Most már tudom

Első feleségemről alig is van mit mondanom. Talán szerettük is egymást, – a lényeg ebben mégis az, hogy volt tőle egy kisfiam is s az asszony aztán hirtelen itthagyott minket, meghalt.

Mondom, amíg vele éltem, nem volt semmi különös bajom, mégis többek közt azt is észrevettem magamon, hogy megint épp úgy hallgatom a zenét, mint valaha régen, első boldogtalan szerelmem idején. Valamely szájtáti ámulattal. S ez bizony furcsa volt. Ez tudniillik úgy volt velem, hogy én sose foglalkoztam zenével, s úgy látszik, akkor élveztem igazán, ha valahonnan messziről, de főként, ha falakon át hatolt el hozzám, mintegy megszűrten, hogy már-már el se lehetett találni, mit is játszanak, – de akkor néha, mondhatom, csodálatos volt a hatása rajtam. Nem tudtam ugyan, mire gondoljak, de tudtam, hogy a lelkem mélyén mégis gondolok valamire és ez valamely édes szomorúsággal töltött el engem.

Később mindez el is múlt a fiatalsággal együtt, míg aztán, ismétlem, az említett időben váratlanúl újra feltámadt: megint elkezdtem fülelni a zenére, vagyis úgy látszik, nem voltam boldog.

S most úgy érzem, hogy későbbi életem folyamán mégiscsak megtudtam arról is egyet-mást, hogy mi is lehet az, amit az ember olyankor gondol a lelke mélyén, mikor a zenére figyel. S most erről szeretnék beszélni. Mint már említettem, volt nekünk egy fiacskánk is, s én erről se tudok valami sokat mondani most, – róla azért nem, mert a feleségem halála után elrabolták tőlem. Anyósom, a fiú nagyanyja, nem volt rossz asszony, csak nagyon erőszakos. Egy vadidegen embert küldött hozzám azzal az üzenettel: hogy özvegy embernek nem való gyerek, mostoha anyja pedig ne legyen. S ezzel itthagyta az országot, kűlföldre menekűlt a fiuval.

Talán ki is nyomozhattam volna hova, csak hogy menjek utánuk? Igaz, a Waggon-Lits-nek voltam alkalmazottja elég jó fizetéssel és sokféle utazási lehetőséggel, mert hisz kaphattam volna szabadjegyeket ide is, oda is, csak hogyan erőszakoskodjak, vagy hogy kezdjek pert egy idegen országban?

Sokat sírtam tehát a fiacskám után, de végülis mit tehettem? bele kellett törődnöm sorsomba. Vagyis, hogy mindig így alakúl, mindig ellenem. Egyedül maradtam tehát.

S mármost, hogy mi az, amire az ember gondol, amikor egy szeretett lény felől el-eltűnődik, ennek alkalmasint megintcsak alig-alig van megfogható anyaga. Akár a zenének. Egy-egy kis szó talán, egy mozdulat, egy képecske, vagy annak foszlánya, – mit tudom én?

Épp ezért, mikor legtöbbet bánkódtam a fiam után, mindig a következő képet igyekeztem minden erőmmel visszaidézni magam elé:

Ott fekszik a gyerek hasmánt a szőnyegen, nyitott könyv van előtte, olvas: buzgón, a gyerekszív minden édességével csüngve hősei sorsán, úgyszólván belesemmisűlve ebbe az édességbe. Este van s fölöttünk egy zöldernyős lámpa világít. Anyja kint csevetel a konyhán, honnan is finom zajok hatolnak el időnként ide, egy-egy csörrenés, evőeszközök pengése, de valahonnan a falon át beszűrődik még egy kis dalos hullámzás is, – valaki zongorázik fenn, vagy lenn, egy másik emeleten.

Én íróasztalomnál ülök ugyancsak egy könyv mellett és szivarozom. Tél van s itt minálunk jól be van fűtve, nem volna tehát semmi baj és mégis, íme, ettől a dalos hullámzástól-e, meglep megint a régi szomorúság. A fiúcska fürtös fejére esik pillantásom és megint nem tudom, hogy mire gondoljak. Fáj a szívem, de hogy mért, azt képtelen vagyok kitalálni.

Mintha máris húsz évvel később volnék és visszatekintenék ugyanide, – bennem ilyesféle fájdalom lehetett.

Újra ránézek a mohón olvasóra és azt gondolom, hogy talán jó volna most megölelni ezt a fürtös fejet, de aztán mégsem akarom élvezetében megzavarni őt.

Marad tehát a régi csend körülöttünk, egyike azoknak a ritka pillanatoknak, mikor nem avatkozik bele kettőnk együttes életébe senki és én zavartalanúl azt érezhetem; ez a fiú az enyém.

Mikoris hirtelenűl felemeli fejét és azt kérdezi tőlem valamely nagyon éles hangon, szinte mint mikor álmából ébred valaki, – ezt a furcsa kérdést intézi hozzám:

– Apa kérem, mondd meg nekem, mi az a bor?

– Hogy mi a bor? – csodálkozom én, – hiszen te is ittál már egy kicsit multkor, karácsony estén. Az egy részegítő ital fiam. Érted gyerek? Azt mondom, hogy az egy ital. Megértetted? – kérdeztem még egyszer.

– Igen, megértettem – felelte erre oly lágy engedelmességgel, szinte alázatosan, hogy majd megbolondúltam tőle. És máris a félelemtől, hogy elveszíthetem őt. S ő persze aztán megintcsak teljesen elmerűlt. S a zene még mindig szólt odafent, vagy odalent.

 

*

 

Nos, ez a jelentéktelen kis történet az, amelyet mindig erősen magam elé idéztem, valahányszor elrabolt fiam hangja megcsendült bennem. És íme, mi történt! Ennyi végzetes egyedüllét után egy nap mégiscsak elszántam magam: elhatároztam, hogy mégiscsak megkeresem őt valahol az ég alatt. S a véletlen csodálatoskép úgy hozta, hogy erre nyílt is épp akkor alkalom.

A nagyanya meghalt s valami rokona, nem tudni jóságból-e, vagy az érdekesség végett közölte velem ezt a hírt, amely hozzá levél útján érkezett pár hónap előtt a végtelen Oroszországból. Még azt is megtudtam tőle, hogy fiam ott repülő-féle, de hogy hol állomásozik, ezt már persze nem tudta megmondani nékem.

Magam én a vasút szolgálatában maradtam továbbra is és hogy, hogy nem, egyszer egy orosz tábornokot vittem valahova vonaton. S minthogy előre tudtam, hogy ez így lesz, megfogalmaztam egy levelet, ezt egyik régi hadifogoly-társam, aki jobban megtanúlt oroszul, mint én, lefordította nekem s én a tábornok előtt meghajolva, szótlanúl letettem ezt eléje. Aztán újra meghajoltam és elmentem.

Nem sokat vártam ettől a próbálkozástól, de gondoltam, az ember tegyen meg mindent, amit csak lehet. S őszintén szólva, már le is tettem mindennemű reménységemről, minthogy vagy öt hónap is elmúlt már és kérésemre mégse kaptam feleletet. Ám ez az elég fiatal tábornok, úgy látszik, jólelkű ember lehetett s talán ősz hajamra való tekintettel is, (az oroszok szeretik az öregeket,) rendkívül előzékenyen bánt velem. Ami annál meglepőbb, mert kérvényemben semmi egyebet nem írhattam, csak a fiam nevét és azt, hogy repülő és hogy új hazája most már a végtelen Oroszország.

Mert egy nap mégiscsak megjött a felelet. Főnököm és régi barátom bekéretett magához a szobájába és átadott nekem egy írást, melyben a következő foglaltatott:

Hogy az Oroszországba való utazás megengedtetik, a fiam értesítve van érkezésemről és Charkov városában fog elébem jönni. Megérkezésem után jelentkezzem tehát a katonai parancsnokságnál.

S ez aztán némi hivatalos lebonyolítások után így is lett, elutazhattam Charkovba.

 

*

 

Ez az én fiam alig tudott már magyarúl s holott Gyulának hívták valamikor, Vlagyimirnek szólította itt az a két tiszt, aki vele volt. Nem ismertem volna meg, mert még a bőre is más lett, mint azelőtt s hogy a repüléstől-e, nem tudom.

A bőre áttetsző lett, mint egy lányé s azon épp úgy átütött valami rózsás pirosság, mint némely lányokén. (Holott sápadt kis gyerek volt, így élt emlékezetemben.)

– Milyen nagy fiú lettél, – kiáltottam fel azonnal, mikor megláttam s nem tagadom, máris könnyes szemmel. De fel is emeltem eléje mind a két karomat.

De ő nem ölelt meg, csak kezet fogott velem és erősen megrázta a kezemet.

Pedig ezt a szavamat még meg is értette, még felelt is rá magyarul.

– Öreg lettél papa, – mondta ő. S a két tiszt máris jobbról-balról vállamat veregette és ők is azt mondták, hogy öreg vagyok. – Sztári, sztári, – mondották ők s valami olyat, hogy ne sírjak.

Mert én bizony sírtam, az öreg emberek könnyen sírnak. De akkor talán több okom is volt erre, mint máskor. Mert, hogy a nagymama végleg elidegenítette tőlem ezt a fiút s hogy ez a másik haza még jobban elterelte tőlem, azt rögtön láttam.

De aztán összemelegedtünk. Az oroszok szeretik a beszédes embereket, s bizony én, elhagyatott öregember most igyekeztem szóval tartani, megnyerni ezeket a fiúkat. Ez úgy ment, hogy volt köztük egy, aki a felszabaduláskor jóideig itt volt, meg is tanúlt valamelyest magyarúl, persze furcsa kiejtéssel, gyakran mondta azt, hogy „nyíhány”, „néhány” helyett, de az nem volt baj. A fiam is kezdett mindjobban érteni engem, magam is emlékeztem még néhány orosz szóra, így aztán elszórakoztunk egymással valahogy.

Magam én oly különös természet vagyok, hogy minél jobban szomorkodom, annál mulatságosabb tudok lenni néha. Mulatságos történeteket meséltem el katona-koromból, csuszamlósakat is jócskán, (amit a fiam előtt sose tettem volna,) s ezek majd eldőltek, úgy nevettek rajtam. Megint a vállamat veregették. – Sztári, sztári, hogy te milyen ravasz vagy, – kiáltozták és töltötték belém is a bort.

– Te milyen sokat iszol, – mondtam a fiamnak, amire ő összeráncolta homlokát. Nagyon megijedtem. Azt hittem, no most megharagítottam a fiút, talán azt hiszi, hogy apai tekintélyemet akarom fitogtatni előttük, ezért gyorsan hozzátettem:

– Most megharagudtál? bocsáss meg, – mondtam én és rátettem kinyújtott karjára a kezemet.

Mihajló mindezt is lefordította nekik. S aztán a fiú feleletét nekem.

– Haragudni? Én magára nem haragszom – felelte ő. – Nem haragszom én, csak eszembe jutott valami más. Emlékezik-e arra, hogy egyszer azt kérdeztem magától, hogy mi az a bor? Látja, most már tudom, hogy mi a bor. Most már tudom. – És olyan hevesen kezdett el nevetni ettől, hogy két katonasapka le is esett a fogasról, mikor nekidőlt.

– Hát te is emlékszel erre? – szerettem volna megkérdezni tőle, de nem kérdeztem. Mert valahol, talán nem is oly messzi, talán a kocsma tánctermében hirtelen felbúgott egy orkesztrion. S én máris megmeredtem. Szinte megbabonázva figyeltem még a csattanásaira is, mert mintha egy távoli hívó hang szólítana megint.

S a fiú akkor valamit mégiscsak észrevehetett rajtam, vagy valami rokonságot is érzett velem e pillanatban? mert a részegek szemérmetlenül fürkésző, majdnem éles tekintetével nézett rám, és azt kérdezte tőlem:

– Hova bámul maga most?

– Hja, ha én azt tudnám, – feleltem néki. S Mihajló ezt is lefordította. És csakugyan igazat is mondtam, mert akkor még nem tudtam, hova bámul ilyenkor az ember, de később megtudtam ezt is.

 

*

 

Még egyszer vele ebédeltem, akkor már egészen rideg volt a fiú és mintha azt kérdezték volna szemei: – mit akar tőlem ez az öregember?

Rövidesen hazautaztam tehát s itt én, öregember magányomban nagyon megszerettem valakit, – erről azonban nincs kedvem sokat beszélni.

Akkor én ötvenhét voltam, ő harminchét és nem is volt köztünk semmi baj, mert azt hiszem, ő is szeretett engem. Viszont, nem tagadom, azért gyakran el-elmosolyodtam rajta, de nehogy azt higgyék, gúnyosan, éppen ellenkezőleg, szeretettel és nagyon megértőn.

Mert néha bizony ő is… ott ült néha varrogatva nem messzire tőlem és olykor bizony letette varrnivalóját, megvakarta orrocskáját a gyűszűjével és elrévedt valahova messzire, ki tudja, hova – bizony ő is a falakon túlra, s én nem kérdeztem tőle soha, hogy hova néz.

De egyszer aztán mégis megkérdeztem, s ő csodás pontossággal válaszolt nekem, sose hittem volna, hogy így lehessen szavakkal kifejezni valamit, amit én már annyiszor éreztem és sose tudtam a végire járni. Azt mondtam neki:

– Sokszor láttalak ám, hogy így elnézel a messzeségbe, ahogy most is. Egyikünk sem él örökké, tedd meg nekem, mondd meg hát ez egyszer, mire gondoltál az imént?

S mert igaz és őszinte lélek volt, azonnal így felelt:

– Szeretlek téged, tehát megmondom. Rá gondolok, aki világra hozta szívemet s aki aztán tönkretett s akit mégis mindig, mindenkinél jobban fogok szeretni, amíg még élek.

– És ilyenkor látod is őt? – kérdeztem én.

– Igen, látom – felelte szinte derűsen. – Nagyon, nagyon messzi, alig egy pici pont s én akárhogy vágyom is rá, hogy odakerűljek mellé, tudom, hogy többé nem fogom őt elérni soha.

Ezt mondta és két hét múlva ő is meghalt. Megint egyedül maradtam, most már véglegesen.

 

*

 

S azóta, vagyis most már meg tudom tehát mondani, hogy gyerekkorom óta mit beszél hozzám a távoli zene is. Azt mondja, hogy van ott valaki a messzeségben, de azt a szót is mondja hozzá: hogy soha, soha többé.