Szórakozottság

Csakugyan szórakozott fiú lehetett. Egy nap a saját ágya alatt játszott papírbábjaival, mikor hallotta, hogy édesapja így szól a feje felett:

– Én már nem szeretem ezt a fiút. Mióta kamaszodik, teljességgel nem szeretem. – Pontosan ezzel a szóval.

Márpedig ez senki másra nem vonatkozhatott, csakis őrá. S ő mégse szólt erre semmit a világon, de még a szívében se felelt semmit az apjának, ez a különös ebben. Mégcsak azt se mondhatjuk, hogy haragudott volna ezért. Egy percig, szó sincs róla, talán el is tűnődött a hallottak felett, de aztán tovább játszott papírbábjaival. Csak arra vigyázott nagyon, nehogy észrevegyék, hogy ő is ott van velük a szobában, – higgyék csak, hogy ő semmit se tud e dologról. Egyebekben pedig épp oly udvarias volt az öregúr iránt, mint azelőtt. Mikor hazajött az iskolából azt mondta neki: – kezit csókolom édesapám s ehhez még meg is hajolt egy kicsit. Csak épp hogy nem bújt oda hozzá soha többé, titkairól susogván a fülébe, ahogy eddig: sem a Zem-Zem nevezetű rózsaszínű madárról, de Szilvesztra hercegkisasszony kotnyeles dadáiról se tett néki soha többé említést, valamint a Prunkliról sem, aki pedig tudvalevőleg a pincék mélyén suttyomban tanyázik, s onnan kandikál olykor elő, hogy lehúzza magához a figyelmetlen gyerekeket… – (különösen épülő házaknál jó erre vigyázni!) – egyszóval nem, nem, soha többé! – úgy látszik, megkeményítette szívét, mert mind e bizalmas közlendőit magának tartotta meg ezentúl.

S ennyi volt az egész színeváltozása gyermeki életének.

S aztán, hogy az öregúr meghalt: úgy látszik, Konstantin akkor is szórakozott volt. Nagyon hangosan sírt ugyan, mert ezt tartotta illendőnek, de nemigen gondolt oda, valljuk meg az igazat. Úgy lehet, azt képzelte, hogy ez a dolgok rendje: úgyis elégszer mondták neki eddig, hogy vajha meghalna már az öregúr, minek is él még? mikor megváltás volna már számára is a halál. De azért, – ismételjük el, – nagyon sírt akkor, kapott is a házsártos szomszédnétól egy furcsa csomagocska cukrot emiatt. Ezt bedugta kabátja bélésébe, hogy majd idejében megeszi valahol, ahol senki se látja. Mert hiszen nem nagyon illő cukorral bűnözni, mikor az embernek gyászolnia kell.

S akkor hát megérkezett a temetésre Antal bácsi is csodálatos fogatán. A külseje olyan volt, mint a fekete tükör, úgy be volt lakkozva remekűl s a belseje, mint valami kék bölcső, mikor ide-odaringott benne az ember… s hátmég a kocsisa! a csodálatos kocsisa, rendkívűl különös ostorával, amelynek szagától akár meg is részegűlhetett az, aki annyira értett hozzá, mint épp ez a Konstantin. S végül még zabosláda is volt ám hátúl a hintón ugyancsak fekete lakkból, ami, kár volna tagadásba venni, még ennél is sokkal érdekesebb. De minek is részletezzük? Van-e egyáltalában érdekesebb dolog a világon, mint egy ilyenbe beleülni? – gondolta magában.

Igaz, hogy a nagybácsi egy öreg uzsorás, ezenfelűl még sánta is, (egy gonosz fuvaros s mint mesélték arany-pénz van még a bőre alatt is!) – de mit számított mindez, mikor olyan gyönyörűek voltak a lovai! S hogy tudtak ezek horkanni, különösen mikor zabot ettek az istállóban, abban a homályban, a csendben! Egy szó, mint száz, ilyen csodálatos batárba szálltak ők bele ketten, az öreg zsugori meg ő, méghozzá mindenki szemeláttára, mikor éppen szikrázott is felettük a nap! Utánuk persze gyalog a többi, – nem sokan, egynéhányan, az anya viszont egyáltalában nem, mivelhogy az anya bánatában beteg lett.

S Konstantin, úgy látszik, még a temetőben is rendkívűl szórakozott volt. Nagyon tetszett neki ez a temető is, minthogy gyönyörű volt a tavasz éppen, még kakukk is szólt benne valahol. De, úgy emlékszem, még pitypalatty is csattogott mélységeiben. Óriási volt ugyanis ez a tér s akkor javarészt még üres is, új volt még akkor ez a temető, s telisded-teli üde zölddel, réti virággal. Nünükék bújkáltak a füvek alján, egy szemtelen hangya még végig is mászott a kezén, a nap pedig úgy tündökölt, akár a vőlegények, mivelhogy az is oly fennhéjázó volt és annyira merész. Mindez pedig ámúlattal töltötte el őt és csupa csenddel.

Néki később azt mondta valaki, hogy nézzen be a sírgödörbe, mert ott láthatja utoljára apja koporsóját, aztán dübörgött a hant s végül is azon vette észre magát, hogy egyedül maradt a temetőben. Antal bácsi talán már el is ment s őt itt hagyta magában? Úgy lehet, igen, – kocsiját a gyönyörű zabosládával messziről még látni lehetett. De most már Konstantin még ezzel se törődött. Megnézte a kriptákat, sírköveket, elolvasta felirataikat, már hogyne olvasta volna el egy nyolc éves fiú? akinek dolgozatát elküldték a millenniumba? (S épp azt, amely Szilvesztra hercegkisasszony dadáit tárgyalta három hosszú fejezetében.) Az egyik sírkövön ez állt, ma is emlékszik rá: – itt nyugszik Gustlweiss József, hídmester, élt nyolcvankilenc évet, – a másikon ez: – Nyunyuska szeretlek, fáj érted a szívem… s ő egyiket se tudta, hova tegye, oly különös volt néki mind a kettő. Egyszóval: járkált is, bámúlta távolról a többi temetést, majd le is ült, meg is ette cukrát valami bokor alján, aztán mikor alkonyodni kezdett, rászánta magát, hogy hazamegy. Csak hogy kell Rákosról hazamenni?

– Te mit csinálsz itt egyedül? – kérdezi tőle épp akkor valaki. Holmi idegen nép volt előtte. Nyílván egy idegen temetésről.

– Az apám, – akarta volna felelni nekik.

– Meghalt?

– Igen, ma temettük.

– No ne mondd. És téged itt hagytak? Hogy fogsz akkor hazamenni? Van-e pénzed?

– Nincs énnekem semmi pénzem, – felelte rendkívűl szelíden s nyílván igen udvariasan is. Mert nyíltbeszédű fiú volt, ezt meg kell hagyni neki s bár gyakran szórakozott, de felette nyájas is, ha netán, nagy-ritkán szóba állt vele valaki.

– Gyere velünk akkor, – mondták neki ezek. Sőt kezén is fogta őt ez az idegen úr. S bevitték Pestre valami omnibuszon.

Útközben váltig azon törte fejét, nem kellene-e mégiscsak egy rövid-kis előadást tartania ezeknek valami tárgyról, minthogy annyira le van ő most kötelezve nekik, – csak mi legyen ez? Mert hisz Szilvesztra kisasszony nem nagyon alkalmas ide, azt homályosan megsejtette ő már az első pillanatok mélyén. Semmit se szólt tehát, ezt a megoldást választotta magában.

– Tessék csak nézni, milyen gyönyörű! – kiáltott fel mégis valamely hirtelen örömmel, mikor a Keleti Pályaudvar környékén egy nagy léghajót látott a levegőben. (Mivelhogy sose látott még ilyet azelőtt.)

– Még kosara is van, – kiáltotta tehát minden óvatosság nélkűl, szinte rajongva. Csakhogy ezek nemigen néztek oda, úgy látszik, láttak ők már ilyet is eleget.

– Egy gyerek, akinek most halt meg az apja, – mondotta utóbb csendesen egy asszony, mégis némi megvetéssel a hangjában.

– Hja proletár-nevelés, – ásított erre valaki.

Viszont erre mégiscsak elszégyellte magát. No de olyannyira, hogy könny szökött szemébe. Úgy látszik, csak akkor ébredt igazán tudatára annak is, hogy az a bizonyos Prunklis öregúr voltakép már sehol se lelhető fel a föld szinén – s ez már maga is furcsa dolog volt ujra, bizony. De a sértődöttsége is rettenetes lehetett. Megköszönte tehát az utazást (s ezt már bezzeg sokkal kevésbé udvariasan) s mikor leszállt az omnibuszról, így szólt önmagához felette keményen:

– Nincs senkim. Igyekeznem kell tehát.

S ezzel el is fojtotta torkában a zokogást s úgy marsolt haza máris csupa zordon elszántsággal fiatal szívében, mint a katonák.

Sose felejtem el. Mert ez bizony én voltam.