Levél elmúlt karácsonyokról

Tudod, Bettyke, mikor én kisfiú voltam, annyi idős, mint Te most, elhatároztam, hogy körüljárom majdan a világot, csakis azért, hogy megtudjam, van-e másutt is olyan szép ünnep, mint a mi karácsonyunk itt? S látod, anélkül, hogy nekem magamnak valaha is lehetett volna szép karácsonyom – s talán éppen azért. Ez pedig így történt:

Hogy az én apró anyácskám igen szigorú asszony volt, tudod s azt mondta mindig: – minek a szegénységnek az ünnep? – A nevelőapám viszont, akihez kiadtak, igen istentelen ember volt, amikor csak lehetett, kezében a puska, s mihelyt az a kezében volt, még istentelenebb lett. – Itt a jó szabad időm, megyek vadászni – mondta, és nagyokat nevetett. – Ha olyan sok a pénzetek, csak ünnepeljetek – mondta nekünk. S már csörgött is gyűrűje a puskacsövön s a kutyák már ettől is majd megvesztek a hajnali sötétben – (nekem kellett őket rendben tartanom) – hát még amikor az ezüst cigarettatárcája is csattant s az arca megvilágosodott a gyufa tüzétől – olyan volt az akkor igazán, mint az ördögé. Nemigen ünnepeltünk tehát – ha ott voltam nála, azért, ha meg idehaza voltam, ezért nem. Így történt.

– Bácsi, bácsi, itt a karácsony – mondtam én.

– Hát ünnepeljetek – felelte kajánúl. S már indult is a hegyen fölfelé megveszekedett kutyáival s vidáman cigarettázva. Még dalolt is hozzá valamit, valamiféle lányokról.

No de mondd csak, hogy ünnepeltünk volna fenn a hegyen, ahol olyan egyedül voltunk abban a házikóban – nem volt ott se fenyőfa, se angyalhaj, se gyönyörű szalagok… a diót se lehetett megaranyozni, se színes, szép gyertyácskákat venni a boltokban – mert hol volt ott bolt arrafelé? Mikor legközelebbi szomszédunk az Öreghegyen, Várjon Béla bácsi is emberkerülő öreg ember volt – növényevő és csupa gúny a szeme… hatalmas és gúnyos öregember, aki meg-megrázta süketnéma legényét: – hozzál vizet! – parancsolt rá, s olyan hangon, mintha ő maga is süketnéma volna. S íme karácsony szent estéjén nála is csak egyetlen gyertya világolt ablakából. Lecsúsztam hát hozzá a hegyről: – Bácsi, bácsi, karácsony este van, beenged? – zörgettem be az ablakán. Idekinn szikráztak a csillagok. Kemény hideg volt a hegyeken, úgy álltak ott körös-körül, mint a sötét üvegből öntött kúpok, még csillogtak is egy kicsit. – Gyere be! – hallatszott a párás ablakok mögül. A bácsi ott ült gyertyácskája mellett, előtte könyv, pápaszem az orrán, olvasott. Viszont egy kis pálinka is volt azért az asztalán, amit furcsálltam egy kicsit.

– Mit nekem a ti mogyoróitok? – mondta nekem. – Szabad ember vagyok, nyugalmazott számvizsgáló, azt teszek, amit akarok. Én Gerhard Hauptmannt olvasom – látod? – az nekem az ünnep. Én szocialista vagyok – tette hozzá fenyegetőn, gúnyosan. (Nem tudtam persze, mi az.)

– Ejnye – gondoltam –, én megszököm innen. Ha már ilyen emberek közé vetett a sors.

– Mondja bácsi, milyen a karácsony? – kérdeztem én.

– No látod, ebben igazad van – felelte ő. – A karácsony csakugyan gyönyörű ünnep…

– Oh bácsi, akkor mért nem tartja meg? – rimánkodtam én. S majd megszakadt már a szívem is a vágyódástól ezek között a kőszívű emberek között…

A süketnéma legény pedig ott feküdt hasán a földön s a kályha fénye mellett, ő is olvasott.

– Vá-vá, gau-gau – kiáltott fel éppen akkor valami elragadtatása jeléül. – Mit olvasol? – kiáltottam a szája felé.

– A könyv? – kérdezi tőlem. – És megmutatja. „Karácsonyi ének”, – ez volt címeként a fedelén.

– Én tanítottam meg olvasni – mondotta még Várjon bácsi. Majd így folytatta:

– A karácsony szép ünnep fiam, de a jóságot gyakorolni kéne fiam, nem pedig ünnepelni, – érted a dolgot? – S én, nem tagadom, nem értettem a dolgot. Minthogy nékem angyalok kellettek s almavirágszínű hópelyhek tündéri csillogásban karácsony éjszakáján.

– A szegénység szomorú dolog – mondotta még Várjon bácsi. S mintha e szavától valami derengeni kezdene bennem, mintha kezdeném e szótól kicsit jobban megérteni apró és szigorú anyámat.

– A jóság viszont szép dolog – folytatta a hatalmas öreg.

Olyan volt ő, mint valami medve, s úgy is simogatta kis könyve lapjait, végtelen ügyetlenül, igazán. – S tudod mit akarok én? Hogy ne legyen szomorú ünnep a karácsony – vidám ünnep legyen, hogy ne legyen benne csupa szegénység, akkor majd én is meggyújtom a tüzeket.

– Vá-vá, gau-gau – kiáltotta megint a süketnéma, s még a lábával is ficánkolt egy kicsit. – Gyönyörő, gyönyörő – kiáltotta felénk s még a nyála is kicsordúlt. Úgy, hogy nem is értettem mindjárt. Azt hittem, azt kiáltja: mogyoró.

 

*

 

Tudod, Bettyke, a bazilikának itt nálunk volt akkoriban egy óriási harangja. (De hol is voltál Te még akkor? ki tudja, melyik égben kalandoztál, mint valami felhőcske!) – S gyönyörűen szólt ez a nagy harang, mélységes mély hangja volt, szinte dörmögött. S ez a mélységes mély dörmögés végigmosta nálunk a fekete utakat, mert abban az évben esős volt a karácsony. Mondom, végighömpölygött ezeken a sötét utakon s szinte hívogatott valahova. No, de hova mehettem volna? Karácsony előestéje, illetve e szent nap alkonyata volt megint, s én már tizenhárom éves voltam, s szigorú anyácskám nagyon beteg otthon – sietnem kellett hát hazafelé. – Megint karácsony van, milyen a karácsony? – gondoltam én. – S meddig kelljen nekem még várni, s a szegénységnek is várni és várni folyton, amíg végre mindenki megtudja, milyen? – S Béla bácsi járt eszemben könyveivel. Pénz csörgött a zsebemben.

S íme, mintha e pillanatban angyal szállt volna elém, hogy megmutassa nékem az utat. Egy könyvkereskedés kirakata előtt állottam meg, éppen húzták a redőnyeit lefelé. Gyorsan kellett hát határoznom, pedig nagy kérdés volt éppen előttem.

Mert, mondom, mintha valami angyal mutatott volna rá a kirakat mélyeire. Két csábító könyv is volt ott, illetve hát ugyanaz a kettő, mint Várjon bácsinál aznap este. Az egyiken ez állt: Gerhard Hauptmann: Hannele – s a másikon: Karácsonyi ének, írta Dickens. Lehúnytam a szemem, hogy a belső hatalmak rendelkezzenek velem s máris odaléptem a segédhez. Mondom, pénz csörgött a zsebemben. – Megkaphatom ezt a Karácsonyi ének-et? – kérdeztem tőle.

– Éppen karácsony van – mosolygott a segéd.

– Éppen azért. Mondja, ki az a Dickens?

– Oh, – azt mondja –, meglátja, milyen ember az. – S egész ellágyult a tekintete tőle. – Nyájas ember ez a segéd – gondoltam erre magamban.

De még nyájasabb volt, mint gondoltam. Úgy látszik, a kereskedő fia volt, mert odament egy öregemberhez könyvemmel a kezében, s mondott neki valamit. Az öregember bólintott.

– Mennyit számít maga erre? – kérdezi tőlem.

– Magának ötven fillér – jó lesz? – néz a szemembe. – És miért akarja maga ezt most olvasni? – kérdezi tőlem.

– Szeretném tudni, milyen a karácsony? – feleltem én.

 

*

 

S akkor hát meg is tudtam csakugyan. A feladat ez volt: repedésig fűteni egész éjjel a kályhát, mert így kívánta ezt a betegség, továbbá borogatásokat rakni félóránként szigorú anyácskám fejére s közben, ha lehet, olvasni. Lehasaltam tehát a kályha mellé, a rostély elé tolva könyvemet, ugyanúgy, mint a süketnéma Márton valamikor… de mielőtt nekifogtam volna, elgondoltam mégegyszer a mai délutánt.

Hogy milyen csend volt ma még az utcákon is – nem igaz? meg volt illetődve a város – hogy lehessen ezt másképp kifejezni? Milyen szép volt ma ez a feketeség is például a Nádor utcán, mert micsoda tisztaság volt az! igazán, mintha angyalok söpörtek volna végig a városon. S a sok csomag is, oh Istenem, Uram. Az emberek nevetve léptek ki az üzletekből, s a szép mamáknak oly édes volt a szája – talán rálehelt a városra valaki? S a levegőbe csendet ültetett el s égi békességet a szívekbe. Milyen tehát a karácsony?

S ebből a könyvből aztán megtudtam. Mert íme, na lám, volt ebben egy ember, aki ugyanúgy vélekedett a dologról, mint szigorú anyácskám, mikor tőle telhető haraggal azt dörgi: – Minek szegénységnek az ünnep?

Ezzel szemben volt ennek egy szegény hivatalnoka is, s ez nyilván én voltam – mintha csak rólam mintázta volna Dickens bácsi –, mert ez viszont mindenáron azt akarta, hogy a szegény embernek is legyenek tündérei.

Jó fagy volt a vén London utcáin, s egyre nagyobb lett a hideg. S topogott a szegénység s a két karjával vert magába meleget, de micsoda bizalommal! Mert, ha soha máskor, de a mai napon meleg szoba várta őket odahaza s micsoda fényesség és micsoda illatok! Annak a karácsonyi libának illatát ma is érzem.

De minek is részletezzem? Életem addig egyetlen szép s máig is legszebb karácsonya lett ez: – mintha megszállt volna tőle az ünnep lelke, mintha angyalok szárnyai suhantak volna el arcom előtt – egész éjjel ezt olvastam, s mire hajnalodott: fülem, szám és szívem, minden idegem teli lett a karácsonyok ízével és zamatával s minden időmre.

S olybá tűnt, mintha éppen Várjon Béla bácsinak akart volna felelni Dickens apó, szólván hozzá a következő intelemmel:

– Egyetértek veled öreg hegyi mester, növényeken élő, jószívű Várjon Béla. Mert szomorú dolog ám a szegénység, valóban az, s a jóság szép. És csakugyan: nem ünnepelni kell a jóságot, hanem gyakorolni, ebben is nagyon igazad van. No, de mivel gyakorolod inkább, ha nem avval, hogy minél több módot adsz a jóságra magadnak? S itt a karácsony, no lám, igen itt van. S az bizony nem a lelket emésztő keménység, sem a szigorúság, hanem a boldogság ideje szívnek és szájnak. Oh te kemény apostol, bizony mondom, ez e nagy napoknak minden titka. Mintha egy kis időre elengednék e meghajszolt világ rettenetes gyeplőit, s nagy csend állana meg feletted a levegőégben, s fejed felett kigyúlnának újra régi csillagaid, amelyeket úgy megcsodáltál valamikor…

S azért oly szépek, mondom, mert lihegve megálltál s íme észreveszed őket újra.

– Hát tündéreim is vannak? – kérdezed magadtól – és jó angyalaim is, akik újra körülrepdesik a fejem?

– És ebben a hideg éjben ez a meleg hajlék – gondolod és megborzongasz.

És ráébredsz megint a szívedre – mért vetnéd el? nem jó neked ez a gyakorlat?

Látod, Bettyke, így tanultam én meg Dickens apótól, hogy milyen a karácsony.

– Boldog karácsonyt! – kiáltom azóta én is mindenkinek, mint e szép kis könyvben Tiny Tim.

S akkor határoztam én el azt is, hogy bizony körüljárom e világot, mert látni akarom: van-e az emberi szívnek másutt is, más világokban is olyan szívet-táró, csillagos ideje, mint ez a mienk. S most hallgasd meg még azt is, hogy mit mondott erről az ünnepről e világnak másik legnagyobb szíve, Shakespeare:

 

Mondják, valahányszor az idő közelg, Melyben Urunk születését innepeljük, Egész éjjel zeng e hajnal-madár; S hogy akkor egy se mer mozdúlni szellem; Az éj ártalmatlan; planéta nem ver, Tündér nem igéz, nem bűvöl boszorkány, Oly üdvös, oly szentelt azon idő.