Napfényes délután

Ami itt következik, az mind egy nagy téren történt. Volt ott ugyan egy kis erdő is, de oda nem volt szabad bemenni, mert az uraság megtiltotta. Ez a nagy tér viszont hepehupás volt, amelyen dombok is voltak, de a gyerekek úgy határoztak, hogy legyenek csak ezek a dombok hegyek. Úgy is lett. Elnevezték tehát az egyiket Marcalló-hegynek, a másikat a Kelemen apja nevezte el Mont Blancnak. Hogy honnan származott a Marcalló neve, nem tudom, annyi tény, hogy maga Kelemen erre a kisebb Marcalló-hegyre ült, mert a magasabb Mont Blancra, ki tudja, miért? nem mert felülni.

Egy nagyon szép, tömör, bunkó-formájú bot is volt nála, és ehhez beszélt. Előbb azt mondta neki:

– Hiába csóválod úgy a fejedet, felelj rendesen. – Pedig a bot nem is csóválta a fejét. Erre hát Kelemen megrázta a botot, és így szólt hozzá:

– Csóválod a fejedet, mert üres. Nincs neked semmi eszed. – S ebben igaza volt, mert a botnak csakugyan nem volt semmi esze.

Viszont ezt az egész tréfás beszédet apjától hallotta (aki nagyon tréfás ember volt), ő szokta evvel a szóval ugratni a bátyját, Bundit:

– Ne rázd úgy a fejedet fiam, mert akkor mindig azt hiszem, hogy üres. – Viszont ezt neki még sohase mondta, ó nem, az ő helyzete kivételes volt a családban.

Igaz, hogy Bundi hallgatag és sötét természetű gyerek volt, még apjukra is úgy nézett olykor, mintha haragudna rá. Ő csak egyetlen lény iránt volt teljes bizalommal e világon, s ez megintcsak ő volt, igenis ő, Kiss Kelemen, első osztályú tanuló. (Ebből is látszik, milyen kivételes volt a helyzete.) Bundi tegnap is így szólt hozzá:

– Neked megmondom, de ne szólj senkinek, szereztem egy hatost. – S ezzel, szokása szerint összenyomta két orrlyukát és ravaszul pislantott:

– Mit veszel érte? – kérdezte Kelemen. – Azt tanácsolom, patrónokat vegyél érte, vagy egy földgömböt – tette hozzá.

– Mit gondolsz, az milyen sokba kerül – felelte Bundi. – Egy bugylibicskát veszek érte a növénytani kirándulásra, az huszonnégy fillér, négy fillérem van még, ma tehát nem lesz cukor, de baj is az? – És előbb átugrotta a széket, aztán nevetett. (Ami, valljuk meg, elég ritka dolog volt nála.)

Kelemen tehát három dolgon törte most a fejét ott a dombon: egyrészt, hogy Bundi megvette-e már a bicsakot? Mert ha igen, azzal éppúgy ki lehetne faragni ezt a szép botot, mint ahogy a pásztorok szokták. Ez volt az első tétel. A második: hogy vajon kihúzza-e végül is a saját fogát, vagy sem? Igaz, a fog már nagyon lógott, és ha hozzá ért, fájt is egy kicsit, de mikor ez olyan jó és érdekes dolog: húzogatni, aztán visszatolni, mert akkor még cuppan is egyet. Éppen olyan jó, mint mikor az ember felkaparja lábán a szúnyogcsípést, és ha véralvadás van már rajta, akkor kezdi körmével a pörköt leszedni. De aztán visszanyomja megint, nehogy egészen lejöjjön. Ez is elég érdekes, nemde, igaz, hogy nem annyira cuppan. (S e dologban ma éppoly kevéssé tudott határozni, mint tegnap délután.)

De a harmadik tétel volt itt a legnehezebb, ezen sokáig törte már tegnap is a fejét, a házak mentén lehajtott fejjel oldalogva-suhanva. Tegnap ugyanis azon a ponton volt már, hogy most már mégiscsak véglegesen kihúzza ezt a fogát, mikoris Aranka, egy tizenhárom éves lány, olyan tanácsot adott neki, amelyen nagyon elcsodálkozott. Hogy egyen almát kenyérrel, akkor biztosan kihull a foga magától is. Mert ő, mármint Aranka, egyszer almát evett kenyérrel, és íme, kihullt, tehát neki is ki fog most hullani, erre akár mérget is vehet.

Kelemen viszont ezt meg se próbálta, annyira ostobának találta Aranka tanácsait. Csak azt nem tudta megmondani, hogy mért olyan nagyon ostoba? És ezen töprengett tegnap egész délután. S íme, most, itt ültében egyszer csak diadalmasan felkiáltott:

– Hát hallgass ide, te bot, vedd csak tudomásul, hogy ettől a perctől fogva Ferdinánd a neved. – Ez volt az első kihirdetnivalója.

Majd rögtön utána:

– Ha valakinek egyszer almától és kenyértől kiesik a foga, lehet azt tudni, hogy másnak is ki fog esni tőle? Ugye, hogy nem? – kiáltott fel boldogan, ugyancsak a bothoz intézve szavait.

Ezzel felugrott, és a botot még jobban maga előtt rázva, ezt kiáltotta ki most már a világ minden tája felé:

– Hajjaj, Aranka egy nagy szamár! – rivallta kétszer is, de máris nagyon elszégyellte magát. Mert íme, megint csak megleste őt valaki. Vagy tíz lépésnyire tőle ugyanis ott állt a Hatalmaskodó és röhögött. De nemcsak röhögött, még a hasát is ringatta két kezével, annyira mulatott rajta.

 

*

 

Ez a Hatalmaskodó, ha meggondolom, voltaképp igazán gonosz gyerek volt. Már tíz éves, (Kelemen csak hat és fél) és az egész gyerekrajt uralma alatt tartotta a téren. Most is mit csinált? Volt neki egy tojásdad alakú futballja, amelyet nagybátyjától, a pesti miniszteri tanácsos úrtól kapott, és azzal pöffeszkedett. Ültő helyéből, lenn a lapályon kidobta a labdát, és a kis gyerekeknek szabad volt utánaszaladniok, néhányat belerúgniok, de aztán mindig vissza is kellett a labdát vinniük hozzá. Ilyenkor ő mindig azt kiáltotta:

– Ide vele gyorsan. A labda az enyém. – Mondom, mint egy pasa ült ott egy kis dombon, amelynek Hasi-Pasi volt a neve. (Ezt ő keresztelte el így az apja után, akit kocsmajáró barátai tiszteltek ezen a néven.)

Kelemennel is szeretett volna basáskodni, de ő nemigen hagyta magát. Különben se szeretett valami nagyon játszani, az ilyen fajta fiúkat meg éppen elkerülte. Rendesen felült tehát a Marcalló-hegyre és vagy nézte a játékot, vagy nem. Mondta is neki az apja:

– Mit vagy olyan mulya, olyan félénk, olyan nyám-nyám, olyan anyámasszony katonája? Mért nem játszol te is velük? – Amire Kelemen nem tudott felelni neki.

– Hát mit csinálsz azon a penész-dombon egész délután? – kérdezte a papa. Amire Kelemen szintén nem mindjárt felelt, csak mikor apja már ráförmedt, és megint azt kérdezte:

– No, mit csinálsz ott egész délután? Felelj.

– Gondolkodok – felelte végre Kelemen. Amire apja lehajolt hozzá és megcsókolta. És halkan így szólt:

– Olyan vagy, mint én. – És valami volt a tekintetében, ami nagyon jól esett Kelemennek. Épp azért megint csak nem felelt, csak szelíden nézett fel, az apjára.

– Ne hagyd, hogy ez a pimasz Henrik szemtelenkedjen ezzel a kisfiúval – mondta apjuk ugyanezen a napon a vacsoránál Bundinak. Bundi sötéten nézett maga elé.

– Úgyse hagyom – felelte rövid szóval, szokása szerint. És arca még sötétebb színeket öltött. Amire apjuk szemüvege mögűl, mosolyogva nézett rá, s mintha csak ezt akarta volna pillantásával mondani:

– Ez az én furcsa, másik fiam.

A mama pedig így szólt:

– Ez a Bundi, ez a Bundi… – és a fejét csóválta. – Mit csináljak vele? – tette még hozzá.

– Semmit – felelte az édesapa. – Mert ez mégiscsak egy nagyon jó fiú – folytatta jelentősen nézve a mamára. És íme, most az egyszer ugyanúgy, ugyanolyan melegen nézett Bundira is tányérja mellől, mint délután Kelemenre. (Persze, Bundi is elpirult, mivelhogy ez egy nagyon jó édesapa volt, ezt ő is tudta.)

És ez mind nagyon jól is volt mindnyájuknak, Kelemennek is, mert ő is nagyon szerette Bundit, és Bundi is őt, lehet mondani, egész a halálig. Ami abból is látható, hogy ezután a beszélgetés után másnap, alkonyat előtt lement a térre és így szólt e hatalmaskodó Henrikhez:

– Te, gyere csak ide. Én már tizenkét éves vagyok. És ha még egyszer bántod a kisöcsémet, vedd tudomásul, hogy leszúrlak. – És máris tovább akart menni. De Henrik utánaszólt:

– Neked nincs is késed. – És köpött egyet.

– Majd lesz – felelte Bundi. És összenyomva két orrlikát, máris fordult vissza, ment hazafelé.

De hogy el ne felejtsem, ott hagytuk el, hogy e hatalmaskodó Henrik rajtakapta Kelement azon, hogy a botjával beszélget. S Kelemen persze nagyon elszégyellte magát.

A Hatalmaskodó közelebb lépett.

– Te a botoddal beszélgetsz? Talán hülye vagy? – kérdezte Kelementől, és máris megragadta a bot másik végét és kezdte kicsavarni Kelemen kezéből.

– Ne nyúlj hozzá, ez az én tulajdonom, én szereztem ezt a gyönyörű botot – kiáltotta Kelemen egészen belepirulva.

– Ez a te botod? – röhögött a másik.

– Ez az én törvényes botom – kiáltott ekkor Kelemen, szinte magánkívül az elkeseredéstől. Talán azért is, mert eszébe juthatott apjának annyi intelme, hogy ne légy olyan mulya, élhetetlen, szamarak szamara, mint amilyen az apád.

– Ezt én szereztem magamnak, nincsen semmi jogod hozzá – kiáltott tehát még egyszer. És még azt is hozzátette, de ezt már bizonytalanabbul:

– Igazán pimasz vagy! És olyan betyár is vagy, mint a farkasok. – (Ő ugyanis egy kis könyvet olvasott ki nemrég, amelyben egy szép mese volt ezzel a címmel: A betyár farkasok.)

– Pimasz vagyok? És farkas is vagyok? – ujjongott a másik. – De még milyen farkas vagyok, hajjaj! Nézz csak ide, milyen pimasz vagyok – mondotta, s ezzel kicsavarván a botot Kelemen kezéből, mindjárt egy nagy pofont is kent le neki. Aztán felszaladt egyenesen a Hasi-Pasi dombra, és azt kiáltotta:

– Én vagyok a király. – És mindjárt meg is ütött a bottal egy kisfiút. És mikor az sírni kezdett, ezt kiáltotta:

– Lovaggá ütöttem, és mégis sír. Hát nem hülye?

 

*

 

Kelemen csöndesen sírdogált magában a Marcalló-hegyen, meglehetősen súlyos gondokkal küszködve. E gondolatok körülbelül ilyenek voltak:

Hogy jaj Istenem, mi lesz most? Ha ezt Bundi megtudja, akkor leszúrja a hatalmaskodó Henriket. Az a kérdés, persze, hogy megvette-e már a bugylibicskát? Mert a mama késeihez és ollóihoz nem nyúl hozzá, ez biztos, ezt mind a ketten megígérték, és Bundi becsületes fiú.

Mit kellene hát tennie? Ha innen elmegy, akkor ennek kettős jelentősége van: egyrészt az, hogy megfutamodott, másrészt, hogy árulkodni megy – pláne, ha így, csupa sírással megy végig a téren. Még csúfolódó kiáltások is érhetik a háta mögött, és ettől irtózott legjobban. Mit kellene hát tennie?

Ülve maradt tehát. Csakhogy Kelemen nem olyan fiú volt, aki csak egy dolgon töri a fejét. Őbenne több dolog szokott motoszkálni egyszerre. Így most is. A következő mindenféle foglalkoztatta őt:

– Hogy hát mégiscsak meg kellene büntetni ezt a Henriket, és ezt neki kellene megtennie két okból:

Egyrészt, mert édesapja úgyis azt mondja róla, hogy ő élhetetlen és mulya, és soha se fog boldogulni az életben. Legjobb volna tehát, ha hátulról elgáncsolná a Hatalmaskodót, és elszaladna. Csakhogy ez alattomos dolog, volt is egy mese, amelynek az volt a címe: az alattomos Petike. Ő pedig nem akar ilyen lenni. Mit tegyen tehát?

És másodszor: azért kéne megbüntetni ezt a rossz fiút, hogy az egész világ lássa, hogy nem lehet büntetlenül garázdálkodni egy olyan fiúval, aki kisebb is, és akit édesapja úgy nevez: – Gyere ide, te mulya, szelíd fiam.

Vagy mondja el apjának az egészet? Nem árulkodás ez? – ilyesmin törte ő most nagyon a fejét.

S ekképpen sírdogált ott magában, de néha még ökölbe is szorult a keze, és fel-felugrott ültéből, hogy teljes erejéből nekiszaladjon a Hasi-Pasi-dombnak, és feldöntse a Hatalmaskodót.

De aztán, csodálatosképpen minden megváltozott benne hirtelenül. Mintha mindezt egy pillanatban elfújták, kitörülték volna elméjéből, ez olyan volt. Minden gondját elvetette, elfelejtette. Gyönyörűen sütött ugyanis a nap, s mintha incselkedni akart volna vele, lehajlóban egyenesen belesütött a szemébe. S ettől nevetnie kellett. Ő is incselkedni kezdett tehát vele: előbb szamárfület mutatott neki, majd nagyot fújt, mintha el akarná oltani odafenn ezt a nagy lámpást. Aztán arra is gondolt, hogy mi volna, ha zsebre vágná és hazavinné? És otthon így szólna:

– Vigyázz mama, mert forró. – És ezen még jobban kellett nevetnie.

De legjobban a következőkön nevetett: alkonyattájt ide cinkék szoktak átrepülni a kiserdőből, s itt mulatják magukat egy ideig, aztán megint tovaszállnak. Most is jöttek az aranyosak, s íme, az egyik épp ott szállt le mellette hirtelen. A Marcalló-hegy mellett volt ugyanis egy sima fatönk, ott szállt le a huncut, és még kettőt ugrott is utána. S méghozzá, a csőrében egy jókora falevél.

– Ó, te kis levélhordó – kiáltott fel Kelemen örömében és tapsolni kezdett apró kezeivel. Amire a madár nagyon megijedt és elröpült.

 

*

 

Azt elfelejtettük mondani, hogy egyes kislányok gyöngéden szerették Kelement a szelídsége miatt. (De Kelemen persze, ügyet se vetett rájuk.) Így egy Ilse nevű kislány, de Marika is. És ezek, mikor látták, hogy a Hatalmaskodó pofonveri Kelement, magukban sírni kezdtek, aztán hátra-hátra fordulva, szemrehányó szemmel és könnyes arccal elsomfordáltak a térről. S mentek egyenesen Bundihoz, azzal a kéréssel, hogy most aztán igazán szúrja le Henriket, itt az ideje.

– Mit akartok itt, kislányok? – kérdezte a mama. – Mit akarsz itt Marika? Hol van a mamád? és mért könnyes az arcod? – kérdezte egyre-másra. – Várj, majd megtöröllek. Van zsebkendőd? – tette hozzá.

– És neked is milyen könnyes az arcod – csodálkozott Ilsén is. – Mi van veletek, kisgyerekek? – És íme: a kislányok nem tudtak mit felelni neki.

– Mi Bundihoz jöttünk – felelte végre Ilse.

– Igen, mi Bundihoz jöttünk – erősítette meg Marika is.

– Csak nem hivatalosan jöttetek, csak nem detektívek vagytok, ezzel a komor képetekkel – nevetett a mama. – Mi rossz fát tett a tűzre az én nagy fiam? – kérdezte megint. (Ez a mama mindig csak kérdezett.) No de végre szerencsésen betuszkolta őket a szobába, s a kislányok ott álltak, és megint csak nem tudtak mondani semmit.

– Mit akartok itt? – rivallt rájuk Bundi, aki szintúgy nem szenvedhette a lányokat. Éppen tornászott, és most folytatta is, súlyzókat emelt.

– Mért tornászol? – kérdezte megint csak Ilse. Marika ezalatt összeráncolt homlokkal állt ott.

– Mi közöd hozzá? – felelte Bundi. – Mert erős akarok lenni – felelte morcosan, szinte magamagának.

Marika szeme nagyot villant.

– Még nem vagy elég erős? – kérdezte Ilse.

– Mikor leszel elég erős, holnap? – kérdezte Marika.

– Mit akartok itt? – mordult újra rájuk Bundi mérgesen. – Kémkedni jöttetek? – Amire Marika gyorsan előrelépett és ezt súgta feléje:

– Kelement Henrik felpofozta a téren. – Csak ennyit mondott, és mindjárt sírni is kezdett.

Bundi ránézett, szokása szerint sötéten, úgy látszik, nem mindjárt vette fel elméje a dolgot, úgy látszik, még egyszer gondolkodnia kellett ezen is.

– Henrik felpofozta Kelement – morogta maga elé.

Aztán… az asztalon volt egy bugylibicska, azt zsebrevágta, és se szó, se beszéd, már indult is kifelé. S a kislányok utána.

– Hová mégy? – kiáltott fel a mama.

– Egy kis dolgom van. Mindjárt itt leszek – felelte Bundi.

– Kezit csókolom néni – kiáltották boldogan a kislányok.

 

*

 

Kelemen még mindig a Marcalló-hegyen ült, és erősen hunyorgatva nézett a napba, mikor ezek hárman megjelentek a tér elején. S mikor meglátta őket, rémületében felállott.

– No, most mi lesz? – gondolta magában. – Mi lesz, Istenem, ha Bundi már megvette magának a bicsakot?

– Bundi konok fiú – gondolta magában, és majd elájult. Aztán tehetetlenül, és nagyon szelíden visszaült a helyére, mint aki megadja magát a sorsnak. (Mint olyankor mindig, ha nem tudta, mit kelljen tennie.)

Most kezdett el csak igazán sírni. Nagyon sírt, két kezével elfödve arcát. Nem jutott semmi az eszébe. Egész lelke olyan volt, mint egy üres szoba.

S minthogy így ült, térdére fektetve könyökét, elfedett arccal, nem is láthatta tehát a történteket. De nem is akarta látni.

Ami pedig ezután történt, az így volt:

Bundi egész nyugodt léptekkel indult a domb felé, kicsit még meg is himbálta magát, hogy annál gondtalanabbnak láttassék, Henrik viszont úgy tett, mintha nem venné észre a közeledőt és fogával a háncsot próbálta lerágni királyi pálcájáról.

Bundi megállt előtte, és így szólt:

– Te ma pofonvágtad az öcsémet? – kérdezte, szinte barátságosan.

– Ő ütött először rám, ide ütött a mellemre – hazudta Henrik.

– Úgy? És mért?

– Mert el akartam venni tőle ezt a botot.

– És mért akartad elvenni? – kérdezte Bundi komoran, mint egy járásbíró.

– Mert ez a bot azelőtt az enyém volt – hazudta Henrik. – Apám vágta nekem az erdőben.

– Úgy? – felelte Bundi, és szemlátomást elgondolkodott e dolgokon.

Mindennek, mint látható, eddig elég barátságos jellege volt, és ezt a pillanatot Henrik fel is használta, vagyis ültéből felállt, és minthogy Bundi még mindig semmit se szólt, máris el akart menni. Tett is néhány lépést nehézkesen ódalogva, karjait súlyosan himbálva, mint ahogy azt a fáradt kubikosoktól látta esténként a kastély előtt. De mondjuk meg mindjárt azt is, hogy mért gondolkodott Bundi ilyen sokáig az eseten? Mert hisz megvolt ennek is a maga oka. Épp akkor tette ugyanis kezét a zsebébe, – s íme, rémes! A zsebe üres volt. S a bicska sehol. A zsebe lyukas volt. Hisz észrevette ő már tegnap is, hogy lyukas, de a mama nem varrta meg, pedig külön meg is kérte rá, s a mama, úgy látszik, elfelejtette. Hát nem szörnyűséges az ilyesmi? Hogy ilyen szórakozott legyen valaki, mint a mama!

Visszaszaladjon-e tehát, hogy megmentse, mert így a huszonnégy fillérnek is vége.

Ezek a gondolatok törték oly nagyon, hogy egy pillanatra szinte elkábult belé: e sokféle fájdalomtól. De mikor Henrik tetszelegve, mint a fáradt munkások, kezdett elballagni előle, akkor minden keserűsége és dühe egyszerre forrt fel benne. Karjánál fogva elkapta tehát, rádöntötte a Hasi-Pasi dombra, rátérdelt, és úgy kezdte pofozni.

A kislányok pedig sikongattak az örömtől.

 

*

 

– Itt a botod – mondta aztán Kelemennek a Marcalló-hegy tövénél.

– Ah, a botom – kiáltott fel Kelemen.

– Hát nem örülsz? – kérdezte Bundi. Ilyen szót is alig hallott tőle valaki eddig.

– De örülök – felelte Kelemen tétován, vagyis olyan hangon, hogy Bundi rögtön észrevette: Kelemennek lelke most nincs jelen. De hogy is lett volna? Mialatt ott ült, eltakarta arcát, álomképek járultak eléje.

Egyik meséskönyvében látott egy bohócot, aki karikán néz keresztül, ez mutatkozott meg előtte, s rögtön meg is vigasztalta mindenért. Tréfásakat mondott neki, és ő odahajolt hozzá, és visszafeleselt. Sőt! egyre közelebb hajolt hozzá, egészen addig, amíg az orruk már majdnem összeért. A bohóc azt mondta neki:

– Mindjárt lerágom a füledet. – Amire Kelemen ezt felelte:

– Én meg az orrodat. – A bohóc visszahőkölt, de oly tréfásan… Kelemen tehát nem sírt többé, hanem nevetett. S el is felejtette a bicskát, Henriket, e bohócért mindent elfelejtett a világon, annyira szerette őt. Mit tegyünk? Kelemen ilyen volt.

– Nagyon megvertem – mondta még Bundi, végső kísérletként, szomorú pillantást vetvén a kis álmodóra. – De, fene egye meg, a bicskámat viszont elvesztettem – folytatta még, aztán reménytelenül elhallgatott.

– Ah, megverted, igazán? – kérdezte Kelemen, de megint csak érezni lehetett, hogy a lelke még mindig nincs jelen.

Ekkor Bundi arca eltorzult egy kicsit. S körülbelül ilyesmit fejezett ki:

– Hát hiába élek? Nem tudok neked örömet szerezni soha?

És ez talán igaz is volt így. Mert íme, Kelemen hirtelen felkiáltott:

– Nézd, nézd, léghajó, édes Bundikám, nézz oda, léghajó!

És valóban, egy nagy, ezüstös, barna kosaras léggömb emelkedett fel lassan a lebukó nap fénytányérja előtt.

Kelemen pedig megint csak tapsolni kezdett apró kezeivel. Boldog volt. Tapsolt, és ujjongva lelkendezett a magas ég felé.