Az ágrólszakadt

Önök azt mondják, hogy illúzionista vagyok és Isten tudja még mi minden. S lehet, hogy igazuk van. De hát ne legyek az, mikor például ilyen különös álmaim vannak? Ma éjjel azt álmodtam, hogy egy bizonyos úriember, akiről itt mindjárt szó lesz, hogy ez az ember végigmegy szobámon, s mielőtt a végére ért volna, én felkiáltottam: – Istenem, mit akarsz itt megint? – Amire ő hátrafordította fejét, ahogy csak a madarak tudják csinálni, és így, fejjel felémfordúlva rémnézett esengő, sötét szemeivel, aztán eltűnt a falban. Ne legyek hát paroxisztikus ember? Majd mindjárt meghallják, hogy mért kérdezem ezt, s hogy ki volt ez az úr?

 

*

 

Csak előbb kell kezdenem e történetet. Én valahol Mexikóban voltam egy erdőben, mint kisgyerek, hogy hol, azt voltaképp nem is tudom. Egy idős házaspár volt ott, ezek elég jól bántak velem, nem bántottak, és én mégis azt kérdeztem egyszer tőlük: – A kis Sarah azt mondta tegnap: – apám és anyám. – Én kinek mondjam? Vagy nekem nincs apám és anyám? – (Ezek, Sarahék úgy látszik, egyszer ott voltak látogatóban.) E kérdésemre a két öreg egymásra nézett és mind a kettő mosolygott. Végül is a bácsi azt felelte: – Tudomásul kell venned, kisfiú, hogy neked nincsen sem apád, sem anyád. – Még arra is emlékszem, hogy ott az erdőben sok kígyó volt, s egyiknek, egy szép zöld kígyónak a bácsi egy hosszú késsel hirtelen lenyisszentette a fejét, amire a kígyó teste gyorsan eliramodott egy bokor alá. Ennyi történetem első fejezete.

 

*

 

Kentucky állam egy kis városában egyik vásáros a következőket kiáltotta világgá: – Itt egy kisfiú eladó. Kikiáltási ára háromszáz dollár. – Mindaddig kiáltozta ezt, míg emberek nem gyűltek köréje. S ezek nagyokat nevettek felém, mert én voltam ez a kisfiú. Három és fél éves lehettem. Én is nevettem tehát. Fenn álltam egy asztalon, s a vásáros átölelve tartotta térdeimet. Nemsokára akadt is egy asszony, ennek még most is emlékszem az arcára, valami pergamentbőrű aggszűz lehetett, aki százötven dollárt ígért értem. No, de akadt egy másik is, egy kövérkésebb, aki száznyolcvanat. Csakhogy ekkor egy policeman lépett elő valahonnan a föld alól, aki botjával rácsapott az asztalra, és így szólt:

– Megőrült maga? Az embervásárok ideje elmúlt. Ha így folytatja, rögtön letartóztatom. – Ekkor szólalt meg az a hölgy, akit később madamnak kellett neveznem. Ő a következőket mondta:

– Hogy hát mért ne volna ez lehetséges, minthogy itt nincs semmiféle embervásárról szó. Ez a mister ajándékba adja neki ezt a gyereket, ő pedig hálából ad neki háromszáz dollárt. A policeman erre szigorúan nézett rá is, majd, úgy látszik, meggondolta magát, mert ilyesmit morgott maga elé:

– Csupa csalás a világ. Vigye magukat az ördög. – S ezzel elment.

 

*

 

Így kerültem én B. S. W. úr házába, akinek ez a hölgy a felesége volt. Itt is elég jó dolgom volt, sohase bántottak. Igaz, hogy én engedelmes fiú is voltam, az erdőben már megtanítottak rá, hogy az legyek, mert a vége felé az apó már elvette kedvemet a rakoncátlankodástól. Ő egyszer így szólt hozzám, illetve többször is:

– Neked engedelmesnek kell lenned, mert nincsen sem apád, sem anyád. – S ilyenkor én el-elnéztem messzire, ki a hegyek felé és eltűnődtem ezen. És csakugyan engedelmes lettem.

Itt, B. S. W. úr házában engem treefallen boy-nak, ágrólszakadtnak neveztek. Egyszer aztán, mikor egyedül maradtunk a madammal, – (gyakran voltunk egyedűl, mert a Sir-nek nagy üzleti elfoglaltsága volt) – mikor egy téli délután a madam ott ült a kályha mellett és varrt számomra valamit, odamentem hozzá és azt kérdeztem:

– Én fáról szakadtam le? de milyen fáról? – És ránéztem. A madam is erősen a szemembe nézett ekkor és így felelt:

– A rózsafáról. – S ekkor, mintha megbolondúlt volna, elhajította varrását, magához ölelt, de oly erősen, hogy majd megfulladtam belé és ezt mondta:

– Mondd nekem ezentúl édesanyám. De igazán mondd, ugy-e mondod? Oh istenem. – De azután mintha megbánta volna hevességét, ezt súgta fülembe: – De csak akkor, ha egyedül vagyunk. Megértettél? Más előtt nem szabad így nevezned engem. No mondd utánam, mit parancsoltam? – S én ekkor mindezt utána mondtam. Majd ezt kérdeztem tőle:

– Mért nem kapok én ajándékot? Pedig már négy éves vagyok és Jacky még nincsen ennyi és mégis mindig kap. – Amire a madam így válaszolt:

– Nem lehet kapnod fiú, édes fiú, mert te vagy a treefallen boy. És ha sok ajándékot kapnál, akkor nem hinnék el, hogy te az vagy. – És itt, nem tudom mért? hirtelen sírva fakadt, miközben folyton ezt hajtogatta:

– Ezt te még nem érted, ezt te még nem érted.

De csodálatosképpen mindezek után kaptam még ajándékot is. Egyszer, nagy tél idején a Sir gyönyörű almákat hozott nekem haza. Így szólt:

– Treefallen boy! Hoztam neked gyönyörű almákat.

– Jaj! – kiáltottam én, – gyönyörű almákat? Kitől tetszett kapni Sir?

Erre hát elmondta, honnan kapta. Leültünk hárman a kályha mellé, – a madam arca nagyon piros volt és a szeme is erősen fénylett, miközben a történetet hallgatta, hogy honnan is vette a Sir e gyönyörű almákat.

– Hát tudjátok, – mesélte nekünk, – van itt a környéken egy óriási almafa. És az addig nyújtogatta karjait az ég felé, míg az égből sok esőt nem adtak néki. Akkor megint nyújtogatta, erre rengeteg almát kapott a magasból. Ekkor megint nyújtogatta, mert azt kérte, hogy legyen itt sok-sok gyerek, aki elviszi ezeket az almákat. Amire nyár végén rengeteg gyerek gyűlt ott össze a fa körűl s ezek, mint a kis majmok felmásztak, leszedték ezt a sok almát. De volt ott egy kislány is, Susanna nevű, ennek én azt mondtam: – Van minálunk egy treefallen boy, tegyél el annak egy pár almát télire, hogy néki is legyen valamije. És ő el is tette és így jutottál te ezekhez az almákhoz.

Én pedig megint messzire néztem akkor és eltűnődtem. Látni véltem azt a nagy fát és megrázkódtam.

– Mindig fáról van itt szó, mindig fáról. Milyen különös dolog ez, – gondoltam magamban.

 

*

 

S itt lép be történetembe az az ember, akiről mostanában álmodtam. Egy napon ugyanis ez történt:

Jön be a néger komorna és azt mondja:

– Egy Miller nevű úr keresi madamot.

– Miller? – kérdezi a madam és egy kicsit bizony megint elpirúlt. De még nem is válaszolhatott e kérdésre, mikor Miller úr már meg is jelenik az ajtóban.

– Maga mit keres itt? – kiált fel az én pártfogóm.

Meg kell jegyeznem, hogy Miller úr nem láthatta, ott vagyok-e én is, mert éppen a kuckóba bújtam és alagútat ástam a falba a szomszéd szoba felé. Ez meg volt engedve nekem. Úgy látszik, éppen ezért Mr. Miller rólam akart mondani valamit, mert így szólt:

– No de a fiú… – Csakhogy a madam, aki tudta, hogy ott vagyok, úgy látszik, éppen ezért, kituszkolta a szobából. És persze ő is vele ment.

Ettől fogva ez a Miller úr nagyon kezdett érdekelni engem.

Hogy mit tárgyaltak együtt a másik szobában, azt persze nem tudom. Csak annyit tudok, hogy e naptól fogva Mr. Miller jónéhányszor ellátogatott hozzánk. Mindig alkonyat előtt jött, mikor a Sir nem volt otthon. Teáztak a madammal, rólam pedig nemigen esett szó, legfeljebb, ha ennyit vetett oda felém:

– Hát ez a rossz fiú hogy van?

– Mért vagyok én rossz Mr. Miller? – kérdeztem erre csendesen.

– Sajnos nem vagy elég rossz – feleli ő.

– Mért sajnos? – kérdeztem én is, meg a madam is. Egyszerre mondtuk mind a ketten.

– Mert én csak a rossz fiúkat szeretem. És te nem vagy nekem elég rossz – felelte Miller úr.

– No csak ne nagyon biztassa – emelte fel ujját a madam. – Egy treefallen boynak nem szabad nagyon rossznak lennie. Igaz-e kis Jonathán? – hajolt le hozzám a föld felé, mert ott ültem a szőnyegen.

Ennyi az, amire e beszélgetésből most visszaemlékszem. A lényeg ebben annyi, hogy attól fogva igyekeztem kicsit rosszabb lenni, s ez aztán egészen elfajult, mint majd hallani fogják.

De Mr. Miller nem egyszer fel is hívott minket telefonon s volt úgy, hogy én emeltem fel a kagylót, különösen, ha a madam nem volt otthon. Rendesen így köszöntött rám:

– Hogy vagy fiú? (Ő nem nevezett treefallen boynak.) Én pedig egy alkalommal így feleltem e kérdésére:

– Jacky kapott egy görkorcsolyát. (Jacky egyik szomszédunk fia volt és nékem barátom.)

Egy másik alkalommal pedig ugyane kérdésére így feleltem:

– Jacky kapott egy nagyon szép, nagy malmot, amellyel gabonát lehet őrölni.

Röviddel utóbb hozott hát nekem egy görkorcsolyát, meg egy szép, nagy malmot. Ajándékait azonban nem mindjárt adta oda. Ez úgy volt, hogy a madam nem volt éppen otthon s ő, Mr. Miller, úgy látszik, pénzt adott a néger nőnek, hogy engedje be. S a komorna be is engedte.

– Beszélgessünk – mondta előbb elég vídáman, bár a szeme még akkor is esdeklő és sötét volt.

Beszélgettünk tehát és én azt mondtam neki:

– Mondjon egy szép mesét Mr. Miller, mondjon egy szép mesét.

– Annyira szereted a meséket? – kérdezi ő. Bólintottam.

– Hát a Sir nem szokott mesélni neked? – kérdezi megint.

– De szokott, de szokott, – mondtam én szinte dalolva. – Néha szokott, csak nekem ezek a mesék nem nagyon tetszenek.

– És mért nem? – kérdezi Mr. Miller.

– Azt nem mondom meg, – feleltem én. – Meséljen maga valami nagyon szépet.

– Akkor hát feküdj hasmánt a szőnyegre, mert én kisfiúknak csak akkor szeretek mesélni, ha hasmánt feküdve hallgatnak – mondja nékem Mr. Miller.

Erre hát lefeküdtem a szőnyegre s ő elmondott nékem egy csakugyan szép mesét. Ez arról szólt, hogy volt egyszer egy medve-mama, akinek két szép kis fia volt és mégis elkergette őket magától, mert azt mondta nekik: – most már menjetek és keressétek meg a kenyereteket. – De aztán ezt a cselekedetét megbánta, annyira, hogy mindenkire dühös lett. És ez nagyon szépen volt elmondva, hogy milyen nagyon dühös volt. Jött a farkas, azt kettétépte, jött a szkunlesz, ezt összetaposta, bokrokat tépett ki és azokat a sziklához vágta, csakhogy az egyik bokrot nem tudta kitépni s erre olyan mérges lett, hogy elkezdett szaladni. Közben azt hitte, hogy majdcsak utoléri ő így elkóborolt fiait, s akkor jól megpofozza őket, amiért el merték hagyni. Csakhogy ekkor mi történt vele? Egy béka volt ott az erdőn, ahol szaladt s ez úgy megijedt tőle, hogy egész nagyra felfújta magát. Ettől a porontytól viszont a hatalmas medve-néni úgy megréműlt, hogy nemcsak visszahőkölt előle, hanem rémületében gyorsan fel is szaladt egy fa tetejére.

– Megint fa – gondoltam ekkor s messzire kinéztem az ablakon át havas hegyeink felé és szinte látni véltem ott ezt a fát is.

De azért, mondom, nagyon tetszett nekem ez a mese.

– Hát hogy tetszett neked ez a történet? – kérdezi Mr. Miller.

Ekkor én odakúsztam melléje és kérdésére így feleltem néki:

Felemeltem egyik ujjamat és ezt súgtam a fülébe:

– Nekem már van édesanyám. De ez titok. Senkinek se szabad mondani.

– Úgy, úgy? – néz rám Mr. Miller és azt kérdezi:

– Hát édesapád van-e?

– Nincs nekem. Pedig Jackynek és a többieknek van az is. Nem tudja hol van az én édesapám? – kérdeztem tőle susogva.

– Azt én nem tudom fiam, – felelte ő s a szeme megint oly esdeklő és szomorú volt.

Egyszóval sokáig sugdolóztunk akkor. De aztán hirtelen nagyon elkezdett forgolódni, és meglehetősen vidáman.

– Húnyd le a szemed, amíg kibontom ezt a csomagot, – azt mondja nekem. És én lehúnytam nagyon becsületesen.

– Jaj! – kiáltottam azután, mikor megláttam a malmot és a görkorcsolyát. S nem szégyellem bevallani, még a nyakát is átöleltem örömömben.

 

*

 

Egyszer aztán megint hárman voltunk a szobában, én a szőnyegen ültem és a malommal játszottam, amelyről azt mondtuk a Sirnek, hogy a madam egy kiárusításban, végeladásfélében vette. S a madam és Mr. Miller megint teáztak, mikor hirtelenűl, váratlanúl hazajött a Sir is. A madam kicsit elpirult ugyan, de aztán így mutatta be Mr. Millert:

– Ez az úr varrógépekkel kereskedik, én a jégpályán ismerkedtem meg vele, mikor leesett a korcsolyám s ő most idejött és arra kért meg engem, hogy üzemedben vezesd be az ő varrógépeit is.

A Sir erre hűvösen bólintott és így szólt:

– Ha minden így van, akkor én is leülök teázni.

És tényleg leült, sőt egész vídáman is beszélgetett. Elég szívélyesen csevegett Mr. Millerrel is, én pedig a földön ülve tovább játszottam a malommal. Ők odafenn az asztalnál tudomást se vettek rólam. Mikoris Mr. Miller egyszercsak így szólt:

– És milyen ez a kisfiú itt? Jó fiú, vagy rossz fiú ez?

– Épp elég rossz, – feleli a Sir.

– No akkor hát igazán szeretni fogom, – feleli Mr. Miller és még nagyot nevet is ehhez. Akkor láttam őt az életben először és utoljára nevetni.

 

*

 

S mármost mért mondta rám a Sir azt, hogy rossz vagyok? Mert tényleg az voltam néha. De mért is voltam?

Talán a szabad levegő is tette, mihelyt kikerűltem a szobából, isten tudja miért? vad lettem. A madam megengedte, hogy olykor a komorna elkísérjen szomszédaink gyerekeihez s mialatt ő a konyhában, vagy hol, kávéval kínáltatta magát, azalatt én olyan szilaj lehettem, olyan neveletlen, ahogy szívemnek jól esett. De olykor valami düh is hozzájárúlt ehhez.

Így történt ez egy alkalommal a következők miatt:

Azt, hogy engem otthon a becsületes Jonathán nevem helyett treefallen boynak is neveznek, kívülünk más nemigen tudhatta, – én legalább azt hittem eddig. S annál inkább hihettem, mert a madam többször is mondta előttem férjének, hogy ő se nevezzen így mások előtt.

– Ez tréfa volt közöttünk, különben sem óhajtanám, hogy ez a név rajtaragadjon a kisfiún. Nem is szereti ezt a nevet, úgy látom, – figyelmeztette férjét többször is.

– Ugye, hogy igazam van, hogy nem szereted ezt a nevet? – kérdezte tőlem is. S én hallgattam.

– De ha egyszer az vagyok, – gondoltam magamban.

Egyszóval, én azt hittem, hogy mások nem tudnak erről. S íme, mikor a néger egy vasárnap délután átkísért Jackyékhez, – tavasz volt, s ott jónéhány gyerek futkosott már az udvaron (szép kertjük volt s abban mindenféle jó dolog: egy pici parasztház a nővérének, még krikettpálya is, ezenfelűl kisistálló egy édes kis szamárnak, mert volt a gyerekeknek egy apró hintójuk is, vagyis hát nagyon jól lehetett ott mulatni), – mondom, alighogy megérkezem ide, Jacky elkiáltja magát:

– Itt jön a treefallen-boy, itt jön a treefallen-boy!

Amire a gyerekek mind nevetni kezdtek, és kiáltoztak:

– Treefallen-boy, treefallen-boy! – sőt, némelyek oda is szaladtak hozzám és nyelvüket öltögetve körűltáncoltak.

Nagyon elvörösödhettem, annál is inkább, mert ezt gondoltam:

– Engem vagy ez a hűtlen néger árúlt el, vagy maga a Sir. Mert akkor tudtam róla, hogy nem sok szíve van énhozzám.

Rettenetesen dühös lettem tehát.

– Tudjátok, mért vagyok én treefallen-boy? – kérdeztem dühömben. – Mert apámat és anyámat, akiket úgy neveztem, hogy Dady és Ma, mert ezeket, mind a kettőt lefektettem a villamos alá, hogy vágja le a fejüket. És le is vágta. Ezért nincs nekem sem apám, sem anyám, ezért vagyok én treefallen-boy.

S ezzel a helyzet magaslatára kerűltem kétségtelenűl, mert a gyerekek elhallgattak.

– Most pedig medvét fogunk játszani, – kiáltottam, – én leszek a medve. – És azt mondtam:

– Ezt a fát fogom ütni és mikor azt kiáltom: thursday-birthday, – (csütörtök-születésnap, semmi értelme, abban a pillanatban jutott eszembe), – mikor ezt kiáltom, akkor kezdjetek el szaladni, mert én vagyok a medve és megfoglak benneteket és rettenetes az, hogy mit fogok én csinálni veletek.

Nagyon megvertem tehát az egyik fát és kétszer kiáltottam: – thursday-birthday, én vagyok a medve! – A gyerekek szét is szaladtak, csakhogy az egyik nagyobb fiú, úgy látszik, e sok mindenfélétől elbódulva, ott álmélkodott rajtam és nem szaladt el. Én pedig elkezdtem minden erőmmel verni őt. Ekkor ért be a Sir az udvarba.

– Mit csinálsz, megőrültél? – kérdezi tőlem. – Milyen vad ez a kölyök – azt mondja, és kiégett szemeivel körülnéz. – Igazán szégyellem magam miattad. – S ezzel máris kézenfog és visz haza.

És otthon még el is panaszolta feleségének, hogy milyen vad fiú ez a Jonathán. Én viszont, mikor egyedűl maradtam a madammal, elmondtam néki az egészet.

A madam erre nagyon szomorúan nézett rám s én ekkor vettem csak észre, hogy milyen szép. Mert eddig, úgy látszik, nemigen mertem arcába nézni. S ezt meg is akartam mondani neki, mert akkor már nagyon bizalmasak voltunk egymással, épp ezért, utána mentem a másik szobába. S ekkor azt láttam, hogy a sarokba húzódva sír. Lábujjhegyen kimentem tehát tőle.

 

*

 

De később aztán nagyon megsápadt és talán meg is csúnyúlt szegény madam, mert beteges lett – ám erről már nem írok, mert túlságosan fájna. Most még csak annyit, hogy aztán már nemigen voltam rossz, mert nem akartam, hogy miattam sírjon. (Megjegyzem, Mr. Millert, akinek valaha oly nagyon kedvére volt a rosszaságom, azontúl már csak ritkán láttam, valahogy elmaradt mellőlünk. S ezt, megvallom, kicsit rossznéven is vettem tőle.) S körülbelűl ennyi az egész, mert egyebekben semmi különös nem történt már akkor velem, s az én történetem már csak ennyi:

College-boy lettem és motorciklin jártam át a szomszéd városba, mikor egy nap pénzes levelet kaptam egyetemi címemre, amelyben háromszáz dollár volt és egy levél, s ebben csak ennyi állt:

Ne jőjj el hozzám, mert ehhez már nincs időm. Csak néha emlékezzél majd rám is, azt szeretném. Gondolj talán arra, hogy nem voltam rossz hozzád. Ezt a háromszáz dollárt, a vételáradat pedig add át titokban édesanyádnak. – És aláírva: Apád.

Mondani se kell, hogy a szívem nagyot sikoltott.

– Tudtam, tudtam, – ezt kiáltoztam utcaszerte, mialatt a kórházba rohantam, csakhogy, sajnos, csakugyan későn, mert akkor már nem élt. Megnéztem hát holtában.

Húnyt szemekkel feküdt a halottas-házban.

S akkor láttam csak, hogy ő is milyen szép. Mert mindeddig, úgy látszik, az ő arcát se mertem jól megnézni, nyilván, csak a szemeit láttam mindig: a borús, esdeklő szemeit.

 

*

 

S Önök azt kívánják tőlem, hogy mindezekután ne legyek illúzionista?