázott a szőnyegen. Nagy ívekben, hangtalanúl úgy lendűlt ide s tova, s ugyanúgy nézegette közben lábikráit, mint az ívelők. A tömzsi kis asszonyka pedig ott állt a szoba közepén s olykép zötykölte magát, mintha dudálna.

Egyszerre csak kinyílik félig az ajtó.

– Jézus, a rendőrség! – dugja be elvadúlt fejét a Terka s máris helyet ad két fekete, fényes alaknak. Ezek megállnak a küszöbön. Olyanok voltak ezek mind a ketten, mintha csupa négyszögekből alkotta volna meg őket a teremtő. Még a bajszuk is vad volt és kemény. Egyszóval: nem volt ezekben a világon semmiféle gömbölyűség.

Annál gömbölyűbb lett most a kis asszony. Ő bizony még jobban összehúzta magát. A gyerek-férj viszont kissé kábán bámúlt oda s legszívesebben talán a csúcshurutjáról kezdett volna beszélni.

– Tessék csak követni minket a rendőrségre, fiatalember, – szólalt meg ekkor a tekintélyesebb s ajkáról, mintha fekete hegyek intéztek volna szózatot.

– A törvény nevében szólítjuk fel Önt, – egészíté ki gyorsan a másik.

– Ön hivatalában két hét előtt sikkasztást követett el, – tetézte még a szót, s megint az első. S azonmód már a vállára is tette volna kezét…

– Én majd veled megyek, apukám, sose félj! – ugrott ekkor közibük gyorsan a kis asszony. – Csak gyere, öltözz fel hamarán, jó melegen. Majd az urak várnak, – mit gondolsz? Az egészség minékünk az első, – mondá. S addig-addig hadonászott, beszélt neki, bugyolálta be, míg a kis ember, hogy-hogynem, talán zavarában is, himbálózni kezdett ott a szoba közepén.

– Lalikám édes! – Málikám édes!

S nemsokára már az utcán voltak.

 

*

 

– Mit csináltál, te szamár? – fordúlt oda Jani bácsi ifjonti vendégeihez, – miután egyetlen mozdulatával kitessékelte a szobából fekete kopóit s menten le is zárta utánuk az ajtót. Úgy látszik, érdekelte őt az eset.

– Mit csináltál te? – sikkasztottál? – nevette szívéből a szegényt. – No te őrült vagy, igazán. Aztán hogy jutott eszedbe ez a marhaság? – mulatott rajta. Fürge kis ember volt s elég vidám, – ám olykor, mintha hirtelen aggodalmak szállanák meg őt. Szinte hallgatózni látszik ilyenkor. Ki tudja, tán arra figyel, nem állott-e meg valahol köröskörül a világ?

– Hát nem inkább koldús vagyok én, mint ronda sikkasztó? – csapott bele tenyerébe könnyű szívvel, – hallgass csak ide! Kiállok az utcasarokra, azt hiszed, akad ember, aki a pofámba világít? Te meg idenézz, hogyan belebámúlok én a te pofádba, mi? Nyomd már idébb azt a ronda pofádat, hadd látom, kiféle vagyunk? – ordított reá. De alig egy pillanat múlva már, minden oka megvolt csodálkoznia.

A mi emberünk ugyanis olyan szíves készséggel dugta előbbre az orrát, oly szolgálatkészen kínálkozott arccal oda, hogy nézze csak meg őt, ha jól esik s tetszése szerint, – hogy bizony ez valamelyest meglepte a kis öreget.

– No, no, fenét, miféle emberek ezek? – mormogta magában s végigmustrálta őket alaposan. Egy-egy ferde pillantást még az asszonytól se sajnált.

Ám ő is, az asszony is olyan volt ott, mint egy elveszett labda. Nyakát kissé előredugva nézegetett körűl s oly kedvesen, már szinte bíztatón, mintha ő is csak azt várná, hogy belerúgjanak valahonnan. S ez is furcsa volt.

– Hát ti mifélék vagytok? – kérdezte most már tőlük is. De szavára sem itt, sem másunnan, mondjuk, a levegőből, választ nem kapott. Hallgatózva emelte fel hát a fejét. Az ily csendeket ugyanis nem szerette semmiképp.

– Ezek talán őrűltek? – gondolta magában. – Vagy valami más van itt? – szimatolt. – Hány éves is vagy te? – kérdezte a fiútól.

– Tizenkilenc.

– Mennyi? – riadt fel. S megint csak meghökkent egy kicsit. – Hát az asszony mennyi, mondd?

– Tizenhat…

– Tizenhat?

– Igen, – feleli. S egyre csak úgy állt ott, mint a nyíltszívűség. – Jani bácsi viszont kicsit sokallni kezdte már a dolgot. Vérmes emberke volt, hamar méregbe jött.

– Tizenkilenc vagy és megengedte neked az apád, hogy megnősűlj? – fakadt ki belőle a düh. – Hát nem őrűlt ember a te apád?

– Nincs már apám.

– Hát a mamád megengedte?

– Jó asszony az anyám…

– No ne mondd már, – csodálkozott Jani bácsi. Mivelhogy egyik ámulatból a másikba esett csakugyan. Kérdezhet, amit akar, – foganatja semmi sincs.

– És most te sikkasztottál? – kérdezte zordonúl.

– Igenis, – felelték neki szelíden.

– Igenis? – kérdezte Jani bácsi s már majd megőrűlt. – Hát ilyen szíves ember vagy te? – kacagott fel, mintha csiklandoznák. S azt se tudta, mitévő legyen? Csak azt az egyet tudta biztosan: a kezébe kapja most ezt a fiút s úgy megforgatja, mint Jézus a vargát. Csak éppen, hogy tűrtőzteti még magát, mert úgy is illik s úgy is esik az jól.

– No nézd csak, édes öregem, – fordúlt hát hozzá igen szelíden, ám ereiben már felérezve az indulatok ízét. – Nézd csak öcsém. Ne mondd te nekem azt mindenre, hogy igen. Jó lesz? – A fiú most búsan hallgatott.

– Mert nézd csak, beláthatod, mire megyünk azzal? – Mert mi nékem a mondanivalóm a te dolgodról mindenekelőtt? Hogy nagy ám a különbség, vajon fiatalember-e az illető, aki sikkaszt, vagy pedig öreg… No de hova bámúlsz, a fenébe bele, hallod-e? – ordított reá. – Ne a király képébe’ gyönyörködj, ha velem beszélsz… – kiáltotta vadúl.

– Igenis.

– No lám, – zárta le haragja zsilipjeit komoran. Mert a haragnak még nem volt itt az ideje. – Azzal kezded az életedet, hogy sikkasztasz? Hogy állsz majd meg akkor a lábadon? Tizenkilenc éves vagy, jóformán még süldő, mi az istennyilának házasodtatok ti össze, – kezdett el ugyanazon a dolgon mérgelődni megint. S megelégedéssel állapította meg ugyanakkor, hogy emberkéi mégiscsak elszontyolodtak egy kicsinyég. S már ez is valami. – Nem néznek akkora nagy bizalommal a szemébe legalábbis.

– Ide-oda ráncigálom őket, azt teszem egyelőre, – gondolta magában.

– Mi volt a gondolatod, mire házasodtál? Csak nem arra számítottál már akkor is, hogy sikkasztani fogsz?

– Mindent meg fogok téríteni, nagyságos uram, – szólalt meg ekkor elnézést kérőn, szomorúan a fiú s ráemelte dióbarna szemét. A szemei oly tiszták voltak s oly búsak, mint a tó.

– Hát erről beszélek én?

– Nem erről, nagyságos uram.

– De azértis, hogy erről. Mondjuk azt, hogy erről. Honnan a nyavalyából akarsz te majd egy ekkora összeget megtéríteni? – kérdezte vidáman s mosolyogva himbálta magát, – várta, mit felel? – No? – A fiú kissé bizonytalanúl felelt.

– Majd fölösleges jövedelmekből, nagyságos uram, – mondá félénken.

– És van neked ilyen?

– Egyelőre nincs.

– Hanem?

– Majd lesz talán.

De már erre felállott bizony.

Pedig ez volt számítása szerint is a kellő pillanat, mikor le kéne csapni rá… De valahogy: torkán akadt a szó. Pedig: de jó lett volna még egy csöppet csúfolkodni vele. S ámúldozni tán, hogy így-úgy, miről beszél?

– Fölösleges jövedelem? – hahotázott volna s még a szeméből is kicsordúlt volna könnye. Ám: valami súly máris ránehezedett a szívére.

– Mondja csak, mért ment ehhez a kófichoz feleségül? – kérdezte még rekedt torokkal s szinte rimánkodva az asszonytól.

– Kérem, mi szerettük egymást, kapitány úr, – hangzott még a méltatlankodó felelet.

– Ejnye, no, de furcsa! – rázta meg az öklét. – Maguk úgy látszik, egészen egyformák, kedveseim. Igen, még íly módon is meg akarta próbálni velük…

Egy hang azonban azt súgta néki ekkor, hogy elég! nem jó lesz ezt így folytatnia! Az Istent kisérteni nem jó. Ez egy másik fajta, – mit akar ezektől? Sétálni menjen inkább, akármit csináljon, csak ezt ne folytassa tovább.

Ne hívna be mégiscsak valakit? Hogy mit szól ehhez valaki más is? Mondjuk: egy másik öregember, aki bitangabb fajta, nem olyan, mint ő. S kit kéne behívnia voltakép?

Így járt fel s alá, töprengve meg-megállt, hol az ajtó közelében, hallgatózni kicsit, hol megkopogtatni egy-egy bútort…

– Mint egy álom, – susogta magában. Mit csináljak ezekkel?

De végűl csak legyintett szomorún, s kimerűlve leűlt.

– Kérem, én másállapotba’ vagyok, – nékem megdagad itt a lábam a sok állástól, – hallatszott még a menyecske nagyon riadós panasza.

– Oh, Málikám! – sikoltott a fiú.

– Oh, Lalikám!…

Rájukbámúlt, széket is kínált, – s egy kicsit bizony, mintha meg is szédűlt volna valamitől.

– Maguknak tehát gyerekük is lesz? – kérdezte szórakozottan.

– Igenis.

– Akarták is a gyereket Önök?

– Igenis.

– Több gyereket is akarnak Önök?

– Igenis.

– És hány gyereket akarnak, mondják, az istenért! Ötöt?

– Gondoltuk: három is elég lesz, kapitány úr.

– Igen?

– Ha Isten is úgy akarja, kapitány úr.

– Igen, igen.

Bemártotta hát a tollát, hogy mégiscsak felvegye adataikat is. Ám ekkor furcsa érzése támadt hirtelen. Úgy érezte magát, hogy egész megváltozott már a belseje. S ha nem siet most nyomban valahova, emberi szívek közelébe…

És mégse tudott, semmikép se tudott elkészülni velük. Ott ült még mindig s kérdezősködött.

– Mint a jelentésben olvasom, Önök táncoltak tegnap este, kedveseim, – próbálkozott.

– Igenis.

– És mért táncoltak Önök, az istenért?

– Mert örvendeztünk, kapitány úr.

– Örvendeztek Önök? – kérdezte tőlük és lankadtan, kábán nézett körűl. Az arcán komoly aggodalom ült. – S valósággal, mintha megmentették volna valamitől, ami szörnyű! – ami igen veszélyes dolog is, mert beleveszi magát lassan az ember agya-velejébe… úgy ugrott fel a székéről hirtelen, mikor odakinn dörömbölni kezdtek végre ajtaján.

S mintegy lidérctől megszabadúlva mosolygott… S olyasmit gondolt, hogy az államnak ezt a fajtát voltakép jutalmaznia kellene. Mert az ilyenek elpusztíthatatlan életkedve tartja fenn talán az egész emberi életet.