Azok a gonosz gyerekek

Volt valamikor nem is oly rég, valamely kisvárosunkban egy kisfiú, akit édesanyja mazsoláért küldött a boltba. A kisfiú meg is vette a mazsolát, gondosan meg is számolta előbb a pénzt, mielőtt odaadta érte, aztán elindúlt hazafelé.

– Veszek egy szemet, megkóstolok egy szemet – gondolta magában. És úgy is tett. Nagyon ízlett neki, tehát így okoskodott:

– Veszek még egy szemet. – S mi lett a vége? Észre se vette, és íme mire hazaért, elfogyott a mazsola.

– No most mit csináljak? – kérdezte magában. – És mért vagyok én ilyen rossz? – kérdezte megint.

Rákönyökölt egy kerítésre, kezét a homlokára nyomta és azon kezdett el töprengeni, hogy ő miért is ilyen rossz? S e dologban végűl így határozott:

– Úgy látszik, Isten azt akarja, hogy én ilyen rossz legyek. Mert ha nem akarta volna, akkor nem volnék ilyen rossz.

S ezt akarta volna felelni mamájának is, mikor megszidta a mazsoláért.

– Nem lehet semmit se rád bízni, mert rossz vagy, mindent haszontalanúl csinálsz, – mondta neki a mama. – Mért vagy te ilyen? Mért van nekem ilyen gonosz fiam? – kérdezte tőle.

A fiú erre már nem felelt semmit, csak elsötétűlt arccal morgott egy kicsit.

 

*

 

Volt pedig ugyanebben a városban egy nagyon édes kis bácsi is, Menyhárt nevű, akit ezenfelűl még Jakabnak is hívtak. Szent embernek mondta mindenki, mert nem pipázott soha, tehát nem is köpött nagyokat, mint én, vagy a többi polgár, ehelyett nagyon szerette a gyerekeket. Mondták is otthon a polgárok rossz gyerekeiknek: – majd elmondom Menyhárt bácsinak, hogy te milyen vagy, akkor majd nem fog szeretni. – Amire a gyerekek ravaszúl néztek apjukra és azt felelték csillogó szemmel:

– Akkor is fog szeretni.

Ez a Menyhárt bácsi pedig ezenfelűl még boldog mester is volt, mert szerette a mesterségét, üvegező meg keretező volt, s valaha bizony nagy jómódban élt, csak aztán öregkorára a jómód megcsappant, vége volt. Amíg még kedvelte őt a szerencse, csokoládé meg cukor mindig volt nála található, ha nem a polcokon, akkor a zsebében. Néha a polc bizony üres volt. S ilyenkor ha bejött egy gyerek, így szólt hozzá:

– No mi jót hoztál sógor? – mire a gyerek nem tudott mit felelni persze, mert hisz nem hozott ő semmit, ő valamit kapni jött ide, mert azt gondolta magában:

– Megcsapott a tanító úr, tehát jó volna most egy krajcár. De ha nincs, megpróbálom Menyhárt bácsinál, hátha ő ad egy kis cukrot.

Csakhogy ez a Menyhárt bácsi ravasz ember volt. Tudta ő ezt, csak úgy csinált, mintha nem tudná. Ezért így beszélt:

– Eh, hiszen úgyis tudom én, mért jöttél. Biztosan a mamádnak akarsz valami szép szentképet venni karácsonyra, ugye? mert hisz jó gyerek vagy te, tudom én azt és addig raktad élire a garast… – Amire a kislány, vagy kisfiú a huncutan csillogó szemekbe nézett s olyik bizony némi könyörgéssel is. Ekkor Jakab úr hirtelen így fordított a szón:

– Jaj, most jut eszembe. Bújjál csak a zsebembe kiskutya, vagy kismacska, lelsz-e ott valamit, amit ott felejtettem?

Persze mi volt a zsebében? Teli volt tömve cukorral.

– No még egyszer, – mondta, – nem felejtettem ott még egy kis valamit? – Amire a gyerek esetleg már szemtelenül nevetett, némelyik még kuncogott is és így szólt:

– De igen, igen, Menyhárt bácsi, ottfelejtett még egy kis valamit.

Így ment ez, amíg a jómód tartott. De aztán mondom, beborúlt Menyhárt bácsi felett, nem volt mit adnia többé ezeknek a rossz gyerekeknek. S ekkor ő gondolt egy nagyot.

Ez úgy történt, hogy a városka egyetlen kávéházában nagy mulatság volt egyik éjszaka, s valamelyik jófajta úr nagy kedvében reggelfelé mindjárt bele is lőtt a tükörbe. A nagy tükör persze szétment, reggel tehát hívatták Menyhárt bácsit, hogy tegyen be helyébe újat. Meg is csinálta szépen, a törött tükröt viszont hazavitte s máris a következő híre terjedt e dolognak:

Hogy minden kisfiú és kislány, aki látni akarja magát és azt is, hogy ő milyen rossz gyerek, az kaphat egy kis tükröt ajándékba Menyhárt bácsitól. Nagy mulatság volt ez! Tükröt kapni óriási dolog, Jakab úr tehát alig győzte szabni a sok kis villogó üveget. Ő így szólt a gyerekekhez:

– Vedd csak tudomásul, sógor, hogy ennek a tükörnek itt marad a másik fele nálam és én abban rögtön meglátom ám, ha te rossz vagy. Mert nem vagyok én olyan közönséges ember.

A nagyobb gyerekek, különösen a fiúk ezt huncutan hallgatták, mert azt gondolták magukban:

– Ajjaj, miket dumál ez be nekünk!

Voltak azonban olyan gyerekek is, akik ugyan szintén ezt gondolták, de nem egészen. S így történt ez egy bizonyos Kelemen nevű kisfiúval, azzal, akiről már szó volt itt, aki megette a mazsolát, s aki azt gondolta magában, hogy ő nyílván csak azért rossz, mert Isten ezt így akarja.

Mert hiszen, persze, ő is bement a tükörért.

S mikor Menyhárt bácsi saját szájából kellett meghallania ugyanazt, hogy ő igenis mindig meglátja a tükör másik darabján, hogy a gyerekek mikor rosszak, egy kicsit megdöbbent ugyan, de aztán ő is csak azt gondolta:

– Nem hagyom én becsapni magam. Én már négy éves vagyok.

Elfogadta tehát a tükröt, s bár elfelejtette megköszönni, de azért az ajtóból még visszafordúlt és azt mondta sötéten:

– Kezét csókolom Menyhárt bácsi. – Amire Jakab úr csak ennyit felelt: – No menj, csak menj, te rossz fiú.

– Aha, ez már úgy látszik tudja, hogy én rossz gyerek vagyok, – gondolta magában Kelemen.

S ez a gondolat aztán egyre jobban belefészkelődött, mialatt hazafelé ballagott. Nagyon törte a fejét kétségtelenűl.

S mielőtt hazaért volna, sarkonfordúlt és visszament Menyhárt bácsihoz. Letette a tükröt a bácsi asztalára, és így szólt nagyon keserűn:

– Nem viszem haza a tükröt, mert én rossz gyerek vagyok.

– De mért is vagy te olyan nagyon rossz? – kérdezte a bácsi.

– Mert Isten azt akarja, hogy én rossz legyek, tehát rossz vagyok, – felelte Kelemen.

A bácsi erre nagyon felderűlt.

– Ha, ha, ha, – nevetett, – hát ha belátod, hogy rossz vagy, te kis bölcselő, akkor mégis nem volna helyénvaló egy kicsit jobbnak lenni? Hát ne légy olyan nagyon rossz, – kiáltotta diadalmasan.

– De hogy legyek én mindig jó? Egy kisfiú nem tud mindig jó lenni, – felelte Kelemen sötéten. S bármily fájdalmas dolog ugyebár egy ilyen szép kis tükröt otthagyni, ezt mondta és máris elszaladt. Még nyitva is hagyta a boltajtót. S Menyhárt bácsi hiába kiáltott utána:

– Ó te kis bölcselő, te kis bölcselő, – kiáltotta, – ne bolondozz, hallod-e, gyere csak vissza. – De hiába, Kelemen nem jött vissza többé.

 

*

 

– Hogy te milyen nagy marha vagy, – mondta neki unokatestvére, egy nagyon rossz fiú. Ennek Gerzson volt a neve, hét éves volt, iskolába is járt már és azonfelül, hogy olyan nagyon rossz volt, még rajzolni is nagyon szeretett.

– Hajjaj, hogy te micsoda nagy marha vagy, – ujjongott Gerzson, mikor meghallotta Kelementől, hogy visszavitte a tükröt. Még a kezeit is összecsapdosta örömében.

– Hiszen nincs is neki több tükre, hogy láthatna téged, – mondotta még s itt megállt a maga-himbálásában. Mintha elgondolkozott volna saját szavain.

– Már hogyne volna neki tükre, – mondotta Kelemen.

– Hátha van is, akkor is mit lát rajta? – kérdezte Gerzson. – Ezt ni! – kiáltotta és testének megnevezhetetlen részére ütött. Ráütött, aztán a tenyerét mutatta, hogy ezt látja Menyhárt bácsi a tükrében. S ezzel szokása szerint ugrott egyet és elszaladt.

Evvel a Gerzsonnal pedig röviddel ezután a következő történt:

Megy a Fő-utcán, hát mit lát megint? Ennek az undok járásorvosnak, aki olyan keserű orvosságokat szokott rendelni, ennek a bicegő ördögnek felesége és két gyereke éppen belepöffeszkedik a gyönyörű hintójukba…

– Rázzák a rongyot ezek, igaza van édesanyának, – gondolja magában Gerzson. De azért kicsit el is búsulja magát azon, hogy nekik nincs ilyen gyönyörű hintójuk, ők tehát sohase rázhatják a rongyot. De épp akkor nyílt náluk a kiskapu is és a nagyobbik fiú ugrott ki rajta.

– Mír nem mísz a Gyula bácsihóó? – kiáltott rá az anyja a kocsiból.

– Hőj, a szentségit, hogy milyen rondán beszélnek ezek a nyírségiek, – gondolta magában Gerzson és az elrobogó kocsi után bámult még egy ideig.

Ezen nagyot kellett volna nevetni és ugrálni, mármint hogy az orvosék milyen rondán beszélnek, csak ki tudja mért, erről hirtelen elfelejtkezett, talán ugyancsak a hintó miatt. Nagyon fúrta ugyanis oldalát ez a hintó, hogy nekik mért nincs ilyen. Mikoris nagyszerű ötlete támadt.

– Lerajzolom a hintót, az épp olyan, mintha volna nekünk is egy igazi, – jutott eszébe és máris nagyot ugrott szokása szerint, hogy tovább rohanjon. Ekkor azonban végzetes elhatározása támadt. (Majd meghalljuk nemsokára, hogy mért volt ez oly nagyon végzetes.)

– Kék ceruzával kell lerajzolni, mert csakis úgy érvényes, – gondolta magában s ennek bizonyságáúl kettőt ütött a levegőbe.

Csak hol vegyen az ember kék ceruzát – ezen már régen töri a fejét. Apától lopni nem lehet, mert megszámolja a ceruzákat s ő mégis lopott egyet a múltkor, rendkívüli ügyességgel, rákente ugyanis a lopást Kelemenre, sőt, meg is esküdött, hogy látta, mikor Kelemen bedugta a hóna alá. Viszont ezt tovább gyakorítani nem lehet, ennyit be kell látnia minden embernek. Hol vegyen tehát egy kék ceruzát? – ez volt most a legfőbb kérdés.

Csakhogy a szerencse forgása is kiszámíthatatlan. Épp erre nyílt még aznap alkalom. Szomszédjukban lakott ugyanis egy áldott jó tanárbácsi, Lestyák bácsi, akinek néha kinyílt egyik ablaka s ezen ő így kiáltott ki:

– Te mindenféle fiú, hallod-e? – Így hívta őt, mert nem szerette az igazi nevét, mindig azt mondta rá: – Milyen affektált neved van neked. Egyszóval épp aznap délután megint nyílt az ablak és Lestyák bácsi megint így kiáltott ki rajta:

– Te mindenféle fiú, hallod-e? Hozzál nekem megint a növénygyűjtőmhöz olyan nagy ív itatós-papírokat, mint a múltkor. Itt van rá tizenkét krajcár. De ne másmilyet hozzál, épp olyat, mint a múltkor, – tette hozzá. Lestyák bácsi ugyanis növénytan-tanár volt.

Gerzson átvette tehát a tizenkét krajcárt s íme, mi történt? Az ördög mindjárt azt sugallta neki, hogy egy másik papírkereskedésbe menjen, ne abba, amelyik szemben van az iskolával s ez így is lett. A városka végén is volt egy kisebb ilyen üzlet, ide ment, s ott mit látott? Itt megint az ördög szólhatott bele a dologba. Az eladóasztalon éppen növénygyűjtőbe való itatós ívek voltak kiterítve.

– Hogy ebből négy ív? – kérdezi Gerzson.

– Tíz krajcár, – felelik néki. Gerzson jól megnézi az íveket, meg is tapintgatja és azt mondja a segédnek: – Ez is jó lesz, pakkolja be. – Aztán hozzáteszi:

– Van két krajcárért kék ceruzájuk?

– Van, – mondják néki, – az is van, nálunk minden kapható, csinos fiatalember.

– Csak adja úgy ide, mindjárt zsebredugom, – parancsolta dobogó szívvel Gerzson.

Így történt a vásár és ez eddig hagyján. Csak mikor aztán az ívekkel kopogtatott Lestyák bácsinál, az rögtön széthányta a csomagot és így kiáltott fel:

– Ejnye, a bitangok, a hét mindenit, hát nem becsaptak? Mit fizettél ezért, tizenkét krajcárt? No majd a végire járok.

 

*

 

Mondhatom, borzasztó, hogy mi minden következett ebből. Gerzson már látta magát, mint kicsapott diákot az országúton menni batyuval a hátán. (Mert ha kicsapják őt az iskolából, akkor az édesapa is kiűzi őt, biztos.) Mindez pedig természetes is, mert mi következik az ő bűnéből? Jön a tanfelügyelő, de talán még valami főigazgató is, tanácsot tartanak és elhatározzák, hogy ők ilyen rablót nem tartanak az iskolában. Mert hiszen Lestyák bácsi nem olyan ember. Ha ő azt mondja, hogy utánajár a dolognak, akkor elmegy mind a két papírkereskedésbe, onnan a főigazgatóhoz és őt, Gerzsont még talán be is zárják. Már-már azon volt, hogy édesanyja kék kötényére borúl és zokogva elmond neki mindent és könyörög, hogy mentse meg őt ettől a gyalázattól, csak most az egyszer az Istenért, ő ezentúl mindig nagyon jó fiú lesz, ezt esküvel is ígéri és nem is esküszik többé hamisan. De hogy apának, a Krisztusért ne árúlja el ezt, mert apa még a bíróság előtt is meg fogja mondani, hogy igenis, neki züllött fia van, egy igazi csaló, csak büntessék is meg, de nagyon, zárják valami tömlöcbe… – De nem baj, – gondolta, – inkább tömlöcben legyek az örökéletig és ott is rohadjak el véglegesen, semmint ez a nagy szégyen legyen rajtam ez előtt a rongyos Laura előtt, (Laura volt a testvér-nénje,) – s mikor ez is eszébe jutott, akkor mégiscsak sírvafakadt. A mama épp akkor ment át a szobán, itt volt a jó alkalom a vezeklésre, csakhogy épp akkor lépett be utána az édesapa is.

– Mi bajod van néked? – kérdezi a mama. – Mutassad csak a fejedet, – és homlokára teszi kezét.

– Ez a fiú lázas, – mondja a papának azonnal.

– No most végem van, – gondolja magában Gerzson, – bedugnak az ágyba, végem van.

Néki ugyanis most már nagy tervei voltak. Mert ha nem dugnák be, akkor ő még eljárhatna ebben az ügyben. Leborúlhatna példáúl Lestyák bácsi elé és megvallana neki mindent. Talántán még keresztet is vinne magával és azt megcsókolná előtte, pedig ezt még sohase tette, mindig köpött egyet, ha Laura nénje azt a piszkos vacakot megcsókolta. Igaz, némi borzongások közt tett ilyet, de hát meg kell ugye mutatni a nőknek, hogy mi a virtus. Mondták is neki ekkor:

– Te istentelen, büdös gyerek vagy. – Amire ő dölyfösen:

– Én az vagyok. – Erre Laura persze egy jó nagy pofont kent le neki. Ő pedig így válaszolt:

– Vigyázz, mert majd a hasadba szúrok.

No, szóval, Gerzson a ceruzával való esete után mindenkép meg akart most alázkodni, ez a tényállás. Lestyák bácsi jó szívére akart hatni, mindenáron és esetleg oly ájtatosan is, hogy az édesmama biztosan ezt mondta volna rá:

– Milyen farizeus ez a gyerek. – Pedig hát ez esetben ő igazán nem is volt az. Mert hogy fogna ő aztán ezen röhögni az utcákon, az megint más kérdés. Ezekben a pillanatokban ilyesmire gondolni se mert.

Csakhogy mind e kegyes gondolatok, mint az előrelátható volt, hiábavalókká lettek, mert apa így szólt hozzá igen szigorúan:

– Egy mukkanást se, megértettél? Rögtön befekszel az ágyba.

Gerzson tehát a mennyezet felé emelte szemeit, valahogy úgy, ahogy a mártírok ábrázolatain látható s szinte várta már a pallost, hogy lesujtson reá.

 

*

 

Mindeközben pedig az történt, hogy Lestyák bácsi betért egy kicsit Jakab úrhoz, akihez régi barátság fűzte. Lestyák bácsi ugyanis nyugalmazott tanár volt és séta közben hol a trafikba tért be egy kis beszélgetésre, (volt itt ugyanis egy igen okos kis öregasszony, a trafikosné,) hol egy kávémérésbe nyitott be, (mert ott viszont volt egy kisasszony, aki nagyon kedves volt és mindig a virágok eredetéről kérdezgette őt) és így hát betért néha Jakab úrhoz is, különösen, ha már megúnta az asszonyi fecsegést. És aznap is hát bement hozzá, csak ekkor kivételesen, kissé felháborodva.

– Mit képzel ön Jakab úr, – kiáltotta, – miért van a cicuta virosának, csomorikának, vagy akár a colchicum autumnalenak, az őszi kökörcsinnek, vagy akár a solanum nigrum-nak, az ebszőlőnek olyan nagyszerű mérge? Hogy a kártevőket elkergesse vele magától, nem igaz? De azt kérdezem most öntől Jakab úr, hogy mivel kergesse el az efféle ember, mint mi vagyunk, ez esetben mondjuk én, azokat a gonosz kártevőiket, akik mindenünnen előbújnak?

E kérdésre Jakab úr fejét kissé behúzta vállai közé és így felelt:

– Látja, tanár úr, én azzal hárítom el őket, hogy nem csalok meg senkit. Mert nem szokásom.

– Nem-e? – kiáltott fel újból a tanár úr. – És ezt mi ketten jól tesszük, azt hiszi ön?

És ezen aztán eldisputáltak egy ideig. A tanár úr többek közt így folytatta:

– Hát lehet élvemaradni egy társadalomban, ha mindig csak engem csalnak és lopnak meg és én sose csalok és lopok senkitől semmit? Nem kell akkor a végén éhendögleni az ilyen embernek?

– Hát éhenhalt már a tanár úr? – kérdezte Menyhárt bácsi szelíden. – Ha csak nem az a szándéka, akkor alkalmasint nem is fog, – tette hozzá.

Ettől aztán a tanár úr még jobban megdühödött. S itt mindjárt el is mondta, hogy hogy bánt vele ez a haszontalan kölyök. Mert ő utánajárt ám ennek a dolognak és mindent megtudott a papírkereskedésben.

Menyhárt bácsi ettől még szelídebb lett és még jobban elmosolyodott.

– Pedig milyen aranyos gyerek az, – azt mondja.

– Ez a csirkefogó aranyos? Aki így becsap engem? Mindig szoktam neki adni egy-egy piculát, az nem elég ilyen kölöknek? – kérdezte a tanár úr egész kikelve magából.

– Pedig milyen aranyos kölök az, – ismételte Jakab úr.

– No mert magának vajszíve van, – mondotta erre Lestyák, – mindig is az volt, magát meztelenűl fogják behúzni a sírjába, – tette hozzá.

– Pedig milyen aranyos, – ismételte harmadszor is az üvegesmester. Huncut, de csupa cukor. Nehogy megpofozza, – mondotta neki. S itt elmesélte, hogy ez a fiú milyen. Körűlbelűl ezeket mondta:

Hogy egyszer neki szenet kellett lehordania pincéjébe s arra megy ez a gyerek és azt mondja: – ne segítsek bácsi? viszem én is. – Amire ő így felelt: – gyere hát, sógor, ha van hozzá kedved. – S az a rossz gyerek egész délután cipelte neki a szenet. Otthon aztán meg is verte az apja, amiért így teli van szénporral még a füle is. Egy másik alkalommal pedig megyek az utcán télen, – mesélte Menyhárt bácsi, – jön velem szemben és éppen beleharap egy szép almába.

– Állj meg, – kiáltok rá, – hol vetted ezt a szép almát? Hadd veszek én is. Az anyjukom beteg, hadd veszek neki. – Erre kezembe nyomja az almát, nagyot ugrik és elszalad. Miközben ezt kiáltja:

– Én vagyok Rinaldó Rinaldini, a maszlagos kapitány.

– Nehogy tehát megpofozza, – mondotta még Menyhárt bácsi. – Majd én elintézem a dolgot, ne féljen semmit, majd én elintézem.

 

*

 

S ez aztán így is lett. Elintézte pedig a következőképpen:

Ez a rossz fiú, mármint Gerzson, két napig feküdt ágyában és várta a pallost. De a pallos csak nem mutatkozott sehol, így hát ő is megnyugodott valamelyest, sőt, már-már majdnem olyan bitang lett, mint azelőtt. Laurára, idősebb nővérére példáúl egy csöppet már rá is eresztette a zuhanyt, mikor az harisnyát mosott a kádban, úgy, hogy a haja csupa víz lett, mikoris azt hazudta neki, hogy merő véletlen volt az egész.

– Nem lesz itt már semmi baj, – gondolta magában duhajon s úgy megörűlt ennek a gondolatának, mintha berúgott volna.

Mámorosan szaladgált az utcákon iskola után, úgy tett, mintha pandúrokat kergetne s közben azt kiáltozta:

– Hoj neki, azt a keserű pofádat. – A hintót persze lerajzolta vagy ötször is, kék ceruzával s a végén azt mondta magának:

– Nekem öt hintóm van, nekik csak egy. – De ismétlem, egyebekben is annyira lábra kapott, hogy még fütyülni sem átallott ebéd közben, hol is apjának rászegzett tekintete tudta csak elhallgattatni.

– Ez a kölök most már egészen megbolondúlt – mondta az édesapa.

– Meg, meg, meg, – sóhajtott az édesanya is. – Sohase hittem volna, hogy nékem ilyen fiam lesz, – tette hozzá.

De mit is beszélünk annyit? Viselkedése valóban egész különös volt ebben az időben. Talált példáúl egy nagyon szép, leány-hajból hullott selyemszalagot s azt se szó, se beszéd, Laurának vitte ajándékba. Nem tudni miért? Én se tudom, mi lelte, hogy ilyen gáláns lett hirtelenűl. De a tizenegy éves Laurácska se tudott hova lenni a meglepetéstől, mert nem ilyen bánásmódhoz szokott ő az öccse részéről.

– No látszik, a testvérem vagy nekem igazán, – mondta neki meghatottan. Ezt mondta, holott eddig mindig olyasmit gondolt, hogy akkor volna itt csak jó élet, ha nem volnának a világon se fiúk, sem ugatós kiskutyák, meg nagy kutyák.

Egyszóval: így ment ez egy ideig.

– Semmi baj, semmi baj, hegyen-völgyön lakodalom, – úgy látszik, ilyesmit gondolt magában Gerzson. És danolászva, bakugrások közben mert elmenni még Menyhárt bácsi portája előtt is. Mégpedig nem is egyszer, gőgösen, sokszor.

Mikor egyszercsak kinyílik ám Menyhárt bácsi üzletének ajtaja s azon egy büntető istenség hajol ki, aki ezt kiáltja feléje:

– Te mindenféle-fiú, gyere csak be ide.

Gerzsonnak elállt még a lélegzete is. Kővé meredt.

– Azt mondja, hogy mindenféle-fiú? akkor nekem mégiscsak végem van, – gondolta magában. Mert ezt a szót, még eddig nem mondta neki senki más, csak Lestyák bácsi, a tanár.

Azon gondolkozott, hogy bemenjen-e? Hátha csendesen elsomfordálna a kerítések mellett, hátha úgy tenne, mint aki nem tudja, hogy ki lehet az ég-világon ez a mindenféle-fiú? Csakhogy nem lehetett, mert Jakab úr ez egyszer szigorú volt.

– Nocsak, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy kihez beszélek. Gyere csak te rossz gyerek, te Gerzson, – kiáltotta megint.

Mit lehetett tenni? Bement hát hozzá, nagyon csendesen. S ami itt történt, az csak pár pillanatig tartott ugyan, de ő majd elájúlt tőle.

– A tükröm azt mondja nékem, hogy van itt valahol egy kék ceruza, igaz ez? – kérdezte Jakab úr.

Gerzson lehajtotta a fejét és semmit se felelt.

– Kérdezem ettől a kék ceruzától: – ki vagy te? – Én bizony egy rossz fiúnál vagyok, – azt mondja nekem. – És hogy kerűltél oda? – kérdezem tőle.

– No mondd csak te magad, hogy kerűlt egy bizonyos kék ceruza egy rossz gyerekhez? – kérdezi Menyhárt bácsi Gerzsontól.

Gerzson erre megintcsak nem felelt semmit, csak nyögött egy kicsit.

– Hát hiába! ez a tükrében mégiscsak mindent lát, – gondolta magában.

– De megjelent a tükrömben két egész krajcár is. – Kik vagytok ti? – kérdeztem tőlük. – Mi csalásból eredő két krajcár vagyunk, – felelték ezek és nagyon szomorúak voltak. Itt van tehát neked két krajcár, te rossz fiú és vidd el annak, akit megcsaltál vele. Mondd neki azt, hogy úgyis meg akartad te téríteni ezt a két krajcárt, s akkor azt fogja gondolni: – no lám, ez a Gerzson mégiscsak derék fiú.

Gerzson pedig még mindig hallgatott. Zsebrevágta a két krajcárt, aztán elment. Mégpedig mindenféle bakugrások nélkül. És ez egyszer nem is szaladt.

 

*

 

Ez aztán így is lett. A tanár úr pedig így szólt Gerzsonhoz:

– Te ilyen becsületes fiú vagy? No lám, ez derék dolog.

S ekkor Gerzson, bár nem mondta el senkinek a két krajcár történetét, de suttogva s nagy titoktartás mellett, eskü alatt bizonyította mindenféle barátjának, de még Laura nővérének is azt a földöntúli lényt, hogy Menyhárt bácsi mégiscsak pontosan látja a másik tükördarabból, hogy rosszak-e a gyerekek.

S ennek aztán meg is lett a foganatja. Izgalmas foganatja volt. A gyerekek nagyon elcsendesedtek a városban, még fintort se mertek vágni, ami pedig egész rendkívüli dolog. Sőt azt beszélik, hogy egyes gyerekek ettől fogva sokáig csak lábbujjhegyen mertek a városban járni, úgy bizony. Illetve csak egy ideig.

Mindaddig, amíg egy Rocska Misi nevű nagyon rossz fiú hírül nem adta mindenkinek a következőket:

Hogy Menyhárt bácsi mégse lát a tükrében semmit. S ennek bizonyítékául felhozta, hogy ő apjának, Rocska Mihály levélhordónak zsebébe csempészte bele saját tükrét, mert kíváncsi volt rá, hogy mi lesz akkor? Ennélfogva aznap egész délután pofozta a kisöccsét és mégse lett ebből semmi baj. S mikor ez a híradás elterjedt, mint a forgószél csapott fel megint a jólét e gonoszok táborában. Gerzson példáúl kieszelte, hogy ezentúl gombostűket fog elhelyezni ájtatos nővére párnahuzatában és Kelement is rá fogja beszélni, hogy ugyanezt tegye, mert hisz neki is van nővére. És mert a nőkkel különben se lehet másként boldogúlni, csakis így.