Konstantin úrfi fiatalsága

Az én titkos nevem, jól jegyezd meg, gróf Kőváry Kelemen, de el ne feledd.

A lovacska horkantott, de még bólintott is, aztán szokása szerint kicsit megharapdálta térde alatt a lábát.

– A te titkos neveden pedig gondolkodni fogok – ígérte neki Konstantin úrfi nagyon elkomolyodva. – Vagy Dávid lesz a neved ezentúl, vagy Laura, ezt még nem tudom biztosan, de légy türelemmel. –

S a lovacska újra horkantott, nyilván válaszképpen, de azért is, mert Konstantin igen finom fehér kenyeret tett az orra elé. Az ínyével nyúlt csak utána s mondhatni, azt is igen óvatosan, nehogy nagy, sárga fogaival megsértse az adományozó vörös kis kezét. Mert Konstantin úrfinak keze vörös volt a hidegtől, ezt is állapítsuk meg hamarosan, mielőtt elkésnénk vele.

Állapítsuk meg tehát, hogy ő, aki némely nap titkos herceg és bíbornok, más napokon a württembergi király titkosan örökbefogadott grófi fiaként szerepelt magánosságának udvara és udvaroncai előtt, így tehát: a kilincsek, portörlők, korlátok és e vaskorlátok néminemű cirádái előtt – hogy ő e milleneum utáni kemény télen minden fenségében is nagyon fázott gyenge kabátja miatt s voltaképp kesztyűje se volt már. Pedig, ismétlem, kemény volt ám ez a tél. Mintha üvegből öntötték volna világát. Nem párás, de szikrázó és kristályos volt a fagy, akár az aggastyánok kérlelhetetlen szigora. (A nagybátyjára kellett gondolnia megint csak, az volt pontosan ilyen.)

S hogy lehet így lelkiismeretesen szolgálatokat teljesítenie?

Márpedig mégiscsak azt kellett bizony, igen. Minthogy el volt szegődve Mihály bácsinál a következő feltételekkel: – kap naponta húsz fillért, ez eddig rendben volna. Csakhogy ezért 1. alkonyati öttől fogva a bakon kellett ülnie s mialatt Mihály bácsi leadja egyes üzletekben a szódavizet, egyrészt vigyáz, hogy el ne lopjanak egy kis szódavizes ládát a kocsiról, de még egy nagy üveget se, de még egy kicsit se, mert abból nagy baj támadhat a városban, ha Mihály bácsiról kiderülne, hogy nem tökéletes ember. 2. A fehér lovacskának az a rossz szokása van, hogy néha megrázza a fejét s akkor akármi van is, elindul pokróccal a hátán, anélkül, hogy megkérnék erre. Valahányszor tehát Mihály bácsi valamely fröccs mellett elidőzne valahol, nagyon kell rá vigyázni, hogy ne történhessen ilyesmi, mert akkor ugyancsak kételyek terjednének el a városban Mihály bácsi tökéletessége felől. 3. Délután négykor azt kell mondania a szódavíztöltő lányoknak, de úgy, hogy ne hallja meg a mester: – Kérem Mihály bácsinak a kommenciót. Egyszerű dolog ez. Ez négy nagy üveg szódavíz – pillanatok alatt meg van töltve, senki se látja, mindenki tudja, hogy ez nem jár Mihály bácsinak, és mégis mindenki úgy tesz, mintha járna. Viszont ebből jöttek ki a fröccsök – körülbelül ennyi volt a feladata itt, illetve még azt is fel kellett jegyeznie, hogy melyik üzletes mit adott vissza, hány üveget, mennyivel maradt hoppon – mindezt szép, latin, nyomtatott betűkkel, minthogy Mihály bácsi írni nem tudott ugyan, de olvasni viszont kitűnően. Ennyi becsületbeli munkáért járt a húsz fillér fizetés.

– Ezenfelül pedig maga meg árva is, még nyápic is, jót fog tenni magának az a kis friss levegő – biztatta Mihály bácsi. – Hány éves maga, úrfi? – jutott eszébe a kérdés.

– Kilenc – felelte a szerződés megkötésekor Konstantin.

– Úgy, úgy? – tűnődött el Mihály bácsi, s úgy tett, mintha nem hinné. Nyilván akkor jutott csak eszébe, hogy hát hogy is lehet ez? Hogy neki ilyen fiatal emberke a barátja. Majd újból észbekapott: – A maga nagybátyja komoly ember volt ám – folytatta, s tisztelete jeléül meg is vakarta kicsit az orrát.

Vagyis hát ezúton derült ki és világosodott fel a dolog, hogy voltaképp miért is tisztelte őt annyira, – mert hisz nyilván ezért nevezte őt úrfinak is mindétig és minden erejével, minthogy Konstantin nagybátyjánál, a túlontúl komoly embernél volt ő kocsis valamikor. De nem is szólt őhozzá soha másképp – jegyezzük fel, csakis úgy, hogy: úrfi, meg úrfi.

– Úrfi, írja fel azonnal. Nyolccal maradt adós ez a bitang. Mehetünk tovább. – Várjál még, ne ugrálj annyit, olyan fiatal vagy? – kiáltott rá ugyanakkor a lovacskára is. De micsoda más hangokon igazán. Azokban már nem volt egy szemernyi tisztelet se többé.

Pedig jó lovacska volt ez, bizony, hogy az volt. Erre Konstantin meg mert volna esküdni akárki előtt is. Tiszta fehér volt s már ezáltal is gyönyörű fiatal szemeinek. Igaz, kicsit öregecske már, remegő inakkal, de azért sohase szeszélyes, s micsoda szelíd és aranyos volt igazán, rendkívül komoly, aranyló barna szemeivel. Úgy tudott ránézni az emberre, mintha azt akarná mondani vele: – én, látod, így vagyok evvel. Vagy azt: – nem könnyű ám ez az élet, no de mit csináljunk? – És ezt nem szerette Mihály bácsi? vagy legalábbis nem eléggé? mert Konstantin úgy vette észre bizony. És miért? Kicsiségekért. Ilyenekért: hogy mihelyt meghallotta Mihály bácsi lépteit, nem várta meg, amíg felül a bakra, rögtön elindult. – Állj meg, az anyádat – hogy mért nem rúgja farba ezt a marhát? – kiáltott rá ilyenkor még Konstantin úrfira is. De volt vele más baja is. Nem elég, hogy a lovacska olyan okos volt, hogy hajtani se kellett, mert ő maga állt meg minden vevőnél, a fűszereseknél… – ezt nem méltányolta benne Mihály, a tökéletes ember. Nem, nem, erre ő egy dicsérő szót sem vesztegetett. De hogy olyanoknál is még mindig megállt, akik már lemondták az előfizetést, ezen nem győzött eleget csodálkozni és mérgelődni magában.

– Hát nem marha vagy? – beszélt hozzá ilyenkor hosszasan a bakról. – Hogy megállsz ilyen undok marha előtt, akit megvetek? És hiába mondom neked, hogy lemondta már az előfizetést. Nesze neked ezért.

És belevágott a füle közé az ostorával. Konstantin ilyenkor felszisszent a fájdalomtól. S mit tagadjuk? Lassanként meg is gyűlölte ezért magában Mihály bácsit, hogy ilyen igazságtalan. Pedig azelőtt még szerette is valamelyest.

 

*

 

Az utolsó napon pedig ez történt:

– Ma szájon vágott engem az iskola előtt egy idegen iskolás – beszélte Konstantin a lovacskának – és minden ok nélkül. De nehogy elfelejtsd: minden ok nélkül. Ez egy vágottszájú, csúnya fiú, ha nagy leszek és erős, leszúrom őt. El ne felejtsd.

S minthogy a lovacska nem akart ma bólogatni, ő maga bólogatott ehhez. A lovacska ma rosszkedvű volt, mintha érezte volna, mi fog történni vele a holnapi napon.

– És anyám is ma nagyon goromba volt – próbálkozott Konstantin újra, de a lovacska erre se felelt. Nem harapdálta a térde alatt a szemölcsét, nem horkantott, de nem is bandzsított ravaszul – úgy nézett Konstantinra, mintha nem is ismerné. Az egyik fülét kicsit oldalt lógatta, mint a szamarak, búsan és elzüllve s oly rendetlenül igazán, s a tekintete is oly zavaros volt, mintha azt akarná kifejezni vele: – nem törődöm én már semmivel.

– Éhes vagy? – kérdezte Konstantin s a zsebeiben kotorászott. Hátha van még benne valami cukor.

– Fogja le, megyünk tovább – kiáltott oda kettőjüknek Mihály. – És a fene is egyen meg téged – tette még hozzá külön a lovacska számára. A lovacska erre kicsit felemelte fejét s oldalt nézett – úgy látszik, oly különös volt neki ez a hang. De csakugyan az is volt, ez egy új hang volt – Konstantin tehát még jobban elszomorodott.

Egyszóval az a furcsaság állt aznap elő, hogy mind a hárman igen szomorúak voltak. A lovacska szemmel láthatóan nem szívesen húzott aznap, sokat remegtek a lábacskái általában s Konstantinnak úgy tetszett, hogy sokat jár mostanában a halálon az esze. Mihály viszont duhaj vadságokba rejtette bele rosszkedvét, sokat csattogtatta ostorát a lovacska feje felett – igaz viszont, hogy nem csapott rá aznap egyszer sem.

– Majd eladunk téged, csak sokat szemtelenkedj – fenyegette meg ostorának suhogtatása közben. – Ez egy haszontalan ló – magyarázta külön még Konstantinnak is.

– Mért olyan haszontalan? – kérdezte csendesen a fiú.

– Mert önfejű és meg van habarodva, mert kényeskedik és még húzni sem akar – felelte Mihály.

– Talán egy kicsit öreg is már – vélte Konstantin szomorúan. És nem is képzelte, mi károkat okozhat evvel a szóval.

– Hát akkor azért kiállhatatlan – felelte Mihály.

– És igazán el akarják adni? – kérdezte megint s a hangja megremegett.

Mihály bácsi pedig ránézett akkor s mintha mondani akart volna valamit, de aztán, mintha meggondolta volna magát.

– Még nem adjuk el – döntött e kérdésben ridegen. Ez szombaton este történt.

 

*

 

– Becsaptak tehát – gondolta magában. Ezt abban a pillanatban tudta, mikor hétfőn délután meglátta posztján, az Erzsébet királyné úti gyár előtt az új fekete lovat.

– Eladták? – kérdezte Mihály bácsitól.

– El hát – felelte az öreg mérgesen.

– Oh miért tették? – akart volna felkiáltani szíve fájdalmában, de annyira már ismerte az életet, hogy ezt ne tegye. – Nincs kihez fordulnom – gondolta magában s gazdag nagybátyja jutott eszébe megint. Hogy ott is hiába kezdett el esdekelni a szemével… (Hatéves volt akkor, mikor édesapja halálosan kezdett el hörögni az ágyán. S a nagybácsi hallgatott.)

– Még várok egy kicsit – döntött végül is. S csakugyan nem szólt semmit, csak épp a szeme tüzelt száraz, keserű tűzzel. Talán még gyűlölet is volt benne kifejezve.

– Hallgatni – adta meg magának a parancsot s felszállott a bakra. Különböző tervek száguldottak a fejében, mialatt az új fekete remek irammal repítette őket a fekete kerület zegzugos utcáin, s minden habozás nélkül. Egyszóval: nem volt egy habozó lélek, mint a másik, a kicsi, a fehér, az a szegény. S ő gyűlölte ezt is, az iramot, mint mindent a világon s egyre keserűbb lett.

– Látja, hogy húz ez? Nem olyan ez, mint valami táltos? – kérdezte Mihály bácsi, néminemű erőltetett diadallal.

Konstantin semmit se felelt s mondom, főként azért nem, mert mindenféle tervek jártak a fejében. Hogy mialatt Mihály bácsi bemegy a fröccsökre, azalatt ő nekihajtja az új feketét a villamos elé. – De hátha engem is lever a bakról? – gondolta magában. S megborzongott a haláltól.

– Elhajtja a feketét és eladja a Teleki téren. – Csakhogy akkor gyanakodni fognak, minthogy ő még túlságosan fiatal ehhez.

– Elhajtom és felfordíttatom vele a kocsit – jutott eszébe a mentő gondolat s ez látszott a legegyszerűbbnek kivitelében. Egyszerűnek látszott a dolog. Mert hányszor akart már ez a kocsi felfordulni magától is! S mi volna, ha ő kalapácsot hozna holnap reggel s kiverné a kocsi egyik oldalán a kerekek tengelyszögeit… s a járda szélére mindjárt neki is vezetné a feketét…

És törjön is össze minden benne, az összes szódásüvegek s a rúd is törjön el, s hasítsa fel mindjárt ennek a feketének a hasát.

Mondom, gyűlölettel szemlélte az új állatot. Pedig szép fényes volt a szőre, szó sincs róla. – Fiatal is, meg zabon is hizlalták – jutott eszébe újonnan szerzett szakértelme e dologról. Még látni se szerette, nem is igen nézett rá. De aztán, az egyik stációnál hirtelen elszánta magát s odament hozzá.

– A fene egyen meg téged – súgta feléje.

Az új ló erre felkapta busa fejét, s mintha nagyon meg volna sértődve, olyan izzó szemmel bámulta meg Konstantin úrfi furcsa kalapját. De még meg is szagolgatta kicsit.

– Ejnye no. Csak nem akarsz tán megharapni, te ördög? – kérdezte tőle csupa gyűlölettel. – Ne félj, majd felhasítom én a te hasadat – mondta neki.

Amire a ló előre nyújtotta kicsit az orrát.

– Meg akarsz igazán harapni? – s odanyújtotta neki a kezét. – No, harapd csak meg – parancsolt rá. – Majd meglátod, mi a vége.

Amire a ló csakugyan két ajka közé vette az egyik ujját s elkezdett gyengéden, igen barátságosan játszani vele. No de oly barátságosan igazán, mintha csokoládé-íze volna az ujjának. – Te talán még szopós is vagy? – kérdezte tőle Konstantin, kicsit megenyhülve, de meg is rettenve valamelyest. Minthogy ott érezte rettenetes erős fogait az ujja mellett.

– Hogy is hívnak téged? – kérdezte csendesen. A ló erre megrázta kicsit a sörényét s utána rettenetes szomorúan nézte meg Konstantin úrfi orra hegyét, mintha azt akarná mondani neki: sajnos, nem tudok én beszélni, uram.

– Te úrnak nézel engem? – kérdezte erre Konstantin, s egy nagyot sóhajtott bizalmasa, a fehér lovacska után. Hol lehet most az a szegény? Egyszóval nagy zavarban volt éppen a lelke, minthogy sehogy se tudta kitalálni, kire kéne most haragudni? S hogy általában is kire kéne? S ez a legrosszabb.

Hogy például mért is oly fekete mindig és mindenütt ez a hétkerület, kivéve a fényes körutakat? S hogy mért kell ennek a szigorú, jó kis mamának, az övének ebben a kerületben oly sokat vergődnie a szegénynek, annyira, hogy már egész csúnya lett – olyan csúnya igazán, hogy ő, Konstantin már nem is szereti úgy, mint azelőtt, mert mi csűrés-csavarás, a szép mamákat szerette ő minden idejében, az olyanokat, akik így szólnak fiaikhoz: – gyertek fiaim vacsorázni. – Viszont mi is az a vacsora? – itt is álljunk meg egy kicsit. Minthogy ő, Konstantin, akármilyen titkos herceg volt is, legyünk őszinték, mindenkor nagyon csodálkozott ezen a szón, sehogy se tudván felfogni az értelmét, – úgy határozott végül is tehát, hogy nyilván ez is valami szertartás, – a kivilágított ablakok urai nyilván este is leülnek valami napfényes, szép asztalok köré valahányan. – Hogy-hogy leülnek? Itt is álljunk meg egy szóra talán. Ő ugyanis állva szokott még ebédelni is holmi tereken, mert a padokra leülni mindenféle csavargók mellé nem akart. És így tovább.

Az édesanyja továbbá azt is mondja, hogy a gazdag nagybácsi lop és rabol. Nos, akkor mért nem teszik ők is? És mért feleli erre ez a szigorú kis mama, hogy tisztességes legyen az ember? Mért is legyen annyira tisztességes, mikor még a derék Agricola is kiirtotta a szegény Calcagus caledoniai népét s elvette vagyonukat?

– Kire kéne tehát haragudni? – Akkor még nem tudta persze, hogy kire kéne.

– Te nem tehetsz semmiről, de én azért haragszom rád, én mindenkire haragszom – döntött végül is. – Én nem vagyok úr, de biztosan az leszek – mondta neki. – Én csak most vagyok szegény, mert elvarázsoltak engem – akarta volna folytatni, de könny szökött a szemébe, mert minek is itt a beszéd? Ez az új ló neki nem barátja, hogy is érthetné meg tehát? S a másik? Hol a másik? Hol is találhatná meg az ég alatt?

Hirtelen ötlete támadt. Hátha elszegődne az új gazdájához? No, de ki az új gazdája?

– Kinek adták el a fehéret? – kérdezte Mihály bácsitól, mihelyt az kilépett a kocsmájából. Mihály bácsi felszegte a fejét s szemmel láthatóan nem mindjárt akart felelni neki. De aztán megint csak változás állt benne is elő.

S mi ma bámuljuk ezt a kölyköt, ezt a Konstantint, hogy ezeket a változásokat azonnal észrevette, de sőt ezeknek minden árnyalatát is. Úgy látjuk, eszes fiúcska lehetett.

Mihály részben meg is volt sértve, mert nem volt ilyen erőteljes és követelő hangokhoz szokva fiatal barátja részéről, no, de más okai is voltak, hogy ne feleljen. Mert, úgy látszik, ő is sajnálta kicsit a fehéret, ezt szemmel láthatóan elárulta, s minden acsarkodása ellenére is, már kora délután, a gyár előtt. Mert így fejezte ki magát egész hirtelenül:

– No lám, ugy-e mondtam én neki. De mért volt olyan haszontalan és mért volt olyan öreg? – És még rá is csapott mérgében a feketére. S most, úgy látszik, bánatában fel is öntött a garatra kicsit.

– Nézze, milyen jó ez az új ló – mondta megint csak ujjongva Konstantinnak. – Csakhogy ez se volt igazi ujjongás, ezt is érezte a fiú. – Nézze, milyen fényes a szőre, nézze meg a lábát. Ugy-e, ez nem hóka-kese, hogy nem kecskés a járása.

– El van keseredve, tehát kínozni akar – gondolta magában Konstantin. – És kinek adták el a fehéret? – kérdezte ridegen.

– Kinek? kinek? Hát kinek adtuk volna el? Kell az ilyen öreg dög valakinek? – És nagyokat röhögött.

– Indulunk, te büdös! – kiáltott rá vadul a feketére, hogy hozzászoktassa a hangjához.

– Megölték? – kérdezte csendesen a fiú.

– Eladtuk – röhögött még mindig ez a Mihály. És csapta lábai köré a pokrócot. – Indulunk, te gyalázatos állat – kiáltotta megint.

– De hát kinek adták el, azt kérdezem én.

– Kinek? kinek? hát a sintérnek. – S ördögien nézett a fiúra. – No most, most mi lesz? – nyilván ezt gondolta magában.

Csakhogy semmi se történt.

 

*

 

Csak épp hogy lehajtotta fejét s azonnal határozott e dologban. A Miksa főhercegről elnevezett utcában álltak éppen s ő azonnal észrevette, hogy az N. Y.-palota hátsó kapuja ma kivételképpen nyitva van, minthogy szenet raktak le előtte. Azt mondta tehát Mihálynak, hogy levelet kell ide bevinnie valakinek, hogy tíz fillért ígértek neki ezért. Be is ment tehát a szénhordókkal ide s az elülső kapun uccu neki – belevetette magát az alkonyat végtelenébe. Vagyis tehát, otthagyta Mihályt, a lovát, a szódavizeket minden időkre.

Neki volt ugyanis egy különös szokása, hogy ezt is el ne feledjük: – ő rögtön el tudott távolodni bárkitől is. – Megbántottak, én ezeket már nem szeretem – adta ki magának a parancsot, s csodálatosképpen ezt javarészben végbe is tudta vinni magában. Elkezdett hát most fütyürészni a tömegben, s még a lovacskára sem akart gondolni soha többé.

– Csak hidegen és hidegen, mindenki iránt csakis jéghidegen – intette magát, de hiába. Ez egyszer nem ment a dolog.

Az a szó jutott ugyanis az eszébe, hogy kivégezték a lovacskát.

– Kivégezték? – csodálkozott maga elé. – S hogy ez lehetséges-e csakugyan?

– Oh mért tették, mért tették? – szerette volna panaszolni, de persze, nem lehetett. Elkezdett hát szaladni az utca kellős közepén, a kocsiúton.

S miközben szaladt a téli szélben, zokogott.