Aladdin atyja sírjánál

Ülsz most a Paradicsom délibb vidékén, egy folyónak a partján, egy szikomorfa árnyékában és fügét eszel. Árnyék hűti homlokodat s a reggeli, gyengéd napfény hosszú szakálladat éri. S ahogy áttetsző függöny mögé tűnnek a hölgyek előlünk: nemrég tűntek el a csillagok is s a nedves eget kék folyó tükrözi vissza. Ülsz a nedves, szép füveken, fügét eszel s a vörös agyag-partok szakadékait nézed s túlnan a sárga homokot. S a Paradicsom halai is érzik a reggelt s fel-felvetődnek a kék folyó fodrai közt s Te őket is elnézed, játékaikat, valamint a sápadt, kínai férfit, aki narancsot eszik és egy pálmafa mellett tűnődve megállott. – – Béke Veled Atyám és szomszédaiddal a Paradicsomban!

Atyám, rég elmúlt a Ramazan s itt lenn barna mezőkre nagy köd ereszkedék. Bukdácsolva jöttem idáig a nedves füzek közt, – (a temetőőrök hangos pulykái már ágaikon régen elültek) –, s a temető kék sírkövei közt, besüppedt sírodig, amelynek kövén sok évek esője lemosta már a barna írást. Mert tudd meg, alkonyodik már e vidéken. Még süt a nap, de a levegő finomabb, sötét áramlatai nyugatról halkan közelednek. Magam vagyok itten, már csak az őrök gyújtják a síri boltozatok kék mécseseit s a gazdagok e boltozataiból e békés fény is derengeni kezd már. – Mert tudd meg Atyám, a múltkor is, hogy igen elkeseredtem, egy éjjel nagy veszéllyel küzdve átmásztam a dárdavégű, aranyozott kerítéseken. Éjszaka volt, s csak egy kék, távoli csillag figyelte a csendben merész munkálatomat. Úgy volt, hogy anyám ismét igen szidott engem s ekkor igen búsan elhatároztam, hogy megnemesedem s megtisztulok végképp: fölkereslek éjszaka Téged és melléd temetkezvén, csak csontjaiddal s szegény szakálladdal barátkozom ezentúl. S már a hamvas, éjjeli sírkerten közeledtem feléd, már elértem sírodig, már éppen kikapartam a felső, nyirkos homokot, mikor a szomszéd fűzfa ágán egy gonosz pulyka felrebbent és hangos kurrogásával felveré a temető durva őreit. Jöttek ők dárdákkal s mint sírrablót vittek a bíró elibe. De a jó bíró szomorú szemeimnek elhitte szavam s eleresztett.

Mert tudd meg Atyám, nagyon elhagyatott vagyok s nem csókol meg engem senki. Anyám szigorú velem s hibáimért, amelyek Tőled valók, korhol: hogy lusta vagyok, álmos, szeretek heverészni s képzelgésekkel töltöm napjaim. Így a múltkor is, hogy a város fölött a sziklákon heverésztem, hogy, hogy nem, elvesztettem gyűrűdet, a gyűrű ujjamról elgurult. (Aznap reggel Isten nevét nem említém.) S nagyon kínozott akkor engem Anyám, de Te megelégelted szenvedéseimet. A mély-álom mindig elkerült: akkor éjjel megjelentél nekem s a sziklák között a gyűrű helyét megmutattad s a lélek, a lelkem a sziklák között bolyongva kereste a gyűrűt – s micsoda öröm volt ez, már az álom maga is! mert íme, meglelte egy repedésben. S reggel ott meg is találtam csakugyan.

De jaj, csak egy percnyi az öröme annak, ki vesztett kincsét megleli: csak szomorú maradtam továbbra is.

Félig halottak, félig őrültek az álom alakjai: s ez éjszakán sírtam álmomban, sírt a lélek s megdermedt könnye a homályban. S ez egyszer biztosan tudtam valamit: hogy anyám halkan odajön hozzám és simogat engem. S reggel anyám is sápadt volt és szomorú. Mért vagy oly sápadt? – kérdeztem tőle. – Nagyon sajnállak téged, fiam –, felelte könnyező szemmel. – Oh Atyám! Vajha Isten is megelégelné szenvedéseimet, mint ti s egy reggelen jó hírhozókkal felköltetne engem.

Rég nem látlak már s szemeid fényére alig emlékszem. Ha látnál: csöndesebb vagyok most, kedved szerint való, nem olyan hangos többé, mint mikor térdeiden ültem. – Atyám, igaz volt, hogy éltél, mégis, ki tudja, ki látja, hiszen hol van már a gyermek is, akit ringattál. – Városunkban halála előtt egy szegény perzsa ékszerész, (már mámoros volt a lelke a közelgő haláltól,) a halódó aggastyán így szólt fiaihoz: „Míg éltem, senki se hitte el beszédemet, hogy valaha gazdag ember voltam, hogy negyven év előtt Afrikában virágzó üzletem volt. – Ki tudja, ki látja, talán ti se hiszitek már, amit itt mondok. De meghalok most s arra kérlek benneteket: holtom után mégis higgyétek el s őrizzétek igazamat!” – Így én is őrzöm, hogy itt voltál e földön s nyolc évig szerettél, míg kicsi voltam.

Egy varázsló hív most engemet. Ígéri, hogy megkeni szemeimet csodaírral s szépek lesznek látomásaim ezentúl. Azt mondja: kiválóan alkalmasak szomorú szemeim e célra. S hogy azért továbbra is heverészhetek kedvem szerint. Ki tudja, igaz-e, amit mond? – Egyszer próbaképp egy kis kenőcsöt tett a bal szememre, s akkor láttam egy szép tornyot a hold alatt. Aztán egy madárkát, nedves volt szegény az esőtől, didergett és én igen megszántam. Aztán egy virágot, amely finom volt, mint a sóhajtás, s mintha rajta volna még a hajnal lehelete is. Végül egy szép kék szobát, amelyben egy szép hölgy ébenfa bútorokat törülgetett. S mindezt egy pillanat alatt. S ő még gyönyörű csodakerteket is ígér. – Még nem tudom, higgyek-e a varázsló csábító szereinek s elfogadjam-e tanításait!

Fuvolahangokon sóhajtva kelt a szél. Már itt az éjszaka. A durva őrök fáklyákkal járnak a ködben, intenek nekem s az aranyozott kapukat sorra bezárják. Isten veled Apám!